John J. Nance - Vakitó Villanás

-1-

JOHN J. NANCE Vakító villanás

A mű eredeti címe: Blackout Published by arrangement with G. P. Putnam's Sons, a member of Penguin Putnam Inc. Copyright © John J. Nance, 2000 Fordította: JANÁKY ISNÁN Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN és GENERAL PRESS KIADÓ Sorozatszerkesztő: DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1416-7026 ISBN 963 9282 03 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi és művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Szedte a TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Rt.-ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató -2-

Édesanyámnak, Peggy Zuleika Lynchnek, a texasi költőnőnek, akinek magával ragadó kreativitása és életszeretete világítja meg előttem az utat

Ez

a mű kitalált történet. A nevek, szereplők, helyszínek és események a szerző fantáziájának szülöttei. Élő vagy holt személyekkel, továbbá intézményekkel, eseményekkel vagy helyszínekkel való bármiféle egybeesés csupán a véletlen műve lehet.

Köszönetnyilvánítás

E regény megszületésének története önmagában kitenne egy könyvet. Rengeteg embernek tartozom köszönettel, beleértve számos honfitársamat, hatósági, igazságügyi, repülési és távközlési szakembereket, akik jelenleg más kontinenseken, a világ különböző országaiban dolgoznak. Néhányuknak mégis külön kell köszönetet mondanom. Először is David Highfillnek, szerkesztőmnek a Putnam kiadónál, valamint Leslie Gelbmannek, kiadómnak, segítségükért és lelkesedésükért, valamint George és Olga Wiesernek a New York-i Wieser and Wieser ügynökségtől. Szintén köszönetemet fejezem ki a seattle-i dr. Gary Cowartnak, aki most kiváló fogorvos, emellett pedig - hozzám hasonlóan - író is, és aki harminc évvel ezelőtt tengerészgyalogosként szolgált a vietnami Da Nang mellett. Gary nagyon sokat segített személyes vietnami emlékeim korrigálásában a terepet, a növényzetet és az állatvilágot illetően. Köszönettel tartozom még dr. Cowart testvérének, Randynek is, akivel térképeket tanulmányoztunk és emlékeket idéztünk fel, és ennek során számos hasznos információra tettem szert. Külön hálával tartozom Larry Montague nyugalmazott FBI-ügynöknek, aki szakértelmével ismét lehetővé tette számomra, hogy Kat Bronsky személyét és világát minél valósághűbbre formálhassam. Vannak néhányan, akiknek - nyilvánvaló okokból - nevük említése nélkül mondok köszönetet: ők azok, akik az amerikai belügyminisztériumban dolgoznak, és akik ezernyi hasznos információval láttak el Vietnammal és a telekommunikációs eszközök felhasználásával kapcsolatban. Köszönetemet kell kifejeznem annak a meg nem nevezett forrásnak is, aki segítségemre volt a Nemzeti Felderítési Hivatal (NRO) működésével kapcsolatban, valamint a hongkongi légiirányítás egyik felügyelőjének, aki a már-már „kötelező” politikai fenntartásokat félretéve, egy egész éjszakán át kész volt beszélgetni velem. Végül pedig köszönetem mindazoknak a Kat Bronskyknak, akikről az ő karakterét megformáztam: azoknak a tehetséges, hozzáértő, elkötelezett nőknek, akik nem hajlandók feladni női mivoltukat vagy épp humorérzéküket mindazon szakmai akadályok dacára sem, amelyeket a nőket lenéző férfiak unos-untalan eléjük gördítenek. John J. Nance University Place, Washington 1999. október 15.

A SZERZÖ MEGJEGYZÉSE A fejezetek előtt megadom a helyi időt, majd az ún. Zulu-időt. A Zulu-idő - röviden Z-idő - a repülősök nyelvén a nemzetközi világidőt (korábbi nevén: greenwichi időt) jelenti. Télen, amikor nem használatos a nyári időszámítás, az Egyesült Államok keleti partvidéke öt órával jár a Z-idő előtt; így Washingtonban a délután négy óra Z-időben kifejezve este kilenc óra, a hajnali három pedig reggel nyolc. A londoni idő télen megegyezik a Z-idővel, Németországban pedig ilyenkor egy órával több van (Z plusz egy óra). Hongkongban a Z-hez képest nyolc, Vietnamban pedig hét órával van később. -3-

Előszó A SEAAIR 122 FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN A MEXIKÓI-ÖBÖL FELETT, A FLORIDAI TAMPATÓL 180 MÉRFÖLDDEL DÉLNYUGATRA HELYI IDŐ: 11 ÓRA 43. PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 43 PERC

K

aren Briantnak el kellett fojtania mosolyát annak láttán, ahogy Jim Olson küszködött. A kisportolt férfi teljes száznyolcvan centijével ott nyújtózkodott előtte, farmernadrágja pár centire az arcától, miközben lábujjhegyen állt és újra rántott egyet az ülések feletti poggyásztartó fedelén. Az végre engedett és kinyílt, Karen pedig hallotta, ahogy Jim kicipzározza kézipoggyászát és kotorászni kezd benne. Végül elégedett mormogást hallatott, majd újra bezárta a táskát, és ránézett a nőre. - Na végre... most már jobban érzem magam - mondta, és becsukta a rekesz fedelét. - Mégis, mitől tartott, uram - kérdezte Karen, miközben a férfi visszahuppant az ablak melletti ülésbe -, mit felejtett otthon? - Beletúrt vállig érő aranybarna hajába, és színlelt gyanakvással kutatta a férfi arcát. - Remélem, nem valami újabb sejtelmes ajándék a Victoria's Secrettől... - Még egy bikinit már nem bírna ki. Már így is túlságosan hivalkodónak érezte magát abban a nyári ruhában, amit Jim vett neki. A férfi negédes mosolyra húzta a száját, és válaszképp megrázta a fejét. Tekintete ezenközben végigsiklott a hatalmas, hárommotoros Boeing/McDonnel-Douglas MD-11-es jobb szárnyán, és felmérte a távolban tornyosuló gomolyfelhőket. Visszafordult a ragyogó zöld szempárhoz, és halkan felnevetett. A nő különösképp szerette ezt hallani. - Nem fontos, ifjú hölgy! - mondta, elnyomva a hangszóróból felharsanó közérdekű információt. - Már hogyne lenne fontos! - felelte Karen incselkedő hangon. - Ha egyszer belemegyek, hogy együtt töltök egy hetet egy férfival a Kanári-szigeteken, feltétlenül tudni akarom, hogy jól pakolt-e! - Hogy érted azt, hogy jól? - érdeklődött Jim a szemöldökét felvonva. - Hát, te ugye, pilóta lennél, és a pilóták elvileg megfelelően pakolnak, nemde? - Meglehet, de hogy jön ez ide? - Úgy látom, van valami abban a táskában ott fönt, ami miatt aggódtál, nehogy otthon hagyd... - De most már nem aggódom - felelte Jim, és nehezen tudta elfojtani késztetését, hogy most azonnal odaadja Karennek a jegygyűrűt, miközben megkönnyebbült, amiért nem hagyta Houstonban. Még nem szabad, figyelmeztette magát. Minden ezen az együtt töltött héten múlik! Biztosra kell mennie. A nő megszorította a kezét és felkacagott, miközben Jim kinézett az ablakon, magában a hatvanezer láb magasságban a Mexikói-öböl felett tornyosuló viharfelhők és a gép közötti távolságot kalkulálva. Azon tűnődött, vajon mit látnak most a pilóták a radarernyőn. A kicsi, ám annál hevesebb hurrikán tőlük északra New Orleanst fenyegeti, ők azonban a déli oldala mentén haladva, minden bizonnyal megkerülhetik a vihargócot - legalábbis a néhány órával ezelőtt megtekintett időjárási helyzetjelentés alapján így számolt. Nyugi! Mit izgulsz? - csitítgatta magát Jim. - Ez még csak nem is a te légitársaságod! Különben is, most nyaralunk. Nélkülem is épp elég jól megbirkóznak majd vele. Viszonzásképp ő is megszorította Karen kezét, és beszívta parfümjének finom illatát, hagyva, hogy szétáradjon benne a várakozással teli, jóleső izgalom. Fantasztikus hét vár rájuk!

-4-

KEY WEST TENGERI LÉGIBÁZIS, FLORIDA HELYI IDŐ: 11 ÓRA 43 PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 43 PERC

Rafe

Jones nyugalmazott főtörzsőrmester felnézett annak a mérőkocsinak a bonyolult műszereiről, amelyet a légierő megbízásából ő működtetett. Napszemüvege mögül próbálta jobban szemügyre venni a már kissé koros F-106-os elfogó vadászgép hőségtől hullámzó képét a kifutópálya távoli végében, és várta, hogy csapata elindítsa a felszállást. Rafe mély lélegzetet vett, és élvezettel szívta be a Mexikói-öböl jellegzetes illatát, az üde, sós levegőt a gyógyírként ható kellemes melegben. Ismét ellenőrizte az adatkapcsolatot a mérőkocsi és a repülőgép közt, és elégedetten nyugtázta, hogy minden csatorna rendben. Szája újra kiszáradt, de nem a vízhiánytól - ezek voltak azok a pillanatok, amelyektől mindig megborzongott: útjára indítani egy pilóta nélküli repülőgépet lakott terület felett úgy, hogy csupán rádióutasításokkal tartják biztonságos pályán. Ezeken a távirányított F-106-osokon, amelyeket az ő csapata vezérelt, olykor ült ugyan egy pilóta a légierőtől, de ma csupán egy mindenféle érzékelővel telezsúfolt bábu tartózkodott a pilótafülkében. Randyre és Billre pillantott, a technikusokra, akik a gépet irányították. - Rafe, mondd még egyszer, hol is van a pályaellenőrző pont? - kérdezte Randy a belső telefonon. - Nagyjából harminc mérföldre délre - felelt Rafe, és lelki szemei előtt megjelent a különlegesen tervezett katonai hadműveleti térség. - Nincs az túl közel Castro birodalmához? - Ne felejtsd el, hogy mi nem tudunk semmiről! - felelte erre Rafe mosolyogva. - Semmi okunk sem megerősíteni, sem cáfolni azon szándékunkat, hogy Havannát akarjuk felheccelni... - Na, igen - szólt vissza Randy. - Ne szólj szám, nem fáj fejem... A torony légiirányítója megadta az engedélyt az F-106-ost vezérlő csapatnak a gép indítására. Rafe az emberei felé biccentett, és figyelte, ahogy Bill maximális teljesítményre tolja a gázkart, felkészülve a fék felengedésére is. A SEAAIR 122 FEDÉIZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN 230 MÉRFÖLDRE TAMPÁTÓL DÉLRE HELYI IDŐ: 11 ÓRA 43 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 43 PERC

A

z északon gomolygó, fenyegető zivatarfelhőkből újra meg újra kicsapó villámok az MD11-es bal oldali ablakaiból voltak láthatóak, és Karennek teljesen lekötötték a figyelmét. Egész testében megfeszült a látványtól. Jim érezte, hogy a nő szorosabban markolja a kartámaszt, miközben felé fordul. - Ne izgulj, biztos távolságban vagyunk attól a rondaságtól! - nyugtatta meg újra Karent. Ám nem sokkal ezután az utasfülke jobb oldali ablakain túl is végigcikázott egy nagy villám, és Jim egy pillanatra értetlenül nézett szét. Az MD-11-es hirtelen élesen a bal oldalára dőlt, de a billenést a pilóta csaknem ugyanolyan gyorsan korrigálta is, és a gép orra felemelkedett. Nyilván váratlanul kikapcsolt a robotpilóta, és a madárka elszabadult - gondolta Jim, majd Karenre pillantott, és kellemetlen érzés fogta el. - Minden bizonnyal valami erősebb légörvénybe keveredhettünk, édesem - mondta erőltetett mosoly kíséretében. - A pilóták meg biztosan azon vitáztak, hogy merről kerüljék meg, és aztán hirtelen meggondolták magukat. Mindannyiunknak vannak néha ilyen problémáink. Nem lehetünk mindig elég finomak. Mostanra a dőlési szög már meghaladta a harminc fokot, ami egy utasszállító esetében a normálisnak mondott érték felső határa volt. De miért nő még mindig? A gép orra felfelé lendült, mintha emelkednének, de ahhoz nagyobb teljesítmény kellett volna, a motorzúgás pedig szemernyit sem erősödött. Újabb hirtelen billenés, ezúttal balra, és az orr lefelé bukott. -5-

Jim érezte, ahogy egész testében könnyebbé válik, miközben elöl, a pilótafülkében a vezérlőkarokat felnyomták. Hátán jéghideg borzongás futott végig, és igyekezett felidézni, miféle szokásos manőver járhat ilyen pörgésekkel. De nem jutott eszébe semmiféle ilyen művelet. Tehát nem szokásos manőverről van szó... Jim a jobb szárny irányába nézett, és nem tudta mire vélni, hogy arrafelé egy fia felhőt sem lát. Az imént még sűrű egymásutánban cikáztak odakint a villámok! - Jim? - kezdte Karen feszülten. Az ülése mélyébe húzódva kucorgott, és tudatában volt az egyre erősödő légörvénynek. Közben az orr egyre lejjebb bukott, a gép sebessége pedig csak nőtt. Most már minden irányból aggodalmas hangokat hallottak maguk körül. Az emberek nyugtalankodtak, az ijedt pillantásokat fel-felerősödő morajlás kísérte. Az MD-11-es most még erősebben dőlt balra, az orr még lejjebb bukott, a sebesség egyre nőtt, és a hatalmas utasszállító gép éles kanyarral az északon tomboló vihar felé fordult. - Jim, mit művelnek a pilóták ott elöl? - kérdezte Karen. Arca holtsápadt volt, és a keze már olyan erősen szorította az övét, hogy a vér egészen kiment belőle. A válasz most már Jimet sem hagyta nyugodni, és remegő kézzel a biztonsági öv csatja után nyúlt. - Maradj itt! Előremegyek a pilótafülkébe. A nő nem válaszolt. Vonakodva engedte el a férfi kezét, ahogy az felemelkedett az ülésből és nekiindult. Jim egy pillanatra még visszanézett rá, és újra megállapította magában, milyen gyönyörű. Az MD-11-es most visszabillent jobbra. Az orr kissé emelkedni kezdett, de a gép mozgása szaggatottá és erőltetetté vált, mintha a pilótáknak küzdeniük kellene az irányításért. Jim gyorsan haladt előre. Tekintetét a folyosó elején lévő pilótafülke ajtajára szegezte. Tisztában volt vele: szándéka, hogy beleavatkozzon egy másik légijárat pilótáinak ügyébe, nem talál majd szíves fogadtatásra. Látott maga előtt két utaskísérőt is. A szemük aggodalomról tanúskodott, hiába is próbálták ezt a munkájukkal járó kötelező mosollyal leplezni. A folyvást növekvő aszimmetrikus gravitációs erő kibillentette az egyensúlyából, és a jobb oldali ülések közé taszította a férfit. Jim erejét összeszedve igyekezett állva maradni, de az utasfülke úgy megdőlt, mint egy jacht, amely éppen fel akar borulni egy vad szélviharban. Az MD-11-es most ijesztően jobbra fordult - szinte érezni lehetett, ahogy valaki rátapos a bal oldalkormány pedáljára. Mi az ördög az? - futott át Jim agyán. Mindenfelől rémült kiáltásokat lehetett hallani, miközben ő egyre csak tört előre. Itt valami nagyon nincs rendjén, de az kizárt, hogy a pilóták elveszítették volna uralmukat a gép felett. Az irányítókarok érezhetően működnek, csak mintha esztelenül rángatnák őket. Megújult erővel haladt előre, oldalról folyton az ülések háttámlájának dőlve, kezével súrolva a döbbent utasok fejét. Az elöl lévő konyhából hallotta az egymásba csúszó tányérok csörömpölését. Az evőeszközök leszánkáztak a felszolgálókocsikról, és egyszer csak egy tágra nyílt szemű szőke stewardessnek megakadt rajta a szeme. - Uram! - Széttárt kezekkel eléje állt. - Azonnal menjen vissza a helyére, és kapcsolja be a biztonsági övét! - Pilóta vagyok! - kiáltotta erre Jim, de már meg is bánta, hogy ilyen esetlen feleletet adott. - Az engem nem ér... - kezdte a nő, de a mondat közepén elharapta a szót, a gravitáció ugyanis hirtelen teljesen nullára csökkent, felkapta őt a földről, és Jim szeme láttára lebegni kezdett a mennyezet alatt. Jim előtt fénynyalábok szöktek be az első osztály utasfülkéjének minden ablakán, és függőleges irányban, alulról fölfelé kúsztak, miközben a gép jobbra billent. Megragadta az utasterek közti elválasztófalat, és ellökte magát a stewardess mellett, valahogy úgy, ahogy az asztronauták mozognak a súlytalanság állapotában. Közben szeme sarkából látta az ablakon át kéken megvillanó óceánt. De hiszen akkor átfordultunk! - hasított belé. Ez az önmagában végzetes lehetőségeket rejtő tény most csupán egy átmeneti fázis volt a lehetetlenül képtelen események sorában. Jim minden idegszálával a mintegy tízméternyire előtte lévő pilótafülkére koncentrált. Az ajtó biztosan zárva lesz. Mindenképpen be kell jutnia, és véget kell vetnie ennek az őrületnek! A hatalmas MD-11-es még mindig tovább pörgött. Most jobbról billent vissza, mire az utasfülkében tartózkodók ismét a tömegvonzás hatása alá kerültek, és a felszolgálókocsik meg az -6-

evőeszközök nagy robajjal hullottak vissza a padlóra. Látta, ahogy a poggyásztartók közül némelyiknek az ajtaja felpattan, és tartalmuk az alattuk levő utasokra zuhan. A nullgravitációs fázis alatt egy idősebb hölgy felemelkedett az üléséből, és most fájdalmas nyögések közepette huppant vissza a földre, éppen Jim elé. A férfi próbált átlépni felette, de megbotlott. A gravitációs erő tovább nőtt, közben odakint egyre harsányabbá vált a szél üvöltése. A gép orra felemelkedett, de eközben a géptörzs tovább fordult, és most már minden kétséget kizáróan a Mexikói-öböl felé zuhantak. Jim egy fix pont után kutatott a kezével, amelybe belekapaszkodhatna, közben végigszántott egy férfi fején. Minden irányból rémült sikoltások hallatszottak. Erejét megfeszítve előrehúzódzkodott, majd a levegőbe vetette magát, és fájdalmasan ütődött neki a pilótafülke ajtajának. Eszelősen rántott rajta egyet, de zárva volt, ahogy azt sejtette. Az idő lelassult, a másodpercek egy örökkévalóságnak tűntek, és egészen elhatalmasodott rajta az érzés, hogy miközben valami borzalom elől menekülne, nem jut sehová. Most már nem lehetett megmondani, hogy fejjel lefelé vannak-e épp vagy sem, de az biztosnak látszott, hogy zuhannak, és már csak másodperceik lehetnek hátra. Jim az ajtókeretnek veselkedett, és újra megpróbálkozott. De az ajtó nem engedett. Megint rántott rajta egyet, ezúttal még erősebben, de a zár nem hagyta magát. A gép sebessége nőtt. Most már legfeljebb tízezer láb magasságban lehettek. Fülsüketítő volt a levegő viharos áramlásának robaja. Lelki szemei előtt felvillant hátrahagyott jövendőbelijének képe, és ez új erőt adott neki. Eszelősen megmarkolta a kilincset, és emberfeletti erővel újra nekifeszült. Karjában a fájdalom szinte robbanásszerűen áramlott végig. Közben a már majdnem hangsebességgel száguldó gép pokoli zúgása minden más hangot elnyomott. Az ajtó recsegve beszakadt, ő pedig benyomult a pilótafülkébe, s élete utolsó pillanataiban azt láthatta, ahogy a szélvédőt teljesen betölti a fehér habok és a kék víz látványa, miközben az MD-11-es belecsapódik a tengerbe, s aztán hullámsírjába merül.

Első fejezet HONGKONG, KÍNA KÉT HÓNAPPAL KÉSŐBB NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 19 ÓRA 12 PERC / Z-IDŐ: 11 ÓRA 12 PERC

Kat

Bronsky, az FBI különleges ügynöke fájdalmasan felnyögött, miután a jókora franciaágy széléről lebukfencezett, és a látómezőből kihemperegve az ágy mögött, a padlón állapodott meg, egy tompa puffanás kíséretében. Hát ez remek! - gondolta. - Újabb Cleveland-méretű zúzódásra tettem szert. - Kat? Kat?! A nő kicsiny hordozható számítógépének hangszórójából jövő férfihang átlebegett az ágya felett, és versenyre kelt Hongkong belvárosának élettel teli hangzavarával, amely a résnyire nyitott erkélyajtón át szűrődött be. Kat némi merengés után ülő helyzetbe tornázta magát, majd kipillantott az ágy mögül. Közben félresimított egy makacs hajtincset a szeméből, és tökéletesen hibbantnak érezte magát. Juj, de kínos volt! Hála az égnek, hogy nem lát! Jake Rhoades igazgatóhelyettes értetlen arckifejezése tisztán kivehető volt a számítógép monitorán. A férfi hiába próbálkozott, hogy megláthassa a nőt az ő számítógépén Washingtonban. A nő laptopjának fedelébe egy apró kamera volt beépítve, csakhogy ő öltözködés közben rádobta a bugyiját. Igazán élvezetes volt ez az új, biztonságos videokapcsolat, de azért mégse akarta, hogy Washingtonban bármit is lássanak. - Azt hiszem, a teljes őszinteség jegyében az lesz a legjobb, ha elárulom, hogy az iménti puffanás, amelyet hallhattál, én voltam. Leestem ugyanis az ágyról - magyarázta hangosan, elhallgatva azon tényt, hogy a saját harisnyájába akadt bele a lába, miáltal kis híján gúzsba kötötte -7-

magát. - Elnézést, hogy félbeszakítottalak. Épp arra próbáltál figyelmeztetni, hogy ne hozzak szégyent az FBI-ra, de azt még nem mondtad, hogy mivel. A férfi nem vette magára a célzást – Biztos, hogy minden rendben? Még mindig nem látlak... Az én képernyőmön csak valami fehér köd van. - Nem is szeretném, ha látnál... - nevetett fel Kat, és közben fél lábon odaszökdécselt a puha szőnyegen az asztalához, és újabb kísérletet tett a harisnya másik szárának felhúzására, majd az ágya melletti órára pillantott. - Hogy úgy mondjam, nem vagyok szalonképes. Rövid szünet után gonosz kacaj hallatszott Washingtonból. - Nos... most, hogy mondod… vannak olyanok itt Washingtonban, akik ebben a. legmesszebbmenőkig egyetértenének veled, Kat. A lány eligazgatta a harisnyáját, és színlelt felháborodással rázta a fejét. Örömmel töltötte el, hogy mindezt a férfi nem láthatja. - Nos, csak arra próbáltam célozni, hogy kissé hiányos az öltözékem ahhoz, hogy csak úgy megjelenjek a becses monitorodon ügynöktársaim előtt, akik közül némelyek talán nem vakok a nemek közti különbségeket illetően. - Ó! Akkor hát jogi szempontból rém boldog vagyok, hogy nem tettél ilyet! A végén még azzal vádolnának, hogy szexuális élvezetekben lelem örömöm... - Látod, ez zaklatás, Jake! Ugye, nem akarod, hogy szexuális zaklatás vádját varrják a nyakadba? - Hü, még az is...! Tudod, mit? Térjünk inkább vissza erre a kubai katasztrófára! Kat az íróasztal mögé lépett, hogy megtekintse magát az álló tükörben. Alapvetően elégedett volt a látvánnyal. Nyolc kiló mínusz fél év alatt, nem beszélve izmos hasáról, amire különösen büszke volt. Nem is kell ennél jobb bizonyítéka az önfegyelemnek, amit elvárt magától. - Azt hittem, az MD-11-es amerikai gép - mondta, és vetett egy pillantást kézzel írt jegyzeteire, közben megigazítva melltartóját, és eligazgatva vállig érő mogyoróbarna haját. Jake Rhoades fontos személy volt az FBI központjában, míg őt a washingtoni irodához rendelték ki, hogy jelentéseket tegyen a férfinak a különleges megbízásokról. Mindemellett Jake-kel könnyed stílusban lehetett beszélgetni, és a kapcsolatuk, habár szigorúan szakmai alapokon nyugodott, immár barátinak volt mondható. Olyannyira, hogy félsz nélkül bolondozhatott is akár a férfival. Washingtonból valami motyogásféle érkezett, mire Kat visszapillantott a képernyőre, nem a kapcsolat szakadozik-e. - Ne haragudj, Jake, megismételnéd? - Csak annyit mondtam, hogy röviden össze kéne neked foglalnom a helyzetet. - Remek! - felelte Kat. Az órájára pillantott, majd tekintete a heverőre vándorolt, ahol két blúza feküdt kiterítve. Fél óra, és meg kell jelennie odalenn, méghozzá tökéletesen hivatalos és egyben tökéletesen nőies ruházatban. A drága sötétszürke kosztüm, amelyet direkt erre az alkalomra vásárolt, készen állt. De vajon melyik blúz illik jobban hozzá? - Rendicsek - folytatta Jake. - Az alapvető információkkal már tisztában vagy, ugye? A nő csendesen a heverőhöz lépett. Állát a kezébe támasztva nézegette a két blúzt, és látatlanul is a képernyő felé biccentett. - Azt hiszem, igen - mondta, és végigsimított a fodros blúzon, tudva, hogy azon még mindig érezni kedvenc parfümjének illatát. - Egy amerikai MD-11-es ismeretlen okokból lezuhant egy mérfölddel a kubai felségvizeken belül. Mindenki meghalt. Háromszázhuszonhat ember. Az elnök elrendelte a vizsgált terület haditengerészeti blokád alá vételét, ami miatt Castro idegrohamot kapott, és hisztérikus találgatások kezdődtek arról, hogy talán Kuba lőtte le a gépet, amiért az behatolt a légterébe, ami igen furcsa volna, tekintetbe véve azt a több tucat utasszállító gépet, amely nap mint nap elrepül Kuba felett. A pilótafülke hangrögzítőjét és a fedélzeti adatrögzítőt három hétig nem találták, aztán rejtélyes módon egyszer csak előkerültek, és a Nemzeti Közlekedésbiztonsági Testület, az NTSB komolyan gyanítja, hogy valaki már korábban megtalálta őket, és bütykölt valamit a hangrögzítővel, mert az utolsó három perc szőrén-szálán eltűnt, dacára annak, hogy a gép egyetlen percre sem maradt áram nélkül. - Felegyenesedett és a képernyőre nézett. - Jól mondom? Jake felvonta a szemöldökét. - Lenyűgöztél, Kat! Figyelmes hallgatóság vagy! Kat felemelte az egyszerű fehér blúzt, és kinyújtott kezében tartva nézegette. Spártai volt ugyan és érdektelen, de épp ezért tökéletesen a légi terrorizmusról tartandó nagyszabású beszéd komolyságához illő. - Kihagytam valamit? -8-

- Nem sokat, épp csak azt, hogy biztosan tudjuk: Kubának van egy kis tengeralattjárója, amint arra is van bizonyíték, hogy lenyúlhatták azokat a fekete dobozokat, és megbütykölhették őket, annak érdekében, hogy eltussolják a valós eseményeket, bármi is történt. És te is tudod, hogy az FBI és az NTSB kart karba öltve dolgozik az ügyön, ami azt jelenti, hogy a kelleténél nagyobb nyomás a média részéről miránk irányul. - Ne aggódj! Nem adok le semmit a tömegtájékoztatásnak. - Nos, meglehet, hogy nem lesz más választásod. Egy nagyszabású konferencia a légi terrorizmusról, ahol tied lesz a zárszó, mágnesként vonzza az idézhető anyagra vadászó médiát. Nem azt mondom, hogy ne beszélj velük, csak annyit, hogy ne bocsátkozz találgatásokba, különben minden elképzelhető összeesküvés-elmélet lábra kap. Megpróbálják majd összekapcsolni a Swissairrel, az EgyiptAirrel a TWA 800-zal, meg még az úristen tudja, mivel. Egyszer csak arra kapjuk majd fel a fejünket, hogy összefüggésbe hozzák a Challenger katasztrófájával is, no meg végül a Titanic elsüllyedésével. - Hát, az összeesküvés-elméletek már csak ilyenek, ugyebár... - válaszolta Kat, és Jake fáradt pillantását fürkészte. A férfi még csak negyvenhat éves volt, de vagy tízzel többnek tűnt. - Igaz, igaz. Nézd, Kat, az elnök meg az emberei az őrületbe kergetik az NTSB-t meg minket az állandó zaklatásukkal. Minden erejükkel azon vannak, hogy találjanak egy olyan elméletet, amelynek nincs köze se Kubához, se semmilyen összeesküvéshez, sem űrlényekhez, terroristákhoz. Na persze, az FBI nem enged egykönnyen az efféle nyomásnak, mint ahogy az NTSB sem, de meg kell mondanom neked, hogy kezd a dolog pokoli fárasztóvá válni. Szóval én csak annyit mondok, mindegy, mit teszel, csak ne tetézd a dolgot azzal, hogy bármilyen eshetőséget kiemelsz. - Tehát, ha azt kérdezik, hogy állhat-e mindennek a hátterében a terrorizmus, akkor... - Akkor te feleld azt, hogy jelenleg nincs elegendő információ a birtokunkban ahhoz, hogy bármit is megerősíthessünk. Mondd nekik, hogy egy súlyos műszaki hiba legalább annyira valószínűsíthető mint bármi más. Ha jól tudom, az NTSB kedvenc sablonszövege ilyenkor az, hogy semmit se tudunk se megerősíteni, se cáfolni. - Értettem. - Komolyan mondtam, Kat! Légy nagyon óvatos! Egy apró baki a médiák környékén, és a neved a figyelem középpontjába kerül. Megint... - És... ezzel azt akarod mondani, hogy az nem lenne jó... ugye? - Kat! A nő elfojtott egy kacajt. - Csak vicc volt, főnök! De mi van, ha mégis Kuba áll a háttérben? - Nos, akkor megszálló csapataink elkerülhetetlen inváziója után beadhatod a pályázatodat az FBI-hoz az iroda kubai attaséjának pozíciójára. Szinte már sajnálom is Castrót, ha ő a felelős ezért... - És mennyi az esély arra, hogy terrortámadással van dolgunk, Jake? Igazival. Baljós csend állt be a vonal túlsó végén, aminek végül egy sóhaj vetett véget. - Ha mindez egy terrorakció eredménye, vagyis, ha nem műszaki meghibásodásról vagy a kubaiak aknamunkájáról van szó, nos, akkor nyakig vagyunk a pácban! Elképzelésünk sincs, hogyan tehették, bár rakétalövedéket esetleg használhattak. Ezért kétlem, hogy... Ekkor a háttérből telefoncsörgést lehetett hallani. - Kat, légy szíves, tartsd egy percre... - Jó - felelte a nő, és újra az órájára nézett. Gondolatai az MD-11-es rejtélye, a bizonyítékok bosszantó hiánya körül forogtak. Tekintete újra a heverőre tévedt. Legyen a fodros! Szeretem, ha nőies a megjelenésem. És ha a pasiknak ez gondot okoz, hát az az ő bajuk! Felkapta a blúzt a heverőről, és elkezdett belebújni. Elmosolyodott, ahogy felidézte magában az elismerő megjegyzéseket és pillantásokat, amelyeket akkor kapott, amikor legutóbb viselte a blúzt. Begombolta, majd levette a vállfáról a sötétszürke szoknyáját, belelépett, aztán úgy igazgatta el, hogy a szegélye árnyalatnyival a térde fölött legyen. Közben azon tűnődött, vajon mennyit kell még várnia Jake-re. Fúj még egy kis lakkot a hajára, átfutja még egyszer a kéziratot, és már kész is. Ekkor újra megszólalt Jake. - Ott vagy, Kat? A nő éppen végzett a szoknya elrendezésével, és a számítógép felé indult. - Itt vagyok. - Mennem kell. Neked meg egy kalappal! -9-

Kat előrenyúlt, lehúzta a bugyit az apró kameráról, és szélesen belemosolygott. - Hálásan köszönöm a támogatást, uram! Holnap reggel újra jelentkezem. - Khm... vajon egy magas beosztású ügynök megjegyezheti egy alárendeltjének, hogy a megjelenése... nos... tökéletesen megfelel az FBI legkiválóbb hagyományainak? A nő mosolyogva szegte fel az állát. - Miért is ne! - Akkor hát vegye úgy, hogy megtettem. Kat tisztelgésre emelte a kezét. - Igen, uram! A legkiválóbb hagyományok! Ha jól emlékszem, Hoover fogalmazott így annak idején. - Felkacagott és nem kerülte el figyelmét a férfi pillanatnyi elbizonytalanodása. Kék szeme ragyogott a dicsérettől. Jake házasember volt, ráadásul erkölcsös, de mégiscsak ízig-vérig férfi! - Ó, hát én csak úgy értettem, hogy... - Tudom én, hogy értetted te azt, Jake - nyugtatta -, és méltányolom is. Kat ekkor kikapcsolta a képernyőt, megszakítva ezzel a vonalat. Szeme újra az órára tévedt. Még húsz perc! Elvégezte az utolsó simításokat a sminkjén. Arra törekedett, hogy az megfelelő legyen a húsz emelettel lejjebb lévő bálterem erős fényében is. Smink, frizura, fülbevaló, sötétszürke cipellő, na meg a kosztüm. Végül gyorsan végigfutott a beszédén. Bezzeg a férfiaknak mennyivel egyszerűbb! Ing, nyakkendő, nadrág, öltöny, és már léphetnek is ki az ajtón. Ismét megcsapta a szantálfa egzotikus illata. Egy pillanatra meg is állt, lehunyta a szemét és mélyet szippantott a levegőből. A fiókos szekrény készült abból. A szantál- meg a tikfa illatát csak még jobban kiemelte az eseményen beszédet mondó valamennyi résztvevőnek küldött friss, egzotikus virágkompozíció. Ezenkívül mindannyian kaptak egy tál gyümölcsöt sajttal és pezsgővel. A háttérben Bach egyik hegedűversenye szólt halkan, a tökély megkoronázásaként. Felkapott egy darab érett Brie-sajtot, hörpintett mellé egy korty ásványvizet az egyik borospohárból, és közben igyekezett egyetlen pillantást sem vetni a digitális órára, mely az ágya melletti asztalkáról folyamatosan ingerelte. Az erkélyen kitekintve, hihetetlenül színpompás naplementében gyönyörködhetett: a mélyvörös, a narancssárga és a lila legkülönfélébb árnyalatai tobzódtak az égen és visszatükröződve a kikötő vizén. Lehetetlen lett volna nem észrevenni. Éppen olyan volt ez az alkonyat, mint azok, amelyekre apja hívta fel a figyelmét annak idején, a legváratlanabb pillanatokban és helyeken, még egy dühös kifakadása közepette is, amikor ő még csak nyolcéves volt. Vagy talán kilenc? Az emlék mosolyra fakasztotta. Apja az egyik pillanatban kemény volt és szigorú - a megingathatatlan tekintély élő szobra -, a következőben pedig a természet szépségeinek őszinte, rajongó csodálója. Vaskezű FBI-ügynök, akiben egy költő lelke lakozott. Lehajolt az ágya mellé, és felhangosította kicsit a beépített hangszóróból áradó zenét. Két nappal ezelőtt Vivaldi muzsikájának lírai dallamaira vonult be a szobába, és ez még fönségesebbé tette a túláradó eleganciának azon érzését, amit minden napkeltekor és alkonyatkor érzett ebben az egzotikus kikötőben, amelynek már csupán a neve is felkeltette az ember kíváncsiságát. Kat kinyitotta az ajtót, majd kilépett az erkélyre. Szinte magába itta az eléje táruló egzotikus szépséget, miközben karját önfeledten kitárta. Itt vagyok hát, apa! Az FBI képzett ügynöke egy bevetésen, itt e földi paradicsomban! Büszkeség és boldogság töltötte el, ám hirtelen belémart a hiányérzet, hogy már nem tudja felkapni a telefont, és megosztani apjával az ilyen pillanatokat. Arca kicsit elkomorult, miközben nyugaton a lemenő nap ragyogását figyelte. Hiányzol, apa! De most már magam is elboldogulok valahogy.

Második fejezet HONGKONG, KINA NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 21 ÓRA 5 PERC / Z-IDŐ: 13 ÓRA 05 PERC - 10 -

Kat Bronsky a díszes rózsafa pódium mögött állt a hodályszerű teremben, és magában ötig számolt. Ekkorra a hallgatóság mind az ezerhatszáz tagja elcsendesedett, és pisszenés nélkül várták, hogy újra megszólaljon. Fejükben ott kavarogtak a New Yorkban végződött, közismert nemzetközi gépeltérítés részletei, amelyeket Kat oly szemléletesen írt le nekik. - Tizennyolc órán keresztül tartózkodtunk a kommandósok bevetésétől - folytatta. Gondosan, jól artikulálva formálta a szavakat, és igyekezett elég időt hagyni a függöny mögötti kis fülkékben dolgozó tolmácsoknak, hogy teljesíthessék feladatukat. - Tizennyolc órányi szüntelen követelőzés, szüntelen fenyegetőzés, vele szemben a mi egyedüli humánus fegyverünk: a tárgyalásos időhúzás kényes művészete. A tizennyolcadik órában azonban... Itt újra elhallgatott. Gyönyörködve tekintett a hallgatóság felett csüngő hatalmas csillárokra, és magába szívott minden apró részletet még a teremből elméletileg száműzött cigarettafüst finom illatát is. Az emberek mind ismerték az események végkifejletét, de magával ragadta őket a nő előadása. - ...a 747-es bal oldalán hirtelen feltárult az elülső ajtó, és golyózápor vagy kivégzett áldozatok helyett három elcsigázott, legyőzött géprabló jelent meg, feltartott kézzel. Kétszáznyolcvanhét utast életben hagytak, sértetlenül, ők aztán szabadon haza is térhettek. És látják, ez itt a lényeg! Emberek vagyunk! Még a legrosszabbak is azok. Természetesen nem lehet minden túszszedést ilyen sikeresen lezárni, mindazonáltal a leghisztérikusabb, legelvetemültebb embereket is jó irányba lehet valamelyest terelni, ha nem hagyjuk, hogy eluralkodjon rajtunk a pánik. Nagyon köszönöm! Kat kissé hátralépett, majd a közönség felé biccentett, azon tűnődve, vajon mire is számíthat. Eddig a konferencia igazán sikeres volt, de lévén ő az utolsó műsorszám, a delegációk képviselői mostanra elfáradtak, és valószínűleg legszívesebben már indultak volna hazafelé. Most mégis felálltak, és szívből megtapsolták őt, az ázsiai delegáció tagjai közül néhányan még meg is hajoltak az irányába. Nohát, ez aztán a vastaps! Az ováció kitartó volt és elsöprő. Kat el volt ragadtatva. Arcára széles mosoly ült ki. Ahogy aztán a taps alábbhagyott, megjelent mellette a konferencia házigazdája, és bejelentette, hogy tíz perc áll rendelkezésre a kérdések feltevésére. A távolban felemelkedett egy kéz. Túl messzi volt ahhoz, hogy kivehesse, kihez tartozik. Valaki megközelítette a kérdezőt egy hordozható mikrofonnal. Kat ügyesen megfelelt az AirBridge 737-es elrablásával kapcsolatos kérdésekre - ami híressé tette az FBI-nál -, majd néhány más kérdésre is talpraesetten válaszolt. Szinte elbódította a sikerélmény, és miközben ezt palástolni igyekezett, csaknem átsiklott az utolsó kérdező neve és beosztása felett. - Robert MacCabe vagyok, a Washington Post újságírója. Mindannyian értesültünk az MD11-es néhány hónappal ezelőtti katasztrófájáról a kubai vizeken. Mindeddig egyetlen okot sem tudtak világosan megjelölni, Kuba pedig fennen állítja, hogy nem felelős a történtekért. Mennyi annak a valószínűsége, hogy a gépet nem a kubaiak szedték le, hanem terrorizmus áldozatául esett? Továbbá, ha fennáll ez a lehetőség, milyen fegyvert használhattak? Robert MacCabe? Kat elgondolkodott, és igyekezett nem mutatni meghökkenését. Jake-nek igaza volt! Mi a csudát keres a Washington Post egyik oknyomozó sztárriportere Hongkongban? Kat megköszörülte a torkát. - A személyes véleményem érdekli, Mr. MacCabe, vagy az FBI hivatalos álláspontjára kíváncsi? - Akármelyik megteszi - jegyezte meg enyhe gúnnyal a férfi, mire derültség támadt a teremben. - Kérem, értékelje nekünk legjobb tudása szerint a lehetséges okokat. - Nem nyilatkozhatom az FBI nevében egy folyamatban lévő nyomozásról - felelte Kat erőltetett mosoly kíséretében, és közben azt kívánta, bárcsak ülne le a férfi és ne mesterkedne tovább azon, hogy a feléje áramló jóindulat elillanjon a hallgatóság soraiból. - Mint tudják, az FBI erősen érintett az ügyben, következésképp nem beszélhetek erről. Van még kérdés? - kérdezte Kat, és célzatosan elfordította tekintetét MacCabe-ről. - 11 -

- Van! - dörögte Robert MacCabe a mikrofonba, tántoríthatatlanul. Kat kelletlenül újra a férfire nézett. - Mi most azért vagyunk itt - folytatta kíméletlenül -, hogy részt vegyünk a repülőgépek elleni terrortámadások ügyében tartott egyik legjelentősebb világkonferencián, ön pedig, Ms. Bronsky, azért van itt, mert a gépeltérítések szakértője és eredményes közvetítő a túszszedő terroristák és a hatóságok közt. Ön tehát mindentudó egy olyan területen, ahol az FBI arra kényszerült, hogy világméretű részt vállaljon a légi terrortámadások elleni harcból. - És mi lenne a kérdése, Mr. MacCabe? - szólt közbe Kat. - Rögtön mondom. Mindezeken felül ragyogó beszéde is bizonyság arról, hogy feltehetően nincs olyan küldött ebben a teremben, aki önnél többet tudna e tárgyban. És mégis, dacára annak, hogy nem voltak túszok, azt akarja elhitetni velünk, hogy nincs tisztában a kubai repülőgépkatasztrófa, úgy is, mint egy lehetséges terrorista akció részleteivel? A tolmácsolás végeztével a termen moraj futott végig. - Nos, nagyon is tisztában vagyok a részletekkel, Mr. MacCabe, mindazonáltal azzal is, hogy kifutottunk az időből. - Valahol a fejük felett egy repülő szállt el, és ő azon kapta magát, hogy a termet megrezegtető léghullámokra figyel. - Az érdekelne - folytatta kitartóan MacCabe -, hogy miért is nem akar senki nyíltan beszélni annak lehetőségéről, hogy terrorista akcióval állunk szemben? Bezzeg az FBI nem késlekedett levonni ezt a következtetést 1996-ban, a TWA-gép Long Island-i katasztrófájakor! - És mekkorát tévedtünk, nemde? - csattant fel Kat, és túl későn jutott eszébe, hogy ingerültségét vissza kell fognia. - Nézze, Mr. MacCabe, ez itt nem a megfelelő fórum a kérdései feltevésére. Azonkívül, hogy nincs is több időnk. Köszönöm még egyszer - mondta a közönségnek és biccentett, majd lelépett a pódiumról. Tekintetével végigfutott a termen, és lesújtva látta: a beszéde által keltett varázslat megtört. A francba! Közben a házigazda a pódiumra lépett, hogy újra köszönetet mondjon neki, mielőtt lezárná a konferenciát.

Katet a színpad lábánál körülvették a küldöttek, akik mind szót akartak váltani vele, vagy a névjegyüket akarták átadni és gratulálni a szép ívű beszédhez. Akkor hát mégsem omlott össze minden. Ezzel nyugtatgatta magát. Ám mivel égett a vágytól, hogy megkeresse Robert MacCabe-et és leharapja a fejét, csak rövid válaszokat adott, és közben folyamatosan a kijárat felé nyomakodott. Vállán átvetett retiküljével és egy bőrdossziéval, amelyet szorosan magához szorított, egy pillanatra megállt az ajtó előtt. Tekintete oda-vissza pásztázott az embereken, mielőtt megállapodott volna egy alakon. Pontosan előtte állt, mintegy három méterre tőle. Robert MacCabe nagy barna szemével őt figyelte, miközben kényelmetlenül egy jókora oszlopnak támaszkodott, mindkét kezét öltönye zsebébe süllyesztve. Lába közt egy táska volt a padlón; minden bizonnyal a számítógépét tartotta benne. Kat összeszorított szájjal odalépett hozzá, és igyekezett nem tudomást venni a friss kávé illatáról, amelyet egy kocsin épp mellette toltak el. Heves késztetést érzett, hogy igyon egy csészével. - Szóval, Mr. MacCabe, minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy így nekem esett? Le akart járatni? A férfi feszülten elmosolyodott. Mosolya lefegyverző volt, széles, akárha Kennedyét látná. Napbarnított arcát sűrű és kissé zilált, sötét haj keretezte. Száznyolcvanöt centi, harmincas évei végén járhat, és valószínűleg valamelyik híres egyetemen végzett. Elég fiatal volt a Pulitzer-díjhoz, de lényegesen jobb képű így élőben, mint azon a fotón, amelyet az újságban látott róla. Robert MacCabe kiegyenesedett, kivette kezét a zsebéből, majd megadóan felemelte. - Ms. Bronsky, higgye el, nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni! A nő hideg tekintete nem enyhült meg. - Ezt elég nehezemre esik elhinni... A férfi acélosan, lefegyverző erővel nézett rá. - Figyeljen ide... - kezdte. - Nem, maga figyeljen ide, Mr. MacCabe! Azt szeretném tudni, hogy pontosan mit... - 12 -

De elharapta a mondatot, mert a férfi a szájára tette mutatóujját, és a közelükben álló küldöttek felé biccentett, akik cigarettafüstbe burkolózva beszélgettek. Ez a mozdulat azonnal ingerültséget váltott ki Katből, mégis visszafogta a hangját, amikor újra megszólalt. Dühös volt magára, amiért elveszítette az önuralmát, és szinte tudomást sem vett a férfi felől érkező finom arcszesz illatáról. - Tudni szeretném, mit akart elérni! Miért faggatott az MD-11-es katasztrófájáról meg a terrorizmusról? - Beszélnünk kell - felelte a férfi egyszerűen. Kat kiegyenesedett, és felvonta a szemöldökét. - Az a benyomásom, hogy éppen ezt tesszük. Miről kéne beszélnünk? A férfi tekintete a küldöttek egy másik csoportjára siklott, akik a távolban beszélgettek. A háttérzajban épp hogy csak ki lehetett venni a hangjukat. Miközben MacCabe megszólalt, továbbra is őket figyelte. - A katasztrófáról. Arról, hogy miért tettem fel odabent azt a kérdést. - A nő észrevette, hogy a másik már nem mosolyog. Kat utálkozva rázta meg a fejét. - Sajnálom, de ki kell ábrándítanom. Belőlem nem fog semmiféle nyilatkozatot kiszedni! Robert MacCabe felemelte a kezét, és megálljt intett. - Nem! Adni szeretnék valamit, nem pedig kérni. Még a coloradói gépeltérítési ügyből emlékszem magára. És azóta követem. Kat próbálta leplezni megütközését. - Követett? Idáig? A férfi ekkor újra a nőre nézett. - Nem úgy értettem, a karrierjét követtem, aprólékos figyelemmel. A Washington Post kért fel, hogy írjak erről a konferenciáról. Tehát ezért vagyok itt. Kat szótlanul állt egy ideig, és próbált olvasni a férfi szeméből. De nem sikerült, már csak azért sem, mert MacCabe megtörte a csöndet. - Nézze, sajnálom, és attól tartok, hogy nem voltam elég világos. Azért kezdtem kötözködni magával, mert tudnom kellett, hogy maga a megfelelő ember-e, akivel beszélhetek. De látom, hogy az. Esetleg félrevonulhatnánk egy kicsit? - Miért? - tudakolta Kat. Közben észlelte, hogy az egyik küldött tisztes távolban türelmesen vár rá. A férfira mosolygott, majd jelezte, hogy „egy pillanat”, aztán visszafordult MacCabe-hez: - Azért, mert... - A férfi elhallgatott és felsóhajtott. Egy pillanatra a földre nézett, és közben a fejét rázta. Megnyalta a szája szélét, és szemmel láthatóan viaskodott magában. Ismét körbepillantott, számba véve a várakozókat és a közelben lévő többi lézengőt, majd bólintott, és a nő felé hajolt. - Jól van. Nézze! Történt itt valami. Valamiképp egy igazán rémisztő információ birtokába jutottam. Talán nem is az információ a megfelelő szó, inkább a vádaskodás. Méghozzá egy rendkívül megbízható forrásból. Akkor nem tudtam biztosan, mit is kezdjek vele, de most... - Mivel kapcsolatos vádaskodás? - Észrevette, hogy most már egy másik küldött is vár rá. - Az MD-11-es katasztrófájával és azzal, hogy mi okozhatta. - Megmondtam már odabenn is, Mr. MacCabe, hogy nem vagyok benne a nyomozásban. A férfi erre újra felemelte a kezét. - Hallgasson végig, kérem! Történt valami ma reggel, amiről nem szeretnék itt beszélni. Valami olyasmi, ami miatt azt kell hinnem, hogy az információ, amit eljuttattak hozzám, halálpontos. - Válaszra várt, miközben idegesen mosolygott, és szabad kezével beletúrt a hajába. A nő felsóhajtott és megrázta a fejét. - Na, de miért éppen hozzám jött? Nem vagyok szolgálatban itt Hongkongban. Azazhogy szolgálatban vagyok, de csak mint küldött. - Maga az FBI, Ms. Bronsky! Még akkor is, amikor zuhanyozik, alszik, eszik, maga az FBI. Emlékszem, maga használta ezeket a szavakat egy interjúban a coloradói gépeltérítés után. Azért fordulok önhöz, mert sokat tud a nemzetközi terrorizmusról. És azért kérem, hogy hallgasson meg, mert más gépre váltottam át a repülőjegyemet, és néhány óra múlva repülök vissza Los Angelesbe, valamikor éjfél körül és őszintén szólva halálra rémít, hogy én vagyok az egyedüli ember, aki tudja, amit most úgy hiszek, hogy én tudok. Kat valódi aggodalmat látott a férfi szemében. - Akkor hát - mondta -, ehhez az információhoz itt Hongkongban jutott hozzá? - Nem. Még odahaza, Washingtonban. De tényleg nem szeretnék róla itt beszélni, rendben? - Azt mondta, éjfél körül indul. A Meridian légitársaság gépével megy? - kérdezte Kat. Hangja még mindig hűvösen csengett, és óvatosan mérlegelte a hallottakat. - 13 -

- Igen. - Akkor ugyanazon a gépen utazunk. A férfi arcán meglepetés futott át. - Valóban? Akkor megmondom, mi legyen. Itt lakom, ennek az utcának az egyik szállodájában, és oda kell mennem összepakolni és kijelentkezni. Fogok egy taxit, és idejövök magáért korábban, mondjuk, háromnegyed óra múlva. Ha engedi, hogy a kiadóm meghívja vacsorára, elmesélem magának az egészet. Kat nemet intett a fejével, majd egy újabb „Várjanak még!” értelmű pillantást lövellt egyre gyarapodó rajongói felé. Mostanra már négy férfi várt rá. - Kérem! - mondta Robert MacCabe halkan, szinte esdeklő hangon. - Jobb ötletem van, Mr. MacCabe. Miért nem beszélünk a gépen? - Nem! Kérem! Higgye el, nem szeretem a titokzatosságot, de amit mondani szeretnék, az túlontúl kényes ahhoz, hogy egy zsúfolt gépen beszéljek róla. - Előrenyúlt, és óvatosan megérintette a nő karját. - Nézze, én egyáltalán nem tréfálok! Könnyen lehet, hogy nagyon komoly dologról van szó, és fogalmam sincs, ki mással oszthatnám meg... Kat néhány másodpercig élesen fürkészte a férfi arckifejezését, és azon töprengett, vajon miféle manőver állhat egy ilyen kérés hátterében. Talán semmilyen, döntötte el végül. Felsóhajtott, majd bólintott. - Rendben, Mr. MacCabe. Akkor háromnegyed óra múlva. Bármennyire nehezemre esik is bevallani, felkeltette az érdeklődésemet. - Remek! - ujjongott a férfi, és nyomban sarkon is fordult. Kat még nézte, ahogy elvegyül a tömegben, aztán eszébe jutott, hogy mennyien várnak rá.

Harmadik fejezet HONGKONG, KÍNA NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 21 ÓRA 40 PERC / Z-IDŐ: 13 ÓRA 40 PERC

R

obert MacCabe összehajtotta a USA Today nemzetközi kiadását, majd betette a számítógépes táskája egyik oldalsó rekeszébe. Az órájára pillantott. Gondolatai messze jártak, amikor a szálloda liftjének ajtaja kinyílt a harminckettedik emeleten. Arra a következtetésre jutott, hogy a háromnegyed óra kicsit elhamarkodott volt. Sietnie kell majd, hogy időben fel tudja venni Katherine Bronskyt. Kivágódott a lift ajtaján, és kis híján beleütközött egy útjában álló, szekrényhátú emberbe. Elnézést... - motyogta Robert, miközben elindult a hosszú folyosón. Későn tűnt csak fel neki, hogy nem hallotta becsukódni maga mögött a lift ajtaját. Vagy tíz métert haladt már előre a folyosón, amikor hirtelen leküzdhetetlen késztetést érzett, hogy hátraforduljon. Megállt és visszanézett. A sötét bőrű, jól megtermett férfi még mindig ott állt. Kezében égő cigarettát tartott, és őt figyelte. Egyik kezével a lift ajtaját fogta, a másikban egy nejlon bevásárlótáskát szorongatott, rajta Mercedes-emblémával. A férfi legfeljebb három másodpercig ha állta MacCabe tekintetét, majd szó nélkül belépett a liftbe, s hagyta, hogy a fémajtó rázáródjon. Különös, gondolta Robert, de emlékeztette magát, hogy bár távol áll attól, hogy híresség legyen, azért az arcát sokan láthatták, amikor elnyerte a Pulitzer-díjat. Megkerült egy takarítókocsit a folyosó közepén, odabiccentett a szobalánynak, miközben előhalászta ajtónyitó kártyáját, és meghökkenve konstatálta, hogy az ajtó kinyílik, még mielőtt elfordította volna a gömbkilincset. Mi a...! Néhány pillanatig zavarodottan állt. Hiszen tisztán emlékezett rá: jól megnézte, hogy rendesen bezárta-e az ajtót, amikor elindult. Az ilyesmire mindig betegesen ügyelt. Hát persze! A szobalány! Minden bizonnyal ő nyitotta ki az imént... Robert körbenézett, de a szobalány meg a kocsija már el is tűnt, ami kissé különös volt. Növekvő nyugtalansággal fordult vissza, s belökte az ajtót. Lassan belépett, felkapcsolta a lámpát, és azonnal a földbe gyökerezett a lába. - 14 -

Minden fel volt forgatva. A fiókokat kihúzták, kiborogatták. Táskája tartalma ugyancsak szanaszét hevert. Szürke öltönyét a varrás mentén szinte szétszaggatták. Számítógépes diszkjei az ágyon hevertek, jó néhányukat összehajlították, tönkretették. Úristen! A fürdőszobában sem fogadta szívderítőbb látvány. Bűzlött a kölnijétől. A zöld aeroszolos üvegcse a csempepadlón, ripityára törve, mindenütt szilánkok. Az ágy szélére tette a számítógépes táskáját, majd megnézte a szekrényeket, aztán becsapta a folyosóra nyíló ajtót és elreteszelte. Szíve majd kiugrott a helyéből, és a rettegéstől felszökött a vérnyomása. Épp amikor bezáródott az ajtó, megcsörrent a telefonja. Összerezzent. Azonnal odament és felvette, de nem szólt bele senki. Aztán jól hallhatóan letették. Lerakta a kagylót, de a telefon szinte azonnal újra megszólalt. Ismét felvette. Megint hallgatott valaki a vonal túlsó végén. Ezúttal csaknem tizenöt másodpercig, mielőtt megszakította volna a vonalat. A vérfagyasztó rémület, amely a belépéskor futott végig a hátán, most a félelem valóságos jégviharává vált. Mintha valaki aljas szándékkal figyelné. Bárki kutatta is át a holmiját, most tudta, hogy újra a szobájában tartózkodik. Nem volt idő kihívni a biztonságiakat. Robert újra feltette nyitott bőröndjét az ágyra, és kezdte belepakolni a dolgait, olyan gyorsan, ahogyan csak tudta. Mi van, ha valaki kopog? Másfelé nem tud kimenekülni, csak az ajtón. A harminckettedik emeleten van! Újra megszólalt a telefon. Minden újabb csörgés tovább feszítette az idegeit. Nagyon rosszat sejtett. A szürke öltöny totálkáros volt, így hát úgy döntött, ott hagyja. Bedobta a villanyborotváját is, rá a ruhakupacra, aztán küszködve próbálta bezárni a bőröndöt. Minden centiért meg kellett küzdenie a cipzárral. Egészen ráhasalt a táskára, hogy összenyomja, s végül sikerrel járt. A szoba hirtelen túl meleg lett, és azon kapta magát, hogy verítékezik. Nem tudta volna megmondani, vajon az erőfeszítéstől, a félelemtől, vagy inkább a valós hőmérséklettől. A telefon tovább csörgött, miközben az ajtóhoz sietett, és szemét a kukucskálóhoz szorította, hogy szemügyre vegye a folyosó torz képét odakint. Nem lehetett kint látni senkit. Kivágta az ajtót, majd kilépett a folyosóra. Egyik kezében a bőröndjét cipelte, a másikban a számítógép-táskáját, és egészen úgy érezte magát, mint egy halálra rémült kisgyerek, aki egy kísértetkastélyból igyekszik pucolni. A liftek vagy harminc méterre voltak, ő pedig rohanni kezdett. Közben a bőrönd fájdalmasan neki-nekiverődött a sípcsontjának. A telefon még mindig szólt a 3205-ös szobában. Elérte a liftet, és rácsapott a LE gombra. A levegő még mindig bűzlött a cigarettaszagtól. Szeme végigsiklott a liftajtó körüli kis előtér bútorzatán: egy kis asztalka, két fotel, egy cserepes növény - meg egy nejlon bevásárlószatyor, amit valaki otthagyott, a falnak támasztva. Egy zacskó. Rajta Mercedes-embléma. Vakrémület lett úrrá Roberten, amint eszébe jutott, hogy a szekrényhátú férfi kezében látta, alig tíz perce a liftnél. A pasas nyilvánvalóan visszajött... vagy el se ment. Alighanem ő forgatta föl a szobámat, vonta le a következtetést Robert. Eszébe jutott az a futó, hűvös pillanat, amikor kettejük tekintete találkozott. Hirtelen világossá vált, miért is habozott a férfi a liftnél. A liftnek nyoma sem volt, de pár méterrel arrébb volt egy vészkijárati lépcsőház, és Robert abba az irányba vetette magát. Feltépte az ajtót, berángatta a táskáit, és elkezdett lefelé száguldani a lépcsőn. Megkönnyebbülten hallotta, amint a nehéz tűzbiztos ajtó becsapódott mögötte. A huszonkilencedik emelet lépcsőfordulójában megállt. Teljesen kifulladt, és már azon morfondírozott, vajon biztonságos lenne-e újra a lifttel próbálkoznia. A lépcsőház levegője fülledt volt, szinte áporodott fokhagymára emlékeztető szag keveredett benne a ritkán használt, zárt helyekre jellemző porral. De hisz jobb lenne, mint huszonkilenc emeletet levergődni ezekkel a cuccokkal... A folyosóra nyíló ajtó kilincse után nyúlt, de az ajtó zárva volt. Többször is újra próbálta, de a zár nem engedett. Valahonnan fentről zajt hallott Kinyílt egy tűzbiztos ajtó, majd nehézkes lépések hallatszottak a lépcsőházból. - 15 -

Robert gyomrát jeges rémület szorította görcsbe, ezúttal még sokkal hevesebb, mint fönt a szobában. Vakon küszködött a bezárt ajtóval. Arca a küzdelem közben nekiütődött a fémszálakkal megerősített kis üvegablaknak. De az ajtó ellenállt, a folyosó mögötte pedig kihalt volt. A fentről hallatszó lépések egyre közeledtek... vészjósló, magabiztos, ráérős járás volt ez, mely Robert torkára forrasztotta a rettegést. Bárki is az, jól tudja, hogy az üldözött számára nincs kiút. Robert, amilyen csendesen csak tudott, levergődött még egy emeletet, a huszonnyolcadikra, de ott is zárva találta az ajtót Ahogy visszafordult, megakadt a szeme egy kis jelen, ami arra figyelmeztetett, hogy a lépcsőházból nem lehet kimenni, csakis a földszinten. Hátát az ajtónak vetve megpróbált gondolkozni. Nyugi az istenit! Honnan szedem egyáltalán, hogy a közelgő alaktól félnem kell? A választ erre az ösztöne adta meg, valamint a felforgatott szobája és a szakadatlanul csöngő telefon. Újra felemelte a táskáit, és rohant tovább lefelé, közben a lába alig érintette a lépcsőfokokat, annyira igyekezett felgyorsítani az iramot. Épp a huszonkettedik emeleti lépcsőfordulónál járt, amikor kivágódott a tűzbiztos ajtó, és leterítette őt a lábáról. Bőröndje a falnak repült, és hangos puffanással a földre esett, kísértetiesen visszhangozva a betonfalú, sivár lépcsőházban. - Ó...! Elnézést! - Rémülete ködén át női hangokat hallott. Két tizenöt-tizenhat év körüli lány állt az ajtóban. Csak tartották a kilincset és azon gondolkoztak, mit tegyenek azzal a rémült tekintetű emberrel, akit leütöttek az ajtóval. Robert gyorsan feltápászkodott, megragadta a táskáit és a két riadt lányka mellett szinte kilőtt a folyosóra, hogy aztán a lift felé rohanjon. Hallotta, ahogy a lányok újra a folyosóra lépnek, és hagyják az ajtót becsukódni. - Jól van, miszter? - kérdezte egyikük, nagyjából tíz méterrel mögötte, miközben ő a lifthez ért, és rácsapott a LE gombra. - Igen, minden rendben - kiáltotta oda a lánynak. - De ne engedjetek át senki mást azon az ajtón! - Én... nem érteni... - mondta az egyikük. A lift felett megszólalt a kis csengő. A lift ajtaja mindjárt kinyílik, és bárki üldözte is őt abban a nyomorult lépcsőházban, a folyosóra nyíló ajtó most már zárva volt. Újra a lányok felé fordult. - Ne engedjetek ki senkit a lépcsőházból, oké? Ne nyissátok ki azt az ajtót! Senkinek nem szabad itt átjárnia! - Üres tekintetük és meghökkent arckifejezésük láttán tudta: kár a gőzért. A lift ajtaja kinyílt. Szerencsére nem volt benne senki. Beugrott, és többször is rácsapott a HALL és az AJTÓZÁRÁS gombokra. A liftajtó azonban meg sem moccant. Ekkor meghallotta a tűzbiztos ajtó kinyitásának félreismerhetetlen hangját. Egy férfihang nyomta el a lányok meglepett kiáltását. A liftajtó most végre elkezdett becsukódni, de ekkor már nehéz léptekkel rohant felé valaki. Az ajtó csigalassúsággal mozgott, és már félig be is záródott. Robert az elülső sarokba préselte magát, hogy takarásban maradjon. A léptek ekkorra odaértek, és egy jókora férfikéz nyúlt be a nyíláson, megragadva az ajtót és megpróbálva szétfeszíteni. Ám az ajtó megállíthatatlanul bezáródott, és a kéz visszahúzódott. A lift megindult lefelé. A halk zúgást teljesen elnyomta a Robert MacCabe fejében dübörgő lüktetés. Gyorsan a bőrönd tetejére erősítette a számítógépes táskát, és kihúzta a bőrönd fogantyúját. Ha palástolni tudná rémült arckifejezését, és úgy lépne a hallba, mint egy normális vendég, talán bele tudna olvadni a tömegbe, és aztán kerítene egy taxit. A hall! Úristen! A fickó le fog szólni rádión, és lent már várni fogják! Épp időben nyomta le a FÉLEMELET gombot, mire a lift megállt egy szinttel a hall felett, ő pedig gyorsan kilépett, amint a liftajtó szétnyílt. A félemelet korlátjától le lehetett látni a hallba. Odasietett és szemügyre vette a lenti tömeget. Azonnal kiszúrt két sötét öltönyös férfit, akik ebben a pillanatban ugrottak a mozgólépcsőre, és kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohantak föl rajta. Mindkettő kezében adó-vevő volt. - 16 -

Robertet újabb félelemhullám dermesztette meg. Beugrott a legközelebbi folyosóra, átrohant egy kétszárnyú ajtón, és egy mindkét végén nyitott, jókora szolgálati helyiségbe jutott a konferencia- és bálterem mögött. A terem mindkét feléből alkalmazottak beszélgetését hallotta, de egyikük se figyelt rá, ahogy átrohant, ki a terem túlsó végén le a lépcsőn, majd át egy újabb ajtón, egyenesen be a gőzzel teli mosodába. Meghökkent alkalmazottak mellett száguldott el, a túlsó falnál lévő melléklépcsőház felé. Méltatlankodó kiáltásokat hallott maga mögött, de senki nem ment utána, hogy megállítsa. Robert feltépte az ajtót, majd kirohant a szálloda mögötti sötét, szűk sikátorba. Berántotta a nehéz, tűzbiztos fémajtót, és kellemesen megnyugtatónak érezte, ahogy az becsapódott mögötte. A sikátor egy közeli nagyobb utcára nyílt, és ő végigrohant rajta, majd bevetette magát a járdán áramló tömegbe, de csak későn kapott észbe, a tömeg ugyanis kezdte visszasodorni a hotel főbejárata felé. Kiözönlött egy csoport vendég a szállodából, és elvegyültek az utca forgatagában, ahogy a távolabb várakozó buszok felé tartottak. Vidáman cseverésztek egymással, és mindegyiküknél ismerős bevásárlószatyor volt. Robert az egyik szatyrot közelebbről is megnézte, és megdöbbent. Több száz volt belőlük, és mindegyiken rajta a Mercedes-embléma. Robert MacCabe-nek földbe gyökerezett a lába, és a fejét rázta. Akárkié lehetett tehát az a szatyor, amit a harminckettediken látott. Tele volt velük az egész szálloda. Teljesen fölöslegesen esett pánikba. Na, de mi van a lépcsőházi üldözőjével? Hiszen az egy bezárt ajtón jött át, vagyis ki tudta nyitni... Te jó ég, gondolta Robert, és elfintorodott. Nyilván azért lehetett hozzá kulcsa, mert a szálloda biztonsági embere volt! Valószínűleg megszólalt egy riasztó, amikor kinyitottam a lépcsőház ajtaját... Nagyon hülyén érezte magát. Mély lélegzetet vett, majd nyugalmat erőltetve magára, elindult az ajtó felé, habár a lépései még mindig reszketegek voltak. Nyilvánvaló, hogy senki nem üldözte! Egyszerűen hagyta, hogy a képzelete magával ragadja. Pedig az egész aligha volt több egyszerű betörésnél, aminek semmi köze nincs sem a nemzetközi terrorizmushoz, sem a kubai légikatasztrófához, sem holmi FBI-ügynökök esetlegesen kihallgatott beszélgetéséhez. Micsoda kutyaütő kém lenne belőlem, gondolta Robert elkeseredve. Valahányszor megszólal a telefon, a frászt kapom... Hongkong jellegzetes szagegyvelege kezdte magához téríteni. Az utcai bódékban árult tengeri herkentyűk és sült húsok átható, ínycsiklandó illata keveredett a szemét bűzével. A járda egy hirtelen jött záporból visszamaradt nedvességtől csillogott, és a pocsolyákban visszatükröződő fények ezernyi színben pompáztak. A szálloda bejárata felé nézett, majd az órájára pillantott. Sietnie kell, hogy jelenthesse a betörést, és kijelentkezhessen telefonon. Már arra is alig van ideje, hogy taxit kerítsen. A szálloda rámpája, ahol a taxik várakoztak, elképesztően zsúfolt volt. Robertnek át kellett nyomakodnia egy érkező csoporton, amelynek tagjai közül ketten is viszonozták a nyomakodását egyik balról, egy másik jobbról -, szinte az oldalához préselődve és elsodorva őt a főbejárattól, miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy a bőröndjét meg a számítógépes táskáját szorongassa. Fölöslegesen erőlködik. Nevetséges ez a modortalanság. Robert hirtelen megállt, hogy hagyja továbbmenni a másik kettőt. De erre azok is mindketten megálltak, és Robert hirtelen azt érezte, ahogy egy kemény, fémes valami fúródik a jobb bordája alá. - Ez egy pisztolycső - mondta csendesen a jobb oldalán álló férfi. - Mit akarnak? - nyögte ki Robert elhaló hangon. - Menjen tovább! És nézzen egyenesen előre! Robert próbált kiszabadulni közülük, de erős kezek ragadták meg a karjánál fogva, és kirántották a kezéből a bőröndje fogantyúját. A hang újra megszólalt, közvetlenül a füle mellett. Hangtompító is van, Mr. MacCabe! Amerikai akcentus, állapította meg Robert. Ez a tény csak még jobban megrémisztette. - Pontosan a gerincére irányul. Még egy menekülési kísérlet, és egy apró pukkanást fog hallani, ahogy a kilenc milliméteres golyó behatol és összeroncsolja a gerincvelőjét. Mi pedig - 17 -

egyszerűen eltűnünk. A másik lehetőség az, hogy együttműködik velünk, és megtarthatja a járóképességét. - Jól van, na. Megyek. De mégis, kik maguk? A pisztolycső még keményebben nyomódott neki. Robert a fájdalomtól felszisszent. Hallgasson! - figyelmeztette a hang. - Nézzék, én nem... - Kuss, azt mondtam. - Inkább volt ez erőteljes sziszegés a jobb fülébe, mint kiáltás, de a hatás nem maradt el. Robert előrenézett, és észrevett egy sötét autót, amely a járda mellett állt. Az utasülésről nagydarab férfi szállt ki - ugyanaz, akit a harminckettedik emeleten látott -, és kinyitotta a hátsó ajtót. Arca teljesen kifejezéstelen volt. - Hol vannak a táskák? - kérdezte a férfi az autó mellett. - Megvannak - felelte a pisztolyos. A Robert balján álló férfi elengedte a karját, míg a másik, akinél a fegyver volt, a hátsó ülés felé lökte. Robert teljesen megzavarodott, de egyvalamit tisztán érzett: bárkik is ezek az alakok, ha beszáll velük az autóba, neki vége. Ebben az egyben biztos volt. Alig néhány másodperce volt csupán a cselekvésre, de ötlete egy szál se. A fegyver csövét elvették a jobb oldala mellől, amikor az egyik férfi elindult, hogy az autó másik oldalára kerüljön. A tagbaszakadtabb beült az utasülésre, és így csak a fegyveres maradt Robert és a menekülés kicsiny esélye közt. Robert jobbra fordult, hogy a fegyveresre nézzen. A hirtelen mozdulattól a férfi összerezzent, és újra felemelte a pisztoly csövét. - Megszerezték a számítógépem, mi? - kérdezte Robert. A férfi alattomosan elvigyorodott, és cseppet sem zavarta, hogy jól látható az arca. Nyilvánvalóan fel sem merült benne, hogy a riporter elég ideig életben maradhat ahhoz, hogy azonosíthassa őt. Ez pedig Robert MacCabe halálos ítéletét jelentette. - Jó is, hogy rákérdez, Mr. MacCabe. Éppen azt kerestük a szobájában. Milyen kár, hogy nem hagyta ott. - Felemelte a bal kezében tartott számítógépes táskát, és közben a jobbjában lévő pisztoly csövét a járdára irányította. Robert tisztán látta a csövet. Nem volt rajta hangtompító. Robert MacCabe-et az életben maradás elemi ösztöne hajtotta, amikor jobb lábát megfeszítette, s hirtelen hatalmasat rúgott. Tökéletesen célzott: negyvenhármas cipőjének orra telibe találta a fegyveres ágyékát, és szó szerint a levegőbe emelte. Fájdalmas ordítás hallatszott, és pisztolylövések dörrentek a férfi hadonászó jobb kezében tartott fegyverből. A körülöttük áramló tömeg megrezzent, és szinte egy emberként fordult oda, hogy lássa, mi történik. Rúgásának ereje Robertet nekilökte a kocsinak, de szinte azonnal előrevetette magát, hogy elkapja a fegyveres kezéből kieső számítógépes táskáját. Robert még a levegőben megkaparintotta a laptopját, majd vele együtt a járdára zuhant, de aztán villámgyorsan a talpára ugrott, és futásnak eredt. Az életéért futott, szó szerint. Elrohant a szálloda bejárata előtt, át a zsúfolt utcán, ügyet sem vetve a felocsúdó tömeg által keltett felbolydulásra. Eszelős rohanását autók fékcsikorgása és tülkölése kísérte, miközben ő jobbra-balra vetődött közöttük. Vagy harmincméternyire meglátott egy sikátorfélét. Kerülgetve az útjában lévő embereket, befordult a sarkon, átvergődött egy rakás kartondobozon, majd beesett egy bazár kellős közepébe, melynek közönsége döbbenten meredt rá. Hallotta maga mögött a futó lépteket és a kiáltásokat, de pillanatnyilag ő volt előnyben. Szörnyű bizonyossággal érezte, hogy üldözési mániája igazolást nyert. Valakik tényleg meg akarják ölni azért, amit - szerintük - tud. Kézikocsik és portékáktól roskadozó asztalok sorakoztak a bazár főutcáját szegélyező minden egyes apró bolt előtt. Ezek most csupán útakadályok voltak a számára. Az utcát a Beatlestől a rapig minden könnyűzenei irányzatot felölelő kakofónia töltötte be, miközben ő egyre rohant, magához szorítva a laptopját rejtő táskát. Színes ponyvák alatt, ezernyi sülő étel illata és füstje közt tört előre. Közben azt figyelte, melyik boltnak lehet hátsó kijárata. A második háztömb vége felé magával sodort egy kereskedőt, mire a feldühödött férfi megragadta az ingujjánál, és valami ismeretlen ázsiai nyelven kezdett vele ordibálni. Robert kitépte magát a kezéből, angolul bocsánatot kért, majd visszanézett a tömegre, és próbálta kiszúrni az üldözőit. Tudta, hogy a nyomában vannak, vagy talán az utca túlsó végén várják. - 18 -

El kell tűnnie, méghozzá gyorsan! Jobbra feltűnt egy kis bolt, teli szövetekkel. Bevetette magát a bejáraton, és az áruk mögött lehajolva egyenesen hátrarohant, az üzlet végében lévő apró irodahelyiségbe. A tulajdonosok - egy idős pár - éppen vacsorájukat fogyasztották. Dermedten néztek rá, amint berobbant közéjük a térelválasztó gyöngyfüggönyön át. Aztán a férfi felpattant. Szeme tágra nyílt, evőpálcikáját fegyverként tartotta maga előtt. - Gyorsan! - mondta Robert kifulladva. - Bocsánat a zavarásért, de ki kell jutnom innen! - Mi?! - Hátsó ajtó! Van itt hátsó ajtó? - Minek? - kérdezte gyanakodva az öregember, készenlétben tartva az evőpálcikákat. - Üldöznek! Nem a rendőrök, hanem valaki, aki meg akar ölni! Érti már? - Asszony jönni? - Mi?! - Üldöző? - Igen! - felelt erre Robert zavarodottan. Az öregember arca felragyogott. - Értek! Erre jönni! Áthaladtak egy újabb gyöngyfüggönyön, és megálltak egy kis ajtó előtt. Az öreg kinyitotta, félreállt, hogy előreengedje Robertet, majd elkapta a karját, és sietve a fülébe sutyorgott. Lehelete bűzlött a fokhagymától. - Két háztömb arra irányban, bemenni vásárlóház, egy szint lemenni. Venni jegyet moziba, bemenni, aztán pucolni kifele hátul vászon mellett. Utcán jönni fel két háztömbre. Nagy titok! Mindig oké! Robert értetlenül meredt a férfira. - Ez... gyakran megtörténik itt? A férfi megrázta a fejét. - Nem, nem! De amikor enyém feleség kergetni engemet, én mindig eltűnni így! - Vigyorogva állt, kivillantva hiányos fogsorát. - Asszony szeret kergetni utcán engemet. Kiabál. Családi hagyomány. Látják barátok, de csak nevetni. - Tréfál? - Nem, nem! Csak játék, de amikor enyém asszony lenni mérges, én félni, jaj... - Nők... - mondta Robert egy mosoly kíséretében. Az öregember ugyanazzal a széles, fogatlan vigyorral bólintott. - Nők, nők...

A mozi meglehetősen új volt. Robert igyekezett elvegyülni a tömegben, miután átjutott a forgóajtón, majd gyorsan kiosont azon a kijáraton, amelyről az öreg beszélt neki. Egy hosszú, föld alatti folyosó vezetett el néhány lépcsőhöz, amelyek - az öreg útmutatásának megfelelően - az utcára nyíló kijárathoz vezettek. Robert kinyitotta az ajtót, kilépett az utcára, és szerencséjére rögtön belebotlott egy taxiba a járda mellett. Feltépte a kocsi hátsó ajtaját, beugrott, majd elhadarta a sofőrnek Katherine Bronsky szállodacímét, aztán lebukott, nehogy megláthassák az utcán. - Csak a szálloda lesz? - kérdezte a sofőr, és magában azt számolgatta, megéri-e ez a fura alak azt a kis fuvardíjat. - Nem. Onnan vacsorázni megyünk, majd ki a reptérre. Lesz jatt, ne majrézzon, csak lépjen már a gázra! A sofőr mosolyogva bólintott, majd nekilódult a kocsival.

Negyedik fejezet HONGKONG, KÍNA NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 22 ÓRA 10 PERC / Z-IDŐ: 14 ÓRA 10 PERC

Kat

Bronsky a szálloda fedett rámpája alatt állt, a kipufogógázzal teli levegővel a tüdejében, és utálkozva bámult az órájára. Épp ideje lenne, hogy feladja. Ebből elég! Átvertek! - 19 -

Amíg meg nem jelent MacCabe a képben, eszébe se jutott, hogy ugyanazt a ruhát viselje hazafelé Los Angelesbe, vagy hogy korábban kijelentkezzen. De most itt állt szoba nélkül, és a poggyásza ott hevert mellette a rámpán. Visszacipelhetné a táskáit és megvacsorázhatna a szállodában, vagy foghatna magának egy taxit, amivel egyenesen kimehetne a reptérre - s ez lenne a jobb választás. Ha MacCabe megjelenik a gépen, esküszöm, képen törlöm! Kat elkapta a rikító egyenruhát viselő londiner tekintetét, és jelezte neki, hogy taxit akar. A fiatal férfi leintett egyet, majd gyakorlott mozdulattal kinyitotta az ajtaját, aztán utasította a boyt, hogy tegye be a csomagtartóba Kat táskáit. A nő már félig beült a hátsó ülésre, amikor hirtelen egy másik taxi fékezett mögöttük, nagy csikorgással. Kivágódott a hátsó ajtó, és megjelent az elveszettnek hitt újságíró, aki eszelős tekintettel szaladt oda a nőhöz. - Jaj... nagyon sajnálom... hogy elkéstem - lihegte. - Közbejött valami. - Látom - mondta a nő, majd kiszállt a taxiból, és csípőre tett kézzel közeledett az újságíróhoz. MacCabe teljesen kifulladt, ami elég furcsa egy taxin érkezőtől. - Azt mondta, háromnegyed óra! - reccsent rá Kat. - Mindent elmagyarázok, de nem itt! - Maga mögé tekintgetett, majd visszafordult Kathez. Most azonnal el kell tűnnünk innen! Ez nem vicc! Áttették a nő táskáit abba a taxiba, amivel ő jött, majd Kat beült hozzá a hátsó ülésre. Alig csukta be az ajtót, a taxi máris kilőtt a forgalomba. - Na és hova megyünk vacsorázni? - Hát... először is egy kikötőre néző kilátóhelyhez megyünk. A nő megrázta a fejét. - Nem megyek semmiféle kilátóhelyekhez idegen újságírókkal, ráadásul első alkalommal. Akármilyen csodálatos este is van! A férfi nyakát kitekerve hátrafordult, hogy a mögöttük haladó forgalmat fürkéssze, és lepergett róla a nő tartózkodó viselkedése. - Azt hiszem, rendben vagyunk - jegyezte meg csöndesen. - Nem látok mögöttünk senkit. A nő megragadta a férfi karját, hogy magára vonja a figyelmét. - Robert MacCabe! Mi a csuda folyik itt? Miért viselkedik ilyen eszelősen? A férfi megnyalta a szája szélét, majd újra körbenézett, mielőtt belekezdett volna az előző egy óra eseményeinek taglalásába. Épp akkorra fejezte be, amikor a kilátóhelyhez értek. - Az áldóját! - nyögte ki Kat. - És mégis, mit akarhattak? - Nem mondták, de nem tudok másra gondolni, csak... arra az információra, amit említettem. Kat bólintott. - Aha. Amint látom, megérkeztünk. Most pedig mondjon el mindent! Robert előrehajolt és elfintorodott. - Ó, a francba! Náluk maradt a bőröndöm! - Volt benne valami fontos? A férfi megrázta a fejét. - Engem csak a laptopom érdekel. - Robert egy marék papírpénzt nyomott a sofőr kezébe, majd megkérte, hogy kapcsolja ki a motort, és úgy várakozzon. - Ha valaki kérdezősködni kezdene, mondja azt, hogy a kilátásban gyönyörködik, és ma este nem szállít utasokat. Rendben? - Rendben. Kat elindult MacCabe után az ösvényen, amely egy kis ligetbe vezetett. A város fényei ragyogó szőnyeget alkottak a távolban. Egy frissítő szellő a nyüzsgő kikötő összetéveszthetetlen illatát hozta magával. - Erre! - mondta a férfi, és az egyik magasabb fa mögé intette a nőt, egy kis tisztásra, amit halványan bevilágítottak a város visszaverődő fényei. - Leüljünk a fűre? - kérdezte. - Ebben a kosztümben? - Kat felnevetett, és egy betonpad felé intett. Mielőtt azonban leült volna rá, tüzetesen megvizsgálta. - Megteszi. Úgy látom, elég tiszta. A férfi is elhelyezkedett mellette, s karját a pad háttámláján átvetve, szembefordult a nővel. Elkínzott, komoly arccal várta, hogy egy repülőgép hangja elhaljon felettük. - Ms. Bronsky, azt hiszem, hogy... - Stop! - mondta Kat, egyik ujját feltartva. - Szólítson egyszerűen Katnek. Ez a missbronskyzás túl hivatalos nekem, ráadásul az apámra emlékeztet. - Nocsak! - 20 -

- Az apám is az FBI-nál dolgozott - magyarázta a nő. - Amikor meghalt, igazgatóhelyettes volt. De elnézést, hogy félbeszakítottam. A férfi vállat vont. - Kat, amit nem akartam elmondani úgy, hogy más is hallja, a következő: azt hiszem, van rá bizonyíték, hogy azzal a SeaAir MD-11-essel terrorakció végzett a kubai vizeken. A nő ünnepélyesen bólintott. - Azt hiszi, van rá bizonyíték? Elég furán fogalmaz. Miféle bizonyíték? - Azt egyelőre nem tudom - felelt a férfi. A nő felvonta a szemöldökét. - Nem tudja?! - Ezt nyilván el kell magyaráznom. Kat bólintott. - Jó lenne. Nem értem ugyanis, miből gondolja, hogy a SeaAir terrorakciónak esett áldozatul, nem pedig műszaki hiba vagy egy kubai rakéta áll a dolog hátterében. - Már csak abból is, hogy egy órával ezelőtt az életemre törtek. Feltehetően azért, mert magával beszéltem, és kétségtelenül azért, mert pár napja történt valami Washingtonban. Azt hiszem, a hírszerzési embereink halálra vannak rémülve valami miatt, amit nem tudnak befolyásolni, és amit igyekeznek eltussolni. A nő felemelte a kezét. - Aha. De talán kezdjük a legelején. Azt mondta, valakitől információt kapott. Ez lenne a bizonyíték, amiről beszél? - Nem. vagyis igen. A forrás Walter Carnegie volt, a Szövetségi Repülési Hivataltól, az FAA-tól. Régi cimborám, a barátságunk már vagy húsz évre nyúlik vissza. Ő akkor lépett be a katonai hírszerzéshez, a DIA-hoz mint terrorcselekmények elemzője, én pedig még csak kis zöldfülű riporter voltam Washingtonban. Wally tizenöt évet húzott le a hírszerzésnél, majd a CIAnál, aztán az FAA-nál kötött ki, hogy megkísérelje képessé tenni a szervezetet a terrorista fenyegetések analizálására és kiszűrésére. - És mit kapott tőle? - Információt - felelte Robert. - Mit mondott magának? - Egy hónappal a SeaAir kubai katasztrófája után felhívott valamelyik délután. Teljesen rémült volt a hangja, egy utcai fülkéből beszélt. Azt mondta, belebotlott valamibe, aminek köze van a SeaAir balesetéhez, és ami miatt nagyon ideges lett és fél. - Elmondta, mi az? - Részleteket nem mondott, de azt igen, hogy kérdezgetett egyet-mást a SeaAirről, ami láthatóan kényelmetlenül érintett valakit, mert egy metróállomáson néhány verőlegény az életére tört. Először azt gondolta, hogy a CIA-től vannak, de mire felhívott engem, már elbizonytalanodott. Elmondta még, hogy azelőtt soha ilyesmi nem történt vele. - Na, de, Robert, mi az ördögöt tudott meg? Mit vizsgálgatott? Hogyan lett érintett a dologban? Azt mondta, kérdéseket tett fel... - Az FAA részéről, a hivatalos terrorista-elhárító szerepében. Wally azt mondta, hogy amikor felkereste a hírszerzésieket, azok teljesen be voltak rezelve a SeaAir miatt. - Ezt már hallottam. - Hadd fejezzem be! Wally azt mondta, azért vannak berezelve, és azért nem hajlandóak együttműködni, mert azt gondolják, hogy ez a katasztrófa az első nagyszabású akciója egy új, hightech terroristacsoportnak, amiről még a CIA meg a DIA sem tud semmit. Semmit, és nem akarják ezt beismerni. - Hát még? - Wally azt is mondta, hogy a repülőtársaságok azt akarják elérni az elnöknél, hogy egyértelműen jelentse ki: a SeaAir tragédiája mögött nem terrorakció állt. Az FBI-ra is ugyanilyen nyomás nehezedik? Kat elővigyázatosan kibújt a kérdés elől. - Meséljen még Carnegie-ről! - Wally azt mondta, cáfolhatatlan bizonyítéka van, és hogy fél. Ennél többet nem volt, hajlandó elárulni. Azt akarta, hogy négyszemközt találkozzunk, és meg is állapodtunk a helyben meg az időpontban. Kétségbeesetten el akarta mondani, amit talált. Az idő egyre fogy, azt mondta. - Ezen mit értett? - Ha én azt tudnám! Megkérdeztem, tudna-e adni nekem egy másolatot, mire azt felelte, hogy az egészet elzárta. Ez kétszer is elhangzott. - Elzárta? - 21 -

- Ühüm. - És szavahihető fickó ez a Wally? - Teljességgel. Igaz, néha ott is összeesküvést látott, ahol nem volt semmi. - Akkor tehát nem árulta el magának, mi is ez a bizonyíték, és részleteket se közölt. De arról legalább beszélt, hogy szerinte mit akarhat ez az úgynevezett új terroristacsoport? Semmi értelme felrobbantani egy gépet, ha nem akarnak vele elérni semmit. Még a gépeltérítőknek is van céljuk. - Nem tudom. A megbeszélt találkozónkra már nem jött el. Se aznap, se másnap nem tudtam elérni. Még a házához is elmentem, de nem volt otthon. Egy nappal később aztán indulnom kellett ide Hongkongba. - És innen nem próbálta felhívni? - kérdezte Kat, és észrevette, ahogy a férfi arca fájdalmasan megrándul, miközben bólint. - Kat... Walter Carnegie halott. A nő keresztbefonta karját, és szótlanul nézte az újságírót. Kis idő múlva aztán megkérdezte. - Hogy történt? - Öngyilkos lett. Legalábbis a titkárnője ezt mondta nekem. - És maga nyilván nem hisz ebben. A férfi a fejét rázta. - A pápa is előbb lenne öngyilkos, mint ő. - Hagyott hátra magának bármit is írásban? - kérdezte a nő. - No persze, ezt egyelőre nem tudhatja, hiszen nem járt azóta otthon. - Mindez ma reggel történt. Azóta is próbálom összerakni a fejemben a dolgot. Miért gyilkolná meg valaki Wallyt, hacsak nem akarták volna eltussolni vagy visszaszerezni az információt, bármi is az, ami nála volt? Azt mondta, a baleset merénylet volt, terrorakció, és hogy egy új, nagy hatalmú és ismeretlen csoport műve. Aztán három nappal később meghal. Nekem ez túl furcsa egybeesés! Kat a homlokát dörzsölve felidézte a délutáni telefonbeszélgetését Jake Rhoadesszal, aki azt mondta, hogy a kormányzat retteg. De MacCabe akkor is veszélyes sztárriporter egy nagy lapnál... A férfi érdeklődve nézte. - Maga tud valamit? Kat megrázta a fejét. - Nem, azt leszámítva, hogy Carnegie-nek abban igaza volt, hogy a kormány valami más okot akar hallani, nem Kubát vagy a terrorizmust. - Akkor hát ennyiben legalább pontos volt. - De nekünk nemhogy tudásunk, még elképzelésünk sincs olyan terroristacsoportról, amely esetleg le akarhatta szedni az MD-11-est, így aztán azt se tudjuk, mi lehet ez az úgynevezett bizonyíték. - Lecsapott egy szúnyogra, az egyetlenre, amit eddig itt látott. - De a kormány nyomást gyakorol magukra, hogy ne címkézzék terrorizmusnak? - Ezt nem mondtam, Robert. Hivatalosan nem. Sőt egyáltalán nem is mondtam semmit, maradjunk ennyiben. - Szünetet tartott. - Mi most tulajdonképpen nem is beszélgetünk, sőt, ha jobban belegondolok, én most nem is vagyok itt... - Jól van. Mindezzel nem jutottunk közelebb a rejtély megoldásához. A barátom halott, és pontosan tudom, hogy meggyilkolták, különösen azután, hogy engem is megtámadtak. Ha azoknak a fickóknak ott a szállodánál sikerül belökniük a hátsó ülésre, mostanra már minden bizonnyal én is halott lennék. - Oldalt fordult, hogy jobban szembe tudjon nézni Kattel. - Vagy talán nem ért egyet? Még mindig azt hiszi, hogy üldözési mániám van? Kat megrázta a fejét. - Lehet, hogy üldözési mániája van, de attól még nem biztos, hogy nem akarják elkapni! - Aztán sokkal halkabban folytatta: - Abból, amit elmondott nekem, nagyon is elképzelhető, hogy valóban meg akarták ölni. Bizony, jól látja: egy olyan profi, aki elrabol valakit, és közben hagyja, hogy az arcát láthassa, nem számít arra, hogy a jövőben dolga lehet még az illetővel tanúként. MacCabe nagyot nyelt. - Szent isten! Csak most döbbenek rá, hogy ha tudták, hol találnak meg, azt is tudják, melyik géppel utazom ma este. Lehet, hogy már a reptéren várnak... - A nő felé fordult. - Lehet, hogy maga is veszélyben van! A nő felkelt a padról, és elkezdett fel-alá járkálni. - De hisz ez őrültség, Robert! Maga mindössze annyit tud, amit elmondott nekem, nem igaz? A férfi bólintott. - 22 -

- Nos, a Carnegie halálát övező rejtélyt, meg persze, az emberrablási kísérletet leszámítva, csupán általános gyanút támaszthatunk az ő kijelentése alapján - mondta, és a fákon átszűrődő fényeket nézte. - Sajnos, ez még ahhoz se elegendő, hogy megvizsgáltassuk azt, kell-e egyáltalán nyomozást indítanunk. - Nem értem. A nő megállt előtte. - Nézze, nem tudjuk biztosan, hogy Walter Carnegie-nek volt-e más is a birtokában a SeaAir katasztrófáját illetően, mint csupán egy elképzelés. Az imént mondta, hogy hajlamos volt mindenben összeesküvést szimatolni. És itt Hongkongban még abban sem lehet biztos, hogy meggyilkolták. - Na és akkor kik voltak azok a rohadékok, akik fölforgatták a szobámat és megpróbáltak megölni? - Nem tudom. Vannak ellenségei? - Talán nem is egy. Beleértve a virginiai telefontársaságot. De ezelőtt még soha senki nem próbált kicsinálni. Kat újra elkezdett fel-alá járkálni, és hátrasimította a haját a feltámadó szélben. - Ha valóban van egy új terroristacsoport, és ha megtudták, hogy Carnegie beszélt magával, meg hogy Carnegie birtokában van olyan információ, amit ők nem akarnak a nyilvánosság elé járni, akkor elég jól informáltnak kellene lenniük ahhoz, hogy azt is tudják: maguk ketten végül nem találkoztak, tehát maga nem is kaphatott semmiféle olyan információt, ami rájuk nézve terhelő lehetne. Ez pedig azt jelenti, hogy nem kéne aggódniuk maga miatt. - Megfordult, és egy darabig a férfit nézte a feszült csöndben. - Magának nincs semmilyen információja, ugye? - Semmi! Se levelek, se telefonhívások, se flopik nincsenek a birtokomban. - No, de akkor mégis, miért jönnének ide maga után, Hongkongba? - Talán ők tudják, hogy a barátom küldött nekem valamit, én pedig nem, mert még nem kaptam meg. Az egyik szekrényhátú azt mondta, a számítógépem kell nekik. Talán a merevlemezen remélték megtalálni azt, amit keresnek. Kat bólintott. Mélyen elmerült a gondolataiban. Tekintete a ragyogó fényárban úszó városon nyugodott. - Ez jelenthet egy lemezt, vagy esetleg hihetik azt, hogy letöltött valamit modemmel. - A férfi felé fordult. - De tényleg kimentette a laptopját, ugye? Visszaszerezte, mielőtt még belenézhettek volna? - Igen. Biztonságban van... ott... - A parkoló felé intett. - A taxiban?! - kiáltotta Kat elképedve. Ekkorra már a férfi is felugrott a padról, és mindketten nekiiramodtak abba az irányba, ahol a taxit hagyták. A kocsi még mindig ott volt. Lekapcsolt lámpákkal állt, a motorja se járt, a sofőr pedig a mellére ejtett fejjel ült benne. Épphogy csak megvilágította az utcai lámpa. - Ó, te jóságos ég! - kiáltott fel Kat, ahogy odasiettek a kocsi vezető felőli oldalához, miközben folyton jobbra-balra pillogtak, nincs-e a közelben még valaki. Kat kinyújtott kezével megérintette a sofőrt, arra számítva, hogy véres lesz. A férfi ehelyett összerezzent, és ijedtében felkiáltott. - Elnézést! - szabadkozott Kat. - Előrebukva feküdt itt, azt hittem, megsebesült. - Csak elaludtam... Kat mély lélegzetet vett, majd újra a sofőr felé fordult. - Még öt perc, és jövünk. - Oké. - Robert, nem akarja kivenni a számítógépet? A férfi benyúlt a kocsiba, kivette a laptopot tartalmazó táskát, majd követte a nőt néhány méternyire, a kilátó peremére, ahol meglepetten látta, amint a nő kihúzza kis műholdas telefonjának antennáját. Előhúzott egy névjegyet a tárcájából, és a férfira nézett. - Ma találkoztam a hongkongi Chek Lap Kok reptér biztonsági szolgálatának vezetőjével magyarázta. - Lássuk, mit tehetek a biztonsága érdekében. Rövid kapcsolás után máris magával a főnökkel beszélt. A diskurzus gyorsan lezajlott, Kat köszönetet mondott neki, majd szétkapcsolt. - A termináltól jó pár mérföldnyire találkozunk a biztonságiakkal, és majd ők elvisznek a repülőhöz. Ha bárki várna bennünket, esélye sem lesz, hogy bármelyikünket is meglássa. Mr. Li lesz olyan kedves, és elintézi nekünk a vámügyeket, és ezt a járatot megerősített biztonsági szolgálattal látják el. - 23 -

Robert megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Hát ez nagyszerű! Igazán köszönöm! - Hé, én is a gépen leszek! Ja, és még valami: egyenesen Washingtonba szól a jegye Los Angelesből? - Igen. Kat kicsit habozott. - Eredetileg a newporti tengerparton akartam heverészni egy napot, hogy kikapcsolódjak, de most már azt hiszem, inkább visszamegyek magával. Nem tudom biztosan, mivel állunk szemben, de a főnököm elé terjesztjük, ha egyetért. - Egyetértek - felelte Robert. Ekkor egy időre mindketten elhallgattak. Kat nézte, ahogy egy újabb óriásgép emelkedik az éjszakába a reptérről. Az elmúlt percekben tompa, távoli mennydörgés kísérte a beszélgetésüket, és a nyugati égen villámok cikáztak, nyilvánvaló jeléül annak, hogy nyugatról vihar közeleg. A szél is kezdett erősödni, de a levegő továbbra is kellemesen enyhe és balzsamos illatú maradt. - Kat, rám lőttek már Boszniában, Szomáliában és Rijádban, de mindig azért, mert riporter voltam, vagyis nemkívánatos személy. Minden riporterrel szemben ugyanígy viselkedtek volna. De eddig soha nem támadtak személy szerint ellenem, és meg kell mondanom, egyáltalán nem kellemes érzés! A nő bólintott. - El tudom képzelni. - Nos tehát, maga mire tippel? Vagy esetleg nem tegeződhetnénk? - Persze, már én is javasolni akartam. És hogy mire tippelek? Úgy érti, vagyis úgy érted, ki üldözött, és ki ölhette meg Carnegie-t? Vagy arról mit gondolok, hogy vajon tényleg terroristák lőtték-e le a SeaAir MD-11-esét? - Mindkettő érdekelne. A nő elhallgatott. Újra az ajkába harapott, és közben igyekezett logikusan végiggondolni a dolgokat. - Nos, az nyilvánvaló, hogy valakit nagyon aggaszt, mit találhatott Carnegie, és finoman szólva, nem úgy viselkedik, mint a CIA vagy a DIA. Ez azt jelenti, hogy tényleg lehet valahol egy aljas új galeri, amelyik ellened tör. És ha ez így van, akkor valószínűleg jól szervezett, privát érdekeltségű csoportról van szó. Valószínűleg nem a Közel-Keletről, és talán nem is vallási indíttatásúak. Nem tudom, Robert. Meglehet, hogy Carnegie-nek igaza volt. Lehet, hogy valóban létezik egy új, nagyon jól tájékozott csoport, amely egy számunkra egyelőre ismeretlen cél felé tör, és e cél mibenlétét a legkevésbé akarják velünk megosztani. - Tapasztalataim szerint ez alaposan ráijesztene a Cégre. Kat egyetértően bólintott. - De miért a hivatalos, szégyenkező eltussolás odahaza? - mondta a fejét ingatva. - Nem tudom. - Ekkor egy távoli villámlás vonta magára a figyelmét. - Talán mindez abból a hozzáállásból fakad - folytatta Robert -, hogy ha nem tudunk kezelni egy problémát, mindannyian úgy teszünk, mintha nem is létezne. - Ez, Robert, egészen úgy hangzott, mint egy összeesküvés-elmélet. Én pedig elvből nem hiszek az ilyesmiben. - Én sem. A legtöbb csoport, ha már a csoportpszichológiánál tartunk, függetlenül attól, hogy mennyire koherens, még arról se tud közös döntést hozni, hogy hova menjenek ebédelni. Az én véleményem szerint Oswald, Kennedy gyilkosa, egyedül dolgozott, és a magányos idegenek Guadalajarából valók. - Na, de... - próbált közbevágni a nő. - Semmi de. Én megértem, hogy a repülőgépipar miért nem szeretné, ha a SeaAir katasztrófájáról az bizonyosodna be, hogy terrorakció következménye volt. Ha Wallynak igaza volt, és tényleg létezik egy új, megveszekedett csoport, kellő pénzzel, tájékozottsággal és technikai felszereltséggel, valamint egy kitűzött céllal, akkor nem állnak meg a SeaAirnél. Addig folytatják a gépek robbantgatását, amíg ki nem vívják az osztatlan figyelmünket. Kat a fejét rázva nézett a férfira. - Te jó ég, Robert! El tudod képzelni, milyen hatása lenne a repülőgépiparban, ha az egész ország hallhatta volna, amit most mondtál?

Ötödik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, HONGKONG - 24 -

NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 0 ÓRA 15 PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 15 PERC

A biztonsági

autó a Meridian 5-ös járatának farka alatt fékezett. Kat kiszállt, majd körbenézett. Valósággal hátratántorodott a kerozinbűztől és a Boeing 747-400-as hatalmas teste láttán, ami majd a levegőbe emeli őt és csaknem háromszáz utastársát, hogy aztán Honolulun keresztül elvigye Los Angelesbe, a föld egynegyedét megkerülve. - Ó, egek! - nyögte, miközben Robert MacCabe is csatlakozott hozzá, kezében a táskájával. - Ennyit legalább idézhetek tőled? - kérdezte, és ő is a nyakát nyújtogatta. - Ez egyszerűen hihetetlen! - folytatta a nő. Egy pillanatra meg is feledkezett a két biztonságiról, akik a megbeszélt időpontban felvették őket. - Évek óta repülök 747-esekkel, de még egyet sem láttam ilyen közelről, a földről. - Tudom. Mindig egy kis folyosón keresztül jutunk be a gép belsejébe, öt-hat méterrel a föld felett. Az utasok soha nem érzik át igazán, mennyire óriásiak ezek a gépek, hogy milyen irdatlan tömegűek. Majdnem négyszáz tonnát nyomnak! A két biztonsági ember egy jókora hidraulikus lépcsőhöz vezette őket, amely a gép jobb oldalán, az elülső ajtónál parkolt. A hatalmas szerkezet jó tíz méter magasba emelte őket, az utastér szintjére, ahol Britta Franz főstewardess várt rájuk. A magas, karcsú, szőke nő, akinek határozott német akcentusa volt, bár már vagy húsz éve amerikai állampolgár, tekintélyt sugárzott. A kínai vámtiszt, aki már várta őket, gyorsan végzett a formális útlevél-ellenőrzéssel, majd meghajolt és távozott. - Engedjék meg - kezdte Britta -, hogy felkísérjem önöket a felső szint első osztályára. Robert a jegyére nézett, majd Brittára. - Ö... de hiszen a mi jegyünk a turistaosztályra szól! A nő elmosolyodott. - Mindkettejüket felértékeltük, hogy úgy mondjam, már ha nincs ellenükre. - Nem, dehogy, egyáltalán nem! - felelt gyorsan helyette Kat, és szélesen elvigyorodott. Épphogy csak elhelyezkedtek a luxusülésekben, amikor Britta újra megjelent, halálosan komoly arckifejezéssel. Két kínai rendőr jött a nyomában. - Elnézést, hogy zavarnom kell, Ms. Bronsky, de ezek a rendőrök ragaszkodtak hozzá, hogy... - Katherine Bronsky? - kérdezte az egyik rendőr enyhe akcentussal. Kat érezte, ahogy Robert megdermed mellette. A két közegre nézett. Húszas éveikben járó sihederek voltak, kifogástalan megjelenésűek, és láthatóan híján minden humorérzéknek. - Katherine Bronsky különleges ügynök vagyok az FBI-tól. Miben segíthetek? - Velünk kell jönnie, kérem. - Nem maradhatok le erről a gépről! - Brittára nézett. - Mennyi időm van? Britta elkomorult. - Alig öt perc. - Jöjjön, kérem - mondta az egyik rendőr határozottan. - Hozza a táskáját is! - Ide hallgasson, minket a repülőtér biztonsági szolgálata tett fel erre a gépre - kezdte Kat, de a szóvivő rendőr csak a fejét rázta. - Ő egy másik ügynökségtől van - felelt a rendőr. A fülke végében lévő lépcső felé intett a fejével. - Legyen szíves, fáradjon velünk! - Kik maguk? Honnan jöttek egyáltalán? - Hongkongi rendőrség - érkezett a válasz. Kat kikapcsolta a biztonsági övét és felállt. - Mindjárt jövök. Várjanak meg hátul! A két férfi meghajolt, majd visszavonult a felső szintre vezető lépcső tetejéhez, miközben Kat Roberthez fordult. - Fogalmam sincs, mi az ördög ez az egész, de kiderítem, és fent leszek a következő gépen. Valószínűleg tizenkét órával utánad érkezem Washingtonba, de nem később. - Los Angelesben megvárlak! - mondta a férfi halkan. A nő rápillantott, és átgondolta a dolgot. - Rendben. - Lehet, hogy lesz még mondanivalóm. Kat figyelte, ahogy MacCabe egy névjegyre firkant valamit. Aztán odaadta neki. - Ez a csipogóm száma. Amikor megérkezel Los Angelesben a reptérre, csipogj rám és várj. Nem leszek messze. Megbújok Los Angelesben valahol, és megvárlak. - 25 -

- Ne nagyon mutogasd magad! - Kinyújtotta karját a férfi felé, hogy kezet rázzanak. Ehelyett Robert gyöngéden megszorította. Kat ettől kissé megszédült.

A 747-es elülső ajtaja bezárult Kat mögött, ahogy elindult a két rendőr után a gépre vezető folyosón. A nő meglepetten látta, hogy bőröndje már ott vár rá. Felkapta, és közben egyre dühösebb lett, amiért kidobták a gépről valami ostoba adminisztratív okból kifolyólag. Valakinek odafent nyilván nem tetszett, hogy a reptér biztonsági szolgálata különleges elbánásban részesítette őket. Csak az a különös, hogy MacCabe a gépen maradhatott. A hivatalos hongkongi udvariasság ezen a héten, úgy látszik, nem terjedt ki az FBI-ra. Kat kihúzta a táska fogantyúját, és elkezdte maga mögött húzni. Utálkozva követte a két rendőrt a folyosón, és alig várta, hogy szembetalálhassa magát azzal, aki nem átallotta keresztülhúzni a terveit. A folyosó közepén Kat hirtelen megállt, és csípőre tette a kezét. A két rendőr erre elbizonytalanodott, hogy mit is tegyen. - Mégis, hova visznek engem, és miért?! - reccsent rájuk a nő. Egyikük intett a kezével. - Erre, legyen szíves. A nő megrázta a fejét. - Addig nem mozdulok innen egy tapodtat sem, amíg nem közlik, hová megyünk! - A parancsnoki irodába kell vinnünk önt. - Miért? - Kat látta, hogy a két rendőr egyáltalán nem érti, miért bokrosodott meg. Aztán megadóan felsóhajtott, és újra megragadta a bőrönd fogantyúját. - Hagyjuk! Vezessenek! Mintegy száz méter megtétele után a közegek kinyitottak egy ajtót, és egy kis irodahelyiségbe tessékelték Katet. Odabent jó néhány egyenruhás tartózkodott, meg egy fontosnak látszó férfi öltönyben, aki egy telefonkagylót nyújtott át neki. - Kérem - mondta. A szoba bűzlött a cigarettafüsttől, de Kat próbált nem fulladozni tőle, és átvette a kagylót. Arra számított, hogy a vonal túlsó végén egy még magasabb rangú kínai hivatalnok akar vele beszélni. - Katherine Bronsky ügynök vagyok az FBI-tól - kezdte a lehető leghivatalosabb hangnemben. - Kivel beszélek? A vonal másik végén ismerős kuncogást hallott, ami aztán könnyedén váltott át hivatalosabb hanggá. - Én meg Jacob Rhoades igazgatóhelyettes vagyok, szintén az FBI-tól. - Jake?! Mi folyik itt? - Sajnálom, Kat, de változott a terv. A nő elkerekedett szemmel bámult maga elé, de teljes figyelmével Jake-re összpontosított. Már épp kezdtem volna lehordani ezeket a fickókat, amiért lerángattak a gépről. Mi van, mi történt? - Tudod, hogy van ott egy konzulátusunk? - Persze, hogy tudom. - Nos, szükségük van rád. Hogy egészen pontos legyek, egy FBI-ügynök kellene oda, aki foglalkozni tudna egy bizonyos biztonsági üggyel. A jövő héten szándékoztunk küldeni valakit, de ők azonnali segítséget akartak. - Biztonsági ügy? - A részleteket nem ismerem, de elvileg már vár rád odakint egy autó, ami majd odavisz. Éjszakára elszállásolnak, és reggel feltesznek az első gépre, miután megoldottad azt a bizonyos dolgot, ami böki a csőrüket, bármi legyen is az. - Megszokott dolog ez, Jake? - A külügy útjai kifürkészhetetlenek. Kérlek, segíts nekünk ebben! - Jól van, ez csak természetes. A gépem különben is már alighanem kigurult a felszállópályára. - Csak egyetlen éjszakáról van szó. - Aha, csakhogy most potyán az első osztályon utazhattam volna! Holnap meg majd dekkolhatok a fedélközben! - Épp idejében kapott észbe, hogy Robert MacCabe-ről ne tegyen említést ezen a nem biztosított vonalon. - Hallom, nagy sikert aratott a beszéded. Gratulálok! - 26 -

- Gyorsan terjednek a hírek, nem mondom... - Na hallod, Kat! Mi vagyunk az FBI! Nekünk mindenről azonnal tudnunk kell! - Ja persze, igazad van. - Jóízűen felnevetett. Jólestek neki a férfi elismerő szavai.

Az amerikai konzulátus sofőrje az ígéretnek megfelelően odakint várta. Kat hagyta, hadd cipelje a férfi a bőröndjét, ő pedig elegánsan lépkedett utána a kijárat felé, a csillogó-villogó új terminál fényes kövezetén. Közben azon tűnődött, figyelik-e őt azok, akik Robert MacCabe-et el akarták rabolni, és tudják-e vajon, hogy ő is a gépen volt vele. Az egész olyan álomszerűnek tűnt. Ha MacCabe nem lett volna „valaki” - olyasvalaki, akinek már hallotta hírét -, egyértelműen üldözési mániásnak nyilvánította volna a pasast. De várjunk csak! Tulajdonképpen mit is tudok én Robert MacCabe-ről? Tűnődését két ázsiai férfi feltűnése szakította meg. A biztonsági zóna kijáratának egyik oldalán álltak, mindketten sötét öltönyt viseltek, és őt figyelték. Kat egyenesen előrenézett, ahogy elhaladt mellettük, de közben majd megfeszült, hogy szeme sarkából kifigyelje, mit csinálnak. Biztosra vette, hogy tekintetükkel őt követik. Mintegy harmincméternyire megállt, és a válla felett hátrapillantott a két alakra, akik erre gyorsan elkapták a szemüket, épp mikor az a két fiatal nő, akire láthatóan vártak, felbukkant a biztonsági zóna másik végén, feléjük integetve és mosolyogva. Kisvártatva a két pár nevetgélve, beszélgetve elsétált Kat mellett, anélkül, hogy egy kósza pillantásra is méltatták volna. Kat halkan felmordult és megrázta a fejét. Remek vagy, Kat! Rád is átragadt MacCabe üldözési mániája? A sofőr felé fordult, majd intett neki, hogy menjen tovább, magában pedig azt kívánta, bárcsak még mindig a 747-esen lehetne, MacCabe mellett, az első osztályon.

Hatodik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, HONGKONG NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 0 ÓRA 25 PERC / Z-IDŐ 16 ÓRA 25 PERC

Dan Wade elsőtiszt habozott egy

csöppet a főszinthez tartozó elülső konyhánál, majd hátrapillantott. Igyekezett minél tovább szemmel tartani a lépcsőn felfelé haladó csinos, fiatal nőt, akin fekete bőr miniszoknya volt, hátul kissé felhasítva. Mindehhez sötét harisnyát viselt, amelynek csíkja incselkedően egyezett a szoknyáéval. Próbált idejében elfordulni, mielőtt Britta rajtakapja a leskelődésen, de elkésett. - Danny! veszed le a szemed az utasaimról! - tréfálkozott a nő, miközben a másik próbált ártatlan képet vágni. - Csak amiatt aggódtam, nehogy megfázzon abban a picinyke valamiben, amit manapság szoknyának neveznek. - Na persze! Ne magyarázkodj. Ha egy férfi sóváran néz, azt egy nő rögtön észreveszi. - Főleg egy zárdafőnöknő... - mormogta az orra alatt Dan. - Hallottam! - szólt vissza Britta. A reptér forgalmi vezetője beadott néhány repüléssel kapcsolatos papírt az ajtón, majd bezárta, Bill Jenkins pedig, az egyetlen férfi utaskísérő, továbbadta a paksamétát a másodpilótának. Jenkins telt arcú, kopaszodó, jó természetű fickó volt. Harminc éve dolgozott légiutas-kísérőként. Volt három nagy gyereke, akik már egyetemre jártak. A papírok láttán az arca elkomorult. - Milyen most az idő, Dan? Nemrég még elég csúnya volt odakint. A másodpilóta bólintott, és feltartotta a kezét - Legfeljebb egy óra, és tombolni fog itt a vihar, úgyhogy minél előbb szárnyra kell kelnünk. - Ahogy azt repülős nyelven mondják... - Természetesen - mosolygott vissza Dan. - 27 -

- Aztán, fiúk, remélem, tudjátok ott fenn a hídon - folytatta Bill Jenkins -, hogy ma este egy jeles kereskedelmi küldöttség tartózkodik a fedélzeten, köztük néhány nagyváros polgármestere is? - Tudjuk. Cavanaugh kapitánnyal éppen azt próbáltuk kiszámolni, hogy ez a forró légkör mennyi plusz felhajtóerőt adhat nekünk... Jenkins nevetett, és közben az első osztály felé mutatott. - Ha elmenne az egyik motor, csak szóljatok, és megkérem valamelyiküket, hogy tartson beszédet! - Rákacsintott az egyik stewardessre, aki visszakacsintott rá és közben figyelte, ahogy a másodpilóta feljön a lépcsőn. Dan alig múlt ötvenéves, nemrég vált el, és mostanában folyton nők után koslatott. A pilótafülkében, mintegy tizenöt méterrel a föld felett, Pete Cavanaugh kapitány feltolta a jobb külső hajtómű indítókarját. Négy szinttel lejjebb a kis repülőgép-vontató jármű vezetője lassított, lefékezve ezzel a 747-400-asnak a kaputól távolodó, hátráló mozgását. Dan Wade a két pilótának helyet adó fülke jobb oldali ülésén még egyszer ellenőrizte a hajtóművek visszajelző műszereit, majd rádión engedélyt kért a földi irányítástól a kifutópályára történő kiguruláshoz. Aztán vigyorogva Cavanaugh-ra nézett. - Biztos vagy benne, hogy már eléggé ébren vagy? - Jaj, Dan, hagyd már abba! - fakadt ki Pete színlelt utálkozással. - Nem aludtam át a teljes átszállási várakozási időt! - Hát pedig én életemben nem láttam még ilyen borzasztóan társaságkerülő alakot... jegyezte meg Dan, és közben szomorúan rázta a fejét. - Még a tegnap esti vacsorára se tudtalak kirángatni a szobádból! - Én szeretem ezeket a harminchat órás üresjáratokat, maradjunk ennyiben. Nem kell füvet nyírni a kertben, nem kell felvenni a telefont, se unoka, se macska nem ébreszti fel az embert reggel hétkor, és nem utolsósorban egyetlen másodpilóta sem zaklat. Az egyedüli teendőm ilyenkor a pihenés. Nézzük meg inkább a felszállás előtti ellenőrző listát! - Jól van. Én készen állok rá - felelte Dan. Ekkor az égbolt déli felét egy hatalmas villámlás ragyogta be. - Különben megkaptuk az engedélyt a felszállási manőverhez, amint a vontató elenged minket, ami remélem, hamarosan bekövetkezik, mert az egyszer biztos, hogy szeretném innen kisugározni magunkat, mielőtt ideér ez a rusnya idő! - Kisugározni? - visszhangozta Pete elkerekedett szemmel. - Ó, uram, szabadíts meg minket a Star Trek-rajongóktól...!

A hangosbemondó kattanása halkan visszhangzott a gép belsejében, épp akkor, amikor Britta a lépcsőnél termett, hogy lemenjen az alsó szintre. Pete Cavanaugh hangja töltötte be az utasteret. A nő elégedetten gondolt a férfire, akinél rátermettebb kapitányt nem is tudott elképzelni. Hangja mély volt, higgadt, kiegyensúlyozott és megnyugtató. A főpilóta majdnem százkilencven centi magas volt, és már-már túlzottan is sovány. Állandóan mosolygó arcát már őszülő hajzat keretezte, amelyet gondosan Julius Caesar mintájára fésült. Britta magában elmosolyodott. Pete-et rendíthetetlennek és halál nyugodtnak ismerte meg, és e tulajdonságai a levegőben mintha csak még jobban felerősödtek volna. Leszakadhatna akár az egyik szárny, ő valószínűleg akkor is kérne még egy kávét zuhanás közben. Ezzel szemben Dan sokkalta könnyebben lett izgatott, és nagyobb volt a mozgásigénye is. Vicces volt és barátságos, és némileg túlsúlyos. Jellegzetessége - és létének megkeserítője - sűrű, kissé hullámos sötét haja volt, mely mindig a szemébe lógott, noha állandóan hadakozott vele, hogy kordában tartsa. Bármilyen elszántan is próbálkozott haját a pilótasapkája alatt tartani, egy-két tincs valahogy mindig kiszabadult és makacsul előkunkorodott, ami némileg avantgárddá tette egész megjelenését. Mindazonáltal úgy tűnt, hogy a nők bolondulnak ezért az enyhén kócos, jellegzetesen egyéni fazonért. Amikor a százhetven centis, borzas Dan Wade és a magas, cingár, jól fésült Pete Cavanaugh együtt repült, a megjelenésük közti feltűnő ellentétre sokan felkapták a fejüket. Britta épp akkor ért az alsó lépcsőfokra, amikor Pete befejezte az utasok üdvözlését. Tízórányi repülés következik Honoluluig, közölte a közönséggel; megfelelő időben, rutinútvonalon. Az utasok már letelepedtek az első osztály fényűző környezetében, amikor a lány átvonult köztük. A zakók lekerültek, néhányan a cipőjüket is levették, és sokan bekapcsolták a minden üléshez - 28 -

felszerelt, tévézéshez szükséges fülhallgatókat is, miután a szokásos vészhelyzeti rutinműveleteket az egyik légikisasszony bemutatta nekik. A levegőben drága bőrholmik szaga terjengett. - Kapott takarót, uram? - kérdezte Britta egy előkelőnek tűnő férfitől az első sorban. Az elmosolyodott és bólintott. Ezután a nő hátrament, és végignézte, hogy az utasok mindannyian bekapcsolták-e a biztonsági övüket, és nincs-e valamilyen kérésük. Egy jól öltözött, dús göndör hajú, széles arcú néger nő ragyogó mosollyal tekintett Brittára. A nő épp a párnáit rázta föl. Britta a behemót gép hátsó része felé pillantott, azt kalkulálva, van-e még ideje végigmenni az egész utastéren. Kénytelen leszek, döntött végül. Alice, Jaime és Claire, régi barátai, az elülső részben lévő konyhát készítették elő, miközben Britta végigment a business- és a turistaosztályon, és tekintete végigsiklott valamennyi utason. Meglátta azt a negyvenöt fős turistacsoportot, amely tíznapos kínai tartózkodás után indult most vissza az Államokba. Legtöbbjük fáradt volt, de mosolygott. A csoport vezetője elkapta a pillantását, és intett neki a kabin túlsó feléből. Valahonnan hátulról Britta úgy hallotta, mintha egy zsebrádió recsegne. Végigment a kis folyosón, és észrevette a kamasz fiút, aki egy olyan piros-fehér csíkos kitűzőt viselt, amit a kísérő nélkül utazó gyerekek kapnak a gépen. Épp egy fülhallgatót igyekezett behelyezni a fülébe, hogy elnémítsa a kezében tartott zsebrádiót. - Ezt légy szíves, tedd el - mondta neki Britta szelíden, nem számítva a fiú ellenséges válaszára. A kamasz kitépte a füléből a hallgatót, és mérgesen a stewardessre mordult. - Ez nem zavarhatja a műszereket! Britta lehajolt hozzá. - A gépen érvényben lévő szabályok szerint, a repülés során minden rádiót kikapcsolva kell tartani. - Hagyjon békén! - csattant fel a fiú, és visszagyömöszölte fülébe a hallgatót. Britta érezte, hogy a 747-es balra fordul. Most már bármelyik pillanatban megszólalhat a felszállás előtti figyelmeztetés. Megragadta a fülhallgató zsinórját, és megpróbálta kirángatni a fiú füléből. - Hé! Ez fájt! Britta halk, de kimért, tekintélyt parancsoló hangon szólalt meg. Enyhe német akcentusa csak növelte a hatást. - Vagy most azonnal kikapcsolod azt az izét, vagy örökre búcsút mondhatsz neki! A fiú dühösen meredt rá, de az, hogy a nő esetleg beváltja fenyegetését, arra kényszerítette, hogy kikapcsolja a készüléket. - Jó, jó. A francba... - Mi a neved? - Steve Delaney. - Megtanulhatnál viselkedni, Steven Delaney! A fiú épp visszavágott volna, de Britta feltartotta az ujját, mire a kamasz meggondolta magát. Britta felállt, és otthagyta a hőzöngő fiút. Pontosan abban a pillanatban fordult a hátsó konyha felé, amikor a kapitány hirtelen előretolta a fékkart, aminek következtében a lány szinte kirepült a közlekedőfolyosóra. Azonnal fel is kelt, és végignézett magán. Megigazgatta a szoknyáját, lesimította a haját, és próbált a körülötte ülő, kissé megrettent utasokra mosolyogni. Mindenki biztonságosan ült a helyén, de két másik légiutas-kísérő is a padlón találta magát. Látta, ahogy följebb az elülső konyha mellett Bill Jenkins is feláll és leporolja magát. A hátsó konyha felől az egymásra és a földre zuhanó evőeszközök csörgése hallatszott. Gyorsan hátrament, hogy segítsen a rendrakásban. Ekkor ismét megszólalt Pete Cavanaugh a hangszóróból. Kedves utasaink! Elnézésüket kérem a hirtelen fékezésért, de a kifutópályán egy másik gép engedély nélkül bevágott elénk. Nem tehettem mást. A Meridian 5-ös járatának pilótafülkéjében Pete Cavanaugh a fejét rázta, miközben Dan Wade lenyomta az ADÁS gombot. - Hongkong, földi irányítás, itt a Meridian 5. Gyorsfékezést kellett végrehajtanunk egy magángép miatt, ami váratlanul elénk kanyarodott. Honnan jött? - 29 -

Mielőtt az irányítótorony felelhetett volna, egy amerikai akcentusú hang szólalt meg. Elnézést, Meridian! Azt hittük, megvártok bennünket! - Ki beszél? - kérdezte Dan. - Global Express, Kettő-Kettő-Zulu. - Kösz szépen, Kettő-Kettő-Zulu! Nekünk volt elsőbbségünk, és még azt se tudtuk, hogy felszálláshoz készültök! - Lényeg, hogy nem történt semmi baj. - Ezt mondja az utasainknak meg a személyzet többi tagjának! - csattant fel Dan, de látta, hogy Pete csillapítólag felemeli a jobb kezét. - Elég, Dan! - intette Pete. - Meridian 5-ös, kérem, vigyázzanak! Maguk előtt vészhelyzeti felszállás lesz - közölte a légiirányító. - Ki lesz az? - szólt vissza Dan a rádión, még mindig ingerült hangon. - Légimentők vagyunk, Meridian - szakította félbe őket újra a Global Express pilótája. Sajnáljuk, még egyszer. Dan megrázta a fejét. - Ez lenne aztán a szép befejezés, Pete! Ha a nyugdíjazásod előtti utolsó fél évben széttrancsíroznál egy negyvenmillió dolláros kis magángépet egy százhetvenötmillió dolláros Boeinggel...! Pete nevetett. - Igazad van. Tényleg nem szeretném, ha emiatt emlékeznének rám. Dan, kérdezd meg a lentieket, mindenki rendben van-e. Dan már épp nyúlt volna a mikrofonnal egybeépített fejhallgató után, de ekkor megszólalt a csengő, és Britta hangja hallatszott a túlvégen. - Senki nem sérült meg, de nagyon kérlek benneteket, hogy a közeljövőben ne csináljatok ilyet! - Igazán sajnáljuk. Tudjuk, hogy többen megijedhettek a fedélzeten. - Abból tudom, hogy az utasok megriadnak, hogy nem hallom a bejelentkezéseiteket a rózsafüzér-csörgéstől... Dan felnevetett. - A tiédtől vagy az utasokétól? - Az enyémtől. Pedig még csak nem is vagyok katolikus...

Britta visszatette a belső telefont a helyére, majd a hátsó konyha alkalmazottait figyelte, miközben azok összeszedték a szétszóródott holmikat Pete újabb szónoklatot intézett az utasokhoz a hangosbeszélőn keresztül. Nos, kedves utasaink, újra elnézésüket kell kérnem a fékpróbáért. Mellesleg a fékek remekül működnek Egy légimentő pilótájának tartozunk köszönettel a manőverért. Ha nem állunk meg, hátralevő életemet azzal tölthettem volna, hogy újra meg újra elmagyarázzam az illetékeseknek, miért voltunk kénytelenek a kis gépet görkorcsolya méretűre összepréselni. Kicsit olyan volt ez, mint mikor egy harcsa nekiesik egy bálnának. Most a kifutópálya elején vagyunk, készen a felszállásra, de a torony azt mondta, várnunk kell még néhány percet az engedélyre. Így tehát megkérném utaskísérőinket, foglalják el a helyüket, önök pedig számítsanak rá, hogy még jó négy-öt percig a földön maradunk. Örülök, hogy ma este együtt utazunk. Felszállás után hamarosan újra jelentkezem! Pete felsóhajtott, ahogy a közelgő vihart figyelte, amit már a 747-es radarja is jelzett egy nagyjából tizenöt mérföldnyire lévő, szaggatott és vibráló vörös foltokból álló vonalként. - Ki nem állhatom, mikor feltartanak felszállás előtt! - Valószínűleg a légimentő miatt lehet - mondta Dan. - Talán ugyanabba az irányba repülnek. Amerikai kódjelet használt. - Érthetetlen - felelte Pete, miközben a közelgő vihart figyelte -, hogy bárki is egy olyan puccos és drága járművet használjon légimentésre, mint egy negyvenmillió dolláros Bombardier Global Express. Hatezer mérföldes távon belül a Boeing kisgépének és a Gulfstream 5-ösnek a riválisa! Hasonló a kis Canadair Challengerhez. Ami nem is csoda, hiszen ugyanaz a gyártójuk. - 30 -

- Na végre, megkaptuk a felszállási engedélyt, Pete - jelentette be Dan. Egyik kezével a fülhallgatóját fogta, a másikkal az engedélyt jegyezte fel magának, hogy aztán visszaolvassa az irányítónak. Biccentett a kapitánynak, miközben a torony frekvenciájára váltott. - Hongkong, itt a Meridian 5-ös. Készen állunk a felszállásra. Az enyhe akcentussal beszélő légiirányító megadta az engedélyt. Pete előretolta a gázkarokat, majd a felszállópályára vezette a majdnem négyszáz tonnás repülőgépet. Dan végigfutott az ellenőrző lista utolsó néhány pontján, majd felkapcsolta a felszállási fényszórókat. - Adj neki, Danny! Szép egyenletesen. Dan megrázta a fejét, és tettetett utálkozással szólalt meg. - Adj neki? Ti javíthatatlanul pongyola tengerészek! Ilyenkor, kapitány úr, az előírás szerint azt kell mondani: „Hajtómű üzemben, N1 ellenőrizve, gázkarok előretolva.” Délnyugaton újabb villám cikázott át a levegőben, miközben a hatalmas gép meglódult. A sebességmérő műszerei életre keltek. Mindkét pilóta végigpillantott a pilótafülkén, hogy megbizonyosodjon arról, minden rendben van-e. - A sebesség mindkét oldalon jelezve van. Nyolcvan csomó - olvasta be Dan. - Vettem - hagyta jóvá Pete. Tekintete még egyszer végigsiklott a műszereken, mielőtt rákanyarodott a felszállópályára, amelynek csíkja egyelőre még csigalassúsággal kúszott a 747-es orra alatt, pedig a gép már közelített a felszállási sebességhez. - V-1, teljes fordulatszám. Pete Cavanaugh finoman hátrahúzta a botkormányt, felemelve ezzel a 747-es orrát, majd addig növelte a szárny dőlésszögét, míg a felhajtóerő nagyobb lett a súlynál, és a hatalmas madár elegánsan a levegőbe emelkedett a betonról. A főfutómű tizenhat kerekének enyhe remegését inkább érezni lehetett a pilótafülkében, mint hallani. - Pozitív sebesség, váltókar fel - adta ki az utasítást Pete. Dan a váltókar után nyúlt, és az ilyenkor szokásos, előírásszerű választ adta: - Vettem, váltókar fent. - És a kart egészen feltolta. Ez a kristálytiszta pillanat volt az, amelyet Dan annyira szeretett. Azt a pillanatot, amikor a földről a levegőbe emelkednek, amikortól fogva az aerodinamika törvényei gondoskodnak a gép fizikai fenntartásáról. Voltaképp ezért az egyetlen pillanatért ment pilótának: hogy érezhesse a roppant teljesítményű motorok és a szél zúgását, ahogy együttműködnek, vagy épp egymás ellen hatnak a láthatatlan pályán való repülés közben. Számára a repülés már egy egymotoros gépen is felvillanyozó élmény volt, de egy ekkora monstrumnak - ennek a futballpályánál hosszabb és egy háznál nehezebb fémhéjnak - a levegőbe emelése, nos, ez számára olyan csodaszámba ment, amit soha nem sikerült igazán felfognia. Minden egyes felszálláskor filozofikus csodálat ült ki az arcára, s ehhez még mindannyiszor szélesen mosolygott is. A hajtómű kontrollfényei sorra kialudtak, jelezve, hogy a futómű kerekei behúzódtak a törzsbe. Dan jobbra pillantott, és közben a váltókart kikapcsolt helyzetbe tette. Szemével szinte itta az alant egyre gyorsabban tovasuhanó városi fényeket, miközben a 747-es elhúzott a víz felett, és egyenletesen emelkedett az éjszakai égbe.

Hetedik fejezet AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK KONZULÁTUSA, HONGKONG, KÍNA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 0 ÓRA 55 PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 55 PERC

Kat Bronsky egy pillanatra megállt az amerikai konzulátus épületének bejárata előtt, és beszívta a virágok illatát. Szeme sarkából látta a közelgő viharfelhőben cikázó villámokat, és azon morfondírozott, vajon miért térítették így el. Rámosolygott a konzulátus alkalmazottjára, aki az ajtóban várt rá, majd belépett, és emlékeztette magát, hogy lefekvés előtt még fel kell hívnia a honolului vámhivatalt, elintézendő Robert MacCabe-nek a különleges bánásmódot. Eltűnődött, felszállt-e már vajon a 747-es. Elképzelte magát, ahogy ott ül Robert MacCabe mellett az első osztályon, és nem csupán szakmai okokból. Érzett valami furcsa vonzalmat a férfi - 31 -

iránt, habár - egyelőre úgy magyarázta magának - elsősorban nehéz helyzete miatt aggódott. Meglehetősen érdekelte, mit tud a másik, de az se válna kárára, ha egy kicsit jobban megismerhetné őt. Az első kellemetlen benyomás ellenére MacCabe igazán szimpatikusnak bizonyult. Veszélyes következtetés ez, figyelmeztette magát. A rossz embereknek általában rossz a hírük is. A jók azonban be tudják csapni az embert. Egy másik alkalmazott már várt rá, s most melegen üdvözölte. Azt mondta, reggel hétre szervezték meg vele a találkozót abban a bűntény színezetű ügyben, amiben az egyik dolgozójuk érintett. Ha végeznek, kis szerencsével elérheti a Los Angelesbe menő déli járatot. Megköszönte a férfinak a tájékoztatást, majd egy újabb alkalmazott a vendégházba kísérte. A puha ágy és a hatórányi alvás gondolata egészen elernyesztette. A MERIDIAN 5-ÖS FEDELZETÉN FELSZÁLLÁS A HONGKONGI CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉRRŐL

Pompás látvány, nem úgy találja? Robert MacCabe elfordította fejét az ablaktól, hogy szemügyre vegye a hang forrását: egy harmincas évei vége felé járó, jól öltözött férfi intézte hozzá a kérdést. A szemben lévő sorban ült. Robert nagy nehezen rámosolygott, és eléggé ingerülten fogadta a beszélgetés kezdeményezését. - Az. - Amikor kelet felé fordulunk, remek kilátás nyílik majd Kowloonra az ön oldalán. Robert bólintott, és újra elfordult. - Törzsutas? - kérdezősködött tovább kitartóan a férfi. Robert ismét ránézett a beszélőre, meglehetősen kényszeredetten. - Hogy mondta? - Az úr törzsutas? Ismerős az arca. Robert erőltetett mosolyra húzta a száját, és megrázta a fejét. - Nem. Először utazom ezzel a légitársasággal. Erre a másik, biztonsági övét meglazítva, előrehajolt, és Robert felé nyújtotta a kezét. - Rick Barnes vagyok, a Meridian légitársaság vezérigazgatója. Kihez van szerencsém? - Nekem tényleg tetszik ez a látvány... - felelt erre Robert bosszúsan, amiért megzavarták szemlélődésében. A másik férfi által magasztalt szépség most anélkül siklott el alattuk, hogy Robert látta volna, kénytelen volt ugyanis kezet rázni Rick Barnesszal. - MacCabe. Robert MacCabe. - Hol dolgozik, Robert? - A Washington Postnál. - Valóban? Nos, úgy rémlik, mintha már találkoztunk volna valahol. Egyre ismerősebb az arca. Mindenesetre nagyon örülök, hogy velünk tart. Robert erre csak biccentett, és újra bal felé nézett, de közben érezte, hogy Barnes le nem veszi róla a pillantását. - Azért jött Hongkongba, hogy a fedélzeten utazó kereskedelmi küldöttség útjáról írjon? tudakolta Barnes. Robert felsóhajtott, és fáradtan nézett a másikra, nagyon kimérten mosolyogva. Beszélgethetnénk valamivel később, Mr. Barnes? Remélem, nem haragszik, de nagyon szeretnék ezzel a látvánnyal betelni. - Ó, természetesen! - felelte gyorsan Rick Barnes, és intett Robertnek, hogy forduljon csak vissza nyugodtan az ablak felé. A légitársaság fiatal igazgatója felállt, majd hátrasétált a konyhához. Útközben odabiccentett a második sorban helyet foglaló párocskának. Dr. Graham Tash visszabiccentett neki, és közben megszorította felesége kezét, majd a fülébe súgta: - Ez aztán a remek példa az utasbiztonságra! Alighogy felszálltunk, ő máris járkál! - Felismerted, édesem? - kérdezte Susan Tash. - Fel kellett volna? - Ő az egyik alapítója a Costclub diszkontáruházláncnak. Harmincéves korára nagyjából egymilliárd dollárt gyűjtött össze magának, most pedig nemigen tudja, mit kezdjen vele. - Így aztán vett magának egy légitársaságot? - 32 -

- Pontosabban egy részét - helyesbített az asszony. - A Forbes magazin hozott le róla egy írást. Elintézte, hogy bekerüljön az igazgatótanácsba, aztán vezérigazgatót csinált magából, dacára annak, hogy gyakorlatilag gőze sincs az egész repülőszakmához. A Meridian az új játékszere. - Nem irigykedem rá - mondta Graham. - Nekem is megvan a saját kis játékszerem... - Újra megszorította a nő kezét, de érezte, hogy párja kissé elhúzódik, és sértődöttséget színlel. - Csak nem mondja komolyan, doktor úr, hogy a felesége egy játékszer?! A férfi hamisan nézett rá. - No-no! Hadd lássam csak! Hihetetlenül gyönyörű vagy, formás és csinos, Bardot-nál és Marilyn Monroe-nál is szexisebb, bujaságod csillapíthatatlan, ráadásul éles elméjű is vagy. Hát igen... Egyértelműen te vagy a legkedvesebb játékszerem! A nő durcásan rácsapott férje vállára, próbált sértődöttnek látszani, de érzéki mosolya elárulta. A férfi viszonozta a mosolyt. - Ez azt jelentse, hogy mégsem randizol velem öt perc múlva a mosdóban egy kis laza szexre? - Pszt! Viselkedj! - suttogta a nő. - Adnod kell magadra! - Mindenesetre ez az utazás remek ötlet volt tőled, édesem! - Gondoltam, hogy Hongkong tetszeni fog neked. - Ami főleg tetszik benne, az az, hogy veled lehetek. Bárhol kiugranék a bőrömből veled! Évtizedek óta nem voltam ilyen boldog! Ki gondolta volna? A saját ápolónőm! Aki folyton ott van a műtőben. A bemosakodásnál, mindig. - Hát igen. Tiszta romantika, nem? - jegyezte meg a nő mosolyogva. - Elmondhatom mindenkinek, hogy egy vakbélműtét alatt kezdtünk flörtölni, egy amputációnál fordult a dolog komolyabbra, s végül egy nyílt szívműtét alatt szerettünk egymásba. A férfi odafordult a feleségéhez, hogy megcsókolja. Ekkor a 747-es élesen bedőlt jobbra, mire a felső szinten mindenki oldalra vetődött.

Ki

az ördög volt ez? - kérdezte Dan Wade, miközben Pete Cavanaugh visszahozta a Boeinget vízszintesbe, majd lenyomta az ADÁS gombot. Hongkong, itt a Meridian 5-ös. Épp most keresztezte egy másik gép a légifolyosónkat, balról jobbra. Nagyon közel volt, kis híján nekimentünk. Becslésünk szerint alig negyed mérfölddel kerültük el. - Vettem, Meridian. A gépetek előtt nincs látható forgalom. - És egy perce? - erősködött Dan. - Akkor sem volt... - Rövid szünet következett, majd egy másik légiirányító hangját hallották a frekvencián. Feltehetően az előbbi alkalmazott felettesét. - Meridian 5-ös. Tartsák! A felettes fél perc múlva szólalt meg újra. - A radarunkon egy perce feltűnt egy futó jelzés az önök közelében, de mivel a számítógép nem ítélte valós forgalomnak, nem is szóltunk. Csak egy beérkező washingtoni gép meg egy távozó Global Express van odafenn. HONGKONG, FELSZÁLLÁS-IRÁNYÍTÁS CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLÖTÉR

A légiirányító a felettese ingujját húzgálta. - A Kettő-Kettő-Zulu eltűnt! A Global Express! A felettes ránézett beosztottjára. - Hol volt? A légiirányító a Meridian 5-östől jó néhány mérföldnyire lévő pontra mutatott a számítógéppel összekapcsolt radarernyőn. - Itt. A jelblokk először csak villogott, aztán eltűnt. A felettes mély lélegzetet vett. A kínai légtérben tartózkodó gép eltűnése szinte rögtön politikai problémává nőtte ki magát, különösen mióta Hongkong visszakerült Kína fennhatósága alá. Hivatalosan a repülőgép nem tűnhetett el, hacsak le nem zuhant. - Látta, hogy esett a magassága? Az irányító megrázta a fejét. - Nem. Végig egyenletes volt, amíg fel nem szívódott. - Na és a radaron? Látott valamit rajta, miután eltűnt? - 33 -

A légiirányító megrázta a fejét, és közben egy másik pontra mutatott a kijelzőn. - Ráadásul ott az a másik céltárgy is. Nem ad ki jeleket. Csak egy elmosódott folt a radaron. A felettes szemügyre vette az elmosódott céltárgyat a radaron, amit a légiirányítók maguk közt csak árnyékjelnek neveznek. Egy repülő fémtárgyról visszaverődő radarsugárnyaláb „visszhangja”, amit nem erősít fel a repülők jeladója által rendszerint kibocsátott elektronikus információ. A légiirányító ujját a képernyőn látható, pulzáló céltárgy alá tette, ami ezúttal a Meridian jobb oldalán volt. Egy kapcsoló lenyomásával kinagyította a jelet, ami most erősebben ragyogott, és világosan látható volt, hogy oldalirányból egyenesen a 747-es felé tart. A felettes lenyomta az ADÁS gombot. - Meridian 5-ös, itt Hong-kong. Újra feltűnt a képernyőnkön az a pulzáló céltárgy, az önök mostani helyzetéhez képest háromóra-pozícióban. Magassága ismeretlen.

A Meridian 5-ös fedélzetén Dan az oldalablakhoz nyomta a homlokát. - Pete, én nem látok odakint semmit! A főpilóta megrázta a fejét. - Gondolod, hogy a kínai légierő szórakozik velünk? - Pete életre keltette a rádiót az ADÁS gomb lenyomásával. - Hongkong, ha ez itt valami katonai játék, mondják meg nekik, hogy sürgősen hagyják abba! Megsértik a polgári repülés biztonsági előírásait! A felettes azonnal reagált. - Nem tudunk magyarázattal szolgálni, Meridian 5-ös. És közben a magángép is eltűnt önök előtt. Volt kapcsolat önök és a Global Express Kettő-Kettő-Zulu közt? Dan és Pete egymásra pillantott. - Ez különös! Mit gondolsz, mi történhetett velük? - kérdezte Dan Pete-től, épp mikor újra megszólalt a felettes hangja. Ezúttal izgatottan, szinte hadarva beszélt. - Meridian, elveszítettük a céltárgyat! Azonnal értesítjük a katonai hatóságokat! - Dan, keresd ki a tajvani légierő bázisának a számait. Soha nem lehet tudni. A másodpilóta a táskájába nyúlt, előhúzott egy kézikönyvet, majd a megfelelő oldalra lapozott. Abban a minutumban, amikor felnézett volna a kézikönyvből, egy hihetetlen intenzitású fehér fényvillanás kíséretében irtózatos erejű robbanás hallatszott, mely betöltötte a pilótafülkét, szinte megvakítva Dant és annyira hátravetve az ülésében, hogy a gerince majdnem elroppant. A bal oldali ülésről túlvilági, agonizáló kiáltás hangzott. A 747-es, mintha hatalmas lökéshullám érte volna, egész testében megremegett. Dan szeme tűzben égett. Szemhéja lecsukódott, elviselhetetlen fájdalom gyötörte, s végeláthatatlan fehérség gomolygott ott, ahol valamit látnia kellett volna. - Pete! Jól vagy? - kiáltott Dan. A mellette lévő ülésről csak hörgés hallatszott. Dan kinyúlt, hogy megérintse a kapitányt. Érezte, hogy Pete Cavanaugh teste eldől. - Pete? Pete! Szólj már! Dan a kapitány előtt lévő botkormányhoz nyúlt. Pete keze nem volt rajta. - Pete! Az isten szerelmére! Válaszolj már! De nem érkezett felelet. A hongkongi irányítótoronyból viszont megszólalt a felettes, és azt kérdezte, mit láttak. Dan válaszolni akart, de teljesen meg volt zavarodva, nem tudott gondolkodni, úgy érezte, a szeme helyén két széndarab izzik, és a kapitánya sem felelt - a 747-es pedig érezhetően inogni kezdett, hiszen senki sem irányította. Robotpilóta! Dan a felső műszerfal felé nyúlt, és lenyomta azt a négyzet alakú gombot, amely működésbe hozta a robotpilótát. Rögtön utána érezte, ahogy a hatalmas gép kezd egyenesbe jönni. Úristen! Mi folyik itt? Nincs nyomásmentesítés. Akkor viszont a szélvédő sértetlen. Az automata repülésvezérlési rendszer Mach .74-es emelkedési értékre volt állítva, mielőtt Pete szétkapcsolt, emlékezett vissza. Az automata gázkarokat is működésbe kell hozni! De vajon továbbra is emelkedniük kell-e? Talán nem. Jelents vészhelyzetet!... Vissza kell fordulnunk... talán valamennyi üzemanyagtól is meg kell szabadulni... lehet, hogy túl nehezek vagyunk. Dan vakon lenyomta az automata gázkarokat, majd - 34 -

kiválasztotta a MAGASSÁGTARTÁS gombot, és azért fohászkodott, hogy tényleg a megfelelő vezérlőegységeket hozza működésbe. Hallotta a gázkarok önbeállításának hangját, és közben az ADÁS gombot kereste. - Hongkong, közöljék, belefutottunk valamilyen nukleáris robbanásba? Valami... óriási detonáció volt itt közvetlenül a közelünkben! - Ismételje, Meridian! - Valami felrobbant itt előttünk! Azt hiszem, eltalált bennünket. Csak ketten vagyunk a pilótafülkében, és a kapitány nem válaszol. Robotpilótára álltam rá, de én vagyok az elsőtiszt, és azt hiszem, súlyosan megsérült a szemem. Nem látok semmit! Segítsenek! A fejéről lecsúszott fejhallgatóból érkező hang legalább olyan bizonytalannak tűnt, mint az övé. - ...Meridian, itt Hongkong. Repülési szögük nulla-nyolc-kettő, magasságuk a radar szerint tizenkétezer láb, a sebességük háromszáznegyven csomó. Mik a szándékaik? - Az ördögbe, Hongkong, nem tudom! Hagyjanak magamhoz térni, mert egyelőre fogalmam sincs, mi történt, semmit sem tudok, semmit sem látok! Maradjanak adásban! Utasítsanak, ha szükséges, hogy a rádió hatótávolságán belül maradjak! - Dan érezte, hogy eszeveszetten kapkodja a levegőt, retteg, és a fájdalomtól szinte sokkos állapotban van. Kényszerítenie kellett magát, hogy fizikai állapotát figyelmen kívül hagyva, a gép irányítására koncentráljon, de nagyon nehezen ment. - Vissza kell fordulnunk, ez biztos. Én... most azonnal... nincs más... kénytelen vagyok vészhelyzetet jelenteni...! - Vettem, Meridian. Vettük a vészhelyzet bejelentését. Tájékoztatom, hogy Hongkongot éppen elérte egy erőteljes viharfront, és már el is kezdett esni az eső. Keleti irányban még rosszabb a helyzet. Addig biztosítani tudjuk az útvonalukat, de egyelőre tartsák a jelenlegi irányt! Lehet, hogy villám csapott a gépükbe, Meridian? Talán igen, gondolta Dan. De nem! Az nem lehet! A villám nem ennyire fényes, nem ilyen vakító! - Meridian, még egy kérdés. Van kisegítő pilóta a fedélzeten? A szeme mögötti hasogató, perzselő fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, olyannyira, hogy most már gondolkozni sem tudott tőle. Mindenesetre erejét megfeszítve próbált felülemelkedni fizikai állapotán, és a gép irányítására koncentrálni. - Nincs. Kétfős legénységgel repülünk. Valakit be kell hívnom, határozta el. Bal kezével az ülése melletti belső telefon kézibeszélőjét keresgélte, majd amikor megtalálta, lenyomta rajta a HÍVÁS MINDENKINEK gombot, és hallgatta, ahogy az utaskísérők a gép különböző részeiről egymás után vonalba kerülnek. - Britta, ott vagy? - Itt vagyok. Don, te beszélsz? Olyan furcsa a hangod... - Gyere be a pilótafülkébe! Vészhelyzet alakult ki! Muszáj, hogy itt legyél... Ne, várj még! Először beszélj az utasokhoz a hangosbeszélőn keresztül! Kérdezd meg, tartózkodik-e a gépen pilóta, még akkor is, ha... ha ettől mindenki megijed. - Én biztosan máris megijedtem, de indulok.

Britta

Franz érezte, hogy gyomra összerándul és szíve a torkában dobog, miközben lenyomja a hangosbeszélő gombját ugyanazon a fejhallgatón, és újra a szája elé emeli a mikrofont. Mindazonáltal igyekezett minél nyugodtabb hangon beszélni. Kedves utasaink! Itt a főstewardess beszél. Kérem, jól figyeljenek! A legénységnek az a kérése, hogy ha tartózkodik a gépen olyan utas, aki hivatásos pilóta, jelentkezzen a HÍVÁS gomb megnyomásával. A rémült tekintetű utasok közt, akik mellett Britta állt, ijedt csend támadt. Csupán ők láthatták a szemében a félelmet. Bill Jenkins jelent meg az oldalán, és csendben kivárta, míg a nő elismételte mondandóját. - 35 -

Kedves utasaink, megismétlem. Ha tartózkodik hivatásos pilóta civilben a gépen, kérem, nyomja meg a HÍVÁS gombot, tekintet nélkül arra, hogy milyen gépen repül. Jómagam, sajnos, nem tudom, milyen okból óhajtja ezt a legénység, de mindenképpen eleget kell tennünk a kérésüknek! Van önök között hivatásos pilóta? Bill feléje hajolt. - Britta, majd én csinálom. Jobb, ha te most gyorsan felmész. A nő szó nélkül átadta neki a fejhallgatót, és elindult a lépcső felé. Aztán futásnak eredt, kezében a pilótafülke kulcsával. De az ajtó nem volt bezárva. Britta ösztönösen becsukta maga mögött az ajtót, majd megtorpant, hogy szeme hozzászokjon a gyenge fényhez. Látta Pete-et a kapitányi ülésben, de valami nem stimmelt: oldalra volt billenve, a feje pedig hátrabicsaklott. - Dan? - kérdezte rémülten Britta. - Mi folyik itt?! - Nézd meg Pete-et! Nézd meg, mi van vele! Most azonnal! Britta rémülten hajolt le a kapitányhoz. Szinte megfagyott ereiben a vér, amikor észrevette, hogy a férfi szeme tágra nyílt. A nyakához nyúlt, hogy a segélynyújtás első lépéseként megpróbálja kitapintani a nyaki verőeret, de nem érezte a pulzust. Megmozdította a férfi fejét, mire az élettelenül átbillent a másik oldalra. - Úristen! Dan! Pete nem lélegzik! Nem találom a pulzusát! - Ki tudod emelni a székéből az elsősegélyhez? - kérdezte Dan. Britta most a másodpilóta felé fordult, és rémülten látta, leszegett fejjel ül, magába roskadva, anélkül, hogy ránézne. - Danny, mi történt veled is?! - Nem látok, Britta! Valami felrobbant előttünk! - Ó, te jóságos isten! - Nyugi, robotpilótán vagyunk. Segíts Pete-nek! Miattam most ne aggódj! - Nem látsz?! - Britta! Pete-tel foglalkozz! A nő bólintott. Kapkodva szedte a levegőt. - Jól van. De ehhez segítségre lesz szükségem. Máris a pilótafülke ajtajánál termett, szélesre tárta, s pillantása éppen arra az emberre esett, akit látni remélt. Mindig büszke volt rá, hogy az első osztály utasainak nevét meg tudta jegyezni, és most ez kapóra jött. - Dr. Tash! Az orvos és felesége azóta figyelte a pilótafülke ajtaját, mióta ő berohant oda. A férfi merően nézett rá, miközben felállt az üléséből. - Itt vagyok! - Jöjjön, segítenie kell! A kapitány megsérült, nem lélegzik! Britta félreállt, és hagyta, hogy az orvos berohanjon. Robert MacCabe jött a nyomában. Segíthetek? - kérdezte az újságíró. - Azt hiszem... - felelt Britta. A doktor a kapitány fölé hajolt. Szeme egészen elkerekedett a meglepetéstől, miközben ő is rutinszerűen ellenőrizte a pulzust és a lélegzést. - Hogyan tudom hátradönteni az ülést? - kérdezte. - Elektromosan dönthető, a gombok elöl vannak - felelt Dan. Robert előrelépett, és beállt Graham Tash mellé. Segített neki kiemelni a mozdulatlan kapitányt az ülésből. A lehető legóvatosabban húzták ki Pete-et a pilótafülke ajtaján az elülső folyosóra, ahol Susan Tash várakozott. - Mi a helyzet, Graham? - Láss neki az elsősegélynek, Susan! A légutak tiszták. Először a légzést próbáld! Miss? fordult aztán, Graham Brittához. - Szükségem van a gépen lévő elsősegélyládára! A nő bólintott, és már el is tűnt. Visszament a pilótafülkébe, majd egy jókora fehér fémdobozzal tért vissza. Graham kinyitotta a dobozt. - Miben tudnék segíteni? - kérdezte Robert az orvostól. - Vizsgálja meg a másodpilótát! Az első osztály utasai közül ekkorra már sokan felálltak az ülésükből és őket figyelték, de nemigen tudták, mit kéne tenniük. Britta rájuk nézett, és feltartotta a kezét. - Nyugalom, kedves - 36 -

utasaink! Egy perc, és mindent elmagyarázunk. A másik pilóta irányítja a gépet. - Lehajolt Pete mellé, és a doktorra nézett. - Nagyon súlyos? A doktor megrázta a fejét. - Egyelőre nem tudom. - Elővett egy sztetoszkópot, hogy megvizsgálja a szívverést, miközben Susan mesterséges lélegeztetéssel próbálkozott. A kapitány azonban még mindig nem lélegzett. - Életmentő felszerelés van? - kérdezte Susan. - Nincs - felelt Britta -, de van defibrillátorunk. Robert MacCabe ahogy belépett a pilótafülkébe, a másodpilótához ugrott. - Van itt valaki? - kérdezte Dan, megérezve a férfi jelenlétét. A kérdés meglepte Robertet. Azért ennyire nem volt gyenge a világítás a fülkében. - Ö... Robert MacCabe vagyok. Jól van? - Nem. - Mi történt itt? - Robert látta, hogy a másodpilóta görcsösen behunyva tartja a szemét; fejét lehajtotta, arca krétafehér volt, és teljesen eltorzította a fájdalom. Dan megrázta a fejét. - Felrobbant valami előttünk. Iszonyatos fénye volt. Azóta nem látok... remélem, csak átmenetileg.... Robert érezte, hogy felgyorsul a szívverése. Azt mondogatta magában, hogy nem, ilyesmi nem történhet meg. - Mi baja a kapitánynak? - kérdezgette a másodpilóta. - Azt mondja... a szeme...? - Nem látok! Nem érti?! Hogy mondjam érthetőbben? Maga orvos? - Nem, de van kint egy, ő éppen a másik pilótának segít. - Akkor legalább mondja már meg, mi van a kapitánnyal! Robert érezte, hogy szédülni kezd. Visszanézett az ajtón át a pilótafülke végébe. - Ö... éppen... elsősegélyben részesítik. Nem lélegzik. Robert hallotta, hogy a másodpilóta zihál. Nyilvánvalóan rettenetes fájdalmak gyötörték. Idehívom a doktort. Robert már indult is, de Dan visszatartotta. - Hé! Maga pilóta? - Nem. - Repült valaha? - Nem... sajnos, nem. - Ha találnak egy pilótát az utasok közt, azonnal küldjék ide! Amikor Robert kijött a pilótafülkéből, gyomra teljesen összeszűkült, gondolatai pedig összezavarodtak. Mi robbanhatott fel? Talán egy rakéta? Erről lenne szó? Milyen a politikai helyzet? Hirtelen nem is tudta felidézni, de aztán átsuhant az agyán annak lehetősége, hogy esetleg Kína rájuk támadt. Ugyan miféle villanástól vakulhat meg egy pilóta, tűnődött, és a kézenfekvő válasz rémülettel töltötte el. Úristen, egy nukleáris robbanás pontosan ezt tenné! De akkor miért nem volt lökéshullám? Az darabokra tépte volna a gépet! Vagy mégsem? Talán nem, gondolta, ha a robbanás több száz mérföldre történt, vagy elég kicsi volt a detonáció. És persze, mindannyian kaphattunk egy jókora adagot a sugárzásból... Robert közvetlenül a pilótafülke ajtaja előtt állt. - Ö..., doktor úr, a másodpilóta... azt mondja, nem lát. Önt hívja. Graham Tash felnézett, és meglátta Robert tekintetét - Egy pillanat! Robert bólintott, majd visszament a pilótafülkébe, miközben Graham a feleségére nézett. Jól van. Mehet! - Mehet! - visszhangozta az asszony. Pete teste rándult egyet. Graham megragadta a sztetoszkópot, a füléhez tette, és a pilóta mellkasa fölé hajolt. Felegyenesedett majd intett. - Folytasd! Susan Tash tovább folytatta az élesztési kísérletet. Közben Graham feltápászkodott, és besietett a pilótafülkébe. Robert félreállt, az orvos bemutatkozott a másodpilótának, majd így szólt: - Hadd nézzem a szemét! Dan az orvos hangjának irányába emelte a fejét. - Nagyon fáj! Nem fogom tudni kinyitni... - 37 -

Graham lehajolt, majd ujjaival óvatosan megpróbálta kinyitni Dan bal szemét. - Próbálja kicsit ellazítani a szemhéját! - Próbálom... Aúú! Nem bírom a fényt! Borzalmasan fáj! Graham hagyta visszazáródni a szemhéjat. - Amint tudok, kerítek valami fájdalomcsillapítót. Most vissza kell mennem a kapitányhoz. - Mennyire rossz a szemem állapota? - Nem tudom megítélni. Mint ahogy a kapitány állapotát sem. Önt valami erős villanás elvakította, de a kapitánynak szerintem belső sérülései vannak. A pilótafülke ajtaja felé lépett, de Dan hangja megállította. - Mennyi idő alatt jön rendbe? - kérdezte a másodpilóta. - Mármint a szemem? - Nem tudom - ismételte Graham Tash. - Talán néhány nap alatt, de ezt csak tippelem. - Doktor úr - nyögte a másodpilóta -, a jelenlegi üzemanyagkészletünkkel nemhogy napjaink nincsenek, de legjobb esetben is csak nyolc óránk van...

Nyolcadik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN HONGKONGTÓL NYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 15 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 15 PERC

Rick Barnes igen lassan állt csak fel az első osztályon lévő üléséből, amikor látta, hogy a kapitányt kivonszolják a pilótafülkéből. A Meridian Légitársaság vezérigazgatója végül mégis úrrá lett döbbenetén, és kényszerítette magát, hogy letegye Bloody Maryjét, felálljon, és felajánlja segítségét annak a sárga ruhás női utasnak, aki elsősegélyt nyújtott a kapitánynak. Magában azért fohászkodott, nehogy a nő szaván fogja - soha életében nem tanult ugyanis elsősegélynyújtást. Britta segített Susannek. Most felnézett, és elmosolyodott. - Köszönjük, Mr. Barnes. Jó lenne, ha segítene, nekem be kell néznem a pilótafülkébe. Rick letérdelt, és nézte, vajon a kapitány életben van-e. Igyekezett nyugodtnak mutatkozni. - No - mondta Susan Tash -, segítsen a következő lélegeztetésnél. Kettő... három... négy... öt... - Pete Cavanaugh mellkasát pumpálta, és közben számolt. Aztán újra letérdelt mellé, hogy a szájához férjen, Rick Barnest pedig a kapitány mellkasához intette, jelezve, hogy még várjon. - Most! - mondta, ahogy felegyenesedett. - Mit csináljak? - kérdezte Rick gyámoltalanul. Susan úgy nézett a férfira, mintha az őrült lenne. - Nem tudja, hogy kell elsősegélyt nyújtani? - Rég volt, mióta utoljára részt vettem a gyakorlaton - hazudta, de a nő már félre is tolta az útból, hogy maga folytassa a mellkas pumpálását és a számolást. - Két... há... hívja vissza... négy... öt... a stewardesst... vagy kerítsen valakit... hat... aki be tud állni... ha erre képes. Rick szégyenkezve talpra állt, miközben Susan visszatért a kapitány szájon át történő lélegeztetéséhez. Hallotta a férfihangot a bemondóban, amint újra pilótát keres a gépen. Miért? Hát egy nem elég? Még mindig repülnek, akkor hát biztos, hogy maradt még legalább egy pilótájuk... - Lóduljon már! - förmedt rá Susan a férfire. - Igen, megyek már. Sajnálom... - Rick gyorsan a fő utasszintre vezető lépcsőhöz ment. Éppen ekkor ért a lépcső tetejére egy férfi utaskísérő, aki hirtelen megtorpant, amikor felismerte a vezérigazgatót. - Mr. Barnes! Ön pilóta? Rick felhorkant és megrázta a fejét, mintha csak sérelem érte volna. - Dehogy! Jó lenne azonban, ha valamelyikük átvenné az elsősegélynyújtást attól a sárga ruhás hölgytől odafenn. Bill Jenkins észrevette a földön heverő kapitányt. Udvariaskodását félretéve odébb lökte Rick Barnest, majd Susan Tashhez rohant. - Bill Jenkins vagyok, utaskísérő. Mi történt vele? A nő megrázta a fejét. - Valami robbanás volt. Már nem segíthetünk rajta, Bill. Meghalt. - 38 -

Bill Jenkins a pilótafülkére nézett, éppen, amikor Britta kilépett az ajtón. Teljességgel készületlenül érte a helyzetjelentés. - Találtál pilótát? - kérdezte Britta a lesújtott kollégát. Bill megrázta a fejét. - Háromszor mondtam be a közleményt. Még mandarinul is! De senki sem jelentkezett. Britta megdörzsölte a homlokát. - Valakinek pedig lennie kell! Próbáld meg újra! Kérdezd meg, van-e olyan egyáltalán, aki kapott légi kiképzést. Most már ne azt mondd, hogy hivatásos pilóta kell. És mindegy az is, mikor vett részt a kiképzésen. Bill félve lépett el Pete Cavanaugh holtteste mellett, hogy megkeresse a hangosbeszélőt. Britta eközben újra letérdelt Susan mellé segíteni. Graham Tash is visszatért, és felkapta a defibrillátort.

Lent, a főfedélzeten az utasok rémült zsongása egybeolvadt a motorok és a légáramlás háttérzajával. Az emberek riadt tekintettel néztek egymásra, és próbálták megérteni, mi történhetett. Ebbe a zajba hasítottak bele Bill Jenkins szavai a hangszórón keresztül. Mindenki megnyugtatást várt, ám ehelyett újabb kérést intéztek hozzájuk: ha bárki az utasok közül kapott valaha légi kiképzést, jelezze a HÍVÁS gombbal. A kérés elég sürgető és ijesztő volt ahhoz hogy pár utas fontoskodva felálljon, és várakozástelien nézegessen jobbra-balra, teljes bizonytalanságban. Őket, akik felálltak, pechjükre azonnal lerohanták a stewardessek. „Ön, uram? Ön kapott kiképzést?”; „És ön, asszonyom? Ön tud repülni?”; „Az úr a felhívásra jelentkezik?” Ezekkel a kérdésekkel bombázták őket nagy reménykedve, de csak egyetlenegy utas adott igenlő választ. - Elnézést - szólalt meg egy magas, jól öltözött férfi -, kérdezték, van-e közülünk bárkinek is repülési tapasztalata. Hát nekem volna, ha nem is sok. A turistaosztályon is élesen megszólalt egy hívócsengő. Alice Naccarato reagált rá. - Halló, kisasszony! - szólalt meg egy hang. Alice megállt és megfordult. Egy pléhpofát vágó kamasz fiú mögött egy hamuszürke arcú férfira pillantott, aki az ablak mellett ült. - Igen? - Nem ő szólt. Én - böfögte az unott tinédzser. Aha, épp ez az a siheder, akire Britta felhívta a figyelmet. Odament a fiúhoz, és lehajolt hozzá. - Steve Delaney a nevem, és csak egy kísérő nélküli gyerek vagyok, de tudok pár dolgot a repülésről, maguknak meg pilóta kell, nem? - Te pilóta vagy, Steve? - Meg tudom csinálni! - Hivatásos pilóta vagy? - Á, dehogy, viszont... - Repültél valaha ekkora géppel? - Nem. - Repültél egyáltalán igazi géppel? Akármilyennel? - Nem. Alice arcáról lehervadt a mosoly. Dannek a legkevésbé sem egy ilyen nagyszájú kamasz amatőrre van most szüksége. - Steve, nagyra értékelem, hogy jelentkeztél, de az előbb már találtunk egy tapasztalt pilótát, és azt hiszem, inkább ő a megfelelő ember. - Persze, tudom, mi a szokás ilyenkor... - Sajnálom - sóhajtotta Alice, és felállt. A fiú grimaszolt egyet, aztán elfordult.

Amikor a pilótafülkében felhangzott a belső telefont jelző kis csengő, Dan túl gyorsan kapott a készülék után, és felsértette a bőrt az ujján. - Pilótafülke! - Dan? Itt Bill. Találtam egy idősebb fickót idelenn. Még a koreai háború idejéből vannak repülési ismeretei. - 39 -

- Remek! Amolyan légierős típus? - Hát... angol a pasas. És nem is katonai repülő. A koreai háború idején vett repülőórákat, de csak civilként. Sampson a neve. Dan felhorkant magában. Ilyen az én szerencsém! - Kösz. Küldd fel akkor ezt a Sampsont!

A 28G ülésben Julia Mason már elhatározta, hogy többre is képes annál, semhogy csak üljön és aggódjon. Végtére is az elmúlt hónap során negyvenöt fős turistacsoportja megszokta, hogy tőle mindenre kap választ. Jócskán elmúlt már hatvanéves, és büszke volt vezető pozíciójára. Nem volt hajlandó semmitmondó válaszokat elfogadni a legénység tagjaitól. Gyorsan felemelkedett a közlekedőfolyosó melletti üléséből, majd a középső konyhához trappolt, ahol az egyik fiatalabb stewardess tüsténkedett. A lánynak barna haja volt, gyönyörű barna szeme, és makulátlan arcbőre. A tájékoztatás, amit Julia kapott tőle, nem épp az volt, amit hallani szeretett volna: valami felrobbant előttük, a kapitány meghalt, és most a másodpilóta viszi a gépet. - Uram teremtőm! Hisz ez rettenetes! De nem kéne üzenni nékünk valamit annak a másodpilótának a hangosbeszélőn keresztül? - kérdezte Julia, és igyekezett visszanyerni nyugalmát. - Asszonyom, mindössze annyit tudok én is, amennyit most elmondtam önnek. - Az utaskísérő válasza udvarias volt, de határozott, és épp ez volt az, amivel felébresztette Juliában a támadó ösztönt. - Mi a neve, kedvesem? - Nancy - felelt az utaskísérő, és közben a többi utast figyelte. - Nos, Nancy, én biztosra veszem, hogy visszamegyünk. Ugye? - Hát ezt én tényleg nem tudom. - Nos hát, ez nem jó válasz egy stewardesstől, nem gondolja? Miért nem használja a belső telefont, és tudakolja meg? Én negyvenöt emberért vagyok felelős, és mindannyian tőlem várják a választ. Mégis, mit mondjak nekik? - Julia észrevette, hogy remeg a hangja. Nancy megrázta a fejét. - Asszonyom, amint megtudunk valamit, közöljük önökkel is. Most, kérem, menjen vissza és üljön le. - Nem és nem! Addig semmiképp, amíg nem kapok valami használható információt, amit megoszthatok a csoportommal! - De asszonyom... - A nevem Julia, Nancy. - Julia, nézze, én... én is aggódom, de... - A lényeg itt az, Nancy, hogy maga a legénység tagja, és mint ilyen, magáé a felelősség. Nos? Mire számíthatunk, mi fog történni? A nő vállat vont, és lebiggyesztette a száját. Feszültségéről kibuggyanó könnyei árulkodtak. Küzdött az önuralma megőrzéséért, de vesztésre állt. - Hát... én... nem tudom, de... - Jobb kezével a levegőben kalimpált, miközben igyekezett némi nyugalmat magára erőltetni. - Őszintén szólva, meg vagyok rémülve, és nagyra értékelném... igen nagyra, ha... ha most magamra hagyna… Julia érezte, ahogy elszántsága elillan, látva a fiatal nőt, aki vagy negyven évvel fiatalabb nála, és aki ugyanazt a szorongást érzi, mint ő. Julia előrelépett, és anyáskodó mozdulattal keblére vonta a fiatal nőt.

Meridian

5-ös, adjon helyzetjelentést! - dörrent be egy hang a pilótafülkébe, kissé megijesztve Robert MacCabe-et, aki a központi műszerfal előtt álldogált, a kapitány üres ülésének háttámláját szorongatva, és szemügyre véve a kapcsolók, mérőműszerek és jelzőfények technikai dzsungelét. Dan Wade szaggatottan lélegzett, lenyomta az ADÁS gombot, majd beleszólt az apró mikrofonba. Hangja feszült volt és halk. - Vétel, Hongkong... a helyzetünk... nos... jelenleg stabilak vagyunk, de éppen próbálunk találni valakit a gépen, akinek van repülési tapasztalata... merthogy én... nem vagyok valami jó állapotban. - Sajnálom, hogy ezzel fárasztom, de elismételné, mi is történt? - 40 -

Dan felsóhajtott. - Nem tudom, Hongkong. Valami felrobbant, közvetlenül előttünk. Megrázta az egész gépet, én gyakorlatilag megvakultam a fényétől, a kapitány meg talán szívrohamot kapott, de nem tudjuk biztosan, mindenesetre nincs magánál. Fogalmunk sincs, mi volt az. Soha nem hallottam semmiről, ami ilyen fényes és ennyire szörnyű hatású, csak az atombombáról, amit már korábban is említettem... de gondolom, az nem lehetett. Ja igen, Hongkong, a robbanás közvetlenül azután történt, hogy az az azonosítatlan repülőgép keresztezte az utunkat. A légiirányító egy ideig hallgatott, aztán amikor megszólalt, olyasvalamit mondott, amitől Dan hátán végigfutott a hideg. - Meridian, a Global Express Kettő-Kettő-Zulu eltűnt. Lehetségesnek tartja, hogy összeütköztek vele? Dan nagyot nyelt, és próbálta elképzelni, ahogy a 747-es gyakorlatilag porrá zúzza a kisebb gépet. De hogy történhetne meg ilyesmi anélkül, hogy még csak nem is csökkenne a nyomás a fülkében? Mindenesetre úgy tűnik, hogy csak ez történhetett. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat, hacsak meg nem támadták őket. - Vagy valaki kilőtt ránk egy rakétát, ami aztán előttünk robbant fel, vagy nekimentünk annak a gépnek. Ha eltűnt, biztosra veszem, hogy nekimentünk. De ha mi nem sérültünk meg... - Meridian, le tud szállni a reptéren? Dan annak következményeit latolgatta, ha ezen a nyílt rádiós frekvencián közli a lehangoló tényt: ha nem találnak egy pilótát a fedélzeten, csak egyetlen lehetősége marad, mégpedig az, hogy a robotpilótára bízza a gép irányítását. Olyan manőver lenne ez, amihez tökéletesen be kéne állítani az automatikát, beleértve a robotgázkarokat is, és készenlétben állni, hogy szó szerint vakon repüljön tovább, ha valami balul sül el. Végül döntött: semmi oka nincs az igazság elhallgatására. Nemhogy nem lát, de még a szemhéját se tudja felnyitni. Jelenleg százszázalékos vak. - Hongkong - kezdte Dan visszafogott, recsegő hangon -; én vagyok a gépen az egyetlen pilóta, én azonban nem látok. Viszont működik a robotpilótánk, és azzal megpróbálhatom letenni a gépet. - Vettem, Meridian. Dr. Graham Tash újra megjelent a pilótafülkében, és megérintette Dan karját. - Ki az? - kérdezte a férfi. - A doktor, Dan. - Pete? Hogy van? Az orvos megköszörülte a torkát. - Sajnálom, Dan, de a kapitány... meghalt. - Úristen...! De hát hogy lehet az? Hogyan történhetett meg? Graham a másodpilóta vállára tette a kezét. - Nem tudom. Valószínűleg szívroham, talán stroke. Dan alig tudott beszélni. - Pete-nek már csak... fél éve volt hátra a nyugdíjig! És... aztán... világ körüli útra készült a feleségével... - Minden tőlünk telhetőt megtettünk, Dan. De a szívműködését, hiába próbálkoztunk, már nem tudtuk visszaállítani. Dan a fejét rázta. - Az nem lehet! Nagy családja van... gyerekek, unokák! - Hallgatott egy darabig, majd felhorkant, arca megrándult a lelki és testi kínoktól. - Doktor úr, hordanak maguk még olyan kis fekete zsákokat magukkal? - Nem jellemző. De a gépen van elsősegélydoboz. - Csak azért, mert már nem sokáig bírom ezt a fájdalmat... Nem kell sok hozzá, hogy elájuljak... Nagyon... nehezemre esik itt kínlódni... és közben még gondolkozni is. - Itt van nálam a gyógyszer - mondta Graham. - De csak kis adagot adok be magának, Dan, éppen az imént említett okokból. - Siessen, legyen szíves! Graham elővett egy sterilen becsomagolt alkoholos törlőkendőt, a fogával feltépte, s közben már gombolta is ki a másodpilóta bal karján a mandzsettát, majd feltűrte az ingujját, és letörölte a bőrfelületet. Felszívta a megfelelő mennyiségű érzéstelenítőt a fecskendőbe, majd beszúrta Dan vénájába. - Máris hatnia kell. - 41 -

A másodpilóta felsóhajtott és bólintott. Épp ekkor jelent meg az ajtóban Bill Jenkins, tágra nyílt szemmel. Valaki jött mögötte. - Dan! Meghoztam Mr. Geoffrey Sampsont. A másodpilóta bólintott. - Most nincs idő a bemutatkozásra, Mr. Sampson. Kérem, üljön be a pilóta székébe, ide mellém, és csatolja be magát. - Igenis - mondta az udvarias férfi oxfordi angolsággal, és már mászott is engedelmesen az ülésbe. - Mr. Sampson? - kezdte Dan, amint meghallotta a biztonsági öv csatjának kattanását. - Szólítson csak Geoffreynak - mondta amaz. - Geoffrey, azért hívtam, mert segítségre van szükségem a gép irányításában. - Ó, egek! Ez nehézségekbe ütközhet, kapitány úr. Ehhez rendkívül kevés tapasztalatom van. - A nevem Dan. - Nézze, Dan, én még az ötvenes években vettem repülőórákat kicsi, egymotoros gépeken, de az egészen más világ volt ehhez a pilótafülkéhez képest. - Az alapokra legalább emlékszik? Sebesség, magasság, irány, pozíció s a többi? - A legtöbbel tisztában vagyok, igen. Dannek újra fegyelmeznie kellett magát, hogy ne lélegezzen olyan gyorsan. Kissé szédülni kezdett - ez már a morfium hatása lenne? - Geoffrey, vegye a... - Dan elhallgatott és megrázta a fejét, mert újabb fájdalomhullám öntötte el. Hallotta, amint tehetetlenül nyöszörög. Eltökélte, hogy ilyen hangot többet nem adhat ki. Nagyot nyelt, és újrakezdte. - Jól van... Geoff... most vegye alaposan szemügyre az összes főkapcsolót és minden nagyobb műszert, és mondja meg, mennyire ismerősek ezek önnek. - Rendben. - És... a robotpilótára kell bíznunk a gép landolását Hongkongban, én ugyanis nem látok. - Pardon, de azt hiszem, valamit alaposan félreértettem. Azt akarja mondani, hogy nem lát semmit? - Igen, azt. - Ó, szentséges Szűzmária! - Műszeres kiképzést kapott? - Nem. És már most biztosan meg tudom mondani, hogy én képtelen vagyok vezetni ezt a gépet! Én... Robert biztatóan megveregette Sampson vállát, miközben Dan feltartotta a kezét, hogy félbeszakítsa az angolt. - Lassan a testtel, Geoffrey! Nem önnek kell repülnie! A gép majd repül magától. Egyszerűen csak ön lesz a szemem. Leolvassa nekem a fontosabb műszerek adatait, és figyeli, hogy a robotpilóta ne kapcsoljon le. Rendben? - Jól van. Megpróbálhatom, de értse meg, hogy én képtelen vagyok egyedül egy ilyen gépet elvezetni. - Értettem. Robert, itt van még? - Igen, itt vagyok, Dan. - És a doktor? - Ő is. Dan légzése újra felgyorsult. - Jól van. Figyeljék mindannyian ezt a műszerpanelt. - Azokra a nyomógombokra mutatott az elülső, tompított fényű szerelvényfalon, amelyekkel a robotpilótát be és ki lehetett kapcsolni. - Amíg ez a gomb itt világít, a gép magától repül. Ha lekapcsol, újra aktiválnunk kell. Na, most. Látja a radar kijelzőjét, Geoffrey? - A képernyőre mutatott, a férfi pedig igenlően felelt. - És látja... egy pillanat... Dan újra lehajtotta a fejét, a két keze közé fogta, a testét remegés rázta. A pilótafülkében lévő három ember riadtan figyelte. Csaknem fél perc telt el, mire a másodpilóta újra felegyenesedett az ülésében. - Elnézést. Most már jobb. Szóval, lát előttünk nagy vörös foltokat? Azok jelzik a viharzónákat, amelyekbe az ember nem óhajt belerepülni. - 42 -

- Előttünk nincsenek - Felelt Sampson. - De balfelé van egy nagy vörös terület. Hadd olvasom csak le... igen, nagyjából hatvan mérföldre. - Remek! Azt is figyelje! Dan előrehajolt, és óvatosan megérintette a szemhéját. Érezte, hogy meg van duzzadva. Szédült, fájdalmai voltak, émelygett a gyomra, kimerültséget érzett és félelmet, de a terv kezdett világosabbá válni számára. Meg tudom csinálni! Új még ez a madárka, a berendezések jól működnek, és Hongkongban hosszú a leszállópálya. Meg tudom csinálni! Újra kihúzta magát. - Britta itt van? - Nem, nincs itt. Én vagyok itt, Graham Tash. Dan bólintott, és újra megpróbált nyelni. - Jó... akkor most... maradjanak itt mellettem. Lenyomta az ADÁS gombot. - Hongkong, itt a Meridian 5-ös. Szükségem lesz az irányszögekre a... nem, mégsem. Több idő fog kelleni a leszállásra való felkészüléshez. A gép jelenlegi pályairánya megfelelő? - Vettem, Meridian. Forduljon jobbra vagy balra kettő-nyolc-zéró irányba. A radarunk még mindig tizenkétezer láb magasságot jelez. - Rendben. Balra fordulok kettő-nyolc-zéró irányba. - Dan a mellette lévő ülés felé fordult. Geoffrey? Látja azt a kis szögletes kijelzőt, amire itt az elülső műszerfalon mutatok? - Igen. - Mit mutat? - Nulla, nyolc, nulla. - Zéró-nyolc-zéró, igaz? - Úgy van. - Nézzen egyenesen az iránytűre a képernyőn. - Dan mély lélegzetet vett. - Igen, megvan. - Mit lát az iránytengely, szóval a fent lévő kis vonal alatt? - Úgy vélem, ugyanazt, Dan. Az irányunk zéró-nyolc-zéró; ahogy mondja. - Szuper! - Most megint szédült kissé. Lassan kell lélegeznem! A fájdalom enyhült valamelyest, úgyhogy biztosan kibírom. Csak nyugalom! - Geoffrey, a kis műszer, amire mutattam, az irányzékunk. Az ott, ami beállított irányba viszi a gépet helyettünk, a robotpilóta. Most fogja azt a kis gombot alatta, amit iránybeállítónak nevezünk, és forgassa el az óra járásával ellentétes irányban, amíg kettő-nyolc-zérót nem lát rajta, rendben? - Értettem, Dan. Már csavarom is. A 747-es fordulni kezdett, Dan érezte a balra dőlésből. A műszeres leszálláshoz be kell majd állítania néhány frekvenciát, és óvatosan háromezer lábra kell ereszkedniük, miközben vagy féltucatnyi másik dolog helyes beállításáról is meg kell győződnie, de némi segítséggel bizonyosan meg tudják csinálni. Hosszú percek óta most először kezdett el reménykedni.

Kilencedik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN HONGKONGTÓL NYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 36 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 36 PERC

Lucy

Haggar, a texasi Austin újonnan megválasztott polgármesternője kikapcsolta a biztonsági övét, felkelt üléséből, hátrasimította látványos platinaszőke haját, majd a konyhához ment, ahol Claire Brown és Alice Naccarato állt néma csöndben. Lucy, bár jóval ötven felett járt, most is karcsú és vonzó volt, és hozzá volt szokva az irányításhoz. Elhúzta a kis függönyt, és bedugta a fejét a konyhába. - Lányok, elnézésüket kérem, de lenne egy kérdésem. - Igen, asszonyom? - felelt Claire, és Lucy felé fordult. - 43 -

- Mi az ördög folyik itt? És kérem, ne füllentsenek nekem! A repülők legénysége nem szokott könyörögve pótpilótákat keresni a gépen, hacsak nincs valami rettenetesen nagy probléma. Meghaltak a pilóták, vagy mi van? Tréfának szánta a kérdést, de Claire, ez a fiatal, vörös hajú nő nagy levegőt vett és bólintott. - Sajnos, az egyik pilótánk valóban meghalt. Lucy érezte, hogy nagyon bután néz. Szíve a torkában dobogott. Mindaz a haladás, amit a repüléstől való félelme legyőzésében az évek során elért, most egyetlen pillanat alatt semmivé foszlott. - Viccel, ugye? Jaj, uram-teremtőm, viccel, ugye?! Claire intett a nőnek, hogy kerüljön beljebb. - Ön... Haggar polgármester asszony, jól tudom? Lucy bólintott. - Igen. - Nos, asszonyom, mi sem tudunk sokat, csupán annyit, hogy felrobbant valami a gép előtt, és a kapitány ennek következtében meghalt. - De van másodpilóta, nem igaz? Mondják, hogy ő rendben van! Kérem, mondják! Claire lehajtotta a fejét, és ezzel elárulta magát. - Úristen! A másodpilóta is megsebesült? Vagy meghalt ő is? - Megsebesült - felelte a stewardess halkan. - Súlyosan? - Őszintén mondom, hogy nem tudom. - Ó, istenem... - sóhajtotta Lucy -, azért jöttem ide hátra, hogy megkérjem magukat, szóljanak valakinek odafönn, hogy mondjanak már nekünk valamit! Akkor még csak meg voltam ijedve, de most halálra rémültem! Ekkor egy apró kattanás jelezte, hogy a hangosbeszélő életre kel. Egy férfi megköszörülte a torkát, majd feszült hangon belekezdett. Kedves utasaink! Itt a másodpilóta, Dan Wade elsőtiszt beszél. Most nagyon őszinte leszek önökkel, de számítok rá, hogy megőrzik nyugalmukat. Néhány perccel ezelőtt egy ismeretlen eredetű robbanás következett be közvetlenül a gép előtt. Lehetséges, hogy nekimentünk egy másik, kisebb gépnek, amely felrobbant. Az is lehet, hogy rakétát lőttek ki ránk, amely... éppen a pilótafülke előtt robbant fel. A hangosbeszélő elnémult és kattant egyet, majd néhány másodperc múlva újra megszólalt a másodpilóta. Elnézést. Bármi robbant is fel, nagyon fényes volt, és hatása olyan súlyos sérülést okozott kapitányunk, Pete Cavanaugh szervezetében, hogy nem sokkal ezelőtt meghalt, hiába próbálták újraéleszteni... Ezért kértem, hogy ha van önök közt pilóta, jöjjön előre. A hangosbeszélő újra kikapcsolt, majd megint megszólalt. Egy kis recsegés következett, aztán egy jókora sóhaj, mielőtt visszatért Dan Wade hangja. A több mint kétszáz utas döbbent csendben, dermedten nézte a hangszórókat, mintha azokon keresztül beláthatnának a pilótafülkébe. Kedves utasaink, ismét itt vagyok... Nos... én maradtam csak pilóta a gépen, ami rendes körülmények között természetesen nem okozna gondot, de az a fényes robbanás engem is megvakított, legalábbis átmenetileg. De... a gépünk nem sérült meg, és ez a gyönyörű új Boeing 747-es most is maradéktalanul képes arra, hogy akár egymaga is leszálljon. Nekem mindössze be kell állítanom néhány műszert, és most éppen ezt teszem. Sajnos, egyelőre semmit sem látok, elég komoly fájdalmaim vannak, és tudom, hogy a hangom is kissé furcsa. De úgy ismerem a pilótafülkét, mint a tenyeremet, és vannak itt körülöttem, akik helyettem is látnak Kérdezik, hogy nem blöffölök-e? Sajnos, nem, komolyan beszélek. Nyugtalankodásra viszont semmi ok, az esélyeink kiválóak. Természetesen nem fogom azt hazudni, hogy nincsenek kockázatok, de meggyőződésem, hogy nem lesz semmi baj. Ha leszálltunk, megállunk a leszállópályán, és megvárjuk, hogy - 44 -

bevontassanak bennünket, mert mivel nem látok, nem tudnék biztonságosan a terminálhoz gurulni a géppel. Ez minden. Sajnálom, de finomabban nem tudtam ezt önökkel megosztani. Fél perc is eltelt, mire Lucy Haggar és vele a két stewardess magához tért. - Szóval így állunk... - mondta Lucy. - Egyenes beszédet kértem, hát meg is kaptam. Most, azt hiszem, nagy szükségem lenne egy pohár whiskyre. Vagy talán egy egész üvegre... - Máris adom - felelt Claire, de Lucy felemelte a kezét, és arcán furcsa mosoly jelent meg. - Csak tréfáltam, kedvesem! A rémálmokkal legjobb józanul megküzdeni. De aztán egészen biztosan felkeresek néhány bárt Kowloonban, mielőtt vonatra szállnék vissza Austinba. Sarkon fordult, és elindult az ülése felé, miközben Bill Jenkins nekilátott, hogy a másodpilóta közleményét lefordítsa kínaira.

A

figyelmeztető hangjelzés, amely azt tudatta, hogy a robotpilóta kikapcsolt, szinte áramütésként érte Dan Wade-et. Ennek hatására ugyanabban a pillanatban ugrott fel az ülésében, amikor az óriás 747-es is rándult egyet. - Úristen! - Megragadta a botkormányt, és fejét a kapitány ülése felé fordította. Keze máris a műszerfalon matatott, a négyszögletű gomb után tapogatózva, majd amikor megtalálta, gyorsan visszakapcsolta a robotpilótát, miközben a botkormányt a lehető legegyenesebben tartotta. A műszerfalon biztató otthonossággal mozgott a keze, és egy pillanatra csaknem megfeledkezett arról, hogy elveszítette a látását. De aztán beléhasított a rémes valóság. Hozzáért a kötéshez és a kenőcshöz, amit pár perce dr. Tash tett a szemére. Megrémült, hogy talán sose fog már látni, és ez a rettegés elvonta őt a leszállással kapcsolatos teendőitől. A hangosbemondón át az utasokhoz intézett biztató szavai ellenére a landolás mindennek ígérkezett, csak biztonságosnak nem; ez a tény elhomályosította az ítélőképességét, és egyre sürgetőbbé tette számára a leszállást, csak hogy minél hamarabb túl lehessen rajta. Dan úgy érezte, a pilótafülkében elviselhetetlen a forróság, de most nem volt idő arra, hogy a klímaszabályzóval vacakoljon. Szomjas is volt. - Mennyi a magasság, Geoffrey? - kérdezte Dan a láthatatlan utastól a bal oldalán. - Már nézem is... - felelt Geoffrey, hangja teli félelemmel. - Úgy látom, az áll rajta, hogy... igen, épp tizenkétezer láb magasan vagyunk. - Jó. A magasságmérő egyenletes magasságot mutat? Újabb szünet. - Igen. - Geoffrey, megnyomta azt az oldalsó gombot a botkormányon? - Igen... jaj, nagyon sajnálom. Csak ismerkedni akartam a dolgokkal. - Az a robotpilóta lekapcsoló gombja. Majd akkor lesz szíves lenyomni, ha földet értünk, de csakis az utasításomra, rendben? - Természetesen... Nem volt jó ötlet ezt az angolt idehozni a pilótafülkébe, gondolta Dan elkeseredve. Az a pár órányi instrukció könnyű kis gépeken, negyven évvel ezelőtt aligha a legjobb felkészítés egy „űrhajó” vezérléséhez. De hát nem volt más választása. - Az első szabály, Geoffrey - tette hozzá Dan kissé remegő hangon, kezét a levegőbe emelve -, az, hogy soha semmilyen gombbal, fogantyúval, műszerrel ne babráljon itt a pilótafülkében, hacsak nincs vele teljesen tisztában, hogy mit csinál, vagy ha én erre kifejezetten meg nem kérem. A robotpilótának feltétlenül bekapcsolva kell maradnia. - Értem. Még egyszer elnézést kérek. Dan erősen izzadt, lélegzete ismét egyre szaggatottabbá vált, és remegett a keze. - Hogy van? - érdeklődött Graham Tash. Költői kérdés volt ez, hiszen nagyon is jól látta, hogy van a másodpilóta: rettenetesen szenvedett a fájdalomtól, ugyanakkor lelkiismerete is gyötörte, hiszen minden egyes utasáért felelősséget érzett. Nem csoda, hogy Dan gúnyosan válaszolt, miközben a fejét ingatta, és elfintorodott. - Hogy hogy vagyok, azt kérdezi? Azt hiszem, ez látszik rajtam... Igyekszem megbirkózni a feladattal, de - 45 -

közben majd meghalok, ennyi az egész. Jól repülünk a robotpilótával, rengeteg üzemanyagunk van, sőt túl sok is, én pedig próbálok felkészülni a leszállásra. - Segített valamit az injekció? - Igen, csillapította valamelyest a fájdalmat, bár továbbra is úgy érzem, mintha valaki tüzes késeket döfködne az arcomba meg a szemembe. Még... soha nem éreztem ehhez fogható fájdalmat, de nem hagyhatom, hogy kiüssön egy nagyobb adag fájdalomcsillapítóval. Dan a kapitány székében ülő angol felé fordította bekötött fejét. - Geoffrey...? - Igen? - Újra át kell vennünk a tervet. - Dan megmasszírozta a homlokát a kötés felett, mielőtt folytatta. - Majd én... diktálok minden lépést, amit tenni kell, ön pedig... leolvas nekem mindent, amire rámutatok... - Elhallgatott, arca megrándult, ahogy egy újabb fájdalomhullám hasított belé. Aztán erőt véve magán, folytatta. - Más szóval; amikor Hongkongban a leszállásirányítás ráfordít minket az iránysávadó felé... ez az a rádióhullám, amely a leszállópályára irányít bennünket... nos, akkor én az irányválasztóra teszem a kezem. Az előbb mutattam meg önnek, melyik az... itt van. Dan a tompán fénylő műszerpanelre tette az ujját, majd ismét felnyögött. Mély lélegzetet vett, és fészkelődni kezdett az ülésében. - Jól van. Tehát ez... az irány beállítógombja. Milyen irányhoz van állítva? - Kettő-nyolc-zéró. - Helyes. Geoffrey Sampson nagy aggodalommal figyelte, ahogy a másodpilóta lehajtja a fejét, és újra felnyög. - Minden rendben, Dan? - kérdezte Robert MacCabe. Robert előrenyúlt, és szelíden megveregette a másodpilóta vállát. - Dan? A másodpilóta bólintott, de fejét még mindig nem emelte föl. Zihálva lélegzett. - Nincs semmi... jól vagyok. Ugyan, miket beszélek itt?! Hazugság! Egyáltalán nem vagyok jól! Majd megőrülök a fájdalomtól... de talán jobban leszek. Geoffrey, az irány után... alacsonyabb magasságot állítok be... itt. - Dan látható erőfeszítéssel nyúlt a magasságválasztó gombhoz. - Igen, értem - felelt Sampson. Dan ekkor a sebességet jelző számlapra mutatott, és nagy nehézséggel sikerült csak kinyögnie az instrukciókat. - Aztán majd lelassítom a gépet... ezzel itt, aztán... átváltok a leszállásra. Ekkor kellenek majd a pontos műszerleolvasások, hogy biztosan a megfelelő gombokhoz nyúljak, ha állítani kell valamit. - Értem, Dan. És aztán a repülő leszáll magától, ugye? Egy ideig nem érkezett válasz. - Hm... hát... amennyiben helyesen állítok be mindent, az automatika biztonságosan letesz bennünket. Be kell állítanom a megfelelő rádiófrekvenciát... meg ki kell nyitnom a fékszárnyakat, kiengedni a futóművet... de elvileg a robotpilóta mindezt elvégzi. Önnek csupán annyit kell majd tennie, hogy... lenyomja a robotpilóta megszakító gombját, amikor szólok... Azt, amelyiket az imént véletlenül nyomott meg. - Értem - felelte Geoffrey, hevesen bólogatva. Dan újra előrebukott, és kétségbeesett erővel kezdte masszírozni a homlokát. Robert a pótülésen ült már egy ideje, közvetlenül a kapitány széke mögött. A doktor a másodpilóta mögött állt, és aggódó tekintettel figyelte betegét. Robert hirtelen felállt, majd megragadta Graham karját. A pilótafülke hátuljába vonta, és suttogva tanácskozni kezdett vele. - Nem vagyok orvos, doktor úr, de nem tudom, életben marad-e, ha nem mérsékeljük valahogy a fájdalmait. Nem látja, milyen rosszul van? Graham komor arccal bólintott. - Nem akar több fájdalomcsillapítót, és igaza van, mert ha nagyobb adagot adnék be neki, könnyűszerrel pilóta nélkül maradhatnánk. - Azért próbálja még egyszer megkérdezni, jó? Graham bólintott, és a másodpilótához lépett, miközben Robert visszahuppant a pótszékre. - Dan? - szólította meg Graham. - Az orvos vagyok. Bírja még? - Graham a másodpilóta vállára tette a kezét. Nem kapott választ. - Dan, Tash vagyok, az orvos. Hall engem? Dan bólintott. - Igen, hallom. Magamnál vagyok. Csak most... nagyon fáj... - 46 -

- Úgy látom, szüksége lehet még egy kisebb adagra. - Nem. Nem! Nézze... ki kell húznom valahogy. Most például... végig kell vennem Geoffreyval... mit kell tenni, ha... ha, isten ne adja, újra a levegőbe kellene emelkednünk, és köröznünk kellene. Robert az orvos riadt szemét figyelte. Graham láthatóan megijedt, s ennek jeleként nagyot nyelt, majd a pótszék felé hajolt, hogy Robert fülébe suttogjon. - Tartsa szemmel! Beszélni szeretnék a feleségemmel. Robert bólintott. - Persze, menjen csak! Graham a pilótafülke ajtajához lépett, de ott megállt, és visszanézett egy pillanatra. Olyan, mintha valami torzító szemüvegen át nézne egy rémálombeli jelenetet, gondolta. Igen, valóságos rémálom, amelynek háttérzaját a halkan zümmögő elektromos berendezések és a kintről behallatszó légáramlás adja. Ettől egy pillanatra egészen megszédült. A bal oldali ülésben ülő férfi - Sampson - alig egy órával ezelőtt még hozzá hasonlóan csupán egyike volt a többi utasnak. De egy szempillantás alatt minden megváltozott, és most az életük egy automatikától és egy vak pilótától függött. De talán menni fog. Térde remegni kezdett a bizonytalanságtól. A szélvédőn keresztül Graham egy nagy, szürkés felhőtömeget látott tornyosulni előttük. Megvilágították a gép leszállófényei. Elkerülhetetlen volt az „ütközés”, még ha oly ártalmatlan is - félelmetes bár egyelőre veszélytelen főpróbája annak, ami Hongkongban vár rájuk alig egy óra múlva abban az esetben, ha a másodpilóta elveszti uralmát a gép felett. Azon kapta magát, hogy kívülről figyeli az eseményeket, és azon morfondírozik, milyen lenne az ütközés, ha a felhőtömeg szilárd anyagból lenne. Több mint háromszáz csomós sebességgel száguldottak felé. Nem éreznének fájdalmat, még sikoltani sem lenne idő. Arra pedig végképp nem, hogy elmondja Susannek, mennyire szereti. Gyönyörű új feleségének gondolatára aztán sarkon fordult, és elindult az első osztály felé, ahol a harmadik sorban az övék volt az ablak melletti ülés. Két tönkrement házasság volt már mögötte, mire rátalált Susanre, a nőre, aki korábban is végig ott asszisztált mellette. Tíz éve dolgozott nővérként műtős csapatában. Olyasvalaki volt, akit mindig csodált, sőt néha kívánt is, de rendesen nem sikerült megismernie. „Pedig mindig ismertél - szerette mondogatni erre az asszony -, csak épp nem a bibliai értelemben.” Kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és rögtön elkapta a nő tekintetét. Mosolya melegét örömmel fogadta. Próbálta viszonozni a mosolyt, de a bénító félelem, hogy mindketten elveszíthetik ezt a csodálatos, új életüket, túlságosan átjárta. Susan is rémült volt, de jobban leplezte. Nemrég segített a kapitány holttestét egy a legénység számára fenntartott kis ágyhoz vinni a pilótafülke mögött, majd visszament a helyükre, és várta a férjét. Hogy hogyan tudott most mosolyogni, azt a férfi egyáltalán nem értette, viszont teljesen lenyűgözte. Graham megtette az ülésükhöz vezető hat métert, miközben ügyet sem vetett a többi utasra, akiknek arcára kísérteties aggodalom ült ki. Leült az asszony mellé, és megfogta a kezét. - Nagyon rossz a helyzet, édesem? - kérdezte a nő halkan, és a pilótafülke irányába biccentett. - Ha minden műszer jól működik, akkor nem lesz semmi baj.

Tizedik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN HONGKONGTÓL NYUGATRA NOVEMBER 13. - MASODIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 44 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 44 PERC

Az utastér businessclass-részében dr. Diane Chadwick újra az órájára pillantott, és tudta, hogy az elkerülhetetlent halogatja. Amikor először villant át az agyán, rossz viccnek tűnt csupán a gondolat, hogy egy repülés közbeni, súlyos krízis soha vissza nem térő alkalom lehet a közvetlen - 47 -

megfigyelésen alapuló kutatásra. Túlontúl lefoglalta, hogy uralkodjon a saját félelmén, semhogy máséval törődjön. Azért mégiscsak vannak határai annak, mi várható el egy pszichológustól... De hiszen ez itt pont az én szakterületem, figyelmeztette magát, és lassan elengedte ülése kartámláját, melyet eddig görcsösen szorongatott. Számos tanulmánya jelent már meg a repülőgépek utasainak és legénységének krízishelyzeti reakcióiról, és erre itt találja magát egy teljesen váratlan, ám annál valóságosabb kísérlet kellős közepén! Hogyan veszi majd ez ki magát otthon, a NASA-nál, ha túlélem ezt, és aztán be kell ismernem, hogy csak ültem itt, mint egy katatóniás hülye? Jókora retiküljében volt egy jegyzettömb. Akaraterejének minden cseppjére szüksége volt ahhoz, hogy benyúljon érte és kivegye, a hozzá tartozó tollal együtt. Az előtte lévő négy sor a businessclasshoz tartozott, azon túl pedig az első osztály nyolc sora következett, egészen a gép orráig. Eddig az előtte ülők fejtartásából igyekezett következtetéseket levonni, de ez most már nem volt elég. Fel kell állnom. Most! Diane kikapcsolta a biztonsági övét, és próbált rámosolyogni mellette ülő útitársára, egy csendes ázsiai úriemberre, aki a körmét rágcsálta, és ügyet sem vetett rá. Végigsimított rövid, vöröses haján, majd megigazította szemüvegét, és egészen előrement, aztán megfordult, és visszasétált egészen hátra. Közben feltűnés nélkül igyekezett felmérni az utasok reakcióit, megjegyezve a látottakat, hogy észrevételeit aztán papíron is rögzíthesse. Az utaskísérők közül kettő felpillantott, amikor Diane elhaladt mellettük, de nem szóltak neki. Előnyére válik az embernek, gondolta, ha tudja, hogyan kell úgy felöltözni, hogy ártalmatlannak tűnjön. Élvezte azokat az alkalmakat, amikor a tudósvilágból kilépve „lányruhákba” bújhatott és igazán nőiesnek érezhette magát, de valamilyen oknál fogva akkor is az „akadémiai stílusú” öltözködést találta a legkényelmesebbnek, amikor egymaga volt - mint például most, amikor erről a terrorizmussal foglalkozó hongkongi konferenciáról utazott hazafelé. Diane elérte az első osztályon a kis elülső fülkét, majd megfordult, és kényszerítette magát, hogy maradjon nyugodt, miközben visszafelé haladt. Az első öt sorban vegyesen ültek férfiak és nők - egy küldöttség tagjai, ahogy hallotta. Az egyik nő egy riadt tekintetű férfival beszélgetett felállva, de a többiek ültek, biztonsági övük becsatolva. Karjukat összefonták, vagy halkan beszélgettek a mellettük ülővel, és igyekeztek úrrá lenni félelmükön. Diane-re fel-felpillantottak, de aztán látva, hogy nem hírhozó, el is fordultak tőle. Az első osztály mögötti konyhában most egy harmadik stewardess csatlakozott ahhoz a kettőhöz, akik mellett egyszer már elhaladt. Csöndesen beszélgettek egymás közt, miközben azon szorgoskodtak, hogy mindenki megkaphassa a kért italát. Váltottak néhány röpke mosolyt, és elhangzott egy-egy ideges poén is, amelyeket azonban igyekeztek elég halkan elsütni ahhoz, hogy rajtuk kívül más ne hallhassa. Ekkor egy idősebb férfi utaskísérő csatlakozott a társaságukhoz, éppen, amikor ő elhaladt mellettük. Kezét két kolléganője vállára tette, és biztató szavakat sutyorgott nekik. Atyáskodik velük, legalábbis úgy próbál tenni, gondolta Diane. Valószínűleg már évtizedek óta űzi a szakmát. Ennek majd utánanézek. Meglepetésként érte, milyen nyugodt a hangulat a turistaosztályon. Bármerre nézett, az emberek állva vagy ülve beszélgettek egymással, előre és a mennyezet felé mutogatva, bevonva a társalgásba az éppen arra tévedő utaskísérőket is. Pániknak nyoma se volt, a légkörben mindazonáltal feszültség érződött, és Diane tudta a tanulmányaiból, hogy az utasok egészen ki tudnak fordulni magukból, ha úgy érzik, nem mondják meg nekik az igazat. Balra tőle, a huszonharmadik sorban egy fiatal nő sírdogált az ülésében. Igyekezett mindezt rejtve tenni, a mellette ülő férfi pedig utálkozó arckifejezésével azt próbálta jelezni, hogy őrá semmilyen hatással nincs a vészhelyzet, és abszolút mentes attól az érzelmi labilitástól, ami a „gyengébbik” nemre jellemző. A nő segítséget remél a férfitől, az azonban elfordul. A turistaosztály harmadik kabinjában egy őszes hajú hölgy csörtetett el Diane mellett fontoskodóan, és először az egyik sor utasaihoz intézett szózatot, majd a másikhoz. Diane közelebb került, hogy hallja, mit mond a nő. Nagyjából ugyanazt ismételte el, amit a pilóta már elmondott. - A mi pilótánk is abból a szokásos konzervatív fajtából való, kedveskéim. Ezeken a repülőkön már nem is igen van szükség rájuk, hacsak azért nem, hogy beprogramozzák a - 48 -

mindentudó számítógépeiket, úgyhogy nem is lehet itt semmi baj! Nyugodjanak meg! Legfeljebb még egy éjszakát Hongkongban töltünk, méghozzá ingyen! Csak ennyi történhet. A gép hátsó részében lévő sorok egyikében egy fiú ült az ablak mellett. Diane őt látta eddig egyedül kifejezetten dühösnek. Ingén azt a csíkos kitűzőt viselte, amit a kísérő nélkül utazó gyerekeknek adnak; a kezében egy kis elektromos szerkentyűhöz kapcsolt fejhallgatót tartott. Diane odaért a hátsó konyhához, és nagy levegőt vett. Most majd elkezd beszélgetni néhány előre kiválasztott utassal. Például azzal a fiatal párral, amelyik kéz a kézben ül, szemlátomást szorongva, meg azzal az elhízott pasassal, aki pasziánszozik, és közben mániákusan tömi magába a chipset. Az emberi érzelmek és attitűdök fantasztikus skálája vonult itt fel előtte. Immáron megfeledkezve saját félelméről, megállt egy pillanatra a hátsó konyha mellett, és nekiállt jegyzetelni.

A pilótafülkében Robert MacCabe Dan Wade-et figyelte. A szapora lélegzés, az erőteljes verítékezés a pilótafülke hűvösének ellenére, meg az akadozó beszéd hihetetlen stresszről árulkodott - a fájdalomról nem is szólva. Dan eddig meg tudott birkózni vele, de nagyon kérdéses volt, vajon meddig bírja még. Habár a másodpilóta nem lehetett sokkal több negyvenévesnél, és általánosságban véve jó egészségnek örvendhetett, Robert azon kapta magát, hogy azért fohászkodik: legyen Dannek nagyon erős a szíve. A pilótafülke ajtajában hirtelen mozgolódás támadt: Rick Barnes lépett be, becsukva maga mögött az ajtót. Észrevette Robertet, biccentett neki, majd Geoffrey Sampsonra mutatott, némán azt kérdezve: „Ki ez?” Robert bemutatta őket egymásnak, Barnes kezet nyújtott Geoffrey Sampsonnak. - Örülök a találkozásnak. A légitársaság vezérigazgatója vagyok. Köszönöm önnek, hogy segít. - Biztosíthatom, Mr. Barnes, hogy erőfeszítéseim mögött nem áll más, mint jól felfogott önérdek. Rick elmosolyodott a megjegyzésen, majd a jobb oldali ülésben helyet foglaló Dan felé fordult. A hideg futott végig a hátán, amikor meglátta, hogy a szemén kötés van. - Ó, Dan... Rick Barnes vagyok. A másodpilóta nagyot sóhajtott. - Örülök, Mr. Barnes... Rick habozni látszott, és nem tudta, mit is mondjon. - Hm... én csak... azt akartam, hogy... - Csak fel akart jönni ide és átvenni az irányítást? Ó, bárcsak megtehetné! Rick idegesen felnevetett. - Nem, szó sincs róla, nem próbálok én semmit átvenni! Csak... tegyen le minket biztonságosan a földre, Dan! Fogalmam sincs, mi történhetett a szemével, de mindent meg fogunk tenni, hogy a világ legjobb orvosai segíthessenek magán. Dan ekkor keserűen gondolt a pilóták egészségügyi támogatásának legutóbbi csökkentésére, de nem szólt semmit. Ez nem a megfelelő pillanat erre. Barnes legalább annyira meg van ijedve, mint bárki más. - Értékelem a támogatását, Mr. Barnes, de most menjen vissza, kérem, a helyére, és üljön le! Rick Barnes bólintott. - Igaza van. Idekint leszek, ha szüksége lenne rám.... úgy értem, ha szükség lenne arra, hogy a légitársaság elnöke helyre rakjon valakit odalenn a földön, vagy ilyesmi... Barnes sarkon fordult, és távozott. Britta lépett be közvetlen utána egy kis üveg vízzel, amit Dan kezébe adott. - Hogy vagy, Danny? - Talán rendben. Bárcsak lenne neked is repülési gyakorlatod, mint Karen Blacknek... - Kinek? - kérdezett vissza Britta, arcán értetlen kifejezéssel. - Egy... film volt, Britta. Mindegy, szóra sem érdemes. - Ja? Úristen! Arra a szörnyű filmre gondolsz, az Airport hetvenvalahányra? Britta egy ideig hallgatott, majd újra megszólalt, most egy árnyalatnyival halkabban, miközben tekintete végigsiklott a pilótafülkén. - Dan, ismernem kell a helyzetünket és azt, hogy mit vársz tőlem. A másodpilóta balra fordította a fejét, mintha a nőre akarna nézni. - Körülbelül tíz perc múlva kezdjük meg a leszállást. Azt akarom, hogy minden utas be legyen szíjazva. És mondd nekik, - 49 -

hogy hajoljanak előre és fogják át a lábukat. Tájékoztassatok mindenkit arról, pontosan hol vannak a vészkijáratok. És van még valami nagyon fontos! - Igen? - Britta, neked kell majd meghoznod a döntést arról, mikor és hogyan evakuáljuk az utasokat. Ha a dolgok nem alakulnának jól... és nem hallasz felőlem, bizonyosodj meg, hogy már a betonon állunk, és aztán minél előbb ürítsd ki a gépet. Rendben? - Rendben. Nem lesz semmi baj, Dan! A másodpilóta nagy levegőt vett. - Megteszek minden tőlem telhetőt, de addig kell leszállnunk, amíg működőképes vagyok. Britta elkezdte masszírozni a férfi vállát. Közben előrenézett, ki a szélvédőn, és próbált valami ismerőset felfedezni a sötétben, ám nagyon kevés földi fényt lehetett látni. Az egyik oldalon mintha egy város lett volna, balra pedig az óceán vizének csillogását vélte felfedezni. Gépük villogó fényei mindkét oldalon hatalmasra tornyosuló felhőket világítottak meg, Van Gogh vásznára kívánkozó vizuális élményt nyújtva. Britta újra Danre nézett, majd lehajolt, hogy finoman arcon csókolja a férfit. - Komolyan mondtam, Danny. Meg tudod csinálni! - Felegyenesedett. - Ki maradjon melletted a pilótafülkében? - kérdezte. - Mr. MacCabe is itt van. Ő is maradhat? - Csodálkozom, hogy megjegyezte a nevem! - mondta erre Robert. - Britta - jegyezte meg Dan -, neked az utastérben kell lenned. Maradj fenn, de legyél az utasok közt! Mr. Sampson ott ül, ahol most is, a bal oldali ülésben. Mr. MacCabe, ha nem bánja, maradjon ott, ahol most van, a pótülésen. Britta, ha esetleg rábukkannál még valahol egy megbúvó pilótára, rögtön küldd fel! - Meglesz, Dan! - felelt Britta. - Rick Barnest viszont ne engedd föl még egyszer! Nem valami kellemes társaság... - Dan elhallgatott, és újra megmasszírozta a fejét. Továbbra is szaporán vette a levegőt. Aztán kis idő múlva folytatta: - Pont az hiányzik, hogy itt álljon hátul Leslie Nielsen, és minden másodpercben arra figyelmeztessen, hogy mindenkinek tőlem függ az élete. - Próbált elmosolyodni, és a fejét óvatosan újra előrefordította. Remek, gondolta Britta. Ha a humorérzéke még nem hagyta cserben, akkor csak megússzuk... - Csak szeretném, ha tudnád, Danny, hogy mindannyiunk élete a te kezedben van! - mondta Britta gúnyosan, Nielsent visszhangozva az Airplane! című filmből, amely a pilóták, a legénység és a légiszemélyzet tagjai között klasszikus és sokat idézett darabbá vált. A hongkongi leszállásirányítás sávjára hangolt frekvenciákon most újra életre keltek a hangszórók. - Meridian 5-ös, a reptértől hány mérföldnyire kezdik meg a leszállást a Chek Lap Kokra? Dan feltartotta jobb kezét, hogy csendre intse a többieket. - Hongkong, minél nagyobb helyre van szükségem, mert csak így tudhatom biztosan, hogy... beálltunk-e. Lát minket... a radaron...? Elég messze vagyunk egy... ötven mérföldes irányszögű ráforduláshoz? - Az időjárásjelző radarunk kemény viharzónát mutat nagyjából negyven mérföldre nyugatra, mely tíz csomóval halad kelet felé. Attól minél távolabb kellene tartanunk önöket. - Jól van. Akkor legyen, inkább harminc mérföldes irányszögű ráfordulás. - Azt meg tudjuk csinálni, Meridian - felelt az irányító. - Hívjon, amikor készen áll. Addig is forduljon balra az egy-nyolc-zéró irányba.

B

ritta Franz lement a lépcsőn a főszint utasterébe, és intett Bill Jenkinsnek, Claire Brownnak, Alice Navarratónak, Nancy Costanzának, valamint négy másik utaskísérőnek, hogy kövessék a középső konyhába egy gyors eligazításra. Igyekezett a lehető legoptimistább hangon beszélni. - Nos, előállt az a helyzet, amire annyiszor felkészítettek bennünket. Sokan azt gondolják, mi csupán azért vagyunk a gépen, hogy felszolgáljunk az utasoknak inni- és ennivalókat. Itt az idő, hogy megmutassuk, mi mindent tudunk még. Ha Dan nincs itt, hogy utasításokat adjon, én vagyok a - 50 -

főnök. Ismeritek az előírást. Ha azt üzenem a hangosbemondón, hogy evakuálni, azt teszitek. Amíg azonban a gép leszállás után meg nem állt a földön, semmilyen körülmények között ne nyissátok fel az ajtókat és ne engedjétek le a csúszdákat, és saját felelősségetekre se döntsetek, hacsak nem vagytok róla meggyőződve, hogy személy szerint én nem tudom kiadni az evakuálási parancsot. Mindenki megértett? Mindannyian bólintottak. - Sikerülni fog! Dan megsebesült, de attól még profi maradt, és biztonságosan letesz bennünket a földre! Britta visszasietett a felső szintre, hogy biztosítsa a konyhát; észre sem vette, hogy valaki követi a lépcsőn, és utánaszól. Egy pillanatig el se jutott a tudatáig az ismeretlen hang. - Elnézést!... Kérem! Halló! Britta ekkor megfordult. - Már lent is próbáltam elcsípni... - lihegte a nő. - Maga itt a tyúkanyó? - Hogyan? - vonta fel a szemöldökét Britta a nő szavainak hallatán. - A tyúkanyó, kedveském, másképpen a főstewardess, avagy az ostorpattogtató. - Igen, én vagyok a légiutas-kísérők vezetője, ha erre gondol. - Britta hirtelen meg is bánta a kioktató hangnemet. A nő most biztos felfuvalkodott libának nézi. - Egészen pontosan erre gondoltam, aranyom. - A nő ragyogó mosolyt villantott felé, majd Graham és Susan Tashre pillantott. - Nézze, minden bizonnyal elnézné nekem, amilyen szavakat használok, ha tudná, hogy néger vagyok, mert az is vagyok, azaz voltam, egészen a felszállás utánig. Ám amikor pótpilóták után kezdtek itt kutatni, bizony elment a színem... Britta lehunyta a szemét és megrázta a fejét, mintha tiszta lappal szeretné kezdeni az egész találkozást. - Sajnálom. Mit is mondott, ki ön? A nő mosolyogva kezet nyújtott, amit Britta elfogadott, még ha kissé feszülten is. - Dallas Nielson vagyok a 2-A ülésről, odalentről. Az első osztályról! Nem ám valami potyautas vagyok, aki most mászott elő a poggyásztérből! Ne hagyja, hogy megtévesszék ezek a loknik. - Hátravetette a fejét. - Bocsánat, igazán nem akartam... De Dallas Nielsen leállította Britta szabadkozását. - Semmi gond, aranyom, csak tudja, átkozottul ideges vagyok, hogy Warp-hetes sebességgel fecsegek itt. Ez a kifejezés a Star Trekből van, tudja-e? - Igen, láttam a Star Treket, de... - próbálkozott Britta. Újabb széles mosoly fojtotta belé a szót. - Szuper! Látja, van bennünk valami közös azon kívül is, hogy bennrekedtünk ebben a pilóta nélküli monstrumban. Nancy Costanza jött fel a lépcsőn, és Dallas mögé lépve intett Brittának. Britta ránézett, és bár nem állt szándékában a néger nő feje fölött elbeszélni, mégis rákérdezett: - Mi az, Nancy? A fiatal stewardess hátrébb lépett, mintha arcon ütötték volna. - Elnézést, Britta, de segítened kellene nekem. Ott van lent egy turistacsoport vezetője... - Egy perc, Nancy, és jövök! Britta visszafordult Dallas Nielsonhoz, tovább próbálkozva, hogy megértse, miről is akar vele a nő tulajdonképpen beszélgetni. - Ms. Nielson, nem véletlenül pilóta ön? - Hogy én?! Nem, hála az égnek! Ha volán mögött ülök, mát akkor is épp eléggé közveszélyes vagyok! - Akkor hát tényleg nem tudom, miért is beszélgetünk, sem azt, hogy mit tehetnék önért, de ha nem haragszik, nincs most vesztegetni való időm. Fel kell készítenem az utasokat a leszállásra. - Britta, ugye, így hívják? - Igen. - Jól van, Britta, egyetlen kérdésem van csupán, de azon ne lepődjön meg. Hogy a pokolba fogja letenni ezt a monstrumot egy vak pilóta? Eddig az ülésemben üldögéltem, próbáltam csöndben maradni, ahogy egy magamfajta rendes kislányhoz illik, de csak nem hagyott nyugodni a dolog... - Ó... - Britta a válla felett a pilótafülke felé nézett, majd vissza a nőre. - Van egy automatikus repülésvezérlő rendszer, a robotpilóta, amely le tudja tenni a gépet a leszállópályára, és aztán meg is állítja. Most pedig megkérhetném, hogy üljön vissza a helyére? - 51 -

Dallas már bólogatott. - Azt hiszem, nem jól tettem fel a kérdést. Azt tudom, hogy van ilyen automatika. Hallottam a pilótát. De hogyan fogja ezeket mind beállítani, ha nem látja őket? Van valaki, aki segít neki? Gyerünk, kislány! És ne süketeljen itt nekem! Nem vagyok ugyan repülős, de sokat tudok ezekről a gépekről, úgyhogy talán be kéne mennem a pilótafülkébe, és önként felajánlani a szolgálataimat. Na, mit gondol? Jó ötlet? Britta nemet intett a fejével. - Nem, ez most nem alkalmas erre, Ms. Nielson. Hacsak tényleg nem képesített pilóta... - A nevem Dallas. Na és akkor, mikor lenne alkalmas erre? Miután lezuhantunk? Miután hagytuk, hogy az a szerencsétlen pasas, aki a hangosbeszélőből szólt hozzánk, egyenesen a földnek vágjon minket, mert nem volt odafenn senki, aki leolvassa neki a műszereket? Vagy netalán vannak ott Braille-írásos műszerek is? - Braille...? Mi? Hová gondol! - horkant fel Britta. - Nézze, ha ön nem pilóta, semmi keresnivalója a pilótafülkében egy ilyen kritikus időben. Különben is már van ott valaki, akinek van repülési tapasztalata, és segít a másodpilótának leolvasni a műszereket. - Ekkor átvillant az agyán, ahogy egy újságíró ül ott közvetlenül a mögött a képesítés nélküli pilóta mögött, aki a kapitány székében foglalt helyet. Igyekezett megszabadulni a zavaró képtől. - Szeretném legalább bedugni a fejem - ütötte a vasat Dallas -, és felajánlani, hogy én leszek a szeme, vagy ellenőrzöm, amit az a másik fickó csinál. Tudom, mit teszek! - Honnan tudná, ha nem képzett pilóta?! - Mert mérnökként több száz órát töltöttem azzal, hogy Boeing 747-esek műszereit olvastam le. Britta nagyot nézett. - Ön repülőmérnök? Ó, hát miért nem ezzel kezdte? Frászt vagyok én repülőmérnök, gondolta Dallas, csak stúdiómérnök, aki játszott már olyan videojátékokkal, mint például a Microsoft repülőszimulátora, de ezt persze neked nem kell tudnod... - Rendben - mondta Britta. - Kövessen, gyorsan! - Már épp megfordult volna, amikor visszanézett Dallasra. - De ha a másodpilóta bármely okból arra kéri önt, hogy távozzon, meg kell ígérnie itt helyben, hogy ellenvetés nélkül visszatér a helyére! Dallas Nielson szelíden Britta vállára tette a kezét, és meleg, barátságos hangon így szólt: Aranyom, te tényleg annyira hülyének nézel, hogy elvonjam egy vak pilóta figyelmét, aki épp landolni próbál egy bazi nagy röpzivel, amin történetesen én is rajta vagyok? Britta elkerekedett szemmel nézett rá, majd intett, hogy kövesse. Beléptek a pilótafülke ajtaján. A bal oldali pótüléshez tessékelte Dallast, a kapitányi ülés mögé, majd gyorsan elmagyarázta a másodpilótának, miért van ott Dallas, aztán távozott. - Le tudja olvasni a műszereket? - kérdezte Dan Dallast. - Úgy érti, le tudom-e olvasni az irányszögmérőt, a helyzetvezérlő műhorizontot, a szívótérnyomás-mérőt, a keresztmutatós műszert, a légsebességmérőt vagy a rádióiránytűt? - Csillagos ötös, Ms... - Dallas. - Mr. MacCabe, átengedné Ms. Dallasnak a helyét? Robert már szívélyesen tessékelte is Dallast a pótülésre, a kapitány széke mögött. - Van középen egy másik pótülés is, Mr. MacCabe. Le lehet hajtani. - Már látom. - Jól van, Ms. Dallas - kezdte Dan. - Foglaljon helyet, és legyen a segítségünkre! Ön előtt ül... - Dan mély lélegzetet vett -, ö... Geoffrey Sampson. Figyelje, kérem, milyen instrukciókat adok neki, és azonnal szóljon, ha valamit elrontunk. - Meglesz, főnök! Britta ott várakozott a pilótafülke ajtajában, Dallas mögött. Örömmel konstatálta, hogy a nő elhallgatott, és a műszerfalat tanulmányozza látható otthonossággal. Ettől Britta lelkébe visszatért a reménység.

Tizenegyedik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR IRÁNYÍTÓTORNYA, HONGKONG - 52 -

NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 55 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 55 PERC

A hongkongi leszállásirányítás főnöke két beosztottjával egy ideje azon vitatkozott, hogyan kezeljék a Meridian 5-ös vészhelyzetét. Amikor készen állnak, nyugatról vezetik be majd a gépet, óvatosan egy vonalba hozva a 7-es leszállópályával. A gép robotpilótával repül majd, a műszeres leszállórendszer rádiójeladójának sugarait követve, amelyek egyenesen átvezetik egy a leszállópálya vége feletti, képzeletbeli céldobozon. A Hongkong közelében épült új, hatalmas Chek Lap Kok reptér a legmodernebb csúcstechnológiával volt felszerelve. A műszeres vezérlésű leszállórendszer is vadonatúj volt és teljesen megbízható. A beérkező gépeknek küldött állandó rádiójelek pontos útmutatásul szolgáltak a pilótáknak. Minden gép, amely ennek a rendszernek a segítségével repül, normális körülmények között mintegy tizenöt méteres küszöbhatáron belül érkezik meg. a leszállópálya fölé, pontosan annak vonalában. A főnök jóváhagyta, hogy a Meridian Légitársaság Los Angeles-i központjával nyílt vonalon beszéljenek. Több amerikai tiszttel is érintkezésbe lépett már, köztük az Amerikai Szövetségi Repülésügyi Hivatal embereivel csakúgy, mint a kínai légierő hivatalnokaival. Még a helyi amerikai konzulátust is tájékoztatták, hiszen a gép fedélzetén amerikai állampolgárok is tartózkodtak, és senki nem tudta, a robbanás nem valamilyen ellenséges akció eredménye volt-e. Minden olyan szerv készen állt, amelynek egy vészhelyzet levezénylésében bármilyen feladata lehetett: a polgári mentés, a tűzoltók, a hongkongi rendőrség, sőt még a vám- és a bevándorlási hivatal is. A robbanásról azonban senki nem tudott semmit. A megvakult másodpilóta első beszámolójában nukleáris detonációt említett lehetséges okként, és ez csak még feszültebbé teheti a Peking és Washington közti amúgy sem éppen felhőtlen viszonyt - csakúgy, mint annak a lehetősége, hogy a Meridian 5-ös összeütközött a Global Express magángéppel, hiszen az éppen az eset előtt tűnt el a radarernyőről. A leszállásirányítás főnöke számára másodlagos kérdés volt, hogy pontosan mi is vakította el a Meridian 5-ös repülő másodpilótáját - őt sokkal inkább az érdekelte, hogy a legénység biztonságosan földre tegye azt a szerencsétlen 747-est. Az egyik légiirányító nyugat felé nézett. - Mit gondol, milyenek az esélyeik? A főnök mély lélegzetet vett. - Nap mint nap szállnak le ezen a reptéren 747-esek a műszeres megközelítési leszállító rendszer segítségével. - Igen, ezt értem, de ezzel nem válaszolt a kérdésemre. AZ EGYESÜLT ALLAMOK KONZULÁTUSA HONGKONG, KÍNA

Miután bezárta a konzulátus vendégszárnyának ajtaját, Kat levetkőzött, és becsúszott az elegáns franciaágy puha paplana alá. Élvezte az egész szobát belengő finom virágillatot. Már épp lehunyta volna a szemét, amikor megszólalt a telefon. Az a konzulátusi tiszt kereste, aki érkezésekor fogadta. Beszámolt neki a Meridian 5-össel történtekről. Kat egy ideig döbbent csendben ült, és csak tartotta a telefonkagylót. Robert célpont volt, és a gépet talán éppen miatta érte támadás. - Azonnal ki kell jutnom a repülőtérre! - jelentette ki, a szemét dörzsölve. - Most rögtön? - kérdezte a tiszt némi hallgatás után. - Igen, máris! A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN

Kattant a hangosbeszélő, s a megszólaló hang megviselt volt, de tisztán érthető: Kedves utasaink, itt a... pilóta. Visszatérünk Hongkongba, s készen állok a leszállás megkezdésére. Időközben segítségemre sietett még valaki az utasok közül... Most már egy egész kis csapat segít itt nekem a pilótafülkében a műszerek működtetésében és leolvasásában. Amennyiben... - 53 -

minden automatika megfelelően működik, sima lesz a landolás. De nem akarom áltatni önöket: ha bármi meghibásodik a robotpilóta-rendszerben, nekem kell átvennem az irányítást, és akkor kemény perceket élhetünk át. Természetesen minden tőlem telhetőt megteszek. Kérem, maradjanak a helyükön, és maradéktalanul kövessék a stewardessek utasításait. Ők az én nevemben beszélnek. A hangosbeszélő egy kattanással elhallgatott, és az utastérben döbbent csend volt. Mintha a bejelentés újra visszahozta volna a félelmet, amit a legtöbb utasnak már sikerült úgy-ahogy leküzdenie. Britta Franz a turistaosztály elején állt, és teljesen tehetetlennek érezte magát. Érzékelte a hirtelen támadt mozgolódást, ahogy a több mint kétszáz ember bekapcsolta a biztonsági övét, beállította a támlákat, megfogta a másik kezét, és igyekezett biztatni útitársát. De voltak, akik lehajtották a fejüket, és imádkozni kezdtek. Britta megnyugtatásul megveregette Claire vállát, és visszaindult a lépcsőn felfelé, hogy jelentse: készen állnak. Na és engem ki fog megnyugtatni? - kérdezte Britta magában, de rögtön meg is haragudott magára, amiért erőt vett rajta az önsajnálat.

A pilótafülkében Dan Wade lenyomta a futómű kieresztőkarját. A 747-es négy főfutóműve és az orr alatti kerék kilökődött a géptestből, és beállt a helyére. Az ezzel járó halk kattanást és finom lökést a pilótafülkében is érezni lehetett. - Mit lát most... a futómű visszajelző kontroll-lámpáin? - kérdezte Dan. - Mind zölden világít - felelte Geoffrey Sampson. - Eddig vörösek voltak, de mostanra az összes zöldre váltott. - Jó. Most pedig... tájékoztasson, legyen szíves, milyen számot lát a mérföldteljesítményt mutató műszeren - mondta Dan. Sampson előrehajolt, és az előtte lévő számok kétségbeejtő tengerében keresgélt. - A DME kell, édesem? - kérdezte Dallas Nielson a pótülésről. Dan balra fordította bekötött fejét. - Ön tudja, mi a DME? - lepődött meg. - Hogyne! A távolságmérő berendezés. Éppen tizenegy mérföldet mutat, és látom is odakint a reptér fényeit körülbelül annyira tőlünk. Balra néha villámlik, meg olykor előttünk is, és a reptér felett sötét felhőket látok. A magasságunk még mindig háromezer láb. - Remek! - lelkendezett Geoffrey Sampson. - Éppen erre a műszerre mutatott korábban! Megfordult, hogy Dallasra nézzen, aki közvetlenül mögötte ült. - Ms. Nielson, nem inkább önnek kellene itt ülnie? - Nem. A karokat nem tudom kezelni, de azzal tudok segíteni, ha elmondom, mit látok. A kimerült másodpilóta ekkor újra felsóhajtott. - Ne habozzon, kérem, ha úgy érzi, hogy mondania kell valamit... Dallas Nielson nagyot nevetett. - Az egyetlen dolog, amit eddig még soha nem vetettek a szememre, az az, hogy bármely körülmények között haboznék megszólalni... - Robert MacCabe-re nézett, és szélesen elmosolyodott. Robert nem tudott nem visszamosolyogni. Dan jobb kezét a botkormányra helyezte, bár a robotpilóta repült helyette. - Nagyjából két mérföld, és elérjük a... siklópályát. A fények a kijelzőn, amit mutattam... meg fognak változni. Kérem, szóljon, amikor ez megtörténik, és tájékoztasson, mit lát. Annál a pontnál a gázkarok kissé vissza fognak állni, és mi megkezdjük a süllyedést. Újra előrehajolt, és közben nehezen vette a levegőt. Aztán felemelte a fejét. - Akkor majd tudnom kell azt is, milyen gyorsan süllyedünk. Ez döntő fontosságú lehet. - A süllyedési sebességre gondol? - kérdezte Dallas. Dan bólintott. - Tudja azt is, hova kell nézni? - Hát persze - felelt Dallas magabiztosan. - Változik a kijelző, Dan - vágott közbe Geoffrey. - Hogy? - 54 -

- Azt hiszem... ahogy mondta, ráálltunk a siklópályára. A GS jelzésű gomb zöldre váltott, és a gázkarok elkezdtek maguktól hátrafelé mozogni. - Úgy van, Dan, ereszkedünk - tette hozzá Dallas. - Öt-hatszáz lábat süllyedünk percenként. - A leszállópályától északra több villám is becsapódott, de Dallas megpróbált ügyet sem vetni rájuk. Hiszen mit tehetnének? Úgysem tudják kikerülni őket. Ekkor megszólalt a hongkongi légiirányítás. - Meridian 5-ös, megadom az engedélyt a leszálláshoz. A vészhelyzeti egységeink készenlétben állnak. - Vettem, Hongkong - felelt Dan. - Mennyi a magasságunk? - Kétezerhatszáz - válaszolta Dallas. - És a sebességünk? - Százhatvan csomó. - Akkor még egy fokozatot állítok a fékszárnyakon. Erősítsék meg, kérem, hogy most a huszonöt fokos pozícióban állnak-e. - Igen, ott - felelte Sampson. - És nem dőlünk jobbra vagy balra? Egyenes a pályasík? - kérdezte idegesen Dan. - Nyílegyenes! - erősítette meg Dallas. - Most már kétezer lábon repülünk, és látom közvetlenül előttünk a leszállópályát. Megcsináljuk, ha addig élünk is! Dan vaktában a belső telefonért nyúlt, majd lenyomta a hangosbeszélőt bekapcsoló gombot. - Most pedig, kedves utasaink, mindenki vegye fel a vészhelyzeti pozíciót! - Ezerötszáz láb - mondta Dallas. - Egyre erősebben villámlik, Dan. A reptértől balfelé eső irányban. Dan bólintott, és bal kezével a tompított fényű panelen lévő gomboknál keresgélt. - A légsebesség gombján van a kezem? - Nem! Az a magasságállító! - felelte Geoffrey. - Mellette van, balra... Igen, az az! - Ezerháromszázon vagyunk - olvasta be Dallas. - Mit mutat a sebességmérő? - kérdezte Dan. - Százhatvan - felelte Dallas. - Százötvenre le kell mennünk. Jó felé megyek? - Igen, folytassa! Még két kattanás... még egy. Ez az! Most pontosan százötven. - A automata gázkaroknak most egy kicsit maguktól vissza kell jönniük - mondta Dan. - Igen, jönnek is... - hagyta rá Geoffrey. - Ezeregyszáz láb - közölte Dallas, és figyelte ahogy a leszállófények egyre közelebb kerülnek hozzájuk. Keleti irányban Hongkong ezernyi fénye ragyogott. - A leszállópálya végig ki van világítva előttünk. Dan az elülső műszerfalon a leszállófények kapcsolóit kereste, és aztán megnyugodva konstatálta, hogy mind fel van kapcsolva. - Kilencszáz láb - jelentette Dallas. - Azonnal szóljanak, ha bármelyik kontrollfény kialszik! - figyelmeztette őket Dan. - Hétszáz láb. Közvetlenül előttünk van a leszállópálya - így Dallas. - A gép sebessége? - kérdezte Dan. - Százötven - felelte Geoffrey. - Hatszáz láb - olvasta be Dallas. - Jól van - bólintott Dan. - Amikor háromszáz láb alá érünk, a kijelzők megváltoznak, ahogyan mondtam. - Négyszáz. - Nagyjából egy mérföldnyire kell lennünk, a leszállópálya pedig pontosan előttünk. Így van? - Így bizony! - mondta Dallas. - És milyen gyönyörű! Mintha egy sor ékszer ragyogna az éjszakában... Most értünk háromszáz lábhoz. Robert MacCabe érezte, ahogy a gyomra összerándul, miközben a hatalmas utasszállító gép egyre közeledett ahhoz a betoncsíkhoz, amely túl keskenynek és rövidnek tűnt ahhoz, hogy egy ekkora monstrum leszállhasson rajta. - Kétszáz... - 55 -

Hatalmasat villámlott előttük, és ezt hirtelen változás követte az elülső műszerfalon. Néhány jelzőfény kialudt, és figyelmeztető zászlócskák jelentek meg a műszeres leszállórendszer kijelzőjén. Olyan információk voltak ezek, amelyekből egy látó pilóta rögtön tudta volna, hogy a műszeres leszállórendszer jeladója nem működik tovább. - Dan, valami történt! - kiáltotta Dallas, bár igyekezett nem túl izgatottnak tűnni. Ekkor megszólalt a robotpilóta kikapcsolására figyelmeztető hangjelzés, aminek a jelentőségét azonnal felfogta a másodpilóta. - Úristen! - Dan hangja fájdalmas nyüszítés volt. - Kis piros vészjelek a műszereken! - jelentette Dallas. - Tartsa a gépet egyenesen! Tartsa az ereszkedést! A leszállópálya itt van az orrunk előtt! - Vigyen le, Dallas! Segítsen leszállni! Tájékoztasson! Vízszintben vagyunk? - Egy kicsit jobbra dőlünk... és az orr nagyon elkezdett emelkedni. Vigye lejjebb... még jobban... most döntse vissza, balra... jobban, sokkal jobban, Dan! Még mindig túlságosan jobbra dőlünk! - Magasság? - Hm... száz, egyre csökken... túl gyorsan. Döntse balra! Balra!! Dan Wade balra rántotta a botkormányt, mire a négyszáz tonnás repülőgép élesen balra dőlt, és a szárnya már csak alig húsz méterre volt a földtől. A hatalmas jármű kezdett balra sodródni, a leszállópálya széle felé. Ekkor Geoffrey Sampson szólalt meg. - Túlságosan balra húzunk a leszállópályától, Dan! Lemegyünk a betonról! - Igen, nagyon kezdünk elsodródni az iránytól! Húzza vissza jobbra, Dan, és az orrot is emelje följebb! - kiabált Dallas. A bal szárny csúcsa ekkor hozzáért a földhöz. A hirtelen bal oldali irányváltástól a főfutómű tizenhat kereke robbanásszerű hang kíséretében beleszántott a fűbe a leszállópálya betoncsíkja mellett. A vak másodpilóta hatalmasat rántott a botkormányon, mire a gép orra kissé emelkedni kezdett. - Teszünk egy... kört - nyögte ki Dan Wade, miközben bal kezével teljesen előrenyomta a gázkarokat Ösztönösen ellensúlyozta a gép balra dőlését a jobb oldalkormány megrántásával, aminek hatására a nagy gép jobbra lendült, és sikerült újra a levegőbe emelkednie ám a kelleténél jobban lecsökkent sebességgel, és alig öt méterrel repülve a talaj felszíne felett, a saját maga által keltett légpárnán. - Mondjanak már valamit! Újabb vakító villámlások fénye töltötte be a pilótafülkét, és szinte azonnal követték őket a fülsiketítő mennydörgések is, amelyek egy pillanatra Dallast és Geoffreyt is összezavarták. Dallas tért elsőnek magához, de úgy döntött, semmi értelme olyasmiről említést tennie, amit a másodpilóta nem lát, és amin különben sem tud változtatni. - A gép... most már kissé följebb van... de még mindig nagyon alacsonyan... ne engedje jobban lesüllyedni! Nagyon közel a föld, de a szárnyak most majdnem vízszintben vannak. A leszállópálya tőlünk jobbra. Próbálja még jobban megemelni a gépet. - Légsebesség? - Úristen, Dan! Százhúsz...! - Dan... - szólt Geoffrey Sampson először halkan, holtsápadt arccal, aztán sikoltva: - Dan!!! Egy torony van előttünk!!! Dan hátrarántotta a botkormányt. - Jaj, ne! - sikoltott Dallas, ahogy a piros-fehér kockás torony eltűnt a gép orra alatt, majd félelmetes, csikorgó-súrlódó fémes hang hallatszott, és a gép hatalmasan megrázkódott. A hajtóművek maximális teljesítményre kapcsoltak, az orr felemelkedett. - Jaj, Dan...! Elvittük a tetejét! - Ne jajongjon, hanem mondja meg inkább a dőlésszöget! Mennyire emelkedik az orr? - Már nézem is... Úgy látom... talán tíz fok lehet. - Segítsen megtartani! Vízszintben vagyok? Bal oldalról tompa robaj hallatszott, amit egy figyelmeztető csengőhang és egy vörös fény kigyulladása követett közvetlen előttük a műszerfalon, majd a 747-es élesen balra fordult. - Ez meg mi a franc? - sikította Dallas. - 56 -

- A felső karon vörös fény gyulladt ki! - szólt közbe Robert MacCabe. - Meg egy kettes szám is van rajta. - Az tüzet jelent a kettes hajtóműben - lehelte Dan, és szinte ösztönösen lenyomta a jobb oldalkormány pedálját, hogy ellensúlyozza a jobb szárny kiegyenlítetlen hajtását. - Elveszítettük a kettes motort. Muszáj segíteniük, hogy vízszintben tudjam tartani a gépet. Mindenki! Beszéljenek! Beszéljenek már!! Geoffrey, folyamatosan tájékoztasson a szárnyak balra vagy jobbra dőléséről! - Most vízszintesen vannak a szárnyak, Dan - felelt Sampson viaszfehér arccal, elkerekedett szemmel. - Igen, vízszintben vannak, és gyorsan emelkedünk! - erősítette meg Dallas. Izgalmában szinte kapkodta a levegőt. - Magasság? - kérdezte Dan. - Háromszáz láb, folyamatosan emelkedünk. Dan megtalálta a fékszárny irányítókarját, és tizenöt fokos szögbe állította. Futómű! Merje? Ne merje? Könnyen lehet, hogy megrongálódott, de mindenképp csökkenteni kellene a légellenállást. Talán egy kicsit még várhat, döntött végül. Bal kezével elengedte a gázkarokat, és a hajtóműtüzet jelző kar után kutatott. - Magasság? - Ötszáz, emelkedünk. A sebesség most száznegyven - felelte gyorsan Dallas. - Dallas, ez most kulcsfontosságú! A kar, amihez most hozzáértem, az, amin a vörös lámpa ég? - Igen, az! - És egy kettes van rajta? - Igen! Egy kicsit most forduljon jobbra! De csak egész enyhén! - A bal szárny három fokkal lejjebb van - közvetített Geoffrey Sampson. - Most már csak két fokkal. Dan megrántotta a hajtóműtüzet jelző kart, majd elfordította, hogy beindítsa a tűzoltó berendezést. - Magasság? - Nyolcszáz... tovább emelkedünk! - felelte Dallas. - Behúzom a futóművet - mondta Dan, és felső helyzetbe tolta a megfelelő kart. A gépet újra megremegtette a behúzódó futómű. - Légsebesség? - Száznyolcvan... nem, százkilencven - felelt Dallas. - Most mászunk ezer lábra. A szárnyak még mindig vízszintben vannak, de elaludtak a fények, egyet-kettőt leszámítva. - Fölötte vagyunk a túloldali hegyeknek? - Igen - felelt Dallas. Dan egészen felfelé tolta a fékszárny karját, és mély lélegzetet vett. - Folyamatosan tájékoztassanak, az isten szerelmére! Nyugat felé kell repülnünk, és ötezer láb magasságba kell emelkednünk! Ne hagyják, hogy túlzottan megemelkedjen a gép orra, vagy bármelyik irányba a kelleténél jobban kibillenjen! - Még mindig látom a műszereket, de csak az én oldalamon - mondta Geoffrey. - Beszéljenek hozzám, hát nem értik?! - Jól van, jól! - csitítgatta Dallas. - A jobb szárnycsúcs most pár fokkal lejjebb van, az orr pedig mintegy tíz fokkal emelkedett meg. - Most be kell nyomnom egy gombot, amin az áll: APU, azaz fedélzeti segédhajtómű. Megerősítené, hogy APU van ráírva? - Igen, az az. APU. Dan benyomta, majd az ADÁS gombhoz nyúlt. - Hongkong, itt a Meridian 5-ös. Azt hiszem, elvittük a műszeres leszállórendszer jeladótornyának a tetejét. Irányszögekre van szükségem a biztos magasság tartásához, amíg kitaláljuk, mihez kezdjünk. Nem érkezett válasz. - Hongkong, Hongkong, itt a Meridian 5-ös, hallanak minket? Dan Wade megtalálta a tompított fényű műszerpanelt, majd lenyomta rajta a robotpilóta bekapcsológombját, de nem történt semmi. - 57 -

- Dallas? Geoffrey? Ég a robotpilóta bekapcsolását jelző lámpa? - Nem. Sötét, - felelt Geoffrey. - Mit jelent ez? - A rohadt életbe! Azt, hogy nincs robotpilótánk. Kézi irányítással kell repülnöm. Én, a megvakult pilóta, kézi vezérléssel irányítom ezt a behemótot...! Úristen... - Jaj, ne... - nyögte Geoffrey. - Hongkong itt a Meridian 5-ös. Válaszoljanak! A rádió továbbra is süket maradt, és most már Dan is elhallgatott. Robert MacCabe törte meg a csöndet. - Miért nem felelnek, Dan? A másodpilóta előrenyúlt, és a mutatóujját egy kis kerek, kéttűs iránytű üveglapjára tette. - Van ezen itt... két piros kis zászló? Dallas Nielson előrehajolt. - Igen. Kettő. Dan ekkor az egyik rádiónavigációs műszerre mutatott. - Tegyen róla, hogy százkilencegész-ötön álljon, aztán mondja meg, hogy még mindig nem tűntek-e el róla a zászlók! Dallas elvégezte a kért beállítást. A műveletet halk kattanások kísérték. Néhány másodpercig csend volt. - Még mindig ott vannak a zászlók, Dan. Látta, ahogy a férfi teljesen magába roskad. - Dan! Jól van? - kérdezte Dallas. - Jobbra kéne fordulnunk, az orr kissé lement. Dan megrázta a fejét. - Vesztettünk - mondta halkan. - Hé, nem próbálhatnánk meg újra, Dan? - kérdezte Robert MacCabe remegő hangon. Dan megint csak a fejét rázta. - Ha nem tudom visszakapcsolni a robotpilótát, nem lehet automatikával leszállni. És ha nem tudjuk belőni az iránysávadót... - Nem értem - mondta Robert. - Amikor elvittük a műszeres leszállórendszer tornyának a tetejét, rajta a jeladóval magyarázta Dan komoran -, minden valószínűség szerint tönkretettük az egyetlen berendezést, amivel leszállhattunk volna.

Tizenkettedik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR IRANYÍTÓTORNYA, HONGKONG NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 2 ÓRA 09 PERC / Z-IDŐ: 18 ÓRA 09 PERC

Hát ez meg hova megy? - A légiirányítók főnöke ügyeletes beosztottja válla fölött áthajolva figyelte, ahogy a Meridian 5-ös gyenge jelzése egyre távolodik Hongkongtól. - Körülbelül zéró-nyolc-zéró irányba tart - felelte az irányító. - De nem működik a jeladója. Csak a radaron látjuk. A főnök bólintott. - Nem lep meg. Biztosan elveszítette a berendezését, amikor nekiment a hetes leszállópálya jobb oldalán lévő jeladó toronynak. Az viszont meglep, hogy még egyáltalán a levegőben van... - Meridian 5-ös, itt a hongkongi leszállásirányítás. Hallanak minket? - A légiirányító felnézett a főnökre. - Állandóan hívom őket. Vagy nem hallanak bennünket, vagy nem tudnak beszélni. - Vagy mindkettő - toldotta meg a főnök. - De azért csak próbálkozzon tovább! - Meridian 5-ös, hall minket? Itt a hongkongi leszállásirányítás!- -Semmi válasz. Megkértem egy távozó Cathay Pacific-gépet, hogy nézzenek utána a levegőben, de nagy viharfelhő van tőlünk keletre, ami igencsak megnehezítheti a dolgot. Hogyan tudnánk még segíteni nekik? A főnök hosszú ideig gondolkozott, majd ismét csak megrázta a fejét. - Ha Dan valóban teljesen vak, és ha nincs más pilóta a gépen, aki segíthetne neki az irányításban, akkor az egyetlen esélye az automatikus leszállórendszer. A hetes leszállópálya bal oldalán lévő másik jeladó torony működik, de kénytelen egyedül megtalálni a rádiósugarat. Gondoskodjon róla, hogy müködjön a műszeres leszállórendszer, és folyamatosan figyeljék! - 58 -

- Értettem. A főnök felegyenesedett. - Hívja továbbra is a gépet, minden percben! Mondja meg nekik, hogy forduljanak meg, még ha nem is reagálnak, arra az esetre, ha esetleg mégis hallanának bennünket. Ha mégsem, vagyis, ha elveszti a radarválaszjelet, gondosan jegyezze föl a legutolsó pozícióját, és hívjon vissza. Annak lehetősége, hogy egy meghibásodott reptéri irányító berendezés csaknem katasztrófát okozott, politikailag tűrhetetlen - legalább annyira, mint az, hogy egy vadonatúj, high-tech műszeres leszállórendszer meghibásodjon. De hát villám csapott a rendszerbe, így ők mossák kezeiket. A gondolat, hogy a szerencsétlen, megvakult pilóta, a legénysége meg az utasai talán a biztonságos leszállás utolsó lehetőségét veszítették el, a főnököt nagyon megrendítette. Talán, gondolta reménykedve, talán mégis van másik pilóta azon a gépen! A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN

Most mennyi a magasságunk? - kérdezte Dan. - Egyenletesen emelkedünk, jelenleg ötezer láb magasságban vagyunk - felelte Geoffrey. - A bal szárny újra lebillent, Dan! - szólt Dallas. A másodpilóta válaszként jobbra döntötte a gépet. Ekkor megszólalt a belső telefon. - Na és most? - Most jó. A szárnyak most megint csaknem vízszintben vannak... igen, már teljesen vízszintesek. Dan óvatosan felnyúlt egy felső kapcsolóhoz, és érezte, ahogy a helyére kattan. - Ejha! Ez sokat segített! A pilótafülke világítása visszatért! - lelkendezett Dallas. - Robert! - szólt Dan. - Ragadja meg azt a telefont, és hallgassa meg, ki keres. - Máris. - Robert MacCabe felemelte a készüléket a tartójából. Valahonnan alulról egy stewardess szólt bele, reszketeg hangon. - Kapitány úr? Azt hiszem, nekimentünk valaminek. Rettenetes dübörgés hallatszik a lábunk alatt! Robert tenyerével elfedte a kagyló mikrofonját, és úgy beszélt bele. - Nyugalom! A másodkapitány úr tud róla! Dan a gázkarok mögött lévő központi konzol mögé nyúlt, és átállította a rádiósávokat, majd újrahívta Hongkongot, de most is csak üres éterzaj volt a válasz. - Dan, a bal szárny öt fokkal lebillent - közölte Geoffrey. - Döntse egy kicsit jobbra, Dan - visszhangozta Dallas -, és hozza lejjebb valamivel a gép orrát is! Szerintem most mintegy tíz fokkal nézhet felfelé. - Sebesség? - Dan hangja alig volt több rekedtes zihálásnál. - Kétszázhatvan... nem, kettőhetven - hadarta Dallas. Dan Wade visszavette a gázkart, és a hajtóművek tompa moraját figyelte. - Magasság? - Lássuk csak... - felelte Dallas -, igen, most érjük el a hétezer láb magasságot. - Segítsen nekem egyenesben maradni, Dallas! Adok egy kis gázt a madárkának... Mondja nekem, hány fokon áll az orr! - Még most is körülbelül tíz fokkal van felfelé az orr... már csökken.... most nyolc... öt... három. Dan kissé hátrahúzta a botkormányt. - Na és most? - Már csak három fokkal néz felfelé. Egy kicsit süllyedünk is. A másodpilóta finoman hátrahúzott egy kart, majd egyensúlyba hozta a gépet a magassági kormánnyal, amely új helyzetbe állította a gép farkán lévő vízszintes kiegyenlítőlapot, ezzel is csökkentve az irányítókarokra nehezedő nyomást. Újra felhívta a hongkongi irányítótornyot. Ám most sem jött válasz a rádióból. - Ez az, amitől tartottam... - jegyezte meg csöndesen. - Kapja még följebb a gép orrát, Dan, és dőljön picit jobbra - mondta Dallas. - Mitől tart? Mit jelent ez? - 59 -

A jobb oldali ülésből újra csak szaggatott, kínlódó lélegzés hallatszott. - Azt... hogy nincs rádiónk, nem működik a rádiónavigációs rendszer, nincs robotpilótánk. De más baj is van: abból, hogy pattog a fülem, érzem, hogy csökken a nyomás... Ez nem tudom, minek a következtében állhatott elő. - Akkor most mihez kezdünk? - kérdezte Geoffrey Sampson ijedten. - Egyet mondhatok - sóhajtott Dan elcsukló hangon. - Én már... nem tudok így túl sokáig repülni... Robert előrehajolt, és rátette a másodpilóta vállára a kezét. - Dan, tartson ki! És most nem Leslie Nielsen beszél! Együttes erővel meg tudjuk csinálni! Megtaláljuk a módját, hogy átsegítsük ezen, rendben? Dan egyre hevesebben rázta a fejét. - Nem! Nem, nem és nem! - Egész testében megrázkódott. - Hát nem értik?! Képtelen vagyok megcsinálni! Nincs robotpilótánk, és most már rádió-összeköttetésünk sem! Teljesen egyedül vagyunk idefenn. Nem beszélhetünk senkivel, nem tudunk navigálni, és nincs hol leszállnunk! Már az utolsó száz lábon sem tudnám egyenesben tartani! - Pedig kell, hogy legyen valami megoldás! - mondta Dallas halk, feszült hangon. - És Robertnek igaza van. Ki kell tartania! - Próbálok magamtól is, de a lehetetlennel nem tudok megbirkózni! - Dan balra fordította bekötözött fejét. - Geoffrey, köszönöm a segítségét! Kérem, engedje át Ms. Nielsonnak a helyét! Dallas? Önnek kell repülnie! - Az kizárt, aranyom! - Britta azt mondta, ön repülőmérnök, és 747-esekkel foglalkozott! - Nem. Stúdiómérnök vagyok, aki több száz órát repült, de csak virtuálisan, a Microsoft szimulátorainak segítségével. Na, persze, meglehet, hogy csak mérnököt mondtam, különben nem engedett volna fel ide az a hercig stewardess! - Microsoft? - kérdezte Dan hitetlenkedve. - Microsoft? - Úgy-úgy! - hagyta rá Dallas. - Olyan számítógépes repülőgépszimulátor-program, amit az ember otthon tud futtatni a PC-jén. Megvan rajta még a 747-es pilótafülkéje is egy az egyben, de mivel irodai komputer volt, csak a billentyűzetet tudtam használni botkormány helyett. - Aha, szóval ezért tudja olyan jól leolvasni az alapvető műszereket, igaz? - kérdezte Dan. - Pontosan - felelte a nő. - És most éppen azt látom, hogy a bal szárny egy kissé megint lebillent. Döntse jobbra, és az orrot is emelje meg egy-két fokkal. - Uram-teremtőm, ha nem lett volna akkora segítségemre eddig, most menten kidobnám innen! De ha le tudja olvasni a műszereket, akkor repülni is tud a géppel! - jelentette ki Dan. - Nem, nem és nem, megmondtam már! Életben akarok maradni! Arra se lenne ideje, hogy észbe kapjon, máris fejjel lefelé repülnénk! Geoffrey Sampson csendben a botkormányra tette a kezét. - Hadd tegyek egy próbát, Dan! - Úgy érti, meg akar próbálni repülni? - kérdezte Dan. - Pontosan. Ms. Nielson? Segítene nekem az adatokkal? - Félre az oxfordi udvariaskodással, már hogyne segítenék! - felelt a nő, miközben Dan levette a kezét a botkormányról, majd a belső telefonért nyúlt, és átkapcsolta hangosbeszélőüzemmódba. Kedves utasaink, itt újra a másodpilóta, Dan Wade beszél. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a... leszállási kísérletünk kis híján katasztrofálisan végződött. Borzasztóan sajnálom! Becsapott egy villám, éppen, amikor a leszállópálya felé közeledtünk, és kiütötte a műszeres leszállórendszert... tehát a robotpilótával így nem tudunk leszállni. Lesodródtunk a leszállópályáról, levittük az egyik jeladó torony tetejét, ráadásul leállt a kettes hajtóművünk a bal szárnyon. Most egyetlen rádiónk se működik, de valahogy kell találnom egy helyet, ahol leszállhatunk, mindezt úgy, hogy nem látok, és a földi irányítás sem tud segíteni. Majd... újra jelentkezem, ha kidolgoztunk valamilyen tervet. Valami végigropogott a géptörzs elején. Britta talpra ugrott és végigrohant az orrtól a farokrészig, de kárt sehol nem látott, csak a holtra vált utasokat. A hátsó konyhánál visszafordult, hogy újra előremenjen, amikor hátulról elkapta valaki. - 60 -

- Mi az? - mordult hátra, és megpördült. Ó! Az a nagyszájú kölyök a szerkentyűjével! Britta szigorúan meredt a fiúra. - Mit tehetek érted? - Az a fickó vesztésre áll! - közölte a fiú, és a hangosbeszélő felé bökött. Hamisítatlan amerikai akcentussal beszélt. Britta komoran nézett rá. - Minden tőle telhetőt megtesz. - Nézze, miss, ha ő vak, és a robotpilóta is bekrepált, kurva nagy szarban vagyunk... - Válogasd meg a szavaidat! Különben sincs időm arra, hogy téged hallgassalak. - Kérem, kérem... Most akkor szükség van egy másik pilótára a fülkében, vagy nem? Britta habozott. Ez a fiatal kölyök nem lehet túl nagy segítség. Vagy mégis? - Azt akarod mondani, hogy te pilóta vagy? A fiú tétován bólintott. - Ez egy 747-400-as, nem? - Az. - Akkor tudok vele döngetni. Döngetni? Pilóták ezt sose mondják így... Ez a tuningolt kocsikkal ralizó hétvégi suhancok nyelve. Lehajolt, és egyenesen a fiú arcába beszélt. - Ide hallgass! Nem akarok akadékoskodni, de kötve hiszem, hogy a te korodban jártas lehetnél egy ilyen gép irányításában. Megmagyaráznád, miről van szó? - Nézze, az előbb majdnem lezuhantunk, és a pilóta azt mondja, nem lát. Ahhoz biztosan eleget tudok, hogy jobb legyek egy vak pilótánál! - Hol és hogyan tanultál meg repülni? Tudnom kell a részleteket! - A faterom egy pilóták kiképzésére szakosodott szimulátoros céget vezet. Én mindenen tudok repülni. Nincs engedélyem, de tudok repülni a 747-400-as szimulátorral! - És le is tudsz szállni? - Hát... néha. - A néha a valóságban nem elég. - Hát tudom, de nem látom, hogy rengeteg pilóta tolongana ott a pilótafülkénél. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - kérdezte Britta, és igyekezett elnyomni a fiú iránt érzett ellenszenvét. - Steve Delaney - felelte. - És önt hogy szólíthatom? - tette hozzá gúnyosan. A nő ügyet sem vetett a visszavágásra. - Közlöm a másodpilótával a kérésedet, Delaney. - Az jó lenne. Britta felállt, és a fiú fölé hajolt. - Nézd, ha én azt mondom, hogy megteszek valamit, azért tűzbe teheted a kezedet! Tájékoztatom a másodpilótát, és meglátom, mit mond. Ha azt mondja, segítségére lehetsz, gyorsan visszajövök érted. Sarkon fordult, és végigsietett a folyosón. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne essen el, mert a gép rázkódni kezdett valami légörvényben. - Nagyon nagy villámok cikáznak előttünk, Dan – tájékoztatta Dallas, és tekintete ide-oda ugrált a műszerek meg a felhők közt, amelyekbe most belerepültek. - Ajjaj... - komorodott el Dan még jobban. - A viharfelhőkről meg is feledkeztem! A radar működik? Dallas a kijelzőre pillantott, és megrázta a fejét. - Nem. - Akkor kemény menet elé nézünk. - A felső műszerfal felé nyúlt, a biztonsági övek becsatolására felszólító utasítás gombját keresve. Kétszer is benyomta, majd kezébe vette a hangosbeszélőt, és élőszóban is felkért mindenkit, hogy maradjon bekötve. - Dan, visszamegyünk Hongkongba? - kérdezte Robert csendesen a pótülésről, a másodpilóta mögött. - Hát..: én nem is tudom, mit fogunk tenni. Nem tudok... gondolkozni. - Dan a bal oldali ülés felé fordult. - Geoffrey, vízszintben kell tartania bennünket, aztán lassan vissza kell fordulnunk nyugatnak. Önök is mindannyian kössék be magukat! Geoffrey Sampson küzdött a géppel. Először túlságosan felfelé irányította, aztán a kelleténél jobban lefelé, de lassan ráérzett a vezérlésre, természetesen Dallas segítségével. - Igyekszem, Dan. De nagyon nehéz, elhiheti. Azt hiszem, fáziskésésben vagyok. - Érzem, amit csinál. Ne olyan erősen, Geoff! Még ne nyomja le! Hagyja, hogy stabilizálódjon... Most! Nyomhatja! Ne olyan feszülten... Csak könnyedén! - Dan érezte, ahogy a - 61 -

botkormányt először hátrahúzzák, majd előretolják, aztán újra hátra, miközben a 747-es minden alkalommal lefelé, illetve felfelé mozdul. - Kapitány úr! El nem tudom képzelni, mitől lennék feszült... - gúnyolódott Geoffrey. - Kösz, Geoff. Most hagyja abba egy kis időre! - kérte Dan. - Jó. Dan átvette a botkormányt, ösztönösen is csökkentve a bukdácsoló mozgást. - Dallas, az emelkedés zéró, és jobbra fordulunk? - Majdnem - felelte amaz, ekkor véve észre a pilótafülke ajtajában a főstewardesst. - Hozza lejjebb egy hajszálnyit az orrot, és döntsön egész kevéssel balra! Britta belépett a pilótafülkébe. - Dan, Britta vagyok. A férfi egy kicsit előredőlt az ülésében. - Már majdnem... ott vagyunk, Britta. Lent minden rendben? - Hallottam a közleményedet a hangosbemondón. Mindenki nagyon meg van ijedve, de baja senkinek sem esett. A gép se sérült meg, amennyire az utastérben látom. A férfi szó nélkül bólintott. Britta látta, hogy jobb kezével tartja a kormányt. Közben Robert röviden összefoglalta a történteket. A nő szeme elkerekedett. - Hogy foghatod te a botkormányt? Úgy értem, miért nem… Mr. Sampson repül helyetted? - Megpróbálta, de nincs tapasztalata. - És a hölgy? Neki van némi tapasztalata! Dallas Nielson feltartotta a kezét. - Nem! Én csak annyit mondtam, hogy le tudom olvasni a műszereket, de repülni én se tudok ezzel a madárkával. - Geoff, most vegye vissza - utasította Dan. - Vegye vissza, és aztán csak nagyon finoman korrigáljon, ha kell! Geoffrey Sampson keze megmarkolta a botkormányt, és nagyot nyelt. - Jól van... - Nos... - Britta szeme tágra nyílt a félelemtől, miközben körülnézett a pilótafülkében, aztán ki a szélvédőn túli egyhangú feketeségbe, melybe szinte másodpercenként hasított bele egy-egy villám. A nagy gép megremegett egy kisebb légörvényben, majd ismét megállapodott. - Mihez kezdünk...? Dan felsóhajtott. - Britta, elég nagy bajban vagyunk. Az összes rádiónk használhatatlan. Süketek vagyunk, némák és vakok. Senkivel nem beszélhetünk odalenn, és az automatika nélkül akkor sem tudnék leszállni, ha megtalálnám a repteret. Van Hongkongban egy másik leszállásvezérlő jeladó is, de azt se tudnánk használni, akkor se, ha megtalálnánk. Lehet, hogy kényszerleszállást kell végrehajtanunk a tengeren. Ha másra már nem is futja, valahol partközelben talán le tudok ereszkedni a vízre. De ezzel meg kell várnunk a hajnalt. - De... te... képes vagy... ó... szentséges isten... - dadogta Britta. Dallas megfogta a nő kezét. Csupán néhány erős léglökés előzte meg azt a hirtelen becsapódást, ami azt jelezte, hogy a 747-es belerepült egy masszív viharfelhőbe, melyből jókora jégszemek vágódtak neki a pilótafülke ablakainak. Britta és Robert egymásnak esett, miközben a nagy Boeing egész testében remegett és rázkódott a dühödten kavargó légörvényekben. Előttük villámok cikáztak rémületes égzengés kíséretében. Dallas az ülése karfájába kapaszkodott, majd megragadta Brittát. Geoffrey Sampson homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, miközben a 747-es irányításával küszködött. - Tartson ki, Geoff! - kiáltott át neki Dan a jobb oldali ülésről. Három fokkal emelje az orrot, a szárnyakat tartsa vízszintben, a magassággal meg az emelkedési sebességével pedig he törődjön! - Azon vagyok! - nyögte ki Geoffrey, vékony, szinte sipító hangon. - Britta, Dallas, Robert! Mindenki megvan? - Mindenki - felelt Robert MacCabe. Ekkor jégszemek újabb adagja záporozott a gépre; olyan volt, mintha golyószóróval lőttek volna rájuk. A szörnyű zaj minden más hangot elnyomott. Túlságosan erősen rázkódott a gép, hogy le tudják olvasni a műszereket. - Az... irányunk... mennyi? - kérdezte Dan alig hallhatóan. - Mi?? - kiáltott vissza valaki. - Az i-rá-nyunk! Mi... az... i-rány? - Kétszáznegyven fok! - harsogta Dallas. A viharos jégeső olyan hirtelen ért véget, ahogy rázendített. Utána már csak eső esett, de a szél továbbra is erős maradt. Dallas látta, hogy Dan a felső műszerfalon keresgél egy kapcsolót. - Mi kéne, Dan? - Hallotta, hogy a férfi szaporán lélegzik. - 62 -

- A jégtelenítő! Megvan! - Felkapcsolta a szárnyak és hajtóművek jégtelenítő rendszerét. A légörvények továbbra is olyan vadul dobálták őket, hogy úgy tűnt, menten széttépik a gépet. - Geoff! Dőlés vissza jobbra! - rikácsolta Dallas. Nem jött felelet, csak egy bólintás, de a 747-es reagált, és a jobbra dőléstől hirtelen mindannyian kissé bal felé tántorodtak. Ekkor újra jégesőbe és heves villámlásba keveredtek. Csökkent a magasságuk, miközben Geoff küszködve igyekezett megtartani a pozíciójukat és a dőlésszögüket. A hevesen sodródó, kavargó légáramok közti kétszáz csomó sebességű repülés olykor annyira dobálta őket, hogy képtelenek voltak leolvasni a műszereket, és az utasoknak percről percre meg kellett küzdeniük egy-egy erőteljesebb jobbra vagy balra dőléssel, hirtelen emelkedéssel vagy süllyedéssel. - Geoff! Süllyedünk! Háromezer láb alá mentünk! - kiabálta Dallas. - Geoff! Fel! Rántsa fel! - Azon vagyok! - kiáltotta vissza Geoff. - Ez leszálló légáramlatnak tűnik! - így Dan. - Magasság? - Kétezerötszáz, és gyorsan csökken. - Rántsa fel, Geoff! Ne habozzon! - utasította Dan. - Kétezer alá mentünk! .- ordította Dallas Geoffnek, idegesen figyelve, ahogy az félénken manipulál a botkormánnyal. Az orr feljött három fokra, de közben a magasság folyamatosan tovább csökkent. - Mi történik? Dallas, tájékoztasson! - követelte Dan. A botkormányt markolta, és próbálta felfogni, mi folyik. - A dőlésszög mennyi? - Plusz tizenkét fok - kiáltott vissza Dallas. - Légsebesség csökken, most kettőhúsz. Dan megragadta a botkormányt, és figyelmeztetés nélkül nagyot rántott rajta. - Szóljanak, amikor az orr harminc fokon áll felfelé, vagy ha százötven csomó alá esik a sebesség! - Dan! Ezer láb alá süllyedtünk! - ordította Dallas. - Úristen! Le fogunk zuhanni! - Páni félelem kerítette hatalmába, ahogy a 747-es egyre csak tovább süllyedt. A megmaradt három hajtómű maximális teljesítményen dolgozott, és az orr ijesztően meredek szögben állt felfelé. Dallas jobbján Robert MacCabe és Britta Franz belekapaszkodott az ülések háttámlájába, és néma rettegéssel figyelték a magasságmérő mutatójának esését. - Az orr most van harminc fokon. Sebesség százhetven. - Magasság? - Ötszáz láb alá estünk... négyszáz... Most valamelyest lelassult, de még mindig süllyed... jaj nekünk, Dan...

Tizenharmadik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR IRÁNYÍTÓTORNYA, HONGKONG NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 2 ÓRA 31 PERC / Z-IDŐ 18 ÓRA 31 PERC

A

z irányítótorony főnöke nagy elánnal leült az egyik beosztottja mellé, és a számítógéppel összekapcsolt radarernyőt bámulva, a fejét ingatta. - Látta ereszkedni, aztán elvesztette a jeladót? A rémült szemű légiirányító hevesen bólogatott. - Igen, úgy volt. - Hol veszítette el? Milyen magasságon? - Kétezer lábon, és percenként legalább ugyanennyivel süllyedtek. Előtte tett egy nagy kanyart visszafelé, nyugati irányban. - Mennyi ideje ennek? - Hét perce. Azonnal szóltam önnek. A főnök nagy levegőt vett, majd lemondóan megrázta a fejét, mélyen átérezve a veszteséget. Azon a gépen több mint kétszáz ember utazott, és ha ilyen süllyedési értékkel zuhantak bele a tengerbe az éjszaka közepén, a túlélési esélyek minimálisak. - Nos, akkor lásson neki, és adja ki a tájékoztatást. Remélem, hogy tudja, mit kell tennie. Az irányító visszafordult, hogy nekilásson a feladatnak: értesítenie kellett a mentőket és az egész világot, hogy a Meridian 5-ös a tengerbe zuhant. - 63 -

FEHÉR HÁZ, WASHINGTON

Az Egyesült Államok elnöke a keleti ajtón át belépett a világ legjobban ismert irodájába, majd odabiccentett a légierő vezérkari főnökének - egy négycsillagos tábornoknak -, valamint a sajtófőnöknek, akik a Hongkongban kibontakozó légi krízissel kapcsolatos vészhelyzeti telefonkonferenciára gyűltek össze. Kezet szorított az ezredessel, majd letelepedett egy karosszékbe a kandallóban lobogó tűz mellé. Ezután sajtófőnökére, Jason Pullmanre nézett, aki egy kihangosítható, nagy telefonkészüléken tartotta a kezét. - Kik vannak a vonalban, Jason? - kérdezte. - Richard Herd, a CIA igazgatója, Jake Rhoades, az FBI igazgatóhelyettese, valamint dr. Stella Mendenhall az NTSB-től. Az elnök bólintott, mire Jason lenyomta a konferenciahívás gombját. Gyorsan köszöntötték egymást. - Nos - kezdte az elnök -, nálunk itt van Tim Bauer tábornok, a légierő vezérkari főnöke, valamint Jason Pullman, a sajtófőnököm. Ki hívta össze a konferenciát? - Én, elnök úr - felelt Herd a hírszerzéstől. - Mindenféle híresztelés kezd szárnyra kapni az ügy kapcsán, ezért úgy éreztem, azonnali tájékoztatásra van szüksége. - Miféle híresztelésekről beszél, Richard? - Megalapozatlan szóbeszédek, melyek szerint a hongkongi helyzetnek valamiképp köze van a Kuba melletti SeaAir-katasztrófához, és hogy ez a hongkongi eset valójában terrorakció eredménye. - Miért, az? - kérdezte az elnök. - Elnök úr, ezt egyikünk sem tartja valószínűnek, de egyelőre nem tudhatjuk. Az elnök felsóhajtott. - Nos, Richard, akkor tájékoztasson! A hírszerzés főnöke beszámolt az addig történtekről. Éppen egy másik géppel való ütközés lehetőségét taglalta, hangsúlyozva annak valószínűségét egy esetleges támadással szemben, amikor is az elnök félbeszakította. - Várjunk csak! - mondta az elnök. - Azt mondja, hogy az életben maradt pilóta egy atomrobbanás lehetőségét is említette? - Ó, elnök úr, egészen biztosan nem az volt! - jött a válasz. - Az NRO megerősítette, hogy az érzékelő berendezések nem jeleztek semmilyen nukleáris sugárzást! - Akkor? Miről lehet szó? - firtatta az elnök. - Azt mondta, vagy a levegőben ütköztek egy másik géppel, vagy valamilyen támadás történt, de a levegőben való ütközéshez szükség lenne egy szenvedő alanyra, egy másik gépre is... - Nos, van is egy ilyen gép - felelte a hírszerzési főnök, és elmesélte az amerikai magángép rejtélyes eltűnését, valamint azt, hogy az FAA még mindig nem tudta megmondani, kié is az a repülő. Az elnök előrehajolt, egy töltőtollat forgatva az ujjai közt, és szeme a földre szegeződött. És a támadás lehetősége? Mégis, mire gondolnak? Katonai jellegűre? Terrorakcióra? És mit használtak volna? Rakétát? Bauer felemelte a kezét. - Elnök úr, nincs semmiféle okunk azt feltételezni, hogy ellenséges katonai akció történt. Ez egy menetrend szerint közlekedő utasszállító gép volt, tíz mérföldre Hongkong repterétől, a szokásos felszállópályát használva. Kizárt, hogy a kínai légierőnek köze legyen a dologhoz. Ha pedig azt vizsgáljuk, miféle támadás tehetett munkaképtelenné két pilótát... - Megáll az eszem! - vágott közbe az elnök, a fejét rázva. - A kapitány halott, a másodpilóta megvakult. Hogy lehetséges ez? A hírszerzési főnök szólalt meg, mielőtt a tábornok válaszolhatott volna. - Időleges vakságot bármilyen nagyobb fényvillanás okozhat, például egy közvetlen közelben becsapó villám, vagy egy ütközés során bekövetkező üzemanyagrobbanás. Hogy egy ilyen fényjelenség gyilkolni is képes lenne, arról nem tudunk; valószínűleg másodlagos reakcióról van szó. Ez okozhatott például szívrohamot vagy szívszélhűdést. - Tábornok úr, akart még mondani valamit? - kérdezte az elnök. - 64 -

- Csak annyit - folytatta Bauer -, hogy ez a bizonyos robbanás, amiről a túlélő pilóta beszámolt, nem zárja ki annak lehetőségét, hogy egy foszforalapú rakétatöltet robbant fel közvetlenül a közelükben. Egy egyszerű villámcsapás, bármilyen erős is, nem lenne képes ilyesmire. - Milyen rakétatöltetről beszél? - értetlenkedett az elnök, és erősen rámeredt a tábornokra. - Foszfortöltetű rakéta. Aminek a felvillanása az éjszakai égbolton tényleg vakítóan fényes lehet. Ha valaki rájuk lőtt egy kisebb löveget egy olyan töltettel, amit arra terveztek, hogy éppen előttük robbanjon fel, az, amennyire tudom, jó néhány órára látáskiesést okozhat. - Látáskiesés? Rakéta? - kérdezte az elnök, és látta, ahogy az ezredes válaszképp bólint. Más szóval terroristák? Újra a hírszerzési főnök szólalt meg: - Mi ezt nem tartjuk valószínűnek, elnök úr. Szerintünk ütközés és robbanás történhetett. Ha ez terrorakció lenne, ahhoz kellett volna egy rakéta, meg hely, ahonnan fellövik, meg az a bizonytalan feltételezés, hogy a pilóták vaksága miatt lezuhan majd a gép. - Értem. - Itt van az a kérdés is, elnök úr - folytatta a hírszerzési főnök -, hogy milyen rakéta kellene ehhez. Nem lehetett hőkereső, mert egy infravörös nyomkereső a hajtóműveket célozta volna be. Elképesztően fejlett technika kell ahhoz, hogy egy rakéta a pilótafülke közvetlen közelében úgy robbanjon fel, hogy magát a gépet ne károsítsa. Mi ezt teljesen kizártnak tartjuk. Az elnök a légierő vezérkari főnökére nézett, aki a fejét rázta. - Tábornok úr? Talán nem ért egyet? - Egyáltalán nem! Igenis vannak már ilyen fejlett rakéták! Igazság szerint épp ez a fő ismertetőjegye a lézerirányítású rakétáknak. Az az állítólagos eltűnt gép könnyűszerrel lehetett a céljelző, láthatatlan infravörös lézerpontot irányítva a 747-esre, miközben a földön tartózkodó tettestárs kilövi a rakétát. Mindössze annyit kellett tenniük, hogy beprogramozzák a rakétát valami belső radarral, hogy százméternyire robbanjon fel. - Ez csak amolyan vélekedés? - kérdezte az elnök. - Nem, elnök úr, ez nem vélekedés, hanem helyzetértékelés, amely nagyon jól ráillik a körülményekre. - Foszfortöltetű robbanófejjel ellátott rakéta? - kérdezte az elnök. - Pontosan. - Csak a jegyzőkönyv kedvéért, elnök úr - szólt közbe a hírszerzési főnök -, szeretném megjegyezni, hogy a CIA szerint mindezek ellenére a levegőben való ütközésnek sokkal nagyobb a valószínűsége. Már csak azért is, mert hiszen az a másik gép eltűnt! Ha csupán céljelző gép volt, akkor most hol van? - Jake Rhoades kíván szólni. - Mondja csak, Jake! - biztatta az elnök. - Értesüléseink szerint közvetlenül a robbanás előtt az eltűnt magángép keresztezte a Meridian útját. Ezt az információt a hongkongi légiirányítástól kaptuk. Vagy összeütköztek, vagy segítettek egy rakéta fellövésében, de annak a magángépnek valószínűleg van köze a dologhoz! Az elnök bólogatott. - Van itt némi hasonlóság a SeaAir katasztrófájához. Mindkét gép a víz felett tartózkodott. Ha mindkét esetben hajóról lőtték fel a rakétát, akkor stimmelhet a dolog... - Elnök úr - szólt ekkor a hírszerzési főnök -, ne feledje, hogy egyelőre semmi elképzelésünk nincs arról, mi miatt zuhant le a SeaAir MD-11-es. - Valóban. - Az elnök bólintott, majd a tábornokra pillantott. - Álljunk csak meg egy pillanatra! Tábornok úr, befolyásolhatja a céljelző a pilóta látását? A főkatona megrázta a fejét. - Ennyire nem, mint ami a másodpilótával történt. Hosszú idő alatt talán lehet ilyen hatása, de ez csak egy láthatatlan infravörös sugár, amelynek csupán az a szerepe, hogy kódolt fényből álló hőfoltot vetít a céltárgyra, amit el akarnak találni, a rakéta pedig felismeri ezt a pontot, és odarepül. Magát a céljelző fényt nem arra tervezték, hogy szöveteket roncsoljon. - Értem.

- 65 -

- Ám egy kis foszfortöltetű rakétafej, vagy, hogy ne legyünk részrehajlók, egy ütközés következtében történő kerozinrobbanás, ahogyan Mr. Herd véli, könnyen okozhat átmeneti vakságot. Ekkor Stella Mendenhall szólalt meg az NTSB-től. - Elnök úr, két eltérés is van a SeaAir katasztrófájához képest. Először is, a SeaAir balesete fényes nappal történt, és nagy valószínűséggel még egy foszfortöltetű rakéta közeli felrobbanása sem lenne elegendő ahhoz, hogy akár csak átmenetileg is megvakítson egy pilótát. Okozhat persze nagy, sötét foltot a látótér közepén, ami a normális látást időlegesen akadályozhatja, ez biztos, de fényes nappal a pupillák szűkek, és kétlem, hogy bármi képes lenne ilyesmire, leszámítva talán egy atomrobbanást. Éppen ezért én a magam részéről nem látok semmilyen lehetséges kapcsolatot a két eset között. - Igen, de... - próbált közbevágni az elnök. - Továbbá - folytatta a nő -, van itt még egy dolog. Nem tudom elképzelni, hogy lehet az, hogy egy 747-es összeütközik egy akkora magángéppel, mint a Global Express, aminek során ráadásul akkora robbanás következik be, hogy az elvakítja mindkét pilótát, de közben nem roncsolódik össze sem a gép orra, sem a pilótafülke. Abból, amit hallottunk, világos, hogy semmiféle sérülés nem érte a gépet mindaddig, amíg a leszállási kísérlet közben a jeladó torony tetejének neki nem ütköztek. - De Stella - kérdezte feszülten az elnök -, Mr. Herd értékelése helytálló lehet? - Azt kérdezi, elnök úr, hogy egy levegőben történő ütközéssel járó robbanás lehet-e akkora, hogy átmeneti vakságot okozzon? - Igen - felelt az elnök, tudva, hogy az NTSB hivatalnoka gondosan válogatja majd meg a szavait, és igyekszik nem ujjat húzni a hírszerzésiekkel. - Elnök úr, nem mondhatom, hogy lehetetlen. Csak éppen nem tudom elképzelni, hogyan lehetne lehetséges... Az elnök felsóhajtott. - Rendben. Akkor tehát lehetséges, hogy egy fejlett technika segítségével végrehajtott támadás történt, és az is, hogy összeütköztek a levegőben, de nem tudhatjuk, melyik a kettő közül, és azt sem, hogy ha egyáltalán támadás történt, ki indíthatta az akciót. Nagyjából ennyi az összegzés, ugye? - Igen, elnök úr, úgy hiszem, ennyi - hagyta rá a hírszerzés főnöke. - Jake - szólalt meg hirtelen az elnök -, az FBI jelenleg milyen állásponton van? Mi volt a SeaAir katasztrófájának oka? Szabotázs? Terrorizmus? Jake megköszörülte a torkát, mielőtt felelt volna. - Elnök úr, jelenleg csupán sejtéseink vannak. Jó néhány perc hiányzik a SeaAir pilótafülkéjének hangrögzítőjéről, éppen az a rész, amely minden bizonnyal döntő fontosságú információkkal szolgálhatott volna. Enélkül, illetve a szabotázsra utaló, legalább közvetett fizikai bizonyítékok nélkül sem mi, az FBI, sem az NTSB nem tudja kideríteni, miért veszítették el uralmukat a gépük felett a SeaAir pilótái. Még nem vagyunk felkészülve, hogy eldöntsük a kérdést, vajon történt-e bűneset. Annyit tudunk, hogy az MD-11-es nem robbant fel. Bizonyíték híján nincs okunk feltételezni, hogy rakéta okozta volna a katasztrófát. Úgy fest a dolog, mintha a pilóták egyszer csak lekapcsolták volna a robotpilótát, és minden ok nélkül átfordultak volna a géppel. Természetesen az FBI-nál mindenki emlékszik a TWA 800-as pár évvel ezelőtti katasztrófájára, amikor helytelenül és elhamarkodottan következtettünk terrorakcióra, és tudom, hogy ezúttal talán túlzottan is óvatosak vagyunk, de a lényeg akkor is az, hogy egész egyszerűen egyik eshetőséggel kapcsolatban sem áll rendelkezésünkre semmilyen bizonyíték. Az elnök bólintott. - Ahogy azt egy órája mondtam, ha bárki be tudja bizonyítani nekem, hogy Kuba a felelős a SeaAir MD-11-es katasztrófájáért, azonnal lecsapunk Castróra. De tegyük fel, hogy a dologhoz Kubának semmi köze. Tegyük fel, hogy az FBI később majd kideríti, hogy terrortámadás történt. És tegyük fel továbbá azt is, hogy ez a hongkongi eset is terrorakció, sőt engedjék meg, hogy még ennél is tovább menve feltételezzem, hogy arra jutunk: valószínűleg ugyanaz a szervezet a felelős a két esetért. Akkor aztán igazi fantommal találjuk szemben magunkat: ki az ördög támadja sorra a gépeinket, hogyan csinálják, és egyáltalán, mit akarnak? Ez a mostani a második eset hat héten belül. Úgy érzem, ezekből a kérdésekből igen sürgető belbiztonsági problémák válnak majd, mert nincs csoport, amely magára vállalná a felelősséget, és nincsenek követelések sem. Ez pedig azt jelenti, hogy olyan terrorszervezettel állunk szemben, - 66 -

amely nyilván tovább fogja folytatni, amit művel, bármi legyen is az, egészen addig, míg elő nem hozakodnak azzal, mit akarnak, és ezzel le nem leplezik magukat. - Elnök úr - szólt ekkor a hírszerzési főnök -, van egyáltalán ezen az egész komplex problémán belül olyan kérdés, amire mi felelni tudnánk? Az elnök hevesen megrázta a fejét. - Azt hiszem, nincs, Richard... Csak aggódom. - Elnök úr, amint azt bizonyára tudja, Kuba esetleges szerepétől eltekintve, semmi jel nem utal arra, hogy a SeaAir balesetét terrortámadás okozta volna, egy új terroristacsoport fellépéséről nem is beszélve. Ennek legjobb bizonyítéka éppen az lehet, amit ön is említett az imént, nevezetesen, hogy senki nem vállalja a felelősséget. Azok a terroristák, akik meg akarnak semmisíteni egy óriásgépet az összes utasával együtt, egy percig sem haboznának, hogy rögtön a mellüket verjék a világ nyilvánossága előtt. Semmi értelme nem lenne, hogy titkolózzanak: ha nagy energiabefektetéssel azon munkálkodnak, hogy egy utasszállító gépet felrobbantsanak, és ezzel látványos tömeggyilkosságot kövessenek el, akkor minek kockáztatnák, hogy a hatóságok a végén esetleg balesetnek könyveljék el az egészet? - Értem, Richard, és óvatosságukat elismerés illeti. Stella, van a SeaAir katasztrófájának olyan vetülete, amely emlékeztet arra, amit eddig a hongkongi incidensről megtudtunk? Hosszú, kínos csend támadt a vonal túlsó végén; az NTSB alkalmazottja csak sokára válaszolt. - Elnök úr, csupán egyetlen ilyen dolog van. A SeaAir MD-11-es repülési pályája egy olyan gép haladására emlékeztetett, amely pilóta nélkül repült. Ha a hongkongi gépet valóban célzott támadás érte, az indíték nagy valószínűséggel az lehetett, hogy a pilóták elveszítsék uralmukat a gép fölött, és így lezuhanjanak. Valamiképp azonban a másodpilótának sikerült megtartania a gép irányítását. Ha a SeaAirt ugyanezzel a céllal támadták meg, akkor a válaszom, igen, látok hasonlóságot. De a SeaAir esetében egyelőre elképzelésünk sincs, mitől veszthették el a pilóták uralmukat a gép felett, a 747-es esetében pedig egy nagy fényerejű robbanás, ahogyan azt már mondtam, egyszerűen nem magyarázat. - Köszönöm, Stella. Az elnök titkára lépett be halkan az Ovális Irodába, s egy üzenetet csúsztatott az elnök kezébe. A konferencia jelen lévő tagjai láthatták, hogy az elnök arca elkomorul, ahogy az üzenetet olvassa. Aztán nagyot sóhajtva felnézett, arcán szomorú kifejezéssel. - Most közölték Hongkongból a kínai légiirányítók, hogy a Meridian 5-ös néhány perce eltűnt a radarról, és úgy gondolják, hogy lezuhant. A gép a tenger fölött volt - az elnök ekkor a papírra pillantott -, körülbelül harminc mérföldre Hongkongtól. - Átnyújtotta a papírt Jason Pullmannek, aki megrázta a fejét. - Nos - folytatta az elnök hangos sóhaj kíséretében -, újabb rejtély, de megoldás továbbra sincs. Ha a gépet támadás érte, akkor háborúban állunk valakivel, nekem pedig tudnom kell, kivel. Castro, Szaddam vagy Milosevics, vagy valaki más, valami új fenegyerek. Szeretném, ha megbízható értékelést adnának annak lehetőségéről, hogy valami újfajta dologgal állunk szemben. Hogy foszfortöltetű rakétafejeket vetettek-e be a pilóták elvakítására. Ez, nekem legalábbis úgy tűnik, a leghatásosabb és egyben legrémisztőbb lehetőség. És Jake, szeretném, ha az FBI minét hamarabb megerősítené vagy kizárná a terrortámadás lehetőségét mindkét esetben. - Meglesz, elnök úr - felelte Jake. - Kétszáztíz ügynökünk dolgozik a SeaAir balesetén, és történetesen az egyik legjobb ügynököm épp Hongkongban tartózkodik. Az elnök felállt. - Remek. Mielőbb választ kell kapnunk ezekre a kérdésekre. Ha kitudódik, hogy valami új banda szisztematikusan az amerikai utasszállítókat veszi célba mérgező töltetekkel felszerelt újfajta, lézervezérlésű rakétákkal, ölbe tett kézzel nézhetjük végig, ahogy légiforgalmunk megbénul, az emberek pedig pánikba esnek. És amilyen a mi szerencsénk, azokat az átkozott rakétákat valószínűleg itt, az Egyesült Államokban gyártották.

Az FBI központjában, nem messze a Fehér Háztól, Jake Rhoades a konferencia végeztével letette a telefont, majd felkelt íróasztala mellől. Két embere várta a külső szobában. Amikor kilépett, felállva fogadták. - Na, hogy ment, Jake? - kérdezte az egyikük.

- 67 -

Jake csak mordult egyet, és megrázta a fejét. - A légierő jött a maga rakétás rizsájával, hogy elkápráztassa a nagyfőnököt. Kedvére való egy olyan foszfortöltetű rakéta, amely olyan okos, hogy pontosan tudja, hol és mikor kell felrobbannia a pilótafülke előtt. - És a mi álláspontunk? Jake vállat vont és felsóhajtott. - Nem tudom, mit gondoljak, azt leszámítva, hogy annak a nőnek az NTSB-től igaza volt. Ezen a ponton elképzelésünk sincs a dolgokról. CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR IRANYÍTÓTORNYA, HONGKONG

Kat

Bronsky köszönetet mondott a légiirányítás vezetőjének, majd kilépett a radarközpontból, és beszállt a konzulátusi kocsiba, amely a kapu előtt várta. Döbbent volt, elkeseredett, kiüresedett. A légiirányítók főnökének szavai visszhangoztak fülében: „Szörnyű robbanás... atomrobbanás lehetősége, de ez persze kizárt... a másodpilóta megvakult, a kapitány életét vesztette... eltűnt egy másik gép is, épp azon a területen... lehetséges, hogy összeütköztek a levegőben...” Az utolsó radarvisszajelzés, ahogy a légiirányítási vezetőtől hallotta, egy gyors süllyedési fázisban érkezett, kétezer láb magasságból, egy viharfelhő közepéből. Kat lehunyta a szemét, és megpróbálta kiverni a fejéből a képet. A nagy Boeing kétségtelenül lezuhant, és talán már a Dél-kínai-tenger mélyén hever. Robert MacCabe-re gondolt, meg a mellette lévő ülésre, amelyben ő ült volna, ha nem szól közbe a sors. - Hová vigyem, asszonyom? - szakította félbe Kat gondolatait a kínai sofőr. - Tessék? - riadt fel Kat. A kimerültségtől alig hallotta a kérdést. - Ja... mindjárt mondom. Elővette a műholdas telefonját a táskájából, hogy felhívja Jake Rhoadest Washingtonban, de ebben a pillanatban eszébe jutottak a hongkongi légiirányítás vezetőjének szavai: fennáll az ütközés lehetősége egy azóta eltűnt géppel. Miféle géppel? Kiugrott a kocsiból, és visszaindult a radarközpontba.

Tizennegyedik fejezet NEMZETI FELDERÍTÉSI HIVATAL (NRO), MARYLAND NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 13 ÓRA 48 PERC / Z-IDŐ: 18 ÓRA 48 PERC

A CIA-től érkező hívás, amely műholdas kapcsolatot sürgetett a Meridian 5-ös ügyében, nagy felfordulást váltott ki az NRO Washington közelében lévő megfigyelési központjában. Miközben a Föld körüli pályán keringő szenzorok a Hongkong körüli térséget pásztázták az űrből, az amerikai hivatal egyik csúcstechnikával felszerelt, jókora videostúdiójában három férfi és egy nő találkozott. Az egyik férfi már egy ideje nyílt vonalon tárgyalt a CIA Langleyben lévő központjával, de most hívásvárakoztatást kért, hogy egy pillantást vethessen az egyik képernyőre, s láthassa, mit mutat az NRO egyik elemzője a kezében tartott pálcával. - Ez itt jobbra fenn Hongkong - mutatta Janice Washburn. - Az általunk használt műhold majdnem kilencven fokban közelít fentről. A gép repülési magassága felett és alatt is összefüggő felhőtakaró van, ezért infravörös leképezést használunk optikai rásegítéssel. - Ezt az egészet valós időben kapjuk, ugye? - Igen - felelte a nő. - De ne feledje, ez már a feldolgozott kép. Valós idejű, több rétegű ábrázolás. A többi anyag a szalagon van. - Térjünk a lényegre, Jane! Találtak valamit? Janice bólintott. - Kiszűrtem minden más légiforgalmat, ami Hongkong, Vietnam vagy más közeli reptér légiirányítása alá tartozhat. - És? - Vessenek csak ide egy pillantást! - mondta, és egy apró fehér pöttyre mutatott Hongkongtól délnyugatra. Többször egymás után lenyomott egy kapcsolót, hogy felnagyítsa a képet. - A - 68 -

képernyő egyik szélétől a másikig most húszmérföldes sáv van közrefogva. Most már csak tíz. Öt. Kettő. Egy. - A céltárgy egyre nagyobb lett. Fehér füstfelhőt eregetett magából, miközben délnyugati irányban haladt. - Most pedig néhány méteres felbontásúra nagyítom a képet! A képernyőt hirtelen teljes egészében betöltötte egy fehér, kísérteties tárgy, amely formájából következtetve, csakis egy 747-es lehetett. A bal szárnyon lévő hajtómű nyilvánvalóan nem termelt hőt, mert csak a másik háromból jött ki fehér füst. Látható volt még egy másik, kisebb füstcsík is, melyet a faroknál lévő segédhajtómű eresztett ki magából. - Biztosak vagyunk benne, hogy ez a Meridian? - kérdezte suttogva George Barkley. A nő bólintott. - Összekapcsoltuk a gép útját onnantól, hogy leszállási kísérletet tett, odáig, amikor még észleltük a radarjeleit. Ebből kiderült, hogy bizony ők azok, és amint látják, nagyon is a levegőben vannak és repülnek, habár a repülési útvonaluk kissé bizonytalan. Közbevetőleg jegyezném meg, George, hogy értesüléseim szerint a kínaiak útjára indítottak egy kutatómentőcsapatot. Mondhatjuk nekik, hogy a gép nem zuhant le? George Barkley vállat vont. - Ezt a döntést nem mi hozzuk meg, de tudjuk az aggályokat. Ha túl sok információt árulunk el a távérzékelési módszereinkről, arról, hogy mit láttunk és hogyan látjuk meg, azzal túl sok kiderülhet a technológiáról, és magunk ellen dolgozunk. - Vagyis a válasz: nem. A férfi bólintott, miközben mosolyogva a füléhez emelte a telefonkagylót. - De legalább a saját térfelünkön igazán jó hírt közölhetek - kacsintott a többiekre. A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN

Dan Wade szentül hitte, hogy meg fog halni. Mivel nem látta a magasságmérőt, és csak azt érezte homályosan, hogy a viharfelhő közepén vergődnek, el se jutott a tudatáig, ahogy a 747-es hirtelen kilépett a lefelé irányuló légáramlásból. Dallas Nielson hangja térítette magához. - Végre! Jaj, hála az égnek, végre-valahára szintben vagyunk! Háromszázötven... és elkezdtünk emelkedni! Van isten! Az erős légörvények még mindig dobálták a gépet, és a villámok szüntelenül cikáztak körülöttük. Hirtelen fülsiketítő reccsenés hasított a pilótafülkébe; a hang nyomában hatalmas fény támadt, de aztán ugyanolyan gyorsan ismét félhomály lett. A műszerek többsége elsötétült, csak néhány jelzőfény maradt égve az elülső műszerfalpanel alatti részen. - Nincs energiaellátás! - ordította Dallas. Dan bal keze felkúszott a felső műszerfalra, és elcsavart két kapcsolót. Ettől helyreállt az áramellátás. - Ez megoldotta? - kérdezte. - Igen? Mi az ördög volt ez? - tudakolta Dallas. - Villámcsapás. Azt hiszem, kiütötte a fedélzeti segédhajtóművet. Három újabb, hihetetlen erejű villámcsapás következett, ezeket azonban nem kísérte hanghatás. Szerencsére ekkor nyugati irányban kijutottak a vihargócból, és egy percen belül tiszta éjszakai égbolt nyílt meg előttük, bár körben mindenfelé tornyosuló viharfelhők látszottak. - Magasság? - kérdezte Dan, immár sokkal nyugodtabb hangon. - Ezerötszáz, és gyorsan emelkedünk. Kétezer. - Geoff - szólt Dan -, vegye át, amikor az orrot felbuktatom. Emelkedjen folyamatosan... vissza nyolcezer lábra, rendben? - Igyekszem - felelte Geoff Sampson halk, kimerült hangon. Jobb felől egy hatvanezer láb magasságba tornyosuló felhőtömeg húzott el mellettük, balra meg egy másik viharfront felhőzete látszott. De előttük csak csillagok sziporkáztak, és a hold fénye ott tündökölt az óceán felszínén. - Hűha...! Mégis, mi történt velünk? - érdeklődött Robert halkan. - Most már jók vagyunk, Dan - nyugtatta meg Britta a másodpilótát, miközben a központi konzolról leemelte a belső telefont, és beütötte rajta az utaskísérőket hívó gombot. Körkérdést intézett a stewardessekhez, majd tájékoztatta a pilótafülkében ülőket. - Az utasok közül mindenki jól van. Mindannyian megrémültek, de más baj nincs. No persze, a konyhákban hatalmas a kupi... - Geoff? Maga rendben van? - kérdezte Dan. - 69 -

- Hogy őszinte legyek, Dan, úgy vélem, Ms. Nielsonnak át kéne vennie az irányítást. Rémes, amit én itt művelek...! Kis híján lezuhantunk! Dan már épp válaszolt volna, amikor kinyílt a pilótafülke ajtaja. Britta hátrafordult, és elképedve látta meg Steve Delaneyt az ajtóban. A fiú tétova, szinte riadt tekintettel állt ott. Britta azonnal megindult felé. - Delaney! Nem szóltam, hogy feljöhet ide! - Britta hangja éles volt, mire a fiú visszahátrált. - Minek mentünk neki? - kérdezte Delaney, rémült hangon. - Hát te, aranyom, ki vagy? - kérdezte Dallas a tizenévesre nézve. - Egy hetyke, nagyszájú legény, aki azt állítja, hogy szimulátorral tud repülni - mondta Britta, és megfordult, hogy kitessékelje Steve-et az ajtón. - Hé, Britta! - ugrott fel Dallas. - Nem mondhatnám, hogy túlkínálat van idefenn a pilótákból! Mi a neved, aranyom? - Ö... Steve Delaney vagyok. - És mondjad csak, tudsz repülni ezzel a géppel? A fiú bólintott, és újra elmondta az apja szimulátorairól ugyanazt, amit Brittának már előadott. - És ő tanított meg rá? Az édesapád? - Nem. Ő azt se akarta, hogy a közelükbe menjek, de én azért repültem velük... csak éjjel. - Ő az én emberem! A kis önjelölt! - ujjongott Dallas, és kinyújtotta a kezét, hogy a fiú belecsaphasson, amit az kissé szégyenlősen meg is tett. Dan Wade szó nélkül hallgatta a párbeszédet, miközben Dallas visszafordult, hogy leolvassa a műszereket. - Dan, buktassa följebb egy kicsit az orrot, és döntsön jobbra körülbelül tíz fokkal. - Köszönöm, Dallas - felelt Dan. - Álljunk meg egy percre - mondta Geoffrey Sampson, miközben görcsösen fogta a botkormányt. - Nézzék, ideje szembenézni a ténnyel, hogy én egyáltalán nem vagyok a hasznukra. Szörnyű, amit csinálok! Úgy tűnik, nincs sok választási lehetőségünk, ezért bátorkodom javasolni, hogy ha ez a fiatalember úgy gondolja, hogy tud repülni, engednünk kéne, hogy megpróbálja... Dallas egyetértően bólogatott. - No, Geoffrey, akkor másszon ki onnan, és engedje a helyére Mr. Delaneyt! - Micsoda?! - kiáltott fel Dan. - Nyugi! - mondta Dallas. - Ő talán segíthet. Bárhogyan is, olyan ez, mint a húsleves. Lehet, hogy nem segít, de ártani biztos nem árt! Dan Wade balra fordult. - A mindenit, mégis ki parancsol itt? Dallas Nielson azonnal visszavágott: - Mi azt hittük, Dan, hogy ön, de úgy tűnik, kezdi feladni... - A frászt kezdem feladni! - szakította félbe Dan. - Ki az ördög maga, hogy itt... Robert Maccabe Dan vállára tette a kezét, és finoman megrázta. - Csak nyugalom, Dan! Kizárólag együtt tudjuk ezt végigcsinálni. A hölgy javaslatával egyetértek, hallgatnia kéne rá! Nem zendülés ez, hanem csapatmunka. - Ide hallgasson, Daniel! - folytatta Dallas. - Önnek a csodával határos módon sikerült a levegőben tartania bennünket, de a segítőkészségre jobban is reagálhatna, s befogadhatná a más nézeteket is! - Köszönöm, nem kérek ebből a... kaliforniai gőzfürdős pszichodumából! - Nem vagyok kaliforniai - vágott vissza Dallas. - A nevem Dallas, nincs gőzfürdőm, önnek meg nincs túl sok választása. Az a helyzet, hogy épp javasolni akartam, felvételiztessünk minden utast, hogy megtudjuk, melyikük képes leghamarabb elsajátítani a repülést. - Különben se olyan nagy kunszt egy ilyen géppel döngetni - szólalt meg hátulról az önjelölt kamasz, félelmét leplező gúnnyal a hangjában. - Ez is csak egy nagy videojáték, legfeljebb van szárnya. Dan oldalt fordította a fejét, a hang irányába. - Tudod egyáltalán, fiacskám, mi az a vezérszint? - Tudom. De nem vagyok a fiacskája. - Akkor gyerünk, olvasd le, mit mutat! - 70 -

Steve Delaney előrement Britta mellett, és a műszerfal Geoffrey Sampson előtti felére pillantott. - Az orr egy fokkal lefelé néz, a törzs nagyjából öt fokkal dől balra. - Korrigálok, Geoffrey - mondta Dan. Följebb emelte a gép orrát, és visszabillentette jobbra. Aztán bólintott. - Eltaláltad, kölyök. Akkor mostantól te mondod nekem a dőlésszöget meg az orrpozíciót! - Nem vagyok kölyök. A nevem Steve. - Jól van, no. Meg tudod csinálni, Steve? Tudsz szólni, ha valamit korrigálni kell? - Az előbb is ezt tettem... Dan újra bólintott, ezúttal kissé erőteljesebben. - Jól van, Dallas, egyetértek. Britta, segítse fel Mr. Sampsont az ülésből, és adja át a helyet... Steve Delaneynek. Gyorsan! - Rendben - mondta Britta kimért hangon -, de utána lemegyek szétnézni. - Segített Geoffreynak kikászálódni az üléséből, majd intett Steve-nek, hogy kerüljön beljebb. - A kapitány székébe? - kérdezte Steve Delaney megütközve, miközben Britta kisietett a pilótafülkéből, nyomában Geoffreyval. - Igen. Te leszel a szemem és a kezem. Nincs robotpilótánk. Csak én vagyok, én viszont nem látok. Ha valaki más... egyenesben tudja tartani helyettem a gépet - Dan itt elhallgatott és nagyot lélegzett -, akkor arra is jut időm, hogy kitaláljam, hogyan jussunk le innen élve. Szeretném, ha folyamatosan tájékoztatnál az értékekről... arról, hogy mit mutat a helyzetmeghatározó... és használd a botkormányt, hogy egyenesben tartsd a szárnyakat, ügyelve arra, hogy az a kis pont nagyjából négy foknyival felfelé mutasson. Gondolod, hogy sikerülhet? - Naná - mondta Steve. - Óhajtja, hogy a fedélzeti számítógépet is beprogramozzam? - Tudod, hogyan kell? - Hogyne! Tanulmányoztam a kézikönyvet. CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR IRÁNYÍTÓTORNYA, HONGKONG

Kat újra köszönetet mondott a légiirányítók vezetőjének, majd ismét elindult a kijárat előtt várakozó konzulátusi autó felé. Fejében még mindig ott kavarogtak a radarfelvételek. Elképedt, hogy ennyire nyíltak egy olyan esettel kapcsolatban, amely végül elkerülhetetlenül egy nagyszabású belső vizsgálat tárgya lesz majd, de a légiirányítási főnök pár pillanatig habozott csupán, mielőtt beleegyezett, hogy Kat megnézhesse a rögzített adatokat. A Bombardier Global Express magángép jeltovábbítása minden előzetes nélkül szűnt meg a Meridian 5-ös előtt nyolc mérfölddel, de utána egy darabig még láthatók voltak árnyékfoltok a helyén. Kat tudta, hogy a jeladók néhány másodpercenként visszasugároznak egy-egy elektromos jelet a radarernyőkre, valahányszor fogják a légiirányítás hívófrekvenciájának egyik radarsugárnyalábját. Ám működő jeladó nélkül az egyetlen dolog, amit az irányító láthatott a kijelzőn, csupán egy radarjelárnyék volt, amely a repülőgép fémtestéről verődött vissza. És ez a bizonyos árnyékfolt alig három mérföldnyire volt észlelhető a 747-estől. Kat gondosan feljegyezte a Global Express N22Z akkori sebességét és magasságát, amikor eltűnt, valamint az árnyékfolt sebességét, és azt találta, hogy ezek tökéletesen egyeztek. A Global Express legénysége kikapcsolta a jeladójukat, aztán visszafordultak, hogy keresztezzék a Meridian 5-ös útját. Ráadásul nem is egyszer, hanem kétszer! Másodjára éppen abban a pillanatban, amikor a Meridian pilótája elvesztette a látását, újra lehetett látni az árnyékfoltokat, amit a hongkongi légiirányítás vezetője úgy értelmezett, hogy azok a levegőben történt ütközés nyomán keletkezett roncsokról verődnek vissza. A vezető megadta neki a magángép regisztrációs számát, és elmagyarázta, hogy a gép légimentőként működött, és az ilyen gépeknek fenntartott terminálból gurult ki. Kat beült a konzuli kocsi hátsó ülésére, majd útbaigazította a sofőrt, hogyan juthat el a magángépek termináljához, aztán elővette a műholdas telefonját, hogy felhívja Jake-et.

Tizenötödik fejezet - 71 -

A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN A DÉL-KÍNAI-TENGER FELETT NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 2 ÓRA 48 PERC / Z-IDŐ: 18 ÓRA 48 PERC

Dallas

Nielson percek óta szokatlanul csendes volt. Szemével a fiatal Steve Delaney kézmozdulatait követte, ahogy a botkormányt kezelte, és lassan kiegyenlítette a 747-es függőleges és oldalirányú imbolygását. Végül előrehajolt, és a fiú jobb fülébe suttogott. - Zseniális vagy, Steverino! Most már alig száz lábbal vagy a magasságon belül, és az irányt is remekül tartod. Le vagyok nyűgözve! Ehhez, ugye, elsődlegesen a vezérszintet figyeled? - Ja. - Egyszer olvastam egy könyvet a műszeres repülésről, és abban az volt, hogy ezt kell csinálni... - tette még hozzá Dallas. - De te őstehetségnek tűnsz... Steve hátrapillantott, és öt perc után most vett először mély levegőt. - Kösz a bókot! mondta. Dallas a másodpilótához fordult. - Dan, nagyszerűen csinálja, ugye? Virtuális szénalapú robotpilóta. Nem jött válasz. Dan Wade rádőlt a botkormányra, bekötözött fejét két tenyere közé fogva. - Dan! Dan, hall engem? Előrenyúlt, és gyöngéden megérintette a beteg férfi vállát, mire az összerezzent. - Mi az...? - Dan, ne kapcsoljon ki! Nem hat a fájdalomcsillapító? A másodpilóta egy ideig szótlanul ült, aztán bólintott. - De... csak nagyon lelassít. - De még mindig ugyanúgy fáj? Nincs szüksége még egy injekcióra? - Nem - mondta Dan, mintha meglepné a javaslat. Kezdett felegyenesedni, közben mintha analizálná az állapotát. - Nem... még mindig fáj, de azért már sokkal jobb. - Hála az égnek! Dan erre is bólintott, majd hirtelen egészen felegyenesedett az ülésében, mint akit sokk ért. Azonnal megragadta a botkormányt, és kétségbeesett hangon felkiáltott. - Úristen...! Hol vagyunk? - Nyugi! - csillapította Dallas. - Steve vezeti a gépet, és igazán remekül csinálja. - A helyzetünk... stabil? - Ha hiszi, ha nem, az - felelte Dallas ünnepélyesen. - Mennyi a magasságunk? - Nyolcezer láb - vette át a szót Steve Delaney. - Sebesség? - Kétszáztíz csomó. - Irány? - Kettő-kettő-zéró - mondta Steve -, de nem tudom, merre akarja vinni a gépet. - Igaz is, Dan - szólalt meg Dallas -, még mindig nem döntöttük el, hova menjünk és mit tegyünk! Nem kellene visszamennünk Hongkongba? Azt reméltem, most már lesz valami javaslata... - Túl sok minden történt túl gyorsan... Én csak arra tudtam koncentrálni, hogy a levegőben maradjunk. Már... azt hittem, hogy meghaltunk. - Mi is - mondta Dallas csöndesen. - De a nagyfőnöknek más tervei voltak. - Kinek? - kérdezte Dan. - Hát a jóistennek - magyarázta Dallas. Dan nyelt egyet. - Először is... azt hiszem, nem kockáztathatjuk meg, hogy még egyszer belekerüljünk azokba a viharfelhőkbe... ami azt jelenti, hogy nem mehetünk vissza... Hongkongba. Emlékszem az időjárási térképre, a front nyugati oldalán egészen tiszta volt az ég. Ez az irány jó lesz, de nem fordulhatunk meg. - De mi van errefelé, amerre most megyünk? - kérdezte Robert. Dan nagy levegőt vett. Vietnam... Thaiföld. Nézze, az is probléma lenne, hogy visszataláljunk Hongkongba, elkerülve a - 72 -

hegyeket, még ha a viharfelhőkkel nem is számolunk. Most egyáltalán nem tudjuk használni a műszeres leszállórendszert, hiszen nincs vevőnk, és túl veszélyes lenne, ha éjjel próbálnék meg leszállni pusztán a maguk segítségével. Szerintem még nagyjából hétórányi rémálomra van üzemanyagunk... ami ahhoz nem elég, hogy elvigyen minket... - Elhallgatott, újabb nagy levegőt vett, egész testében megremegett, majd folytatta. - ...Szóval nem jutnánk el vele se Ausztráliába... se sehová tőlünk délre, kivéve talán Szumátrát. De őszintén szólva jobb szeretném, ha modernebb létesítmények lennének a közelben, ha... ha orvosi segítségre lenne szükségünk. Technikailag a Fülöp-szigetekre eljuthatnánk, de a géptörzset ért sérülés miatt nem emelkedhetünk tízezer láb fölé, Hongkong és Manila között pedig széles sávban húzódnak a viharfelhők. Ha északnak megyünk, Kína belsejébe jutunk. Talán nem lőnének le, de ott egyetlen repteret sem ismerek. - Így aztán csak nyugat felé repülhetünk? - kérdezte Dallas. Dan bólintott. - Igen. Vietnam vagy Thaiföld felé. Az utóbbit jobban ismerem. A bangkoki reptérnek jó hosszú leszállópályája van, ugyanígy az attól délre lévő légibázisnak is, aminek a neve U-Tapao. Hosszú és sík beton, és ott az idő is jó kell, hogy legyen. - De hogy találjuk meg? - kérdezte Dallas. - Ó, persze. Azt hiszem, elfelejtettem beprogramozni a navigációs számítógépet - mondta Dan. Balra nézett. - Steve, azt mondtad, tudsz bánni a fedélzeti komputerrel, ugye? - Ja. Elég szimpla cucc. - Nem vagy te kicsit túl nagyképű, kölyök? A pilóták több hétig tartó intenzív kiképzésen sajátítják el a kezelését! - Hát ez nem valami hízelgő a pilótákra nézve... - vágott vissza pimaszul Steve Delaney. Dallas érezte, hogy a fiú túlfeszíti a húrt. Dan nagyot horkant, és egészen felült a székében. Arca elfehéredett, válla megrándult. - Mégis, mit képzelsz, öcskös, kivel beszélsz? - Elég! - vágott közbe Dallas. - Steve, mutass tiszteletet az idősebbekkel szemben! Majd leszállás után pattoghatsz. Ez most a lehető legrosszabb alkalom a hepciáskodásra. A fiú is őrlődött magában. - Elnézést - nyögte ki végül. - Rendben van, Steve - mondta Dan. - Nézz rá a melletted lévő monitorra, és mondd meg, mit látsz ott! - Semmit - felelt Steve. - Akkor lehet, hogy a képintenzitást erősebbre kell venni. - Már megtettem, de a képernyő még mindig sötét - mondta Steve. - Nem működik. - Nézd meg a monitort az én oldalamon! - Az se jó. Döbbent csend volt a válasz, aztán Dan a felső műszerfalra mutatott. - Ott fönt... van ott egy kapcsoló az inerciális navigációs rendszerhez. A kijelzős részén látsz valamilyen világító számot? Dallas Steve Delaney vállára tette a kezét. - Majd én megnézem, Steve. Te csak repülj! Egész testében megfeszülve felnézett, aztán megrázta a fejét, majd hirtelen rájött, hogy Dan nem látja, mit csinál, tehát válaszolnia kell. - A kijelző is sötét, Dan... - Ajjaj...! Nos, Dallas, akkor arra kérném, hogy vizsgálja át a megszakító paneleket! Elmagyarázta a több navigációs és számítógépes berendezést is befolyásoló megszakítók nevét és helyzetét, és Dallas mindet végignézte. - A megszakítók mind bekapcsolt állapotban vannak. Mindet lenyomtam, hogy biztos legyek a dologban. Dan egészen összeroskadt az ülésében. - Nem hiszem el...! - Mit? - kérdezte Steve, érezhető félelemmel a hangjában. Dan a fejét rázta. - Egyszerűen nem hiszem el! - Mit nem hisz el, Dan? - kérdezte most már Dallas is. - Amink eddig még megmaradt, a villámcsapás azt is elvette tőlünk. Valószínűleg a jeladónk se működik, úgyhogy lefogadom, azt hiszik, lezuhantunk. Most már szó szerint süketek, némák és vakok vagyunk! Nincs robotpilótánk, nincsenek navigációs rádióink, nincs semmink a helyzetmeghatározáshoz, nem beszélhetek senkivel, a radar is kész... Az egyetlen szerencsénk, hogy a hajtóművek még mennek, és működnek a kormányok meg a visszajelző műszerek...! - Akkor hát mihez kezdünk? - kérdezte Dallas. - Hogyan találjuk meg Thaiföldet? - 73 -

Hosszú ideig nem jött válasz. - Azt hiszem - kezdte lassan Dan -, hogy ha elegendő üzemanyagunk van, és ha meg tudom becsülni, mikor járunk nagyjából Vietnam felett, hajnalig tudnánk keringeni, aztán a partvonalat követve eljutunk Thaiföldre. - Úgy érti, vizuálisan, a terepet követve repülnénk? - kérdezte Dallas meghökkenve. - A szélvédőn kinézve, mint egy autóból? Dan bólintott. - Maguk látnak, én a memóriámra hagyatkozom, és már csak egy térkép kell... Ha elő tudjuk kotorni a megfelelő szelvényt, akkor sikerülhet. - Feltéve persze, hogy látjuk a tengerpartot - tette hozzá Robert. - Bennem az is felmerült - mondta Dan -, hogy ha az utasok közt van valakinek rádiója vagy mobiltelefonja, és kapcsolatba léphetnénk egy irányítótoronnyal... - Ekkor elhallgatott. - Dan - szólt Dallas -, még ha meg is találjuk a megfelelő repteret, hogy az ördögbe szállunk le? Steve egyenesen és vízszintben tudja tartani a gépet, de vajon le is tudtok szállni ti ketten? Steve Delaney ijedt pillantást vetett Danre, miközben a másodpilóta feléje fordította bekötözött fejét. - Nem látom, hogy lenne más választásunk... - mondta végül. - De először is találnunk kell egy megfelelő repteret! Mindössze egy műholdas helymeghatározó rendszer adataira lenne szükségem, hogy megtudjam, hol vagyunk és merre kell mennünk. Ma már a kis egymotoros gépeken is van GPS, mi meg itt ülünk, a fenébe is, egy százhetvenötmillió dolláros, hipermodern repülőgépen, és akár Lindbergh műszereivel vagy egy szextánssal is navigálhatnánk...! Robert MacCabe elgondolkodva meredt a padlóra. Hirtelen felnézett, és nagyot csettintett. Várjunk csak! Lefogadom, hogy valakinek van a gépen hordozható GPS-e. Tudják, azokra a kis kézikészülékekre gondolok. Még a hongkongi duty-free shopokban is láttam, hogy árulják! Megyek, megkérdezem az utasokat! - Robert kikapcsolta a biztonsági övét, majd felállt a pótülésről. Ekkor Dan feléje fordult, és kábán odaszólt neki: - Robert... ha már megy, kérdezze meg azt is, nincs-e valakinek mobiltelefonja. Lehetne egyszer szerencsénk is... MacCabe tíz perc múlva visszatért. - Itt vagyok, Dan! Közvetlenül maga mögött. A másodpilóta balra fordította a fejét, hogy jobban hallja. - No? Sikerrel járt? - Nem, azt hiszem, ismét pechünk van. Találtam egy utast, akinek van ugyan hordozható GPS-e, de a poggyásztérben lévő táskájában. Dan felsóhajtott. - Hja! Arra, sajnos, nincs mód, hogy repülés közben bejussunk a poggyásztérbe... - De Britta azt mondja - folytatta Robert -, ő tudja, hol lehet lemenni a padlón át a poggyásztérbe. Valahol az első osztály mögött. - Miket beszél? - Dan a fejét rázta. - Ja persze, a padlóba épített csapóajtóra gondol az első osztályon. De az csak az elektronikus egységbe vezet... amivel Hongkongban elvittük a torony tetejét. Onnan nem lehet a csomagokhoz férni, ahogy a hátsó térbe se lehet bejutni. Van ott egy hatalmas üzemanyagtartály. Meg aztán útban van a szárnyszerkezet is. - Ezt nem tudtam - mondta Robert. - Hollywood megetette velem, hogy a gép gyomrában konyhák vannak, a poggyásztérbe nyíló ajtókkal. - Léteznek olyan óriásgépek, amiken vannak ilyenek, de ezen nincs. - Várjunk csak egy pillanatra! - szólalt meg Dallas. - Figyeljenek már oda, mit beszélnek! Dan, önnek arra a műholdas izére van szüksége, ugye, hogy eltaláljon egy megfelelő thaiföldi repülőtérre? Dan Wade egy kicsit gondolkozott, csak azután válaszolt. - Igen, egészen biztosan segítene. Nehéz lesz eligazodnunk navigáció nélkül, és jelenleg csak iránytűink vannak. Tartani tudunk bármilyen irányt, csak épp azt nem tudjuk, merre menjünk, ha nincs műholdas helymeghatározónk. De ha az egyetlen ilyen műszer a poggyásztérben van, akkor azt nyugodtan elfelejthetjük. Még ha be is jutnánk oda valahogy, azt még mindig nem tudjuk, melyik raktérben van az a táska... az elülsőben vagy a hátsóban. - Ha már itt tartunk - mondta erre Robert -, éppenséggel tudjuk. A férfi, akié a szerkezet, azt mondta, hogy látta a táskáját, amikor egy nagy szállítószalagról a hátsó raktérbe került. - Mindegy - felelte Dan, és lassan a fejét rázta -, akkor sem tudunk hozzáférni. De azért köszönöm a próbálkozást. - 74 -

Dallas Nielson kikapcsolta a biztonsági övét, majd felállt, és kezét csípőre tette. - Azt az átkozott mindenit! - tört ki belőle. - Jobb, ha tudja, Dan, hogy felálltam, és éppen roppant szúrós szemmel nézek önre! Hogy az ördögbe érti azt, hogy próbálkozás? - Rosszalló pillantásából Robert MacCabe-re is jutott. - A magam részéről még nem láttam, hogy történt volna bármilyen próbálkozás. Eddig csak csupa pesszimista süketelést hallottam. Dan hangosan felsóhajtott. - Értse meg, Dallas, az utastérből nem vezet ajtó a hátsó poggyásztérbe! Hát nem elég érthető ez? - Nem addig a'! Most a gépen van a hátsó csomagtér, vagy tán Hongkongban hagytuk? A másodpilóta még jobban kifordult az üléséből, hogy szembekerüljön a nővel, legalábbis a hangjával. - Dallas, én legalább annyira szeretném megkaparintani azt a GPS-t, mint ön, de... - Én nem úgy látom! Különben igyekezne módot találni arra, hogy megoldjuk a problémát, ahelyett, hogy itt üldögélnénk és bizonygatnánk magunknak, hogy úgysem lehet megtenni... - De ha egyszer nem lehet! - Ez marhaság, aranyom! Csak akarni kell, ez minden! Dan dühödten megrázta a fejét. - Hölgyem, mégis mit gondol, kicsoda ön? A nő nagyot kacagott. - Nem vagyok én hölgy, főnök úr, csak egy nő, aki megtanult pár dolgot a túlélésről az évek során, és az első lecke az, hogy az ember soha, de soha ne adja fel! - Egyáltalán nem tetszik ez nekem! - csattant fel Dan. - Immár másodszor gyanúsít meg azzal, hogy fel akarom adni... Nem adom fel, de nem fogok itt ülni, majd megőrülve ettől az elviselhetetlen fájdalomtól, és közben olyasmin vitázni, amin úgysem változtathatunk! Robert MacCabe csitítóan feltartotta a kezét. - Fiúk, lányok, nyugalom! Ez nem vezet sehová... Dallas ügyet sem vetett rá, és emelt hangon folytatta: - Mit akar ezzel mondani, Dan? Azt jelentse ez, hogy fizikai képtelenség bejutni abba a poggyásztérbe, vagy egyszerűen csak azt, hogy nincs rá kézenfekvő módszer? - Azt, hogy igenis képtelenség, hacsak nem hasogatjuk fel azt a rohadt padlót! - kiabálta Dan. Dallas hagyta, hogy csönd telepedjen a pilótafülkére, Dan pedig közben ráébredt, hogy nagy dühében kissé elszólta magát. - Ez egészen úgy hangzik, mint egy terv! Nem láttam itt valahol heverni egy mentőcsákányt? Dan Wade elutasítóan feltartotta a tenyerét és megrázta a fejét. - Jaj, csak ezt ne! Ezt nem teheti meg! A végén még elvágja valamelyik fontos vezetéket! - Van itt egy kézikönyv erről a madárkáról, amiben benne van, hol futnak azok a kábelek? - A mennyezeten futnak... - kezdte Dan, aztán hirtelen elhallgatott. - Igen, igen, a mennyezetben... erről el is feledkeztem. Ez tehát nem számítana. De a padlóban akkor is lehetnek elektromos vezetékek. És nagyon sok fémet kellene átvágni. - Nem olyan erős az a padlózat, Dan - jelentette ki magabiztosan Dallas. - Éreztem, hogy már attól föl-le pattog, ha az ember végigmegy rajta. Tudják a lenti utaskísérők vagy más a személyzetből, hogy a padlózat melyik része alatt van a poggyásztér? A másodpilóta elgondolkozott. - Talán. De amire gondol, az nagyon nagy erőfeszítést igényel. Nemcsak fel kell hajtani a burkoló fémlapot, hanem át kell törni a rakteret körülvevő üvegszálas borítást is. - Dan, van bármilyen valós ok, ami miatt ne tehetnénk meg? Dan eltűnődött, aztán megrázta a fejét. - Nincs. Legalábbis azt hiszem. Csak arra kell odafigyelni, hogy finoman bánjanak a csákánnyal. Csak semmi heveskedés! Miután átvágták a fémlemezt, hajtsák vissza, de ne próbáljanak alatta átvágni semmilyen merevítőrudat, bármilyen vékony is. Nagy lyukat kell csinálni, de ne feledjék, hogy a feltépett fémszegély nagyon éles tud lenni, és komoly sérülést okozhat. - No, akkor indulás! Robert? Maga hozza a csákányt! - Dallas oldalt fordult, és megveregette Steve Delaney vállát. - Remek munkát végzel, öcskös! Csak tartsd továbbra is egyenesben a madárkát. Minden oké? Steve bólintott. - Ja. - 75 -

- Na és mi van a mobiltelefonokkal? - kérdezte Dan. - Azt meg se kérdeztem, volt-e valakinél mobil. Robert megköszörülte a torkát. - Britta megkérdezte a hangosbeszélőn, és vagy tucatnyi utas felajánlotta az övét, csak az volt a baj, hogy egyiken se volt kapcsolat. - Értem. Akkor mondják meg Brittának, hogy kérdezze meg, van-e valakinél olyan újfajta műholdas telefon, amit az egész világon lehet használni, a mi fedélzeti műholdas készülékeink ugyanis nem működnek. - Már megkérdezte - felelte Robert -, de senki nem jelentkezett. - Baj! - sóhajtott Dan nehézkesen. - Akkor mondják meg Brittának, hogy próbálkozzon tovább. És közöljék vele, hogy én kérem. Ő amolyan alapos német nő, aki megköveteli a szakszerű és biztos helyről jövő utasításokat. Dallas már kiment a pilótafülkéből, amikor Dan megfordult, remélve, hogy még elcsípi a távozóban lévő Robertet. - Várjon egy percet! Robert megtorpant, és visszafordult a pilótafülke ajtajából. - Igen? - Elfelejtettem szólni a biztosítópanelekről ott hátul... azokról a nagy panelekről a szőnyeg alatt. Észreveszik majd amikor felemelik róluk a szőnyeget. Azért vannak ott, nehogy a padló beszakadjon, ha esetleg repülés közben kinyílna a raktér valamelyik ajtaja. - Nem nagyon értem... - Ha a padló alatt hirtelen csökkenne a nyomás, a felületére pedig négyzetcentinként továbbra is félkilónyi nyomás nehezedne akkor a padló ezek nélkül a biztosítólemezek nélkül azonnal beszakadna. A lényeg az, hogy ha találnak és átvágnak egy ilyen panelt, azon át gyorsabban lejuthatnak a poggyásztérbe.

Százhatvan lábbal hátrébb Dallas Nielson a hátsó konyhában rátalált Britta Franzra, és elmagyarázta neki a tervet. - És Dan azt mondta, hogy beleegyezik? Dallas bólintott, és közben Robert is odaért hozzájuk a folyosón, kezében a mentőcsákánnyal. - Kérdezze csak meg a Washington Postot, ha nekem nem hisz... - Ó, hiszek én önnek, Ms. Nielson - mondta Britta, és MacCabe-re pillantott. - Van valami ötlete, hol kéne kezdeni, Britta? - kérdezte Dallas. A nő először a padlóra nézett, majd újra Dallasra. - Azt hiszem, igen. Korábban soha nem gondolkodtam rajta, de pontosan fel tudom idézni, honnan hallatszanak azok a nagy csapkodások és tompa puffanások, amikor a poggyászosok a hátsó rekeszben dolgoznak. - Nem kéne tájékoztatnunk az utasokat arról, hogy mit művelünk? - javasolta Dallas. Látnia kellett volna az arcukat, amikor Robert azzal a csákánnyal végigment közöttük... Britta megfordult, felvette a fejhallgatót, a szájához illesztette a mikrofont, majd benyomott egy gombot. Kedves utasaink, itt a légikísérők vezetője beszél. Kérem, senki ne ijedjen meg, de hamarosan lyukat vágunk a repülőgép padlójába, hogy lejuthassunk a poggyásztérbe. Az egyik utasunknak van odalent a bőröndjében egy navigációs helymeghatározó műszere, amire nagy szüksége lenne a pilótának. Kérem, segítsenek nekünk azzal, hogy nem zavarnak a munkánkban, és megőrzik a nyugalmukat. Köszönjük. Végigsietett a folyosón, majd megállt és letérdelt, hogy megkeressen a szőnyegben egy varrást. - Itt van! - A varrás mentén elkezdte felfejteni a szőnyeget a sárga ragasztórétegről, amely a padlóhoz rögzítette. Nemsoká előbukkant egy fémpanel széle, amely érintésre behorpadt. - Hát itt lenne. Ez az egyik biztosítópanel. - Itt vágjuk? - kérdezte Dallas négykézlábra ereszkedve. Britta nem felelt, csak MacCabe felé nyújtotta a kezét, a csákányt kérve. - Majd én! - mondta Robert, és nekiveselkedett. Britta szigorúan MacCabe-re nézett, aztán Dallasra. - Ha fel kell hasogatni az utastér padlózatát, nekem kell kezdenem! - 76 -

- Ahogy óhajtja, aranyom - mondta Dallas, és Robertre pillantott. - Adja át neki a szerszámot! Britta felemelte a csákányt, célzott, majd erőteljes csapással lesújtott vele. A csákány azonnal felszakította a padlót. A nő ismét nekiveselkedett, és gyors egymásutánban elkezdte csapkodni a fémet. - Van valami... amit... gyorsan tisztázni akarok. Mégpedig az, hogy a nevem... Britta! Nem aranyom... meg édesem... hanem Britta, és kész! - Abbahagyta a püfölést, és villogó szemmel felnézett Dallasra. - Érthető? Dallas felvonta a szemöldökét. - Gondolja, hogy ellent merek mondani egy dühös nőnek, akinél ráadásul csákány van? Britta egy pillanatig mozdulatlan maradt, majd bólintott, és újra keményen lecsapott. - Akkor jó.

Steve Delaney egy szót sem szólt, mióta Dallas és Robert kiment a pilótafülkéből. Ahogy telt az idő, egyre könnyebbé vált számára ugyanazon a magasságon és ugyanabban az irányban tartani a 747-est. Így gondolatainak is megint egyre nagyobb részét foglalta le a kérdés, hogy mi vár rájuk. - Sikerülni fog? - kérdezte hirtelen. Dan Wade feléje fordult az ülésében, és azon tűnődött, mit is válaszoljon. - Nos, Steve, nincs okunk ennek ellenkezőjét gondolni, de... - De nekem kell majd leszállnom, igaz? - szegezte neki a kérdést hirtelen Steve. Hangjában feszültség lappangott, ezt nem is tagadhatta volna. - Nem. Együtt csináljuk majd. - Hogyan? Hiszen maga vak! Hogyan tudna segíteni? - Steve hangjában már-már pánik volt érezhető, s Dan Wade ettől óvatosabbá vált. A kölyöknek nem kell feltétlenül minden eshetőségről tudnia, döntött végül. A fiú helyzetkorrekciós műveletei egyre ritkábbá és szeszélyesebbé váltak. - Nézd, fiú... akarom mondani, Steve, nincs olyan, hogy ne tudjuk megcsinálni! Azt is elmondom, hogyan. Te tájékoztatsz arról, amit látsz, én pedig megadom az instrukciókat, hogy mit csinálj. Pofonegyszerű. Majd én kiengedem a futóművet meg a fékszárnyakat. Az lesz a célunk, hogy a leszállópálya fölé vigyük a gépet és az oldalkormány pedáljaival kormányozzuk, éppen úgy, ahogy azon a szimulátoron csináltad. - De az csak virtuális vezérlés! Ez meg... - Steve nehezen vette a levegőt. - Ez meg valóság! Ha a szimulátorral lezuhanok, csak le kell nyomnom a RESET gombot... - Steve, ide hallgass! Nyugodj meg! - Mi van, ha elbénázom, és lezuhanunk? - Ez nem fog bekövetkezni! Nagyon is jól csinálod! Apád büszke lenne rád... - Na ja! - mordult fel Steve. - Igen, az lenne! - erősködött Dan. - Úgy repülsz ezzel a géppel, hogy egy veterán pilóta is megirigyelhetné. - De én nem akarok pilóta lenni! És az apámat hagyja ki! - Nézd, lehet, hogy nem bánok valami jól a gyerekekkel, de... Steve dühösen a másodpilóta felé fordult, keze remegett a botkormányon. - Maga is pont olyan, mint ő! Mint minden átkozott pilóta! Ha valaki annyi idős, mint én, akkor értéktelen, hacsak nem kell tőle valami, de még akkor se tud senki a kedvükben járni...! - Steve... - Hogy lehetsz annyira hülye, hogy még azt a zseblámpát se tudod egyenesen tartani, Steven? - folytatta apját utánzó modorban a fiú. - Te marha, már akkor tudtam, hogy el fogod rontani, amikor megkértelek rá! Steven, még a húgyot se tudnád kiönteni egy csizmából, ha a sarkán nem lenne ott a gyári útmutatás. - Egy pillanatra elhallgatott. - Hát én bizony megmutattam neki, milyen hülye vagyok. Sok hosszú éjszakám ment rá a szimulátorozásra, de végül önerőmből megtanultam vezetni az ő drága kis gépeit!

- 77 -

Steve éles pillantást vetett a másodpilótára, majd újra a műszerekre nézett. - Nem csak egy vagyok a tucatnyi kölyök közül, és legfőképpen nem vagyok hülye! Végül is vezetem ezt a maga átkozott gépét, vagy nem? - De igen - felelte Dan óvatosan. - Tényleg te vezeted ezt a repülőt, méghozzá figyelemre méltóan jól. Ne haragudj, hogy kölyöknek hívtalak. - Á, most persze sajnálkozik és visszakozik, mert szüksége van rám. De ha lent lennénk a földön, persze minden egész más lenne. Akkor azzal jönne, hogy „Húzz innen, klapec, ne zavarjál!”. Ez a faterom szavajárása. - Sajnálattal hallom ezt, Steve. - Na ja. - Nézd, nyilván azt szeretnéd, hogy úgy bánjak veled, mint egy felnőttel, és ez érthető is. De ez azt jelenti, hogy őszintén kell beszélnem veled. Rendben van ez így? Steve még mindig szaggatottan lélegzett és nyilvánvalóan félt, de azért bólintott. - Igen. Rendben. - Akkor jó. El kell végeznünk idefenn egy komoly feladatot, neked meg nekem. Te vagy az egyetlen a fedélzeten, aki tud valamit a repülők vezetéséről, és lát is. Én meg az egyetlen képzett pilóta vagyok. Ha sikeresen össze tudjuk hangolni a képességeinket, azaz, ha tudunk kooperálni, nem lesz semmi baj. Szeretném, ha a feladatra összpontosítanál, és félretennéd a félelmeidet éppúgy, mint az ingerültségedet. Mielőtt bármit visszaszólnál, hadd emlékeztesselek, hogy nekem is ugyanezzel kell megküzdenem. Momentán én is nagyon félek. Ez nem tréfa, komolyan mondom. Rettegek, hogy elfuserálok valamit, és akkor a gépen velem együtt mindenki meghal. Halálra vagyok rémülve attól is, hogy... talán soha nem nyerem vissza a látásomat, és hogy többé nem csinálhatom azt az egyetlen dolgot, amihez értek, vagyis nem repülhetek. Borzasztó dühös vagyok magamra, amiért elveszítettem a gép felett az uralmamat, és nekimentem annak a toronynak Hongkongban. És mindezeken kívül pokoli fájdalmaim is vannak... és... ki kell mennem a mosdóba, ami azt jelenti, hogy a fedélzeten lévő kétszáznál is több ember életét átmenetileg teljesen rád kell bíznom. Steve Delaney magába mélyedve, hosszan hallgatott. - Hát... ez tényleg ijesztő - mondta végül a fiú, arcán halvány mosollyal. - Jól van. Ha mindketten rémültek vagyunk, könnyen vagdalkozhatunk egymással, de ezt most végképp nem engedhetjük meg magunknak. Áll az alku? - Már a kooperálásról? - Igen, pontosan arról. És persze, anélkül, hogy közben az apádhoz hasonlítgatnál. - Megígéri, hogy nem hív többet kölyöknek? - Meg. De mi van, ha dühös leszek rád? Akkor hogy nevezzelek? - Mondja csak azt, hogy Steven Julius Delaney! A muterom szokott így hívni, ha pipa rám, és olyankor én frászt kapok. - Rendben. Akkor tehát megállapodtunk, Steve? És... kérlek, ne engedd el a botkormányt, hogy megrázd a kezem. - Oké. Steve hallotta, ahogy Dan kikapcsolja a biztonsági övét. Érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul, miközben a másodpilóta kikászálódott a székéből, majd óvatosan a középső konzol mögé téve a lábát előrenyúlt, hogy megtámaszkodjon az egyik pótszék támlájában. - A pilótafülke mögötti mosdóban leszek, Steve. Max két perc, és itt vagyok. - Na és ha történik valami, amíg nincs itt? - Akkor oldd meg! Tudom, hogy képes vagy rá!

Tizenhatodik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN A DÉL-KINAI-TENGER FÖLÖTT NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 3 ÓRA 37 PERC / Z-IDŐ: 19 ÓRA 37 PERC - 78 -

A turistaosztály végében Britta Franz egy üres ülésnek támaszkodott, és a padlóban lévő csipkés szélű, tátongó lyukba nézett. A lyuk kitágítása a vártnál jóval nagyobb erőfeszítést követelt, még azután is, hogy Dallas és Robert MacCabe is beállt segíteni. Látta, ahogy Dallas odalenn mozog a csomagok között. Zseblámpával kereste azt a bőröndöt, amelyben a kis hordozható, műholdas helymeghatározó műszer volt. Miután Britta a hangosbemondón bejelentette, hogy lyukat fognak vágni a padlóba, az utasok tágra nyílt szemmel, néma csendben, szinte megbabonázva hallgatták, ahogy a fémmel küzdenek. Amint elég nagyra nőtt a lyuk ahhoz, hogy átférjenek rajta, Robert visszament a pilótafülkébe. Britta körülnézett a turistaosztályon, és számba vette az utasokat. Kilenc embert költöztettek előre más ülésekbe, hogy a munka alatt ne legyenek körülöttük; többségükben a turistacsoporthoz tartoztak. Ezenkívül még legalább egy tucat ember álldogált tisztes távolságban idegenvezetőjük, Julia Mason mellett. Britta bátorítóan Juliára mosolygott. - Jól van? - kérdezett vissza a nő biztatóan. Britta bólintott. - Persze, csak kissé fáradt vagyok - füllentette, és azon igyekezett, hogy az arcán semmi ne látszódjon egyre elhatalmasodó félelméből. Ez biztos valami rémálom! Jó lenne már felébredni belőle, gondolta, noha pontosan tudta, hogy nem álmodik. Az első osztály utasaira gondolt, meg a kereskedelmi delegációra. A krízis óta elég kevés figyelmet szentelt nekik, de Claire, aki az alsó szint első osztályán tevékenykedett, azt jelentette, hogy mindenki nyugodt. A turistaosztályon az utasok egyharmada ázsiai volt, Hongkongból, Kínából és más országokból. Legtöbbjük az ülésében maradt, és bár igyekeztek nyugodt arcot vágni, szinte mindannyian Britta szemét fürkészték, hátha kiolvashatnak belőle valami biztatót, valahányszor végigment a folyosón. Soha nem tűnt még ennyire terhesnek a munkájával járó felelősség, hogy állandó mosolygással öntsön lelket az utasokba. Meghallva odalentről az egymásra boruló táskák zaját, Britta figyelme újra a poggyásztérre irányult. - Dallas? Mi újság odalenn? - szólt le neki. Kissé dühös válasz érkezett. - Minden a legnagyobb rendben, Britta. Amint lesöpröm magamról a lábamra zuhant pár mázsa csomagot, rendbe jövök, és húsz helyett talán tíz év is elég lesz ahhoz, hogy kiheverjem ezt a mai éjszakát... - Aha... Dallas feje kibukkant a lyukból. Vigyázott, hogy távol tartsa magát az éles fémszegélyektől. - Világosbarna volt az a táska, ugye, Britta? - kérdezte. - Igen. - Walters van ráírva? - Igen - bólintott Britta, és szemében remény csillant. - Megtalálta? Dallas megrázta a fejét. - Még nem. De azt hiszem, most már tudom, hol keressem. Újra eltűnt, és az egész utastérben jól lehetett hallani a lent elkezdődött nagyarányú táskadobálást.

A

pilótafülkében Dan Wade irányított, amíg Steve Delaney, kiment a mosdóba. Robert MacCabe folyamatos tájékoztatást adott arról, hogy mit lát a műszereken. - Igazán jól megy a dolog! - mondta Dan, amikor a tizennégy éves Steve visszatért a pilótafülkébe. - Szinte látom magam előtt a műhorizontot, ahogy ön leírja, és aszerint repülök, amit ez alapján magam elé képzelek. - Nekem úgy tűnik, egyenletesen repülünk - mondta Robert. - A leszálláshoz sajnos nem eléggé. - Biztos benne? - kérdezte Robert. Dan a bal oldali ülés felé fordult. - Át tudod venni, Steve? Steve Delaney biccentett, és csak utána jutott eszébe, hogy Dan ezt nem láthatja. - Igen, át. - 79 -

- Akkor a tiéd - mondta Dan. - Most ezt a lenti műszert figyeld, és repülj tovább kettő-kettőzérón. - Meglesz. Dan felsóhajtott, és Robert felé fordult. - Ha jól gondolom, húsz perc múlva repülünk el a vietnami határ felett, és aztán másfél órán belül már világos lesz. Bárhogyan döntünk is, nem árt, ha addigra kitaláljuk és begyakoroljuk. Hallotta, ahogy Robert MacCabe feláll az üléséből. - Itt hagynám önt Steve-vel egy kis időre, ha nem probléma. - Robert félig nyitva hagyta a pilótafülke ajtaját, és visszament az utastérbe. Nem volt semmi különösebb célja, épp csak annyi, hogy pár perc erejéig mentesüljön a feszültség alól, és feloldódjon. Susan Tash kinyúlt, és elkapta az ingujját, ahogy elhaladt mellette. - Mi folyik a pilótafülkében? - kérdezte. Dr. Graham Tash is várakozóan nézett rá, Robert így kénytelen volt lehajolni hozzájuk, és tájékoztatni őket. - Dan figyelemre méltóan jól bírja, a fiú meg, ez a Steve gyerek, kiválóan repül, de... - Le fogunk tudni szállni valahol? - kérdezte Susan kertelés nélkül. Robert sóhajtott, és futó mosoly suhant át az arcán. - Persze, és nekem úgy tűnik, hogy a fiatal Steven lesz az, aki leteszi majd a gépet, miközben Dan mondja neki, mit csináljon. Bárhogyan is, meg kell várnunk a napfelkeltét, hogy megfelelően hosszú leszállópályát kereshessünk. Susan lebiggyesztette a száját, és komor férjére pillantott, majd vissza Robertre. - Szerintük meg tudják csinálni? - kérdezte. A veterán riporter a nő szemébe nézett, és arra gondolt, milyen gyönyörű is, aztán bólintott. Azt hiszem, igen. Mindannyian ezen a véleményen vagyunk. - Ez aztán a sztori, mi? - horkant fel Graham. - Nézze, én inkább... Graham felemelte a kezét. - Elnézést, nem arra céloztam, hogy ezért tartózkodik a pilótafülkében, csupán arra akartam utalni, hogy ha túljutunk ezen a rémálmon, legalább lesz egy profi tollforgatónk, aki majd szavakba önti. Robert elgondolkozott, majd az orvosra mosolyogva bólintott. - Igazán kedves öntől, hogy így látja, doktor úr. Bevallom, ez eddig bennem így fel sem merült, de igaza van. Így még nagyobb az ösztönzőerő... Susan megszorította a kezét. - Köszönjük - mondta. Amikor Robert elment, Graham felállt, majd hátraintette Susant az utastér hátsó részében lévő konyha felé. A légiutas-kísérők mindannyian az alsó szinten voltak. Graham behúzta a függönyt, aztán magához ölelte a nőt. - Graham! Jól vagy? - Nem is tudom, Suze... - Hátrébb húzódott, és a nő szemébe nézett. - Te hogy bírod? - Miért, te hogy bírod? Úgy nézel ki, mint aki idegsokkot kapott. A férfi bólintott. - Az az igazság, édesem, hogy sose féltem még ennyire. De azért nagyon remélem, hogy nem ér tragikus véget ez az egész... A nő erre felkacagott. Graham megütközve nézett rá. - Ugyan min szórakozol ilyen jól? - Hát a helyzetünkön! Itt vagyunk egy óriásgépen, rádióirányítás nélkül, és egy vak pilótára meg egy kamaszra vagyunk bízva... Graham halványan elmosolyodott. - Hát, igen... - Kész röhej! - A nő idegesen nevetett. - Te nem is érzed át a helyzet komolyságát? - szólt rá Graham. A nő elcsendesedett. - Dehogynem. Nagyon is tisztában vagyok vele. Csak hát annyira nevetséges azt gondolni, hogy élve megúszhatjuk... - Hogy érted ezt, Suze? - Nekünk már annyi, édesem, úgy értem. - Hé... ne mondj ilyet! Igenis, van esélyünk! Te is hallottad, mint mondott az a fickó! A nő két tenyerébe fogta férje arcát. - Édesem, nem azt mondom én, hogy nem kéne mindent megpróbálnunk, és azt se, hogy nincs esély, de úgy hiszem, szembe kellene végre néznünk azzal, hogy valószínűleg nem éljük ezt túl. A férfi kis ideig hallgatott, és közben az asszony arcát fürkészte. Látta, hogy a nő kék szemében könnyek gyűlnek. - 80 -

- Drágám... - Tudod, mit kéne tennünk? Menjünk, keressünk egy mosdót, és szeretkezzünk, amíg le nem zuhanunk. Ha már meg kell halnunk, én így szeretnék! Most Grahamen volt a sor, hogy nevessen. - Jó ötletnek találod, ugye? - kérdezte Susan. - Nemrég épp azt gondoltam, hogy pontosan ezzel állnál elő, ha meg lennél győződve a közelgő halálunkról. - A feleségére nézett, és látta, ahogy a mosoly eltűnik az arcáról. Magához húzta, és szorosan átölelte. - Graham, szeretlek! Tarts még a karjaidban egy kicsit! Ne beszéljünk többet!

A turistaosztály hátsó részében hirtelen izgatott kiáltás hallatszott a poggyásztérbe nyíló lyukból. Britta felugrott, hogy lekukucskáljon, és látta, hogy egy táska emelkedik fölfelé. Rögtön érte nyúlt, majd elvette. Aztán Dallas feje jelent meg a nyílásban, széles vigyorral az arcán. - Ez lesz az a táska, Ms. Franz! - Remek! - lelkendezett Britta. - Itt van valahol a közelben Mr. Walters, hogy előhalássza a szerkentyűt, vagy nekem kell a gatyái között turkálnom? Britta odavitte a táskát egy aggodalmas arcot vágó férfihez, aki pár méternyire álldogált tőlük. - Hát megtalálta! - kiáltott fel, ahogy Britta közeledett felé. Elvette a táskát, kicipzározta, majd valahonnan a mélyéről előhúzta a GPS-t. Britta a 747-es eleje felé mutatott. - Induljunk! A kapitány... - Elhallgatott, mert kissé megszédült, ahogy a szót kimondva lelki szemei előtt megjelent a halott főpilóta képe az elfüggönyzött fülke mögött. Hátán végigfutott a hideg. A készülék tulajdonosa ezt észre is vette. - Kérem! Jól van? - kérdezte aggódva. Britta bólintott. - A másodpilótának - korrigálta magát - nagy szüksége van rá, most azonnal! A férfi kivette a műszert a tartójából, majd bekapcsolta, és figyelte, ahogy a kis LCDkijelzőn mindenféle karakterek tűnnek fel, azt jelezve, hogy a szerkezet műholdjelek után kutat. Britta intett a férfinak, hogy kövesse, majd elindult a pilótafülke irányába. - Dan, Britta vagyok. Megtaláltuk a GPS-t! A másodpilóta megfordult a székében. - Nagyszerű! De szükségem lesz valakire, aki segít... - Ő is itt van - vágott közbe Britta. - Mr. Walters, ő Dan Wade, a jelenlegi kapitányunk. Finoman betessékelte Walterst a központi konzol mögötti részre. A férfi megrázta a másodpilóta kinyújtott kezét. - Mr. Walters, hallotta a... közleményeimet a hangosbeszélőben? Tudja, ugye, mivel nézünk szembe? Walters riadtan látta, mekkora erőfeszítésébe kerül a pilótának a beszéd. - Igen, tudom. Szólítson Johnnak, kérem. - Rendben, John. Ön nem pilóta? - Nem. Nekem csak egy vitorlásom van. Ahhoz vettem a GPS-t. - Nyilván tudja, hogy nem látok. A mellettem lévő ülésben ez a fiatalember Steve Delaney. Sokat gyakorolt repülési szimulátoron, és meglehetősen nagy tapasztalatra tett szert, így most ő repül helyettem. De mindenképp tudnunk kell... hogy hol vagyunk és merre megyünk. Tudna ebben segíteni? - Természetesen, Wade kapitány! - Hívjon egyszerűen Dannek, kérem. Belső antennája van a készüléknek, vagy az ablakra kell tenni? - Az utóbbi. Kis tapadókorongjai vannak, azzal lehet az üveghez rögzíteni. - Használja ezt a kis oldalablakot a pótülés mellett, itt mögöttem. A többi ablakban fűtőszálak futnak, amelyek leárnyékolhatják a műholdas jeleket. Dan hallotta, ahogy John Walters a Robert MacCabe által üresen hagyott pótülés körül tüsténkedik. Végül sikerült feltennie az antennát az ablakra. - John, jelzi ez a kis készülék, ha megfelelő számú navigációs műholdat talál? - 81 -

- Persze. Olyankor csipog - felelt Walters. - Akkor be tudná ütögetni a... a reptér koordinátáit, ahová menni akarunk? - Természetesen. Meg fogja adni a sebességet, a pontos irányt, a távolságot a célpontig mérföldekben, meg azt is, hogy mennyi időbe telik az út, percekben. - A követendő repülési útvonalat is megadja? - Igen. Ezt a műszert igazából repülőkre tervezték, de én a hajómon használom. A pótülés felől elektromos csipogás hallatszott. - Ez az! - jelentette be John Walters. - Megvan! - Itt a terület repülőtérképe. Megkeresné nekem a koordinátákat a térképen, aztán megmondaná... hogy milyen messze vagyunk Vietnam partjaitól? Walters óvatosan elvette a térképet, majd szétnyitotta. Csaknem egy percen át aggodalmas arcot vágva keresgélt rajta, aztán hirtelen felderült. - Megvan! Alig száz mérföldnyire vagyunk a parttól. Nagyjából negyven mérföldnyire délre fogunk elrepülni Da Nang és China Beach felett. Dan meglepett arcot vágott. - Ön katonaviselt ember, John? - Igen. A légierő leszerelt törzsőrmestere. Da Nangnál állomásoztunk a háború alatt. És ön? - Én is a légierőnél szolgáltam - felelte Dan. - Két hosszú éven át voltam itt légiirányító. Mély levegőt vett, és újra megdörzsölte a homlokát. - Elmondom, mire van szükségem, John. Szeretném, ha megnézné a térkép másik oldalát, és megkeresné U-Tapao koordinátáit. Ismerős UTapaóban? Bangkoktól délre van. - Túlságosan is ismerős! Úgy volt, hogy egy délutánt fogok ott tölteni, de egy egész év lett belőle! Dan Walters szavain gondolkodott. - Azt hiszem, valamikor máskor szívesen meghallgatnám ezt a történetet. - Rendben. - John felnevetett. - Még a nő nevére is emlékszem... Dan elmosolyodott. - Ha be tudná táplálni U-Tapaót... és irányt tudna nekem adni meg időt, ha ezzel a sebességgel megyünk tovább... rettentő sokat segítene. Walters jó néhány percen át vacakolt a térképpel és a GPS-sel, majd feljegyzett egy számot egy jegyzetpapírra, amit az ingzsebéből vett elő, és odanyújtotta a másodpilótának, megfeledkezve róla, hogy Dan nem lát. El is szégyellte magát; visszahúzta a kezét, és hangosan felolvasta az irányt. - Kettő-három-zéró irányba kell repülnünk. Dan bólintott. - Akkor egészen jó volt a tippünk. Mi kettő-kettő-zérón repültünk. - Akkor legyen kettő-három-zéró? - kérdezte Steve. - Igen. Korrigálj egy keveset jobbra. - Dan oldalt fordította bekötözött fejét. - Mennyi a távolság, és mennyi időbe telik, John? - U-Tapaótól négyszáznyolcvan tengeri mérföldre vagyunk, amit ezzel a sebességgel valamivel kevesebb, mint két óra alatt tehetünk meg. - Walters elhallgatott, Steve Delaneyre nézett, majd újra Danre. - Maradjak itt továbbra is segíteni? Dan egy pillanatig habozott. - Igen. És nem is csak azért, hogy a GPS-sel segítsen. Lenne egy másik feladatom is az ön számára, ha kérhetem. Leszálláskor jó néhány embernek kell majd ide bezsúfolódnia és segítenie hangosan beolvasni a műszerek adatait. Steve fog repülni, én hallgatom a beolvasott értékeket, és szeretném, ha ön lenne az egyik hang. - Persze, persze, de hát... Sikerülhet ez? Dan újra oldalt fordította a fejét. - Muszáj, hogy sikerüljön. Nincs más lehetőségünk!

A tényt, hogy a Meridian 5-ös még mindig a levegőben van, titkosították, ám Jake Rhoades mégis úgy döntött, hogy Kat Bronskynak tudnia kell róla. A telefonon közölt hír hallatán a nő kimondhatatlanul megkönnyebbült, dacára annak, hogy így is fájón nyilvánvaló volt mindkettejük számára: a krízis megoldása még igen messze van, és annak okát, ami velük történt, még mindig homály fedi. - Hála az égnek! Nem is tudod, mennyire megkönnyebbültem! - mondta Kat, és meglepetten tapasztalta, hogy a könnyeivel küszködik. Elhessegette a feltörő érzelmeket, és folytatta. - Ezzel - 82 -

együtt nagyon aggódom is, mégpedig egy bizonyos utas sorsa miatt, aki valószínűleg fontos adatok birtokában van a SeaAirrel kapcsolatban. - Nocsak! - kiáltott fel Jake csodálkozó, de némileg óvatos hangon. - Erről majd később fogok beszámolni. - Nem értelek! - mondta Jake. - Majd megértesz. Jelenleg annak kiderítését tartom a legfontosabbnak, hogy mi okozta ezt a mostani a balesetet. Egy dologban biztos vagyok: a Meridian másodpilótája azt mondta, hogy valami hihetetlen erősségű fény vakította el, amely egy előttük történt robbanásból származhatott. Hallottam a légiirányítás hangfelvételét. - És ezt vizsgálod? - kérdezte Jake. - Voltaképpen azt próbálom kideríteni, miért keresztezte egy légi mentőként működő amerikai magángép egy utasszállító 747-es útját, és hogy miért tűnt el később. Itt azt gyanítják, hogy összeütköztek a levegőben, de becsapódásról nem érkezett jelentés. Jake, jó lenne, ha elintéznéd, hogy valaki beszéljen az FAA Oklahoma Cityben lévő repülőgép-nyilvántartási osztályával, és megtudna mindent a Bombardier Global Express November-Kettő-Kettő-Zuluról: kié a gép, ki repül vele, hová tart, és hajtottak-e végre rajta valamilyen speciális átalakítást. - Gondolod, hogy köze lehet a balesethez? - kérdezte Jake. - Egyelőre nem tudom - felelte Kat -, de nem hinném, hogy te például gyakran láttál olyat, amint egy kis magángép egy 747-essel cicázik... Fogalmam sincs, mi történhetett, de elhallgatott a jeladójuk, és veszélyesen közel repültek a Boeinghez. - Mindenféle találgatások vannak - mondta Jake -, a levegőben való ütközéstől egy tengeri rakétáig, amely foszfortöltetű robbanófejjel volt ellátva, s a magángépen lévő lézeres céljelző irányította volna. Különben is, már rég megkértük a nyilvántartási adatokat. Pár perc, és kézhez kapom az eredményt. Kat elismerően füttyentett. - Szép munka, Jake! Akkor várok türelemmel.

A

z amerikai érdekeltségű vállalati repülőgéppark helyi vezetője, miután megtudta, hogy beosztottjait hajnali háromkor egy FBI-ügynök faggatja, autóba vágta magát, és őrült iramban a nyolc mérföldre lévő helyszínre hajtott. Miután odaért, felbecsülhetetlennek bizonyult a segítsége. Minekutána engedélyt kaptak arra, hogy beszélhetnek, az N22Z-t karbantartó és üzemanyaggal feltöltő alkalmazottak részletesen leírták Katnek a repülőt, két pilótáját és két utasát - mind férfi, mind szűkszavú és titkolózó, és mind amerikaiak, már amennyire meg tudták ítélni. Amikor Kat végzett, a vezető visszakísérte a gyönyörű új magánterminálon keresztül, majd átadott neki egy nejlonzacskót, benne az üzemanyag elszámolási nyugtájával. - Remélhetőleg talál rajta ujjlenyomatot - jegyezte meg a vezető. - Megkértem azt az emberünket, aki szintéri megérintette a nyugtát, hogy tegyen a zacskóba egy kis műanyag lapot a saját ujjlenyomatával. - Köszönöm! Nagyra értékelem a segítségét - mondta Kat, egy meleg mosoly kíséretében. - Megmondaná nekem, mi folyik itt, Ms. Bronsky? - érdeklődött tovább a férfi. Kat megrázta a fejét. - Sajnálom, de egyelőre nem mondhatok semmit. Talán majd legközelebb, amikor a városban járok. De mindez nagyon fontos, és az FBI újra hálásan köszöni a segítségét. A férfi elmosolyodott, meghajolt, és kinyitotta Katnek az ajtót.

Kat épp a konzulátusi kocsi felé tartott, amikor megszólalt a táskájában a műholdas telefon. Jake Rhoades kereste. - Jelentkeztek az FAA emberei Oklahoma Cityből. A November Kettő~Kettő-Zulu nyilvántartási számot nem adták ki egyetlen Bombardier Global Expressnek sem. Sőt semmilyen más gépnek sem. Az a szám tehát, amit azon a gépen láttál, kétségtelenül valami hamis felfestés. - Vagy úgy. - Kat felsóhajtott és megrázta a fejét. - Akkor a sejtésem beigazolódott. Ez is csak azt erősíti meg, hogy közük van az ügyhöz. - Tényleg? - 83 -

- Jake, nem volt semmiféle ütközés a levegőben! Jake némi hallgatás után azt mondta: - Nos, Langleyből, a CIA központjából azt az információt kaptuk, hogy volt. Meg vannak győződve róla. Te mit tudsz, Kat? - Ismerem egy kis gép radarképét a jeladójával. Láttam a rögzített radaradatokat. Az a gép nem zuhant le. Higgy nekem! Kitért az antenna hatósugarából, egész leereszkedett a föld fölé, hogy eltűnjön. Meg kell tudnunk, kié az a bizonyos gép! - Ahhoz szükség lenne a gyártási számra - felelte Jake. - Az alkalmazottak, akik feltöltötték itt Hongkongban üzemanyaggal, nem írták fel a gyártási számot, de ezt rendes körülmények közt nem is szokták megtenni. A nyilvántartási szám éppen úgy volt felfestve, ahogyan annak lennie kell, az üzemanyagért pedig hitelkártyával fizettek. Átfaxolom a nyugtát, amint megnéztem rajta az ujjlenyomatokat. - Kat egy pillanatra elhallgatott, rádöbbenve, hogy gyakorlatilag ő diktál a főnökének. - Nézd, Jake, tudom, hogy egyelőre hivatalosan nem vagyok az ügyön, de úgy gondolom, jelentős előrehaladást tudok elérni, mielőtt még az NTSB nekilátna. És javíts ki, ha tévednék, de az FBI különben is az egyik fő kivizsgálója lesz ennek az ügynek, nemde? - Ha bűncselekmény történt, szabotázs vagy rakétatámadás, akkor kétségtelenül így lesz. A légierő legalább egyetért veled. Szerintük rakéta áll a dolog hátterében. - Téged nem zavar, ha tovább vizsgálódom? - Számítana valamit is, ha zavarna? - kérdezett vissza Jake. - Természetesen! Nem vagyok talán hű szolgája, Mr. Rhoades? Jake nevetett. - Ezzel nem húzol csőbe, Kat... - Jól van, no. De most komolyan: folytathatom? - Természetesen! Mutasd meg a CIA-nak! De mit javasolnál? - Egyelőre, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha tovább keringek itt ezzel a konzulátusi autóval meg a sofőrjével, míg biztonságosan le nem száll valahol a gép. Hangosan gondolkodom. - Értem. És ezenkívül? - Nos, ha Vietnamban, vagy mondjuk, Thaiföldön szállnak le, le kell majd mondanom azt a megbeszélést a konzulátuson, és az első géppel Bangkokba kell repülnöm, hogy kihallgathassam a pilótát és mindenki mást arra vonatkozóan, hogy mi találhatta el őket. - Rendben. Nem tudom persze, hogyan fogjuk megkapni a diplomáciai engedélyeket, de várjuk ki, hol szállnak le. - Folyamatosan kapjuk a CIA-től a friss híreket? - Igazság szerint ők is az NRO friss híreit továbbítják. Amint jutottunk valamire, visszahívlak. - De mi a legfrissebb információ? - kérdezte izgatottan Kat. - Mi a gép pozíciója? - Még mindig a levegőben vannak, jelenleg Vietnam partjai felé közelednek. A CIA szerint bőségesen elegendő üzemanyaguk van, hogy eljussanak Bangkokba, és úgy tűnik, tényleg arra tartanak. - Jake, abból a hamis „N” nyilvántartási jelből arra következtetek, hogy ez valamiféle nagyszabásű akció lehet. A felderítésnek át kellene fésülnie a Meridian körüli légiteret. Meglehet, hogy a Kettő-Kettő-Zulu még mindig ott van a közelben. - Úgy érted, lehet, hogy a Global Express még mindig a Meridian nyomában van? - Pontosan úgy! Márpedig, ha ez így van, akkor különleges biztonsági intézkedéseket kell hozni abban a pillanatban, hogy a 747-es földet ér, sőt már jóval előbb, mert a Global Express kétségkívül közvetlenül mögötte fog leszállni. És ha az ellenséges gép, hát a bent ülők nem lesznek boldogok, hogy a Meridian nem zuhant le... - Ezt azonnal továbbítom. - Érted már, miért aggódom? - kérdezte Kat. Hallotta, hogy Jake felsóhajt. - Sajnos igen, értem. Bárki repül is azzal a magángéppel, minden erejével azon lesz, hogy befejezze, amit elkezdett.

Tizenhetedik fejezet - 84 -

A MERIDIAN 5-ÖS FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN A DÉL-KÍNAI-TENGER FELETT NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 4 ÓRA 42 PERC / Z-IDŐ: 20 ÓRA 42 PERC

Most, hogy szemfájása határozottan alábbhagyott, és a fiatal Steve Delaney meglepően simán vezette a gépet, Dan Wade ismét elkezdett reménykedni. Hátradőlt, nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy tisztán gondolkozzon. Tudatába azonban hirtelen egy fülsértő hang hatolt. Mi ez...!? Úristen! Ez a hajtóműben keletkezett tűzre figyelmeztető vészcsengő! Dan ingerülten az elülső műszerfal felé fordult, és azon tűnődött, vajon a hajtóműtüzet jelző négy kapcsoló közül melyiken világíthat a vörös fény. Az a fény, amely tüzet vagy túlmelegedést jelez a megmaradt hajtóművek valamelyikében. - Mi ez? - kérdezte máris Steve Delaney a bal oldali ülésről. Dan érezte, hogy a botkormány finoman megremeg, ahogy Steve a csengő éles hangjától megrándul. - Figyelmeztetés, hogy a hajtóműben tűz keletkezett - felelt Dan. - Steve, nézz oda, ahová mutatok! Gyorsan! Annak a négy karnak az egyikén vörös fénynek kell világítania. Melyiken ég? Van egy nagy szám a végén. - Öö... az egyesen! Ó, uram-teremtőm, a bal oldali belső motor már leállt, most erre le kell kapcsolnom a bal külsőt is... Dan rátette a megfelelő kapcsolóra a kezét. - Azon az egyetlen karon van a kezem, amelyik világít? - Igen - felelt Steve, és hangja nagy ijedtségről árulkodott. - Ne hagyd abba a repülést, Steve! A gép balra akar majd fordulni, de ne hagyd! Uralkodj magadon, figyelmeztette magát Dan. Ha félelem hallatszik a hangodban, ő is pánikba esik. Csak nyugalom! - Jól van, Steve. Az ilyen esetekben előre meghatározott lépéseket kell tennünk. Először felteszek neked néhány kérdést, aztán... megoldjuk a dolgot. - Oké. - Először is, nézz a középső műszerpanelen oda, ahová mutatok. Vörösen világít bármelyik hajtómű visszajelzője? - Igen. - Melyik? - Az egyes. Dan nagy levegőt vett, és próbálta összeszedni a lelkierejét. - Nézz végig a műszereken, és keress egy olyat, amire az van írva, hogy EGT. Olvasd le róla a hőmérsékletet! - Hát... úgy látom, hétszáz valami. - Emelkedik? - Igen. Lassan. - Jól van, Steve. Most lekapcsolom az egyes hajtóművet. Újra a világító karra teszem a kezem. Lényeges, hogy pontosan azon legyen. Az egyes számú karon van a kezem? - Igen. - Biztos vagy benne? - Holtbiztos! Az egyesen van a keze. - Jól van. Most meghúzom, és ezzel kiengedem a tűzoltó palack tartalmát. Kigyulladt egy fény? - Igen. Jaj, csak legyen elég ennyi, fohászkodott Dan. Azon az oldalon csak ez az egy tűzoltó palack maradt. A bal szárny közeléből hirtelen hatalmas robaj hallatszott, amibe az egész repülőgép beleremegett. Úristen! Felrobbant! - 85 -

- Mi volt ez? - kérdezte Steve Delaney rémült hangon. - Steve - kérdezett vissza Dan -, az elülső panelen az egyes hajtómű visszajelző értékei mind nullára estek? - Igen, mind. - Kialudt a vörös fény a karon? - kérdezte Dan lélegzet-visszafojtva. - Nem. Beletelhet fél percbe. Csak semmi pánik! De ha kész az a hajtómű is... - Figyeld a vörös fényt, Steve! Szólj, amikor kialszik, de közben repülj tovább! - Jó. Dan! Balra dőlünk! - Nyugalom, Steve! Döntsd vissza jobbra! Azt teszi majd, amire utasítod. Nézz újra a műhorizontra! Hozd vissza a gépet egyenesbe és vízszintbe. Közben én rásegítek az oldalkormánnyal. Ne feledd, hogy ez a gép akkor is remekül elboldogul, ha már csak két hajtómű megy az egyik oldalon. Dan érezte, ahogy a botkormány egyre jobban rángatózik, ahogy a fiú a bal oldali ülésben a géppel küzd. Dan jó néhány fokot állított az oldalkormányon, hogy ellensúlyozza a bal szárnyon elveszített hajtómű lökését, és nem vett tudomást a telefon csöngéséről. - Még mindig balra akar fordulni? - kérdezte Dan. - Igen! Most már nem annyira, de... nagyon nehéz tartani! - Még többet rásegítek... Most jobb? - Igen, azt hiszem... jobb. Sokkal jobb! - Látod az elfordulás- és csúszásjelzőt? A műhorizont alatt. - Igen... látom. - A kis golyó középen van, vagy inkább balra vagy jobbra? - Inkább egy kicsit jobbra. Dan állított az oldalkormányon. - Na és most? - Majdnem középen - felelte Steve, és hangja csaknem egy oktávval volt magasabb a megszokottnál. - Jó. Most már egyenesen kell repülnie. Ne hagyd, hogy a jobb szárny domináljon! Mivel most már a hajtás csak a jobb szárnyról érkezik, a gép minduntalan balra akar majd fordulni. Kialudt már a vörös tűzjelző fény? - Nem. Még mindig ég. A telefon újra megcsörrent; Dan meghallotta, és bal kezével felkapta a kagylót. - Igen? - Britta vagyok! Ég a bal szárny! - Mi...? Úgy érted, a bal oldali hajtómű, nem? A bal szárnyon a külső hajtómű, nem? - Nem, nem! Közel van hozzá, de maga a szárny ég! - A francba! Britta, ellenőrizd, hogy mindenki be van-e kapcsolva. Jelentsd nekem hárompercenként, hogy milyen állapotban van a bal szárny. Rendben? - Rendben. - Jól van... Steve, mennyi a magasságunk? - Nyolcezer láb. - És a sebesség? - Nem tudok egyszerre százfelé figyelni! - Tarts ki, Steve! Remekül csinálod! Nem lesz semmi gond! Akár egyetlen hajtóművel is tudunk repülni, ha minden kötél szakad. - Tudom. - De most nézd már meg végre a sebességet! - Öö... kétszáz... öt. - Jó. Ne hagyd, hogy százhatvan alá essen, amíg nem szólok. - Mit csináljak? - Szólj, ha túlságosan lelassulunk, akkor én majd növelem a teljesítményt. - Dan kissé balra fordult. - Mr. Walters? Itt van még? John Walters rögtön válaszolt. - Itt hát! - 86 -

- Be tudja táplálni a vietnami Da Nang koordinátáit, és meg tudná nekem adni az irányt meg a távolságot? - Igen... azt hiszem. Egy perc türelem... Dan hallotta, amint Walters kapkodva széthajtogatja a repülőtérképet. - Csak nyugalom... John! - mondta nehezen lélegezve. - Jó munkához... idő kell. Újra megszólalt a telefon. Dan a füléhez emelte a kagylót. - Britta vagyok. Még mindig ég a szárny! Hosszú füstfelhő a bal oldala mellett, öt-tíz méterre a szárnycsúcstól befelé. Az utasok magukon kívül vannak! Odakint a fém kezd vörösen izzani! Tudunk valamit csinálni? - Azon vagyunk, Britta. Hívj újra! Megnyomta a telefonon a hangosbeszélő gombját. - Robert MacCabe... Dallas Nielson... kérem, jöjjenek azonnal a fedélzetre! Kedves utasaink, kényszerleszállást kísérelünk meg végrehajtani. Csatolják be magukat! Dan hallotta, hogy a fiú kapkodva veszi a levegőt a bal oldali ülésben. - Hogy vagy, Steve? - Megvagyok, de sehogy sem akar egyenesen repülni! - Háromszáznegyven fok, és nagyjából negyven mérföld! - jelentette John Walters. Dan bólintott. - Steve, finoman jobbra kell fordulnod! Ismétlem: jobbra. Az irány legyen háromszáznegyven fok. Érted? - Igen. - És amikor elfordultál, nekikezdünk a magasság óvatos csökkentésének. Dan hallotta, amint néhányan bejönnek a pilótafülkébe. - Ki az? - Dallas, mármint ami megmaradt belőlem - felelte a néger nő. - Én meg Robert vagyok. Mi történt? - Nos... a helyzet a következő. Hongkongban valószínűleg megsérült a bal külső hajtóművünk. Azt hiszem, pár perccel ezelőtt fel is robbant, és beszórta a szárnyat szilánkokkal. Alighanem kilyukasztotta az egyik üzemanyagtartályt, és az táplálja most a tüzet. Nincs más választásunk, vagy leszállunk, vagy a tengerbe ereszkedünk. Negyven mérföldre vagyunk a vietnami Da Nangtól, ahol kellően hosszú a leszállópálya. Nincs időm tervet készíteni. Dallas, kérem üljön be Steve mögé, segítsen neki bekötni magát, és ügyeljen rá, hogy ne veszítse el az önuralmát. Most pedig kezdjünk el finoman ereszkedni. Ötezer lábra három-negyvenes irányban. A sebesség nem eshet százhatvan alá. Robert, foglalja el, legyen szíves, a középső pótülést! John, ön pedig most álljon egy darabig, ha kérhetem, aztán mielőtt leszállunk, majd üljön le, és kösse be magát az utastérben! Dan hallotta, hogy Dallas halkan valami vigasztalót mond Steve Delaneynek. - Steve fiam, végy nagy levegőt és nyugodj meg! Nagyon jól csinálod! - Mi a terve, Dan? - kérdezte Robert halkan, de annál sürgetőbben. Dan egy műszeres leszállásról szóló bőrkötésű kézikönyv után nyúlt, majd átadta a mögötte ülő Robertnek. - Legyen szíves felütni a Da Nanghoz tartozó oldalakat. Ábécében vannak... Vietnamnál keresse! Műszeres beállítások. Kéne a leszállópálya iránya és... John, ellenőrizze, hogy a GPS megadja-e a reptér pontos koordinátáit. - Dan elhallgatott, lehorgasztotta a fejét, és kínlódva vett néhány mély lélegzetet. - Tartson ki, Dan! - biztatta Robert, kétségbeesetten lapozgatva a kézikönyvben. Dan bólintott. - Azt teszem. Egyfolytában azon vagyok... - Újra felemelte a fejét. - Nos tehát: Steve fog repülni. Én pedig figyelem, mit csinál. Dallas? - Igen? - szólt a nő, és közben szemét le sem vette az elülső műszerfalról. - Mondja be, kérem, újra az irányunkat és a... sebességünket. A pilótafülkében ekkor újra megcsörrent a belső telefon. Dan a füléhez emelte a kagylót. - Igen? - Még mindig ugyanaz a helyzet, Dan - jelentette Britta. - A fém néhol már vörösen izzik! Nem tudnál csinálni valamit? - Igyekszem, Britta! Tartsd a kapcsolatot! - Újra az ölébe ejtette a telefont. - Nos..., az a helyzet, hogy ha a leszállópálya nem megy, a tengerbe kell ereszkednünk. Ezzel a tűzzel nem húzhatjuk sokáig. Steve, Dallas, látnak odakint valamit? - 87 -

- Még mindig teljesen sötét van. Fekete éjszaka. Tőlünk balra látok ugyan némi fényeket, de... mit is keressünk? - Erős fényeket a parton, nagyjából harmincöt mérföldnyire. Valószínűleg még a tenger fölött vagyunk. Da Nang leszállópályája, ha jól emlékszem, észak-déli irányú. Ez az egyetlen esélyünk, de ahhoz, hogy élni tudjunk vele, előbb látnunk kell. - Akkor tehát városi fényeket keresünk? - Meg egy repteret. - Jól van, figyelek. - Ereszkedjünk óvatosan kétezer lábra. A süllyedés sebessége ne legyen több percenkénti száz lábnál. Dallas, nagyon ügyeljen rá, hogy Steve egyelőre semmiképp ne ereszkedjen ezer láb alá. Gyerünk, Steve! - Értettem. - Robert, legyen szíves, folyamatosan olvassa be a süllyedés sebességét és a magasságunkat. Így: lefelé száz, kétezer-háromszáz lábon. Meg tudja csinálni? - Igen, azt hiszem - felelte MacCabe. - Ezen a műszeren vannak az adatok - közölte Dan, és a maga előtt lévő műszerek csoportjára mutatott, a saját botkormánya előtt. - Lefelé nyolcszáz, négyezer-nyolcszáz lábon - olvasta be Robert. - Jól mondom? - Igen, ez az. John? - Igen? - jelentkezett John Walters. - Be tudná olvasni a vezérszintet? Tudja, mi az? - Nem. - Dallas, meg tudná mutatni John Waltersnek gyorsan, hogyan csinálja? - Megpróbálom - felelte a nő. Dan haltotta, ahogy közelebb húzódik a férfihez, és nagy komolykodva elkezd a fülébe magyarázni. - Lefelé ezerötszáz, háromezer-nyolcszáz lábon. - Köszönöm, Robert. Steve, csökkentsd a süllyedési sebességet! Mennyi a gép sebessége? - Kétszázötven. Dan felnyúlt, majd finoman hátrahúzta a jobb szárnyon lévő hármas és négyes hajtómű gázkarját. - Csökkentem a teljesítményt, hogy a gép sebességét kontroll alatt tartsam. Most a gép vissza akar fordulni jobbra? - Nem - felelte Steve. - Egyenesen repül? - Igen. - Remek. Lassul? - Egy kicsit. Most kettőnegyvenöt. - Vannak előttünk fények? - Egy pár. De nem tudok egyszerre arra is meg a műszerekre is figyelni... Újra megszólalt a belső telefon. - Dan, Britta vagyok. A tűz mintha alábbhagyott volna. Nem tudom, mit csináltál, de kezd javulni a helyzet. - Talán a sebesség visszafogása segített. Köszönöm, Britta. Dan hallotta, hogy Dallas végez John Waltersszel. - John? - kérdezte Dan. - Most hány mérföld? - Huszonnyolc. Jó az irány... mondhatnám, tökéletes! - felelte Walters. - Jól van. Dallas, csak egyszer próbálkozhatunk. Ha majd még jobban lelassulunk, a tűz valószínűleg újra erőre kap. Lát előttünk felváltva villogó zöld-fehér jelzőfényt? Néhány másodpercig csend volt a bal oldalon. - Számítok a jegyem árának visszatérítésére, ha már egyszer a legénység tagja lettem... morgolódott a nő. - Igen! - Hangja izgatott volt. - Megvan, Dan! Pontosan előttünk! - Jól van! - bólintott Dan, és nagy levegőt vett. - Valószínűleg nem látjuk majd a leszállópálya fényeit, csak az utolsó néhány percben. A markeradó felé kell tartanunk, de ne feledjék, hogy az nem a leszállópálya végén lesz. Robert, megtalálta a könyvben azt a leszállási oldalt? - Igen. Épp most. - 88 -

- Nézze meg, hogy talál-e ott bármit, ami azt jelzi... nem is tudom, hogyan fogalmazzak, de talán van rá valami mód, hogy az ember manuálisan irányítsa a leszállópálya fényeit, ha a rádióját kapcsolgatja. - Miért, van használható rádiónk? - kérdezte Robert. Dan lehorgasztotta a fejét. - A fenébe! Dehogy van... csak elfelejtettem. - Lefelé ezer, kétezer-háromszáz lábon - mondta Robert. - Steve, kezdd el visszahúzni egyenesbe, ami nagyjából három-négy fok felfelé lesz a vezérszintjelzőn. Rendben? - Aha - mondta Steve. - Dallas, továbbra is a jelzőfény felé repülünk? - Igen. - Lát bármit, ami repülőtérnek néz ki? - Hát... egyelőre nem, de jó felé megyünk. - Remélem. Sebesség? - Kétszázhatvan - felelte Steve. - Most lelassítom a gépet, Steve. Erőteljesebb korrekciókra lesz majd szükség a botkormánnyal, és ez kissé nehézkesebbnek fog tűnni. Meghúzta a jobb szárnyon lévő két hajtómű gázkarját, majd állított az oldalkormányon és a hosszdőlés kiegyenlítőművén, miközben egyik kezét a botkormányon tartotta, hogy érezze, mit csinál a fiú. Örökkévalóságnak tűnt ez a fél perc. - Sebesség? - kérdezte újra Dan. - Százkilencven - felelte Steve. - Magasság, Robert? - Kétezer láb. - Pontosan? - Abszolút pontosan. - Remek munka, Steve! Tartsd még ezen. John? Még mennyi? - Tizenhét mérföld. - Jó. A reptér tengerszinten van, tehát két mérföldnél kell kezdenünk ereszkedni, de maximum percenként csak hétszáz lábbal. Robert? Értette? - Igen. - Ha hét- és nyolcszáz láb közötti percenkénti süllyedési sebességet lát, szóljon Steve-nek hogy fogja vissza egy hajszálnyit. Közvetlenül a fiúval beszéljen, én meg majd segítek. Steve? Még ha érzed is, hogy mozgatom a kormányt, csak repülj tovább! Lehet, hogy néha korrigálok valamin, de te ne engedd el! Rendben? - Rendben. - Sebesség? - Százhetven - felelte Steve. - Megpróbálom kiengedni a fékszárnyakat. Robert, látja itt fent a fékszárny állásának visszajelzőjét? - Dan vakon is a megfelelő műszerre bökött. - Látja a két kis mutatót? - Igen. - Amikor kezdenek szétnyílni, mondja azt, hogy fékszárny fenn! - Jó. - Akkor most az egyes fékszárnyakkal kezdem. - Dan az állítókart az első fokozatba tolta. Steve, a gép egy kicsit majd felfelé akar menni, úgyhogy némileg lejjebb hozom az orrot. - jó. - Ötös fékszárny jön. - Újra előretolta a kart, mire az egész gépen enyhe remegés futott végig. - Robert, az ötösön állnak a mutatók? - Igen. És együtt. - Jó. A tizenötös fékszárny jön. John, mennyire van még a reptér? - Tizennégy mérföldre. - Magasság? - kérdezte Dan. - Még mindig kétezer láb - felelte Robert. - Sebesség? - 89 -

- Százötven - felelte Steve. - Dan! - szólt közbe Dallas. - Látok előttünk valamit, ami egy leszállópálya fényeinek tűnik. - Hál'isten! Egy sor fehér villogó fényt kell látni, amelyek a leszállópálya fényeihez vezetnek. Látnak ilyet, vagy bármilyen más fehér fényforrást? - Igen, látok valami olyasmit... - hagyta rá Dallas. - Szóval még mindig egyenesen a leszállópálya vége felé tartunk? - Úgy tűnik - felelte Dallas. - Segítsen tovább Steve-nek az irány tartásával! Most pedig a futóművek jönnek. Dan visszatartotta lélegzetét, miközben a futómű karját előretolta. A kiereszkedő kerekek hangját nem is lehetett volna mással összetéveszteni. - Hány zöld és piros fény van itt fent? - kérdezte Dan, kezét a megfelelő futómű-visszajelző műszeregységen tartva. - Az összes zöld, Dan. Nincs köztük piros - felelte Robert. - Éljen! - kiáltott fel Dan. - Mennyire vagyunk még, John? - Tizenegy mérföldre. - Milyen érzés, Steve? Tolni vagy húzni kell ahhoz, hogy egyenesben tartsd? - Húzni. Dan kissé megemelte az orrot. - Na és most? - Most jobb. - Ha elengeded, lefelé vagy felfelé bukik az orr? - Hát... leginkább marad, ahol van. - Sebesség? - Százharminc. - Hoppá! - Dan felnyomta a gázkarokat és állított az oldalkormányon. - Szóljanak, amikor elérjük a száznegyvenet. Száznegyven. csomó alá nem kerülhetünk. Újra megszólalt a belső telefon. Britta jelentkezett. - Kezd megint felerősödni a tűz, Dan! Elég rondán ég a szárny! - Kapcsold be magad, Britta! Mindjárt földet érünk... három percen belül. - Rendben. Épp a pilótafülke mögött vagyok, a felső szinten. - Jó. - Dan visszatette a telefont az ölébe. - Hány mérföld még? - Nyolc - felelte John Walters. - Úgy tűnik, meg tudjuk csinálni! - mondta Dan, olyan lelkesedéssel, amennyi csak telt tőle. - Dan, villámlik előttünk! Úgy látszik, valahol a reptér mögött vihar van... Amikor felvillant a fény, láttam a repteret meg a leszállópályát. - Jól van, Dallas. Steve, az a cél, hogy továbbra is egyenletesen ereszkedjünk. Tartsd a leszállópálya irányát, és amikor körülbelül száz láb magasságban leszünk, nagyon finoman mozgasd a vezérművet jobbra-balra, hogy a gép a leszállópálya fényei között maradjon. Elég nagyot fog majd zökkenni, de ettől senki ne ijedjen meg, nem lesz gond. Keménykötésű madárka ez. Ki fogja bírni! - Rendben - mondta Steve. - A szárnyaknak vízszintes helyzetben kell lenniük földet éréskor, érted? - Igen. - Távolság? - Hét mérföld - felelte John Walters. - Jól van, Steve, kezdd lefelé ereszteni! Ne legyen több percenként hétszáz lábnál! Kicsit visszaveszem a teljesítményt, és közben próbálom stabilizálni. - Oké. - John, adja oda Robertnek a GPS-t, mutassa meg, hogyan tudja leolvasni a mérföldeket, aztán kapcsolja be magát! - Itt maradok. - Nem! Nincs több ülés, amibe beleülhetne. - Hat mérföld. Maradok, Dan. Dan habozott, majd bólintott. - Maga tudja, John. Magasság? - 90 -

- Lefelé nyolcszáz láb percenként, ezernyolcszáz lábon. - Vettem. Dallas, továbbítsa az értékeket! - Az irány három-öt-zéró, sebesség százötven. - John! Helyzet? - kérdezte Dan. - Hm... plusz egy fok. Így jól mondom? - Igen - felelte Dan. - Most mennyire vagyunk? - Öt mérföldre - felelte John Walters. - Dallas, egy vonalban vagyunk a leszállópályával, vagy ferdén közelítünk rá? Mielőtt a nő meg tudott volna szólalni, Steve válaszolt helyette. - Elhúz balra... talán húsz foknyit. Most mi a fenét csináljak? - Nyugalom, Steve! Nagyon óvatosan és finoman döntsd a gépet tíz fokkal jobbra, aztán fordulj vissza, közvetlenül mielőtt a leszállópályával egy vonalba kerülsz. Érted? - Igen... azt hiszem. - Most fordulj! Csak finoman! Robert? - Igen, ö... lefelé nyolcszáz... magasság ezerötszáz. - Irány három-hat-zéró - toldotta meg Dallas. - Steve, most fordítsd vissza balra! - Jó - felelte a fiú. - Sebesség? Mondja valaki! - Száznegyvenöt - felelte Dallas. - Megvan! - kiáltott fel Steve Delaney. - Egy vonalba kerültem! - Robert? - szólt Dan. - Lefelé hatszáz, magasság ezerkétszáz. - Helyzet, John? - Plusz egy fok. - Steve, tartsd a gépet! Tartsd egy vonalban! Csak kicsit korrigálj, nagyon kicsit, rendben? - Igen! - Robert? - szólt újra Dan. - Most lefelé nyolcszáz, a magasság ezer alá esett. - Nagyjából három mérföldre lehetünk, ugye, John? - kérdezte Dan. - Igen. Pontosan. - Dallas, tisztán látja a leszállópályát? Üresnek tűnik? - Igen. Úgy látom, üres, de észak felé villámlik. - Összpontosítson a leszállópályára! Mindkét oldalán vannak fények? - kérdezte Dan. - Igen. - Lefelé kilencszáz, hatszáz lábon. - Steve - mondta Dan -, kicsit visszaveszem, hogy az ereszkedési sebesség csökkenjen. A leszállópálya vége még előttünk van, vagy már alattunk? - Hát... azt hiszem... most került alánk. - Sebesség? - Száznegyven. - Steve, ereszd lejjebb az orrot egy hajszálnyit! - folytatta Dan. - Most is ugyanott van a vége? - Igen, azt hiszem... - felelte Steve. - Lefelé kilencszáz, kétszáz lábon - olvasta be Robert. Dan felnyúlt és kitapogatta, hogy a leszállófények égnek-e. - Jó... Egy vonalban vagyunk a leszállópályával? - Igen - felelte Steve. - De... hé, valami baj van! Egy... épület van a leszállópálya közepén! - Dallas? Hogy érti ezt Steve? - Úristen, Dan! Ez nem a leszállópálya! Ez... - Daaan! Ez gurulópálya! Egy épület van a végében! Dan Wade bal kezével előrenyomta a gázkarokat, hátrahúzta a botkormányt, közben rátaposott a jobb oldalkormány pedáljára, hogy egyenesen tartsa a gépet. - 91 -

- Teszünk egy kört! - nyögte. - Maximális teljesítményre kapcsolunk. Steve, tartsd vízszintben a szárnyakat! - Azt csinálom! - Emelkedünk? - Igen, egy kicsit! - mondta Steve. - Vezess ki minket előrefelé, Steve! Nem emlékszem! Ugye, nincsenek hegyek arrafelé? - Nem tudom... ott a leszállópálya! Alattunk! A francba, rossz célt lőttem be...! - Steve, emelkedjünk továbbra egyenletesen! Menjünk fel ezer lábra, és forduljunk keletnek! A gép majd balra akar fordulni, de ne hagyd! - Jaj... egy hegy... előttünk! - kiáltott Steve. - És nagyon nagyokat is villámlik arrafelé! - Fordulj már! - kiáltotta Dan, és érezte, hogy a botkormány balra mozdul. - Felfelé nyolcszáz, ötszáz lábon - hadarta Robert. - Sebesség? - Daaan! Merre menjek? - Nyugi, Steve! Tartsd a gépet, balról próbáld megkerülni a vihart, és maradj távol a hegyektől! Nyugat felé még több van belőlük. És emelkedjünk tovább! - Balra kell húznom - közölte Steve feszült hangon. - Villámok, mindenütt! - Igen, balra! - visszhangozta Dallas. - Nem tudom, milyen messze vagyunk. Már nem látok ezektől a felhőktől. Bennük vagyunk, Dan! - Egyenletesen, Steve! Emelkedjünk tovább, és tartsd egyenesen! Kelet felé teszünk egy kört, a vihart megkerülve, aztán újra megpróbáljuk. A vak másodpilóta nem láthatta, amint egy hatalmas villám izzó, fehér fénnyel bevilágítja a pilótafülkét. - Dan, belerepültünk egy viharfelhőbe! - mondta Robert, igyekezve nyugalmat erőltetni a hangjába. - Ne kanyarodj, Steve! Emelkedj tovább ezen az irányon! Újabb villámlás ragyogta be a pilótafülke belsejét, melyet szinte azonnal hatalmas égzengés követett. - Urunk Jézus, segíts meg bennünket! - fohászkodott Dallas fennhangon. - Daaan! - kiáltotta Steve hisztérikus hangon -, pont beletrafáltunk a közepébe! - A repülőgép elkezdett félelmetesen imbolyogni és dülöngélni a viharfelhő vad légáramlatai közt. - Emelkedj tovább! Robert? - Ö... Ezer, a magasság pedig ezerkétszáz láb. - Sebesség? - kérdezte Dan. - Alig látok ettől a villámlástól! - fakadt ki Steve. - Százhatvan - mondta Dallas. - Az irány kétszáznyolcvan fok. - Daaan, nem látok semmit! - ordította Steve. A másodpilóta hirtelen felemelte a kezét. - Hé, azt mondta, kétszáznyolcvan, vagyis kettőnyolc-zéró fok? - Azt - felelte Dallas. - Nem! Az nagyon rossz! - kiáltott fel Dan. - Északabbra kell mennünk! Használják a műszereket! Forduljunk jobbra! Emelkedjünk tovább! Behúzom a futóművet. - Dan előrenyúlt, a futómű karját a kívánt helyzetbe tolta, és a gép jellegzetes remegéséből már érezte is, ahogy kezd behúzódni. - Magasság? - Ezerhétszáz láb, de nem emelkedünk - felelte Robert. - Helyzet, John? - Öt fokkal felfelé... Robert vágott közbe - Dan, percenként háromszáz lábbal süllyedünk! - Figyelj oda, Steve! - Dan annyira előretolta a gázkarokat, amennyire csak tudta, majd a botkormányon is állított, hogy feljebb emelje az orrot. - Helyzet? - Hét... nem, nyolc fok felfelé. - Már nem süllyedünk, Dan, de ezerháromszázon vagyunk. A pilótafülkében megcsörrent a belső telefon, de Dan nem hallotta. Dallas vette fel, majd visszatette a kagylót. - Dan, az eső eloltotta a tüzet! - 92 -

- Hála annak a magasságosnak...! - sóhajtott fel Dan megkönnyebbülve. - Ha most északnak fordulunk, a part felett leszünk. De ehhez följebb kell emelkednünk. Ugyanabban a pillanatban egy hatalmas erejű szélroham kapott bele a 747-es oldalába, s az újabb villámlások kis híján mindenkit elvakítottak a már amúgy is vak Danen kívül. Az egész gépet megrázkódtatták az ismétlődő dörgések, és a légörvény egyre erősebben dobálta; a műszerek mutatói olyan vadul ugráltak, hogy nem tudták leolvasni őket. - Mindenki tartson ki!! - ordította Dan. - Steve! Tartsd a gép orrát... tizenöt fokon!... Sebesség? - Nem lehet leolvasni! - kiáltott vissza Dallas. - Irány?... Mondja valaki az irányt! - Kétszáz valamennyi... - ordította Dallas. - Nem jó!! Egyáltalán nem jó! - kiabálta Dan. - Nyugatra hegyek vannak! Jobbra kell fordulnunk! - Dan... újra süllyedünk! - kiáltotta Robert. - Ezer lábon vagyunk... Hirtelen hatalmas lökés érte őket: mindannyian előrebuktak, és biztonsági öveik hihetetlen erővel feszítették őket, ahogy a 747-es alja egy erdős hegygerincnek ütközött. John Walters érezte, hogy szinte előrerepül, teste szörnyű pózban merevedett ki egy újabb villámlás fényében. A hegygerinc leszakította az összes hajtóművet és a legtöbb fékszárnyat. A szárnyak és a gép törzsének megmaradt szerkezete széteső összevisszaságban, több mint száz csomóval száguldott túl a gerincen, majd behatolt a sűrű hegyi dzsungel lombkoronájába. A gép gyorsan veszített sebességéből, ahogy a fékszárnyak, a szárnyelemek, a hajtóművek és a törzs alsó részei sorra leszakadtak. Az alsó szinten lévő turistaosztályt, a konyhákat, az üléseket és az utasokat a fák szabályosan leszaggatták, és a 747-es darabjai nagy területen szétszóródtak az alant elterülő növényzet között. A pilótafülkében lévők számára az érzékszerveiket érő hatások teljesen feldolgozhatatlanná váltak. Ez a rettegett és eddig elképzelhetetlennek hitt eseménysor túl gyorsan történt meg ahhoz, hogy felfogják. A gép úgy hullott darabjaira, mint sajtreszelőben a sajt. Egyre több eleme vált le, míg végül már csak a felső szint egy része maradt sértetlen. Legvégül pedig mindaz, ami megmaradt abból, ami valaha egy hatalmas utasszállító gép volt, csikorogva, nagyot zökkenve állt meg a dzsungel közepén, egy zöldellő tisztáson. A következő percekben a vihar kelet felé mozdult el, és aztán már csak a hajnal előtti párás dzsungel megszokott hangjait lehetett hallani - melybe csak a felhevült fémre ömlött folyadék sistergése vegyült bele időnként.

Tizennyolcadik fejezet NEMZETI FELDERÍTÉSI HIVATAL (NRO), MARYLAND NOVEMBER 12. - ELSŐ NAP HELYI IDŐ: 16 ÓRA 30 PERC / Z-IDŐ: 21 ÓRA 30 PERC

Janice Washburn megkérte a mellette ülő technikust, hogy nagyítsa föl a képet. A műholdról közvetített felvételek rendszerint nem váltottak ki belőlük semmilyen érzelmet, ám ezúttal más volt a helyzet. A számítógépes kép végre összeállt a két külön műholdról érkező adatokból. A kép láttán a nő megdermedt. - Jól látom…? - Attól tartok, Janice, hogy jól. Ez az a forró folt, amit pár perccel ezelőtt találtam. Pontosan azon az útvonalon, amelyen repültek. És a környékükön már semmilyen 747-es nincs a levegőben. Kész. Lezuhantak. A képen fehér vonal jelezte a Meridian 5-ös útját a katasztrófáig. - Vannak túlélők? kérdezte a nő alig hallhatóan. - Lehetnek, de még csak most történt a dolog. Eddig nem látom jelét életnek. A nő megperdült, és egyenesen a technikus szemébe nézett. - Azon a gépen több mint... - Tudom, Janice, kétszáz utas. De várnunk kell, nincs más lehetőség. - 93 -

- Biztos, hogy nincs? A férfi megrázta a fejét. - Túl forró még a roncs környéke. A hő minden túlélőt elfed, aki odalent lehet. Ne feledd, hogy infravörös képet nézünk! A nő a füléhez emelte a telefonkagylót, amit addig a kezében tartott, hogy közölje a friss hírt a főnökével, George Barkleyval majd visszafordult a technikushoz. - George kérdezi, vissza tudod-e hozni annak a kis gépnek a képét? A férfi bólintott, és begépelt egy sor utasítást a gép billentyűzetén. A képernyőn ekkor megjelent egy kis kétmotoros repülőgép álló, infravörös képe. - Hol van? - Amikor ez készült, tíz mérföldre volt Da Nangtól, a part mellett. De aztán elveszítettük egy viharfelhő alatt, ami röviddel ezelőtt vonult át Da Nang felett. Korábban éppen a baleset helyszíne felett repült el, de aztán visszatért a part fölé. Csak kering. - Mi a valószínűsége annak, hogy a 747-es nyomában járt? - Nagy. Igen nagy... - felelte a technikus. Janice felemelte a telefont, és ezen a válaszon tűnődött, de közben rájött, hogy azonnal továbbítania kell a híreket a CIA központjába, Langleybe. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE ÉSZAKNYUGATRA

Robert MacCabe csak igen lassan ébredt rá, hogy életben van. Eltekintve a valahol a távolban izzó tűzgócok narancsvörös fényeitől, sötét volt - és hideg. A nedves levegő és az, hogy nem hallotta a gép megszokott háttérzaját, hirtelen visszazökkentette a valóságba. Tehát mégsem rémálom volt ez az egész... Próbáltunk repülni... vagyis leszállni... és... valami történt... Robert megpróbálta megmozdítani a jobb karját. Szerencsére épnek és használhatónak bizonyult. Próbát tett a bal karjával is, majd minden tagjával. Nem érezte úgy, hogy bármije is megsérült volna. Hol vagyok? Néhány másodpercig teljesen meg volt zavarodva, de aztán hirtelen rádöbbent. Úgy feküdt ott a pilótafülke jobb oldali pótülésének maradékában, mint akibe villám csapott. Te jó ég! Hiszen lezuhantunk! Megpróbált felállni, de nem tudott. Biztos mégis megsérültem! Fájdalmat azonban nem érzett. Riadtan fészkelődött, és már arra gondolt, talán megbénult. Újra próbálkozott, és hallotta, ahogy deformált fémdarabok súrlódnak egymáshoz. Most sem tudott felállni. Valami megakadályozta abban, hogy teste alsó felét megmozdítsa. Valami az összeroncsolt üléshez szegezte. A biztonsági öv! Robert hatalmas megkönnyebbüléssel nyúlt le és csatolta ki az övet. Aztán óvatosan felállt. Körülötte mindenfelé villódzó fények és ijesztő árnyak. A pilótafülke roncsában volt, a sértetlen ablakkeret mellett. Közvetlenül az összetört ablak alatt egy előrebukott alakot fedezett fel. Robert odalépett, a törmelék közt bukdácsolva a sötétben. Felemelte a testet, és felismerte a fejet fedő kötést. A másodpilóta. - Dan! Dan, hall engem? - Robert eleinte abban is kételkedett, hogy a saját hangját hallja. Furcsán magas és rekedtes volt. - Dan! Szóljon már! Az alak erre megmoccant, és megpróbált felülni. - Mi az... - Dan, Robert MacCabe vagyok! Hall engem? Dan megrázta a fejét. - Nem... nem látom... - Lezuhantunk, Dan! Valahol Vietnamban. Emlékszik? Balról hangok hallatszottak. Halk nyögések. Robert a kapitány ülésének kibillent roncsa felé pillantott. Onnan, ahol állt, az újságíró csak az alját látta. Dan most már bólogatott, kezét a fejére téve. - Úristen! - 94 -

- Maradjon ott, Dan! Meg kell keresnem a többieket! - Átbotorkált a pilótafülke padlóját borító törmeléken, majd álló helyzetbe hozta a kapitány ülését, és azzal együtt Steve Delaneyt is. A fiú most kezdett magához térni, és a fején lévő horzsolásoktól eltekintve, ő is sértetlennek látszott. Dallas próbálta magát kiásni. Kábult volt, és úgy remegett, akár egy nyárfalevél. John Walters nem volt becsatolva a becsapódás pillanatában. A műszerfal kettéhasadt elülső részére borult. Robert megfogta a csuklóját, és nézte, milyen furcsán ki van tekeredve a férfi feje és nyaka. Nem érzett pulzust. - Hol a pokolban vagyunk? - motyogta Dallas, és Robert vállába kapaszkodott. - Dallas, jól van? A nő bólintott. Kezével a fejét fogta, sötét arca alig volt kivehető a tűz narancsszínű villódzásában. Egy meglepően épen maradt pótülésen ült. - Attól függ, mit értünk azon, hogy jól... dünnyögte. - Hát maga? Robert visszarogyott a pótülés romjaira, és próbálta rendezni a gondolatait. - Nem tudom. Fogalmam sincs, hogyan maradhattunk életben.

T

íz méterre onnan, a gép felső szintjén lévő első osztály darabjaira hullott elemei között dr. Graham Tash azon munkálkodott, hogy kiszabadítsa magát a drótok és csövek hálójából, a feje feletti fém- és műanyagrészek kusza összevisszaságából. Homályosan emlékezett rá, hogy érzi, ahogy a gép felemelkedik a landolásból, de azután... mi is történt? Susan! - nyilallt belé hirtelen a gondolat. Jaj, istenem, Susan... Graham bal felé fordult; és elkezdte félresöpörni a folyosó felőli ülésről a sok törmeléket. Csakhamar elő is került felesége szőke haja. - Susan! A nő megmoccant, és a férfi reményteli szívvel látott neki, hogy kiszabadítsa az asszonyt a romhalmazból. - Graham... - Édesem! Jól vagy? Hosszas csend következett, miközben a nő számba vette minden tagját, majd bólintott, és felnyitotta a szemét. A villódzó vörösessárga lángokat látva azon tűnődött, vajon miért ég a közelben tábortűz. Férje hangja szinte elveszett a messzeségben. Susan Tash hirtelen felült és döbbenten körülnézett. A 747-es felső szintjének maradványai még mindig emlékeztettek az utastérre, noha alig maradt belőle több a megmaradt padlóhoz kapcsolódó fal- és ablakváznál. Némelyik ülés is látszott még, de a mennyezet nagy része beszakadt, és Susan ráébredt, hogy mögötte nincs más, csak romok. - Graham... mi történt...? - kérdezte elfúló hangon. - Lezuhantunk, Susan! Lezuhantunk, de túléltük! A légitársaság vezérigazgatója, aki az első sorban ült, nem kapcsolta be magát. A becsapódáskor előrerepült, és most is ott feküdt, halkan nyöszörögve. Susan imbolyogva felállt, és nagy nehezen elindult a férfi felé. - Graham - mondta a férjének, akinek karjába kapaszkodva támolygott előre -, a vezérigazgató megsérült. Kéne egy zseblámpa... Vállánál ekkor, mintegy varázsütésre, egy elemlámpa sugara villant, megvilágítva a töredezett padlót. Susan ránézett annak a zilált nőalaknak a körvonalaira, akiben végül Brittát vélte felismerni. - Mindig van nálunk zseblámpa - mondta Britta magától értetődően. - Jól van? - kérdezte Graham a stewardesst. Britta bólintott, és remegő jobb kezével hátrasimította kócossá vált hajkoronáját, miközben baljával hiába próbálta felhasadt fehér blúzát összehúzni magán. Előttük mozgolódás támadt. Britta egyenesen Robert MacCabe-re irányította a zseblámpa fényét, miközben a férfi átevickélt az egykori pilótafülke ajtaján. - Ne világítson már az arcomba! - Bocsánat! - szabadkozott Britta, és leengedte a lámpát. - Ki van ott? - kérdezte Robert valószerűtlen, érdes hangon. - Britta Franz és két utas. Doktor... - 95 -

- Graham és Susan Tash - segítette ki az orvos. Robert kábán bólintott. - Dan és Dallas - kezdte, aztán elhallgatott, hogy megköszörülje a torkát -, meg... Steve... ők túlélték - mondta. - Elöl vannak. Legyenek óvatosak! A padló szegélye néhol nagyon éles. Britta bólintott. - Hogy vannak odalent a többiek? - kérdezte Robert. Britta üres tekintettel nézett rá, felemelte a jobb kezét, majd erőtlenül leejtette. Láthatóan valahová maga mögé akart mutatni. - Nem találom az alsó szintet... Még a lépcső sincs meg... Graham a hason fekvő Rick Barnesre figyelt eddig. Le akart térdelni mellé, hogy megvizsgálja. Megfordult és hátranézett az ezernyi helyen égő-villódzó narancsvörös fényekre, amelyek mintha az ég halványlila derengését erősítették volna. Valahol a távolban villámlott. Graham hátán jeges rémület futott végig: mintha csak egyenesen belé csapott volna. Rádöbbent, hogy annak a viharnak a maradványát nézi, amely kis híján végzett velük. - Úgy gondolom... hogy a többiek valahol hátrébb lehetnek - mondta Britta, és ő is ugyanabba az irányba nézett üres tekintettel, nyilvánvalóan sokkos állapotban. - Meg kell találnunk őket! Graham követte a nő tekintetét, és látta a 747-es nyomában kidőlt fákat, a gép által vágott kis tisztást. Látta a távolban a géptörzs deformálódott részeit, az egyik oldalon az üres ablakvázakat, a másikon mindenféle kísérteties formákat a sötétben, de semmi olyasmit, ami az alsó utastér lehetett volna. Több mint kétszáz utas volt ezen a gépen! Rengeteg sebesült lehet ott hátul! - Doktor úr, Mr. Barnes megsérült! - mondta Britta. Graham hátrafordult, a vezérigazgatóra nézett, majd letérdelt mellé. Britta az arcába világított. - Hall engem, Mr. Barnes? - kérdezte Graham. Rick Barnes nyöszörögni kezdett, de nem beszélt. Britta megtalálta a gép elsősegélydobozát, majd Graham ellátta Barnes arcsérüléseit, stabilizálta az állapotát, és arra a következtetésre jutott, hogy agyrázkódás mellett valószínűleg belső sérülései is vannak. - Ha végzett, doktor úr - mondta Britta -, szükségem lenne az elemlámpára, hogy megnézhessem a többieket is. - Graham bólintott, a nő pedig maga elé világított, nehogy elbotoljon az útjába eső törmelékben, miközben Dan, Dallas és Steve felé lépkedett. Keleten kivilágosodott az ég alja. A hajnali dzsungel ezernyi nesszel kezdett életre kelni. Ébredező madarak csivitelése töltötte be a levegőt, rovarok kaptak szárnyra, s a szél is felfeltámadt. Graham Tash felkelt és Susanbe kapaszkodott, miközben hátranézett; arra a sávra, amit a gép az erdőbe vágott. - Susan, mennünk kell. Mások is ránk várnak, biztosan rengeteg a súlyos sérült. A nő szó nélkül bólintott, majd felkapta az elsősegélyládát. Graham átvette a lámpát Brittától, kilépett a roncsból, le a vizenyős talajra, aztán visszafordult Susanhez, hogy őt is lesegítse. A levegőt betöltötte a kerozinszag, amelybe egyre erősebben égett gumi bűze is vegyült, orrfacsaró keveréket alkotva. Óvatosan lépkedtek az összeroncsolódott fémdarabok között. Mintegy ötvenméternyit haladhattak így, amikor megálltak és visszanéztek. A teljes felső szint a pilótafülkével együtt leszakadt a géptörzsről. Elülső fele csodával határos módon szinte sértetlenül csúszott előre, arra a tisztásra, ahol végül kikötöttek - a becsapódás legnagyobb részét a géptörzs alsó része fogta fel. Maguk mögött - a lángok és roncsok irányában - a darabjaira hullott Boeing végső útját gyökerestül kidőlt fák szegélyezték. A lámpa fényében elindultak abba az irányba. Susan lába a magas sarkú cipőben kibicsaklott, és megrándult a bokája, bármilyen óvatosan is próbált lépdelni a pusztításnak ebben a hátborzongató erdei díszletében. Egyenletesen haladtak előre, s nem szóltak egy szót sem, míg szemük elé nem tárultak a gép alsó részének ülései és a szétroncsolódott holttestek. Tízpercnyi kutatás után nyilvánvalóvá vált, hogy csak az idejüket fecsérelik. - 96 -

Susan és Graham visszaindult a felső szint roncsai felé. A tisztás szélénél megálltak, hogy átöleljék egymást. Ez a pillanat egy örökkévalóságnak tűnt. Túlságosan megviselte őket, hogy a gép fő utasterében egyetlen túlélőt sem találtak. - Amikor a sürgősségi osztályon voltam ápolónő - szólalt meg Susan -, nekem kellett foglalkoznom azokkal, akik nem tudták megérteni, hogy miért pont ők maradtak életben egy olyan balesetben, amelyben mások meghaltak. Ez a „Miért éppen én?”-szindróma, tudod? Miért maradtam életben? - Susan szaggatottan lélegzett, és Graham olyan szorosan ölelte, amennyire csak merte. A nő a nagyobbik roncsdarab felé mutatott, és arcán könnyek csordultak végig. - Én ezt korábban soha nem éltem át... Erre most itt vagyunk... mi ketten, akik túléltük, és... és a többiek mind meghaltak... Miért? A férfi mellére hajtotta a fejét, és hangtalanul sírt. Graham közelebb húzta magához, és érezte, hogy saját arcán is végigfolynak a könnyek. Hiába igyekezett kitörölni agyából az imént látott, szétroncsolódott emberi testrészeket. - Menjünk - mondta Graham halkan. - Vannak túlélők, akiknek gondját kell viselnünk. A nő bólintott, és a férfiba kapaszkodva újra elindult a felé a sötétlő tömeg felé, amely valaha a felső szint volt - a Boeing 747-es törzsének bálnaszerűen kidudorodó, felső púpja felé.

Dallas

ismét elvesztette az eszméletét. Maga sem tudta, mennyi időre. Halványan emlékezett rá, hogy Robert beszél hozzá, aztán hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát, és visszarogyott a pótülésre azzal, hogy pihen egy-két percet. Most zavaros tudata ködén át homályosan érzékelte, hogy valaki, akinek egészen olyan a hangja, mint Brittáé, kisegíti Dan Wadeet a szétroncsolódott pilótafülkéből. Dallas végre teljesen magához tért, aztán nagy nehezen talpra állt, és utánuk indult. Az utasszint végénél járt, amikor eszébe jutott Steve Delaney. Épp időben fordult vissza, hogy elkapja a fiút, aki valamiben megbotlott a pilótafülke vaksötétjében. - Hát ez nem sikerült... - mondta Steve ideges, vékony hangon. - Te most nem valami szellemmel beszélgetsz, fiam! Igenis, sikerült, mármint életben maradnunk, de az is biztos, hogy ripityára törtük Dan gépét. Steve nehezen vette a levegőt, és úgy tűnt, menten pánikba esik. - Pedig... mindent megtettem... - Tessék? A fiú a fejét rázta, egész testében remegett, és jobb kezével a pilótafülke roncsa felé mutatott. - Igen... próbáltam felemelni, és... nem akartam a rossz fényekre ráállni... egyáltalán nem... Dallas megfordult, és a vállánál fogva megragadta a kamasz fút. - Nézz rám! Hallod? Steve felnézett rá, szemében rettegéssel. - Mindent jól csináltál! Érted? Mindent, Steve! Megtörtént a baj, de ez nem a te hibád. A fiú ijesztő gyorsasággal kezdte kapkodni a levegőt, mire Dallas szorosan magához ölelte, és gyöngéden ringatta, ahogy ott álltak a roncs sötétjében. - Minden rendben, Steve! Nem a te hibád, értsd meg! Nem a tiéd! A fiú egy szót sem szólt. - Hallod, amit mondok? - kiáltott rá Dallas, és csak akkor nyugodott meg, amikor a fiú végre bólintott. - Jól van, fiam, szedjük össze a többieket, és helyezzük magunkat biztonságba! - Dallas keresztülbukdácsolt a pilótafülke hátsó bejáratánál felhalmozódott törmeléken, majd kilépett az összevissza görbült padlóra, ahol meglátta a feléje bizonytalanul közeledő Brittát. - Ki kell jutnunk innen! - mondta Britta, és miután újabb elemlámpát talált, azt is felkapcsolta. - Az egyszer biztos... - mondta egyetértően Dallas. - Kik vannak még hátul? Britta megfordult, és a kabin széthasadt falának támaszkodott. Ekkor Robert is megjelent. - A doktor úr a feleségével elment, hogy segítsenek a többieken - mondta. - Mindenki más meghalt... a konyhában és az utastér többi részében is. Az alsó szintet viszont... nem találom. Dallas hallotta a szavakat, de értelmüket nem tudta felfogni. Hogyhogy nincs meg a lenti szint? Eredetileg feljöttek ide, akkor tehát... Kinézett a roncs oldala mellett, miközben Britta a - 97 -

sötétbe világított a lámpájával. Ahol mintegy tízméternyire a talajtól levegőnek kellett volna lennie, most csak föld volt, meg bokrok és fák, ugyanazon a szinten. A hatalmas, zsúfolt 747-es nagy része eltűnt. Ennek semmi értelme, gondolta Dallas. - Megvan a doktor úr meg a felesége, megvan Mr. MacCabe meg Mr. Barnes is, és persze ön, Dallas. Dan is él, Steve pedig... - Britta a fiú felé intett. - Steve? - Igen - mondta Britta. - És a többiek? Britta megrázta a fejét. - Hol a pokolban van a gép többi része?! - kérdezte döbbenten Dallas. Britta a mögöttük lévő, izzó törmelékcsíkra mutatott. Dallas is odanézett, és lassan felfogta, mi történt. Britta látta, hogy Dallas Nielson válla megrogyik, és száját önkéntelenül is eltátja. - Ó, Uram Jézus! Mindannyian...? Britta tétován vállat vont. Hangja alig volt több suttogásnál: - Nem tudom. De eddig senkit sem találtunk rajtunk kívül.

Tizenkilencedik fejezet CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, HONGKONG NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 5 ÓRA 46 PERC / Z-IDŐ: 21 ÓRA 46 PERC

A vihar utolsó dühét kiadva, golflabda nagyságú jégdarabokkal szórta teli a repteret, majd továbbvonult, és mögötte tündöklő csillagos ég maradt a napfelkelte előtti utolsó órában. Kat az elmúlt órát a konzulátusi kocsi hátsó ülésén töltötte. Miközben a sofőr az első ülésen aludt, ő gondolkodott. Éppen kiszállt, hogy nyújtózzon egyet és gyönyörködjön egy kicsit a csillagokban, amikor megszólalt a műholdas telefonja. Jake kereste. - Kat? Langleyből most szóltak, hogy a Meridian Vietnam felett lezuhant. Kat úgy érezte, hogy a lábai menten összecsuklanak. A kocsinak kellett támaszkodnia. Istenem... - Csupán a katasztrófa lehetséges helyszínét tudom. Da Nangtól kilenc mérföldnyire történt. Ez egy tengerparti város Vietnamban, alacsony hegyvidék szegélyezi. Túlélőkről egyelőre nem érkezett hír. - Sértetlenül ért földet? - kérdezte Kat, pedig jól tudta, hogy egy óriásgép nem marad egyben, ha mégoly enyhén is csapódik neki egy erdős hegyoldalnak. - Hát... azt mondták, hogy majdnem egy mérföld hosszúságú nyiladékot vágott az erdőben, és több tűzgóc is ég a helyszínen. Ez nem valami reménykeltő... Kat lelki szemeivel maga előtt látta az utasteret, ahol néhány percig ő is ült, de aztán megpróbálta összeszedni a gondolatait. - Nos, Jake, a következőre jutottam. - Ellépett az autó mellől, és igyekezett biztos lábon megállni. - Felszállok az első vietnami járatra, és amilyen gyorsan csak lehet, odautazom a katasztrófa színhelyére. Jóvá tudnád ezt hagyni hivatalosan is? Kiküldeni engem a helyszínre, és felmenteni a konzulátusi kötelezettségem alól? Azt hiszem, az NTSB-vel is egyeztetnünk kéne... - Húsz percet kérek. - Hívj vissza! Megyek, kiválasztom a járatot. Ja, még valami, Jake! Látták még azt a Global Expresst a levegőben? - Langley szerint nem. - Utána lehetne nézni ennek közvetlenül az NRO-nál? Jake erre hosszasan hallgatott - épp elég hosszú ideig ahhoz, hogy Kat borzasztó kényelmetlenül kezdje magát érezni. - Ugye, tudod, Kat, hogy az NRO valószínűleg ezt a hívást is lehallgatja? - 98 -

- Hogyne, sőt fel is veszi. De jó okom van rá, hogy ezúttal ne bízzak Langleyben. Ha a felderítés látta a Global Expresst, Langley meg fogja akadályozni az azonosítást, mert az ellentmondana az ő elképzelésüknek a levegőben való ütközésről, és akkor nem marad más lehetőség, mint a terrortámadás. Éppen ezért akarják hátráltatni a nyomozást. - Kimondtad, ami a lelkeden, igaz, Kat? Nem tartod őket valami nagyra, mi? - A CIA-hez képest én csak zöldfülű vagyok, de maradjunk annyiban, hogy véleményem szerint kezd félreérthetetlen szokásukká válni, hogy se a kubai katasztrófánál, se most nem akarják, hogy fény derüljön terrorizmusra, ezért nem bízom az indítékaikban. Az áldóját is, Jake, őket épp arra képezték ki, hogy elkenjék a dolgokat. A baj csak az, hogy szükségünk van a segítségükre. Annak a Global Expressnek a legénysége még mindig nagy veszélyt jelent ebben a helyzetben! - Ezt hogy érted? - Nagyon idegesek lesznek majd most, hogy van egy elvarratlan szál. Ha bárki túlélte a Meridian katasztrófáját, és ha hátramaradhatott bármilyen bizonyíték is arról, amit a Global Express művelt, minél előbb oda akarnak menni, hogy eltüntessék a nyomokat. Ezért gyorsan meg kell találni és biztosítani a katasztrófa helyszínét, és ki kell menteni minden túlélőt, ha vannak egyáltalán. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE ÉSZAKNYUGATRA

A felkelő nap első sugarai kezdték bevilágítani a dzsungelt. Láthatóvá váltak a fák ágai ott, ahol percekkel azelőtt csak sötét foltokat lehetett látni. Mire Graham és Susan Tash hamuszürke arccal visszatért, a kis csapat tagjai kisegítették egymást a roncsból, és kerestek maguknak egy nagy fémlemezt, amire le tudtak ülni. - Mit találtak? - kérdezte Robert. Graham Tash csak a fejét rázta. Néhány pillanatig senki sem szólt egy szót sem, majd Dan felemelte a fejét és megkérdezte a többieket: - Miért nem mond senki semmit? Graham Tash letérdelt a másodpilóta mellé: - Susannel visszamentünk a gép roncsának nagyobbik részéhez. Legalább egy kilométer hosszan szóródott szét mögöttünk. - Graham itt elhallgatott és megköszörülte a torkát. - De egyetlen túlélőre sem bukkantunk. Dan Wade egy pillanatig döbbent csendben ült. - Vagyis... azt akarja mondani, hogy mindenki... ott lent és a... turistaosztályon... - Igen, attól tartok. A repülő teljes alsó része... ripityára tört. Igen, ez a legjobb kifejezés rá. A fenti rész elülső része, amelyben mi is voltunk, valahogyan megúszta, de az alsó szekcióból semmi sem maradt. Nincs túlélő rajtunk kívül. - Kétszáz utas... - suttogta maga elé Dan. - Úristen... És Mr. Sampson, aki olyan odaadóan igyekezett segíteni nekünk...? Ő is…? - Visszament a turistaosztályra, hogy a felesége mellett ülhessen - felelte Britta, és megérintette a férfi vállát. - Nincs itt. Robert MacCabe fel-alá járkált. - Na és most mihez kezdjünk? - kérdezte. - Muszáj előállnunk valami tervvel! - Szerintem üljünk itt, és várjuk meg, amíg megmentenek bennünket - javasolta Dallas. Britta ingerülten nézett körbe. - De miért nincsenek már itt? Robert már épp felelt volna, de aztán csak legyintett. - Mindannyian járóképesek vagyunk, ugye? - Mr. Barnest leszámítva - válaszolta Britta. - Rendben - mondta Robert. - Közvetlenül a lezuhanás előtt repültünk el Da Nang felett. Én azt mondom, nem lehetünk tíz mérföldnél messzebb onnan, hiszen nem voltunk sokáig a levegőben. Errefelé nem túl sűrű a dzsungel. Dan, ugye, emlékszik még erre a területre abból az időből, amikor a légierő kötelékeiben itt járt? Dan lassan bólintott. - Látja bármi akadályát annak, hogy egyszerűen gyalog eltűnjünk innen? - 99 -

Dan hosszú percekig némán ült, fejét a tenyerébe temetve. Aztán megszólalt: - Nappal, úgy, hogy közben nem lesnek az emberre orvlövészek, nem hinném, hogy különösebben nehéz terep. - Dan, hát nem küldenek értünk mentőhelikoptereket vagy mentőcsapatokat, akármit? kérdezte Dallas nekikeseredve. A férfi hevesen megrázta a fejét. - Szerintem azt sem tudják, hogy lezuhantunk. Elrepültünk egy elhanyagolt, korszerűtlen reptér kezdetleges létesítményei felett egy éjszakai vihar kellős közepén, majd belevesztünk a sötétségbe, és Hongkong óta rádiókapcsolatunk sem volt. Ugyan ki az ördög tudhatna róla, hogy itt vagyunk? - Nincsenek a környéken falvak? - érdeklődött Britta. Dan erre újra csak a fejét rázta. - Ezekben a hegyekben nincs egy se. Van viszont innen nem túl messze egy út, amelyet Ho Si Minh ösvénynek neveznek, de szerintem senki sem láthatott bennünket lezuhanni, már ha egyáltalán ott vagyunk, ahol gondolom. Charlie... - hirtelen elhallgatott. - Ki az a Charlie? - kérdezte Britta. - A Vietkong - felelt a férfi helyett Dallas. - Igaz, Dan? Dan bólintott. - Nehéz megszabadulni a régi beidegződésektől, de úgy vélem, hogy szinte egész biztosan nincs körülöttünk egy teremtett lélek se. Szerintem egy fennsíkon vagyunk. - Hát, végül csak megjelenik valaki... - erősködött Dallas. - Persze - hagyta rá Dan -, végül. De csak a jóisten a megmondhatója, hogy az mikor lesz. - Akkor hát mitévők legyünk? - tűnődött Britta. - Kijutunk innen, mégpedig a saját lábunkon - mondta Robert MacCabe határozottan, és feltűnt neki, milyen gyorsan bólint rá Dan. - És ha csak, mondjuk, hat-hét mérföld innen az óceán, öt, legfeljebb hat óránkba telhet a kutyagolás. - Ekkor eszébe jutott a laptopja, és hogy nemrég a gép padlóján látta heverni. Robert visszatért a kabin maradványaihoz, és bemászott, hogy magához vegye a számítógépet. Sértetlen volt. - És mi van, ha azután ér ide a mentőcsapat, hogy mi már elmentünk? - aggályoskodott Britta. - Akkor Mr. Barnes még gyorsabban jut segítséghez - felelt Robert, aki időközben újra visszatért közéjük. - Barnes épp hogy csak eszméleténél van - mondta Graham Tash. - Üzenetet vagy jelzést kell hagynunk, hogy ha valaki idejönne, tudja, hogy kifelé megyünk az őserdőből. - Ennél van egy jobb ötletem! - szólalt meg Susan Tash. - Ha jön valaki, majd én tájékoztatom. - Graham riadtan nézett rá. - Itt maradok, Graham - magyarázta. - Ápolónő vagyok, talán nem felejtetted el... - Nem, Suze, én maradok! A nő megrázta a fejét. - Fáj a bokám, és magas sarkú cipőben vagyok. Képtelen lennék gyalogolni, még mezítláb is. - Nos, akkor én is itt maradok - jelentette ki Graham. - Nem, szó se lehet róla. Te edzett túrázó vagy, és ha bármi történik a többiekkel... ha kiderülnének olyan sérülések, amiről nem tudunk, ott kell lenned. Nem lesz semmi bajom! A csudába is, valószínűleg engem mentenek meg legelőször. - Na és a tigrisek, kígyók meg a többi fenevad? - szólt közbe riadtan Dallas. Graham aggódó tekintetét egy pillanatra sem vette le a feleségéről. Figyelte, ahogy a nő sárga ruhája egyre élénkebb színű lesz a hajnal erősödő fényében. Rövid hallgatás után megrázta a fejét. - Manapság már nincsenek errefelé tigrisek, és mérges kígyót is nagyítóval kéne keresnie az embernek, ha meg akarná maratni magát. Csak majmok vannak, de abból kismillió. Dallas sorra végignézett a többieken. - Jól van. Dan, maga itt marad? - Nem, én is megyek - felelte a másodpilóta. - Bármi jobb annál, mint itt ülni, keserves kínok közepette. Majd... belekapaszkodom valakinek a ruhájába. - Akkor induljunk is! - nógatta őket Robert. Britta aggódva körbenézett, munkaköri kötelességét mérlegelve azzal szemben, hogy akár egyetlen perccel is tovább maradjon ennek a szörnyű tragédiának a viszolyogtató színhelyén. - Én is megyek, hacsak Susan kölcsön nem akarja kérni a cipőmet... Susan megrázta a fejét. - 100 -

Dr. Graham Tash gyöngéden megérintette Susan ruhaujját, miközben a többiekre nézett. Elnézést, még egy perc. Britta, magunkkal kéne vinnünk néhány alapvető felszerelést az elsősegélycsomagból... Biztos, ami biztos. Britta bólintott és visszaindult a roncs felé. Graham és Susan néhány lépésnyire eltávolodott a csoporttól. A férfi végül megfordult, és Susan vállára tette a kezét. - Drágám, hogy őszinte legyek, nagyon aggódom, amiért itt maradsz egyedül... - Ugyan! Még mindketten sokkos állapotban vagyunk, de leszámítva a bokarándulásomat, nincs semmi bajom. Az a férfi segítségre szorul, a többieknek meg rád lehet szüksége. Te orvos vagy, én ápolónő, Graham. Önös érdekeinket most félre kell tennünk. - Miért tennénk? Te vagy az életem! Szeretlek! Susan átölelte a férfit. - Én is szeretlek. De nem hiszem, hogy Isten csak azért hagyott bennünket életben, hogy aztán elszakítson egymástól. Gondoskodj ezekről az emberekről, és szerezz segítséget! Manapság már nem lövöldöznek az emberre Vietnamban. Velem nem lesz semmi baj. Graham magához vonta Susant, szorosan átölelte, a haját simogatta, míg a nő el nem húzódott. Mosolygott, és gyöngéden megcsókolta a férfit, majd sarkon fordult, és visszaindult a roncs felé. A GLOBAL EXPRESS N22Z FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL ÉSZAKNYUGATRA

Arlin Schoen egy drága bőrfotel kartámláján ült, a füléhez emelve a műholdas telefont, majd odabiccentett annak a széles vállú, nagydarab fickónak, aki fogadta a hívást. A vonal másik végén hallható férfi rendkívül fegyelmezett volt. Ráérősen beszélt, mintha nem történt volna semmi baj. - Mi a helyzet, Arlin? - Épp most akartam telefonálni. Da Nangtól körülbelül tizenkét mérföldre nyugatra lezuhantak a hegyekben. A part közelében repülünk, egyelőre észrevétlenül. - Elrepültetek a helyszín felett? - Igen. Tüzek égtek odalenn, de ezenkívül semmi mást nem láttunk. Ez még hajnal előtt volt. A vonal túlsó végén sóhajtás. - Nem zárhatjuk ki, hogy vannak túlélők. De most nem tudok semmi többet tenni. Ezt egyedül kell megoldanotok. Schoen átvette a kagylót a másik kezébe, és ügyelt rá, hogy óvatosan fogalmazzon. - Tudom. Néhány utas életben maradhatott. Eddig még nem indultak meg a mentőcsapatok. Szerintem ezeknek az itteni ősembereknek el se jutott a tudatáig, hogy egyáltalán lezuhant valami. - Tartanunk kell magunkat a tervhez. Nem maradhat elvarratlan szál, sem élő tanú, aki leadhatná a drótot, és ezzel veszélyeztetné, amit beindítottunk. Ezt te is jól tudod. Schoen nagy levegőt vett. Már így is hatalmas kockázatot vállaltak, és most veszélyeztetni az akciót mindazok után, ami megtörtént, ez egyszerűen megengedhetetlen. - Természetesen odamegyünk. - Egyetértek - felelt a hang a vonal túlvégén. - De nagyon gyorsan kell intézkednetek! Legföljebb huszonnégy óra, és az egész világ ezen fog csámcsogni. Ne feledkezz meg az ütemezésről! - Nem fogok. - Ez a te alakításod, Arlin. Figyelmeztetlek, hogy meggyőztél: ez a legjobb megoldás, és működőképes a dolog. - Az is, és menni fog. Egy percig se aggódj! A Global Express öt perccel később vészhelyzetre hivatkozva leszállt Da Nang repülőterén. A helyi légiirányítók teljesen meg voltak zavarodva, mert fogalmuk sem volt, honnan került ide a kecses kis magángép. A repülő ajtajában gazdát cserélt némi készpénz, aminek eredményeképp nemsoká előkerült egy helyi parancsnok, a vietnami hadsereg egy fapofát vágó tisztje, aki tíz perccel később mosolyogva bukkant elő, kezében egy aktatáskával, amelyben kétszázezer amerikai dollár lapult kis címletekben. - 101 -

Negyedóra sem telt bele, és az amerikai magángép pilótája és legénysége egy ősrégi, amerikai Bell UH-1-es helikopteren szálltak fel újra.

Huszadik fejezet A DZSUNGELBEN, A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE ÉSZAKNYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 5 ÓRA 48 PERC / Z-IDŐ: 22 ÓRA 48 PERC

Robert MacCabe a keleti égboltot figyelte hunyorogva. Igyekezett kiszámolni, mekkora utat tehettek meg az elmúlt félórában. Talán negyed mérföldet. De lehet, hogy többet. Egész életében túrázott, így természetesnek tűnt, hogy átveszi az irányítást, még ha Vietnam északi, őserdőkkel borított hegyvidéke ismeretlen terep is volt a számára. Vietnam a családjából nem az ő élménye volt - apja harcolt tengerésztisztként a Pentagon kötelékében, abban a háborúban, amely az előző generációból súlyos neurózist váltott ki, és kitermelte magából a hippiket. A történet többi része csupán kaotikus, száraz iskolai tananyag maradt. Ő még gyerek volt, amikor a helikopterek kimentették az utolsó amerikaiakat a saigoni nagykövetség tetejéről. Robert Brittát nézte, ahogy talpra segíti a másodpilótát. Dan tíz perc alatt immár harmadszor botlott meg a dzsungel aljnövényzetében: keze kicsúszott Brittáéból, és orra bukott az illatos, de rovaroktól hemzsegő vegetációban. Britta felsegítette, és Graham gyorsan megvizsgálta. - Jól van, Dan? - aggódott Robert. - Igen... minden rendben. - A másodpilóta kirázta a hajából a gallyakat és faleveleket, egyenruhájáról pedig - amit Britta a pilótafülkéből menekített ki - lesöpörte a vízcseppeket. Robert hirtelen fázni kezdett, és sportdzsekije után sóvárgott, amit ráadott Rick Barnesra, a légitársaság megsebesült vezérigazgatójára. Robert bólintott, megnézte, mennyi az idő, majd intett a többieknek, hogy kövessék. Dan és Britta megindult, nyomukban Graham Tash, Steve Delaney és Dallas Nielson haladt. Keleti irányban meneteltek, és a hegyeken túl egyre erősebben ragyogott a reggeli nap. Dant leszámítva, mindenkinek idegenek voltak a kora reggeli dzsungel egzotikus illatai. Ő azonban már megtapasztalta ezt egyszer, egy jóval veszélyesebb időszakban. A gyaloglás a párától nehéz, hűvös, erdei levegőben gyógyírként hatott mindannyiuk testi-lelki bajaira. Mindenfelől tarka tollú madarak éneke hallatszott az egyre élesebb fényben. Az alacsony banánfák közt magasabb fák álltak, némelyik húsz-harminc méteresre is megnőtt. Itt még hiányzott a délebbre fekvő, igazi trópusi esőerdők jellegzetes, áthatolhatatlan lombkoronája, de mégiscsak dzsungel volt, teli szúnyogokkal és ijesztően nagy legyekkel. - Állj! - harsant fel ekkor Robert hangja, s feltartotta a kezét. - Mi az? - kérdezte Dallas. - Pszt! - Robert ujját a szája elé tartva fülelt. - Hallok valamit. Da Nang házai közül már látszott néhány messze lent, a hegyoldal alatti völgyben, és a hang abból az irányból érkezett. Halk, nem természetes hang, amely egyre erősödött. végül kivehetővé vált az alacsony frekvenciájú zúgás, amelybe időnkét dübörgés vegyült. Dan azonnal felismerte a hangot. - Helikopter! - kiáltott fel izgatottan. - Lehet, hogy nem is egy! - Akkor talán mégis tudják, hogy itt vagyunk! - mondta megkönnyebbülten Dallas. A feléjük tartó légijármű hangja egyre erősödött. - Da Nang felől jön. Biztosan mentőhelikopter! - tette hozzá Dan. - Még nem vagyunk messze a roncstól - állapította meg Robert. - Szerintem forduljunk vissza, hogy minél hamarabb odaérjünk! - Helyes! - értett egyet Dallas. - De fölösleges sietnünk, Robert! Ha egyszer rátalálnak a gépre, nem mennek el onnan egyhamar. - 102 -

Ahogy a túlélők kis csapata visszafordult, a helikopter fémteste már meg is villant a fejük felett a levegőben. Sietős léptekkel haladtak az újságíró mögött, aki visszavezette őket a dzsungelen át. Negyedórányi erőltetett menetelés után ismét meghallották a helikopter mással össze nem téveszthető hangját. A levegőben körözött, a katasztrófa színhelye fölött, túlélők után kutatva. - Alighanem megtalálta a roncsot - vélekedett Robert, kissé kifulladva, miközben a többieket is nógatta. A fák lombján keresztül néha feltűnt az amerikai gyártmányú Huey a kora reggeli fényben, miközben közeledtek a helyhez, ahol a 747-es becsapódott. Induláskor Robert egy alig látható csapáson vezette őket, mely a dzsungelben haladt, párhuzamosan a roncs vágta nyiladékkal. Most ugyanezen az úton haladtak olyan gyorsan, ahogyan csak tudtak. - Én előreszaladok - szólt hátra Dallas a válla felett, és Robert elé került. - Maguk csak tartsák a normál tempót. Majd én teszek róla, hogy tudják, hol vagyunk - mondta, és nekiiramodott. Átugrált a faágakon meg a kidőlt rönkökön, és egyre közelebb került a kis tisztáshoz, ahol a pilótafülke és a gép felső szintjének maradványai hevertek. Amikor már csak alig ötven méter választotta el a tisztástól, Dallas lassított és hátrapillantott. A többiek túlságosan le voltak maradva ahhoz, hogy láthassa őket. Újra előrenézett, és megkönnyebbülten látta, hogy a helikopter éppen leszáll. Elég sok fa volt közte és a tisztás között, de azt jól látta, ahogy néhányan kiugrálnak a Hueyból, és elindulnak a roncs felé. Hunyorogva nézett az egyre ragyogóbb fényben, igyekezett minél tisztábban látni, és közben eltűnődött, vajon a helyszínre érkező vietnami mentőcsapat tagjai miért hordanak öltönyt. Mindegy, majd megkérdezi tőlük, ha beszélnek angolul. Na és hol vonnak a hordágyak? Dallas ezt is különösnek találta. Ez talán csak egy előreküldött egység, de biztosan maga a mentőcsapat is itt lesz pár percen belül. Most már húsz méterre sem volt a tisztástól, amikor meghallotta a távolból egy nő hangját - alighanem Susan Tashét. Azt sajnos, nem értette, mit mond, mert a helikopter rotorja elnyomta a hangját. Dallas most egészen a tisztás széléhez ért, már csak néhány banánfa választotta el tőle. Látta a férfiakat, akik a roncsok közt állnak, és valamit kiáltoznak egymásnak. Jól teszik, nyilván mindjárt kiszedik onnan azt a sebesült fickót. Nem várják meg, míg ideér a többi helikopter. De valami nem stimmelt, és Dallas hirtelen megtorpant. Maga sem tudta, miért, a fák takarásában maradt. Két öltönyös fickó kivonszolt valamit a roncsból. Akármi is volt az, durván, nemtörődöm módon bántak vele. Mi folyik itt? Nehéz volt értelmezni, mi történik. Dallas nem látta, mit húztak elő, mert most a roncs eltakarta őket. Hallotta Susan hangját. Kiabált. Úgy tűnt, nagyon ideges valami miatt. Végül az idegenek újra előbukkantak a roncs mögül. Még mindig maguk után rángatták azt a valamit, ami végre felismerhetővé vált. Úristen! Ez az a sérült ember a légitársaságtól! Mi az ördögöt művelnek ezek?! A két férfi odaért a Hueyhoz, és egyszerűen bedobták Rick Barnest a belsejébe, mint valami krumpliszsákot. Dallas hátrapillantott, de a többieknek még mindig nyoma sem volt. Visszanézett a tisztásra, és újabb két férfit vett észre a roncs mellett. Bal felől valami sárga villant, és Dallas rémülten döbbent rá, hogy épp Susan Tasht rángatják ki az utasfülkéből, hiába tiltakozik és próbál küzdeni a markos fickókkal. Ekkor visszatért a másik két férfi is a helikoptertől, és segítettek a nőt lefogni. A lábánál és a vállánál megragadták Susant, majd a helikopter nyitott ajtajához cipelték, és őt is ugyanúgy hajították be a gépbe, mint Barnest. Dallas letérdelt az aljnövényzetbe. Teljességgel meg volt zavarodva, de minden igyekezetével azon volt, hogy észrevétlen maradjon. Látta, hogy az egyik férfi pisztolyt húz elő, majd Susanre szegezi; a nő rémülten kuporodott össze a sarokban, és a légitársaság mozdulatlanul heverő sebesült vezérigazgatójára nézett, aki az imént még a betege volt. Dallas hangokat hallott maga mögül a dzsungelből - megérkeztek a többiek. A fák jótékonyan takarták őket a tisztáson lévők elől. Dallas még jobban meglapult egy páfrányokból álló nagy zsombék mögött, és figyelte, ahogy a férfiak visszaugrálnak a helikopterbe; egyikük beült a pilótaülésbe, s berántotta az ajtót. A motor felpörgött, és a nagy zaj teljesen elnyomta a csapat hangját. Dallas ekkor hátrafordult, és - 103 -

eszelősen integetni kezdett a többieknek. Robert látta meg őt elsőként, és aggodalmas arccal nyugtázta a jelzését, miközben továbbvezette feléje a többieket. A helikopter eközben felszállt, és nagy ívet írt le a fejük fölött. - Mi történik itt? - kérdezte Robert, amikor odaért Dallashoz. - Bukjon le! utasította válasz helyett a nő. Dr. Graham Tash is odaért Dallas mellé. Arca értetlenségről árulkodott. A nő megragadta a doktor vállát, a földre nyomta, és intett a többieknek is, hogy ők is lapuljanak le. - Susant elvitték a helikopteren! Barnesszal együtt! - Jó... de mi miért rejtőzködünk? Dallas a férfira nézett, és nemigen tudta, mit is feleljen. Hallotta a fejük felett köröző Hueyt. A fák alatt biztonságban vannak, de ha kimennek a tisztásra... Graham a vállánál fogva megragadta Dallast, és maga felé fordította. - Dallas, mi a baj?! Arcán rémült, üres kifejezés ült. - Nagyon durván bántak mindkettőjükkel, egyszerűen felhajították őket a gépbe! - felelte Dallas és felugrott, kitépve magát Graham szorításából. Előrelépett, és intett a férfinak, hogy kövesse. Óvatosan közelebb kúsztak a tisztás széléhez. A helikopter most közvetlenül a felső utasszint és pilótafülke roncsa fölött lebegett. Szinte mozdulatlannak tűnt a levegőben, mintegy kétszáz láb magasságban. - Nem értem! - rázta a fejét Graham. - Mit művelnek itt ezek? A helikopter ajtaja eddig zárva volt, de most, a szemük előtt kinyílt.

Arlin Schoen a Huey ajtajában állt, és kitekintett az egyre magasabbra hágó nap felé. Már csak perceik lehetnek, hogy megszerezzék, amit akarnak, és kitalálják, hogy miként folytassák utána. Hihetetlen szerencse, gondolta, hogy épp az az utas, akit kerestek, ott volt, ráadásul életben, dzsekije zsebében a névjegyével, még ha összezúzódott arca felismerhetetlen volt is. A sárga ruhás nő azonban sajnálatos problémát jelentett. - Megfelelő magasságban vagyunk? - kiáltotta hátra a pilóta. Schoen bólintott, és a két túlélőre fegyvert fogó cimboráira nézett. A földön heverő férfire pillantott, és hüvelykujját az ég felé fordította. - Felkelni! - parancsolta. A férfinak szemmel láthatón súlyos sérülései voltak. Arca a felismerhetetlenségig felpuffadt és eltorzult. Mindegy, biztos, hogy MacCabe az, döntötte el magában Schoen. A zsebében talált névjegye egyértelműen azonosítja, még ha a csapat csak egyszer, rövid időre látta is Hongkongban. - Hozzátok ide! - parancsolta Schoen. Az egyik embere felrángatta a sebesült férfit, és a nyitott ajtó felé lökte. Schoen figyelte, ahogy a férfi, karját erőtlenül széttárva igyekszik elkerülni a kiesést, és közben rémült, összeszűkült szemét rá szegezi. - Nos, MacCabe, hol a laptop? - Mi...? - A kérdést alig lehetett érteni. Schoen közelebb lépett Rick Barneshoz, hirtelen mozdulattal megragadta a gallérját, és félig kilógatta az ajtón. - Vagy megmondja, hova a pokolba tette odalent azt a nyomorult laptopot, vagy kiugrik. Maga dönt, de csak tíz másodperce van. Érdemes meggondolnia, hogy az, amit átmentett a lemezre, aligha ér annyit, mint az élete. - Fo... fogalmam sincs... miről beszél... Az a kevés, amit le tudott olvasni áldozata eltorzult arcáról, értetlenséget árult el. Mozgott a szája, de Schoennek közelebb kellett rántania, hogy értse is, amit mond. - Én nem... MacCabe vagyok. A nevem... Rick... Schoen már félig kilógatta a férfit a helikopterből, kárörömmel nézte, ahogy a levegőben kapálózik, majd hirtelen visszahúzta. - Hol a laptop, MacCabe? A poggyásztartóban volt? Utoljára kérdezem! Aztán repülhet, mint a madár! A férfi vadul rázta a fejét. - De hisz... nem én vagyok MacCabe! Ő... az utastérben volt... találkoztam vele... de... Schoen dühödt mozdulattal a helikopter végébe lökte Rick Barnest. Nézte, ahogy a férfi egyensúlyát vesztve, hangos puffanással elterül a padlón, épp azelőtt az ülés előtt, amely a Huey - 104 -

hátuljában volt. Schoen a sárga ruhás, halálra vált szőke nőre nézett, és - nála eléggé szokatlan módon - sajnálatot érzett iránta, majd megkeményítette magát, és intett az egyik emberének. - Hozd ide! Susan próbálta lerázni magáról a tagbaszakadt fickó karját, de érezte, hogy hiába kapálózik a marhaerős szekrényhátúval szemben, aki Arlin Schoen elé rángatta őt. - Kötözd meg! - adta ki az utasítást Schoen. Előkerült egy sátorzsinór, amivel a nő kezét összekötözték. Schoen a csuklójánál fogva ragadta meg Susant, és a Huey vázába épített fémlépcső felé intett. - Álljon az alsóra! - parancsolta. - Nem, nem!! Mit képzel, mit művel... A gépen lévő egyik gengszter erre a gépfegyveréből egy sorozatot adott le. A golyók Susan füle mellett süvítettek el. A halálra rémült nő lassan engedelmeskedett. Óvatosan a felső, majd az alsó lépcsőfokra lépett, és megpróbálta ujjait Schoen kezére fonni, de hiába. - Jól van, MacCabe! - kiáltotta Schoen a helikopter végében kuporgó férfinak. - Felel a kérdésre, vagy ez a hercig kis hölgyike kétszáz lábat zuhan! A férfi újra megszólalt, és torka szakadtából kiáltotta: - Az én nevem... Rick Barnes! Én... Schoen megrázta a fejét, elhárítva a tiltakozást, majd ellökte Susan csuklóját, míg végül a nő már túlzottan kibillent, hogy visszanyerhesse az egyensúlyát, ha a férfi elengedné. - Ne csinálja!! - üvöltötte a sebesült férfi a sarokból. - Be tudom bizonyítani! Arlin Schoen megütközve látta, hogy a férfi a nadrágja hátsó zsebéhez nyúl. Megnézték vajon, hogy van-e ott fegyvere? Nem tudta, de ezen most nincs is ideje gondolkodni. Schoen ösztönösen reagált. Szabad kezével az övében lévő 9 mm-es pisztolyért nyúlt, előhúzta, felemelte a csövét, és gyors egymásutánban négy lövést adott le. Kettő Barnes mellkasát tépte fel, kettő pedig a már amúgy is szétroncsolódott, véres arcba hatolt. Schoen nézte, ahogy a holttest nagy puffanással a padlóra esik, és körülötte vértócsa kezd gyűlni. Elernyedt jobb kezéből kiesett az, ami Schoen indokolatlan reakcióját kiváltotta: egy bőrtárca, mely most az ajtó felé csúszott. A Huey pilótája a váratlan lövések hallatára hirtelen jobbra döntötte a gépet, kibillentve Schoent az egyensúlyából. Arlin Schoen nagy nehezen tudott csak megállni a lábán, miközben a nő csuklóját is tartotta, és nézte, ahogy a tárgy a mélység felé csúszik. Egy egyszerű irattárca, nem pedig fegyver volt az, amiért a férfi a zsebébe nyúlt. Schoen fejében megfordult a gondolat, hogy utánakap, de a nő súlya is az ajtón kívülre húzta. Könnyű döntés lett volna elengedni a nőt és megragadni az ajtókeretet, miközben a tárca kirepült a levegőbe. A rémült szőke már-már zuhanni kezdett, de aztán Schoen nagy csapódást hallott a Huey jobb oldaláról, és amikor kinézett, látta, hogy a nő elkapta a jobb oldali rudazatot, és abba csimpaszkodva lóg a levegőben, összekötözött csuklóval. Ujjai egészen elfehéredtek, ahogy görcsösen szorította a fémrudat. Nagy kár érte, gondolta. Harcos alkat és gyönyörű szép, de... Felemelte a 9 mm-es pisztoly csövét, és a nő szeme közé célzott vele, azzal a hidegvérrel, amelyet „szakmája” harminc éve alatt szerzett, elengedve a füle mellett áldozata rimánkodását. Így különben is sokkal emberségesebb, gondolta. Megspórolja neki azt a borzalmat, amit a halálba zuhanása közben még át kellene élnie. Na persze, le kell majd szállniuk és felszedniük a hulláját. Egy halott utas golyóval a fejében olyan bizonyíték, amit nem hagyhatnak hátra. Erőnek erejével igyekezett rávenni magát, hogy megtegye, de a nő hirtelen újra kiabálni kezdett. - Nem mi vagyunk az egyetlen túlélők! - sikoltozta, megállítva ezzel Schoennek a ravaszra feszülő ujját. - Mi az? - ordított vissza Schoen. - Mások is életben maradtak! Tudják, hogy nem haltam meg! Schoen felhorkant, majd leeresztette a fegyverét, és közben sebesen cikáztak fejében a gondolatok. Valószínűleg csak blöfföl a nő, de ha mégis igazat mondana, egy kis tisztogatást kell végezniük. Nadrágja övébe dugta a fegyverét, és intett az egyik emberének, hogy segítsen visszahúzni a nőt. A vége így is, úgy is az lesz, hogy meghal. Most kap még egy kis időt, amíg végiggondolja a helyzetet. - 105 -

A katasztrófa túlélőinek szemszögéből, akik a fák és cserjék mögött kuporogtak a tisztás szélénél, a kétszáz láb magasan, a roncs felett lebegő Huey megmagyarázhatatlan látványa és a tény, hogy a nyitott ajtajú helikopteren ott volt Susan is, egyszerre volt érthetetlen és rémisztő. Talán csak a többi túlélőt keresik, gondolta Graham, próbálva megérteni, miért bánhattak olyan keményen Susannel. Dallas talán tévedett. Először egy, majd két embert láttak a helikopter ajtajában, de ahogy a gép lassú kört írt le a levegőben, mindketten eltűntek a szemük elől. Hirtelen újra feléjük került az ajtó, és tisztán láthatták Susant a sárga ruhájában. A helikopter ajtaja alatti lépcsőfokra kellett állnia, miközben az egyik férfi tartotta a kezét. A látvány Graham legszörnyűbb rémálmainál is borzalmasabb volt. Erre már aztán tényleg nem talált semmilyen elfogadható magyarázatot, így aztán - döntötte el - nem is igaz az, amit lát. Miféle mentőcsapat játszadozna így egy repülőgép-katasztrófa túlélőinek életével? - Jaj, ne! Dallas, mi ez? - kiáltozott Graham, ahogy tehetetlenül figyelt lentről. A fegyverropogás hangja távoli pukkanásokként érkezett el hozzájuk. A Huey megbillent, Susan mármár zuhanni kezdett. A férfi kővé dermedt, de aztán látta, hogy felesége megkapaszkodik a lépcső melletti rudazatban. A helikopter újra leírt egy kört, ismét eltakarva előlük az ajtót, de Susant sokáig láthatták, ahogy erőlködve próbált megkapaszkodni. Amikor újra feltűnt az ajtó, egy újabb férfi jelent meg, aki lenyúlt Susanért, hogy visszahúzza a gép belsejébe. Graham paradox módon hálát érzett, mintha csak köszönettel tartozna azoknak az alakoknak, akik az imént még kis híján a halálba küldték Susant. Dallasnak le kellett fognia Grahamet, hiszen érezte, hogy ha kirohan a tisztásra, azzal mindannyiukra halált hozna. Ám ekkor Graham váratlan kiáltással kitépte magát a nő kezei közül, felugrott, és eszelősen eltökélte magában, hogy a helikopter alá rohan és elkapja Susant, ha a nő leesne. Dallas utánavetette magát, és újra a földre kényszerítette a kétségbeesett férfit, miközben Susan a levegőben kapálózott, kétszáz láb magasban. Susant most már semmi más nem tartotta, csak elrablója egyik keze, és az is nagy nehézségek árán. Dallas érezte, hogy maga is megindulna az asszony felé, mintha csak közösen több eséllyel tudnának neki idelentről segíteni. Susan lába most fogást talált az alsó lépcsőfokon, és a férfi próbálta felhúzni maga mellé. Susan a bal lábával már majdnem fellépett a gépbe, de jobb lába ebben a pillanatban megcsúszott, ő pedig hátrazuhant. Az egészet mintha lassított felvételen nézték volna. Dallas látta, hogy a nő megragadja a férfi karját, és őt is magával rántja. Látta, hogy a fickó képtelen lerázni magáról a kétségbeesetten belécsimpaszkodó nőt, és ő is elveszti az egyensúlyát. Ott fenn, kétszáz láb magasban a férfi őrülten kapkodva keresett valamit, amiben megkapaszkodhatna, de Susan erőteljes, lerázhatatlan szorítása magával rántotta. Most együtt zuhantak fejjel előre a mélységbe, egyre gyorsabban, kezükkel és lábukkal hasztalan kapálózva. Graham Tash szemszögéből a zuhanás egy örökkévalóságig tartott. A tehetetlen kín mozdulatlanná dermesztette. Látta, ahogy felesége ruháját a légáramlat a feje fölé sodorja, s eltakarja a szemét, hogy ne is lássa az utolsó pillanatokat, mielőtt a roncs éles fémszegélyei felnyársalnák. Emlékezetébe örökre beleégett az a velőtrázó halálsikoly, amelynek kíséretében a két test csaknem kétszáz mérföldes óránkénti sebességgel csapódott bele a borotvaéles szélű, roncsba. Túlvilági, kísérteties üvöltés követte ezt, amely Graham Tash legmélyéből szakadt fel. Mindkét öklét a szája elé kapta, miközben Dallas erőnek erejével próbálta visszafogni a vadul remegő férfit. - Le! A földre! - kiáltott rá Dallas. - Különben visszajönnek, és minket is kicsinálnak! Rajta már nem tudunk segíteni! - Magához húzta Tasht, a földön tartva, szinte ráfeküdve. A helikopter lejjebb ereszkedett. Dallas érezte, ahogy a kis csapat többi tagja halálra rémült némaságban lapul a földre, és azt is, ahogy Graham első döbbenete öngyilkos haragba csap át. - 106 -

Robert MacCabe teljes hitetlenséggel figyelte a kibontakozó drámát, és túlságosan magával ragadta a látottak borzalma, semhogy azon tudjon gondolkozni, miért is történik mindez. A roncsba becsapódó két ember vérfagyasztó üvöltése teljesen megdermesztette, és csak a szeme fogta fel azt, amit agya képtelen volt elfogadni valóságként. A Huey egészen leereszkedett, majd újra leszállt a tisztásra. Kinyílt a rejtőzködő csapattal szembenéző ajtó, és kiugrott rajta két öltönyös figura. Mindketten arra indultak, ahol a két holttest hevert. A mintegy húszméteres táv felénél az első férfi megtorpant és felnézett. Az eget kémlelte Robert irányában, de rejtekhelyüket nem vette észre. Arca egy pillanatra tisztán kivehetővé vált. Robert gyomra görcsbe rándult: a fickóban egyik hongkongi támadóját ismerte fel! Hirtelen ez az egész történéssorozat számára világossá vált: minden miatta van! A 747-es elleni támadás, az, hogy lezuhantak, a kétszáz ember halála, a helikopter megjelenése, Susan Tash meggyilkolása. Mindez azért alakult így, hogy megakadályozzák őt egy olyan információ nyilvánosságra hozatalában, amivel nem is rendelkezett. Teljesen elárasztotta és felkészületlenül érte az emiatt érzett bűntudat, és még a gengszterbandával kapcsolatos félelemérzetét is eltompította, miközben azok azon tanakodtak, mihez kezdjenek a roncsra zuhant két holttesttel. Robert ködös tekintettel figyelte, ahogy Susan Tash holttestét nejlonzsákba csomagolják, és a helikopterhez cipelik. Azt is hallotta, ahogy Dallas hatalmas erőfeszítések árán próbálja továbbra is lefogni Graham Tasht, megakadályozandó, hogy az orvos öngyilkos módon a tisztásra rohanjon, felesége maradványaihoz. A három fickó most kizuhant társához ment, őt is nejlonzsákba gyömöszölték, majd bedobták a Huey véráztatta fémpadlójára, s visszaugráltak a gépbe. A helikopter felszállt, majd nagy ívet leírva délnyugatnak fordult, és az őserdővel borított hegygerinc mentén, Da Nang irányában eltűnt a szemük elől. A kis csapat tagjai jó néhány percen át egy szót sem szóltak egymáshoz, és Graham Tash elfojtott, szívszaggató zokogásán kívül csak az erdő hangjai hallatszottak. Dallas lassan elengedte a férfit, aki erre kábultan felállt, és botladozva arra a helyre támolygott, ahol néhány perccel ezelőtt felesége összeroncsolódott holtteste hevert. Dallas is felállt, mégsem tudta rászánni magát, hogy elinduljon utána. Hallotta, ahogy a többiek is előrejönnek, de szemét nem tudta levenni Grahamről. Lelki szemei előtt újra meg újra lejátszódott az iménti borzalmas jelenet, a nő kizuhanása, a pillanat, ahogy szörnyethal. Egész testében remegett, és forgott vele a világ. Egy repülőgép-szerencsétlenség túlélői voltak, a helikopteren érkezők pedig a megmentőik... vagy mégsem? Dallas hallotta, hogy valaki mellé lép. Erőt vett magán, és odafordult. Robert MacCabe-et látta, erősen megviselt állapotban. Visszanézett a roncsra, és alig hallható hangon megszólalt. - Uram Jézusom... Mi volt ez...? Robert először nem felelt. Dallas hallotta, hogy milyen nehezen veszi a levegőt. Dan Wade is talpra kecmergett, és Steve Delaneyre támaszkodva, ő is odajött Dallashoz. Britta próbálta elmondani a másodpilótának, mi történt, de aztán elakadt a hangja, és nem tudta folytatni. - Kik voltak ezek a vadállatok? - kérdezte Dallas könnyeivel küszködve. Robert MacCabe alig hallhatóan felelt, tekintetét a 747-es pilótafülkéjének maradványaira szegezve. - Azok, akik megölték a kapitányt, és megvakították Dant. - Micsoda? - kérdezte a másodpilóta elfúló hangon. - Hogy érti ezt? Robert nem válaszolt, de Dan feléje nyúlt, és a vállát megragadva, maga felé fordította az újságírót. - Azt kérdeztem, hogy érti ezt?! Kik voltak ezek? - Nem tudom. Nem tudom... - felelt Robert, és szeme kifejezéstelenül meredt Danre. - Gyerünk már, feleljen! Mit akartak? Robert MacCabe arcából kiszökött a vér, szeme ködössé vált. Nagyot sóhajtott, a földre szegezte a tekintetét, és nagy nehezen kinyögte: - Engem.

Huszonegyedik fejezet - 107 -

CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLÖTÉR, HONGKONG NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 7 ÓRA 41 PERC / Z-IDŐ: 23 ÓRA 41 PERC

Hol vagy, Kat? - kérdezte Jake Rhoades a műholdas telefonon. - Az Air Vietnam pultjánál, a reptéren. Már megvettem a jegyemet Ho Si Minh városba, vagy ha úgy jobban tetszik, Saigonba - jelentette Kat. - Körülbelül egy óra múlva indulok, ha időben száll fel a gép. Addig még jegyet kell váltanom Da Nangba is. - Rendben - mondta erre Jake. - Hivatalosan is tiéd az ügy, mint helyi parancsnoké. Ez a cím csupán egy napig érvényes, de kezdetnek azért nem rossz. Jól értettem, azt mondtad, egy óra múlva indulsz? - Igen. Talán. De nem tudják még pontosan. - Kat, nem vagyok benne biztos, hogy egy óra alatt el tudjuk intézni a diplomáciai részét a dolognak. Már kértünk segítséget a külügyminisztériumtól, hogy juttasson be téged Vietnamba, eddig azonban még semmi visszajelzés. A nő egy pillanatig habozott, aztán eszébe jutott Jordan James, aki apja örök barátja volt, de ami fontosabb: az újonnan kinevezett külügyminiszter-helyettes. - Azt hiszem, már tudom, kinek kell szólni. Ne is kérdezd! Rögvest visszahívlak. REPÜLÉS KÖZBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL 22 MÉRFÖLDRE DÉLNYUGATRA

Arlin, ezt látnod kell! Arlin Schoen éppen a vietnami tengerpart hegyeinek szépségében gyönyörködött, és kelletlenül nézett egyik emberére, a Huey hátuljában. A fickó Rick Barnes véres holtteste fölé hajolt, és valamit a kezében tartott. - Mi az? - kiáltott oda Schoen, próbálva túlkiabálni a helikopter nyomasztó zaját. - Találtam egy kulcstartót a pofánál, rajta van egy név is - ordított vissza amaz. Schoen odament, elvette tőle a kulcstartót, és figyelmesen elolvasta a tulajdonos nevét: Rick Barnes vezérigazgató, Meridian Légitársaság. - Mi a pokol ez? - motyogta magának Schoen. - Ki a franc az a Rick Barnes? A beosztottja a hullára bökött. - Ő! Schoen megrázta a fejét. - Az nem lehet... - Schoen közelebb hajolt az emberéhez, hogy ne kelljen ordítaniuk. - Hiszen megnéztük a dzsekije zsebét... A névjegyeken, a számlákon... mindegyiken MacCabe neve volt! Schoen letérdelt, majd megvizsgálta a férfi véráztatta sportdzsekijének zsebeit: Két újabb számlát talált ott. Az egyik egy American Express-szelvény volt, rajta MacCabe nevével. Átadta az emberének. - Látod? - bizonygatta Schoen. - Megmondtam! Ez a fickó Robert MacCabe, és... - Szeme ekkor megakadt azon, hogy a sportdzseki és a férfi nadrágja feltűnően nem illik össze. Közelebb hajolva jobban szemügyre vette a dolgot, és riadtan látta, hogy tényleg nagyon elütnek egymástól. - Ó, hogy az a...! Schoen megnézte a nadrág jobb zsebét, kifordította, és két újabb számlát talált benne. Mindkettőn Rick Barnes neve állt. Arlin Schoen idegesen talpra ugrott. - Az isten verje meg! Ezt jól elcsesztük! - Az ajtókeretbe kapaszkodott, és nagy levegőt vett. A fejét rázta, és gondolkozni próbált. Nem azzal végzett, akivel akart, ráadásul egy ártatlan nőt is megölt - és mindezt a semmiért. Arról nem is beszélve, hogy közben az egyik emberét is elveszítette. Valami oknál fogva ez a Barnes nevű fickó MacCabe kabátját viselte. Schoen segédje mellette állt, és aggodalmasan nézett. - Most mihez kezdünk, Arlin? - Egyelőre gondolkozom - csattant fel Arlin, és a pilóta felé fordult. - Rakd le a földre ezt a hullát a legközelebbi tisztáson! De ne legyen senki a közelben! - 108 -

A pilóta bólintott, és enyhén jobbra döntve a Hueyt, keresni kezdte az alkalmas helyet. Schoen a másik férfi felé fordult. - Kidobjuk a hullákat, kitakarítjuk a helikopter belsejét, és visszamegyünk a katasztrófa színhelyére, hogy megkeressük azt a szemét alakot. - Kit? - Na mégis, kit?! MacCabe-et! Az egyetlen oka annak, hogy idejöttünk erre a lepra helyre, az volt, hogy elnémítsuk azt a férget! - De hát biztos holtan hever a roncsok közt, ez az alak meg csak egyszerűen kölcsönvette a kabátját. EI kell tűnnünk innen, mielőtt az a kis mitugrász parancsnok Da Nangban úgy döntene, hogy átvág bennünket, és elkobozza a gépünket. Nincs vesztegetni való időnk! Schoen a fejét rázta, szája vékony vonallá keskenyedett. - Ezen a fickón azért volt rajta MacCabe kabátja, mert MacCabe életben maradt. Tudjuk, hogy a felső szinten ült, és az is kiderült, hogy a számítógépe nincs ott. Ha nála van a laptopja, és úgy tér vissza a civilizációba, hogy a lemeze sértetlen, nekünk annyi. Nincs mese, meg kell találnunk! Valahol ott vannak lent az erdőben, és próbálnak kijutni a partra. Schoen látta, hogy segédje már-már pánikba esik. - Mi a bajod? - förmedt rá Schoen. - Semmi... csak elgondolkoztam. Elég hamar értünk oda a katasztrófa után. Ha én akarnék onnan kijutni, és meghallanám, hogy egy helikopter közeledik, megfordulnék és visszamennék, mert azt hinném, a mentőalakulatok jönnek. Lehet, hogy láttak bennünket, amikor ledobtuk azt a nőt. Arlin Schoen újra kinézett az ajtón, és beléhasított régi, rögeszmés félelme - a félelem, hogy egy elvarratlan szál miatt lebukhat, a saját csapdájába eshet. Az emberének igaza van. Lehet, hogy vannak szemtanúi a hidegvérrel elkövetett kettős gyilkosságnak. Schoen újra a segédje felé fordult. - Meg kell ölnünk mindenkit, aki láthatott ott bennünket. Nincs más választásunk! - Na és mi van, ha húsz-harminc emberről van szó, Arlin? Nem lőhetjük agyon az összes túlélőt! A Huey csupán harminc lábnyira repült a föld felett. A pilóta megcélzott egy kis tisztást. - Már hogyne lőhetnénk mindet agyon! Ember, nemrég semmisítettünk meg egy utasokkal teli 747-est. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy itt lamentáljunk néhány ember élete felett. És hadd emlékeztesselek újra, mi forog kockán! Pár millió dollár, na meg persze az életünk! CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, HONGKONG

Az

ismerősen dörmögő hang a műholdas telefonvonal másik végén, sokévnyi boldog emléket idézett fel Katben. - Katherine! Hogy vagy? - Köszönöm, megvagyok, Jordan bácsi, de egy kicsit szorít az idő, és egy szívességet szeretnék kérni tőled. - Hol vagy most? Na nem mintha apáddal valaha is tudtuk volna, mikor merre jársz... - Hongkongban, és azonnal szükségem lenne diplomáciai belépési engedélyre Vietnamba. Néhány szóban tájékoztatta a férfit az addig történtekről és a problémáról. - Pontosan arról a járatról rángattak le, hogy mint FBI-os, tegyek egy szívességet az itteni konzulátusnak. - Uramatyám, ezt komolyan mondod? – hüledezett Jordan. - Ajjaj, Kat, ez túl közelről érint. Fogalmam sem volt, hogy a külügynek köze lehet bármihez, amivel te foglalkozol... - Megígérted apunak, hogy vigyázol rám, és ezúttal is így történt. - Közvetve talán, de ezért inkább a gondviselésnek tartozunk hálával. Azt mondtad, ugye, hogy félóra múlva indulsz... Nos, akkor azt hiszem, jobb, ha tüstént elkezdek sürgölődni. Milyen számon hívhatlak vissza? Kat megadta neki a műholdas telefon számát. - Jordan bácsi, megkapod az állandó kinevezést mint külügyminiszter-helyettes? - A férfit már évtizedek óta az elnök első számú tanácsadójaként tartották számon. - 109 -

- Az igazság az, Kat, hogy nem szeretném. Ezt a mostani átmeneti kinevezést se akartam, de ha szólít az elnök, menni kell. No, tíz perc múlva hívlak. - Köszönöm, Jordan bácsi. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE DÉLNYUGATRA

Robert MacCabe a tisztás szélén állt. Még mindig a laptopját rejtő táskáját szorongatta. Könyörgött a többi öt túlélőnek, hogy meneküljenek, mielőtt újra visszatérne a helikopter. Elmondta nekik a Walter Carnegie-vel kapcsolatos gyanúját, a SeaAir katasztrófájával való lehetséges összefüggést, meg a Hongkongban megkísérelt emberrablást. Mindez végül meggyőzte őket, hogy igaza lehet. A semmire nem reagáló Graham Tash kivételével, aki csak állt magába roskadva, a többiek mindent kibányásztak a felső szint maradványai közül, aminek hasznát vehették. Magukhoz vették az elsősegélycsomagokat, a takarókat, az élelmiszer- és vízkészletet, meg néhány nagy táskát, amiben ezeket vinni tudják. Steve Delaneynek sikerült rábukkannia a hátizsákjára, amit a pilótafülke előterében hagyott. A helikopter alig tíz perce távozott, amikor újra összegyűltek a tisztás szélén, indulásra készen. - Most már csak az a kérdés, merre induljunk - mondta Britta. - Vissza a tengerpart felé, amilyen gyorsan csak tudunk, gyermekeim - javasolta Dallas. - Nem! - ellenkezett Robert, nehezen lélegezve. - Ők is erre számítanak. Azt a térséget fogják átfésülni, és errefelé, a hegyek keleti lejtőin nem elég sűrű a dzsungel ahhoz, hogy elrejtőzhessünk alatta. Önök is láthatták. - Akkor merre menjünk, mit javasol? - tudakolta Dallas csípőre tett kézzel. - Nyugat felé. Amilyen gyorsan csak tudunk. Ott sűrűbb a növényzet, több a rejtekhely, és biztosan nem ott kezdik a keresésünket. - Na és mi van arra, Robert? - faggatta tovább Dallas. Robert helyett Dan válaszolt. - Tőlünk nyugatra néhány mérföldön át ugyanilyen erdőség terül el, de aztán öt-hat mérföldre egy lapos völgy következik. A völgyet szegélyező meredek hegyoldalban mély barlangok vannak, amelyekbe behúzódhatunk, ha a szükség úgy hozza. A vietkongok is használták őket. Van itt valahol egy autóút is, ami Da Nangból a völgybe vezet, és a völgyben, úgy emlékszem, egy kisebb reptér is található. - De mi távol akarunk maradni az autóutaktól, nem? - akadékoskodott Dallas. Robert nyugat felé mutatott. - Elég a fölösleges elmélkedésből! Indulás! Gyerünk! Dallas leplezetlen ingerültséggel nézett az újságíróra, és azon morfondírozott, mikor is választották meg őt a parancsnokuknak. Az is igen irritáló volt számára, ahogy állandóan magához szorította a számítógépes táskáját. De kétségtelenül volt abban valami, amit mondott, és afelől most már senkinek nem volt kétsége, hogy a Hueyban érkező alakok hidegvérű gyilkosok voltak, akiknek elemi érdekük, hogy egyetlen tanú se maradjon. - Amit én láttam, az meggyőzött - mondta Dallas, és előbb Brittára, majd Danre és Steve-re, végül Grahamre nézett. Tekintete végigsiklott selyem nadrágkosztümén, hosszú brokát blúzán és a puha körömcipőn, amit viselt, majd a többiekre pillantott. - Hát ez nem épp megfelelő túraöltözék, ahogy a maguké se, de szinte hallom, ahogy anyám azt mondja: „Lányom, húzd el onnan gyorsan a csíkot!” És én mindig is hallgatok az anyukámra. Úgyhogy nyomás! Gyorsan a vállukra kapták az imént előhalászott táskákat és hátizsákokat. Britta lehajolt, hogy felsegítse Grahamet. - Én nem megyek - nyögte Graham. Szeme dagadt volt és vörös, arca mintha húsz évet öregedett volna. - Jönnie kell! - próbálta meggyőzni Britta. A férfi lassan megrázta a fejét. - Az én életem Susanével véget ért. Menjenek! Majd azt mondom nekik, hogy én vagyok MacCabe... - Fikarcnyit sem hasonlít Robert MacCabe-re, és én nem vagyok hajlandó még egy utast elveszíteni! Most pedig gyerünk, doktor úr, nincs vesztegetni való időnk! - 110 -

Robert melléjük lépett. Hallotta a beszélgetésüket. - Doktor úr, vagy magától felkel, vagy én emelem föl a földről. Graham továbbra is mozdulatlanul ült, üres tekintetét a roncsra szegezve. Keletről tompa zúgásra lettek figyelmesek, és Robert nyugtalanul nézett arrafelé. - Doktor úr, az isten szerelmére, mindannyian meghalunk, ha ön nem... - Megmondtam! Menjenek nélkülem! - csattant fel Graham, de fel sem nézett. Britta letérdelt mellé, és halkan a fülébe beszélt. - Doktor úr, nem hagyhatjuk itt, és ez azt jelenti, hogy az életünk az ön kezében van. Ezenkívül van itt egy súlyosan sebesült másodpilóta is, akinek szüksége lesz a maga segítségére ebben a megpróbáltatásban. De ez még nem minden. Ha Susan most itt lenne, biztos vagyok benne, hogy azt mondaná: keljen fel és jöjjön velünk. Azt akarná, hogy tovább éljen, nem pedig azt, hogy kövesse őt a halálba. Graham felnézett Brittára. - Igazán értékelem az igyekezetét, de... - Elég! - mondta hirtelen Robert. A földre tette a laptopot tartalmazó táskáját, lehajolt, és Graham hóna alá nyúlt, hogy felemelje a férfit. Maga felé fordította a doktort. Tash váratlanul nem tiltakozott az akció ellen. - Ide hallgasson! - kezdte Robert fenyegetően. - Én nem is... próbálom... átérezni, min megy most keresztül... de... komolyan mondom, akkorát behúzok magának, hogy kómába esik, és úgy vonszolom el innen, ha önszántából nem hajlandó megmoccanni. Jöjjön! Kérem! Graham felsóhajtott, és a földre nézett. Szeme újra könnybe lábadt. Britta felé fordult, és elkapta a nő tekintetét. - Tudja, igaza van abban, amit Susanről mondott...

Gyorsan a katasztrófa színhelyét nyugatról szegélyező fák közé siettek. Ekkor a távolból hallatszó tompa zúgás jelentősen felerősödött és kitisztult, míg végül egyértelműen kivehetővé vált egy gyorsan közeledő helikopter rotorjának jellegzetes hangja. - Gyerünk! Mindenki! Gyorsan, gyorsan! - kiáltotta Dallas, mire mindnyájan futni kezdtek. A nő megragadta az orvos kezét, és maga után húzta. Alacsony banánfákkal, pálmákkal és elszórtan magasabb fákkal pettyezett, bozótos-erdős táj terült el előttük, mely nem sok lehetőséget adott arra, hogy elrejtőzzenek egy sebesen közeledő helikopter elől. Már csak legfeljebb egy mérföldre lehetett. Robert megfordult és odakiáltott a többieknek. - Erre! - Intett nekik, hogy siessenek, és egy sűrű facsoportra mutatott, amelyet termetes páfrányok vettek körül, levélzetükkel alacsony sátrat alkotva a föld felett. - A földre! Mindenki menjen be oda, és üljenek le! - Robert behúzta Dallast és Steve-et, Britta pedig Grahamet és Dant vezette be a levélsátor alá. Egy Bell UH-1-es Huey jól kivehető, zakatoló rotorhangja hangos dörgéssé erősödött nem messze tőlük, majd hirtelen csöndesebbé vált. - Leszáll - kommentálta Dan. - Most mit tegyünk, Robert? - kérdezte Dallas suttogva. - Nincsenek fegyvereink. Nem kéne továbbállnunk? - Számítottam rá, hogy visszajönnek - magyarázta Robert, és még mindig kapkodta a levegőt a sietségtől. - Nem szabad hagynunk, hogy kiszúrjanak a levegőből. - De mi van, ha gyalog erednek a nyomunkba? - nyugtalankodott tovább Dallas. - Még mindig a földön vannak - jelentette Dan. - Szerintem... egy földi osztag nagyobb veszélyt jelent ránk nézve, főleg azért, mert követni tudják a lábnyomainkat. Hirtelen mozgolódás támadt, és amikor Robert odanézett, riadtan látta, hogy Dallas feláll, és kifelé kezd kúszni a lombsátor alól. - Hé, Dallas! - Dallasozza saját magát! - tromfolta le a nő. - Húzzunk innen a fenébe! Britta habozni látszott. Robert MacCabe arcát figyelte a félárnyékban, és azon morfondírozott, mit tegyen. Hirtelen a férfi is megmozdult, és egyszerűen kitessékelte őket a rejtekhelyről. Vetett egy pillantást egy apró iránytűre, aztán gyors iramban folytatták a menetelést nyugati irányba, a dzsungel mélye felé. Mindannyiuk agyában élénken élt a kép, ahogy Susan Tash lezuhan a helikopterből és szörnyethal. - 111 -

Mögöttük, a katasztrófa színhelyén ekkor ért földet egy vietnami mentőhelikopter. CHEK LAP KOK NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, HONGKONG

Kat betolta a műholdas telefon antennáját, majd a Ho Si Minh városba tartó járat kapuja felé vette az irányt. Jordan James minden követ megmozgatott, hogy elrendezze a bejutását Vietnamba, és megígérte, hogy értesíti Jake-et is. Kat habozott egy ideig, aztán megfordult, és észrevett egy magas, kesehajú, öltönyös fehér férfit, aki mintegy harminc méterre álldogált tőle és úgy tett, mintha nem őt figyelné. Pedig őt figyelte, és Kat megijedt. Mert érezte, hogy elkerülte a figyelmét valami nagyon fontos és nagyon veszélyes dolog. Újra odanézett, de akkor a férfinak már nyoma sem volt.

Huszonkettedik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS KATASZTRÓFÁJANAK HELYSZÍNE A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE DÉLNYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 7 ÓRA 23 PERC / Z-IDŐ: 0 ÓRA 23 PERC

Arlin Schoen nem számított rá, hogy a katasztrófa helyszínén egy másik helikoptert is találnak, amikor dél felől visszatérnek. Utasította a pilótát, hogy diszkrét távolságban körözzön. Rosszallóan csóválta a fejét sóhajtozott, és a keleti égboltot fürkészte, azon tűnődve, hány újabb helikopter jöhet még, most, hogy a baleset helyszínét nyilvánvalóan felfedezték, és a táj nappali fényben fürdik. - Mit akarsz tenni? - kérdezte a pilóta, a másik helikopter által elfoglalt tisztás felé mutatva. - Maradj legalább egy mérföld távolságban, és vigyél minket a nyugati oldalhoz. Nem mehetünk oda a roncshoz, hogy lábnyomokat keressünk, de ha menekülnek, akkor biztosan nyugat felé mennek. - Na és, ha megtaláljuk őket? Akkor mi lesz? Lepuffantjuk őket egyesével a levegőből? Schoen bólintott. - Igen. Ha megtaláljuk őket. - És ha nem? - Akkor visszatérünk Da Nangba, és elpucolunk innen. - Előrehajolt. - Mennyi üzemanyag van még ebben a tragacsban? - Nagyjából három órára elég, attól függően, hogy mennyit kell egy helyben lebegnünk. - Arlin - szólt előre a csapat egyik tagja hátulról. - Ha nem megyünk vissza oda és nem szerezzük meg a gépünket, le fogják foglalni. És ha ez bekövetkezik, nem jutunk ki innen! Kérlek! Hagyjuk a fenébe az egészet, és tűnjünk el! Szerintem már úgysem találjuk meg őket. Schoen makacsul rázta a fejét. - Még nincs vége. Nem kerül veszélybe semmi, amíg az a rohadt firkász a nyilvánosság elé nem áll. - A francba, ki vagy te? Ahab kapitány? Ezt a játszmát elvesztettük. Nem ott zuhantak le, ahol kellett volna, most meg efölött a rohadt dzsungel fölött repdesünk, mint valami vietkongok, akik az amerikaiakat hajkurásszák. Húzzuk el innen a csíkot, de gyorsan! - Azt mondtam: nem! - De miért nem, ember?! - Mert ami annál az istenverte firkásznál van, igenis megéri a kockázatot. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL NYUGATRA

- 112 -

Előttük sötét felhők gyülekeztek, jöttüket távoli mennydörgés is nyomatékosította. Mindez csak tovább fokozta a hat túlélő aggodalmait, ahogy az egyre sűrűbb dzsungelen át nyomultak előre. A rohangászó majmok szüntelen rikácsolása egybeolvadt a legyek és egyéb szárnyas rovarok lankadatlan zümmögésével. Fogyatkozott a reggel hűvöse, a pára meg a tűző nap egyre tikkasztóbbá tette a levegőt. Robert MacCabe immár vagy századszor nézett hátra a válla fölött, ellenőrizendő, hogy mindenki tartja-e az erőltetett tempót, amit diktált. Még mindig nem bírta megemészteni, hogy egyik hongkongi támadóját látta a baleset helyszínén. És nyomasztó bűntudatot is érzett, amiért pánikrohamában, hogy mentse az irháját Hongkongból, fel sem merült benne, hogy esetleg mások életét kockáztatja. Végül arra a következtetésre jutott, hogy ez az önzés volt az elsődleges oka annak, hogy kétszáz embernek meg kellett halnia. Plusz Susan Tashnek. Eddig nem volt idő megkérdezni a másodpilótát, vajon mi robbanhatott fel a Meridian pilótafülkéje előtt, de Walter Carnegie arca ott kísértett a fejében, párosulva azzal az egyre logikusabbnak tűnő következtetéssel, hogy valamiképp ők is ugyanazoknak a terroristáknak estek áldozatául, mint akik elpusztították a SeaAir MD-11-est. Robert Kat Bronskyra gondolt. Milyen hihetetlen szerencséje volt a nőnek, hogy lerángatták a gépről... Hacsak... Elvetette a gondolatot, azon nyomban, ahogy felrémlett benne. Túl bizarr volt a feltevés, hogy Bronskynak valamiképp köze lehetett ehhez. Hisz ő ment oda hozzá. És a nőnek már volt jegye a gépre. De akkor is különös volt az eltávolítása. Persze, a nő az FBI-hoz tartozott, úgyhogy végső soron talán nem is volt ez olyan különös. Elgondolkozott, vajon Kat tudomást szerzett-e már a gép tragédiájáról, meg hogy mit gondolhat és mit fog tenni, amikor megtudja. Milyen érzés lehet tudni azt, tűnődött el Robert, hogy a gép, amelyről az ember akaratán kívül lemaradt, lezuhant? Hallotta, hogy valaki orra bukik mögötte, és megfordulva látta, ahogy Britta épp felsegíti Dant a földről. Robert megállt egy pillanatra, hogy az előttük elterülő zöld rengeteget fürkészve rátaláljon a legjobb útvonalra, majd úgy döntött, kissé kelet felé kell fordulniuk. Az elmúlt néhány percben időről időre vízcsobogás ütötte meg a fülét valahonnan. Ahol folyók vannak, ott rendszerint települések is vannak, és a vietnamiaktól nem kell tartaniuk. Ha el tudnának jutni egy faluba és riadóztatni a hatóságokat, biztonságban lennének. De ha az üldözőik karjaiba futnak, kétsége sem volt afelől, hogy mindannyiukat lemészárolják. A maguk mögött hagyott vérfürdő folyamatosan ott lebegett a gondolatai között. Robert igyekezett elhessegetni a fejéből a látottakat. Nagyot szippantott a dzsungel párás, balzsamosan illatos levegőjéből, majd újra nekilódult, és nem vett tudomást az állandóan kellemetlenkedő rovarokról. Az ő felelőssége, hogy gondoskodjon ezeknek az embereknek a biztonságáról. Apró jóvátétel ez csupán azokért az eseményekért, amelyeket az ő jelenléte szabadított rájuk. Robert hatalmasra nőtt páfránylevelet lökött félre az útjából, és ügyet sem vetett arra a lehetőségre, hogy esetleg mérges kígyókba vagy más veszedelmes állatokba botolhatnak. A vízcsobogás egyre erősödött. Dallas Nielson melléje ért, és igyekezett lépést tartani vele. - Robert MacCabe, engedje meg, hogy feltegyek egy kérdést. - Hallgatom - felelte a férfi, és sikertelenül próbált olvasni a nő arckifejezéséből, miközben átlépett egy farönkön, és a nőt is figyelmeztette rá, nehogy elhasaljon. - De csöndesen kell beszélnünk. Dallas átugrott a farönk felett. - A tisztásnál azt mondta nekünk, hogy azok a banditák megpróbálták elrabolni magát, és valószínűleg meg is ölték volna, csak mert azt hitték, olyan információ birtokában van, amely azt a Kuba melletti repülőgép-balesetet valami terroristacsoporthoz kötheti. Jól mondom? - A lényeget tekintve igen - felelt Robert, miközben félretolt egy terebélyes páfránylevelet, hogy Dallas átmehessen alatta. - Köszönöm. És arra a következtetésre jutott, hogy ezek ugyanazok a terroristák lehetnek, nemde? Úgy értem, hogy mivel semmilyen más titkos kémügyön nem dolgozott, elég egyértelmű a kapcsolat, nem? - 113 -

Dallas keresztülnyomakodott néhány lelógó ág sűrűjén. - Valami ilyesmi... - mondta Robert a nő nyomában. - Aha. Szóval elárulná nekem, hogy akkor, amikor a repülőtér felé tartott, egy magafajta híres, Pulitzer-díjas újságíróban miért nem merült fel, hogy „Ha azok, akik akkor leszedtek az égből egy nagy utasszállító gépet, és most ki akarnak engem nyírni, simán megsemmisíthetnek még egy gépet, csak hogy engem elhallgattassanak?” Robert grimaszokat vágott, miközben Dallas tovább csörtetett előre a hatalmas páfránylevelek közt, majd félrehajtva őket visszanézett, és a férfi arcába bámult. - Na, erre mit mond? Nem kellett volna rájönnie, hogy mindenkinek az életét veszélybe sodorhatja azzal, ha felül erre a gépre? Hé, Robert, ébresztő! A férfi bólintott. - De... igen. - Nos, én eléggé pipa vagyok magára, amiért kicsinálta azt a több mint kétszáz embert, és mellesleg kis híján engem is. Robert nagyot sóhajtott, lehunyta a szemét, és szorosan összeszorította a száját. Hosszú idő után nézett csak fel. Dallas továbbra is mereven őt nézte. - Sajnálom! Fel nem tettem volna a lábam erre a gépre, ha egy pillanatra is felmerül bennem, hogy célba vehetnek egy egész utasszállítót, csak hogy engem letudjanak. A nő újra elindult, de a válla felett többször is hátranézett. - Jelen pillanatban történetesen nem maga az én favoritom. És akkor nagyon enyhén fogalmaztam. Lehet, hogy ez nem vet rám jó fényt, de ha esetleg belefáradna abba, hogy seggbe rugdossa magát, én szívesen beállok a helyére. Robert már épp felelt volna valamit, de hirtelen fülelni kezdett. - Egyre csak valami víz csobogását hallom valahonnan elölről. - És az jó? - kérdezte Dallas. - Nem tudom - felelte Robert. Előrefelé bámult, miközben próbált széthajtani egy sor páfránylevelet. - De nem szabad megállnunk. Robert ekkor megbotlott, és csaknem orra esett, de sikerült felegyenesednie és újabb páfránylevél-akadályon átevickélnie. - Állj! - kiáltott fel hirtelen Dallas. Robert megtorpant. Akkor vette észre, hogy egy jó harminc méter mély szakadék pereméhez értek. Alattuk sekély zúgókkal teli folyó rohant tova, mélyen bevágódva a meredek partfalba, melyet sűrű kúszónövények borítottak. - Egek ura! - kiáltott fel, és biztos távolba húzódott vissza a szakadék szélétől. Dallas megpördült és figyelmeztette a többieket is, akik óvatosan közelítettek a mélység pereméhez. Ekkor egy távoli jármű motorhangjára lettek figyelmesek. - Mintha teherautó lenne - mondta Steve Delaney, és a folyón túlra mutatott. - Szerintem is - erősítette meg Britta. - Rejtőzzünk el előle, vágy próbáljuk meg leinteni? Dan Britta mögött állt, szorosan fogva a nő kezét. Ő is fülelt, ahogy a hang előbb egyre erősebb lett, majd elhalt. - Ez valószínűleg az az autóút tesz, amit a régi Ho Si Minh-ösvényből csináltak - jegyezte meg. - És ami mindenki nagy örömére a folyó másik partján halad - tette hozzá Robert. - Ön szerint mennyit jöttünk? - kérdezte Dan. Hangja kimerültségről árulkodott, légzése szaggatott volt. - Talán két mérföldet. Lehet, hogy valamivel többet - felelt Robert. - No és... mi a terv? - firtatta Dan, egyenesen Robert felé fordulva. - Ahhoz mit szólnának, hogy elpucolunk innen és boldogan élünk, amíg meg nem halunk? mondta gúnyos nevetés kíséretében Dallas, aztán újra elkomorodott, mikor észrevette a zsebre tett kézzel álldogáló Graham üres tekintetét. Robert megköszörülte a torkát. - Nézzék, szerintem a következőt kéne tenni. Továbbmegyünk, olyan gyorsan méghozzá, ahogyan csak tudunk, itt a folyó mentén, amíg csak lakott helyre nem bukkanunk, vagy ki nem érünk ezekből a hegyekből. Ekkor mindannyian megrezzentek. Egy rövidhullámú rádió zaja hallatszott. Steve Delaney bütykölt valamivel, amit a hátizsákjából halászott elő. - Mi az ördög az, Steve? - kérdezte Dallas. - 114 -

- Repülőgépes csatornára állított rádió. Vészjelet is tud küldeni műholdakon keresztül. Bekapcsoljam? - Várj! - tartotta fel a kezét Robert. - Előbb gondolkodjunk. Ki tudja ezt visszanyomozni? Dallas felvonta a szemöldökét. - Például egy amerikai gyártmányú helikopter, tele angolul beszélő bérgyilkosokkal, akik ki akarnak bennünket csinálni... Dan a fejét rázta. - Annyi igaz, Dallas, hogy az... alapsávi jelet le lehet hallgatni bármilyen... repülős rádióval, amin van iránymérő, de... a kutatást és mentést szolgáló különleges műholdas rendszer nem segítene azoknak az alakoknak a helikopteren. Azt arra tervezték, hogy lezuhant gépekről leadott vészjeleket keressen... és mentőalakulatokhoz továbbítsa az információt. - És? Azoknak a gengsztereknek talán nincs iránymérője? - kérdezte Dallas. - Aligha - felelte Dan. Tanácstalanul egymásra néztek, és igyekeztek valami döntésre jutni. Robert törte meg a csendet. - Várjunk! Előbb próbáljunk még messzebbre távolodni! - javasolta. - Még mindig délelőtt van, és a baleset helyszínén nemsokára már nyüzsögni fognak a mentőalakulatok és a vietnami hadsereg egységei. Akkor már valószínűleg biztonságos lesz bekapcsolni. Bárcsak hangos üzenetet is tudnánk közvetíteni azon a szerkentyűn! - Tudunk - felelte Steve, és feltartotta a kis zsebrádiót - Új típus. Ha a műhold felfogja a jelet, azt is fogja, mit közvetít az ember, és mivel van rajta GPS is, digitálisan továbbítja a pontos helyzetünket. - Mit jelent mindez? - kérdezte Britta. - Azt - folytatta Dan, nagyot sóhajtva -, hogy amikor bekapcsoljuk, tudathatjuk a külvilággal, hol vagyunk. De nem árt, ha készen állunk a következményekre. - Várjunk csak! - Dallas felemelte a kezét, és tekintetét az égre emelte, miközben erősen fülelt. - Mi az? - kérdezte halkan Robert. - Helikoptert hallok arról - mondta, és nyugat felé mutatott. - De a baleset helyszíne mögöttünk van, ugye? - kérdezte Britta. Robert bólintott. - Valószínűleg ez nem ugyanaz - mondta. - Közvetlenül ezen az útvonalon kutatna, ha az lenne. - Még mennyi? - kérdezte Britta. - Mi mennyi? - kérdezett vissza Robert. - Úgy értem, mit gondol, mennyi idő még, amíg kiérünk innen és biztonságban lehetünk? Britta szája enyhén remegett. Önuralma, amit eddig sikerült megőriznie, kezdett szertefoszlani. Zavartan kisimította a haját a szeméből és szégyellte, hogy egész testében remeg. - Nagyon félek, amellett kimerült vagyok, éhes, szomjas és koszos, akár egy csavargó, tele rovarcsípésekkel és karcolásokkal, és... szóval csak tudni szeretném, mire készüljek. Aludni is ezen a rettenetes helyen fogunk? - Ha szerencsénk van, nem - válaszolta halkan Dan. A férfi hangjának hallatán Britta sírva fakadt, noha ezt rögtön meg is bánta. - Ne haragudjanak... nem akartam sírni... - Letörölte a könnyeit, és remegő szájjal próbált uralkodni magán. - Úgy értem, tudom, hogy nem látod, de amin te mész keresztül... meg a doktor úr... Én meg hisztizek, mint egy elkényeztetett gyerek. Igazán sajnálom... Dan átkarolta Brittát és gyöngéden megölelte, majd halkan azt mondta neki: - Nem lesz semmi baj, Britta. De tovább kell mennünk. - Ugye, tényleg kijutunk? - szipogta a nő. A többiekre nézett. - A fenébe is, őket már nem hozhatjuk vissza, de mi kijuthatunk innen, és tehetünk valamit, hogy megtudja a világ, mit műveltek azok a gazemberek! REPÜLÉS KÖZBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL 18 MÉRFÖLDRE NYUGATRA

Hol szálljak le, Arlin? - kérdezte a pilóta egyre idegesebben. Legalább tucatnyi tisztást kiszemelt már, ahol leszállhattak volna, de Schoen egyiket a másik után utasította el. - 115 -

- Ott! - mondta ekkor váratlanul Arlin Schoen, és határozottan a távolba mutatott. - Én csak dzsungelt látok - mondta a pilóta. - Kövesd az ujjam vonalát! Széles tisztás amellett a folyó mellett, autóút a túloldalon. Ha erre jönnek, beszorulnak. Épp oda. A pilóta bólintott, és nekilátott megtervezni a landolást. Leszállnak, döntötte el Arlin, növényekkel álcázzák a helikoptert, majd megvárják, míg MacCabe és azok, akik vele vannak, előjönnek a dzsungelből. - És ha tévedsz? - kérdezte az egyik embere. - Akkor felszállunk, visszavisszük ezt a tragacsot Da Nangba, átülünk a saját gépünkbe, és elhúzzuk innen a csíkot. A férfi megrázta a fejét. - Neked mindenre van válaszod, Arlin...

Huszonharmadik fejezet TON SON NHUT NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR HO SI MINH VÁROS (SAIGON), VIETNAM NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 11 ÓRA 25 PERC / Z-IDŐ: 4 ÓRA 25 PERC

K

at Bronsky fürgén lépett ki az öregedő Air Vietnam-gép ajtaján. Odakinn illatos, párás levegő fogadta. Követte utastársait a trópusi repülőtér rozoga termináljába, s beállt a vámnál várakozó hosszú sorba. Ott álldogált, kezében tartva az útlevelét és FBI-os papírjait, és közben felidézte Jordannel folytatott telefonbeszélgetését, amely röviddel azelőtt zajlott, hogy Hongkongban beszállt a gépbe. - Örülök, hogy segíthetek, Katherine. Látom, nem szeretnél keresztülmenni azokon a megpróbáltatásokon, amin mindenki más, aki Vietnamba belép. - Olyan rossz a helyzet? - Nos, a francia gyarmatosítók hivatalnokaitól a vietnamiak alaposan eltanulták a bürokraták arroganciáját és azt, hogy hogyan szőrözzenek a végtelenségig fölösleges részletkérdéseken. Ezt a tudásukat azután kiegészítették azzal a szédítő kétszínűséggel, amit mi tanítottunk nekik a háború alatt. Ezt követően magukba szívtak jó adag marxista hajthatatlanságot, végül pedig mindebbe beleszőtték a velük született gyanakvást, ami nem meglepő az olyan kultúrában élő emberektől, amelynek a múlt században a nyugattal való mindennemű érintkezése totális katasztrófának bizonyult. - Vagyis? - kérdezte akkor a telefonban Kat, és közben amiatt aggódott, hogy pártfogójának a végén mégsem sikerül kiharcolnia neki az engedélyt. - Vagyis közönséges nyugati utazóknak, különösen az amerikaiaknak kész csodaszámba megy, ha egy hét alatt sikerül átvergődniük a vietnámi útlevélvizsgálaton és vámhivatalon. Ha például kifogy a tinta azokból a mindenütt jelen lévő, parányi bélyegzőpárnáikból, az ország teljesen leáll. - Jordan, most már tényleg be kell szállnom. Indulhatok vagy nem? - Bocs, Kat. Te tűkön ülsz, én meg itt színes kis történetekkel untatlak. Igen. Minden el van intézve. - Nem nagyon szereted a vietnamiakat, ugye? - Az egyszerű vietnami emberekkel semmi bajom, sőt kedvelem őket, de a bürokráciától felfordul a gyomrom. Majd meglátod! - Annyira rémes? - Hadd fogalmazzak úgy, hogy ha Betlehem Vietnamban lett volna, ma nem hordanánk keresztet. Jézus az öregségbe halt volna bele a vámügyintézésre várók sorában. Egy rendőr integetett hevesen afelé a sor felé, ahová Kat is beállt. Hallotta, ahogy ugyanazt a vietnami utasítást hajtogatja egyre erélyesebben, próbálva őket betessékelni egy ajtón. Egy ázsiai pár a sor elején az utazótáskájában keresgélt valamit, ekkor hirtelen felegyenesedtek, engedelmesen bevonultak az ajtón, Kat és a többiek pedig követték őket. - 116 -

Az ajtó túloldalán kicsiny fülkékben ülő egyenruhás alkalmazottak várták őket, a már beharangozott apró bélyegzőkkel felszerelkezve. Egyesével vették be az útleveleket és egyéb papírokat, amelyeket az utasok a fülke ablaka aljában lévő apró nyíláson át dugtak be. Mindet aprólékos gonddal és nagy buzgalommal vizsgálták meg, majd lelkes pecsételésbe kezdtek. Az utas, útlevelével egyetemben, csakis ezután kerülhetett előrébb a sorban. Kat volt a soron következő. Épp azon tűnődött, miért nem emelték őt ki a sorból, amikor egy durva kéz megmarkolta a vállát, és amint megfordult, jó néhány egyenruhással találta magát szemben, akik rideg, barátságtalan arccal néztek rá. - Paszport! - utasította az egyikük. Kat átnyújtotta neki a kis kék könyvecskét. Az egyenruhás gyorsan átnézte, aztán mondott valamit vietnamiul a többieknek. Újra Katre nézett, majd egy távolabbi ajtó felé biccentett. - Velem jön! A vámvizsgálat procedúrája dühítő és nevetséges volt egyszerre. Az egyenruhás átvezette Katet egy második, majd harmadik ajtón, be egy lármás, lepusztult irodahelyiségbe. A férfi egy roskatag székkel kínálta egy nagy fémasztal mellett, amely szemmel láthatóan még az amerikaiaktól, 1974-ből maradt itt. - Ülni le. - Jó, jó. Meddig? - Ülni! Ülni, ülni, ülni! - tajtékzott a férfi. Miután kilihegte magát, óvatosan levette a tányérsapkáját és nagy műgonddal az asztalra helyezte, majd kényelembe helyezkedett egy forgószéken, és felkapta a telefont. Kat épp készült volna újra megszólalni, de a pofa mérgesen leintette, hogy maradjon csendben. Két újabb egyenruhás - valószínűleg rendőrök - jelent meg Kat mellett. Arcuk halálosan komoly volt. Az ősrégi telefon tárcsázását hosszadalmas rituálé előzte meg, és valami vietnami káromkodásféle követett. A tiszt lecsapta a telefonkagylót, majd a zsebébe nyúlt. Kat az órájára nézett és elkomorult. A tiszt előhúzott egy apró GSM-mobiltelefont, kihúzta a készülék antennáját, majd beütött egy számot, és füléhez emelte a szerkentyűt. A párbeszéd rövid volt, de a vietnami szavak közt Kat tisztán kivette a saját nevét, amit hosszas bólogatás és valami mosolykezdemény követett. A tiszt ekkor hirtelen felállt és ránézett. Itt vár! - parancsolta, majd sarkon fordult és kisietett az ajtón. Kat a másik két zord ábrázatú tisztre nézett, akik közül egyik sem akarta viszonozni a pillantását. - Beszélnek angolul? Nem jött válasz. - Egy pár szót sem? Parlez-vous francais? Ekkor nyugodt, kulturált férfihang szólalt meg a háta mögül, enyhe angol akcentussal. - Ha nem akarják elveszteni az állásukat, nem beszélhetnek nyugati nyelven. Kat hátrafordult, és egy alacsony, pocakos, öltönyös emberrel találta szemben magát, akinek belépőkártya volt az ingzsebére csíptetve. A férfi közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét. Kat felállt, és megrázta. - Nguyen Thong vagyok, Ho Si Minh város bevándorlási hivatalának igazgatója. Már vártuk önt. - Üdvözlöm. Ennek örülök - mondta Kat. - Örömmel tettünk eleget a hanoi amerikai nagykövet kérésének. Akkor hívott bennünket, amikor ön épp Hongkongból távozott - folytatta Nguyen. - Elmondta, hogy ön az FBI-tól jött, és hogy egy katasztrófavizsgáló brigád küldötte. Megkért bennünket, hogy segítsünk önnek eljutni Da Nangba. Ez így is lesz. Úgy intéztük, hogy egy helikopter egyenesen a baleset helyszínére vigye. A csomagjait már átengedtük az ellenőrzésen és feltettük a gépre. - Helikopter? Hát ez nagyszerű! - Hazánk légierejének egyik gépe. Itt fog felszállni rá. Országunk mindent megtesz, hogy az ön segítségére legyen. Az a bizonyos hely nagyjából hatszáz kilométerre van innen, ami körülbelül négyszáz mérföldnek felel meg. Hozzávetőleg három óra lesz az út. - Ez igazán kedves a kormánytól, Mr. Nguyen. A gyorsaság létfontosságú ebben az ügyben. - Értem. Őszintén sajnálom, hogy egy ilyen eset miatt látogat hazánkba, mindazonáltal Isten hozta az új Vietnamban! - 117 -

- A segítségét nagyra értékelem. A férfi rámosolygott, miközben visszatért a másik tiszt, kezében Kat útlevelével. A nő felé nyújtotta, és finoman meghajolt. - Köszönöm - mondta Kat. Látta a riadt tekintetet a tiszt arcán, ahogy a bevándorlási hivatal igazgatójára nézett, majd szó nélkül kihátrált a szobából. Kat ekkor újra Nguyen felé fordult. Látta, hogy a férfi leplezetlenül fixírozza. Kat rosszallóan nézett rá, valahogy úgy, mintha az igazgató csupán egy magáról megfeledkezett kamasz lenne. A férfi erre vállat vont és elmosolyodott, majd tekintetével még egyszer útba ejtve a nő mellének domborulatát, ismét a szemébe nézett, és teátrális mozdulattal az ajtó felé intett. - Ön igazán gyönyörű nő, Miss Bronsky! Kat felvonta a szemöldökét, de rosszalló megjegyzését inkább lenyelte. - Valóban? kérdezte, és fegyelmezett mosolyt erőltetett az arcára. - Köszönöm a bókot. Tulajdonképpen mindez csak álca. Igazából csak egy mezei FBI-ügynök vagyok. A DZSUNGELBEN, A VIETNAMI DA NANGTÓL ÉSZAKNYUGATRA

Britta Franz félrevonult a többiektől, hogy könnyítsen magán. Amikor végzett, és tépett ruháját igazgatta, meglepetten vette észre, hogy valami ösvényszerű csapás van előtte. Britta látta, hogy Steve Delaney vele párhuzamosan halad, nyomában Roberttel, Dant vezetve. Dallas hátrament Grahamet ösztökélni, hogy tartsa az iramot. Steve egy nem túl életvidám kamasz, gondolta Britta, de nagyon okos. Kezdetben ellenszenves, elkényeztetett gyereknek találta, ez a véleménye azonban azóta megváltozott, és most már szinte féltő gonddal viseltetett iránta. A fiú minden tőle telhetőt megtett a pilótafülkében, most mégis felelősnek érezte magát a tragédiáért. A katasztrófa szörnyű képei újra meg újra megelevenedtek Britta fejében, és vele együtt a sokkoló tudat, hogy odaveszett több mint kétszáz utas a legénységgel együtt. Eszébe jutott a többi utaskísérő, és elsírta magát. Nancy, Jaime, Claire, Alice - mind meghaltak. És Bill is... aki évtizedek óta volt a barátja. Ritka erős barátság volt az övék. Hogy halhatott meg? A férfi három fiára gondolt, a hármas ikrekre, akik már egyetemre jártak, meg a feleségére. Milyen szörnyű lesz nekik, amikor a mentőosztag azzal a hírrel tér vissza, hogy nem találtak túlélőkre. Ó, istenem...! Britta megrázta a fejét, hogy elűzze a sokkoló gondolatokat. Azt fogják hinni, hogy ő is meghalt. Értesítik majd Carlyt is, hogy anyja odaveszett egy messzi dzsungelben. Nem, ez nem szabad, hogy megtörténjen! Tudta, hogy Phil addig óvja a lányt a hírtől, amíg csak lehet, amíg van halvány remény. Válásuk és annak ellenére, hogy Carly a férfi felügyelete alá került, mindig is csodálatosan ápolta a lányban a távol lévő anya iránt érzett szeretetet és tiszteletet. Carly idővel megtudja majd, hogy anyja mégsem halt meg. De most fontosabb feladata van, mint hogy ezen töprengjen: a tragédiát túlélőkről való gondoskodás az elsőrendű feladat. Britta előrenézett a kis ösvényen, amelyet az imént fedezett fel. Úgy tűnt, ugyanabba az irányba vezet, amerre ők tartanak, vagyis nyugat felé. Benőtte a növényzet, de egyértelműen ösvény! - Hé! Találtam egy csapást! - kiáltott a többieknek. Épp elhaladt egy cserje mellett, amit félre kellett tolnia, amikor valahonnan egy csomó tárgy hullott rá. Britta megtorpant, nem értette mi történt. Aztán rájött: egyenesen belesétált egy hálócsapdába, amelyre egymáshoz erősített kólásdobozokat kötöztek. Teljesen belegabalyodott, de valami azt súgta neki, hogy várjon, mielőtt kiszabadítja magát. Mi a fene ez?! - Mindenki várjon! Belegabalyodtam valamibe! Erre Dan, aki csaknem húsz méterrel járt előrébb, megragadta Steve vállát, és feszült hangon azt kérdezte: - Mit kiabál Britta? - Talált egy csapást, de azt mondja, hogy belegabalyodott valamibe. - Úristen! - Dan tölcsért csinált a kezéből, és a nő feltételezett irányába kiáltott: - Britta! Ne moccanj! Egy tapodtat se! Hallasz engem? Nem érkezett válasz. Dallas és Robert is megtorpant a felbolydulás hallatán. - Mi a baj? - kérdezte a nő, mit sem értve az egészből, miközben Dan szólt Steve-nek, hogy vezesse vissza Britta felé. - 118 -

- Robert, jöjjön utánunk! - kiáltott hátra Dan a válla felett. Steve előrecsörtetett az aljnövényzeten át, Dannel a nyomában, aki a karjába kapaszkodva tartott lépést vele. Robert futni kezdett, hogy utolérje őket. - Britta! Ne mozdulj! Ne csinálj semmit! - kiáltotta Dan futás közben, állandóan megbotolva az indákban és liánokban, hiába próbálta Steve megtartani. Ekkor valami válaszféle jött Britta irányából. Steve félrelökött egy nagy páfránylevelet, és ugyanazon az ösvényen találta magát, amelyet Britta az imént felfedezett. - A csapáson vagyunk - közölte Steve. Dan megállította a fiút. - Ne mozdulj! Látod Brittát? - Nem - felelte Steve, és körbenézett, miközben Robert és Dallas is odaért mögéjük. - Ki van mögöttem? - tudakolta Dan. - Dallas Roberttel. Graham hátul maradt. - Ne moccanjanak! - utasította őket Dan. - Ne menjenek el mellettem, bármi történjék is! - Mi a fene folyik itt? - kérdezte Dallas. - Britta! - kiáltott Dan, válasz nélkül hagyva Dallast. - Itt vagyok! - A nő hangja bal kéz felől hallatszott. - Robert, látja Brittát? - kérdezte Dan. Robert végignézett az ösvényen, de először nem látott mást, csak növényeket. - Britta, merre van? - Itt, erre! Belegabalyodtam egy hálóba, amin bádogdobozok vannak... vagy mi a fene ez... - A francba! Ne mozdulj! - kiáltotta Dan idegesen. - Britta, hallasz? Egyáltalán ne moccanj meg! Ne próbáld kiszabadítani magad, érted?! - Dan közel hajolt Roberthez és Steve-hez. Figyeljenek rám nagyon! Mindenkit figyelmeztetnem kellett volna, hogy ne lépjenek rá semmire, ami ösvényre emlékeztet. Vietnamnak ez a térsége a háború alatt tele volt a vietkongok csapdáival. Néhány, úgy látszik, még mindig itt maradt. - Úristen! - fakadt ki Steve. - Vezessenek közelebb Brittához - kérte Dan -, és pontosan mondják el, mit látnak. Mindenki térjen le erről az ösvényről. Menjünk mellette, aztán óvatosan keljünk át a csapás másik oldalára, oda, ahol Britta van. - Dan! - kiáltott Britta. - Tarts ki, Britta! És maradj teljesen mozdulatlan! - A frászt hozod rám, Dan! - jött a válasz. - Steve, te itt maradsz - mondta Robert, és látta, hogy a fiú szemében harag villan. - Dan, már látom Brittát a páfrányok mögött - jelentette Robert. - Óvatosan húzza szét a páfrányokat, de ha bármilyen drótot vagy más gyanús dolgot lát, ne nyúljon hozzá! - Dan hallotta, hogy Robert előrenyúl, és kissé széthúzza a növényeket. - Most már egész jól látom - közölte Robert. - Legfeljebb háromméternyire van. Egy banánfa alatt áll, a felsőtestére valami háló gabalyodott. Úgy látszik, mintha kólásdobozok lennének. - Az nagy baj... - motyogta Dan elkeseredve. - Robert, nézze meg jobban! Van a dobozoknak aljuk, vagy kivágták belőlük? Robert szemügyre vette a dobozokat. - Úgy látom, alul nyitottak. Britta az ösvényről figyelte őket. - Mibe gabalyodtam bele, fiúk? Mondják már! Tényleg kezdek megijedni! - Reménykedve nézett Danre. - Maradj nyugton, Britta! Egy perc, és mindent elmagyarázok. Csak. meg ne mozdulj, most ez a legfontosabb! - Dan - jelentette Robert -, a dobozok valami madzagon lógnak. Dan megrázta a fejét. Aha... Szóval minden doboznak kivágták a tetejét meg az alját, és össze van kötözve egymással. Ugye? - Pontosan. Mi ez? - Bármelyik doboz felrobbanthatja Brittát - suttogta Dan, nehogy a nő meghallja. - Gyerünk már, mit pusmogtok ott? - türelmetlenkedett Britta. - Ne moccanj! - kiáltotta Dan. - És ne beszélj, csak ha kérdezek valamit. Ne mozdulj, érted? Ez most életbevágó! Beszédnél is csak annyira mozgasd a szád, amennyire muszáj! - 119 -

Britta szeme elkerekedett, körbenézett, és szája mozgatása nélkül próbált megszólalni. Mi... mi a franc ez? Mibe kerültem? Dan zihálva lélegzett, és azon töprengett, hogyan oldhatná meg a dolgot - vakon. Roberthez fordult. - Mindenkinek legalább húszméternyire el kell távolodnia Brittától! Robert továbbadta az utasítást. - Jól van - mondta Dan. - Figyelj, Britta! Először is, anélkül, hogy megmozdítanád a fejed... bele tudsz nézni valamelyik dobozba az alján vagy a tetején át? Ne bólints! Különben se látom a mozdulataidat. Csak tedd, amit mondok, és közöld, mit látsz! - Hát... van benne valami fém... olyan bronzszínű, és a tetejére rá van csíptetve egy mütyür. Valami szerkezet. - Nehéznek látszanak? - Igen. Nagyon. Dan bólintott, nagy levegőt vett, és gondolatai sebesen cikáztak a fejében. - Britta, egy régi vietkong-csapdába botlottál, ami talán még '69-ből maradt hátra. A dobozokban lévő barna dolgok gránátok. - Úristen! - tört ki Brittából, és enyhén összerándult. - Hogyan tudom leszedni magamról? Dan feltartotta a kezét. - Maradj mozdulatlan! Ez a legfontosabb szabály. Százszorszépfüzérnek is nevezik ezt a halálcsapdát. A gránátok finoman fel vannak bennük függesztve, kihúzott biztosítószegeccsel. Amíg ki nem esnek a dobozokból, biztonságban vagyunk. Kell itt valahol lennie egy úgynevezett botlódrótnak meg egy lehajlított fának, amihez hozzákapcsolódik. - Nem értem. - Arra találták ki, hogy megöljék a katonáinkat, Britta. Valami szerencsétlen hadnagy végigjött a csapáson, mögötte az emberei. Azt hitte, ő vállalja a legnagyobb kockázatot azzal, hogy az élen halad. Beleütközött a botlódrótba, és ezzel kirántotta a kis madzagokat, amelyek a dobozokban a gránátokat tartották. Mind lepotyogtak az ösvényre a katonák lába elé, és mielőtt reagálhatott volna, máris vagy egy tucat emberét elvesztette. - És ezek még mindig... halálosak? - Igen, de kiszedünk, légy nyugodt. - Jaj nekem... - Britta nagyot nyelt. - Hiába régi a csapda, attól semmivel sem kevésbé veszélyes. Nyilván megrongálódott, elöregedett, de a gránátok azóta is halálosak. - Nem vehetném le egyszerűen? - Ne!! Előbb át kell őket néznünk. Meg kell győződnünk arról, hogy nem érintjük-e meg véletlenül a botlódrótot, miközben odamegyünk hozzád. Különösen most veszélyes. Évtizedek óta hevert itt anélkül, hogy felrobbant volna, de most, hogy megpiszkáltuk, bármi kioldhatja. - Mit tegyünk? - kérdezte Robert. Dan még mindig nehezen lélegzett. Megszorította Robert MacCabe vállát. - Nem tudom... hogyan kérhetném meg, hogy kockáztassa az életét, de én sajnos semmit sem tehetek a szemem nélkül... - Ugyan! - felelte Robert. - Én vagyok a felelős azért, hogy ide jutottunk, és most nyilván mindent megteszek, hogy kijussunk innen. - Jól van. Akkor hát hadd mondjam el részletesen a dolgot... utána pedig ön közli Brittával, mit tegyen. Alapvetően két dologról van szó. Először is meg kell bizonyosodnia arról, hogy nem ére hozzá a botlódróthoz, miközben odamegy a csapdához. Ez azt jelenti, hogy nagyon lassan, körültekintően kell mozognia az ösvényen. Hirtelen mozdulatok nélkül. Másodszor pedig... mindegyik doboz alá oda kell tartania a kezét, hogy ne eshessen ki belőlük a gránát. Aztán le kell vágnia a dobozokat, közben mindvégig kínosan ügyelve arra, hogy ettől ne essen le egyetlen másik doboz se. Aztán minden dobozt finoman le kell rakni a földre. Ha a gránát nem jön ki belőlük, nem is tud felrobbanni. Eddig érthető? Robert bólintott. Szája teljesen kiszáradt, mintha fűrészport nyelt volna. A gránátok, aknák és egyéb hadászati gyilkoló eszközök nem voltak számára ismeretlenek, de mivel katonai kiképzésen soha nem vett részt, a manipulálásukhoz nem értett. Érezte, hogy a homlokán - 120 -

verítékcseppek gyűlnek, miközben Dan végigvett vele mindent, ami csak eszébe jutott. A másodpilóta minden módon igyekezett elkerülni egy esetleges végzetes hibát. - Jól van, Britta - mondta Dan. - Most átadlak Robertnek. Elmondtam neki mindent, amit tudni kell. - Hall engem, Britta? - kérdezte Robert MacCabe. - Igen. - Jó. Először is, nagyon lassan elindulok ön felé. - Legyen óvatos! - Az leszek. - Robert megtorpant és a nőre nézett. Látta, hogy hatalmas könnycseppek gördülnek végig az arcán. - Kihozom onnan, Britta. Minden rendben lesz! - Jaj, Robert... én nem akarok meghalni! A férfi hevesen megrázta a fejét. - Nem fog meghalni. De ehhez nyugton kell maradnia! óvatosan közeledett felé, minden lépésnél szemügyre véve és próbálgatva a talajt. - Robert! - szólt a nő. - Dan! Valami csípi a hátamat! - Valahogy bírd ki! Ne rángatózz! - kiáltotta Dan. - És csak Roberthez beszélj! Nem szabad meglöknöd a dobozokat! Robert látta, ahogy Britta arca eltorzul a kíntól. - Nagyon rossz? - kérdezte. - Borzalmas. Talán egy skorpió marhatott belém, vagy mi a fene... De próbálom kibírni. A nő mögött megzizzentek a levelek. - Britta, megmozdult? - Nem. Robert, hogy fog ez sikerülni? A férfi elismételte a Dantől kapott instrukciókat, majd visszanézett a másodpilótára, aki felemelt ujjal jelezte, hogy minden rendben. - És mi van, ha az egyik gránát kiesik? - kérdezte Britta. - Akkor van tíz másodpercünk, hogy megfogjuk és elhajítsuk. De maga akkor se moccanjon! Majd én odaugrom és megteszem. Egy okvetetlenkedő kismajom szaladt oda, megállt, majd Robertre nézett, akinek ettől végigfutott a hátán a hideg. A majom ekkor egy közeli fára ugrott, és onnan figyelt. Robert továbbra is Brittára összpontosított, és próbált nem törődni a kis állattal, amelyhez hamarosan egy második, majd egy harmadik társa is csatlakozott. - Azt hiszem, legalább három-négy ilyen gránát lóg a hátamon - mondta Britta. - Az egész rám zuhant, amikor belebotlottam. Három méter választotta el Robertet Brittától. Figyelmesen megnézte az egyik elöl lógó dobozt. Volt valami - talán csak egy árnyék - az alján. Ahogy még jobban szemügyre vette, hirtelen összeállt a kép. Úristen, kidudorodik az alja! Valószínűleg elszakadt benne a rögzítőzsinór. Bármelyik pillanatban kieshet a gránát! Szeme végigsiklott a többi elöl lévő dobozon. Az összes többin még a helyén volt a kis madzag, így mindegyik gránátot tartotta valami, de most mindegyik zsinór feszes volt és az aljnövényzetben ért véget, készen arra, hogy valaki megrántsa őket. Ha csak akár az egyiket is rossz helyen érinti meg... - Jól van, Britta, most pedig fogja meg az egyik dobozt! A jobb kezével közelítve nagyon lassan és óvatosan érintse meg annak a doboznak az alját, amelyik most a hasánál lóg. Tartsa a tenyerét a doboz alá, és ne engedje, hogy kiessen a gránát. - Jó - mondta Britta, és igyekezett nyugodt maradni. Úgy tett, ahogy Robert kérte. Remegő kezét a rendetlenkedő gránát alá tartotta. - Remek! Egy már meg is van. Amikor odaérek, elintézem a többit! Bal felől hangzavar támadt, ugyanis a három majom veszekedni kezdett egymással. Jobbrabalra szaladgáltak az ösvény mentén, pontosan Britta mellett, majd felrohantak egy közeli fára. - Az átkozott dögök! - dühöngött Dan. - Még az ízük is undorító! - Azt inkább nem szeretném kipróbálni - jegyezte meg Britta. - Már csak azért sem, mert teljesen elment az étvágyam. Hirtelen helikopterzúgás ütötte meg a fülüket. A félelmetesen ismerős hang lassan erősödött. - Ügyet se vessen rá, Britta - próbálta nyugtatni Robert. Lába hirtelen megtorpant, mert valami akadályt érzett. Jobban megvizsgálta a dolgot, de csak egy kúszónövény indája volt. - 121 -

Félrelökte a lábával. - Még egy kis kitartás, Britta - mondta a legmagabiztosabb hangján. - Mindjárt nekiállok kiszedegetni a gránátokat. Miközben Robert lassított felvételhez hasonló mozgással közeledett a nő felé, Britta szeme Danre szegeződött. Dallas csöndesen a férfi mögé került. - Dallas! - kérdezte Britta. - Ott van? - Itt bizony - felelte a nő, amitől Dan kissé össze is rezzent. - Kértem, hogy maradjon hátul! - förmedt rá Dan. - Nyugi! - csitította Dallas. - Megtenne nekem valamit? - kérdezte Britta. - Hát persze, drágám. - Ha... történne valami, átadna egy üzenetet a lányomnak, Carlynak? - Még szép, de szerintem maga is képes lesz rá. Britta arcán könnyek csillogtak. - Jó lenne, de hát... itt vannak rajtam ezek a vackok. A hátamon, a mellemen, a vállamon... még a lábam között is van egy. Ó, istenem...! - Teste jól láthatóan remegett. - Britta! - intette Robert. - Nyugodjon meg! Nem lesz semmi baj. Ne adja fel! Uralkodjon magán, és próbáljon meg nem remegni. - Nem akarok így meghalni... - nyöszörögte Britta halkan. - De azt hiszem, Robert, jobban teszi, ha visszamegy. Túlságosan belegabalyodtam. - A frászt! Kihozom onnan! Szép lassan és módszeresen kell csinálnunk, ennyi az egész. Robert épp felkészült a következő lépésére, amikor Britta lehunyta a szemét, néhány pillanatig mozdulatlan maradt, majd váratlanul görcsösen megrándult. - Dallas... ha én... meghalnék... mondja meg Carlynak... hogy az anyukája nagyon-nagyon szerette! - Britta! - csattant fel Dallas, Britta azonban belé fojtotta a szót. - Nem! - mondta remegő, de határozott hangon. - Mondja meg neki, hogy szeretem, és... büszke vagyok arra az erős, ifjú hölgyre, aki lett belőle... és... - Elfojtott zokogás tört föl belőle, majd egész testében megremegett, alaposan megijesztve ezzel Robertet. - Britta! Maradjon nyugodtan! Kérem! - És mondja meg neki azt is... hogy annyira... de annyira sajnálom... hogy olyan kevés időnk volt együtt. Az én hibámból... - Igyekezett nem mozogni, de a zokogástól ijesztően rázkódott. Dallas elérzékenyülve, gombóccal a torkában felelt. - Britta, sikerülni fog! Kitartás! Robert kihozza onnan magát! Britta megrázta a fejét. - Nem... nem fog sikerülni... Robert, menjen el innen! Érzem, hogy az egyik doboz csúszik lefelé a hátamon. Menjen már! - Britta, elég ebből! - förmedt rá Robert. - Nem fog sikerülni, Robert, és én nem akarok senki mást a halálba rántani magammal. Érzem, ahogy csúszik lefelé... - Ha egy gránát kicsúszna, azt még el tudom dobni jó messze. Nyugodjon meg! Jobbról hirtelen éktelen makogás és civakodás támadt a három majom közt, amitől Robert hátán végigfutott a hideg. Igyekezett nem törődni az állatokkal, ahogy azok az ösvényen összevissza ugráltak és futkostak. Az egyik egyenesen nekirohant egy harmincéves botlódrótnak, amely most az ösvény fölött feszült, miután Britta beleütközött a százszorszépfüzérbe. Robert jobbra pillantott, megérezve a rándulást. Nem tudott mit tenni, az elöregedett tartózsinórok elengedtek, és a dobozokból hat súlyos gránát esett Britta lába elé, le az ösvényre. Végtelennek tűnő döbbent csend következett, aztán Britta hangja hasított a levegőbe. Fusson, Robert! Ne tétovázzon! Szedje a lábát! - A pokolba is, nem! - kiáltotta a férfi. Az idő mintha megállt volna, mialatt agyán végigfutottak a lehetőségek. Oda tudna ugrani a gránátokhoz és fel tudna kapni belőlük néhányat... de mégis mennyit? Négyet? Ötöt? Megtalálná mindet? El tudná dobni mind a hatot időben? Nem! A nőt kell kimentenie! Ha el tudná rántani a zsinóroktól... - Britta! - kiáltotta Dallas. - Szabadítsa ki magát, és rohanjon erre! Robert nekilódult, hogy Britta felé iramodjon, de Dallas máris ott termett az ösvényen, hihetetlen erővel megragadta őt a gallérjánál fogva, majd visszarántotta. Britta magához tért, - 122 -

küzdeni kezdett az életéért, tépte-rángatta magáról a zsinórokat. Már majdnem kiszabadult, de ekkor az egyik zsinór a dereka körül megfeszült, és egy fához rögzítette. A nő megperdült, próbálta kitépni magát, közben rettegve gondolt az idő múlására. - Nem! - kiáltotta Robert tehetetlenül, Dallas szorításával küzdve. Dühödten próbált elszakadni a nőtől, aki átrángatta egy nagy farönkön, és úgy tartotta, akár egy óriáskígyó. Robert látta Brittát az ösvény másik oldalán, és hirtelen úgy tűnt neki, hogy a stewardess feladta: megfordult, ránézett, és azt kiáltotta felé: - Menjen! Még egyszer utoljára megpróbált kiszabadulni. Robert látta, hogy arcán patakzanak a könnyek, végül lemondóan megrázza a fejét, és meggörnyedt vállal megáll. Feléjük fordult, csendesen lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. - Ne hagyja el magát, Britta! Próbálkozzon! - Dallas hangja majd megsüketítette Robertet, de már túl késő volt. - Eresszen el!! - ordította Robert. - A földre! - csattant fel Dallas, és a farönk mögé rántotta, le a sárba, majd ő maga is rázuhant, épp a detonáció pillanatában. A tőlük ötméternyire, egy időben bekövetkező hat robbanás megrázta a dzsungelt, növényi részeket, repeszeket, földet és testrészeket szórva szerteszét, alig néhány centivel a fejük felett. A lökéshullám azonban a többiekhez már csak tompítva ért el. Robert dühödten rázta le magáról Dallast, majd talpra ugrott, és a felé a kiégett hely felé tántorgott, ahol az előbb még Britta állt. Nem tudta elhinni, hogy a nő tényleg meghalt, de bármerre nézett, minden erről tanúskodott. - Menjen maga a rohadt francba, Dallas...! - kiáltotta elkeseredett hangon, fogát csikorgatva. Szemében könnyek gyültek. A többiek rohanva közeledtek. Steve ért oda elsőnek Dallashoz. Az ösvénynek arra a felszaggatott, kimélyült részére nézett, ahol a robbanás előtt Britta állt, a hálóba gabalyodva. - Úristen... Hol van? - kérdezte remegő hangon. - Meghalt... - mondta Dallas, és megpróbálta átölelni a fiút, de Steve ellökte magától. Eszelős tekintettel pásztázta a robbanás sújtotta területet. Próbált olyan magyarázatot találni a detonációra, amitől Britta még életben maradhatott. De aztán meglátta a húscafatokat és a csontdarabokat, és ez minden reményét eloszlatta. Steve odébb ment, és a fák közt hányni kezdett. Dallas szeméből patakzottak a könnyek, és eszelősen azt motyogta: - Britta, szegény kis Britta, nem tudtunk megmenteni...

Huszonnegyedik fejezet A MERIDIAN 5-ÖS BALESETÉNEK HELYSZÍNÉN A VIETNAMI DA NANGTÓL 12 MÉRFÖLDRE ÉSZAKNYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 15 ÓRA 30 PERC / Z-IDŐ: 8 ÓRA 30 PERC

Túl sokkoló volt a látvány, hogy egyszerre befogadja. Kat Bronsky megdörzsölte a szemét, és megkérte a helikopter pilótáját, hogy repüljön körbe másodszor is a roncsok felett. A zöldellő dzsungel közepébe vágódott sötét nyiladékot kidőlt fák, megfeketedett aljnövényzet, a géptörzs deformálódott alumíniumelemei, széthasadt ülések és szörnyű pózba merevedett, véres holttestek borították. A vietnami légierő őrnagya bólintott, és jobbra döntötte a gépet. - Úristen! - motyogta Kat. A feje fölötti ragyogó kék ég és a lenti totális pusztulás ellentéte egészen összezavarta. Érezte, hogy valaki megkocogtatja a vállát; amikor hátrafordult, a hivatalos tolmács nézett rá. - Elnézést, Ms. Bronsky. Nem értettem, mit mondott. Hogy is hívják? Aztán eszébe jutott. Phu Minh. Igen. A „nyugati” neve pedig Pete. - 123 -

Megrázta a fejét. - Semmi, csak magamban beszéltem, Pete. - Újra lenézett a roncsra, és arrafelé mutatott. - Egyszerűen nem tudom elhinni. - Hányinger kerülgette. A helikopter először a becsapódási hely, majd a széles nyiladék fölött repült el, amelyet a széteső óriásgép szántott az erdőben, és végül elért ahhoz a tisztáshoz, ahol a felső szint és a pilótafülke roncsai hevertek. Elemei teljesen deformálódtak és darabjaira hullottak, de így is felismerhető volt a tisztáson, csaknem egy mérföldre onnan, ahol a hatalmas Boeing szárnya először csapódott neki a hegyoldalnak. Kat jó néhány felvételt készített a magasból, bár tudta, hogy azok nem lesznek képesek visszaadni az alatta elterülő borzalom háromdimenziós hatását. Újra megpróbálta felkészíteni magát arra, hogy bármelyik pillanatban megláthatja Robert MacCabe holttestét. - Még egyszer? - kérdezte a pilóta angolul. Kat a fejével nemet intett, és az óriásgép elülső része felé eső területre mutatott, ahol egy kisebb csoport várakozott. Figyelte, ahogy a pilóta erőfeszítés nélkül, gyakorlott precizitással ereszkedik le a Hueyval, ami eszébe juttatta azt a kétórányi kiképzést, amelyben még odahaza volt része, egy sokkal kisebb helikopteren. A helyszínelő parancsnok egy vietnami ezredes volt, aki hamuszürke arccal fogadta őt a Huey ajtajában. Kat kilépett a gépből, majd üdvözölték egymást az ezredessel. - Túlélők vannak? - kérdezte a nő. A férfi megrázta a fejét, és Kat ettől megremegett. - Senki nem maradt életben - mondta. - A repülésügyi minisztert várom Hanoiból. Ha jól tudom, ön az amerikai katasztrófavizsgáló ügynökségtől jött? Kat bólintott. - Igen, bár szigorúan véve az FBI különleges ügynöke vagyok, és azért jöttem, hogy körbenézzek, amíg a többi nyomozó ideér. - De nem fog semmihez... hozzányúlni, ugye! - Természetesen nem. - Kérem, szóljon, ha bármiben a segítségére lehetünk. - Most egyelőre csak körbe akarom járni a helyszínt - mondta Kat. Az ezredes bólintott, majd sarkon fordult. Kat a 747-es felső szintjének nagyobbik roncsdarabja felé indult, az egyetlen olyan rész felé, ami még felismerhető állapotban volt. Óvatosan átmászott az éles szegélyű, feltépett oldallemezen, és belépett a felső szint első osztályának folyosójára. Hirtelen megszédült, amikor meglátta az ülést, amelyben nem is olyan rég még ő foglalt helyet. Óvatosan odament, és döbbenten megállt előtte. Az ablak melletti ülés, ahol MacCabe ült, teljesen sértetlen volt, még vérfoltok sem látszottak rajta. A folyosó melletti ülés azonban, amelyen ő utazott volna, teljesen más képet mutatott. Egészben volt ugyan, de egy hegyes alumíniumrúd fúródott át a háttámláján. Épp a mellkasát döfte volna keresztül. Istenem! Nem kérdéses... most halott lennék! Megrázta a fejét, hogy ismét a valóságra tudjon koncentrálni, majd körbenézett. MacCabe holtteste nem volt sehol. Hol lehet? Az utastér a negyedik üléssornál tört ketté. Kat alaposan átkutatta a roncsot, belülről is, kívülről is. Aki hátul ült, mind odaveszett, de aki itt elöl ült bekötve, az túlélhette a katasztrófát. Itt láthatóan nem volt nagy erejű a becsapódás. A bal oldali ablakok helyén egy tépett fekete ponyva lógott. Kat óvatosan arrafelé indult. Egyetemi évei alatt, a rendőrségi gyakorlat során szinte immúnissá vált jóformán mindenféle „baleseti” hulla iránt. Felkészült mindenre, és visszagondolt legrémesebb múltbeli „vizuális élményeire”: szerencsétlenül járt kisebb magángépek és autóbalesetek áldozataira, egy öngyilkosra, aki lángszóróval végzett magával, meg egy nőre, akiből csupán véres húscafat maradt a betonon, miután kivetette magát a tizedikről. Kat félrehúzta a ponyvát, és arra számított, hogy Robert MacCabe holttestét látja majd mögötte; de nem volt alatta senki, csak vér és némi húsmaradványok, beágyazódva a borotvaéles fémszegélyek közé. Nyilván már hozzáláttak a holttestek eltávolításához. Ez az egyetlen elfogadható magyarázat. - 124 -

Szakmai szempontból aggasztó volt a gondolat. Az NTSB idegen országban történt baleset kivizsgálását nem irányíthatta, de szakmai tanácsot adhatott, beleértve azt a fontos iránymutatást is, hogy mind a holttesteket, mind a roncsot hagyják teljesen érintetlenül, míg nem végeznek az előzetes felméréssel. Harmadik világbeli országokban gyakran túl hamar elmozdították a hullákat és a roncsokat, ami miatt azután fontos nyomok vesztek oda, sőt olykor a baleset igazi oka is kideríthetetlenné vált. Visszahelyezte a ponyvát, majd óvatosan végiglépdelt a felső szint tönkrement padlózatán, nyomok után kutatva. Az egyik ülést leszámítva, sehol nem voltak vérnyomok. A pilótafülkében is csak egy holttest hevert, egy polgári ruhás férfié, a központi konzolon, kibicsaklott nyakkal. A másodpilóta tetemét azonban sehol nem látta. Várjunk csak! Egy megvakult másodpilóta mellett nyilván voltak mások is a pilótafülkében, nemcsak ez a férfi, aki itt hever. Akkor hát hol vannak a többiek? Sem a pilóta ülésén, sem a két másik ülésen nem voltak vérnyomok, dacára annak, hogy mind kimozdult a helyéről. Kat már jó néhány fényképet csinált, mikor rátalált a pilótafülke mögötti kis alvófülkére. A kapitány teteme beszorult a fülke elülső részébe, de nem voltak rajta súlyosabb külsérelmi nyomok. Benyúlt a deformálódott válaszfal mellett, és megfordította a férfit. Ahogy közelebbről szemügyre vette az arcát, látta, hogy a szemével nem stimmel valami: olyan volt, mintha mindkét szemén hályog lenne. Valószínűleg a robbanás okozta, gondolta Kat. Rettenetes erejű detonációnak kellett lennie. Szükségünk lesz a boncoláson egy szemészre is. Észrevette, hogy a kapitány inge szét van tépve, és a mellkasán is számos árulkodó nyomot látott. Nyilván elsősegélyben részesítették. Kat kibotorkált a pilótafülkéből, majd visszament a leborotvált tetejű felső szint végébe, s ott lemászott. A földre pillantva szokatlanul sok lábnyomot fedezett fel a felső szint azon részétől kiindulva, ahonnan a legkönnyebben ki lehetett mászni belőle. A talaj sáros volt, és mély lábnyomok maradtak benne. Némelyik hátravezetett a gép roncsának szétszóródott maradványai felé, míg mások nyugat és észak felé indultak, be a dzsungelbe. Kat letérdelt, hogy közelebbről is megvizsgálja a nyomokat. Kettőről egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy női cipő hagyta. Aztán egy harmadikról is látta, hogy női lábbeli nyoma, de ennek az előzőeknél kisebb sarka volt, és másik irányba vezetett. Kat odament a vietnami parancsnokhoz; a tolmács is csatlakozott hozzájuk. - Ezredes úr, járt itt rajtam kívül más nő is a mentőosztaggal? Az ezredes az erdő felé nézett, aztán megrázta a fejét. - Csak férfiak. - És eltávolítottak egyetlen holttestet is az elülső részből? - Nem. Egyet sem. Szabad kérdeznem, miért tudakolja? - Azon tűnődöm, hol lehet a legénység többi tagja, meg aztán a felső szint utasai. Az ezredes felvonta a szemöldökét. - Nem tudom. Mi már így találtuk az egészet néhány órával ezelőtt. Kat visszasietett a lábnyomos helyre, és igyekezett megjegyezni a különböző cipők számát, a férfilábnyomokkal egyetemben, amelyek nyugat felé tartottak, egyikük furcsa módon hátrafelé haladva. A nyomok elég mélyek voltak ahhoz, hogy ki lehessen következtetni: valami nehezet cipeltek. Valami mást is észrevett a lábnyomok mellett. Egy sötét tócsát. Letérdelt, és egy kis botot dugott bele. Vér! De mennyi... Valaki egy hullát vagy sebesültet cipelt itt, és abból dőlt a vér. Kat újra felkapaszkodott a felső szint roncsára, és leült az egyik sértetlen ülésbe. Nos tehát, lássuk csak, mi történhetett itt fenn. Kellett volna túlélőknek lenniük. De vajon tényleg voltak-e? Túlélte-e Robert a katasztrófát? Eszébe jutott Jake-hez intézett kérdése a Global Expresszel kapcsolatban. Állítólag az NRO nem talált arra utaló bizonyítékot, hogy a Global Express követte volna a 747-est. De vajon tényleg így volt-e? Nem lehet, hogy ők értek először a baleset helyszínére? A lábnyomok mindenesetre beszédesek voltak. Legalább három nő maradt életben és jó néhány férfi. De hol vannak most? Kat felállt, és kelet felé, Da Nang irányába pillantott. Ha életben maradnék és tudnám, hogy van arra egy város, elindulnék abban az irányban, nem? - 125 -

Kat a ponyvához ment és alánézett. Valaki ezen a helyen becsapódott, méghozzá igen nagy sebességgel. Most azt is észrevette, hogy az elhajlott fémrudak teljesen máshogy roncsolódtak, mint a maradványok többi része. Lehetséges volna, hogy egy holttest idezuhant a balesetben? Az egyik meghajlott alumíniumelem tövében valami csillogóra figyelt fel. Le kellett hasalnia, úgy tudott csak benyúlni érte. Ehhez egy húscafatot előbb odébb kellett löknie. Aztán újra felállt, és döbbenten látta, hogy egy női fülbevalót tart a kezében. Úristen! Kat leugrott a roncsról és figyelmesen követte a lábnyomokat dél felé, a tisztás széléig, majd onnan keleti irányban, Da Nang felé. Már épp visszafordult volna, amikor megakadt a szeme egy olyan részen, ahol a talajt és a növényeket szemmel láthatóan megbolygatták. Tele volt olyan lábnyomokkal, amelyek az ellenkező irányba, nyugat felé, egyenesen a dzsungel belsejébe és a hegyekbe tartottak. Lehajolt, és alaposan szemügyre vette őket. Legalább négy férfi, de csak két nő. Az egyik hiányzik. Az, amelyiknek a legkisebb volt a cipősarka. Újra visszament a ponyvához. Emlékezett, hogy látott valami sárgát a deformálódott fém alatt Hosszú percekbe telt, de a kutatás végül eredménnyel járt: előkerült egy nő sárga körömcipője, szakadtan és véresen s a cipő tökéletesen egyezett a roncs körüli lábnyomok egyikével, azzal, amelyik hiányzott a tisztás széléről nyugat felé induló csoportéból. Kat a roncsban hagyta a cipőt, és közben ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy a helikopterhez rohanjon és eltűnjön innen. A sárga cipős nő röviddel a baleset után életben volt, sőt gyalogolt is. Aztán késöbb nagy magasságból a roncsra zuhant. Lehet, hogy balul sült el egy helikopter mentőakciója? Vagy talán szándékosan dobták le? A dzsungelbe rohanó túlélők ezt kétségkívül tudták, és nyilván nem is rohantak volna oda, ha nem látnak valamit, amitől pánikba esnek. A bűnözők értek ide elsőként! Bárkik is ültek abban a Global Expressben, itt jártak! Kat magához intette a tolmácsot, és elindult a helikopter felé. - Kérem, hogy alacsonyan és lassan repüljön, egyenesen kelet felé - mondta a pilótának -, olyan útvonalon, amit olyasvalaki használna, aki gyalog ki akarna innen jutni. Látta a pilóta szemében az értetlenséget. - Ne kérdezzen semmit! Csak induljon, legyen szíves! - Da Nangban tankolnom kell - mondta a pilóta -, de egy darabig még repülhetünk. Pete Phu felugrott a gépre, a rotorlapátok pedig forogni kezdtek. Kat letelepedett az ajtóhoz közelebbi ülésbe, s becsatolta a biztonsági övét. MacCabe volt az. Bárhol van is most, az egész tragédia azért történt, hogy őt elkapják. Ez egyfelől nem tűnt valami logikus következtetésnek, másrészt viszont olyasminek látszott, amit már Hongkongban észre kellett volna vennie, s ez a gondolat émelyítően hatott rá. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL ÉSZAKNYUGATRA

A Meridian 5-ös járatának öt túlélője egy mohos fatörzsön ült a zuhogó esőben, sokkos állapotban, alig száz méterre attól a helytől, ahol Britta meghalt. A zivatar már néhány perce tartott, de ők szó nélkül ültek, míg végül Dallas Nielson szólalt meg elsőként, az ég felé emelt tekintettel. - Hála az égnek azért, hogy legalább a legyek és szúnyogok eltűntek. Robert MacCabe megrázta a fejét, felsóhajtott, majd felegyenesedett és végignézett társain. Dallas aránylag jól viselte a helyzetet, mint ahogy ő is, de látta, hogy Dan kínlódik, és magát okolja, amiért nem figyelmeztette a többieket a csapdák veszélyeire. A fiatal Steve Delaney a földre szegezett tekintettel ült, egész testében remegve, ahogy próbált napirendre térni a borzalom felett, aminek szemtanúja volt.

- 126 -

És persze ott volt Graham Tash, aki felesége rettenetes halála óta ugyanazzal a kifejezéstelen tekintettel és szótlansággal meredt a semmibe. MacCabe abban sem volt biztos, hogy Britta halála eljutott-e egyáltalán az orvos tudatáig. Rá kell vennem a társaságot, hogy továbbmenjünk! Ezzel az elhatározással Robert fel is állt. - Azt hiszem, ideje indulnunk - mondta, és nyugat felé mutatott. A többiek nehézkesen feltápászkodtak a fatörzsről, és lassan elindultak a nyomában. A dzsungel növényzete hihetetlenül csúszósnak bizonyult utcai cipőik alatt, és mindannyiuknak állandó küzdelmet kellett folytatniuk, hogy ne essenek hasra, miközben igyekeztek tudomást sem venni a bőrükig hatoló, zuhogó esőről. A drága bézs selyem- és brokátruha, amelyet Dallas még a hongkongi szállodában öltött magára, most megtépázva tapadt a testére. Haja is teljesen elázott, és a nő ily módon egy mocsárból előbújó őserdei rémhez vált hasonlatossá. Folyton elveszítette vizes cipőjét az aljnövényzetben, és sóvárogva gondolt az otthoni száraz, puha plüsspapucsára. - Robert - szólt Dallas -, mi a terv? A férfi megállt és megfordult. - Kimegyünk az útra, aztán bekapcsoljuk Steve rádióját, hogy segítséget hívjunk.

Megállás nélkül meneteltek lefelé a hegyoldalon, és egy idő után - amit ők hosszú óráknak éreztek - a vihar is elvonult a fejük fölül, majd újra előbújt a nap, sugaraival áttűzve a dzsungel hol ritkás, hol sűrűbb lombkoronáján. Ahogy ruháik lassan száradni kezdtek, és ahogy a nedvesség felszállt a dzsungel talaján tenyésző páfrányokról és más növényekről, egyre biztosabb léptekkel haladtak. Láthatatlan erdei lények különféle hangja kísérte őket, és visszatértek a legyek és szúnyogok is, ők pedig elkezdtek megint csapkodni - mindezek a zajok szakadatlan, idegesítő ellenpontjai voltak a dzsungelben törtető öt rémült ember tompán puffanó lépéseinek.

Huszonötödik fejezet DA NANG REPÜLŐTERE, VIETNAM NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 16 ÓRA 45 PERC / Z-IDŐ: 9 ÓRA 45 PERC

A Kat Bronskyt szállító helikopter elérte a korábban amerikai légibázisként működő Da Nang-i reptér nyugati szélét, és a pilóta felkészült a leszállásra. Repülés közben a gép mindkét ajtaja nyitva volt, és mind Kat, mind a tolmács azzal töltötte a húszperces utat, hogy túlélők után kutatott a levegőből - sikertelenül. A kudarc azonban csak tovább erősítette Kat gyanúját, hogy akik megmenekültek, valószínűleg nyugat felé indultak. A pilóta leereszkedett a rossz állapotban lévő betonpályára, amelyen több kis repülőgép is tartózkodott, néhány katonai helikopter - meg egy luxus magángép, mely határozottan nem illett a többi légijármű közé. Különös, gondolta Kat, a gépre pillantva. Először fel sem ismerte az alakjáról. Nem hittem volna, hogy egy privát gépet találok itt... Kihajolt az ajtón, hogy jobban szemügyre vehesse a repülőt. Pislogva olvasta le a szélben a gép számát: N22Z. Te jó ég...! A Bombardier Global Express volt az, Hongkongból. Igazam volt! Itt jártak! Azaz hogy még most is itt vannak. Na, most mi legyen, kérdezte magában, miközben a rotorlapátok lelassultak. A pilóta ránézett, és Kat próbálta zavarodottságát leplezni. - Mi a következő teendő? - érdeklődött a vietnami őrnagy. - Nos... miután feltankolta a gépet, meg tudna itt várni? - kérdezte Kat. - Újra fel kell szállnunk, és sötétedésig tovább kell kutatnunk túlélők után. Az őrnagy bólintott, de Kat figyelme ekkor már újra a negyvenmillió dolláros Global Expressre irányult. Csukott ajtókkal állt a betonon, távolabb a többi géptől. Orránál egy alak sétálgatott. Egy vietnami katona őrizte, AK-47-essel a kezében. - 127 -

Kat kiszállt a Hueyból, majd a helikoptert hátulról megkerülve, gondosan ügyelve arra, hogy ne legyen szem előtt, előhúzta a műholdas telefonját. Washingtonban már éjfélre járt az idő. Fejből tudta jake Rhoades otthoni számát, bepötyögte a készülékbe, s hallgatta, ahogy alig néhány másodperc múlva már csöngeni is kezd. Arra számított, hogy Jake vagy a felesége ingerülten kapja majd fel a telefont, amiért ilyen későn hívja őket valaki. Jake vette föl, és miközben üdvözölték egymást, Kat hallotta, hogy a férfi a vonal túlsó végén nagyot ásít. - Mi újság, Kat? - Elég ijesztő felfedezést tettem itt Da Nangban - kezdte, és igyekezett halkan beszélni. - Itt van az orrom előtt az a Bombardier Global Express, November-Kettő-Kettő-Zulu. Hallotta, ahogy Jake felül az ágyban, és füttyent egyet - Hűha! - Jake, a katasztrófa helyszíne még engem is megviselt. Innen kilenc mérföldre van. Több mint kétszáz ember veszett oda, amikor a 747-es nekicsapódott a hegynek. - Szóval nincsenek túlélők? A nő hangja megremegett, és ez bizony nem volt éppen egy szakmabelihez illő reakció. Nos, hát éppen ez az! Nekem azt mondták, hogy nem találtak egyetlen túlélőt sem, én azonban nagyon is meggyőző bizonyítékot találtam a helyszínen, a pilótafülke és a felső szint maradványai körül, hogy legalább öt-hat ember túlélte a tragédiát, beleértve talán a másodpilótát és azt az embert is, akire korábban már utaltam... az újságírót, aki Hongkongban odajött hozzám, és megosztott velem némi információt a SeaAir katasztrófájával kapcsolatban. - És most hol vannak? - Szerintem a dzsungel sűrűjében menekülnek, és igyekeznek távol maradni valami gyilkos dologtól, aminek tanúi voltak a baleset színhelyén. - Kat beszámolt a részletekről, a nyomokról, amelyekből arra a következtetésre jutott, hogy a túlélők egyikét, egy nőt, meggyilkoltak. - Jake, te látsz más racionális magyarázatot azok alapján, amiket elmondtam? A vér, a cipő, a lábnyomok, a fülbevaló...? A vonal másik végén sokáig hosszas csend volt, majd nagy sóhajtás hallatszott. - Nem mondta Jake. - Én is csak ugyanerre tudok gondolni. - Most, hogy rábukkantam itt erre a gépre, az egész hátborzongató kép összeállt. - Kat, van ott valaki a gép körül? - Egy katona őrzi. Nem mentem közel. - Szükségünk lenne a gyári számára. Azt mondják, a farok alatti fémlemezen kell lennie. Ha esetleg be tudnál oda kukkantani... - Értem. Azt is megpróbálom megnézni, fel van-e szerelve valami különleges fegyverrel, például egy olyan céljelzővel, amiről szerinted a légierő beszélt. - Igazán nem akarlak veszélynek kitenni, Kat, de az FBI már tűkön ül, hogy végre választ kapjon. Meg kell mondanom, hogy a média máris terrorakciónak bélyegezte a Meridian balesetét, abból kiindulva, hogy a másodpilóta rádión valami robbanásról számolt be. Langley próbálkozása, hogy levegőben történt összeütközésnek minősítse a dolgot, még a hívásod előtt meghiúsult. Nyilvánvaló, hogy ilyen ütközés nem történt. A Larry King Live-tól kezdve a felderítésig már mindenki nyíltan beszél annak lehetőségéről, hogy ez a második felvonás abban a terrorakciósorozatban, amely a SeaAirrel kezdődött. - Nem örülök, hogy ezt kell mondanom, de nagyjából ezzel össze is foglaltad, amitől én tartottam... A férfi felhorkant. - Tudom! Én is ezt gondolom. De Langley nagyon igyekszik eltussolni az ügyet. Kat megállás nélkül járkált a helikopter farka körül, miközben beszéltek, és figyelte a magányos katonát, amint lassan cirkál a Global Express körül. Ekkor eszébe ötlött valami, amit még Robert MacCabe mondott neki Hongkongban. - Jake, ha már szóba került Langley, lehetségesnek tartod, hogy azért akarják elmismásolni a dolgot, mert valóban tartanak egy olyan csoporttól, amiről semmit sem tudnak? És talán elég fejlett technológia birtokában van ahhoz, hogy ellopja az egyik rakéta-alapú fegyverrendszerünket? - Nem tudom, Kat. Igyekszem a politikát másokra hagyni. - Langleyben egyértelműen azt mondták, hogy a NRO nem látta ezt a magángépet az űrből? - 128 -

Rövid szünet következett. - Nem... ezt nem állították. - Jól van, mert lefogadom, hogy a felderítés bizony látta ezt a kis madárkát odafentről, csak épp Langley úgy döntött, hallgat erről az apróságról. Utána tudnál nézni? Jake hangja egy kissé megváltozott. - Kat, elég kényes dolgot feszegetsz. Miért kérdezed? - Mondott nekem valamit az az újságíró, akit oly nagyon szeretnék életben találni. - Mit? Langley félelmeivel és reakciójával kapcsolatban? - Igen. - Nos, gyakorlatilag megerősítetted a saját gyanúimat. Felhívom az NRO-t. Lefogadom, hogy igazad van, habár azt nem értem, mit bizonyíthatunk mindezzel. Számunkra ráadásul semmin sem változtat. Kat újra a katonára nézett, aki most egy betontömbön ült, és láthatóan halálra unta magát. Azt hiszem, most mennem kell, mert itt az alkalom - mondta. - Légy óvatos! Azonnal hívj, ha találtál valamit, nem számít, mennyi az idő! A nő visszatért a helikopter belsejébe, ahol a tolmács a hátsó ülésen pihent. - Pete, látja ott azt a gépet? Kérem, segítsen nekem meggyőzni azt a katonát, hogy hivatalos engedélyem van átkutatni a gépet. Pete Phu szeme tágra nyílt, mire Kat felemelté a kezét és elmosolyodott. - Csak mondja neki azt, hogy ez a kedvenc géptípusom, és szükségem van valami ürügyre, hogy megnézhessem. Rövid gondolkozás után a férfi bólintott. - Jó... azt hiszem, ennyit megtehetek.

A katona

csak néhány percig volt gyanakvó, miközben Pete ékes vietnami nyelven elmagyarázta neki az általa kísért amerikai nő hivatalos szerepét. - A hölgy fontos hivatalnok az Egyesült Államokból. Hanoi biztosította neki ezt a helikoptert meg engem, és mindenkitől együttműködést vár. A katona bólintott és félreállt. A nagyobbik ajtó zárva volt, ahogy arra Kat számított is, és mivel a gép nem kapcsolódott rá semmilyen földi áramforrásra, a légkondicionáló nem működhetett. Így kétségkívül túl meleg volt a gép belsejében ahhoz, hogy ott bárki is kibírja. Úgy tűnt, nyoma sincs sem a legénységnek, sem az utasoknak. Kat végigment a szárny alatt, és megfigyelte, hogy a gépen nincs olyan külső rudazat, amelyről rakétát lehetne kilőni. Valószínűleg hajóról lőtték fel, vagy esetleg egy másik gépről, gondolta. Megtalálta a gyártási számot tartalmazó lemezt, és miközben mosolyogva úgy tett, mint aki gyermekien élvezi, hogy közelről láthat egy ilyen gépet, jól megjegyezte a számot. A repülő minden tekintetben szabványosnak és eredeti állapotúnak tűnt - a géptörzsön feltüntetett regisztrációs számot leszámítva. Közelről egyértelműen látszott, hogy az eredeti számot legalább részben átfestették, és új számokkal egészítették ki. Nem volt szakszerű munka, úgyhogy Kat némi erőfeszítéssel ki is tudta silabizálni az eredeti számot. A poggyásztér is zárva volt, de amikor megpróbálta kinyitni, a katona ideges pillantást lövellt felé. Kat rámosolygott és integetett neki, miközben odabiccentett Pete-nek is, majd visszaindult a Huey felé, mely előtt most ott állt egy üzemanyaggal teli tartálykocsi. Néhány perc kell a tank feltöltéséhez, és neki addig döntést kell hoznia. Kat újra a Global Expressre nézett, és azon vívódott, hogy visszamenjen-e tovább kutatni MacCabe és a többi túlélő után, vagy itt maradjon, és valami úton-módon megpróbáljon bejutni a magángépbe. Nekitámaszkodott a helikopter farokrészének. Bárki is repült a géppel Da Nangba, kétségkívül követte a Meridiant, és pontosan tudta, hol zuhant le a 747-es. Minden bizonnyal egy rakás bizonyítékot találna a gép fedélzetén, sőt talán előkerülne maga a céljelző is. Meglehet, hogy egy veszedelmes rejtély kulcsa ott van tőle alig harminc méterre. De közben ott vannak a túlélők, akik a veszélyekkel teli dzsungelen át menetelnek, és valószínűleg üldözik őket azok, akiké ez a magángép. Kat azon tűnődött, milyen alternatívák állhattak hajnalban a Global Expressen tartózkodók előtt. Ha valóban ők a Meridian 5-ös merénylői, nyilván be akarták fejezni a munkát, és egyenesen a baleset helyszínére igyekeztek, ami közúton nem elérhető. - 129 -

Kat hirtelen felegyenesedett, és a vietnami üzemanyagtöltő kocsit figyelte. A géphez lépett, majd újra megszólította Pete-et, kedvesen magához intve a férfit. - Pete, szeretném, ha még valamit megtenne nekem. A férfi tétován bólintott. - Megkérdezné a fickót, aki a gépünket tölti, hogy mikor jönnek vissza a helikopterükkel azok az emberek, akiknek a gépét az előbb megnéztük? Ha úgy tesz, mint aki tudja, miről beszél, kérdezze meg, hogy az is olyan Huey volt-e, mint emez. Pete Phu kimászott a gépből, és szóba elegyedett a töltőkocsi alkalmazottjával. Ékes, színes hangzású vietnami párbeszéd hallatszott, majd nevetés. Pete néhány perc múlva visszatért. - Azt mondja, nem tudja, mert valamikor napkeltekor vitték el azt a helikoptert. De azt mondja, igen, pontosan olyan, mint ez. Kat köszönetet mondott, majd újra elővette a műholdas telefonját, hogy továbbadja az újabb információkat Jake-nek. A DZSUNGELBEN A VIETNAMI DA NANGTÓL ÉSZAKNYUGATRA

Arlin Schoen megállt a dzsungel tisztásán, és próbálta észrevenni a helikoptert, amelynek álcázásával az imént végeztek. Remek munka, mondta magában. A gépet orrával fordították a tisztás felé, így csak kevés zöldre volt szükségük, hogy jól beleolvadjon a környezetébe. Az órájára pillantott, majd felnézett, azt számolgatva, milyen gyorsan haladhat a kis csapat. A folyó az egyik oldalon szorítja be őket, és mivel nyilván hallják a túloldalon vezető autóút minden eldübörgő járművét, a túlélők valószínűleg a déli part mentén haladnak tovább, hogy átkelőhelyet keressenek. Mivel pedig a híd, amely mintegy fél mérfölddel van lejjebb, mint az a hely, ahol majd vár rájuk, fél mérfölddel feljebbről már látható, ez azt jelenti - okoskodott -, hogy amint észreveszik a hidat, izgalom lesz rajtuk úrrá, már nem lesznek olyan elővigyázatosak, és egyenesen besétálnak a kelepcébe. Tökéletes! Visszafordult az elrejtett helikopter felé, s odasietett, hogy előkészíthesse a fegyvereket.

A

lig egy mérföldre keletre Robert MacCabe intett a többieknek, hogy álljanak meg, ő pedig a part felé vette az irányt, hogy lepillanthasson a folyóra. Dallas Nielson a karját Dan Wade vállára téve vezette eddig a másodpilótát, Steve Delaney pedig Graham Tash-nek segített. Robert jelzésére megtorpantak és vártak, lelkileg és fizikailag egyaránt kimerültek voltak. - Hm... Dan, Graham vagyok. Mindannyian meglepve fordultak meg az orvos hangja hallatán. - Nem kér... még egy injekciót? Dallas örömmel nézett a doktorra. Helyes, gondolta. Kezdi visszanyerni az életerejét. Dan megrázta a fejét. - Akkor túlságosan elzsibbadnék doktor úr. Most már nincsenek erős fájdalmaim. És a szemem legalábbis nem fáj. - Ó, akkor hát… - sóhajtott Graham. - ...akkor szólok Susannek, és... - Az orvos sűrű pislogásba kezdett, amikor ráébredt, mit mondott, és felesége elvesztésének traumája újból teljes súlyával nehezedett rá. Kissé megtántorodott, és zavarodottan a földre rogyott. Lehajtott fejjel dülöngélt előre-hátra. - Sajnálom... Én csak... Dallas gyorsan letérdelt mellé, és átkarolta a férfit. - Nem lesz könnyű, tudom. De együtt kell maradnia velünk. Ekkor megjelent Robert. Haja valami oknál fogva égnek állt. - Úgy látom, van lejjebb egy híd - mondta. - Azon végre kijuthatunk. Elég nagy a forgalom azon az úton. Dallas elvigyorodott Robert haját látva, és Steve-ből is előcsalt egy mosolykezdeményt. - Mi az? - kérdezte Robert gyanakvó hangon. - 130 -

- Úgy néz ki, mintha kétszázhúsz voltba markolt volna... - magyarázta Dallas vihogva, miközben a férfi zavartan elkezdte hátrasimítani a haját. - Az istenért, Dallas! - jegyezte meg rosszallóan. - De amikor olyan viccesen nézett ki! - Az ég szerelmére! - mondta Robert. - Nehezen tudom elképzelni, mi lehet olyan humoros a mostani helyzetünkben... - Ami engem illet - mondta Dallas -, én általában inkább nevetek, mint sírok, és ma ez volt az első olyan dolog, ami legalább némileg viccesnek mondható. Robert hallgatott egy darabig, majd bólintott, és Danre, aztán Grahamre nézett. - Értem. - De komolyra fordítva a szót, valóban ki kell jutnunk innen, és lenne magához egy kérdésem - folytatta Dallas. - Ha kijutunk arra az útra, és leintjük az első járművet, honnan tudhatjuk, hogy nem a gyilkosaink ülnek benne? - Nekik helikopterük van - szólt közbe Steve. - Azóta könnyűszerrel átnyergelhettek teherautóra - jegyezte meg Dan. Robert nagy levegőt vett. - Ön mit gondol, Dallas? - Én? - kezdte a nő. - Steve azt mondta, hogy a rádiójával meg lehet adni a pontos helyzetünket, meg hogy üzenetet is lehet küldeni. Talán az út közelében el kellene rejtőznünk, aztán bekapcsolni ezt a dolgot. A mentőalakulatok egyenesen oda tudnának jönni hozzánk, feltéve persze, hogy nem a gengszterek jutnak hozzá az adatainkhoz. - Digitális a készülékem - szólt közbe Steve. - Egy különleges műholdra küldi a jeleket. - Akkor hát valószínűsíthető - folytatta Robert -, hogy bárki van is a nyomunkban, nem férhet hozzá az adatainkhoz. Rendben. Még fél mérföld lehet hátra. A kis csapat Roberttel az élen folytatta a kutyagolást, immár gyorsabban haladva, mint eddig, mert a növényzet ritkábbá vált a folyó déli partja mentén. A hőmérséklet még mindig elviselhető volt, a nap pedig már a nyugati égboltról sütött le rájuk. Alig húsz perc múlva megálltak egy nagy tisztás szélén, a fák takarásában maradva. Steve elővette a rádióját, bekapcsolta a GP5funkciót, majd útjára indította a irányjelet. Ezután átadta a rádiót Dannek, hogy küldjön rajta hangüzenetet. - S.O.S.! S.O.S.! A Meridian 5-ös járatának nyolc túlélője közül öten vagyunk itt. Két túlélőt meggyilkoltak egy amerikai gyártmányú Huey helikopteren érkező ismeretlenek, akik röviddel hajnal után jelentek meg a baleset helyszínén. Egy harmadik túlélőt egy... véletlen robbanás ölt meg a dzsungelben. Azonnali orvosi segítségre és védelemre van szükségünk a megadott koordinátákon. S.O.S.! S.0.S.! DA NANG REPÜLŐTERE, VIETNAM

Kat a high-tech Global Express magángépet figyelte, ahogy eltűnt alattuk, miközben a Huey egyre magasabbra emelkedett. Azon rágódott, vajon jól döntött-e. Ha a gép már nem lesz itt, mire visszatér, lehetetlenség lesz megtalálni. Több mint hatezer mérföldet képes egyhuzamban repülni, és ha lekapcsolja a jeladóját, gyakorlatilag bárhová elmenekülhetnek, szinte azonnal eltűnve a radarok képernyőjéről. A visszaút a baleset helyszínére nagyon rövidnek tűnt. Amikor a pilóta az óriásgép által vágott csúf nyiladékra mutatott, Kat óvatosan átcsúszott a másodpilótának fenntartott bal oldali ülésbe. - Most ereszkedjen le a fák koronájáig, és induljon a tisztás északnyugati sarkából nyugati irányba. A pilóta bólintott, majd az instrukciónak megfelelően kezdte manőverezni a gépet, Kat pedig elgondolkozott, vajon milyen hangot vél hallani a helikopter zúgása mögül. Szaggatott, magas hang volt, mint valami elektronikus jelzés, és nagyon távoli. Próbált az alatta elterülő tájra koncentrálni, de a hang nem hagyta nyugodni. Aztán hirtelen rájött, honnan jön. Kat hátrafordult, és intett Pete Phunak, hogy adja oda neki a retiküljét. Aztán elővette belőle a műholdas telefont és kihúzta az antennáját. - Igen? A vonal túlsó végéről érkező hang nagyon halk volt. - 131 -

- Éppen repülök, és alig hallok valamit! - Maximumra tekerte a hangerőt, és újra a füléhez emelte a készüléket. - Kat, hallasz engem? - Kivel beszélek? - Jake vagyok! - jött a válasz. - Jake! Beszélj hangosabban! - Vészhívást kaptunk műholdon keresztül, Kat. Igazad volt! Nyolc túlélő, közülük hárman már meghaltak. Ötnek azonnali segítségre van szüksége. - Jake beolvasta a rögzített üzenetet, és pontosan megadta Katnek a koordinátákat. - Hála az égnek! Meg tudjuk csinálni, Jake! Amint megvannak, felhívlak! - ígérte. Szétkapcsolt, és a pilóta felé hajolt. - Van GPS a gépen? A férfi megrázta a fejét. - És térkép? Az őrnagy bólintott, majd átadta a repülési térképszelvényt. Kat beletemetkezett a megadott koordinátákkal és egy tollal a kezében. Összekötötte a vonalakat, majd bekarikázta a metszéspontjukat. Figyelmesen megnézte a helyet: egy folyó mellett volt, a felette átívelő közúti hídtól valamivel keletre. - Itt van. Öt embert kell felvennünk, pontosan ezen a helyen! - mutatta a térképen. Az őrnagy szkeptikusan nézett a megadott pontra, majd balra fordult a Hueyval, és elkezdte keresni maguk alatt a térképen jelzett tereptárgyakat. Néhány perc múlva felnézett, Katre mosolygott, előretolt egy kart, és nyugat felé mutatott. - Körülbelül hat mérföld - mondta. - Semmi gond.

Huszonhatodik fejezet A DZSUNGELBEN, A VIETNAMI DA NANGTÓL 19 MÉRFÖLDRE ÉSZAKNYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 17 ÓRA 43 PERC / Z-IDÓ: 10 ÓRA 43 PERC

Dallas gyöngéden Dan Wade vállára tette a kezét, amitől a férfi kissé megrezzent. - Dallas vagyok. Hogy van? A férfi megfogta a nő kezét. - Azt hiszem, jobban. Talán hiú remény, de úgy érzem, hogy visszatér a látásom. A fájdalom teljesen elmúlt. - Lát valami fényt a kötésen át? - kérdezte Dallas. - Mintha látnék, de Graham azt mondta, egyelőre ne vegyem le. Dallas megszorította a másodpilóta kezét. - Reménykedjünk és imádkozzunk! - Mit lát? - kérdezte a férfi. - Hát, nagyjából tíz méterre vagyunk a tisztás szélétől. Elég széles nyílt térség az erdőben, szerintem negyed mérföld lehet odáig, ahol a fák újra sűrűvé válnak. Meg kell mondanom, Dan, hogy ez egyáltalán nem olyan ijesztő, kígyóktól és ragadozóktól hemzsegő dzsungel, mint amire számítottam, habár a rovarvilág nem jár messze ettől a sztereotip elképzeléstől. - Azok a dzsungelek délebbre vannak, Dallas. Amilyen gyönyörűek, olyan halálosak. Ekkor egy gyorsan közeledő helikopter távoli zúgására figyeltek fel. Dallas Steve felé fordult. - Azt hiszem, ez a te mütyüröd felkeltette valakinek a figyelmét. - Reméljük - mondta Steve, és az égboltnak azt a részét kémlelte, ahonnan a hang jött. A zúgás folyamatosan erősödött. Robert felállt, és ő is az eget kezdte figyelni. A helikopter átrepült egy hegygerinc felett, aztán egyenesen föléjük repült, lassítva megfordult, majd elkezdett leereszkedni a tisztásra. A gép alig tizenöt méternyire lebegett a tisztás felett, amikor a nyitott bal oldali ajtóban megjelent egy alak és integetni kezdett. - Egy nő! - kiáltott fel Dallas. - Uramisten! - motyogta Robert MacCabe az orra alatt, és nem tudta levenni a szemét arról, aki az ajtóban állt. - Nem tudom elhinni! Ez Kat Bronsky! - 132 -

Kat a pilóta felé hajolt, és igyekezett túlkiabálni az rotorzajt. - Menjen lassan előre! Valahol ott kell lenniük. - Tovább integetett, miközben szeme a tisztás szélét fürkészte, de először senkit sem látott. Egyszer csak öt alak rohant elő, szinte a semmiből. A Huey felé szaladtak, és ők is integettek. - Ott vannak! - A pilóta felé fordult. - Szálljon le! A férfi óvatosan letette a talajra a helikoptert, Kat pedig kiugrott a nyitott ajtón, és tovább integetett a kis csapat felé, mely egy néger nőből, egy bekötözött fejű férfiből, egy kamasz fiúból, és egy másik férfiből állt... igen, ez utóbbi Robert MacCabe volt! Kat egészen izgalomba jött, ahogy az újságíró visszaintegetett neki. Pete Phu is kiugrott, majd ketten besegítették az öt menekültet a helikopterbe, s utánuk Kat is beszállt. Robert felsegítette, majd váratlan gesztussal átölelte és megcsókolta a nőt, arcán széles mosollyal. - Fogalmad sincs, milyen boldog vagyok, hogy életben talállak! - mondta Kat, és becsukta az ajtót, majd utasította a pilótát, hogy szálljon fel. - Nos, akkor emelkedjünk ismét a levegőbe, és... Ekkor jobb felől pattogó hangok hallatszottak a pilótafülke szélvédő üvegén. Kat megrémült, és először arra gondolt, hogy valami műszaki hiba léphetett fel, de aztán látta, hogy a pilóta mellett kitört az ablak, és a férfi a központi konzolra zuhan. - Valaki lő ránk! - kiáltott Dallas hátulról, egy másik hang pedig azt ordította, hogy mindenki feküdjön a padlóra. Kat előrement a pilótához, felemelte a fejét, majd visszaengedte. A férfi halántékán golyó ütötte, véres lyuk tátongott. Újabb lövedékek csapódtak a pilótafülkébe, az egyik alig néhány centire Kat fejétől. Kétségbeesett mozdulattal kilökte a halott pilótát az üléséből, majd becsúszott a helyére. Baljával megragadta az ülése mellett lévő kart, melynek a végén a motorkerékpárokéhoz hasonló gázadagoló fogantyú volt. Nem volt ideje végiggondolni, fel tud-e rendesen szállni a helikopterrel - ezenkívül más alternatívájuk nem maradt, csak az, hogy lent maradnak és meghalnak az ismeretlen támadók golyózáporában. Gázt adott, és felpörgette a rotorokat. Érezte, hogy a Huey felemelkedik a földtől és könnyűvé válik, ahogy a rotorlapátok a levegőbe kapnak. Hátrafelé kezdtek sodródni, miközben újabb golyók csapódtak be. Az egyik jókora lyukat vágott a szélvédőn Kat előtt. - Uram, vigyél ki minket innen! - nyögött hátulról Dallas. Kat lába rátalált az oldalkormánypedálokra. Erősen lenyomta a bal oldalit, hogy a gép farka kerüljön a lövöldözők felé, és ezzel fedezze a kabint. A tisztás keleti szélén álló fák legfeljebb tizenöt méter magasak voltak; Kat tudta, hogy föléjük kell emelkednie, s csak azután gyorsíthatja föl a helikoptert. A Huey vadul rázkódott, ahogy Kat előre-hátra rángatta az irányítókart. Túl gyorsan lökte előre, mire a Huey orra alábukott, és hátramenet helyett előrefelé kezdett mozogni, de közben vesztett az emelkedési sebességéből, és közeledni kezdett a talajhoz. - Jaj! - kiáltotta Kat, miközben újra rántott egyet az irányítókaron, nagy nehezen elkerülve, hogy az elülső leszállótalpak a földhöz csapódjanak. A Huey most újra emelkedni kezdett, de nem elég gyorsan, és az előttük lévő fák egyre közeledtek, mialatt újabb golyózápor zúdult rájuk. Kat újra hátrahúzta az irányítókart, és maximális gázt adott. Érezte, hogy a gép megremeg és engedelmesen egyre följebb emelkedik, de rémülten látta, hogy nem fogják tudni elkerülni a fákat. Az UH-1-es húszcsomós sebességgel csapódott a fák koronájának. Hatalmas rotorlapátjai belehasítottak az elöl lévő fák zöldjébe, lekaszabolva a felső ágakat, de utána már sikerült a koronaszint fölé emelkednie. Tovább gyorsultak, és a helikopternek láthatóan meg se kottyant a kis kaland. - Ennek... elvileg... ugyanúgy kell viselkednie, mint egy repülőnek negyvencsomós sebesség felett... - motyogta Kat, felidézve hajdani oktatója szavait. A sebességmérőre nézett: harminc csomót jelzett, és egyre följebb kúszott a mutató, ahogy Kat a két irányítókarral hadakozva, igyekezett uralma alatt tartani a helikoptert. - 133 -

Most már jóval a fák fölött repültek, és a gép kezdett stabilizálódni. A motor egyenletesen dübörgött, és az elülső műszerfalon már egyetlen vörös vészjelző fény sem égett. Csak a beáramló szél kezdett egyre zavaróbb lenni, ahogy ötven csomó fölé gyorsultak. Ellenőrizte, hogy valóban keleti irányban repülnek-e Da Nang felé, majd tovább emelkedett. Valaki megjelent Kat mellett. A nő oldalt pillantott, és Robert MacCabe-et látta, amint elkerekedett szemmel néz rá. - Hála az égnek, hogy helikoptert is tudsz vezetni, Kat! A nő megrázta a fejét. - Nem tudok. Legfeljebb halvány fogalmam van arról, amit csinálok. A férfi hitetlenül nézett rá, mire Kat elmosolyodott. - Isten hozta az első szóló helikopteres repülésemen! Nekem csak merevszárnyas légijármű vezetésére van engedélyem... de azért műszeres repülésre szóló minősítéssel is rendelkezem. - És az segít? - Nem. - Jaj, de jó... Leszállni azért le tudsz? - kérdezte. - Fogalmam sincs. Eddig még nem próbáltam. Mindenesetre érdekes lesz. - Újra elmosolyodott. Mulattatta, hogy a férfi be van gyulladva. - Nem sérült meg hátul senki? - Steve-nek új választék van a hajában, de ezt leszámítva, semmi. - Hogyan? - kérdezte Kat, mert csak félig figyelt arra, mit mond az újságíró. - Az egyik lövedék majdnem eltalálta Steve-et, de végül csak horzsolta a feje búbját, és leszedett egy hajcsomót. Semmi komolyabb. - Hála az égnek... - A szerencsétlen pilóta azonban sajnos, meghalt. Van bármi sejtésed, hogy ki lőhetett ránk? A nő megrázta a fejét. – Gőzöm sincs. Nem is láttam őket. Jobbról jöttek. Lehet, hogy azok, akik elől menekültetek, gyalog jöttek ide. A férfi bólogatott - Elképzelhető. Segíthetek valamiben? - kérdezte. A nő feléje fordult, és elmosolyodott. - Mit szólnál egy fohászhoz? Vagy esetleg üsd fel a repülési kézikönyvet a „Hogyan szálljunk le?” című fejezetnél, és olvasd fel nekem, de nagyon lassan. Robert MacCabe megrázta a fejét. - Na, hallod, most már aztán tényleg a frászt kapom...!

Két

percbe sem telt a tisztás nyugati végében a három embernek, hogy eszeveszett tempóban lerángassák a HU-1-esről az álcázó növényeket. A pilóta beugrott a jobb oldali ülésre, majd az indítókapcsolóra csapott, és közben az utolsó faág is lehullott róluk. Villámgyorsan felszállási sebességre pörgette fel a rotorokat. Arlin Schoen is felugrott a gépbe, majd behúzta maga mögött az ajtót; ezalatt a pilóta már fel is emelte a helikoptert, és elindultak a kelet felé távolodó Huey után. Eközben a hátul tartózkodó másik két férfi újratöltötte a fegyvereit. - Kapcsolj maximális sebességre! Bárki repül is azzal a madárkával, nem lehet tapasztalt pilóta. Gyerekjáték lesz utolérni őket. A pilóta bólintott. Majdnem súrolta a fák tetejét a tisztás keleti végében, miközben igyekezett mindent kihozni a motorból, hogy száz csomó feletti sebességre gyorsítsa fel a Hueyt. A rotorlapátok rémületes dübörgés kíséretében hasították a levegőt. Öt percen belül meglátták maguk előtt a másik helikoptert. Az ő sebességüknek legfeljebb a felével, ha repülhetett. - Mi a terved, Arlin? - kérdezte a pilóta. - Menj ötóra-pozícióba, de tartsd a gépet az övékénél magasabban. Majd irányítalak. - A motort célzod meg? Schoen megrázta a fejét. - Attól a fickó még autorotációra kapcsolhat, és leteheti a földre a gépet. Nem, a rotortengelyt kell tönkrevágnom, hogy teljesen irányíthatatlanná váljon számukra a helikopter. - A rotortengely nagyon masszív szerkezet, Arlin! Nem vagyok róla meggyőződve, hogy elegendő a tűzerőnk a szétlövéséhez. - Akkor mit javasolsz? - kérdezte Schoen. A pilóta előremutatott. Most már alig egymérföldnyire voltak a másik géptől, és egyre csökkent köztük a távolság. - 134 -

- Ha a leszállótalpunkat beakasztom a rotorlapátjaik közepébe, talán le tudjuk őket szedni. - Úristen! És velünk mi lesz? - Hát igen... Ez valóban kockázatos. - Nem! Visszatérünk az eredeti tervhez. Lőni fogok. Vigyél csak közelebb. Schoen hátrament, elhúzta a bal oldali ajtót, majd becsatolta magát. Társa ugyanígy tett. Schoen kibiztosította a nyakában lógó Uzit, majd az övében lévő .45-ös automata fegyvert is. Amikor már alig száz méterre voltak, egy pillanatra meglátta a pilótát az ablakban. Schoen döbbenten konstatálta, hogy egy nő. Barna hajába belekapott a betört oldalablakon át beáramló szél. Schoen intett a pilótának, hogy menjen még egy kicsit közelebb, majd tartsa a pozíciót, közben ő körültekintően megcélozta a rotortengelyt, és meghúzta a ravaszt.

Kat hirtelen azt érezte, hogy a Huey többször egymás után megrázkódik, miközben fémes csattanások is hallatszottak fölülről. Dallas is érezte, hogy valami történt; a jobb oldalra ment, és a tolóajtó üvegéhez nyomta az orrát. - Jesszus! Jön mögöttünk egy másik helikopter! - kiáltotta Dallas. - Lőnek ránk! - A franc belétek! - mondta Kat, és rátaposott a jobb oldalkormány pedáljára. A Huey erre élesen jobbra fordult, és ettől mindannyian balra vetődtek. A másik Huey látványa hirtelen betöltötte a teljes jobb oldali látómezőt, és a nyomukban repülő helikopter döbbent pilótája élesen felrántotta a gépét, hogy elkerülje az ütközést. Kat villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeket. Ha túl vadul próbál manőverezni, elveszítheti uralmát a helikopter fölött, amit amúgy sem igazán tudott irányítani. Újabb golyózápor zúdult rájuk. Dönteni kellett. Kat élesen balra fordította a Hueyt, megváltoztatva ezzel az útirányukat, majd emelkedni kezdett, bár eközben kicsit lelassultak. Körbepiruettezett, mielőtt az üldözőjük bármit is léphetett volna. Kérdéses volt, hogy meg tudja-e csinálni, de mindenképpen ki kellett kerülniük a másik helikopter látóteréből. Kat most a bal oldali ablakon át pillantotta meg a másik helikoptert. Az ajtóban álló lövöldözők próbáltak erősen kapaszkodni, nehogy kizuhanjanak, közben pedig a pilóta igyekezett balra fordulni, hogy újra mögéjük kerüljön. Kat belehúzott és érezte, ahogy erre a Huey megállapodik; az irányítókar enyhe remegése megnyugtatta, hogy a manővert nem vitte túlzásba. Még egyszer nem kerülsz mögém, te nyomorult, gondolta Kat összeszorított foggal, és folytatta a megkezdett fordulatot, föléje kerülve a másik gépnek. A két helikopter most gyakorlatilag egymás körül körözött. Látta a másik gép nyitott ajtajában álló két férfit, akik minden erejükkel azon voltak, hogy visszanyerjék egyensúlyukat. Egyikük láthatóan valamit kiabált a pilótának, mire az próbált stabil tüzelőállást biztosítani a lövöldözőknek. Kat a sebességmérőre pillantott. Visszaestek harminc csomóra, s a Huey kezdett dülöngélni. Kat mozdulatai egyre kétségbeesettebbé váltak. A karokat rángatva próbálta tartani az irányt, miközben várta, hogy a másik helikopter az ő magasságukba emelkedjen. Erre hamarosan sor került. Amint egy magasságban voltak, előrenyomta az egyik kart, mire a helikopter csaknem szabadesésbe kezdett, és a gyomra azonnal élénken tiltakozott a manőver ellen. - Mi a fenét művel ott elöl, kislány? - kiáltotta Dallas, miközben a másik Huey ismét megjelent a szemük előtt. A pilótát váratlanul érte az újabb hirtelen manőver. Kat nézte, ahogy a magasságmérő mutatója egyre lejjebb zuhan. Amikor ezer lábnál is mélyebbre süllyedtek, újra jobbra rántotta a Hueyt. Ahogy számított rá, a másik pilóta a nyomába eredt, ő is aláereszkedett a gépével, és hamarosan alájuk süllyedt. Na, most ki vagy szolgáltatva, gondolta, és megcélozta a másik helikoptert. Előretolta az irányítókart, hogy közvetlenül a másik UH-1-es fölött repüljenek el. Szinte teljesen az uralmam alatt tudom tortani a gépet, sóhajtott fel Kat megkönnyebbülve, és alig öt méterrel szállt el a megzavarodott ellenfél fölött, majd balra rántotta a gépet, a másik mögött és fölötte maradva, miközben az is megfordult, hogy megtalálja őket. A sebesség újra csökkenni kezdett, és ez volt az a pillanat, amikortól kezdve már nem volt elég a karok mechanikus rángatása és a pedálok taposása, hanem egy tapasztalt pilóta tudására lett volna szükség a hatékony manőverezéshez. Küszködve próbálta irányítani a helikoptert, de érezte, hogy ehhez ő már nem elég. Rángatni kezdte a kart, de hiába: nem tudott ráhangolódni a gépre. A - 135 -

Huey imbolyogni kezdett, a sebesség már húsz csomó alatt járt. Kat mindent megpróbált: jobbrabalra fordította a helikoptert, le-föl rángatta, s közben minden erejével azon volt, hogy visszanyerje uralmát a gép felett. Homlokán vérítékcseppek jelentek meg. A másik pilóta megragadta az alkalmat, és visszamanőverezett tüzelőállásba. A francba! Repülj már! Hiába taposott rá többször is az oldalkormány pedáljaira, a helikopter még inkább pörögni kezdett. A másik Huey most a jobb oldalukra került, és láthatóvá vált bal oldali nyitott ajtaja. Miközben Kat a megbokrosodott géppel küzdött, látta, hogy a két gengszter lövésre emeli a fegyverét, ahogy jobb oldalról közelednek feléjük. Az előny, amire szert tett, nagyon gyorsan semmivé foszlott. Újra könnyű célpontot alkottak. Túl alacsonyan voltak, így a hirtelen zuhanás manőverét már nem tudta alkalmazni, ráadásul túlságosan leesett a teljesítményük, és a gép irányíthatatlanná is vált ahhoz, hogy hirtelen felemelkedjen. A másik helikopter most már nagyon közel volt. A pilóta úgy. állította be a sebességet, hogy jó sok ideje legyen a két fickónak a tüzelésre. Robert MacCabe eddig a központi konzol mögött tartózkodott. Most hirtelen megszólalt. Kat, ránk fognak lőni! - Tudom. - Forduljunk meg, vagy csináljunk valamit! A nő bólintott. Jobb keze végre ráérzett az irányítókarra. A Huey stabilizálódott, és elkezdett előre repülni. Kat kicsit jobb felé húzta a gépet, szemlátomást neki a közelgő ellenséges helikopternek. - Kat...! Nem hinném, hogy az a megoldás, hogy belerohanunk! - kiáltotta Robert, felfogva, hogy Kat egyenesen a közeledő Huey szélvédőjét célozza meg. Látta a pilóta elképedését és igyekezetét, ahogy próbál jobbra kitérni, teljesen felkészületlenül az ő manőverükre. Kat az utolsó pillanatban hirtelen felrántotta a gépet, ezzel a kevéske előremeneti sebességüket felhajtóerőre cserélve fel, mialatt az ellenséges gép elhúzott alattuk. Újabb lövedékek szakították át a Huey oldalfalát. - Most! - kiáltotta Kat, és tövig nyomta az oldalkormány pedálját. Erőteljesen balra rántotta a gépet, és érezte, hogy a HU-1-es kis híján megáll a levegőben, mialatt ő próbál mögéje kerülni. Jaj, ne! Ez túl sok! Éles szögben balra dőltek, és az oldalablakban hirtelen láthatóvá vált a másik gép teteje. - Kat! Vigyázz!! - ordította Robert. A másik helikopter farka ijesztő sebességgel közeledett feléjük, miközben ők már túl éles szögben dőltek balra ahhoz, hogy visszabillenhessenek. - Neeem! Ahogy a bal oldali leszállótalpuk beleütközött a másik helikopter farokrotorjába, a fémek fülsiketítő sikollyal gabalyodtak egymásba, és gépük erőteljesen jobbra billent. Helikopterük egy ideig tántorgott a levegőben, majd újra stabilizálódott. Repülőképességét csodálatos módon megőrizte, bal leszállótalpa azonban a látványos szikrázások után teljesen összeroncsolódott. - Az áldóját, Kat...! - lehelte Robert. - Nem így terveztem... - A nő jobbra döntötte a gépet, majd újabb fordulatba kezdett, mert arra számított, hogy a másik helikopter ismét tüzelésre áll be. Ám jobb felől nem láttak semmit, csak a kék eget. Kat oda-vissza forgolódott, előrenézett, majd felfelé, és teljesen értetlenül állt a dolog előtt, amikor Robert hirtelen megragadta a vállát és lefelé mutatott. - Ott vannak!

Várjatok! - kiáltotta a pilóta Arlin Schoennek és az ajtóban álló másik férfinak, miközben erősen nyomta a remegő oldalkormánypedált, próbálva megállítani vad pörgésüket és rázkódásukat: Amint rádöbbent, hogy a másik pilótának, bármennyire tapasztalatlan volt is, sikerült megrongálnia a gépük farkát, megpróbált leereszkedni. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy a farokrotor tönkrement, a helikopterük ugyanis gyakorlatilag irányíthatatlanná vált. De a főrotor lapátjai alighanem sértetlenek, így talán valamennyire még képes befolyásolni a gépet. Egy hirtelen lökés után abbamaradt a rázkódás, a megsérült farokrotor viszont lerepült a tengelyéről, és szinte ugyanabban a pillanatban a fő rotortengely körüli pörgés még hevesebbé és - 136 -

immár teljesen befolyásolhatatlanná vált. A pilóta kipróbálta a nagykönyvben leírt összes trükköt: haladási sebesség módosítása, fordulatszám csökkentése, gázkar hirtelen visszahúzása, de semmi sem működött. Vesztésre állt a játszma, és a dzsungel zöldje gyorsan közeledett feléjük, elmosódva, pörögve-forogva. A tönkrement Huey nekicsapódott az első fának. A farok beakadt egy fatörzsbe, mire a törzs retteneteset reccsent, és tehetetlen testként zuhanva tette meg a talajig lévő tizenöt-húsz métert.

Kat a becsapódást kísérő lángokat és füstfelhőt látva, arra a következtetésre jutott, hogy ezt a balesetet nem lehetett túlélni. Több mint negyven csomóval előrerepült a Hueyval, és biztonságos távolságban körözve figyelte a roncs halotti máglyájából felszálló füstöt. - Ez igazán remek volt, Kat! - lelkendezett Dallas Nielson, Kat ülésének támlájába kapaszkodva. - A szerencsén múlt, hogy nem mi szívtuk meg - felelte Kat. - Már azt hittem, végünk. - Jól elkaptad őket! - ismerte el Robert a kezét dörzsölve, miközben a lenti füstöt figyelte. - Most már csak az a kérdés - mondta Kat -, hogy ki az ördögök voltak ezek? Elfordult a füsttől, és arra összpontosított, hogy minél magasabbra emelje a helikoptert. Da Nang nem lehet messzebb tíz mérföldnél keleti irányban. Most már csak le kéne szállni a Hueyval, méghozzá úgy, hogy közben életben maradnak. Egy kissé merész terv kezdett megfogalmazódni a fejében.

A

páfrányok, bokrok és fák között, nagyjából tíz méterre a kölcsönvett HU-1-es maradványaitól, megmoccant valami. Erős faágak fogták fel a zuhanó helikopter ajtajából kirepülő egyik fickót, amikor a farok beleakadt egy fatörzsbe. Az alak újra megmoccant, és megpróbált felállni. Arlin Schoen megdörzsölte a szemét, majd körbenézett. Még hallotta annak a helikopternek a távolodó zúgását, amelyet meg akart semmisíteni. Kiköpött egy fakéregdarabot a szájából, ellenőrizte tagjai használhatóságát, majd felmérte megmaradt lehetőségeit.

Huszonhetedik fejezet DA NANG REPÜLŐTERE, VIETNAM NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 18 ÓRA 31 PERC / Z-IDŐ 11 ÓRA 31 PERC

Da Nang repülőterének leszállópályája már csak öt mérföldre volt. Katnek hunyorognia kellett, hogy lásson valamit a kitört szélvédőn át besüvítő állandó, orkánszerű széltől. Amennyire csak tudta, lelassította a Hueyt, és az üléshez közel intette Robertet meg Dallast. - Robert, van valami ötleted arra vonatkozóan, hogy kik lehettek a gyilkosok? A férfi bólintott. - A baleset helyszínén felismertem az egyiket, még Hongkongból. Ő volt az a fickó, aki el akart rabolni. - Akkor tehát, ahogy gondoltam is, meg akarták akadályozni, hogy beszélhess - mondta Kat, és nagy erőfeszítésébe került, hogy a Hueyt zökkenőmentesen vezesse. - De ahogy már mondtam, én tényleg nem tudom, miről beszélhetnék... - így Robert. - És ebben ez a legnevetségesebb! Megerősítették a tényt, hogy Walter Carnegie valóban belebotlott valamibe, de hogy mibe, azt még mindig nem tudom. - Robert, nincs sok időnk, és nekem meg kell próbálnom letenni ezt a gépet, de... - a válla felett hátranézett a férfira - ezek elöl hagyták a magángépüket. Dan egy ideje már Dallas mellett és Kat mögött állt. Ekkor előrenyúlt, és megérintette Kat vállát. - A másodpilóta vagyok, Dan Wade. Ön kicsoda? - kérdezte. - Kat Bronsky vagyok, az FBI különleges ügynöke. Sajnálom, nem volt időm... - 137 -

- Semmi baj! - vágott közbe Dan. - Megmentett bennünket. Ennél nem is kell jobb bemutatkozás. Egy magángépet említett, ha jól hallottam, ugye? - Igen. - Milyen fajtát, ha kérdezhetem? Egészen véletlenül nem egy Bombardier Global Expresst? Kat hátrafordult az ülésben, hogy lássa Dan Wade arcát. - De igen, valóban egy Global Express. És szerintem ugyanaz lehet, amelyik lelőtte vagy tönkretette a gépüket. Dan hosszas hallgatás után szólalt meg újra. - Az igaz, hogy egy Global Express vágott át előttünk. Biztosan neki is része volt a dologban, de lehet, hogy volt a közelben egy vadászgép is, mert valaki kilőtt egy rakétát, amely közvetlenül előttünk robbant fel. - A légierő úgy gondolja, hogy egy különleges foszfortöltetű rakéta lehetett, amit kifejezetten arra terveztek, hogy elvakítsa önöket - mondta Kat. - Igen. Ez stimmel is. Borzalmas fényereje volt. Először azt hittem, hogy egy távoli atomrobbanást észleltünk, de mivel azon nyomban beleütköztünk a lökéshullámba, a közvetlen közelünkben felrobbanó rakétának kellett lennie. Da Nang most már csupán kétmérföldnyire volt. Kat ingerültsége fokozódott, mert ezek helyett a fontos kérdések helyett most a landolásra kénytelen koncentrálni. Figyelte az előbukkanó repteret, és megkönnyebbülten látta, hogy a Global Express még mindig ugyanott áll. Kat Dan felé fordult. - Később megbeszéljük. Addig is azt tervezem, hogy ellopom a Global Expressüket, átkutatom, és egyszerűen hazarepülök a bizonyítékokkal. - Képes rá? - kérdezte Dallas hüledezve. - Repülőt is tud vezetni? - Igazság szerint Global Expressre nem vagyok kiképezve, de azért biztonságosan tudnék vele repülni... némi segítséggel. - A megfelelő karral tovább lassította a Hueyt, és elkezdett ereszkedni. Ugyanazt a helyet célozta meg, amelyet néhány órával korábban foglaltak el, nagyjából harminc méternyire a Global Expresstől. - Figyelem! Ez most lehet, hogy egy kicsit rázós lesz. Mindenki kapcsolja be magát! - Szükséged van rám itt elöl, Kat? - kérdezte Robert, és a másodpilóta ülésére mutatott. A nő biccentett. - Igen. Legalább a lelki támogatás végett. Várjunk csak! Előbb nézz ki balra, és tájékoztass, maradt-e annyi a leszállótalpból, hogy megtartsa a gép súlyát. Finoman hátrahúzta az irányítókart, de elfelejtette csökkenteni a rotorlapátok beállítási szögét és ezzel az általuk keltett emelőerőt. Most, hogy az emelőerőből kevesebbet kapott az előremeneti mozgás, és több irányult felfelé, a Huey erősen emelkedni kezdett. Nem szabad elfelejtenem, hogy visszavegyek egy kicsit a sebességből, amikor ennyire lassulunk. Elvégezte a szükséges beállítást, majd újra ereszkedni kezdett. A sebesség most már harminc csomó alá esett, és ezúttal odafigyelt rá, hogy a Huey ne forduljon el ereszkedés közben. Robert visszatért, és a központi konzolon átmászva elhelyezkedett a bal oldali ülésben. Kat, az elülső merevítőrúd nincs meg, de a hátsó még mindig ott van, és azt hiszem, ki fog tartani. A leszállótalp egy része még megvan, a hátsó merevítőrúd tartja. - Ha mégse tartana ki - mondta Kat -, a helikopter földet éréskor balra fog dőlni, és a rotorlapátok belecsapódnak a betonba. Alig harminc méter választotta el őket a kitűzött leszállási ponttól. Még mindig tíz csomóval haladtak előre. Kat lassan hátrahúzta az irányítókart, ellensúlyozandó a repülési dinamika megváltozását. Érezte, hogy túl erősen nyomja az oldalkormány pedálját, és az orr imbolyogni kezdett. Nagy nehezen visszacsalogatta a Hueyt egy viszonylag stabilnak mondható helyzetbe, majd tovább ereszkedett. Most már sokkal nyugodtabban irányította a gépet, de a helikopter még így is rakoncátlankodott némileg. Látta maga előtt a Global Expresst, és aztán mást is észrevett, amitől végigfutott a hátán a hideg: az elülső ajtó nyitva volt, és a hozzá tartozó lépcső is le volt engedve. Figyelmének ez a pillanatnyi elkalandozása majdnem bajt okozott. Hirtelen újra elvesztette uralmát a gép fölött. Akkor tolta balra az irányítókart, mikor jobbra kellett volna, és fordítva, s a helikopter ismét vadul rázkódni kezdett minden irányban, mialatt ő az irányításért küzdött. - Ne olyan hevesen! - kiáltott előre Dan Wade, érezve a rázkódást. - Csak könnyedén! Érezzen rá az irányítókarra!

- 138 -

Kat egész testében megfeszült. Keze remegett, és bárhogyan is próbálta korrigálni a gép kilengéseit, vagy veszélyesen süllyedni kezdtek, vagy meredeken emelkedni, vagy pedig piruettszerű pörgés vagy rángatózás következett. Nehezen lélegzett, erősen koncentrált, és a talaj távolságát számolgatta, miközben finoman tartva az irányítókart, igyekezett szinte csak hajszálnyit állítani rajta. A Huey végre elkezdett finoman ereszkedni, de kissé jobbra húzott. Balra, adta ki magának az utasítást, és ámulva látta, hogy megszűnik az oldalirányú mozgás. Három méter! Jól van... Csak tartsd így! Már csak egyméternyire voltak a betontól, és az előremeneti mozgás teljesen megszűnt. A Huey lassan balra fordult. Kat örömmel konstatálta, hogy a leszállótalpak meglepően finoman érnek földet. Ám ekkor a bal oldali egy kicsit megroggyant, és emiatt a gép lassan dőlni kezdett. Kat úgy érezte, hogy szíve majd kiugrik a helyéből. A helikopter törzse tovább dőlt balfelé. A rotorlapátok forgásíve a beton felé közelített, mire Kat ösztönösen megemelte valamennyire a lapátok dőlésszögét. Ekkor a dőlés csodával határos módon megállt. A lapátok még mindig akadály nélkül forogtak, de az ív legmélyebb pontja szerencsére néhány centi híján -, nem érte el a betont. Kat nullára csökkentette az emelőerőt. Aztán az üzemanyag-továbbítást is megszüntette, majd kikapcsolta a motort. Közben a rotorok lelassultak, majd megálltak. - Jól vagy? - kérdezte Robert, látva, milyen szaggatottan lélegzik Kat. Még mindig az irányítókart markolta, fejét előreszegve. Aztán mosoly suhant át az arcán, majd bólintott és hatalmasat sóhajtott. Amikor a rotorlapátok megálltak, Dallas, Graham, Dan, Steve és Pete Phu egymást támogatva elindult a ferde padlón a bal oldali ajtó felé. A helikopter alól ekkor hangos reccsenés hallatszott: a megrongálódott talp egy része megadta magát, aminek következtében a Huey rádőlt a betonra, és a benn tartózkodók jobbra szánkáztak. Egy katonai dzsip közeledett feléjük nagy sebességgel. Katnek sikerült kinyitnia a pilóta ajtaját és kiugrott. Épp időben ért földet ahhoz, hogy magához intse Pete Phut, a tolmácsot. - Pete, ez most nagyon fontos! Bárkik legyenek is ezek a fickók, magyarázza el nekik, mi történt! Hogy megtámadtak bennünket, és hogy az őrnagy... a pilóta... meghalt. Magyarázza el, hogy a támadók a levegőben összeütköztek velünk, és megrongálták a helikoptert. De ne mondja el nekik, hogy a támadók a Global Expressről jöttek! Érti? A férfi bólintott. - Rendben. - Ha azt akarják, hogy bemenjünk valahova például kitölteni valami papírt vagy más adminisztrációs célból, mondja meg nekik, hogy egy órán belül megtesszük, de most nem. - Egy órán keresztül akar itt állni a betonon? - Nem. Mondja nekik azt, hogy az a Global Express ott a mi gépünk. Hogy először meg kell néznünk valamit a fedélzeten. Pete arcán különös kifejezés jelent meg, de azért bólintott. A dzsip megállt, de csak egy férfi szállt ki belőle egy vietnami tiszt, aki valami köszönésféle után szemrevételezett minden golyó ütötte lyukat, megvizsgálta a megrongálódott ablakot, aztán elővette az adó-vevőjét, és belebeszélt. - Mit mond? - érdeklődött Kat. - Nagyon sok jelentésre lesz szükség - tolmácsolt Pete. - Állami tulajdonban lévő gép sérült meg, és meghalt egy pilóta. Tudni akarja, kik ezek az emberek. - A túlélőkre mutatott. - Mondja meg neki... - Kat elbizonytalanodott, és próbálta összeszedni a gondolatait - Ők a repülőgép-katasztrófa túlélői. Mindannyian amerikai állampolgárok, és az én személyes védelmemet élvezik. Kérdezze meg tőle, kell-e beszélnie ez ügyben a hanoi nagykövettel. Pete elvigyorodott - Nem hiszem, hogy erre sor kerülne. - Megfordult, hogy tolmácsolja Kat szavait, és látta, ahogy a tiszt hirtelen felvonja a szemöldökét, amikor a nagykövetet említette. - Nem, nem! Mind várjanak itt! Az ezredes azt mondja, mindenkinek itt kell várnia! mondta Pete-nek vietnamiul. - Odamehetnének megnézni valamit a gépükhöz? - kérdezte Pete a tiszttől. - Ne feledje, hogy ők hazánk vendégei. Nem hiszem, hogy az ezredes össze akarná rúgni a port Hanoival. A kapitány egy pillanatra elgondolkodott, majd a Global Expressre nézett és bólintott - Jól van. De várjanak a repülőnél. - 139 -

Miközben azok ketten tovább beszéltek, Kat Roberthez lépett, odaintette Dallast is, majd halkan beszélni kezdett hozzájuk. - Átmegyek a Global Expresshez, és megpróbálom biztosítani. Nem tudom, miért van nyitva, és azt sem, hogy van-e rajta valaki. Maradjanak itt, és ha azt látják, hogy villognak a leszállófényei, jöjjenek oda mindannyian, és szálljanak fel! Pár percre feltartottam a helyi hivatalnokokat, de ha nem lépünk gyorsan, itt ragadunk. - Miért? - kérdezte Dallas. - Valaki ma reggel lehetővé tette azoknak a gyilkosoknak, hogy nyugodtan itt hagyják a gépüket és elvigyenek egy nagyon drága helikoptert, és bármibe lefogadom, hogy mindez a vámosok, a bevándorlásiak vagy egyéb szerv engedélye nélkül történt. Ez pedig azt jelenti, hogy szép summa cserélhetett gazdát, és aki kapta, rövidesen rendkívül ideges lesz mindazért, ami történt, meg aztán itt van ez a sérült helikopter is. Könnyen lehet, hogy valami kiszámíthatatlan és veszélyes dolgot fog tenni, kihasználva a pozícióját. - Értettük - mondta Robert. Dallas pedig egyetértően bólogatott. - És kérem, hozzák a táskámat is, amikor átjönnek - tette hozzá Kat - Most kiveszek belőle valamit, de egyelőre itt hagyom. Beszállt a Hueyba, elvette a halott pilóta 9 mm-es pisztolyát, majd kinyitotta a válltáskáját, hogy megnézze, megvan-e a mindig nála lévő bilincs.

A magángépig vezető rövid út meglehetősen körülményes volt. A Global Express igen exkluzív gép volt, egy sok millió dolláros típus szinte vadonatúj példánya, mely egy tankkal akár hétezer mérföldet is tudott repülni. A csillogó gép elegánsan pihent háromkerekű futóművén a betonon. Szárnycsúcsai felfelé fordultak. Látványa nagyon nem illett ehhez az elszegényedett porfészekhez, amivé a háború utáni Vietnam vált. A nap alacsonyan járt, és egyenesen Kat szemébe sütött. A nő látszólag hanyagul, oldalról megkerülve közelítette meg a repülőt. Ha volt benn valaki, nemigen láthatta. Végigment a géptörzs mellett, majd amilyen halkan csak tudott, felosont a lépcsőn. A tetején megállt. Hallotta, hogy odabenn valaki horkol. Körbenézett a pilótafülkében, és a jobb oldali ülésben észrevett egy pilóta-egyenruhás, szunyókáló férfit. Kat nagy levegőt vett, hátranézett, majd jobbra, be az utastérbe. Gyönyörű berendezése volt, minden extrával felszerelve. Odabentről drága bőrkárpit jellegzetes szagát érezte. Kat végigment az utastéren, majd szemügyre vette a mosdót és a hátsó kabint. Mindkettő üres volt. Kibújt a cipőjéből, előkészítette a fegyverét, majd visszafordult, és ismét előrement. Elhaladt a bejárat mellett, és óvatosan belépett a pilótafülke mögötti kis előtérbe. Hirtelen mozdulattal előrehajolt, és egyik kezével a pilóta fejének szegezte fegyverét, míg a másikkal kihajtotta a tárcáját, hogy látható legyen az igazolványa. - FBI! Ne mozduljon! A kiáltásra a pilóta rémülten felpattant, és beverte a fejét a felső műszerfalba. - Aú...! nyögte, és próbált balra fordulni, de amikor meghallotta, ahogy Kat kibiztosítja a pisztolyát, megdermedt. - Jól van, no. Ez valami rossz vicc, ugye? - Kezet a plafonra! - Mi ez az egész? Hol vannak a többiek? - Mintha nem tudná, maga mocsok! Letartóztatom több mint kétszáz ember meggyilkolásáért, hogy mást ne is említsek. - Mit beszél? Én csak egy felfogadott pilóta vagyok! - Na persze. Jól figyeljen! Ez itt egy kibiztosított pisztoly, és nekem nem kell sok ahhoz, hogy kiloccsantsam azt a nyomorult agyát. Tulajdonképpen jól is tenné, ha okot adna rá, hogy meghúzzam a ravaszt. Gyerünk már! Moccanjon, vagy mondjon valami okosat! - A férfi nem moccant meg, és nem is szólt többet. - Jó - folytatta Kat. - Kezét feltartva keljen föl, jöjjön ide, térdeljen le, aztán rakja hátra a kezét. - Jó, jó... - mondta a pilóta hangosan, és riadtan pislogott körbe. - Csak ne, lőjön! Mi ez, valami gond van az FBI-nál a rivális csoportok közt? - A pilóta negyvenes éveiben járhatott, és rettentő idegesnek tűnt. Homlokán veríték gyöngyözött, és igyekezett engedelmeskedni a nő utasításainak. - 140 -

Miután letérdelt, Kat megbilincselte, és óvatosan megmotozta. Elvette tőle a tárcáját, majd otthagyta, és előrement, hogy kétszer felvillantsa a gép leszállófényeit. Gyorsan átnézte a tárcát, és megjegyezte a számtalan engedélyen szereplő nevet. - Fel van töltve a gép? - kérdezte. - Fel. - Milyen messzire tud repülni? - Több mint hatezer mérföldre. - Hova vinné a többieket, ha visszajönnek? A férfi próbálta megrázni a fejét, és közben a padlóba dörgölte az állát. - Hát... nem tudom. A kapitány azt parancsolta, hogy töltsem fel a tankot, hozassak kávét és jeget a gépre, aztán várjak. - Tegnap éjjel indultak Hongkongból? A férfi csak hallgatott, mire Kat behúzott neki. - Feleljen a kérdésemre! - Ö... igen. De nem tudom, szabad-e mondanom magának bármit is. - Mindenre válaszol, amit kérdezek! Arra például, hogy egy Meridian 747-es előtt szálltak fel? - Nem emlékszem. Kat még egyet behúzott. - Hé! - Ne feledje, Pollis, ha egyáltalán ez az igazi neve, hogy akár meg is ölhetem, itt és most, ha úgy látom jónak. Az amerikai polgárjogi szervezet hatezer mérföldre van innen. Nem segíthetnek magán. Három másodperce van, hogy válaszoljon! - Hát... igen. Talán. - És miért kapcsolta ki a jeladóját és keresztezte az óriásgép útját? - Mert volt itt egy legalább olyan erélyes fickó, mint maga, aki parancsba adta, hogy hallgassak, amíg ő repül. Nem tudtam rájönni, miért akar macska-egér játékot űzni egy óriásgéppel. A válaszon Kat kissé megütközött. Okos, gondolta. - Hogy hívják azokat, akikkel együtt repült? - Csak kettőt ismerek közülük. Az egyik Arlin Schoen. Ő a főnök. A kapitány neve Ben Laren. - És a többiek? - Esküszöm, nem tudom a többiek nevét! De asszonyom, miért csinálja ezt velem? Én a maga oldalán állok. Kat kintről hangokat hallott, és amikor megfordult, Dallast és Robertet látta, amint felsegítik a többieket a lépcsőn. A fogolyra mutatva elmagyarázta a helyzetet. - Csak nyugodtan lépjenek át felette. Ha majd felszálltunk, legalább az egyikünknek szemmel kell tartania. - Elnézést... - szólt ekkor a pilóta. - Mi az? - förmedt rá Kat. - Van képesítése ehhez a géphez, asszonyom? Vagy van pilóta önök között? - Nincs. Én leszek a pilóta, bár csak kis Cessnákkal tudok repülni - mondta Kat, és figyelte a férfi reakcióját. - Munka közben szerzem meg a szükséges képzettséget. - Hát, nézze, ha azt tervezi, hogy... velem együtt száll fel, akkor legalább engedje meg, hogy segítsek. Nem szeretném, ha lelőne, de azt se, ha lezuhannánk... Ekkor Dan Wade jókorát rúgott a férfi lapockái közé. - Hé, ezt miért kaptam? Mit csináltam?! - kiabálta a földön fekvő pilóta, levegő után kapkodva. Dan lehajolt hozzá, a hajánál fogva felrántotta a földről, és közvetlen közelből a fülébe sziszegte: - Én vagyok a Meridian 5-ös járatának első tisztje, te rohadt gyilkos! Megöltétek a kapitányt, engem valószínűleg egy életre megvakítottatok, és meggyilkoltatok több mint kétszáz utast plusz a legénységet, akik közt sok jó barátom volt. Csak azt akarom, hogy tudd: soha nem kerülsz börtönbe, mert előbb foglak saját kezűleg elevenen megnyúzni. A megbilincselt pilóta egészen eszelőssé vált, tágra nyílt szemmel, értetlenül sikoltozott, akár egy vénasszony. - De hát én nem öltem meg senkit! Csak rávettek, hogy repüljek ezzel a gépel, aztán... csináltak valamit hátul, de nem tudom, mit. Dan undorodva ellökte magától a pilótát - Amikor felszállunk, előveszek egy jó éles kést, és elkezdem beirdalni a bőrödet. Addig nyúzlak, amíg ki nem szedjük belőled az igazat! - 141 -

Dallas határozottan megszorította Dan karját, és a fülébe súgta. - Danny, legszívesebben én is ízekre szedném, de nem találom valami jó ötletnek az FBI előtt fenyegetőzni ezzel... Érti, ugye, mire gondolok? Piszkosul őszinte tanúk lesznek ám ezekből, amikor el kell magyarázni, miért végezte valaki egy fekete nejlonzsákban. Kat a műszerfalat tanulmányozta, miközben Robert odahajolt mellé. - Tényleg csak kis Cessnákkal tudsz repülni? A nő megrázta a fejét. - Learjetre és Cessna Citationre van képesítésem. Ilyen új luxusjárgánnyal még valóban nem repültem. A férfi fellélegzett és elmosolyodott. - Erősen reméltem, hogy valami ilyesmit felelsz majd. Azt hiszem, egy életre elég ad hoc gépirányítást asszisztáltam végig!

Huszonnyolcadik fejezet A GLOBAL EXPRESS N22Z FEDÉLZETÉN, DA NANG REPÜŐTERE, VIETNAM NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 18 ÓRA 56 PERC / Z-IDŐ: 11 ÓRA 56 PERC

A kabin hátsó részében mozgolódás támadt. Dallas hátrafordult, hogy lássa, mi történik. Robert bukkant fel egy elfüggönyözött rész mögül, kezében egy nagy fémdobozzal. - Nézzék, mit találtam! - mondta. Letette a földre, kinyitotta, és elővett belőle egy nehéz tárgyat, ami egy pár miniatűr könnyűbúvár-légzőkészülékre hasonlított, egyik oldalán optikai irányzékkal, amelyhez egy kis folyadékkristályos vezérlőegység is tartozott. Megfordította, és az egyik végén egy nyílást, a másikon egy fogantyút talált. - Ez meg mi a csuda? - nézett rá Dallas. - Nem tudom - felelte Robert, majd a fogolyhoz lépett, felrántotta a fejét, és közvetlenül az arcához tette a tárgy kis nyílását. A férfi meg se rezzent. - Mi ez? - kérdezte Robert. - Esküszöm, fogalmam sincs! - felelte a pilóta riadtan. - Akkor azt se bánja, ha magára lövök vele? - A fenébe is - fakadt ki a pilóta -, már így se ér egy lyukas garast se az életem! Szerintem maguk mind megőrültek! Először felfogadnak azok a fickók, akikre maguk láthatóan megorroltak, most meg rám szállnak az üldözési mániás ügynökök, egyenest a pokolból. Tegyenek, amit akarnak! Soha nem láttam még ezt az akármit. Újra felbukkant Kat. - Általában kapitányként vagy másodpilótaként repül, Pollis? - Másodpilótaként. A jobb oldali ülésben. De erre a madárkára van kapitányi képesítésem is. Kat bólintott, majd előhúzott egy kést, és levágta róla a műanyag bilincset - Nos, akkor most egy kategóriával feljebb kerül. Mr. MacCabenél itt lesz egy pisztoly, és parancsot kap arra, hogy habozás nélkül lepuffantsa magát, ha csak a szemöldöke is rándul. Megértette? - Igen. - Akkor üljön be a bal oldali ülésbe, és indítsa el ezt a gépet! De ne nyúljon a rádióhoz, és ne tegye fel a fejhallgatót se! Elismételte az utasításokat Robertnek is, majd átadta neki a 9 mm-es pisztolyát. - Ja, még valami, Pollis. Ha kell, el tudok repülni ezzel a géppel maga nélkül is, úgyhogy egy pillanatra se higgye, hogy nélkülözhetetlen! - Hm... Ms. Ügynöknő... - kért szót Steve Delaney, aki a bal oldali ablakoknál ült. - Hívj Katnek! - mondta a nő. A fiú bólintott. – Kocsik jönnek errefelé, felfegyverzett katonákkal. - Mit csinálnak? - kérdezte Kat. - Vitatkoznak és mutogatnak, és úgy látom, rólunk beszélnek. - Ami azt jelenti - vonta le a következtetést Kat -, hogy legfeljebb öt percünk van. - A többiekre nézett. - Öveket bekapcsolni! Felszállunk! - 142 -

Kat megfordult, és a bejárathoz sietett, hogy elbúcsúzzon Pete-től, aki a lépcső aljánál várakozott. Azután felhúzta a lépcsőt, bezárta az ajtót, majd visszaindult a pilótafülkébe. Pollis már nekilátott az indulás előtti rutinkontroll végrehajtásának a bal oldali ülésben, amikor ő becsusszant a másodpilóta ülésébe és beszíjazta magát. Pollis beindította a fedélzeti segédhajtóművet, majd a kontroll-lista pontjait fennhangon felolvasva, beindította a bal oldali motort. Kat feltette a fejhallgatót, amit a másodpilóta ülése mellett talált, majd ellenőrizte a Da Nang-i légiirányítás frekvenciáját azon a megközelítési táblázaton, amely még mindig a botkormány mellé volt tűzve. Beállította a frekvenciát, majd lenyomta az ADÁS gombot a botkormányon. - Da Nang, itt a Global Express Kettő-Kettő-Zulu. Rövid szünet után megszólalt egy magas orrhang, kétségbeejtően törve az angol nyelvet. - Itt Kettő-Kettő-Zulu - folytatta Kat, és most már jóval lassabban beszélt -, karbantartási okokból járatni kell a hajtóművet. Beindítjuk a motorokat, és kigurulunk a pálya végéig, majd visszatérünk ide. Vették? Az irányító újra megszólalt. Ezúttal némileg érthetőbben beszélt. - Kettő-Kettő-Zulu... kérés jóváhagyva... kigurulás engedélyezve. Hajtómű bejáratása rendben. - Vettem - bólintott Kat. A bal hátsó hajtómű már járt, a jobb oldali most bőgött fel. - Pollis, amint tud, forduljon a kifutópálya déli vége felé! A férfi engedelmesen bólintott. - Steve! - kiáltott hátra Kat. - Nézz ki balra, hogy jönnek-e még utánunk azok a fickók! - Jönnek. Három dzsip, tele katonákkal, úgy látom. A kifutópálya vége már ott volt az orruk előtt - Kat megnézte, nem közeledik-e leszálló gép, aztán utasította Pollist, hogy guruljon arra, majd gyorsan fordítsa meg 180 Fokkal a Global Expresst, hogy szembenézzen a közelgő dzsipekkel, amelyek ekkor nagy fékezéssel mind megálltak. - Rögzítőfék! - utasította Kat. - A férfi gyorsan engedelmeskedett. - Nem, mégse! - gondolta meg magát Kat. - Tolja fel a gázkarokat, és vigyen minket egyenesen azok felé a járművek felé, míg vissza nem fordul mind a három. A Global Express elindult a dzsipek felé, s Kat elégedetten nyugtázta, hogy a három sofőr gyorsan kitér, majd biztonságos távolságba hajt tőlük. - Jól van, Pollis. Ellenőrizze még egyszer a felszállás előtti ellenőrzőlistát, aztán azt akarom, hogy gyorsan és simán fordítsa a madárkánkat a kifutópályára. Megértett? A férfi bólintott, és folytatta a kontroll-lista ellenőrzését. - Mehetünk? - kérdezte a nőt. - Gyerünk! - felelte Kat. A férfi előretolta a gázkarokat, és néhány méteren át még tovább távolodott a kifutópályától. Megvárta, míg a dzsipek is távolodni kezdenek ugyanabba az irányba. - Arra jobbra tiszta a kifutópálya? - kérdezte Pollis. - Igen - felelte Kat, mielőtt Robert kinézhetett és válaszolhatott volna. - Félúton ugyan áll egy tűzoltóautó, de nem az utunkban. Pollis körbefordította a Global Expresst. - Akkor hajrá! - mondta Kat, majd lenyomta az ADÁS gombot. - Da Nang, a Kettő-KettőZulunak újra el kell mennie a kifutópálya végére. Rendben? - Vettem - jött a válasz. Kat intett Pollisnak, hogy hozza a megfelelő irányba a gépet a kifutópályán. A férfi engedelmesen úgy tett. - Felszállásra készen állunk. Indulás! - mondta. - És ne feledje, Pollis, hogy fegyver irányul a tarkójára. A Global Express kigurult a kifutópályára, majd felgyorsult. Pollis működésbe hozta az automata gázkarokat, és Kat figyelte, ahogy mindkét kar lassú, egyenletes mozgással beáll a maximális tolóerő pozícióba. - Kat, balról jönnek a dzsipek! - kiáltotta Robert. - Meg fognak próbálni elénk kerülni. És ott elöl az a tűzoltóautó is elindult! - Gázt neki! - utasított Kat. A gép egyre jobban felgyorsult. - A végén még lőni fognak ránk ezek az átkozottak! - mondta Pollis aggodalomtól feszült hangon. - 143 -

Kat a műszerfalra nézett, hogy ellenőrizze a sebességüket. Már száz csomó felett jártak, és közeledtek a százharmincöt csomó felé. - A dzsipek mintha megijedtek volna - jelentette Robert. - Lőnek ránk? - kérdezett vissza a nő. - Egyelőre nem - mondta Robert, és próbált minél jobban kilátni a pilóta oldalablakán. Száztíz, jegyezte meg Kat. Látta, hogy a jókora tűzoltóautó egyre nagyobb sebességre tesz szert, ahogy a kifutópályát keresztező legközelebbi út felé veszi az irányt. - Belénk fog ütközni! - mondta Pollis. A Global Express sebessége nőtt ugyan, de nem elég gyorsan. Úgy látszott, hogy a tűzoltóautó előttük fog odaérni a kifutópálya kiszemelt pontjára. Százhúsz. - Azt hiszem, jobb lesz, ha abbahagyom - mondta Pollis, és egészen hátrahőkölt, amikor Kat válaszképpen rátette a kezét az övére a gázkarokon, megakadályozandó, hogy visszahúzza azokat. - Eszébe ne jusson! - förmedt rá a nő. - Tovább! - Ez nem vicc, asszonyom... Tényleg nem fog sikerülni! - Azt mondtam: tovább! - kiáltott rá Kat. A tűzoltóautó ekkorra a kifutópálya széléhez ért, és nagyjából harminc mérföldes sebességgel haladhatott, amikor kivágódott az első ajtaja, a sofőr kiugrott a betonra, elegendő lendületet hagyva a járműnek, hogy magától a kívánt pontig guruljon. - Kat…! Kaaaat!! - kiáltotta Robert szinte eszelősen. Ekkor már alig ötszáz méter választotta el őket a tűzoltókocsitól, mely már lassabban haladt, de így is úgy látszott, hogy össze fognak vele ütközni. - Ez egyszerűen nem fog sikerülni! - kiáltotta Pollis, őszinte riadalommal a hangjában. - Dehogynem! Csak így tovább! Majd szólok, mikor kezdhetünk emelkedni! - vágott vissza Kat. Százharminc. Ez már elég. - Jó! Most kapja föl! Pollis ügyesen hátrahúzta a botkormányt, mire a gép orra gyorsan emelkedett vagy tíz fokot, ám a szárny alatti kerekek még a betonon voltak. A tűzoltóautó most már közvetlen előttük volt, alig százötven méternyire, a Global Express pedig másodpercenként mintegy hetven métert tett meg feléje. Kat megragadta a botkormányt a jobb oldalon, élesen felrántotta a repülő orrát, mire a teletankolástól kissé elnehezült gép végre felugrott a betonról és emelkedni kezdett. Ezzel egy időben benyomta a futóműbehúzás gombját. A tűzoltóautó eltűnt a magángép orra alatt. A főkerekek oldalról már kezdtek behúzódni a gép hasába, abban a pillanatban, amikor a Global Express elsuhant a tűzoltóautó felett, negyvenöt fokos szögben álltak, és csak néhány centivel kerülték el az autó tetejét. A farok alsó része azonban nekisúrlódott a jármű tetejének, és ez aránytalanul nagy csattanást eredményezett, mely végighullámzott a géptörzsön, mire mindenki rémülten elhallgatott. - Ez sok lesz! - szólt Pollis, amikor túllépték a huszonöt fokos emelkedési szöget. Előrenyomta a botkormányt, és csökkentett a szögön. - Tizennyolc fok elég lesz - magyarázta. Amikor kissé kiegyenesedtek, Kat kezdte úgy érezni, hogy helyreáll a légzése. A gép emelkedése egyenletesebbé vált, és a sebességük megnyugtatóan száznyolcvan csomón maradt. - Elkaszáltuk, mi? - kérdezte Robert feszülten. Kat bólintott. - Hozzáértünk kicsit, de minden normálisnak tűnik. - Leszámítva a szívverésemet... - jegyezte meg Robert. - Fékszárnyakat fel! - mondta a másodpilóta. - Fékszárnyakat fel! - ismételte meg Kat. Keze remegett egy kicsit, ahogy a központi konzol felé nyúlt, és a fékszárnykart teljesen kiterjesztett pozícióba állította. - Jól van. Most pedig kanyarodjon jobbra, Pollis. Kerülje meg azt a hegyet. Tartsa a sebességet, és repüljünk alacsonyan. A férfi finoman jobbra döntötte a gépet, majd a hegyet északról megkerülve, kelet felé vette az irányt. Az emelkedést most minimálisra csökkentette, de közben növelte a sebességet. Háromszáz csomónál visszavett belőle egy kicsit, és ismét finom emelkedésbe kezdett. - Hol a jeladó? - kérdezte Kat. - Ott - felelt Pollis. - Be akarja kapcsolni? - 144 -

- Nem, csak meg akartam győződni arról, hogy nincs bekapcsolva. - Odanyúlt, hogy megnézze, tényleg jó helyen áll-e a kapcsoló. - Rendben. Most pedig segít beállítani a navigációs rendszert úgy, hogy a gép egyenesen Guamba vigyen, megértette? - Ahogy óhajtja, asszonyom. De biztos benne, hogy mindennemű légiirányítási engedély nélkül akarja ezt végigcsinálni? Némely ország elég rosszul reagál az ilyesmire... A nő fagyos pillantást vetett rá. - Majd ha szükségem lesz a véleményére a stratégiát illetően, megkérdezem! Addig pedig tegye azt és csakis azt, amit mondok! A férfi ránézett - Tudom, hogy valószínűleg nem hat önre, amit mondok, de azért jó lenne, ha legalább feltételezné, hogy igazat beszélek. Engem csak felfogadtak erre az útra másodpilótának, és nekem biz' isten fogalmam sem volt róla, mit művelnek. Azt se tudom, hol bérelték ezt a gépet, azt ugyanis kétlem, hogy az Irodáé lenne. Kat értetlenül meredt a férfira. - Hogy érti azt, hogy az Irodáé? - Hát az FBI-é. - Micsoda? - hőkölt hátra Kat hitetlenkedve. - Ön is FBI-ügynök, mint ők, nem? Kat megrázta a fejét, mintha a zavarodottságát akarná kirázni belőle. Látta, Robert is előrehajol a pótülésről, hogy a pilóta szemébe nézzen. - Hé, Pollis - csattant fel Kat. - Csak nem azt akarja bemesélni nekünk, hogy azok, akik felbérelték magát, FBI-ügynökökként mutatkoztak be? - Miért, nem azok voltak? - kérdezte a férfi döbbenettel. - Nos, asszonyom, nekem tényleg azt mondták, FBI-ügynökök. Pont olyan igazolványuk volt, mint önnek. Robert MacCabe bal kezével megragadta Pollis gallérját, olyan erősen, hogy a pilóta majdnem felemelkedett az üléséből. - Hé, mit csinál, jóember? Azt akarja, hogy elveszítsem az uralmamat a gép felett? - Mondja csak - kezdte Robert fogvicsorgatva -, mennyi ideig készült erre az ostoba kis történetére? Meddig gyakorolta, hogy ha elkapják, egyszerűen úgy tesz majd, mintha az FBI bérelte volna fel? - De hiszen ez az igazság! - kiáltott Pollis. - Akárhányszor megkérdeztem, mit csinálnak, a főnökük figyelmeztetett, hogy ne próbáljak szövetségi ügybe beavatkozni. Robert most keményen megrázta Pollist. - Ki vele, mi történt valójában! Mondod végre, vagy kirázom belőled! Kiknek dolgozol? - Már megmondtam! Azt hittem, az FBI-nak, hiszen ezzel etettek be. De ezek szerint mégsem szövetségi ügynökök voltak? Kat a műszereket figyelte, és közben ki-kinézett a gép ablakán, az eget kémlelve. Tudta, hogy a férfi színjátéka válaszra se nagyon érdemes, de képtelen volt megállni, hogy vissza ne szóljon neki. - Bármit gondol is, Pollis, és bárki is maga valójában, az az igazság, hogy az FBI emberei nem nyargalásznak keresztül-kasul a világban, mint valami titkos CIA-akció résztvevői, hogy kormányokat döntsenek meg. És óriásgépekre sem lövöldözünk!

Huszonkilencedik fejezet AZ FBI KÖZPONTJA, WASHINGTON NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 8 ÓRA 00 PERC / Z-IDŐ: 13 ÓRA 00 PERC

Jake

Rhoades irodai kanapéján szunyókált immár vagy két órája, amikor legmélyebb álmából Kat Bronsky telefonja riasztotta fel. - Nem szívesen kérdezem meg, hogy mégis hol a fészkes fenében jártál - kezdte Jake, miközben igyekezett hozzászoktatni szemét a fényhez miután a segédje felkapcsolta neki a lámpát -, de azért mégis megkérdezem: hol a fészkes fenében jártál? - Na mit gondolsz, Jake? Hogy Hanoi nevezetességeivel ismerkedtem? - kérdezett vissza Kat kissé sértetten. - 145 -

- Csak aggódtam... - felelt Jake. - Több óra telt el a legutóbbi jelentkezésed óta. Szóval, mi a helyzet? - Elég sok mindent teljesítettem, főnök! Dióhéjban összefoglalva: felszedtük az öt túlélőt, beleértve Mr. MacCabe-et és a másodpilótát is, és ezenközben ránk lőttek ugyanazok, akik szerintem a Global Expressen Da Nangba repültek. - Vagyis most merre vagy? - kérdezte Jake. - Ugyanazon a Global Expressen repülök, de most el Da Nangból. Már elhagytuk Vietnamot. Jake áttette a telefon kagylóját a másik füléhez. - Hogy mit beszélsz?! - Elég sok mesélnivalóm van, Jake. - Beszámolt neki a mentés és az orvtámadás részleteiről. - A vietnami helikopterpilótánkat megölték még a felszállás előtt, aztán meg a levegőben összeütköztünk a támadók helikopterével. - Ez hogy történt? - kérdezte Jake. - Elvétettem valamit, és beléjük mentünk. - Te? Te vétettél el valamit? Te repültél a helikopterrel? Hogyhogy? - Épp akkor vesztettük el a pilótánkat, és csak úgy záporoztak ránk a golyók. - Nem is mondtad, hogy tudsz helikoptert vezetni... - Hát tulajdonképpen tavaly vettem pár órát helikoptervezetésből. No, de visszatérve az előbbiekre: azok, akik meg akartak ölni bennünket, a nyomunkba eredtek, és tovább lőttek ránk, egészen addig, amíg össze nem ütköztünk és ők le nem zuhantak. Nem hinnénk, hogy maradt túlélő. - És hát természetesen... visszarepültél Da Nangba, és elvitted a repülőjüket. - Ahogy mondod. A Global Express N22Z-t, vagy legalábbis azt, ami annak van álcázva. Most is arról hívlak. De van itt még más is. - Tartottam tőle... - felelte Jake, és végigsimított a homlokán. - Hátrahagytak egy pilótát. Letartóztattam, most őrizetben van, és ő vezeti nekünk a gépet, persze szigorú felügyelet mellett. Az egyik túlélő fegyvert szegez a fejének. - Elmondta foglyuk nevét, meg azt a két nevet, amit tőle hallottak. - A foglyotok repül a géppel? Várj csak, értem már... Nem kell elmagyaráznod! - Pedig elég bonyolult - mondta Kat - Semmi használhatót nem mondott azon a két néven kívül. Azt is tudnod kell, hogy úgy döntöttem: engedély nélkül hagyom el Da Nangot, amiből adódhat némi diplomáciai zűr. Jelenleg pedig a Global Expresszel repülünk a guami Anderson Légibázis felé, ahol mindenféle koordinációra lesz szükségem. Jake gyorsan jegyzetelni kezdett - Te aztán nem szarozol... - mondta, és leült az íróasztala melletti székbe. - Teljesen felvillanyoz, hogy megtaláltad és megmentetted a túlélőket, de nem tudom elhinni, hogy elvitted azt a gépet...! - Hé, főnök, hiszen én a törvény végrehajtásával megbízott szövetségi alkalmazott vagyok, aki most lopott tulajdont szerez vissza. Vagy nem? A férfi egy pillanatra eltűnődött - De, azt hiszem, ebben igazad van. Kat elmondta neki a másodpilóta azon képtelen állítását, hogy végig azt hitte, az FBI-nak dolgozik. - Ez abszurd! - mondta Jake. - Tudom, hogy az, de csak nem tágít attól a magyarázattól, hogy a fickók az FBI ügynökeinek adták ki magukat. Őszintén szólva most már nem tudom, higgyek-e neki vagy sem. Ezután beolvasta Pollis útlevelének, pilótaengedélyének és jogosítványának számát - Az igazolványképek egyeznek az arcával - tette hozzá. - De mindenképp át akarom adni az embereinknek Guamban, és többszörös emberölés miatt vádat emeltetni ellene. Továbbá azt is el akarom érni, hogy tanúvédelmet kapjon. - Ezt el tudjuk intézni. Várj egy pillanatot! - Jake irodájában ült még két másik ügynök. Az íróasztalához intette őket, majd letépte jegyzettömbjéről a felső, teleírt lapot - Végezzenek teljes személyi adatellenőrzést, és verjék ki az ágyukból Oklahoma Cityben az FAA embereit is, hogy nézzenek utána alaposan ennek a fickónak meg a pilótás múltjának. Aztán érjék el nekem a Guamban lévő kihelyezett ügynökünket. Jake ekkor újra beleszólt a kagylóba. - Mellesleg, Kat, lenyomoztuk a sorozatszámát a gépnek, annak, amelyen most is repülsz. - 146 -

- No, valóban? És kitől tulajdonították el? Warren Buffet magángépe, vagy talán Ross Peroté? - Majdnem: Egy dallasi cégé, vadonatúj. Valami elektronikai szerelésen volt San Antonióban, de nyolc nappal ezelőtt eltűnt. A San Antonió-iak azt hitték, hogy a tulaj korábban elvitte. Most kissé zaklatott idegállapotban vannak, a madárka ugyanis több mint negyvenmilliót ér. - Hát, meg kell adni, tényleg elég jól néz ki! - Kat ekkor halkabban és komolyabban folytatta. - Jake, találtunk itt valamit a gépen, ami talán ennek az egész rejtélynek a kulcsa lehet. - És mi lenne az? - Azt nem tudom pontosan, hogy mi, de leírom neked, hátha te rájössz. - Részletesen elmesélte Jake-nek, milyen a furcsa szerkezet. - Azt mondod, két kis tartály? - kérdezett vissza a férfi. - Van valami tipped, mi lehet bennük? - Fogalmam sincs, de az elején egyértelműen kivehető egy nyílás meg egy optikai irányzék, úgyhogy ezzel lőni lehet valamit. Mivel ezen a madárkán nincs semmilyen szokatlan nyílás, nyilván az ablakon át lehet használni. Azt mondtad, a légierő azon az állásponton van, hogy egy foszfortöltetű lövedékkel lehet dolgunk, amit valamiféle lézeres céljelző vezérelt? - Úgy van. - Hát én arra tippelnék, hogy megtaláltuk a céljelzőt. Azt a valamit, ami lézerjelet vetít a célra, hogy a lövedék megtalálja. Még soha nem láttam ilyesmit, de ez az lehet. - van rajta valami azonosító? Kat felsóhajtott. - Név nincs, de rengeteg szám meg valami kódolt instrukció is olvasható rajta. - Milyen nyelven? - Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? Tuti ez a műholdas vonal? - kérdezte Kat. - Digitális - felelte a férfi -; de kereskedelmi és nem kódolt. Bizalmas természetű dologról nem beszélhetünk. - Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani. Jó. Tehát akkor csak annyit, hogy vannak jelölések ezen a fura szerkentyűn, de hogy ezeknek mik az implikációi, azt olyasvalakinek kell majd eldöntenie, aki sokkal magasabb fizetési kategóriába soroltatott, mint te vagy én. - No, ezt szépen mondtad, Kat. De ne habozz, ki vele! Az időtényező túl nagy szerepet játszik ebben az egészben. - Rendben. A jelölések angolul vannak. Bármi legyen is ez az izé, amerikainak tűnik. Valami katonai rendeltetésű, nagyon bonyolult műszernek látszik, nem holmi sufniban eszkábált tákolmánynak. Washingtonból hosszú sóhajtás hallatszott. - Tartottam ettől... - Azt még mindig nem tudjuk, honnan jött a lövedék, de a másodpilóta megerősítette, hogy a robbanás valóban lehetett foszfortöltetű rakétából származó. Ja, és még valami. Bizton állíthatom, hogy ez a szervezet, bárkikből álljon is, agyafúrt, jól pénzelt és nagyon eltökélt. Hogy be tudom-e bizonyítani mindezt? Nem. Egyelőre legalábbis. Ennek egy része megérzés és következtetés, de, hacsak nem állnak elő a követeléseikkel, szerintem nemsokára még több gépet fogunk elveszíteni. Valamiképp meg kell fejtenünk az egyenletben még ismeretlen tényezőket. Azt például, hogy honnan szerzik a lövedékeket, és hogy ez történt-e a SeaAirrel is. - Az NTSB szerint nem. Ők azt mondják, hogy ami a pilóták megvakulását illeti, a SeaAir nem lehetett ugyanaz az eset, már csak azért sem, mert a roncs vizsgálata kimutatta, hogy a gép nem rakétatalálat miatt zuhant le. - Talán váltogatják a taktikájukat, de bármit akar is ez a csoport, egyelőre nem érték el, különben nem mozgattak volna meg minden követ, csak hogy elhallgattassanak egy olyan lehetséges kiszivárogtató forrást, mint Robert MacCabe. - Értem. - Jake, a légierő talán elküldhetne egy SR-71-est az Anderson Légibázisra, hogy hazavigye ezt a valamit elemzésre. Ezért megyünk Guamba. - Értem.

- 147 -

- Még valami. Megkérnéd az egyik emberünket, hogy beszéljen a SeaAir-baleset kivizsgálásával megbízott NTSB-nyomozóval, és tudja meg, hogy megtalálták-e a pilóták holttestét, és meg tudták-e vizsgálni a retinájukat. - A mijüket? - A recehártyájukat a szemükben. Nem vagyok orvos, de talán meg lehetne tudni, hogy a pilóták retináján keletkezett-e bármilyen sérülés külső hatásra. Ha igen, akkor az egyértelműen összekapcsolná a két balesetet. Miután megmondta, hogy körülbelül mikor érkeznek, és megbeszélte vele, hogy Dan Wadeet szemorvos várja, Kat elbúcsúzott Jake-től, majd visszament a pilótafülkébe, és becsusszant Robert mellé a jobb oldali ülésbe. Negyvenkétezer lábon repültek. Ezt a kis gépek számára igen nagy - és így normál körülmények között nem is engedélyezett - magasságot azért választották, hogy ne keresztezzenek semmilyen más légi forgalmat. - Jelenleg a műholdas megfigyelőket leszámítva, valószínűleg láthatatlanok vagyunk mindenki számára, mert nincs bekapcsolva a jeladónk - magyarázta Kat Robertnek. - Dan mondta meg, hogy kell csinálni. Legrosszabb esetben is csak fel-felbukkanó, majd újra eltűnő árnyak vagyunk néhány radaron. Végignézett a műszereken, és folyamatosan ellenőrizte az üzemanyagot. Több mint elegendő üzemanyaguk volt ahhoz, hogy eljussanak Guamba és az Anderson Légibázisra, sőt még ahhoz is, hogy Honoluluba menjenek, de Amerika nyugati partjáig már nem értek volna el.

Dallas korábban előrejött, hogy beszámoljon Katnek arról, mi történt a Meridian 5-ös pilótafülkéjében, továbbá Susan Tash meggyilkolásáról és Britta Franz elvesztéséről. A főstewardessre Kat is emlékezett. Hirtelen valahonnan a kabinból elektronikus csipogás hallatszott, mire Dallas visszajött. - Bocsánat, Kat, de csörög hátul valami telefon, és nem tudtuk eldönteni, felvegyük-e. - Hol a készülék? - A kabin közepe táján. Jöjjünk ide Roberttel és ügyeljünk a pilótára, amíg elintézi? ajánlotta Dallas, és egészen összerándult a gyomra a gondolatra, hogy megint át kell élnie azt a hányattatást, amit a Meridian 5-ös pilótafülkéjében. - Önnek ez nem okozna gondot azok után, hogy... Szóval tudja. Dallas elmosolyodott és bólintott. - Teljesen kába vagyok, de nem lesz semmi baj, amennyiben nem ugrik ki a gépből. Kat gyorsan kikapcsolta a biztonsági övét, és azon tűnődött, vajon csörög-e még a telefon, mire hátraér. A műholdas telefonkészülék a kapható egyik legjobb típus volt. A számot a világ bármely tájékáról hívhatták, persze, nem elhanyagolható díjért. Kat már kinyúlt, hogy felvegye, de hirtelen eszébe jutott, hogy nem tudja, hogyan bánjon azzal a valakivel, aki bejelentkezik. Lehet a készülék tulajdonosa, vagy Jake, de akár téves hívás is, gondolta. - Igen? - szólt bele. - Ma itt, holnap Guamban, mi, Bronsky ügynök? - Férfihang volt, jéghideg, gúnyos és hátborzongató egyszerre. Lassan, lakonikusan beszélt, mintha halálos ítéletet olvasna föl. - Kivel beszélek? - kérdezte Kat, próbálva határozott hangot megütni. - Fogalmazzunk úgy, hogy valakivel, aki nem értékeli a közbeavatkozását. Vagy aki alig várja, hogy kiegyenlíthessen. - Kivel beszélek? Mit óhajt? - kérdezte Kat nyugalmat erőltetve magára, jóllehet, a hívó fagyos, rezzenéstelen hangjától a hideg futkosott a hátán. Erre a férfi komótosan letette a kagylót. Katnek a nyikorgó hang hallatán az az érzése támadt, mintha a lassú mozdulathoz a fickó valami drága bőrszékben előrehajolt volna - olyasvalaki tesz így, akinek nagy hatalom van a kezében, és világos üzenetet akar küldeni. Amikor Kat felnézett, Robert MacCabe állt mellette, kérdő tekintettel. A nő zsebre dugta a kezét, hogy elrejtse remegését, és a férfira mosolygott. - Olybá tűnik, a dirigens nem nagyon örül, hogy keresztülhúzzuk a számításait. - Mit mondott? Pasas volt? - 148 -

Kat bólintott - Pasas hát. A legmézesmázosabb, legrémisztőbb, egyszersmind a legszenvtelenebb hangon beszélt, amit valaha is hallottam. - Mit mondott? - ismételte Robert. - Gyakorlatilag közölte velem, hogy a halál fiai vagyunk, ha leszállunk Guamban. - Tudja, hogy Guam felé tartunk?! Kat bólintott. - Igen. Azt mondta: „Ma itt, holnap Guamban...” - Ezt meg honnan a fenéből deríthette ki? - kérdezte Robert eléggé idegesen. Kat érezte, hogy kissé szédülni kezd. Tényleg, honnan? Csak felszállás után döntötte el, hogy hová menjenek. Előtte még csak nem is gondolkozott rajta. A pilótafülke felé pillantott. - Ki figyel a foglyunkra? - Dallas. De a fegyvered nálam van. - Pollisról egy másodpercre se vettük le a szemünket, igaz? Robert bólintott. - Nem hát. Eddig én figyeltem, most Dallas vigyáz rá. Tudom, mire gondolsz, de kizárt, hogy bárkivel is kapcsolatba léphetett volna. - Akkor csak logikai úton találhatták ki. - Micsoda? - Ma a Vietnamhoz legközelebb eső, teljesen amerikai fennhatóság alá tartozó terület Guam. Csak ráhibázott, és én őszintén remélem, hogy nem erősítettem meg ezt a tippjét akaratlanul. - A légierő bázisa felé tartunk, nem? Hogy tudnának olyan gyorsan beszivárogni egy légibázisra? Kat a fejét rázta. - Nem tudom, de egyszerűen nem lehetnek ott mindenütt. Ha a legkisebb veszélye is fennáll, hogy Guam nem biztonságos, nem mehetünk oda. - Akkor hát merre? - Ó, a francba, Robert! - Kat ijedt szemeket meresztett. - Mi az? - Lehallgatták a Jake-kel folytatott műholdas beszélgetésemet. - Persze. Nyilván ez a magyarázat. - Megemlítetted Guamot? - Meg az Anderson Légibázist, mindent Úristen! Biztos, hogy onnan tudja! - Honnan tudhatnák, hogy van műholdas telefonod? Kat egy drága forgószék kartámláján ült, és elgondolkozva nézett önmaga elé. Épp hogy csak eljutott a tudatáig, hogy a fiatal Steve Delaney is ott ül a mellette lévő ülésen, és egyre újabb dalokba hallgat bele a gép high-tech szórakoztatóelektronikai apparátusán. - Nem! - szólalt még Kat alig hallhatóan. - Az nem lehet! Az én telefonom digitális, és az ilyeneket, bár nem maximálisan biztonságosak, hihetetlenül nehéz lehallgatni, különösen ezzel az új műholdas hálózattal, amit én használok. - Akkor marad a logika? Magától jöhetett rá? Kat Robertre nézett, és ekkor egy másik, félelmetes lehetőség merült fel benne, amit egyelőre nem akart a férfi elé tárni: elképzelhető, hogy besúgó van az FBI-nál. Talpra állt, és visszaindult a pilótafülkébe. Dallas már kezdett volna kikászálódni a jobb oldali ülésből, amikor Kat rászólt. - Még ne, Dallas! - Van ezen a madárkán egy konyhácska teli kajával meg innivalóval. Azt hiszem, mindannyiunkra ráférne egy kis evés. Ha majd visszajön, hozhatok magának is valami harapnivalót? - Egy kicsit később - mondta Kat halványan mosolyogva. Pollisra nézett. - Meg lehet kérdezni a fedélzeti számítógéptől, hogy milyen messze van egy hely, anélkül, hogy módosítanánk az útvonalunkon? - Persze - jött a válasz. ~ Mit óhajt látni? A nő egy pillanatra elbizonytalanodott. Vajon a pilótának van-e módja arra, hogy bármilyen úticélváltozást közöljön a megbízóival? Ha minden mozdulatát árgus szemmel figyeljük, akkor nem. - Programozzon be egy közvetlen Los Angeles-i útvonalat - utasította Pollist. - Az túl messze lesz. - Pollis leütötte a megfelelő billentyűket, aztán várta az eredményt. Íme - mondta. - Hatezer-kétszáztizennégy mérföldnyire vagyunk, ami nagyjából tizenhárom óra, a széljárástól függően. Nem tudjuk megcsinálni. - 149 -

- Próbálja Seattle-t! A pilóta újra nekilátott. Ezúttal némileg jobb, de még mindig elérhetetlen eredményt kapott. - Törölje ki, és üsse be Honolulut! - így Kat. A gép ezúttal ötezer mérföld alatti eredményt adott ki. Tíz óra. És nekünk tizenkét órányi üzemanyagunk van. - Jól van, Pollis. Hajtsa végre ezt a repülési útirány-módosítást, egyenesen Honoluluba! Kat nézte, ahogy a pilóta átprogramozza a komputert. A repülő kisvártatva finoman elfordult, ahogy a robotpilóta máris módosított az irányon. Most egy közvetlen, nagy körívű útvonalon repültek, egyenesen Honolulu nemzetközi reptere felé. - Dallas, azonnal visszajövök. Gondoskodjon róla, hogy Pollis egyáltalán ne nyúlhasson a rádióhoz, és ne üthessen be semmit se a számítógépbe. - Meglesz - felelte Dallas. Kat visszatért az utastérbe, leült az egyik ablak mellé, és élvezte a puha bőrülés nyújtotta kényelmet. Egy perccel később kinyitotta a műholdas telefonját, majd beütötte azokat a számokat, amelyek egyenesen Jordan Jameshez kapcsolják.

Harmincadik fejezet A GLOBAL EXPRESS N22Z FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN, 10 ÓRÁVAL KÉSŐBB NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 13 ÓRA 00 PERC / Z-IDŐ: 23 ÓRA 00 PERC

Kat? Ébredj! Robert vagyok! - szólalt meg egy hang valahol a tudatán kívüli ködben. - Mi az? - Kat kinyitotta a szemét, és pislogni kezdett a mintegy negyvenkétezer lábbal alattuk elterülő Csendes-óceánról visszatükröződő napfény erős ragyogásában. Igyekezett összeegyeztetni a hangot Robert MacCabe jelenlétével a pilótafülkében. - Csörög a telefonod, Kat - mondta a férfi kedvesen, egészen közel hajolva a füléhez. Kat elaludt a jobb ülésben. Hogy mennyi ideje szunyókálhatott, azt nem tudta. Hirtelen felült, és riadt tekintete azonnal a fedélzeti számítógép maradéktávolság-kijelzőjére siklott. Nyugodj meg, nyugtatgatta magát. Még mindig van vagy háromszáz mérföld. Pollis még mindig ott ült a bal ülésben, és közömbösen figyelte őt. Kat Roberthez fordult. Végig itt voltál? Valaki figyelte...? A férfi bólintott. - Igen, minden pillanatban figyelte őt valaki. A nő kihúzta az antennát a hordozható telefonján, majd beleszólt. - Halló? - Ms. Bronsky? - kérdezett vissza egy férfihang. - Az vagyok. Kivel beszélek? - A CIA langleyi központjából a felettese nevében hívom, aki el akarja kerülni a közvetlen kapcsolatot abból az okból, amely miatt ön korábban aggodalmának adott hangot. Kat hátán végigfutott a hideg, amiért Jake úgy érezte, hogy fennáll annak a lehetősége, hogy valaki kiszivárogtatja az információkat az FBI-nál. Jordan James ebben nem nagyon hitt, de már vagy kilenc órája beleegyezett, keres egy biztonságos visszacsatolást Jake Rhoadeshoz. Nyilvánvalóan Jordan bácsi, szokásához híven, most is betartotta az ígéretét. - Aha, értem. Elégedett, hogy ez a csatorna most biztonságos? - Igen, az, de úgy gondolja, hogy otthon vízvezeték-szerelőre lesz szüksége. - Hát... nagyon sajnálom - mondta Kat. - Mi újság? - Amikor megérkeznek Honoluluba, guruljanak egyenesen a magángépek termináljához. Az FBI csapata ott vár majd magukra. - Van a számunkra másik pilótájuk? - Nincs. Álnéven mindannyian egy utasszállító gépre szállnak majd át, és azzal mennek Washingtonba. Intézkedtünk, hogy a tárgyat, amit a repülő fedélzetén talált, a légierő egy különleges gépén eljuttassák a megfelelő helyre. - 150 -

- Miért nem mehetünk egyszerűen mi is azzal a géppel? Miért épp egy utasszállítóval? kérdezte Kat. Felült és megdörzsölte a szemét. - Nos, az a fajta gép nem alkalmas utasok szállítására. Kat bólintott. Elképzelte a gépet, amit javasolt, a szédítően gyors SR-71-est, amely képes volt két óra alatt megtenni az utat Honoluluból Washingtonba vagy Amerika bármely más városába. - Nézze - mondta Kat -, eléggé aggaszt ez az utasszállítós elképzelés. Ez az egész csoport potenciális célpont, különösen én és az egyikük. Nem akarom, hogy újabb polgári gépet veszélyeztessünk, csak mert mi rajta vagyunk. - Erről már gondoskodtunk, Ms. Bronsky - felelte a CIA embere. - Csak mi fogunk tudni arról, hogy a gépen lesznek. - Akkor is aggaszt a dolog. Kérem, mondja meg a felettesemnek, hogy szeretném, ha még egyszer átgondolná ezt a dolgot. - Így lesz, de ne próbálja őt közvetlenül hívni, ezt hangsúlyozom. - Rendben. És az otthoni kiszivárgást elektronikus zavar vagy emberi mulasztás okozta? - Ezt nem tudom megmondani, Ms. Bronsky. - Adja meg a számát, ha esetleg a szükség úgy hozza, hogy fel kell hívnom. A férfi eleget tett a kérésnek, de figyelmeztette Katet, hogy csakis vészhelyzetben használja a számot. Kat áttette a telefont a másik füléhez, hátranézett, és MacCabe-re mosolygott. - Legyenek szívesek gondoskodni arról is, hogy szemorvos várjon bennünket, ahogy ezt már kértem. - Már elintéztem. - És elrendezte valaki a belépésünket a hawaii légtérbe? - kérdezte. - Épp most akartam rátérni erre. A jeladó kódjuk négy-hat-hat-öt. A hívójelük SAGE-16. Hívják a honolului központot kétszáz mérföldön belülről. - Megadta a pontos frekvenciát, majd befejezte a beszélgetést. Katet felkavarták az elhangzottak. Visszatolta az antennát, majd megnézte, hány mérföld van még hátra. Kétszáznyolcvan. Kat Pollisra nézett. - Van ceruzája? A férfi bólintott. - Akkor írja ezt le! - Megadta neki a jeladó kódjának számát és a frekvenciát. - Aztán körbenézett. - Hol van Dallas? Robert eltűnt. Kicsivel később Dallasszal az oldalán tért vissza, aki helyet cserélt Kattel. Kat Roberttel a kabinba ment, Pollis hallótávolságán kívülre. - Akkor hát - mondta Robert -, nem mintha hallgatóztam volna, de úgy érzem, lemaradtam valamiről. Kat elmondta neki a beszélgetés általa nem hallott részeit. - Úgy tűnik, igazam volt, Robert. Valaki leadta a drótot Washingtonból. Onnan tudták meg, hogy Guamba tartunk. - De most már minden rendben? A nő nagyot sóhajtott. - Talán. Az előbb a CIA egyik emberével beszéltem, aki a főnökömnek közvetít. Ez a mostani akció elvileg titkos. - Egy polgári járatra tesznek fel bennünket! Miért?! - Nem tudom, és nekem se tetszik a dolog - felelte a nő. - Nem gondolták végig. - Kat, mi célpontok vagyunk! Én biztosan, de azután a rémisztő telefon után bizony bármelyikünknek nagyon veszélyes lenne utasszállító gépre ülnie. Én a magam részéről legalábbis irtózom a gondolattól. Kat látta, hogy a férfi egyre jobban aggódik. - Én is, Robert. De majd megoldjuk, amikor odaérünk. Csak szeretném végre útjára indítani azt a fegyvert, bárhol is köt ki, és őrizetbe vetetni Pollist. - A pilótafülke felé biccentett. - Mr. Ártatlan ragaszkodik a verziójához, és ez hasznos, hiszen amíg azon fáradozik, hogy meggyőzzön bennünket arról, hogy ő jó fiú, jól is fog viselkedni. Azt reméli, a végén azt gondoljuk majd, hogy ő az áldozat. Robert kinézett egy közeli ablakon. - Még mennyi idő? - Szerintem nagyjából fél óra, és megkezdjük az ereszkedést. Robert megkapaszkodott egy üléstámlában, hogy el ne essen. Nagyon közel állt Kathez, és figyelmes tekintettel méregette. - Mi az? - kérdezte a nő érdeklődve. - 151 -

- Csak végiggondoltam, mennyi mindenen mentünk át mi ketten az elmúlt... mennyi is...? Huszonnégy órában? - Több annál - mondta Kat. - Nem sokkal. Pedig úgy tűnik, mintha egy éve lenne annak, hogy Hongkongban voltunk, és a kubai balesetről meg az én néhai barátomról, Walter Carnegie-ről beszéltünk. Kat megrázta a fejét. - Hát, lassan véget ér ez a kalandunk, Robert. Így vagy úgy, de hazajuttatjuk a túlélőket, aztán nekünk kettőnknek le kell majd ülnünk valahol, és alaposan át kell vennünk mindazt, amit tudsz vagy gondolsz, azt, hogy szerinted mi mit jelent ebben a játszmában, meg hogy az FBI hol bukkanhat rá arra, amit meg kell tudnia. Számíthatok, ugye, az együttműködésedre és arra, hogy egy pár napig nem állsz a nyilvánosság elé? A férfi sértetten nézett rá. - Én kértem tőled segítséget, nem emlékszel? Kat elmosolyodott - Dehogynem. De ennek most nincs jelentősége. - Nem gondolod, hogy az a tárgy, amire rábukkantunk, sok kérdésre választ ad majd? - Remélem, hogy tényleg így lesz, de akkor is nagyon nyugtalanít. Ha valójában a cél megjelölésére szolgál, akkor kell lennie egy hajónak vagy valaminek, amiről kilőtték azt alövedéket. - És miért aggaszt ez téged? - kérdezte Robert. - Az összehangolás miatt, ami ahhoz kellett, hogy helyzetbe hozzák a rakétát Hongkongban? Kat bólintott. - Robert, mióta volt meg a jegyed a visszaútra? A férfi elgondolkozott. - Módosítottam a jegyfoglaláson. Eredetileg a másnapi járatra szólt a jegyem. - Aha, erre emlékszem. Akkor hát, ha feltételezzük, hogy téged akartak elkapni, mindenen változtatniuk kellett, hogy elcsípjék ezt az új járatot. - De mi van, ha mégsem én kellettem nekik? Kat tűnődve ingatta a fejét. - Nem, ez kizárt. Túl sok az egybeesés. Túl sok mindent követtek el azért, hogy megtaláljanak téged személy szerint, már amennyire én ezt látom. - Lehet - mondta Robert. - De még mindig nem tudom, mi aggaszt téged azzal a céljelzővel kapcsolatban, már ha tényleg az. - Szerinted milyen nehéz lehet? - kérdezte Kat. - Talán tizenöt kiló. Elég súlyos. - Másfél méter hosszú? És nyolcvan centi átmérőjű, beleértve a két tartályt? - Igen. Némileg olyan, mint azok a játék vízipisztolyok, amelyeknek a csövén két nagy tartály van. Persze nyilvánvalóan hozzájön még az elektronika is. - Ez kicsit sok egy egyszerű infralézerhez, nem gondolod? Úgy értem, azok az előadásokon használatos lézertollak picikék, beleférnek az ember zsebébe is. Ez az akármi szerintem több ennél, Robert. Mi van, ha nincs is rakéta, csak ez a dolog? - Csak ez? - Hátranézett a kabinban, miközben Kat folytatta. - A foszfortöltetű robbanást leszámítva, milyen más, fényfelvillanással járó technológiával lehetne elvakítani egy pilótát repülés közben? Robert megrázta a fejét. - Nem tudom... Talán valami részecskegyorsítóval? Tudod, amit még Reagan csillagháborús programjának keretében próbáltak kifejleszteni. Szubatomi részecskék erős sugárnyalábját lőnék ki egy ellenséges rakétára. - Én valami ennél egyszerűbbre gondolok - mondta Kat. - Miért használnának drága rakétát egy nehezen becélozható repülési pályán? Miért nem inkább egy vállról indítható lézerfegyverrel operálnak, közvetlenül rálőve a célpontra? Robert nagy levegőt vett, és a kabin hátsó része felé pillantott. - Persze... Miért is nem gondoltunk erre korábban? - Mert épp elég más bajunk volt, és mert Washingtonban folyton rakétáról beszéltek. - Könnyen lehet, hogy a SeaAir is emiatt zuhant le. - Ha így van, a radar kellett, hogy rögzítse egy másik gép jelét is. Talán éppen ezét. - Ez a terrorista módszerek új korszakát nyitná meg, Kat! - De mi van, ha Amerikában gyártják a szerkentyűt? - gombolyította tovább Kat a gondolatmenetet. - Mi van, ha valaki ellopta az egyik katonai projektünket, és elkezdte ellenünk használni? Úgy értem, fogalmam sincs, hogy mit akarhatnak, bárkik is legyenek. Talán csapás a - 152 -

Nagy Sátán ellen, ahogy az iráni rezsim minket aposztrofál? Vagy egy vakmerő bűnözőcsoportról van szó, amelyiknek nagyra törő terve van a világ zsarolására? - Más szóval - mondta Robert -, vajon a következő hat baleset után kapunk egy levélkét, amelyben dollármilliárdokat követelnek annak fejében, hogy ne zuhanjon le több gép? - Valami ilyesmi. De, Robert, ha tényleg arról van szó, hogy egy amerikai fejlesztésű lézerfegyvert használnak arra a célra, hogy az ember látóképességét tönkretegyék... - Ki tudtad kérdezni Pollist? - Igen - felelte Kat. - Miközben ti aludtatok. - És kiszedtél belőle valami használhatót? - Ha hazudik, és csak színjáték az egész, akkor minden, amit mondott, csupán azt a célt szolgálja, hogy félrevezessen bennünket. Ha igazat beszél, akkor nem több ártatlan kívülállónál. Azt mondja, a főnök, Schoen, erős akcentussal beszélt, és gyanította, hogy inkább a CIA-től jött, semmint az FBI-tól, ahogy állította. Azt mondta, semmibe nem avatták be, amit csináltak. Azt állítja, nem is tudta, hogy lezuhant a gépetek, és hogy fogalma se volt arról, hogy bármit is kilőttek volna az ablakon keresztül. - Gondolj csak a régi feladványra. Ha minden, amit mondok, hazugság, akkor hazudok, amikor azt mondom, hogy soha nem mondok igazat, tehát néha igaz, amit mondok! - Túl fáradt vagyok most ehhez, Robert. - Pedig ráillik a fickóra. Egy szavát sem hihetjük el! - Tudom.

Most, hogy Kat újra a jobb oldali ülésben foglalt helyet, Dallas visszatért az elegáns utastér hátsó részébe, ahol Steve, Dan és Graham ült. A nő lehuppant a Graham melletti bőrfotelbe, és megérintette az orvos karját. Graham lassan reagált. Próbált elmosolyodni, de látszott rajta, hogy hatalmas lelki tusát vív. - Csak szeretném megkérdezni, hogy van... doktor úr. De persze, tudom a választ - mondta halkan. - Tudja... időbe telik. A férfi újra a földre nézett. Steve Delaney odament és leült mellé. - Dallas, még mennyi idő, amíg odaérünk? - Már nem sok. Honoluluban átszállunk egy másik gépre. - Fel akarom hívni az anyámat. Mit gondol, Kat megengedi? Dallas megrázta a fejét. - Stevie, ne feledd, hogy mi még mindig az első számúak vagyunk valakinek a bosszúlistáján. - Csak egy rövid hívás egy nyilvános készülékről. R-beszélgetés lenne! - Kat jóváhagyása nélkül nem lehet, Steve! Bíznod kell benne! Látta, ahogy a fiú bólint, de nagyon jól tudta, hogy csak azért is meg fogja próbálni.

Harmincegyedik fejezet A GLOBAL EXPRESS N22Z FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN, HONOLULU FELÉ KÖZELEDVE NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 13 ÓRA 46 PERC / Z-IDŐ: 23 ÓRA 46 PERC

A

kecses, csillogó Global Express könnyedén ért földet Honolulu nemzetközi repülőterének 8-as számú kifutópályáján. A betonról egyenesen oda irányították őket, ahol három fekete autó és öt sötét öltönyös alak várakozott. Kat megvárta, míg Pollis végez a leállítás-műveletsor kontroll-listájával, majd előhúzott egy újabb flexibilis bilincset, és újra becsatolta a férfit - Ha az igazat mondta, Pollis, az együttműködése enyhítheti a büntetését. Ha azonban félrevezetett, az úristen irgalmazzon magának. Mert senki más nem fog. - 153 -

- Az igazat mondtam, asszonyom. Remélem, elkapja őket. Kat felkelt a székből, hogy kinyissa az ajtót. A virágillattal teli hawaii levegő balzsamos hulláma csapta meg. Az egyik sötét öltönyös férfi a lépcső aljánál várakozott, és a papírjait mutatta. - Ms. Bronsky? Rick Hawkins ügynök vagyok, a honolului irodából. A társaim: Walz, Moncrief és Williams ügynökök. Kat kezet rázott Hawkinsszal, és közben alaposan szemügyre vette a férfit. Harmincas évei végén járó, feltűnően jóképű, izmos, legalább száznyolcvan centi magas, kulturált hangú néger volt, akinek mosolya egy régi kedves barátjára emlékeztette az egyetemről. Kat akaratán kívül is rámosolygott. A férfi az utastér felé intett. - Ha jól tudom, van a számunkra egy foglya - jegyezte meg. Kat sóhajtott, egyik kezével hátrasimította a haját, miközben a másikat a retiküljében tartotta, csendesen megmarkolva a 9 mmes pisztolyt. - Igen. Azt mondta, Bill Pollisnak hívják. Fogva tartjuk, mert több mint kétszáz rendbeli emberöléssel vádoljuk, továbbá egy amerikai felségjelzésű repülőgép eltulajdonításával és az ország területéről való illegális kivitelével... És még elő tudok hozakodni néhány dologgal. Hawkins elmosolyodott, és egyetértően bólintott. - Kétlem, hogy hosszú ideig módja lenne újra röpködni. - A pilótafülkében találja a mocsadékot megbilincselve - mondta Kat. - De először is, vigyük a Meridian pilótáját a szemészhez. - Bent vár rá - mondta Hawkins. Amint Dan Wade-et lekísérték a lépcsőn, majd bevezették a magángépek termináljának kényelmes várójába, két másik ügynök előre jött, hogy felmenjen Pollisért. Rick Hawkins közelebb lépett Kathez, és halkabban folytatta. - És úgy tudom, van itt egy igen fontos tárgy is, amelynek azonnal haza kell jutnia. Jól értesültem? Kat bólintott. - Hátul van. Egy fémdobozban. Szigorú biztonsági intézkedések közepette szállítsák el. Az állásukba kerülhet! - Értettem - felelte a férfi. Az ügynökök már hozták is Pollist a lépcsőn. A férfi próbált Katre nézni, de a nő rá se hederített. - Várjanak meg a terminálban! - mondta Kat a felbukkanó Grahamnek, Dallasnak és Stevenek. Robert habozni látszott, de Kat egy jól irányzott pillantással helyre tette, és fejével őt az ajtó felé intette. Hawkins utasította egyik ügynöktársát, hogy hozzák ki a tárgyat az utastérből, majd egy messzebb lévő nagy épület felé mutatott. - A terminálban van egy üres irodánk. Biztonságos terület, ahol nyugodtan várhatnak, amíg fel nem szállnak a gépükre. Mindent kidolgoztunk, úgyhogy nem látja majd magukat senki, amikor felszállnak. A járat négy óra múlva indul. Megvannak a jegyeik, és gondoskodtunk a maximális biztonsági intézkedésekről. - Szeretnék egy szívességet kérni, Hawkins. - Kérem, szólítson Ricknek. - Nos, Rick, nagyra értékelem mindezeket az intézkedéseket, de ha volna hazafelé egy katonai gép, jobb szeretném, ha azon utazhatnánk. Könyörtelen gyilkosokkal van dolgunk, és én nem akarok veszélybe sodorni még egy polgári gépet. - Értem. Könyörtelen gyilkosok... - A férfi megrázta a fejét, és keserűen nézett maga elé. Én csak utasításokat hajtok végre, de azért utánanézek, mit tehetek. - Közelebb hajolt Kathez, és megérintette a karját. - Ms. Bronsky, ez most nagyon fontos! Nem szabad telefonon hívnia senkit, amíg itt tartózkodnak! Ez az utasítás egyenesen Rhoades igazgatóhelyettestől jött. Teljes csönd! És ez a műholdas telefonra is vonatkozik! - Értettem. - Ezt alaposan belém verték - tette hozzá a férfi mosolyogva, aztán az arca újra elkomorult. Úgy tudom, ezek az emberek megjárták a poklot... A nő nagy vonalakban beszámolt a baleset részleteiről, valamint a támadás közben végrehajtott mentésről, de a gyanújáról már nem beszélt, sem a gépen talált tárgyról. - Be kéne mennünk - mondta a férfi, és a váróterem felé intett. - 154 -

- Egyetértek. Szeretném megtudni, hogy van Dan Wade. - Kérdezhetnék magától valamit nem hivatalosan? - érdeklődött Hawkins. - Persze, ki vele! - mosolygott Kat. - Talált bármi arra utaló bizonyítékot, hogy a SeaAir kubai balesetének meg ennek a mostani vietnami katasztrófának ugyanaz lett volna az oka? Felteszem, maga dolgozik azon az ügyön is... Kat nagy levegőt vett. - Hát, tudja... ez nagyon jó kérdés. Ha nem haragszik, a választ meghagyom a nagyobb kutyáknak a mi kedves Irodánkban. - Ó, persze, értem - mondta a férfi, és vállat vont. Kinyitotta és tartotta Katnek az ajtót, majd összerezzent, mintha valami rosszat tett volna. - Elnézést, nem akartam szexista lenni. Kat elkerekedett szemmel ránézett, majd megveregette a vállát. - Szexista?! Maga nyilván túloz. Soha ne kérjen bocsánatot, amiért úriember módjára viselkedik, Rick! A férfi válaszképp elmosolyodott, és követte a nőt.

A szemorvos egy elsötétített belső irodában vizsgálta meg Dan Wade-et. Akkor bukkant újra elő, amikor Kat megérkezett. Leült, hogy elmagyarázza neki, mire jutott. - A látásának legalább egy részét valószínűleg vissza fogja nyerni. A receptorok, tehát a retinában lévő csapok és pálcikák megsérültek, de nem mentek tönkre. Látja a fényt, de a kötésnek jó darabig fenn kell maradnia. Ha Washingtonba mennek vissza, a John Hopkinst javasolnám, de a gyógyulás magától is lezajlik, csupán idő kérdése. - Köszönöm, doktor úr. - Sajnálattal hallottam, mi történt a kapitánnyal. - Doktor úr, hogyan ölhet meg egy fénysugár vagy energianyaláb egy embert a szemén keresztül? A doktor megrázta a fejét. - Nem tudom. Hacsak nem volt olyan erős, hogy átégette a szemgolyó hátsó falát, és ezzel erőteljes vérzést okozott. De az is lehet, hogy a fájdalom okozta trauma szívrohamot idézett elő. - Lehetett a kiváltó ok lézer? Egy nagyon erős lézersugár? A férfi habozott, majd vállat vont. - Talán. - Na és egy részecske-sugárnyaláb? A szemész erre elmosolyodott. - Nézze, én az orvostudomány berkeiben vagyok jártas, nem az atomfizikában. Ehhez a Csillagok háborújába illő részecskesugár-dologhoz aztán végképp nem tudok hozzászólni. Lézer, azt mondta? Manapság kozmetikai okból használjuk, bőrrétegek egyenkénti leégetéséhez, vagy hogy kiégessük a kisebb ereket. Hogy okozhat-e egy igen erős lézernyaláb szemkárosodást? Hát igen, kétségtelenül, de hogy lehet-e vele gyilkolni, azt már nem tudom.

Harminckettedik fejezet HONOLULU NEMZETKÖZI REPÜLŐTERE, HAWAII NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 16 ÓRA 15 PERC / Z-IDŐ: 2 ÓRA 15 PERC

Az út a magángépeknek fenntartott várótól a főterminálig csupán öt percet vett igénybe, de az épületbe való körülményes bejutás egy csomagrakodón és egy hátsó lépcsőn át; annál több időbe került. Hawkins ment a csapat élén, nyomában Kat, és Robert kísérte Dallast, Steve-et, Grahamet és Dant a repülőtéri irodába, amit külön az ő számukra rendeztek be. Szerény kis szoba volt ez, néhány fémasztallal és jó kilátással a kifutópályákra. Szendvicseket hoztak be nekik, Hawkins pedig rendszeresen benézett hozzájuk, és unos-untalan figyelmeztette őket, hogy senkinek ne telefonáljanak. Többször is kérték, mégsem tudtak lezuhanyozni, és bármennyire is igyekeztek magukat és ruháikat a körülményekhez képest tisztán tartani, az egész csoport ápolatlannak tűnt. Negyed ötkor Rick Hawkins újra megjelent. - Kat, elintéztük, hogy egy katonai géppel mehessenek. Egy óra múlva indul. - 155 -

Kat mosolyogva köszönetet mondott, majd a férfi távozása után belülről bezárta az ajtót. Robert MacCabe furcsa arckifejezéssel nézett rá. - Mi az? - kérdezte Kat. - Semmi - felelte a férfi tétován. Kat előhúzott egy széket a férfinak. Dallas egy kanapén ült, Steve meg az ablakpárkányon talált messzelátóval vizslatta a repteret. Eközben Dan csendesen beszélgetett Grahammel a szemorvos diagnózisáról. Kat magának is keresett egy széket, majd leült Roberttel szemben. Lába egy pillanatra hozzáért a férfiéhoz. Meglepetten tapasztalta, hogy ez az apró inger milyen furcsa hatást vált ki belőle. Diszkréten visszahúzta a lábát, és aggódott, nehogy a férfi célzásnak vegye. Robert azonban látszólag közömbös maradt az apró érintés iránt. - Látom, valami nyomaszt, Robert - mondta Kat. - Mi az? - Az, amit fél órája mondott, amikor behozta a szendvicseinket. - Mármint Hawkins? - Igen. Úgy értem, te FBI-ügynök vagy, szóval, ha neked ismerősen cseng... Kat összekulcsolt kézzel előrehajolt, és egyenesen a férfi szemébe nézett. - Robert, én az eredeti szakmám szerint pszichológus vagyok. Csupán három éve vagyok FBI-ügynök. Nem tudok mindent az FBI-nál használatos beszédmódról, és nem vagyok tagja a régi öreg fiúk hálózatának. - Azt mondta: „Soha nem voltam tengerészgyalogos.” - Mi? - Ezt mondta, amikor megkérdeztem, mikor volt először kiképzésen Quanticóban. Elnevette magát és azt mondta, soha nem volt tengerészgyalogos. - Quantico elsősorban haditengerészeti bázis. Robert vehemensen bólogatott - Tudom. De ott van az egyetlen FBI-akadémia is, és javíts ki, ha tévednék, de az emberből nem lehet FBI-ügynök anélkül, hogy ne venne részt egy quanticói kiképzésen. Igazam van, nem? Kat néhány másodpercig mozdulatlanul bámult rá. - Ez különös, de hát ő FBI-os, ez biztos. Az igazolványa teljesen oké. Még az a... no mindegy, ezt nem mondhatom el, de tudod, vannak bizonyos módszereink arra, amivel rögtön azonosíthatjuk egymást. Robert lemondóan emelte fel a kezét. - Akkor jó. Reméltem is, hogy csak a paranoia beszél belőlem. Az ajtó zárjában kulcs csörrent, és Hawkins dugta be a fejét. - A légierő most toborozza a legénységet, akik majd hazaviszik magukat az egyik Gulfstreamen az Andrewsra. Most intézkedünk az átszállításukról Hickambe, mert ott kell felszállni a gépre. Kat mosolyogva felállt. - Nagyszerű! - Elindult a férfi felé. - Mondja csak... hm... az előbb próbáltam elhelyezni magamban, és azon tűnődtem, vajon nem egy időben jártunk-e az akadémiára? Hawkins visszamosolygott és felemelte az ujját. - Most vissza kell mennem a folyosóra. De néhány perc múlva beszélhetünk, rendben? - Rendben - felelte Kat. Összefont karral állt, miközben a néger férfi becsukta maga mögött az ajtót. Kat megfordult, Robertre nézett, és közben az ajkát harapdálta. Odalépett az egyik fémasztalhoz, ahol egy számítógép képernyővédőjén vicces Figurák marháskodtak, majd leütött egy billentyűt a billentyűzeten. A képernyőn a szabványos Windows-program jelent meg, mire Kat néhány betű beírásával előhívott egy e-mailes lapot. - Mit csinálsz? - kérdezte csöndesen Robert, miután melléje lépett. Kat megrázta a fejét. - Csak egy kis ellenőrzés. Újra a billentyűzetre összpontosított, és gyorsan beírt egy rövid üzenetet, melyet „Azonnali olvasásra - Vészhelyzet!” címszóval látott el, és Jake Rhoadeshoz intézett. JAKE, KÉRLEK, ERŐSÍTSD MEG, HOGY A USAF-GÉP, AMELY AZ ANDREWS LBRA VISZ MINKET HONOLULUBÓL, RENDBEN VAN-E. ELLENŐRZENDŐK AZ FBI ALÁBBI ÜGYNÖKEI IS: HAWKINS, WILLIAMS, WALZ, MONCRIEF. MIND ITT VANNAK VELÜNK. CSAK A NEMZETKÖZI CSIPOGÓMRA ÍRJ ALFANUMERIKUSAN. KB. - 156 -

Leütötte a gombot, amely elküldte az. üzenetet, majd várt, míg a számítógép feltárcsázta magát egy hálózatra, és kiírta a képernyőre az üzenet elküldéséről a megerősítést. Aztán letörölte a levelet, és előkotorta a csipogóját a táskájából. Megbizonyosodott róla, hogy be van kapcsolva, majd leült Dallas és Dan mellé. A csipogó hat percen belül megszólalt. Kat újra előhúzta a táskájából és lenyomott rajta egy gombot, mire megjelent a levél. HOL VAGY? JJ KÜ.MIN.H. MONDTA, A CÉL HNL, MAJD HALLOTTAM, HOGY IRÁNYT VÁLTOTTATOK. HNL-BAN VAGYTOK? NINCSENEK ILYEN FBI-ÜGYNÖKÖK A HNL-I IRODÁBAN, SEM MÁSHOL A NYUGATI PARTON! LÉGY ÓVATOS! Kat hirtelen úgy érezte, a szoba forogni kezd vele, mintha csak földrengés lenne. Egy lelógó villanykörtére pillantott, de az mozdulatlan volt. - Kat, mi az? - kérdezte Robert, megrémülve a nő viselkedésétől. Kat egy szót sem szólt, csak felugrott a székből és az ablakhoz sietett, ahol Steve álldogált. Add ide a messzelátót! Gyorsan! - mondta feszült hangon. Steve értetlen pillantással nyújtotta át a távcsövet. Kat a szeméhez emelte, s a magánterminálnak azon a részén kezdett keresgélni, ahol a Global Express állt érkezésük óta. Eltűnt. Átfésülte az egész repteret, és egyszer csak a 4B kifutó végében talált rá. - Ó, hogy az a...! - Mi van, Kat?! - kérdezte újra Robert, egyre idegesebben. - Mondd már! A nő leengedte a messzelátót, és a távolba mutatott. - Látod azt a felszálló gépet? A férfi bólintott. - Az a Kettő-Kettő-Zulu. - Szemét a földre szegezve hallgatott egy sort. Aztán megszólalt: Úristen, Robert... Elvesztettük a fegyvert, el a gépet, és biztosra veszem, hogy Pollist is... - Odaadta a férfinak a csipogót, hogy ő is elolvashassa az üzenetet. Kat a többiek felé fordult, aztán újra az ablakokra pillantott, azt nézve, ki lehet-e azokat valahogy nyitni. Dallas észrevette Kat nyugtalanságát, és odalépett hozzájuk. - Mi a helyzet, fiúk-lányok? Robert felemelte a kezét, hogy leintse Dallast, majd az ablaksorhoz ugrott, és visszafordult feléjük. - Kat, van itt egy párkányos oldalsó rész, ami a vészkijárathoz vezet! - Nyisd ki! Törd ki egy székkel, ha kell! - Hé, megőrültetek? - kérdezte Dallas. Kat megragadta Dallas vállát. - Nagyon elszúrtam, Dallas! Ezek a fickók nem az FBI-tól vannak! Ők az ellenség! Most nincs időm magyarázkodni, de el kell tűnnünk innen, mielőtt visszajönnének! - Azt hittem, átmegyünk a légibázisra... - nyögte Dallas. - Ha beszállunk abba a buszba, amit ők küldenek értünk, a hullánk se kerül elő soha! Dallas nagyot nyelt. - Ajjaj... ez elég meggyőző. Akkor nyomás! Robert és Steve az ablaknál küszködött. - Megvan, Kat! Sikerült! - Jó. Graham, vigye Dant! Dallas, maga Steve-vel menjen ki. Robert, vezess ki innen bennünket! Úgy kell eljutnunk a csarnokba, hogy ne lássanak meg. Kat megtorpant, és kerekes táskájára nézett. Azon tépelődött, érdemes-e megkockáztatni, hogy ezt is magával vigye. Graham, Dallas és Dan semmit nem vittek magukkal. Robertnél ott volt a számítógépe, Steve-nél meg a hátizsákja. Steve észrevette a nő habozását, és visszaugrott a táskájáért. - Ne, Steve! Itthagyom! - jelentette ki Kat. - Ugyan, nem gond! - mondta Steve, és áthajította a táskát az ablakon. A nyitott ablakon át beáradt a balzsamos hawaii levegő. Sietve kiléptek a vészkijáraton, majd MacCabe nyomában a tűzlétrához rohantak. Két emeletet ereszkedtek, majd egy kátrány- és kavicsborítású lapos tetőn átrohanva egy fémajtóhoz értek, ami már nyitva állt. - Erre! Gyorsan! - mondta Robert, ahogy beszaladtak az ajtón. Kat maga után húzta, majd becsapta maguk mögött. - 157 -

- Jól van, most pedig várjunk! - mondta Kat. Egy folyosón végigment jó néhány zárt irodaajtó előtt, majd egy üvegajtóhoz ért, amely az egyik nagyobb csarnokba nyílt, a biztonsági zónán kívül. Kat megfordult és intett a többieknek, hogy gyűljenek köré. - Most kívül vagyunk a biztonsági övezeten. Nem tudom mindannyiunkat bejuttatni az FBI-jelvényem felvillantásával, és ha rossz ajtót nyitunk ki, beindíthatjuk a riasztást. A csarnok biztonsági őrei úgy viselkednek majd, mint az eszelősek, úgyhogy a legjobb, amit tehetünk, hogy kisétálunk ezen az ajtón, áthaladunk a biztonsági zónán, mint máskor is, majd a túloldalon megint összegyűlünk. Három sáv van odakint, úgyhogy különválunk. - A túloldalon hol találkozunk? - kérdezte Dallas. Kat megrázta a fejét. - Nem tudom. Van ott egy kapu. Gyűljünk össze a várócsarnokban, és aztán onnan menjünk tovább. Dallas, Dan és Steve menjenek elsőnek. Mi megyünk maguk után. Hawkins most már bármelyik percben felfedezheti, hogy eltűntünk. Dallas bólintott, majd kinyitotta az üvegajtót. Kikísérte Dant, miközben Steve is ott haladt a nyomukban. Vitte a saját hátizsákját és Kat gurulós bőröndjét. Amikor mindhárman biztonságosan átértek, Kat intett Robertnek és Grahamnek, hogy induljanak. - Te is jössz? - kérdezte Robert. - Igen - mondta Kat. - Azt próbálom kitalálni, mit tegyek a fegyveremmel. - Használd a jelvényed! Nincs más választásod. Kat bólintott, majd a két férfi után indult. Kissé hátramaradt, míg először Robert, aztán Graham is gond nélkül átment a fémdetektoron, és a másik oldalon visszakapták a zsebükben lévő aprópénzeket. Kat odalépett az őrhöz, majd a háttérben álló rendőrre mutatott, miközben kinyitotta a tárcájában az igazolványát. - FBl-ügynök vagyok. Megkérné azt a rendőrt ott, hogy fáradjon ide? A biztonsági őrnek elkerekedett a szeme, de engedelmeskedett, és a rendőrrel tért vissza. Kat átnyújtotta neki az igazolványát, és halk, határozott hangon azt mondta: - Bármit teszek, ne hívja fel rám a figyelmet, rendben? Bevetésen vagyunk, mert valami probléma támadt, és maga a szövetségi nyomozást hátráltatja azzal is, ha csak felvonja a szemöldökét. A szövetségiek alkalmazásában állok, egy kilenc milliméteres pisztollyal vagyok felfegyverezve, és felhatalmazásom van biztosított területre lépni. - Igenis, asszonyom - mondta a rendőr tágra nyílt szemmel. - Ha megnézte az igazolványom, csúsztassa vissza a táskámba, és utasítsa ezt a biztonsági őrt itt, hogy minden megjegyzés nélkül engedjen át! Megértett? - Minden világos - felelte a másik. Kat kiabálást és rohanó léptek zaját hallotta maguk mögül, épp, amikor átért a másik oldalra és intett a többieknek, hogy kövessék a csarnokon át. Megkockáztatott egy pillantást hátra - még épp időben: Hawkinst látta megtorpanni ugyanannál a kapunál. Elővett valamit, ami messziről egy jól hamisított FBI-igazolványnak látszott. Mellettük volt a járatok indulását jelző tábla. Kat gyorsan átfutotta, majd kiválasztott egy Seattle-be tartó DC-10-est, amelyre néhány kapuval lejjebb már lehetett is felszállni az utasoknak. Erre! - adta ki az utasítást, és kissé lassított a tempóján, hogy ne tűnjön fel. A többiek követték. Hawkins és két társa most csörtetett be a főcsarnokba, és zavarodottan nézegettek jobbra-balra. Kat Robert elé lépett, és igyekeztek minél gyorsabban szedni a lábukat, anélkül, hogy futni kezdtek volna. - Ne nézz hátra! - szólt Kat Robertnek, miközben kikukucskált mögüle. Hawkins most megállt, és ide-oda forgatta a fejét. Két emberét a csarnok keleti részébe küldte, míg maga az épület nyugati szektorába indult. Kat látta, hogy Hawkins ugyan nem vette észre őket, de ugyanabba az irányba tart, amerre ők vannak. - Ide be! - mondta Kat. Jobbra terelte mindnyájukat, hogy ne legyenek szem előtt, be egy betonfal mögé, az egyik kapu takarásában. A kapu még nyitva volt, és a járat jegyellenőrző alkalmazottja éppen a számítógépes beszállókártyákat nézte végig, amelyeket összeszedett, mielőtt bezárta volna az ajtót. - 158 -

Kat előreszaladt, és felmutatta a jelvényét. - Ide figyeljen! - mondta a nőnek. - Az engedélyemmel most felszállunk erre a gépre, maga pedig becsukja mögöttünk az ajtót, és a világon semmit nem mond senkinek. A nő szeme elkerekedett, és tátogott, mint a hal. - De kérem... én... nem... - Tele van a járat? - Nincs, de... Kat betessékelte a többieket maga mellett. - Menjenek gyorsan! Szálljanak fel! És kerítsék elő a főstewardesst, hogy várjon rám, és aztán vigyen a kapitányhoz. Ezután maga felé fordította a megszeppent alkalmazottat - Ide hallgasson! Ezen most mind a hatunk élete múlik! Mindjárt felbukkan itt a kapu mögött egy férfi. Hamisított FBI-igazolvány van nála, és fel van fegyverkezve, tehát veszélyes. Ha meglátja, hogy magával beszélek, vagy ha bármi módon segít neki, valószínűleg mindkettőnket megöl. Világos? Az alkalmazott ijedten bólintott. - Jó. Akkor én be is mentem. Ne feledje, a nevem Bronsky. Hívja fel a helyi FBI-t, ők majd Washingtonon keresztül igazolnak engem. Most pedig hajtsa le a fejét, és foglalkozzon tovább a beszállókártyákkal, és várjon egy teljes percet. Aztán az ajtót zárja be természetes mozdulattal. Kat sarkon fordult és átrohant az ajtón, ugyanabban a pillanatban tűnt el a kis beszállófolyosón, amikor Hawkins előbukkant. A férfi ránézett a kapura, majd az ott dolgozó nőre. Rövid ideig habozott, majd továbbment, mert a következő kapunál egy nagyobb embercsoportot vett észre. Kat besurrant a DC-10-es ajtaján, és egy elképedt légikísérővel találta magát közvetlenül szemben, aki épp Roberttel beszélt. Kat kinyitotta neki az igazolványát, és elmagyarázta a helyzetet. - Valaki tényleg üldözi önöket? - Tényleg. - És komolyan úgy tesznek, mintha FBI-ügynökök volnának, pedig nem is azok? - Így van. - Fegyverük van? - Valószínűleg. Dan Wade az ajtóhoz közel tétován álldogált, Dallas mellett. Kat látta, hogy Dan hallgatja őt, majd a tárcáját keresgéli, és kinyitja, miközben a főstewardess tovább kérdezősködött. - Miss... - Bronsky. Bronsky különleges ügynök. - Nézze, felhoz nekem ide az utolsó pillanatban hat ápolatlan embert, akiknek nincs jegyük, és mindezt csupán egy igazolványra hivatkozva... Honnan tudhatnám, hogy nem ön az, akinek hamis az igazolványa? Dan dühödten hadonászott a levegőben, fogást keresve az utaskísérőn. Amikor végre megtalálta a vállát, maga felé fordította a nőt. - Itt ez a tárca! Keresse meg benne az igazolványomat és a pilótaengedélyemet! - Tessék? - értetlenkedett a nő. - Tegye, amit mondtam! Hallott a Meridian 747-es tegnapi balesetéről Vietnamban? Amiben több mint kétszáz ember meghalt? - Igen - felelte a nő, miközben tétován matatott a tárca műanyag rekeszei közt, aztán csodálkozva előhúzta a légiigazolványt. - Nos, én voltam a másodpilóta. Lelőttek bennünket, engem pedig megvakítottak. Ez a hölgy, Ms. Bronsky mentett ki bennünket a dzsungelből egy golyózápor közepette. Ne kételkedjen benne, pontosan az, akinek mondja magát, és ha nem segít nekünk, mindannyian halottak vagyunk. A nő a Meridian-igazolványra bámult, majd az FAA-pilótaengedélyhez lapozott, végül becsukta a tárcát, és visszaadta Dannek. - Lépjenek egy kicsit hátrébb - mondta, majd az ajtó felé fordult, és nagy nehezen behúzta, de még visszaintett a még mindig elkerekedett szemmel bámuló alkalmazottnak a kapunál. - Húzd be a folyosót és várj itt! Nem láttál semmit, rendben? A nő bólintott. Amint bezárult az ajtó, az utaskísérő intett. - Menjünk! A kapitánynak tudnia kell minderről. - 159 -

Kat és az utaskísérő Dallasszal és Dannel a nyomában belépett a hatalmas DC-10-es pilótafülkéjébe, ahol Kat újra előadta a történetet. A kapitány érdeklődve hallgatta, és közben szemügyre vette a csoport többi tagját. Egy szót sem szólt, miközben az ideges stewardess még hozzátette a hallottakhoz, hogy látta a megvakult másodpilóta igazolványát és engedélyét is. A kapitány intett az utaskísérőnek, hogy elmehet, majd néhány másodpercig szótlanul üldögélt. A nyomasztó csöndet se a másodpilóta, se a fedélzeti mérnök nem törte meg. A kapitány végül váratlanul felderült, és kinyújtotta a kezét. - Nincs szükségem igazolványra, Ms. Bronsky. Büszke vagyok, hogy a gépünk fedélzetén üdvözölhetem. Arra mérget vehet, hogy én segítek maguknak. - Köszönöm, kapitány úr. - Tudom, mit tett tavaly, hogy véget vessen az AirBridge túszdrámájának, és hogy milyen emberségesen bánt azzal a szerencsétlen kapitánnyal. - A stewardessre pillantott. - Judy, ültesd őket az első osztályra, ha van még hely, viseld gondjukat, és adj meg Ms. Bronskynak mindent, amire csak szüksége van. Ő is pilóta, jól emlékszem, ugye? - Igen - felelte Kat. - Köszönöm, kapitány úr... - A nevem Holt. Bob Holt. - Holt kapitány, ha Seattle-be érünk, majd intézkedem a jegyek kifizetéséről. - Tudja, mit, Ms. Bronsky? - mondta erre a kapitány. - Miután felszálltunk, jöjjön vissza ide a fülkébe, mert szeretnék kérdezni öntől jó néhány dolgot. - Rendben. Kat már épp fordult volna az ajtó felé, amikor hirtelen rémisztő felismerés villant át rajta. A Meridian 5-öst azzal a fegyverrel támadták meg, amit a Global Expressen találtak, és most mind a fegyver, mind a magángép felszállt Honoluluból - onnan, ahonnan most ők is felszállni készülnek. Mi van, ha felfedezik, hol vagyunk... Robert meg én? Nem hagyhatom, hogy egy újabb katasztrófába sodródjunk! - Holt kapitány - mondta, visszafordulva a pilóta felé. - Van itt még valami, amit, azt hiszem, jobb lesz, ha most részletesen elmagyarázok. Azzal ugyanis, hogy a fedélzetre jöttünk, lehetséges, hogy veszélybe sodortam magukat.

Harmincharmadik fejezet HONOLULU NEMZETKÖZI REPÜLŐTERE, HAWAII NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 16 ÓRA 40 PERC / Z-IDŐ: 2 ÓRA 40 PERC

A reptéri utascsarnokban egy fiatal, jókedvű pár közeledett egy nyilvános telefon felé. Nevetgélve beszélgettek. A férfi a telefonkagylóért nyúlt, de ekkor ott termett egy másik fickó, és elkapta előle a kagylót. A fiatalember bosszús pillantást vetett a tolakodóra, aki válaszképp hideg, hüllőszerű tekintettel meredt rá; viselkedésében volt valami ellentmondást nem tűrő és kihívó. A fiatalember úgy döntött, hagyja a fenébe az udvariatlan alakot, már csak azért is, mert a következő telefonfülke üres volt; de aztán a párocska inkább továbbállt. Hawkins ügynök - mert ő volt az erőszakos alak - a füléhez kapta a kagylót, majd beütött egy sor számot. Egészen megizzadt a sok indulási kapu közti hiábavaló szaladgálástól, hogy megtudja, merre léptek le a gondjaira bízott emberek. Kinn a betonon a repülők sorra emelkedtek a levegőbe, s az ügynök egyre reménytelenebbnek látta a keresést. A hat ember nyom nélkül eltűnt, és az FBI jelvény se volt jó semmire, csak egy sor alkalmazottat haragított vele magára. - Igen? - szólt a hang a vonal túlsó végén. - Taylor vagyok Honoluluból. - Ugye, nem azt akarja mondani, hogy elvesztette őket? - De, sajnos éppen erről van szó. Nagyon röstellem... - A francba magával! - vágott közbe a hang, mely higgadtnak indult, de most már egyre feszültebb lett. - Schoen elcseszte, és most erre maga is... - Uram... A gépet visszaszereztük, a tárgyat is, meg az egyik pilótánkat. - 160 -

- Ez igen! Mondhatom, csodálatos! De a gép az információval nem kerülhet illetéktelenekhez, mert az zátonyra futtathatja az egész vállalkozást, nemdebár? - Uram, mi megtettünk minden tőlünk telhetőt. Egy ablakon át szöktek ki. - Már csaknem kifutottunk az időből. Hamarosan megkezdődik a következő fázis, Taylor, és maguk ott ide-oda rohangásznak mindenféle tisztogatási szándékkal. Schoen az egyetlen, aki túlélte a hongkongi kudarcot. Már útban van hazafele. És most tessék, itt van ez! - Hosszas sóhaj következett. - Mit gondol, még mindig Honoluluban vannak? - Nem. Szerintünk valahogy sikerült fellógniuk egy felszálló gépre. Fél órán belül megtudom, melyikre. Los Angeles, Denver vagy Seattle felé tarthatnak. - Ha kiderítette, közvetlenül San Franciscóval egyeztesse az elfogásukat, hiszen magának megvan a személyleírásuk meg a nevük. Feltéve, hogy az elkövetkező félórában megteszi ezt, lesz idejük, hogy bármelyik városban felkészülten várják őket. Mondja meg nekik, hogy számítsanak rá: az FBI csatasorban fog állni, bárhol is szállnak le. Mind a hatot tisztán kell elintézni, mielőtt a szövetségieknek esélyük lenne a közelükbe kerülniük. Taylor, az utasításaim egyszerűek: vigye azt a hat embert a legközelebbi raktárhoz, lője agyon őket, győződjön meg róla teljes bizonyossággal, hogy meghaltak, szerezze meg MacCabe számítógépét, semmisítse meg, aztán tüntesse el a hullákat úgy, hogy ne találhassanak rájuk. Soha. Amint ezzel végzett, azt akarom, hogy mindenki gyűljön össze itt. - Igenis. A UNITED 723 FEDÉLZETÉN, REPÜLÉS KÖZBEN HONOLULUBÓL SEATTLE FELÉ

Kat

kijött a pilótafülkéből, és finoman becsukta maga mögött az ajtót. Óriási megkönnyebbülést érzett, hogy biztonságosan elérték a megfelelő magasságot. Ha járna kitüntetés azért, hogy egy polgári gép legénysége maximálisan segíti az FBI munkáját, hát ezek a fiúk bízvást megérdemelnék, gondolta. Holt kapitány figyelmesen hallgatta aggodalmait, hogy a Meridian 5-ös balesetét egy olyan támadás okozhatta, amely a pilóták szeme világa ellen irányult, és osztotta félelmét, hogy ugyanaz a csoport célba veheti ezt a gépet is. A fedélzeti mérnök javaslatára térképekkel, párnákkal és egy takaróval fedték be a szélvédőt a másodpilóta oldalán. - Így legalább az egyikünk teljesen cselekvőképes marad - mondta neki a kapitány. - Nem érdekel, mit használnak, de hacsak fel nem robbantják a pilótafülkét, nem tudnak kárt tenni senki szemében, ha nem látják. - Igen, talán ez a legjobb módja a védekezésnek az effajta támadás ellen - jegyezte meg Kat. - Ha ez tényleg valami szem ellen irányuló szerkezet - folytatta Holt kapitány -, és ha a gépek legénysége azon nyomban letakarja a pilótafülke ablakát, amint a levegőbe emelkednek, akkor beválhat. De mi a helyzet a felszállással és a landolással? Mi van akkor, ha hegy vagy magas épület van a közelben, amit fel lehet használni arra, hogy onnan lőjék ki ezt a dolgot? A polgári gépek pilótái ilyen esetekben védtelenné válnak, hiszen ilyenkor elkerülhetetlen, hogy kilássunk. - Akkor tehát nincs biztos módja annak, hogy védekezzünk ez ellen a módszer ellen? Holt megrázta a fejét. - Kat, ha valaki tényleg ezzel szórakozik, bizonyos szituációkban teljesen védtelenek vagyunk. Hiszen egy közönséges lézersugár is kárt tehet a szemben. Az elmúlt négy évben kétszer is történt ilyen eset Las Vegasban, és azokat nem más, mint reklámcélokra használt lézerfénynyalábok okozták. Mi van, ha ezt a szerkezetet, amit találtak, speciálisan emberek ellen fejlesztették ki? - Emberek ellen? - nézett rá Kat. - Tartalékos vagyok a légierőnél - felelte a férfi. - Már visszavonultam, de amikor még aktívan szolgáltam, emlékszem, rettegtünk attól, hogy az oroszok, a kínaiak, az arabok vagy más Amerika-ellenes népség kifejleszt egy erős kézi lézert, amelynek egyetlen sugarával elveheti a pilóták szeme világát. - A légierő foglalkozott ezzel a lehetőséggel? - 161 -

- Évtizedeken át. Az atomrobbanások ellen a B-52-esek pilótáinak aranybevonatú szemtapaszokat adtak, hogy legalább egy ép szemük maradjon, ha valaki esetleg a gépük előtt felrobbantana egy atomtöltetet. De a katonai gépek pilótáinak mindkét szemükre szükségük van, ráadásul mi nem hagyatkozunk annyira a műszeres repülésre, mint a polgári gépek legénysége. Na és mi történik, ha nem nézhetünk ki anélkül, hogy el ne veszítenénk a szemünk világát? Pofonegyszerű: ha nem látunk, nem tudunk harcolni. - Kifejlesztettek végül olyasmit, ami a tudomása szerint... - Visszaverhetné a lézertámadást, és így megvédené a szemet? Igen, megpróbálták, de semmi se működött elég hatékonyan. A lézer- vagy részecskesugár fénysebességgel halad. Bármilyen szerkezettel próbálkoztak is, túl lassúnak bizonyult. Ha a robbanás elég nagy erejű, egyszerűen elégeti a retinát. Ez végleges, visszafordíthatatlan vakságot okoz. - Ajjaj... - Elképzelhető, milyen jól jöhet az ilyesmi némely fejletlen, ellenséges országnak, amelynek szánalmas a légiereje... Megvesznek pár száz ilyen vakítófegyvert, és akár Cessnákkal is semlegesíthetik az F-15-ösöket! - Kapitány úr, fejlesztettek már ki nálunk ilyen fegyvert? Mert azt mondják ugyan, hogy a biológiai fegyvereket is meg akarjuk semmisíteni, de ha felmerül a gyanú, hogy az ellenség megtartja őket, akkor még nagyobb, még hatékonyabb arzenálra lesz szükségünk. - Ördögi kör, annyi szent... - mondta a kapitány. - Nem felelt a kérdésemre. - Ön felelt rá az imént. A nő halványan elmosolyodott. - Mi volt a rangja, Holt kapitány? - A légierőnél? Dandártábornok. - Gondoltam. Sokat tud, ebből következtettem erre. - És szeretne további kérdéseket feltenni, ugye? A nő bólintott. - Például azt, hogy vannak-e bárhol raktáron ilyen jellegű lézerfegyverek? Holt elmosolyodott. - Sajnos, ennek lehetőségét sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Kat elbizonytalanodott, de rámosolygott Holtra, és megfordult, hogy kimenjen. A kapitány elkapta a ruhaujját. - Kat? Ha ilyen fegyvert használtak a Meridian és a SeaAir ellen, vagyis, ha ezek a lézerek valami úton-módon hozzáférhetők... akkor ezt az információt terjeszteni kell, tekintet nélkül arra, hogy milyen hatással lehet a repülőtársaságok üzletmenetére. - Értem. - Biztos vagyok benne, hogy senki se akar majd hallani róla! Az FAA majd a homokba dugja a fejét, és legalább egy évig azon fog gondolkozni, hogy valós-e a veszély, a Légiszállítási Szövetség, az ATT pedig egész egyszerűen tagadja majd, hogy ilyesmi még egyszer bekövetkezhet. Ezenközben pedig azok a hírszerzési ügynökségek, amelyek felsültek és nem látták előre, hogy ez be fog következni, az egészet el akarják majd tussolni, jóllehet, szép csöndben egy egész hadosztályt fognak bevetni a lézerfegyvert felhasználó csoport ellen. A nyilvánosság szokás szerint későn fog reagálni, ahogy a kongresszus is, ha ugyan a képviselők nem győzik meg egymást, hogy nem kell semmit lépniük. De ha ezek a fegyverek most tényleg beszerezhetők valahol, akkor az egész világon be kell tiltani őket, csakúgy, mint az aknákat.

Judy, a főstewardess a pilótafülkéből kilépő Katet az első osztályra vezette, majd leültette Robert mellé, aki épp az ablakon nézett kifelé, a lemenő nap utolsó sugarait bámulta. - Kat! Hiányoztál! A nő viszonozta a mosolyt, és jóleső érzéssel töltötte el, hogy ismét a férfi mellett ülhet. Mintha csak régi barátok volnának, akik évek óta ismerik egymást, nem csupán pár órája. Látta Dallast is, aki Steve mellett ült, meg Dant Graham Tash mellett, aki eddig aludt, de most hirtelen felébredt, és hátrafordulva Katre nézett. - Hogy bírja, doktor úr? - kérdezte Kat. Tash megdörzsölte a homlokát, és nagyot sóhajtott. - Próbálok nem álmodni és nem gondolkozni - mondta, és visszasüppedt az ülésébe. - És te hogy bírod? - kérdezte tőle Robert. - 162 -

- A fáradtságot? - Kat felnevetett. - Jobban, mint ti, hiszen, nekem nem kellett túlélnem a zuhanást és látnom a szörnyűségeket, aminek ti mindannyian szemtanúi voltatok a katasztrófa színhelyén. Felállt, hogy előhúzza műholdas telefonját, de eszébe jutottak a kapitány szavai, és újra Robert felé fordult. - Beszélnünk kell. Carnegie valami őrült fontos dolgot tudhatott, és nekünk muszáj kiderítenünk, mi lehetett az. Nincs sok időnk. Függetlenül attól, hogy mi történt a SeaAir MD-11-essel, minél többet rágódom rajta, annál biztosabb vagyok benne, hogy azt az eszközt, amit a Global Expressen találtunk, kifejezetten az emberi szem látóképességének tönkretételére tervezték. Lézer- vagy részecskesugár-fegyver, vagy valami ilyesmi. Az amerikai hadseregben már évtizedek óta foglalkoznak ezekkel a dolgokkal, ami azt jelenti, hogy gyártják is őket. Szerintem valami agyafúrt bűnöző csoport új, ígéretes terroristafegyverre lelt benne, és valószínűleg egyszerűen megkaparintottak néhányat. - Mire akarsz ezzel kilyukadni? - A telefonra, amit mindjárt le is bonyolítok. Jelentést kell tennem a főnökömnek, és meg kell tudnunk, miféle látásromboló fegyvereket tárolnak valahol titokban. Valakit oda kell küldenünk, hogy megnézze, nem hiányzik-e közülük néhány. - A jelzés azon a Global Expressben talált tárgyon katonainak és amerikainak tűnt. - Én is pontosan erre jutottam. - Kat ásított, és a folyosó vége felé mutatott. - Kicsit megmosdok és rendbe szedem a hajamat, de ha addig ébren tudsz maradni, szerintem be kéne kapcsolni a számítógépedet, felcsatlakozni vele az egyik műholdas telefonnal, aztán elindulni halászgatni. Meg kell tudnunk, mire jött rá a barátod. A férfi bólintott. - Nem tudom, hogyan lássunk neki, de azért ébren maradok. Különben is túl kimerült vagyok már az alváshoz. A nő kuncogott, és megrázta a fejét. - Tudod, ahhoz képest, hogy túléltél egy repülőgépkatasztrófát, egy menekülést a dzsungelen keresztül meg egy helikopterezést, ahol én voltam a pilóta, nos, egyáltalán nem nézel ki rosszul. - Csak ne lennék ilyen büdös. Mindannyian használtuk a magángépen azt a kis zuhanyt, de még mindig mocskosnak érzem magam. - Nos, biztosíthatlak, hogy egyáltalán nem látszol annak. Nevezzük ki dzsungel-style-nak. Szerintem jól áll nekünk. Robert gyöngéden rátette kezét a nőére, de olyan finoman, hogy Kat egy ideig észre sem vette. Aztán mosoly suhant át az arcán, ahogy a férfira nézett, és Robert is visszamosolygott rá, miközben finoman megszorította a kezét. - Tetszik, hogy azt mondtad: „nekünk”. - Tényleg? És vajon miért? - Nem is tudom... Talán arról van szó csupán, hogy azok a lányok, akiknek nagy a... - Mijük? - villant rá Kat. - A fegyverük! A lányok, akiknek nagy a fegyverük! - Aha... Szóval, mi van azokkal? - Felizgatnak - mondta. - Csak kilenc milliméteres. - Kellemetlen lenne, ha ezt rólam mondanád... - jegyezte meg Robert. Kat felkelt, és miközben igyekezett nem nevetni ezen a kis párbeszéden, előhúzta táskájából a műholdas telefont, majd a férfira nézett. - Aggasztasz, MacCabe.

Miután egyeztettek az utaskísérővel, Kat Robert mellé visszaülve kihúzta a műholdas telefon antennáját, az ablak felé tartották, majd a nő beütötte Jake Rhoades mobilszámát. A férfi az első csengetésre felvette. - Jake? Kat vagyok. - Te jóságos ég, Kat, mi az ördög folyik itt? - Nem tudtam hamarabb telefonálni. - Jól van. Hol vagy most? - Te hol vagy, Jake? Remélem, nem a központban! - 163 -

- Nem. Hazajöttem pár órára. Miért pont ezt a vonalat használod? - Mert ez még aránylag biztonságos. Az előző hívásomat valahogy lehallgatták. Szerintem valaki kiszivárogtatja az információt az FBI-nál. - Micsoda?! Kat beszámolt neki a magát FBI-nak álcázó csapatról és kalandos menekülésükről. - Jake, röstellem, hogy ezt kell mondanom, de elveszítettük a gépet, a fegyvert, meg a foglyot is. A vonal túlvégén hosszú sóhajtás hallatszott. - Ó, istenem... Én meg már azt hittem, hogy közel a megoldás, Kat. Az a fegyver, vagy bármi volt is, kulcsfontosságú lett volna. - Megmentetted az életünket azzal a gyors üzenettel. Épp egy halálos színjáték kellős közepében voltunk. - El se tudtam képzelni, mit csinálsz Honoluluban, amikor nekünk azt mondták, hogy a Midway-szigetek felé közeledik a gépetek. Senkit nem küldtünk Honoluluba, hogy várjon benneteket. Szóval azok a nevek, amelyeket megadtál, álnevek voltak. - Igen, de sokáig semmi gyanús nem volt bennük – erősítette meg Kat. - Annyira meggyőzőek voltak? - Az igazolványukon még a különleges jelölések meg a hologram is stimmelt, Jake! Ezek a fickók, bárkik legyenek is, abszolút profik, akik mindent be tudnak szerezni, ami kell, ráadásul kiváló színészek is. Mit sem sejtettünk! - Akkor ezek szerint semmit sem tehettél, leszámítva, hogy érkezéskor felhívsz... - Azt mondták: Rhoades igazgatóhelyettes külön utasításba adta, hogy senkit sem hívhatok fel. - Várj csak... A nevemet mondták? - Igen. Vagyis az a bizonyos fickó mondta a neved. Az, amelyik Hawkinsként mutatkozott be. Majdnem túl későn kaptunk észbe. Van elképzelésed arról, hogyan juthattak hozzájuk mindezek az információk? - Elmondtad rajtam kívül másnak is, hogy hová tartasz? Úgy értem, hogy talán a te műholdas telefonodat hallgatják le. - Ez meglehetősen valószerűtlen, tekintettel arra, hogy digitális. Emlékszel a tájékoztatásainkra? Megnyugtattak bennünket, hogy innen már csak egy kis lépés választ el a teljes anonimitástól, és a nevem nem szerepel majd sehol ezzel a telefonszámmal összefüggésben. A Jordan Jamesszel való beszélgetésére gondolt. Végső soron, az alatt a hívás alatt nem is említette, hová tartanak. - Szeretnéd tudni, miből jöttem rá, hogy az információ a kettőnk beszélgetéséből szivárgott ki, Jake? - Na? - Várt ránk egy szemész. Ezt a kérést kizárólag rajtad keresztül továbbítottam. - Te jó ég! - És van még itt valami más is. Honolulu felé menet volt egy hívásom, amely állítólag Langleyből jött. Azért kell erről tudnod, mert ez a hívás húzott be a csőbe. Emiatt hittem el az egész színjátékot. - Nem vagy ezzel egyedül, Kat. Minket is jól átvertek. Valószínűleg ugyanaz az alak. Azt állította, hogy az egyik összekötőnk a CIA-nál. - Na és mire következtetsz ebből? - kérdezte Kat. - Ki a csudával kerültünk szembe? - Szárnyra kapott itt egy elmélet... - Jake hirtelen elhallgatott. - Igen? - Nos, azért hagytam abba, mert amiket elmondtál, mind tökéletesen beleillik az elméletbe. - Mely szerint? - Mely szerint végre szembetalálkoztunk azzal, amit néhány elemző már rég megjósolt. Egy olyan szervezettel, amely a nyereség reményében űzi a terrorizmust, és most azért köszörülik a torkukat, hogy elnyerjék osztatlan figyelmünket. - Úgy érted, zsoldosok? - Rosszabb. Lehet, hogy saját maguknak dolgoznak. Olyan szervezet lehet ez, amely eltökélte, hogy jól megalapozzák a működésüket, mielőtt hatalmas összeget követelnének azért, hogy ne gyilkoljanak tovább. - 164 -

- Nem nagy örömmel mondom, de ez a gondolat már bennem is felmerült. - Kat, az NTSB ma délelőtt sajtótájékoztatót tartott, és lényegében megerősítették, hogy a SeaAir tragédiája nagy valószínűséggel a két pilóta egy időben történt hirtelen halála miatt következett be. - Vagyis ugyanaz a helyzet állt elő, mint a Meridiannél. - Leszámítva, hogy a Meridian esetében az egyik pilóta nem volt hajlandó meghalni. Az NTSB arról semmit sem mondott, mi történt a pilótákkal, és bár a sajtó kérdezősködött egy esetleges robbanásról vagy mérgező gázokról, az NTSB csak azt hajtogatta, hogy nem tudják. Kat elgondolkozott, majd folytatta: - Ha ez igaz, Jake, ha ugyanaz a szervezet felelős a két katasztrófáért, és ez az egész csak a kezdete egy példa nélküli zsarolási hadjáratnak... akkor az a tény, hogy eddig nem álltak a nyilvánosság elé, azt jelenti, hogy újra le fognak csapni! - Helyes végkövetkeztetés. - Úristen! De képes lenne egy ilyen csoport ennyit vesződni azzal, hogy megölje Robert MacCabe-et és a többi túlélőt, csak mert van némi esélye, hogy tudnak valamit? - Ha belegondolsz, milyen léptékű az, amit eddig tettek, és hogy működésük az egész világra kiterjed, hát én azt mondom, tökéletesen érthető a részükről, hogy mindenáron igyekeznek megszabadulni MacCabe-től és mindenki mástól, akivel beszélhetett. - Beleértve engem is - jegyezte meg Kat. - Hogyne. Na, és innen hogyan tovább? - Nem nekem kéne feltennem ezt a kérdést neked? - Kat megdörzsölte a szemét és felsóhajtott. - Kimerült vagyok, Jake. Mindannyian azok vagyunk. - Röviden beszámolt neki a túlélők állapotáról. - Most már abban sem vagyok biztos, igazi szemésszel volt-e dolgunk Honoluluban... - Szerinted hol kéne találkoznunk, amikor megérkeztek? Ezt most muszáj jól csinálnunk, és mivel polgári gépről van szó, még egyszer nem kerülhetjük el egymást. - A Sea-Tac reptéren, Seattle-ben - mondta Kat, és közölte a várható érkezési idejüket is. - Ott leszünk, Kat, egy egész hadsereg. Ott várunk a kapunál. Kat habozott. Nagyon szerette volna megkérdezni, állít-e elő az amerikai hadsereg olyan fegyverfajtát, amely megsemmisíti az emberi látóképességet, de talán kicsit tovább kéne még ezen gondolkodnia, mielőtt efféle gyanúit az FBI igazgatóhelyettesével megosztaná. - Seattle-ből felhívlak, Jake - búcsúzott el a főnökétől. Kat ezután Robertre pillantott, majd egy darabig szótlanul üldögélt. Azon morfondírozott, hogy miért is nem beszélt nyíltan Jake Rhoadesszal. A telefon hirtelen megcsörrenésére egészen felugrott ültő helyéből. Robert ezt látva, elnevette magát. Kat zavartan somolygott, majd lenyomta a telefon megfelelő gombját, és kihúzta az antennát. - Katherine, te vagy az? - kérdezte Jordan James. - Én vagyok az, Jordan bácsi! Nem is tudod, milyen jó hallani a hangodat... Honnan hívsz? - Otthon vagyok, és a múlt héten a külügy által felszerelt biztonsági vonalat használom. - Nincs ott rajtad kívül senki más? - Nincs. Miért? Kat neki is elmesélte az elmúlt néhány óra eseményeit, majd feltett egy támadó jellegű kérdést, amit nem tudott kikerülni. - Jordan bácsi, nem szívesen kérdezlek meg, de megbízol abban a valakiben, akivel Langleyből beszéltél? Mert valaki mindent megtudott, amit neked mondtam. Zavart torokköszörülés hallatszott a vonal túlsó végén. - Éppen ezért próbáltalak elérni, Kat. Elég komoly kiszivárogtatásokra derült fény. - Komolyan? - Igen, és a gond nem Langleyvel és nem is a telefonnal van, hanem az FBI-jal. Amíg ki nem szűrjük, ki a tégla, nem beszélhetsz velük. - De hát ez... ez egyszerűen... ennek semmi értelme! - dadogta a nő. - Mindazonáltal valaki kiszemelt téged, és minden információ, amire szükségük volt, a Jake Rhoadesszal folytatott beszélgetésedből származik. - Ő a főnököm, Jordan! Teljességgel kizárt, hogy Jake... - 165 -

- Jake természetesen nincs benne. Nagyon elképednék, ha bármelyik valódi FBI-ügynök benne volna, de valakinek hozzáférése van az Irodához. Bíznod kell bennem, Kat. Nem az előbb mondtad, hogy azoknak a honolului fickóknak tökéletes igazolványuk volt? - De igen. - Minden valószínűség szerint azért, mert tényleg FBI-osok voltak. - Lehetetlen! Nekünk nincsenek ilyen nevű ügynökeink! - Nem ez itt a lényeg, Kat. Könnyen lehet, hogy azokat az igazolványokat ugyanaz az iroda állította ki, amelyik a tiédet is. Ezek a fickók beférkőztek az FBI berkeibe. Nem ismerték talán a nyelvezetet? Nem azt mondtad, hogy úgy beszéltek, mintha az FBI-os társaid lettek volna? - De igen... - Kat érezte, hogy forogni kezd vele a világ. Tudta: Jordan bácsi logikája hibátlan. - Kat, elég súlyos a probléma. Bárki mozgatja is a szálakat, hozzá tud férni mindenhez, amire csak szükségük van ahhoz, hogy célba vegyenek téged meg a veled lévőket. Nem mondhatom meg, honnan tudom ezt, mert szinte hihetetlen a forrásom, de abban bízom, hogy csupán egy besúgóval van dolgunk az FBI-nál. Minden bizonnyal egy irodai alkalmazott. Kat egy darabig nem szólt. Aztán halkan megkérdezte: - Akkor most mit tegyek, Jordan bácsi? - Először is, nem bízhatsz meg egyetlen kollégádban sem az FBI-nál, amíg ki nem derítjük, ki a hunyó. Vedd úgy, hogy gyakorlatilag minden beszélgetésed azonnal eljut a tengerentúlra ahhoz a valakihez, aki e mögött az akció mögött áll. - A tengerentúlra? Ebben biztosak vagyunk? - Így kell lennie. Emlékszel, amikor tizenöt évvel ezelőtt a CIA-t vezettem? Az ember nem felejti el az ismertetőjegyeket. - Annyi fontos munkád volt már, Jordan bácsi, hogy a CIA-t el is felejtettem. - Nos, hinned kell nekem, kedvesem. Most épp merre tartasz? - kérdezte. - Ezt kérdezed ezek után? Nos, ezt aligha ezen a vonalon kéne megmondanom. - Persze, persze. Fő az elővigyázatosság. De Jake Rhoadesnak elmondtad? - Igen. - Ettől tartottam. Nos, Kat, figyelj rám! Bármit teszel is, arról a gépről ne a megszokott módon szállj le, és ne hagyd, hogy bármilyen FBI-ügynök megkörnyékezzen. Ha Jake-nek elmondtad, hát minden bizonnyal olyanok fognak rátok várni, akiket ti nem szeretnétek. - De Jake azt mondta, gondoskodik róla, hogy ez ne történhessen meg még egyszer! - Honoluluban is túljártak az eszén, nem? Bárkik legyenek is ezek, megtalálják a módját, hogy eltérítsék, megállítsák, összezavarják, vagy más módon semlegesítsék azokat, akiket Jake küld. Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk, mi igaz és mi nem, és amíg a végére nem járok ennek, amíg nem tudjuk, ki a besúgó, magadra leszel utalva. Mellesleg holnap reggel a Fehér Ház elé viszem a dolgot. Semmit nem mondhatsz azoknak se, akikkel együtt vagy, mert ha így teszel, az információ egyenesen az ellenséghez jut. - Jordan bácsi... - Ne kérdezz semmit, Katherine! Csak tégy, ahogy mondtam! Az életed múlik rajta. Megértetted? - Igen, de hát én is FBI-ügynök vagyok. Hogy menekülhetnék a saját embereink elől? - Ha nem teszed, Katherine, elveszítelek, és elveszítjük azokat a túlélőket is, akiket kimenekítettél. Nézd, mielőtt apád meghalt, megígértem neki, hogy vigyázni fogok rád, amennyire csak tudok, és garantálhatom neked, hogy ez most egy olyan helyzet, ahol ő is csak ugyanazt mondaná: keress egy búvóhelyet, vidd magaddal a többieket is, és húzódjatok meg ott! Amikor ilyen módon biztonságba kerültök, hívj fel! De ne a minisztériumban! Csak ezt a vonalat használd! Időre van szükségünk, hogy megtudjuk, ki áll e mögött az egész mögött. De meg fogjuk találni! A te felelősséged most az, hogy megvédd magad és a veled együtt lévő öt embert. Csak erre koncentrálj! - Jól van, Jordan bácsi. Köszönöm. - Nem lesz semmi baj, Katherine. Kat szétkapcsolt, és zavarodottan nézett maga elé. Tanácstalanabbnak érezte magát, mint valaha, s tudta, hogy Robert is tűkön ül a kérdéseivel. - 166 -

- A nagybácsi? - kérdezte puhatolózva. Kat bólintott, és elmagyarázta, kivel beszélt. - Az a Jordan James? - kérdezte Robert, és nagy szemeket meresztett. - Ismered? Kat bólintott. - Az apám régi barátja, egész életemben amolyan pótnagybácsi. - Le vagyok nyűgözve, Kat! James egy mezőnyben van John Foster Dullesszal, Clark Clifforddal és Henry Kissingerrel. Az örök elnöki tanácsadó. - Ez az én Jordan bácsikám... - Kat oldalt fordult, és a férfi szemébe nézett. - Robert, nem találhatott ez a Walter Carnegie barátod valami módot arra, hogy biztonságba helyezze, amit felfedezett, és valahogy eljuttassa hozzád? - Ha bármi mód volt rá, hát ő biztosan megtalálta. Úgy értem, nem tudhatom, mi ijesztette el vagy tartotta távol a találkozónktól. De jellegzetes tudós alkat volt, és megszállottan biztonságba helyezett mindent, amire csak rábukkant. - Akkor valahol lennie kell egy üzenetnek, amit Carnegie a halála előtt küldött neked, benne azzal az információval, amire szükségünk van, vagy legalábbis útmutatással arra nézve, hogy jutunk el hozzá. Egyetértesz? - Igen, de hol lehet? Egy levélben? Az e-mailemben? Vagy a lábtörlőm alatt? A lehetőségek száma végtelen. - Egy halálfélelemben rettegő embernek nem, Robert. Úgy kell gondolkoznunk, ahogy ő gondolkozhatott, és csak azokat a lehetőségeket szabad számba vennünk, amelyek előtte is felmerülhettek. Ráadásul minderre nincs sok időnk. Az a rossz érzésem van, hogy ez a mi terrorszervezetünk újra lecsapni készül valahol, és bármit akart is átadni neked Carnegie, az lehet a megoldás kulcsa. - Akkor hát csatlakoztassuk rá a laptopomat erre a hihetetlenül drága ülésbe szerelt telefonra - sóhajtott fel Robert MacCabe -, és lássunk munkához!

Harmincnegyedik fejezet A UNITED 723-AS JÁRATÁN, REPÜLÉS KÖZBEN SEATTLE-TŐL 150 MÉRFÖLDDEL NYUGATRA NOVEMBER 13. - MÁSODIK NAP HELYI IDŐ: 23 ÓRA 50 PERC / Z-IDŐ: 7 ÓRA 50 PERC

Robert MacCabe csaknem két órán át próbálgatta az ötleteit a laptop telefonos kapcsolatán keresztül. Megnézte privát e-mailjét, a Washington Postnál lévő elektronikus postaládáját, e-mailen utasította a titkárnőjét a manuális keresgélésre, és vagy egy órán át próbálkozott feltörni Walter Carnegie e-mail-hozzáférését, de mindezek nem hoztak sikert. Amikor a DC-10-es megkezdte az ereszkedést Seattle-ben, idegességük egyre nőtt. - Van más internetes hozzáférésed vagy e-mail-címed? - kérdezte Kat izgatottan. - Nincs - felelte Robert, és egy ideig a gondolataiba merülve ült. - Várjunk csak! - Beütött egy sor parancsot, mire a komputer egy másik számot kezdett hívni. - Mi az? - kérdezte Kat. - Eszembe jutott valami, bár valószínűleg ezzel se megyek semmire - hangzott a válasz. A képernyőn megjelent egy internetes szolgáltató logója, és Robert kezét a billentyűzet felett tartva, várakozott. - Aha! - kiáltott fel egyszer csak lelkesen, a frászt hozva Katre. - Mi az? - Egy pillanat - mondta, és beírt valamit egy jelszókérésre válaszul. Az első két próbálkozás visszautasíttatott, de a harmadik működött, és Robert diadalmas arccal fordult Kat felé. - Walter készített egy új hozzáférést a nevem alatt az ő internetes szolgáltatójánál, és a saját nevét használta jelszóként. - Erre meg hogy jöttél rá? - kérdezte Kat. - Csak találgattam. - Le vagyok nyűgözve, Watson - mondta elismerően Kat. - Itt az áll: van egy üzeneted. - 167 -

- Már nyitom is kifele - mondta Robert, és közben valóban megjelent egy levél a laptop képernyőjén. Robert! Mire rábukkansz erre, valószínűleg sok hét telt el, és velem történt valami. Arra gondoltam, ha meglátod ennek az új e-mail-postafióknak a kiszámlázását az American Express-kártyádon, kipróbálod. És persze, arra is gondoltam, hogy mindent, amit a rendes e-mail-címedre küldök, megszerezhetnek mások is. Rettentően sajnálom, hogy nem jelentem meg a megbeszélt időpontban. Követtek, és nem akartalak veszélybe sodorni azzal, hogy más módon lépek veled érintkezésbe. Nem tudom, kik ezek, de biztosíthatlak, nem csupán képzelődöm. Valakit vagy valamilyen csoportot rendkívül dühít, hogy nem megyek vissza egyszerűen az FAA-beli irodámba és hallgatok. Úgyhogy bárhol vagyok is, ideje, hogy te is meglásd, amit én láttam. Te talán össze tudod rakni ennek a dolognak a maradékát, és le tudod leplezni. A következő üzenet általános, körülbelüli utalásokkal, amelyeket, remélem, gyorsan tudsz követni. Először is, van egy fickó, akit mielőbb meg kell találnod. Emlékszel, amikor a Sivatagi Vihar-hadműveletet és a technológiát szembeállító írásodról beszéltünk, és hogy mit mondtál Amerika más trükkjeiről? Nos, ez a fickó ismeri az új trükköket, és hogy miért maradtak láthatatlanok. Mire ezt megtalálod, már megkaptad a nevét és az elérhetőségét, habár meglehet, hogy nem ismerted fel az üzenetet. Nézd meg újra! A végén a 43-as szám áll. A főfájl, amit látnod kell, a kedvenc helyemen van lelaKKatolva, WCCHRN néven. És még valami. Emlékezz Pogo intésére az ellenség kilétéről, és légy nagyon óvatos, mert igenis, el akarnak kapni bennünket! Walter Kat jegyzettömböt vett elő, és gyorsan lemásolta az üzenetet. - Nos - mondta végül, Robertre pillantva -, szerinted mi az ördögre gondolt? - A Sivatagi Viharról való beszélgetés és az Amerikára történő utalás valószínűleg új katonai fejlesztésre vonatkozik, de... nem nagyon emlékszem. Elég rég volt. - Na és a kedvenc helye? - Szerintem egy étteremre gondolt, valószínűleg arra, amelyik a Willard Hotelben van, de nem tudom, miért tartana éppen ott egy lemezt vagy bármi mást... - Úgy gondolod, hogy egy lemezről beszélt, ugye? - Igen, ismerve Waltert. Legjobban a számítógép előtt ülve tudott gondolkozni. - És mi ez a furcsa írásmód, ez a „lelaKKatolva”? Robert egy ideig csak az állát vakargatta, majd megrázta a fejét. - Nem tudom. Ezen még gondolkoznom kell. Lehet, hogy a házára gondol... - Az hol van? - A virginiai Arlingtonban. Kis házikó. Néhány éve vált el. Élvezni akarta az életet, a munkáját. A ház megfelelt neki, szegény ördögnek. - Van még egy kérdésem, Robert. Utalt egy üzenetre, amit már meg kellett, hogy kapjál, de te már minden üzenetedet megnézted, nem? - Ja, igen! - Robert lekapcsolta a számítógépét a telefonos vonalról, majd felemelte a telefon kagylóját, hogy egy 800-zal kezdődő ingyenes számot hívjon. - Még valahol a vietnami dzsungelben elvesztettem a csipogómat, de a rendszer hetekig tárolja az üzeneteket. - Gubbasztva hallgatta, ahogy a távoli számítógép visszajátszotta az előző hét üzeneteit, majd felírta őket Kat jegyzettömbjébe. Hirtelen felült, és mosolyogva leírt még egy nevet, meg azt, hogy „Las Vegas”. - Ez volt az, Kat! Walter a csipogómra küldte. A forrása dr. Brett Thomas Las Vegasból. Az üzenet 43-ra végződött. - Azt hiszem, minél előbb meg kell találnunk ezt a férfit! Nem mi leszünk az egyetlenek, akik keresik. SEA-TAC NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, WASHINGTON ÁLLAM - 168 -

Kat visszatért a pilótafülke pótülésére, miközben a nagy DC-10-es megkerülte a Puget Sound déli csücskét, és nagy kanyart írt le az Elliot-öböl felett. Figyelte, ahogy a másodpilóta felnyúl, leveszi a párnát és a térképet a szélvédőről, majd bekapcsolja a műszeres leszállás navigációs egységét, és ráállítja a Sea-Tac reptér 16-os kifutópályájára. - Futóművek kieresztve, leszállás előtti ellenőrzőlista - mondta Holt, miközben ereszkedni kezdtek a leszállópálya felé. - Jerry! - szólította meg a másodpilótát. - Ügyelj rá, hogy ne nézz ki az ablakon, biztos, ami biztos. - Egészen a földet érésig? - kérdezte a másodpilóta. Holt bólintott, majd a fedélzeti mérnökhöz fordult. - Te sem, Joe. Fordulj oldalt. Tudom, hogy ez szabálytalan, de azt akarom, hogy te is védve legyél. - Amiatt aggódik, hogy valaki tüzet nyithat ránk a leszállópálya végében álló épületekről, ugye? - kérdezte Kat. A kapitány bólintott. - Minden repülő legénysége kiszolgáltatott a leszálláskor. Azzal, amit elmondott nekünk, és most, hogy a fedélzeten van, különösen... A nő bólintott. - Értem. És nagyra értékelem az elővigyázatosságát. - Ötszáz láb, jelzőzászlók nincsenek - mondta a másodpilóta, ahogy a három hajtóműves óriásgép ötszáz láb alá ereszkedett. A DC-10-es elhúzott a repülőtér északi oldalán futó autópálya felett, majd kisvártatva lágyan a leszállópálya betonjára ereszkedett. Holt működésbe hozta a fékeket és megemelte a tolóerőfordító karokat, az orr alatti futómű kerekét a középvonalon tartva. Kat a balra lévő North Satellite-terminálra nézett. Látta a nagy jelet, amelyik azt a kaput jelezte, ahová nekik gurulniuk kellett, és több fekete autót meg rendőrkocsit is felfedezett az épület környékén. Jeges rémület futkározott a hátán. Szólt Robertnek és a többieknek, hogy maradjanak az ülésükben, majd megbeszélte a legénységgel is, hogy zárják be a főajtót, miután az összes utas leszállt. De elegendő lesz-e ennyi? Judy azt mondta, addig zárva tartja az ajtót, amíg Kat telefonálni nem tud, hogy ellenőrizze a rájuk váró ügynökök nevét. De még ezzel együtt is ott motoszkált Jordan James figyelmeztetése a fejében. Ott vannak, ahogy azt Jake ígérte. De aztán mi van, ha Jordannek igaza van? Most már a North Satellite mellett gurultak, el a főterminál mellett, egyenletesen lassulva. A toronyirányító bejelentkezett, és azt mondta a kapitánynak, hogy a pálya legvégénél forduljon el, majd hozzátett még valamit, amiről Kat majdnem lemaradt. - ...és a légitársasága azt kéri, hogy azonnal hívja fel őket. A másodpilóta beállította a légitársaság frekvenciáját, majd beszólt. - Vettem, 732 - jött a válasz. - Változott a terv. A vámőrség és az FBI kéri, hogy rövid időre álljanak meg a South Satellite-nál, az S-10-es kapunál. Mindenki maradjon a gépen. Amikor az egységek végeznek azzal, amit tenni akarnak, elvontatjuk önöket az N-8-as kapuhoz. Kat érezte, hogy felgyorsul a szívverése, miközben a kapitány hátrafordult a székében, hogy ránézzen. - Kat, úgy tűnik, az emberei különleges elővigyázatossági intézkedéseket hoznak az önök érdekében. Soha nem állunk be a South Satellite-hoz a hazai járatokkal... Balra fordította a DC-10-est, legurulva a kifutópályáról, miközben Kat ideges csöndben ült mögötte, próbálva minél gyorsabban átgondolni a fejleményeket. Az északi kapunál rendőrségi kocsik és jelöletlen fekete autók álltak. Most hirtelen a déli terminálhoz irányítanak. Vajon miért? Jordan szavai csengtek a fülében: „Bárkik legyenek is ezek, megtalálják a módját, hogy eltérítsék, megállítsák, összezavarják vagy más módon semlegesítsék azokat, akiket Jake küld. Nem tudhatjuk, kiben bízhatunk...” A DC-10-es most észak felé gurult a betonon, és már csak körülbelül ötszáz méter választotta el a South Satellite-termináltól. Kat áthajolt Holt válla fölött. - Kapitány úr, kérem, figyeljen rám! Szerintem félrevezetnek minket. Láttam a rendőrségi autókat az északi kapunál. Ez a kis eltérítés csak azt jelentheti, hogy azok, akikkel nem szeretnénk találkozni, délen várnak. - 169 -

A férfi feléje fordult. - Semmi gond. Akkor egyszerűen az északi kapuhoz gurulunk, és tudomást sem veszünk róluk. - Nem! - ellenkezett Kat. - Azzal mindenkit veszélybe sodornánk. Nem, álljunk csak meg valahol itt, aztán menjünk a déli kapu felé. - Mi a terve? - kérdezte a férfi. - A jobb hátsó ajtón át távozunk, a vészkijárat csúszdáján. A kapitány elgondolkozott ezen, majd bólintott. - Rendben. Megállok valahol, ahol nem látható ez a kis manőver a terminálból, aztán Judy elintézi a többit, ha maguk már leszálltak. A csúszdát meg egyszerűen hátrahagyjuk. Viszont egy héten belül szükségem lesz az FBI igazolására, mert a légitársaság vezetése biztos ki akar majd rúgni, amiért csak úgy kidobtam a csúszdát. - Így lesz, megígérem. - És mit mondjunk nekik a kapunál? - kérdezte Holt. - Hogy fogalma sincs, miről beszélnek. Hogy nem látott semmit. Nyerjen nekem egy kis időt. Azok közül a csoportok közül az egyik nem igazi FBI-osokból áll. Ha azt mondja, hogy ellenőrizteti a nevüket az FBI-központtal, és erre ők elmennek, majd tudni fogja. - Értem. Menjen! Hívjanak fel a belső telefonon, mielőtt kinyitják az ajtót! Kat megveregette a férfi vállát, köszönetet mondott neki, majd sarkon fordult és távozott a pilótafülkéből. Izgatottságát igyekezett leplezni, miközben összegyűjtötte a többieket. Steve kérés nélkül megragadta Kat bőröndjét, majd utánasietett a DC-10-es hátulja felé. A repülő túl lassan haladt, amire fel is figyelt a torony. - 732, itt Seattle, földi irányítás. Valami baj van? - Nincs semmi. Csak az egyik utasunk kissé korán állt fel az üléséből. Itt kell maradnunk, amíg vissza nem édesgetjük, mert nem egyszerű eset, még neki áll följebb.

Kat a gép hátsó részébe vezető úton tájékoztatta Judyt, és közben igyekezett kerülni a többi utas meglepett tekintetét. Judy elhúzott egy térelválasztó függönyt az utolsó sor és a bejárati ajtó között, majd kezét az ajtókilincsre tette, közben pedig Kat előretelefonált a pilótafülkébe. - Kapitány úr, készen állunk - jelentette. - Jól van - felelte Holt a belső telefonon. - A nyomás rendben, megálltunk. Rajta! Legyenek óvatosak, amikor lecsúsznak. Sok szerencsét! Kat köszönetet rebegett, majd letette a telefont. Judy kinyitotta az ajtót és hagyta, hogy a nagy vészkijárati csúszda kijöjjön a tartórekeszéből, majd elkezdjen felfújódni. - Álljanak félre! - mondta Judy. - Amikor szólok, ugorjanak, majd üljenek le, aztán, ha földet értek, kezdjenek el futni. - Ugorjunk és aztán üljünk? - hebegte Dallas. - Biztos benne, hogy ez a helyes sorrend? Judy bólintott. - Mindig ezt tesszük. Dallas arcán őszinte döbbenet tükröződött. - Az utasok mindig így hagyják el a gépet? Judy elmosolyodott és megrázta a fejét. - Csak a gyakorlaton. No, akkor indulás! Steve ment elsőnek, a nyomában Graham és Dan - őt Judy egészen az ajtó széléig vezette -, majd Robert ugrott, de Dallas nem akart megmoccanni. - A Francba, de mély... - kiáltotta. - Hé, Dallas, most nincs idő lacafacázni! - reccsent rá Kat. - Édesem, maguk menjenek csak, én meg tavaszig elbújok inkább a mosdóban. - Nem! - Én le nem csúszom ezen, Kat! A gravitáció meg én nem vagyunk épp puszipajtások... - Jaj, pedig olyan könnyű... - próbálkozott Judy. - Akkor menjen helyettem! Egy kis sötét smink, és beállhat a helyemre. Én meg itt maradnék, felszolgálnám az italokat, babusgatnám a pilótákat... - Dallas! - csattant fel Kat, és a vállánál fogva megragadta a nőt. - Ugrás! - Félig kilökte az ajtón és látta, hogy miután Dallas hátsó fele nagyjából negyedúton lefelé a csúszdának csapódik, a termetes nő biztonságban landol Steve és Robert karjai közt. Kat ekkor Judy felé fordult. - A kapitány azt mondta, engedje el a csúszdát, miután mi leértünk. - Úgy lesz. Menjen. Mindjárt jönnek a táskák. Sok szerencsét! - 170 -

Kat is lesiklott a csúszdán. Az aljánál megbotlott, de sikerült felegyenesednie. Amikor visszafordult, látta, hogy szánkázik lefelé Steve hátizsákja, Robert számítógépes táskája és az ő bőröndje. Ezek után a jókora csúszda aláhullott, ahogy Judy lekapcsolta a gépről, majd a stewardess intett nekik, és bezárta az ajtót. - Sikerült! - kiabálta Dallas Kat felé, igyekezve túlharsogni a gép hajtóművének dübörgését, majd leporolta magát. - Most mit teszünk? Kat már látta korábban a reptér déli részében a magángépeknek fenntartott térséget. Itt szálltak ki, a jótékony éjszakai sötétségben láthatatlanul. - Erre! - mondta, és futni kezdett egy lakókocsi felé, ami egyben iroda is volt. Elrohant két Learjet, egy Cessna Citation, egy King Air és egy Gulfstream mellett, amelyek mind az Alaska Airlines jókora karbantartási épületének tövében lévő kis placcon álltak. Roberttel a nyomában hátrapillantott, és elégedetten nyugtázta, hogy mindenki jön. Lelassított, hogy beérhessék. - Gyorsan! Gyerünk! Kat felszaladt az iroda lépcsőjén, majd megállt az ajtóban. Odabent két férfi ült egy számítógépes pult mögött. Jöttükre mindketten felugrottak a székükből. - Jó estét! Nem szalasztottunk el egy érkezést odakint, ugye? - kérdezte az egyik ijedten. Kat rájuk mosolygott. - Nem, a Gulfstreamről jövünk. El tudnak vinni bennünket valahogyan a terminálhoz, fiúk? - Hogyne! - mondta az idősebbik. - Rögtön itt hátul. Erre! Robert talányosan nézett rá, miközben követték a férfit egy mikrobuszhoz, amelyre nagy betűkkel fel volt festve a kis létesítmény neve. - Mit művelsz, Kat?! - kérdezte suttogva. - Azt hittem, megpróbáljuk majd elkerülni a terminált. - A nő erre a szája elé tette az ujját, betessékelte Robertet a mikrobuszba, utolsóként maga is felszállt, majd becsukta az ajtót. A sofőrjük a repülőtér parkolójánál tette ki őket, a terminál mellett, Kat pedig átnyújtott neki egy húszdolláros bankjegyet. - Ó, ez igazán fölösleges! - szabadkozott a férfi. Kat közelebb hajolt hozzá, és halkan azt mondta: - Köszönetképpen a fuvarért és a hallgatásért. Nem látott bennünket sem maga, sem a munkatársa. Oké? A férfi mosolyogva bólintott, majd beindította a mikrobuszt. - Rendben. Jerry műszakja különben is véget ér, amint visszaérek. Kat gyorsan a parkoló legtávolabbi liftjéhez vezette őket. Lementek az első emeletre, s ő gyors tájékoztatást tartott nekik, még mielőtt kinyílt volna a liftajtó. - Menjenek arra jobbra, egészen annak a rámpának a végéig. Várjanak ott, és álljanak készenlétben, hogy rögtön beugorjanak, amikor odaérek. - Mit fogsz csinálni? Autót bérelsz? - kérdezte Robert. - Olyasmit - mondta a nő talányosan mosolyogva. - Egyszer elcsíptünk egy autótolvaj bandát, akik pontosan azt tették, amit most én fogok. Úgyhogy ne kérdezz semmit, és ne habozz, mikor mellétek érek.

Kat végre megtalálta az autókölcsönző parkolójának azt a részét, ahová a visszahozott kocsikkal jöttek. Jó messze állt meg attól a helytől, ahol a másik autókölcsönző alkalmazottai tartózkodtak. Csupán néhány perc lehet már addig, hogy a South Satellite-nál rájuk váró fickók rádöbbennek, hogy túljártak az eszükön. Tekintve, hogy Jake csapata is itt volt, egyetlen esélyük maradt a menekülésre, mielőtt a reptér kijáratait is lezárnák. Egy kisautó gurult be az autókölcsönző parkolójába. Kat hagyta elmenni. Mögötte egy közepes méretű kocsi következett. Ezután egy mikrobusz fordult be, benne egy háromgyerekes családdal. Kat ekkor előlépett, és egy csíptetős táblát kezdett nézegetni, amit az imént emelt el az egyik őrizetlen pultról. - Hello! Önök bizonyára... - Rogersék - segítette ki a férfi. - 171 -

Kat a csíptetős táblára nézett és elmosolyodott. - Igen, megvan. Rogersék. Önök az utolsók ma, és mehetek is haza. Jól van. Íme a családbarát megoldás: könnyebben juttatjuk el önöket a terminálba, mégpedig az északi lifttel. Itt van a papírjuk? A férfi bólintott, majd leállította a mikrobuszt, és kikapcsolta a biztonsági övét.

Robert hunyorogva nézte a közeledő sötétzöld mikrobuszt, amely lassított, majd megállt mellettük. Az ajtó kivágódott, és meglátták Katet, aki vadul integetett nekik, hogy ugorjanak be. Öt perc múlva már ráfordultak az 5-ös autópálya északi sávjára. Dallas Nielson előrehajolt a második sor középső üléséről, és megrázta a fejét. - Édesem mondta Katnek -, átmentem én már néhány ijesztő kalandon, de ez a csúszdázás viszi a pálmát! Meg mernék esküdni, hogy valaki kilökött azon az ajtón! - Az nem lehet! - felelte Kat, csodálkozást színlelve. - Pedig úgy éreztem! Fel is merült bennem, hogy panaszt teszek az FBI-nál, de most már sebaj... Kat elvigyorodott. - Biztos valami vásott kölyök volt. - Hé! - szólt előre Steve hátulról. Dallas cinkosan megveregette Steve jobb térdét, és újra előrehajolt Kat felé. - Na, de most komolytalanul, Kat - mondta Dallas. A nő hátrapillantott Dallasra. - Mi? - kérdezte értetlenkedve. - Ez csak olyan régi rádiós beszólás, amit olyankor használtunk, mikor eluntuk magunkat. - DJ volt? - Stúdiómérnök. New Yorkban. De voltam azért DJ is. Aztán nyertem hatmilliót a lottón, és visszavonultam. - Ez komoly? - kérdezte Kat. - Aha. Halál komoly. De most lenne egy kérdésem önhöz, kedves Jane Bond. - És mi lenne az? - kérdezte Kat a fejét ingatva. - Miután túléltem egy repülőgép-katasztrófát - kezdte Dallas, az ujjain számolva -, majd végignéztem, ahogy Graham felesége és Britta szörnyethal, aztán golyózápor közepette kimentettek egy hozzá nem értő nő által vezetett helikopterrel, továbbá, miután meglógtunk egy komcsi országból egy haramiák kezén lévő kisgéppel, aztán elmenekültünk egy csapat ál-FBI-ügynök elől, majd felsurrantunk egy repülőre, amiről azután stikában szöktünk meg az éjszaka közepén, nos, mindezek után szabadna megkérdeznem, hogy mikor ér már véget ez a rémálom? Mert hát tudja, ami sok, az sok, nem? - Soknak sok, de lehet, hogy még mindig nem elég... - felelte Kat vigyorogva. - Dallas csak azt akarja mondani - szólalt meg Robert, de Dallas felé fordult, és színlelt megvetéssel támadt rá: - Hé, ember! Dallas meg tudja mondani maga is, mit akar Dallas mondani, jól van? - Persze, hogyne. Bocsi - felelte Robert gúnyosan. - No azért! - Dallas egy darabig csöndben ült, majd újra Robert felé fordult. - Mit is akartam mondani...? Ez a komikus fordulat mindannyiukat megkacagtatta - Graham kivételével, aki némán ült, és az ablakon bámult kifelé. - Ja, igen, eszembe jutott - folytatta Dallas. - Úgy tűnik, mintha tartana valamerre, Kat. Lenne oly drága, hogy nekünk is elmondaná, merre megyünk? - Először is egy bankautomatához, aztán meg egy éjjel-nappali élelmiszerboltba - mondta Kat. Dallas Robertre nézett, és lelkesen bólogatni kezdett, mintha valami remek ötletet díjazna. Értem. És aztán? Veszünk egy doboz tejet? - Azt is. Egy egész hétre való ennivalót, tejet, kávét, piperecikkeket s a többi. Mindent. Aztán felmegyünk egy ötven mérföld hosszúságú, szinte megközelíthetetlen tó felső végéhez a Cascade-hegység túloldalán, ahol úgyszólván nincs telefon, nincs forgalom, és nincsenek gyilkosok se. Ott letelepszünk, és megpróbáljuk kitalálni, kiben is bízhatunk, és ki az, aki meg akar bennünket ölni... a repülők lelövéséről már nem is beszélve. - 172 -

Kat a többiekhez fordult. - Nézzék, én nem kényszeríthetem önöket, hogy velem jöjjenek, de mindnyájan nagy veszélynek teszik ki magukat, ha megpróbálnak hazamenni, vagy felhívni valakit. Steve nyeglén vállat vont. - A mamám mostanra már úgyis biztos teljesen kiborult. Dallas is bólintott, majd - órák óta most először - Graham Tash is megszólalt, szomorú hangon. - Már nekem sincs hová sietnem, Kat... - És Dan? - kérdezte Kat. - Ahogy jónak látja - jelentette ki a férfi határozottan. - Nincs senkim. Dallas felemelte a kezét. - Bocsánat, lenne egy keresztkérdésem. Hol akarjuk meghúzni magunkat? Sátrakban meg hálózsákokban? Vagy valami olcsó kis motelben? Esetleg van a közelben egy négycsillagos szálloda? - A nagybátyámnak van ott egy háza - felelte erre Kat. - Ebben az évszakban sosincs ott, nekem viszont van hozzá kulcsom. - Kat - szólalt meg Robert. - Azt mondod, nincs telefon, nincs seriff, nincs menekülés? Kat bólintott - Csak természetvédelmi őrök. Merthogy nemzeti park. - Biztos vagy benne, hogy ennyire elszigetelten akarunk most lakni egy darabig? Kat, miközben lefordult az autópályáról, nagyot sóhajtva nézett a férfira. - Nézd, Robert, az egyetlen ember Washingtonban, akire az életemet is rábíznám, azt mondta, húzzuk meg magunkat egy pár napra, míg ő megpróbálja kideríteni, mi a helyzet. Az általam ismert legjobb búvóhely Stehekin, Washington államban. - Valahogy az a benyomásom - állapította meg Dallas -, hogy maga jól ismeri a környéket. Kat bólintott. - Rajongok az országnak ezért a vidékéért. Az elmúlt években elég sokszor jártam erre. Kat táskájából halk, kitartó elektronikus pittyegés hallatszott. Kotorászni kezdett a csipogója után, miközben szemét folyamatosan az úton tartotta. Aztán átadta a szerkentyűt Robertnek, és intett neki, hogy olvassa fel az üzenetet. - Azt mondja: „Hol vagy? Mi történt Seattle-ben? Mellesleg az NTSB kórboncnoka megerősítette, hogy a SeaAir pilótájának retinája roncsolódott vagy megégett.” - Úristen...! - motyogta Kat. - Mit jelent ez? - kérdezte Dallas hátulról. - Azt, hogy a SeaAir Kuba melletti katasztrófáját ugyanolyan jellegű támadás okozta, mint az önökét. Ami megerősíti, hogy sorozatos terrortámadásokra készülhetünk fel. - Az üzenet küldője azt is kéri, hogy mielőbb hívd vissza - tette hozzá Robert. A nő megrázta a fejét. - Azt sajnos, nem tehetem.

Harmincötödik fejezet SEA-TAC NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 14. - HARMADIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 30 PERC / Z-IDŐ: 9 ÓRA 30 PERC

A főterminálban

kutató két FBI-ügynök feladta a további keresést, és továbbállt. A félemeleten egy harmincas éveinek végén járó, sovány, sötét hajú, himlőhelyes arcú férfi kukucskált ki óvatosan egy oszlop mögül, hogy megbizonyosodjon, a két ügynök nem tért-e vissza. Amikor úgy találta, hogy végleg távoztak, halkan belebeszélt egy rejtett mikrofonba, mely a ruháján keresztül volt vezetve, és az övére csíptetett adó-vevőhöz csatlakozott. - Rolf, tiszta a terep? A választ az apró fülhallgatóból hallhatta. - Igen, mind a ketten itt vagyunk. Te merre vagy? - Jelenleg be vagyok ragadva. Két szövetségi van egy szinttel alattam, és rólunk kérdezősködnek. Amint elmennek, én is odébbállok. Már beszóltál? - Biztosan most akarod ezt hallani? - Igen. - Hát, a főnök nem valami boldog. Sőt inkább úgy mondom, kevés választja el attól, hogy tomboljon dühében, bár érezhetően igyekszik uralkodni magán. - 173 -

A férfi kissé áthajolt a korlát fölött, és a két igazi FBI-ügynök mozgását figyelte, akik azt követően jelentek meg a reptéren, hogy felfedezték a színjátékot a South Satellite-nál. Tíz perc is eltelt, mire a North Satellite-nál várakozó FBI-csapat észbe kapott, de ez már nem volt elegendő idő arra, hogy alaposan átkutassák a DC-10-est. Az a hat ember meglépett, bármilyen lehetetlennek tűnt is ez. A férfi bekukkantott minden folyosóra, és megnyugtatta magát, hogy már előmerészkedhet. Újra beleszólt a mikrofonba. - Tudtam, hogy dühös lesz, de elmondtad neki világosan, mi történt? - Azt mondta, ez csak kifogás. Mikor jössz ki onnan? Gyorsan el kéne tűnnünk! - Miért? Mit látsz? - Semmit, ami mögött huzamosan megbújhatnánk. - Most jövök ki, és... - A férfi előbújt, és egyenesen egy kibiztosított fegyver csövébe ütközött. - Ne mozduljon! - reccsent rá a fegyveres. - FBI! Letartóztatom! Az álügynök erre bal öklével óriási ütést mért az igazi ügynök gyomrára, majd megragadta és elfordította a fegyverét. A másik kiáltott valamit, aztán egy puffanást lehetett hallani. Az FBI-os próbált talpra kecmeregni, de igyekezete négy tompa durranás nyomán hamvába holt. Az ügynök a földre rogyott, körülötte pillanatok alatt hatalmas vértócsa keletkezett. Szeme üvegessé vált, és elhomályosuló tudatával már azt sem fogta föl, hogy halántékához hideg fegyvercső szegeződik, mely azonnal meg is adta neki a kegyelemlövést. A gyilkos gyorsan elindult a folyosón, majd besurrant a legközelebbi lépcsőházba, lerohant, aztán nyugodt léptekkel elhaladt két egyenruhás reptéri rendőr mellett. Egyenesen a terminál ajtajához ment, kilépett rajta, s beugrott az ott várakozó kisbuszba, melynek sofőrje rögtön gázt adott, és nagy sebességgel kihajtott a reptér parkolójából. - Baj van? - kérdezte az egyik társa. - Kicsináltam az egyik szövetségit... - mondta a férfi lihegve, és jólesően megpaskolta fegyverét a kabátja alatt. - Mi a parancs? A sofőr felsóhajtott. - Szóról szóra nyilván nem akarod hallani. Rengeteg szitkozódás a végtelen hülyeségről, bla-bla-bla. A lényeg az, hogy pénzt nem kímélve, mindenféle együttérzéstől mentesen keressük meg azt a hat embert, és likvidáljuk őket. CHELAN-TÓ, STEHEKIN, WASHINGTON ÁLLAM

Az egymotoros úszótalpas hidroplán ismerős látvány volt ezen a vidéken, így aztán túl sok figyelmet nem is szenteltek neki, ahogy a Chelan-tótól északra, egy zöldellő alpesi völgy fölé kanyarodott. A Kat által bérelt DeHavilland Beaver régi vágású, kanadai gép volt, amelynek első darabjait még a negyvenes években készítették, és csekély módosításokkal azóta is gyártották, a nagy keresletre való tekintettel. Mai szemmel nézve a Beaverek nem voltak valami áramvonalas és kecses járművek, gyorsnak pedig végképp nem lehetett nevezni őket, de ezért bőven kárpótolt erejük és legendás megbízhatóságuk. Katet mindig izgalom fogta el, amikor látta őket leszállni a vízre. Az ötven mérföld hosszú, tükörsima felületű, valószínűtlenül kék tó feletti félórás repülés lélegzetelállító volt. A tó fjordszerűen elkeskenyedő felső végét hétezer láb magasba törő, szépséges, hófödte hegycsúcsok vették körül. Ezt a lenyűgöző tájat azonban Kat és társai nem tudták maradéktalanul élvezni, mert túl fáradtak voltak, és mert tudták, hogy még itt is célpontok lehetnek. Katnek gondosan mérlegelnie kellett, hogyan rejtse el megfelelően az ellopott mikrobuszt. Olyan helyen kellett hagyni, ahol legalább egy hétig senkinek sem szúr szemet. Egy szabadidős járműveknek fenntartott parkolóterület végül tökéletes választásnak bizonyult. - Ott! Látják azt a tetőt annak az útnak a végén? - kérdezte Kat, és előremutatott. Furcsa megkönnyebbülést érzett, hogy a ház még mindig a helyén van. - Hol van Stehekin? - kérdezte Dallas. - Stehekin egy körzet neve, nem egy városé - magyarázta Kat. - A parkőrök állomáshelye, motellel meg néhány üzlettel a csónakkikötőnél. Mi is ott fogunk kikötni. - 174 -

A pilóta lelassította a Beavert, majd ráfordult megszokott leszállóhelyére a tavon, a telep kicsiny dokkja mellett. Nem örült, amikor Kat éjjel kettőkor felverte azzal, hogy reggel 7-kor indulni akarnak, de hát az ilyesmi pénzt hozott a konyhára, és különben is november volt legkésőbb két hét múlva el kell tennie a Beavert télire. Kicsit morcosan találkozott az ügyféllel, de már kezdett felengedni, különösen, mert igazán gyönyörű volt a reggel. Különös egy társulat, gondolta a pilóta. Megviseltnek és ijedtnek látszottak. Rengeteg élelem volt náluk kisebb-nagyobb zacskókban, de szinte semmi poggyász, a ruhájuk pedig tiszta kosz. Ráadásul egyiküknek valami baj volt a szemével, mert kötés volt rajta. Felmerült benne, hogy bűnözők lehetnek, de el nem tudta képzelni, miben sántikálhat egy ennyire elcsigázott csoport, akik közt egy fiatal gyerek is van. Kat megkönnyebbült, amikor észrevett egy ütött-kopott kocsit a dokk közelében. Lábtörlője alatt ott volt a kulcsa. Biztos jele volt ez annak, hogy most senki nincs a házban. Amikor mindannyian kiszálltak a Beaverből és bezsúfolódtak a kocsiba, Kat félrevonta a pilótát, és átadott neki 350 dollárt készpénzben, majd a kezébe nyomta az FBI-os igazolványát is. - Mi ez? - kérdezte a férfi meglepetten. - Nyissa ki! - felelte Kat. A férfi jó néhányszor elolvasta az igazolványt, majd idegesen felnézett. - De hiszen én... nyögte. - Mi rosszat tettem? Kat a férfi vállára tette a kezét. - Nyugi, nincs semmi baj! De szükségem van a segítségére, és ez most életbevágóan fontos. Egy szövetségi akció részesei vagyunk, és ezek az emberek az FBI védelme alatt állnak. Néhány mindenre elszánt terroristával kerültek szembe, akik a nemzetbiztonságot is veszélyeztetik. Nos, önt leszámítva, senki nem tudja, hogy mi itt vagyunk ezen a környéken. Ha bárkinek említést tesz arról, hogy idejöttünk, felelőssé válhat ezeknek az embereknek a haláláért, velem együtt. Bárkinek, érti? Azokat is beleértve, akik esetleg FBI-osoknak adják ki magukat, akár van igazolványuk, akár nincs. - Hát... ezt nem nagyon értem - motyogta a férfi, és nyugtalanul pislogott hol a kocsira, hol az ügynöknőre. - Hallott már a tanúvédelmi programról? - kérdezte Kat. - Igen - mondta a férfi, és mintha megkönnyebbült volna. - Jó. Akkor talán azt is tudja, hogy más FBI-ügynököket sem tájékoztatjuk a védelem alatt állókról. - Itt fognak lakni? - Csak átmenetileg. Azt nem mondhatom, hogy a pilótaengedélye függ attól, tartja-e a száját és segít-e nekem, de higgye el, sosem árt, ha olyan ismerősei vannak az FBI-nál, akik a lekötelezettjei. Érti, ugye? A férfi elmosolyodott. - Igen, asszonyom. Nagyon örülök, hogy nem láttam önt ezen a repülésemen, amire azért szántam rá magam ma reggel, mert olyan csodálatosan szép volt az idő. Kat elismerően visszamosolygott. - Bravó! Erről van szó. Nos, egy-két napon belül újra felhívom. Rendben lesz így? - Persze. Ne aggódjon, senki nem fogja megtudni. - És aztán semmi dokumentáció, rendben? Semmi bejegyzés, számla, ilyesmi. A férfi bólintott, és azon tűnődött, vajon a 350 dollár adómentes-e.

A ház kulcsa pontosan ott volt, ahol Kat emlékezett rá: a falakat alkotó farönkök közé rejtve. Óvatosan kinyitotta az ajtót, remélve, hogy nincs valami új riasztórendszer felszerelve. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy a hely tiszta, és készen áll a vendégek fogadására. - A gondnok láthatóan jó munkát végez: egész évben fogadóképes állapotban tartja ezt a helyet - magyarázta Kat Dallasnak, amikor felgyújtották a villanyt, majd megkeresték a padlófűtés kapcsolóját. Kat igyekezett felidézni a gondnok nevét. Kétségkívül beugrik majd hozzájuk, hogy tisztázza, mit is keresnek itt. Erre fel kell készülnie. A nagyszobában volt két kihúzható ágy, a két hálószobában pedig négy-négy ember alhatott az emeletes ágyakon. A konyha pici volt, de jól felszerelt, és néhány gyors szendvics elkészítése után, Katet és Robertet leszámítva, mindenki lerogyott az ágyakra, hogy végre kipihenje magát. - 175 -

Kat elhúzta a függönyöket, majd felélesztette a tüzet a nagyszobában. Küzdött az álmossággal, és próbált tiszta fejjel gondolkozni, de érezte: vesztésre áll. Odakint gyönyörű nap indult a ragyogó kék ég alatt, a békés, félreeső völgyre frissen hullott hótakaró szikrázott a napfényben. Kat erőteljes késztetést érzett, hogy járjon egyet, de vágyát lassan elnyomta a fáradtság. Hongkongi beszéde, úgy érezte, a régmúltba süllyedt. Tényleg csak néhány napja lett volna? Alig tűnt hihetőnek. Kat közelebb vonszolta a medvebőrt - melyre még gyerekkorából emlékezett - a folyami kövekből kirakott kandallóhoz, és felhúzott lábbal melengette magát a tűz mellett. A házban három kályha is volt, de a kandalló közelében esett a legkellemesebb üldögélés; Kat el is tűnődött, hogy az évek során a nagynénjének és nagybátyjának hányszor sikerült vajon kiruccannia ide. Nem elégszer, gondolta, bár jól tudta, mennyire imádtak itt lenni. A nagynénje kéjvágyó nő volt, és párjában legalább akkora adag testiség lakozott, ahogy azt Kat egyik nyáron felfedezte, amikor a megbeszéltnél fél nappal korábban tért vissza egyik kirándulásáról, és meztelenül találta őket, amint épp szenvedélyesen ölelkeztek a szőnyegen. Az emlék megmosolyogtatta, bár akkor sokkolónak találta: Janine néni épp akkor jutott fel aprókát sikkantva a csúcsra, amikor ő benyitott, mire nagybátyja feje egészen váratlan helyről bukkant elő. Kat villámgyorsan kihátrált, és vagy két órát maradt távol, mire visszament. Akkor is hangosan topogott a verandán, és akkora zajt csapott, amekkorát csak tudott. Amikor kinyitotta az ajtót, nagynénje a konyhában szorgoskodott, nagybátyja pedig az asztalnál írt. Mindketten félszegen mosolyogtak, és úgy tettek, mintha mi sem történt volna. Robert MacCabe lépései közeledtek a konyha felől, és Kat némileg szégyenkezve próbálta elhessegetni a régi emléket, mintha legalábbis a férfi láthatná a fejében lévő képet. Felnézett, a férfira mosolygott, amint az letelepedett mellé a szőnyegre, a kezében két gőzölgő csészével. - Kat, rájöttem! - Mire? Hogy hogyan kell kávét főzni? - Nem, hanem arra, hogy hol rejtette el Walter az információt! Kat felragyogott. - Mondjad! - És épp elég étcsokit találtam a konyhában, hogy igazi forró csokoládét csinálhassak közölte, majd átnyújtotta az egyik csészét. - Nagyszerű, de mondd már, hová dugta? - A csokoládéról nem is kérdezel semmit? - kérdezte Robert. A nő zavarodottan megrázta a fejét. - Mi van? - A forró csokoládéról, amit a kezedben tartasz. Kóstold meg! Aztán elmondom. A nő a kezében lévő csészére nézett, és végre belekortyolt. - Hát ez... csodálatos! Hol tanultál ilyet készíteni? - Peruban, Lima városában egy kis öreg séftől a Crillon szállóban. Elég gyakran jártam ott valamilyen megbízatás miatt. Olyankor mindig rendeltem egy paradicsomos-tojásos szendvicset meg egy bögrével ebből a fajta különleges, forró csokoládéból. Chocolate caliente, ahogy spanyolul mondják. Más nyelveken: nirvána. - Na, de most már ki vele: hova rejtette? - A kedvenc helye Washingtonban nem egy étterem volt, ahogy azt először gondoltam. Csaknem meg is feledkeztem róla. Emlékszel arra a szóra? LelaKKatolva. KK, tehát a Kongresszusi Könyvtár. - Ott? Gondolod? De hiszen az tű lenne a szénakazalban, Robert! Az a hely óriási! - Nem magában a könyvtárban. A számítógépen. Valószínűleg az ország legbiztonságosabb könyvtári számítógépe van ott. Annyi helyről van bebiztosítva, hogy hacsak nem rombolják porig az Egyesült Államokat, a merevlemeze valamilyen formában megmarad. Kat megrázta a fejét. - Azt akarod mondani, hogy Walter Carnegie a Kongresszusi Könyvtár fő számítógépén tárolta a fájljait? - Így gondolom, de addig nem tudhatom biztosan, amíg be nem jutok az adatbázisba és meg nem nézem, hogy van-e ott olyan nevű fájl, amiről beszélt. - És ezt telefonon megtehetjük? - Kétlem - ingatta a fejét Robert. - Egy ilyen fajta programmal az embernek valószínűleg személyesen ott kell lennie, méghozzá a megfelelő terminálnál és a megfelelő hozzáférési kóddal, - 176 -

hogy bejuthasson a mélyebb fájlokhoz. Úgyhogy el kell mennünk Washingtonba, mielőtt az ellenségeink is rá nem jönnek, hogy ott van. A nő nagyot sóhajtott, majd belekortyolt a forró csokoládéba. - Aha. De dr. Thomast is meg kell találnunk, ha még mindig Vegasban van. Az a kérdés, melyikkel kezdjük. Robert vállat vont. - Az ördögbe is, mivel nem tudhatjuk, mit tudott Walter, és azt sem, hogy kiféle-miféle ember ez a Thomas, pénzt kell feldobnunk. - De azt legalább tudjuk, hol van Walter fájlja. Vagyis azt hiszem, jobb, ha Washingtonban kezdünk. - Jó, de ne ma! - mondta kérlelő hangon a férfi. - Aludnom kell! A nő megrázta a fejét. - Szinte bűntudatom van emiatt... - Mitől? Attól, hogy színtiszta csokoládét iszol, vagy az alvás miatt? Kat megrázta a fejét. - Nem. Amiatt, hogy mennyi tragédia történt... mi meg itt vagyunk ezen a csodás helyen... - Hát, igen... - mondta a férfi, és a tűzbe bámult. Kat némán nézett rá, kivárva, míg a férfi megérzi a tekintetét, és felé fordul. - Most mire gondolsz? - kérdezte Robert. Kat figyelte, ahogy a tűz fénye a férfi arcán játszik, és arra gondolt, milyen jól illik a szeme körüli állandó mosoly a személyiségéhez. Azon kapta magát, hogy alig tudja róla levenni a szemét. - Robert - kezdte, és közben lassan forgatta a kezében a bögrét. - Valahol le fognak lőni egy újabb gépet. Ezt, ugye, te is tudod? A férfi hosszú ideig hallgatott, majd bólintott. - Most már igen, Kat. Walter Carnegie is tudta ezt, és valaki megölte őt ezért. - Abból, hogy eddig nem álltak elő semmilyen követeléssel, az következik, hogy a nyitószámuk még nem ért véget. - Szabad kezét ingerülten a levegőbe emelte. - Na és ki a következő? Esetleg egy 747-es becsapódik majd a New York-i Világkereskedelmi Központba, mert két pilótát a Newarkról vagy a Kennedyről való felszálláskor megvakítottak? Vagy mi van, ha úgy döntenek, hogy az elnök különgépének a pilótáját fosztják meg a szeme világától, amikor a repülő épp felszáll az Andrewsról? Ami igazán nyomaszt - folytatta Kat -, az az, hogy bárkire csapnak is le, könnyen lehet, hogy ugyanazzal a fegyverrel teszik, amelyik kicsúszott a kezünkből. - Megrázta a fejét és felsóhajtott. Nem is lepődött meg, amikor Robert bal kezét a karjára tette, és gyöngéden megszorította. - Biztosan tudom, hogy fegyver volt. - Kat, semmi értelme magadat okolnod azért, ami Honoluluban történt. Biztosra veszem, hogy ha tényleg fegyver volt, nem az volt az egyetlen. - Nem okolom én magamat - felelte Kat. - Csak megpróbálom megfejteni ezt az egészet, mielőtt túl késő lenne, és újabb kétszáz vagy még több embernek kellene meghalnia. Nem akarom én itt a magányos hőst játszani, de tény, hogy nem hívhatom fel Jake-et, és tulajdonképpen senki mást sem. Engem arra képeztek ki, hogy jó csapatjátékos legyek, de közben gyakran azt látom, hogy nincs csapat, és kénytelen vagyok egyedül dolgozni, ami olyan tulajdonság, amit a fiúk az FBI-nál kifejezetten imádnak egy nőben! - Ha jól értem, hátrányok érnek amiatt, hogy nő vagy, igaz? Kat szeme elkerekedett. - Ha kimondottan hátrányok nem is, de azért vannak bizonyos implikációi a dolognak, az biztos. Néha egész elképesztő, hogy máskülönben értelmes, művelt embereket mennyire megrémít és kihoz a sodrából az, ha egy nő nem hajlandó eljátszani a védtelen madárka szerepét. - Ha meg mégis eljátszod - tette hozzá Robert -, akkor kijelenthetik, hogy nem vagy alkalmas a munkára. - Igen, ez a 22-es csapdája. Bár ennek a csapdának más számot kéne adni - mondta Kat. - Mit szólnál a kilencvenkilenchez? Emlékszel a 99-es ügynökre a Get Smartból? Kat bólintott. - Ez jó. A 99-es csapdája. Ráadásul ez a neve az egyik híres pilótanőszervezetnek is, a Kilencvenkilenceseknek. - Még egy okkal több, hogy a 99-es csapdájának hívjuk. - A nevet ezennel elfogadom. - Kat, egy csapat állhat két személyből is. Mi csapatot alkotunk. - 177 -

Kat szeme tágra nyílt. - Igen, de hát mégsem tehetlek meg a helyettesemnek. Egyedül kell Washingtonba mennem. - Micsoda? Nem, Kat, szó se lehet róla! - Itt kell maradnod, hogy a többiek biztonságban legyenek. Itthagyom a műholdas telefont. Felhívlak, ha segítség kell a részletekkel kapcsolatban. Értesítsem valakidet? Például a feleséged? A férfi elmosolyodott. - Valószínűleg százszámra vannak Mrs. MacCabe-ek a keleti parton, de engem egyikükhöz sem fűznek hitvesi szálak. A nő nagyot nézett. - Ej, de furán közlöd, hogy nem vagy nős. Arról nem is beszélve, hogy ebből az se derült ki, elvált vagy-e. A férfi újra elmosolyodott. - Csupán azt a tényt próbálom leplezni, hogy csak a házvezetőnőmet meg a kiadómat érdekli, élek-e vagy halok, bár a kiadómban már nem is lennék annyira biztos. De félre a tréfával, Kat, tényleg azt hiszem, hogy veled kéne mennem. - Szó sem lehet róla! Itt van rád szükség! Robert felsóhajtott. - Nos, ezzel lehet, hogy eléred a kirúgásomat. Elvileg tegnap vissza kellett volna érnem az újsághoz. - És elhiheted, hogy ezt az ellenség is jól tudja. Nézd, engem nem könnyű felismerni. De téged igen. - Én nem magam miatt aggódom, Kat... - mondta a férfi halkan, és Kat ettől akaratlanul is elpirult. Félrenézett, letette a bögréjét, majd előhalászta a hidroplánszolgálat számát. Beütötte a számot a műholdas telefonjába, majd a füléhez emelte a készüléket, igyekezve lekötni a figyelmét valamivel, hogy ne kelljen Robertre néznie. Nincs ideje arra, hogy átélje a hirtelen rátörő melegséget, amely egész testében szétáradt. Az isten szerelmére, nem kettesben vagyunk szerelmespárként valami idilli búvóhelyen, csitítgatta magát. Az életünket próbáljuk menteni! Kat, térj észhez! A vonal túlsó végén kicsengett a telefon, és Kat eltűnődött, vajon visszaért-e már a pilóta. Magán érezte Robert tekintetét, és ez még mélyebb reakciókat váltott ki belőle. Végre felvette valaki a telefont, és ugyanaz a pilóta, aki hozta őket, beleegyezett egy reggeli fuvarba. - Jó ötletnek tűnik egy újabb magányos repülés - viccelődött. - De csak holnap reggel jó, ma délutánra már foglalt vagyok. - Nézze, nekünk most kell elmennünk innen! - Sajnálom, ez egyszerűen nem fér bele. - Kétszeres árat fizetek! - Nem a pénzről van szó, értse meg! Személyes elkötelezettségem van, és valószínűleg a házasságom függ tőle. Egyszerűen nem tehetem. Nem tud a délutáni hajóval visszajönni? Robert finoman megrántotta Kat ruhaujját. A nő megfordult és némán kérdezte: - Mi az? - Aludnod kell! Menj holnap! A nő felsóhajtott, elgondolkozott, majd megadóan bólintott. - Jól van. Akkor holnap reggel. Újabb remek alkalom arra, hogy senkit ne vegyen fel a dokknál, és ezért jó pénzt vágjon zsebre. - Nyolcra a dokknál leszek - mondta a pilóta. Kat megköszönte, majd lecsapta a telefont. Aztán egyszerre szólaltak meg Roberttel. - Én... szóval... - kezdte a férfi. - A fuvar... Robert hevesen bólogatott. - Igen. Nyolckor. - Úgy van - erősítette meg Kat. - Hallottam. - Akkor jó... - mondta Kat, és a férfi szemébe nézett. - Bárcsak... tudod... - Bárcsak vége lenne már ennek az egésznek, ugye? - Egyfelől igen... másrészt azonban mégsem. - Tudom - mondta Kat széles mosollyal. - Annyira csodás ez a hely... Milyen isteni lehet itt, mikor az ember épp nem a bőrét menti. A férfi kissé erőltetetten felnevetett. - Meg a másokét... - Úgy van - mondta Kat. - Ők a mi kíséretünk. - Jó lenne itt lenni... hm... csak úgy... nélkülük. - 178 -

A nő tekintete újra találkozott a férfiéval, és érezte, ahogy megint elönti a forróság, miközben valami homályos testi-lelki kísértéssel küzd. Egy pillanatra mintha egymás felé mozdultak volna, majd megtorpantak, de tekintetük még mindig egymásén függött. Aztán Kat valamelyest összeszedte magát. - Nos, azt hiszem, nem ártana, ha keresnénk magunknak egy-egy ágyat, és aztán jó tizennyolc órára bedobnánk a szunyát... - mondta, elég nehezen nyögve ki a szavakat. - Hát, ha muszáj... - mondta a férfi meglehetősen kelletlenül, majd lassan felállt. Lehajolt, és a kezét nyújtotta Katnek. A nő megfogta, engedte, hogy Robert felsegítse, aztán elhúzta a kezét, és nem nézett a férfi szemébe. - Akkor hát reggel... - mondta Robert. - Igen - bólintott Kat és úgy tett, mintha valami érdekfeszítő részletet talált volna a mennyezeten. - Felébresztelek, mielőtt indulnék. Tájékoztatnom kell a többieket is arról, hogy hogyan bánjanak a házzal. A hálószoba felé fordult, amit Dallas elnevezett a női szakasznak. - Kat... - szólalt meg Robert halkan. A nő megállt, és szinte megigézve nézett vissza rá. - Igen? A férfi elmosolyodott. - Jó éjt! Kat visszamosolygott. - Neked is...

Harminchatodik fejezet REPÜLÉS KÖZBEN A CHELAN-TÓ FELETT, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 15. - NEGYEDIK NAP HELYI IDŐ: 8 ÓRA 25 PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 25 PERC

A Chelan-tó fjordszerű végének keleti oldala még a hegyek árnyékában volt, amikor a DeHavilland Beaver mintegy ötszáz láb magasságban végigrepült a part mentén. Kat a másodpilóta ülésében ült, és az elsuhanó táj szépségében gyönyörködött. A tó déli vége felé a havasi lejtőket szárazabb hegyoldalak váltották fel. Kat gondolatai a hegyi ház meg a váratlanul érzelgősre sikeredett búcsú körül jártak. Úgy döntött, hogy tényszerűen, a logika oldaláról közelíti meg a dolgot: mindannyian célpontok, akiknek rejtve kell maradniuk, amíg ő elmegy és válaszokat próbál találni, amelyektől talán nagyobb biztonságot remélhetnek. De ahogy reggel hétkor a kandalló előtt tájékoztatta őket, és látta az arcokra kiülő keserűséget és félelmet, elbizonytalanodott: talán saját maga is csak képzeli, hogy garantálhatja a biztonságukat. - Nézzék, lehet, hogy minden ezen a pár napos itt-tartózkodáson múlik - mondta. - Megtalálhatnak bennünket itt, Kat? - kérdezte Dan. - Az igazat mondja! A nő nagyot sóhajtott. - Nem valószínű. Aligha deríthetnék ki, még a legalaposabb nyomozással sem, hogy itt vagyunk. Ma még jobban összezavarom őket azzal, hogy igénybe veszek egy seattle-i pénzautomatát. - De akkor is lehet, hogy ráhibáznak. Lehet, hogy a hidroplánpilótának eljár a szája. Vagy megtalálhatják a mikrobuszt - akadékoskodott Dan. Kat szeretett volna, de nem akart alaptalanul nyugtatgatni. Az előtte ülő ember már túl sok mindenen keresztülment ahhoz, hogy a meztelen igazságon kívül valami mással is beérné. Gondolatait egy pillanatra elterelte a kandallóban ropogó fahasábok illata, miközben azon tűnődött, hogyan is hallgathatna ezek előtt az emberek előtt azokról a valós veszélyekről, amelyekkel bizony még mindig szembenéztek. - Igen, lehet, hogy ráhibáznak, és megtalálják magukat vagy engem. Tudjuk, hogy gyilkosok, akikben a könyörületnek a szikrája sincs, mi meg valami tervüket akadályozzuk. De én éppen ezért szeretném, ha ebben a házban maradnának, messze a kíváncsi tekintetektől. Dallas, kérem, vigyen le kocsival a dokkhoz. A gondnoknak majd hagyok egy levelet, hogy ő se jöjjön ide. Megmutattam, merre vannak a fegyverek és a töltények, úgyhogy nem védtelenek. - 179 -

- De mit csináljunk, Kat, ha valaki idejön, és azt állítja, hogy az FBI-tól van? - kérdezte Steve. A nő megrázta a fejét. - Hát erre nem tudok mit mondani. Úgy értem, nem puffanthatnak le egyszerűen mindenkit, aki megjelenik, de... az első szabály az, hogy lehúzva kell tartani minden redőnyt, és behúzva minden függönyt. Semmilyen körülmények közt ne nyissanak ajtót. Ha idejön valaki szimatolni, szóródjanak szét. Valaki menjen le a telefonhoz a dokknál, és hívjon fel a műholdas készülékemen. Steve, te leszel az. Dallas, maga üdvözölje őket, ha bejönnek, Graham és Robert pedig fedezze magát a szoba végéből. - Majd kifundálunk valamit - mondta Dallas kevésbé harsányan, mint eddig. - Ha FBI-igazolványokat villogtatnak, kérdezzék meg a nevüket, kérjék meg őket, hogy jöjjenek vissza egy óra múlva, és addig is menjenek le a dokknál lévő telefonhoz, és hívjanak fel! - Hát ez elég gyenge terv, Kat... - mondta Dan csüggedten. - Tudom, de ez a legtöbb, amit tehetünk. - Felhívtam az anyámat - mondta ekkor Steve pléhpofával. A szobát döbbent csend ülte meg. - Mikor, Steve? - kérdezte Kat csöndesen. - Sajnálom, ha ezzel bajt csináltam, de nem bírtam tovább elviselni, hogy miattam emészti magát... tudják. - Mikor és hol hívtad fel, Steve? És mit mondtál neki? - kérdezte Kat, és nehezen tudta féken tartani az indulatát, melybe jó adag félelem is vegyült. - Abból a seattle-i éjjel-nappalból. Amíg maguk vásároltak. - Franc beléd, te gyerek! - fakadt ki Dallas. - És mit sikerült mondani neki? - Arról semmit, hogy hová megyünk. Tényleg! Csak annyit, hogy nincs semmi bajom, meg hogy egy FBI-os nővel vagyok, de nem mehetek haza egy darabig, mert gengszterek üldöznek bennünket. - Neveket is mondtál, Steve? - kérdezte Kat villámló szemmel. - Igen... az önét... Nagyon sajnálom. - De arról, ugye, semmit nem árultál el, hogy egy tó felé tartunk, egy hegyi házba, Chelanhoz, Stehekinbe? Az igazat mondd, Steve! A fiú vadul rázta a fejét. - Nem, nem! Ezekről semmit sem mondtam! A mamám nagyon akarta, hogy pontosan tájékoztassam, de én mondtam neki, hogy nem szabad. Kat néhány pillanatig dermedten ült, majd bólogatni kezdett. - Ha tényleg így volt, akkor valószínűleg nem történt baj. De ismét nyomatékosan kérem magukat, bármit tesznek is, ne próbáljanak felhívni senkit arról a dokk melletti telefonról! Egy szempillantás alatt visszanyomozzák az egészet, és máris itt lesznek. - Mindannyiunknak megvan a maga rokonsága, Kat - mondta Dallas. - Nekem is meg kéne nyugtatnom néhány embert... - Nekem nem - jegyezte meg Graham teljesen kifejezéstelen hangon. Katnek ekkor támadt egy ötlete. - Tudják, mit? Adjanak nekem neveket és telefonszámokat, és én majd felhívom a rokonaikat, barátaikat a biztos távolból. - Tényleg azt hiszi, hogy mindezt meg tudja oldani? - kérdezte Dan csendesen. - Nem reménytelen - felelte Kat. - Attól függ, mit hagyott hátra nekünk Walter Carnegie. Annyit legalább el akarok intézni, hogy mindannyian biztonságba kerüljünk egy olyan helyen, ahol a gyilkosok nem érhetnek el bennünket. - Feltéve, hogy magát nem kapják el. - Ennek mindig fennáll a veszélye. - Kat újra nagy levegőt vett, miközben a cipőjét nézegette és a frissen rakott tűz ropogását hallgatta. - Nézzék, ha öt napon belül nem jönnék vissza, keljenek át a chelan-tavi kompon, béreljenek autót vagy menjenek busszal Spokane-be, jelentkezzenek be az ottani FBI-irodán, és mondjanak el nekik mindent.

Dan váratlanul megölelte az ajtóban, az ölelésből szorítás lett, és a férfi egyszer csak sírni kezdett. Széles válla erősen rázkódott, ahogy beszélni próbált. - Köszönök... mindent... amit tett... hogy próbál véget vetni ennek a rémálomnak.... Nézze el nekem... hogy így bömbölök, mint egy gyerek... - 180 -

Kat is megölelte a férfit. - Semmi baj, Dan! Mindez érthető, hiszen oly sok mindenen ment keresztül. - Igen... - nyugtázta ezt a férfi, és még mindig folytak a könnyei a kötés alól. Végül aztán elhúzódott, és úgy látszott, mintha kissé megnyugodott volna. Graham Tash meg akarta szorítani Kat kezét, de ebből is ölelkezés és könnyek lettek. Steve Delaney búcsúzása is tétova ölelésben végződött. Robert az ajtónál várt. Ő félt megölelni a nőt, de azt eltökélte, hogy nem búcsúzik hideg kézfogással. Most Kat volt az, aki átölelte, és közben ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mint a férfi. - Akkor hát - mondta Kat erőltetett mosollyal, és felhúzta a cipzárt a viharkabáton, amelyet az egyik ruhásszekrényben talált - mehetünk, Dallas?

A Beaver épp akkor érkezett, amikor Kat kiszállt a rozoga, öreg Dodge-ból. Dallas is kiszállt a kocsiból, hogy átölelje Katet. - Vigyázzon magára, kislány, és jöjjön vissza minél hamarabb! - búcsúzott tőle. Kat üdvözölte a pilótát, a kezébe nyomott egy bőröndöt, majd felment a kis létrán. Már épp beindították volna a motort, amikor valami puffant a jobb hátsó talpon. - Mi az ördög volt ez? - kérdezte ijedten a pilóta, és próbált kinézni. - Lát valamit hátul? kérdezte Kattől. - Valaki van ott. De nem látom... Ekkor kinyílt a jobb hátsó ajtó, és először egy kis utazótáska repült be a gép belsejébe, majd egy potyautas jelent meg, szélesen vigyorogva. - Robert! - hüledezett Kat. - Emlékszel, miről beszéltünk tegnap? Csapatmunka! - Robert, ez nem vicc, neked tényleg ott kellene maradnod, és vigyázni a többiekre! mondta Kat meglepett, de ingerült hangon. - Dallas épp elég erős. Egyedül is megbirkózik a feladattal. Szerintem egymaga el tudná intézni Szaddam Husszeint meg az ő Köztársasági Őrezredét. A pilóta üresbe tette a motort, és a Beaver elkezdett lassan a tó közepe felé sodródni. A vízszag kellemesen keveredett a fenyőfákéval, miközben a kis hullámok lágyan csapdosták a gép talpát. A férfi hátranézett, és várta, hogy két utasa elrendezze egymás közt a dolgot. - Robert, a francba... - Azt akarod, hogy elmenjek? - Egyedül dolgozom! - Tegnap valahogy nem ilyen értelemben nyilatkoztál... - Az isten szerelmére, ez veszélyes lehet! - Én vagyok az, aki egy repülőgép-katasztrófában találta magát, aztán a dzsungelen át menekült a bérgyilkosok elől. Különben is, évente legalább egyszer muszáj, hogy rám lőjön valaki, különben senki nem hiszi el, hogy haditudósító vagyok. Tudod, ez afféle követelmény mifelénk. Kat a fejét rázta. - Nem! Én felelős vagyok... - Értem ugyan nem! Azt eldönthetjük, hogy felelősek vagyunk-e egymásért, mint egy csapat, de ne feledd, hogy profi nyomozó riporter vagyok! Tudom, hogyan kell a szőnyeg alá nézni, kiterjedt kapcsolataim vannak, és neked mindezekre alkalmasint nagy-nagy szükséged lehet. Ráadásul ez túl jó sztorinak ígérkezik, én meg benne vagyok a közepében. Értelmetlen volna rávenni egy újságírót, hogy üljön nyugton a fenekén egy csodaszép környezetben, ahol esetleg még jól is érezné magát, csakhogy ezzel felbosszantaná a szerkesztőségben a főnökét, és veszélyeztetné az állását. No tehát: még mindig azt akarod, hogy visszamenjek és anyáskodjak a többiek felett? A nő a földre nézett, megrázta a fejét, aztán ismét a férfira pillantott. - Igen... vagyis nem. Na jó. Kinevezlek helyettesemnek. - Érdekes, most mégis van rá felhatalmazásod? - Valójában nincs - mondta Kat, és a pilótára nézett. - Induljunk! - Máris, asszonyom.

Harminchetedik fejezet - 181 -

ÚTBAN SEATTLE FELÉ NOVEMBER 15. - NEGYEDIK NAP HELYI IDŐ: 12 ÓRA 00 PERC / Z-IDŐ: 20 ÓRA 00 PERC

Délre a Snoqualmie-hágót húsz mérfölddel maguk mögött hagyták, és a messzeségben feltűnt Seattle környéke. Kat vezetés közben Robertre pillantott. A férfi mélyen a gondolataiba merült, de hirtelen összerezzent és feléje fordult. - Te, támadt egy ötletem! - mondta. - Keressünk egy szállodát! A nő értetlenül nézett rá. - Hogy mi? Én nem az a fajta FBI-ügynök vagyok. Robert mosolygott. -. Gondoltam, hogy ezzel felkeltem az érdeklődésed. De komolyan beszélek. Ha meg tudjuk húzni magunkat, és van időnk megbütykölni az ottani telefont, talán megspórolhatjuk a washingtoni utat. - Hogy érted ezt? - Van egy haverom a Kongresszusi Könyvtárban. Ha modemes hozzáférést tud nekem biztosítani az ottani számítógéphez, akkor semmi szükség rá, hogy személyesen is odamenjünk. Kat szélesen elmosolyodott. - De hisz ez nagyszerű! A próbálkozást mindenképp megéri. Talán dr. Thomasról is megtudhatunk valamit. De nincs sok időnk. - Kérjünk két egymás melletti szobát, és így két telefont. - Konzervatív ötlet, Mr. MacCabe! De díjazom. Van valami ötleted a szállodával kapcsolatban? A férfi megrázta a fejét. - Valahol a Ritz Carlton és egy olcsó motel köztire gondoltam. Kat elgondolkozott. - Robert, ami a SeaAirt illeti, én... A férfi felemelte a kezét. - Kat, kérlek! Beszéltünk már erről, órákig törtük a fejünket, és mire jutottunk? Semmire! Mindössze találgatni tudunk! Tudjuk, hogy van valahol egy csoport, tudjuk, hogy van legalább egy olyan fegyverük, amivel tönkretehetik az emberi szem látóképességét, tudjuk, hogy a kormány valamiért a frászban van tőlük, és gyanítjuk, hogy az FBInál van egy tégla. Ezenkívül viszont semmit nem tudunk. - De azért van még itt valami, Robert, és ezt Carnegie üzenete is megerősíti. - Mi? - Hivatali visszaélés. - Mi?! - értetlenkedett Robert. - Valami olyasmi van ebben az egészben, mintha az amerikai kormány egyik szerve csinált volna valamit, vagy belekeveredett volna valamibe, ami annyira piszkos, hogy halálra rémíti őket a lelepleződés lehetősége. Robert rövid ideig hallgatott. - Te... ugye, nem arra célzol, hogy az egyik amerikai kormányszerv üldöz minket? - Jaj, dehogy! - vágta rá Kat. - De bárkik legyenek is ezek a férgek, amikor a nyilvánosság elé tárjuk az egész sztorit, a kormány en bloc meglehetősen kínos helyzetben lesz... - Hát ez elég kijózanító gondolat, Kat, de ne beszéljünk erről többet, míg be nem jutunk Walter fájljába. Kezdek szédülni. - Robert előrenyúlt, hogy bekapcsolja a rádiót, miközben tovább haladtak az I-90-es autópályán, most épp a Washington-tavon át. Több adóba is belehallgatott, míg végül megállapodott egy hírműsornál. Épp egy hatalmas repülőgép-szerencsétlenségről számoltak be, mely Chicago mellett történt. - Hangosítsd fel! - mondta Kat. „...lakott területre zuhant, négy mérföldre a chicagói O’Hare repülőtértől. Megkezdődtek a mentési munkálatok, de egyelőre nincs becslés arról, hogy hányan maradhattak életben. Több szemtanú is beszámolt róla, hogy az Airbus A-320-as körülbelül ezer láb magasan repülhetett a föld felett a felszállás után, amikor hirtelen előrebukott, és orral a földbe csapódott. A szemtanúk borzalmas zajról és hatalmas füstfelhőről is beszámoltak. Néhány perccel ezelőtt beszéltünk a légiirányítás vezetőjével, aki megerősítette, hogy a baleset előtt a gépről nem érkezett segélyhívás, és más módon sem jelezték, hogy baj lenne. Továbbra is folyamatosan...” - 182 -

Kat kikapcsolta a rádiót és Robert MacCabe-re nézett, akinek legalább olyan hamuszürkévé vált az arca, mint az övé. A nő nagyot nyelt. - Kétségtelenül... - kezdte Kat. - Igen. Én is ugyanazt gondolom. - Persze, lehet műszaki oka is. Valami meghibásodás, a fékszárnyak aerodinamikai hibája, vagy... vagy az egyik oldali féké. Az is lehet, hogy belefutottak egy másik nagy gép légörvényébe. Robert meggyőződés nélkül bólogatott. - De valószínűleg egyik sem. Manapság már nemigen történnek balesetek ilyen okokból kifolyólag. És ez a mostani már a harmadik hat hét alatt. Azt már tudjuk, hogy kettőnek ugyanaz volt az oka. Tegnap magad mondtad, hogy újra meg fog történni. Kat a műszerfalra csapott, megijesztve Robertet. Amikor a férfi rápillantott, látta, hogy egész testében megfeszül, majd szétrobban a tehetetlen dühtől. - A francba! Abba a rohadt, kurva életbe! - De, Kat...! - Az isten verje meg! - Hé, jól vagy? A nő oldalt fordult, és villámló szemmel nézett rá. - Nem, egyáltalán nem vagyok jól! Utálom, ha azt kérdezik, hogy jól vagyok-e, amikor nyilvánvalóan legszívesebben megdöglenék! - Bocsánat... - Ne kérj bocsánatot! Ez az én magánkínom. Istenem... Képtelen vagyok elhinni, hogy hagytalak felszállni arra a hongkongi gépre, amikor tudnom kellett volna, hogy célpont leszel... és aztán hagytam azt is, hogy a bizonyíték, a fegyver, meg az egyik bűnöző eltűnjön Honoluluban, mert... - Mert egy remekül megrendezett, profi színjátéknak estél áldozatul, ami mindenki mást is megtévesztett volna. - Robert, kérlek, ne próbálj mentegetni! Ha van valami, amit az apám alaposan belém vert, az a felelősségérzet. Ha az ember elront valamit, hát ismerje be, és vállalja a következményeit. - Na, de mégis, hol rontottad el? Ott, hogy nem láttál a jövőbe? - Pontosan - mordult fel Kat. - Nézd - mondta Robert -, a felelősségérzet akkor rendjén való, ha hibát követtünk el, de ebben az esetben... Kat nagyot sóhajtott, és indexelni kezdett jobbra. Az autópálya leállósávjába kormányozta a mikrobuszt, majd lefékezett. - Mi az, miért álltunk meg? - kérdezte Robert riadtan. - Nézz rám, Robert! - Nézlek. - Hálás vagyok, amiért nőnek látsz, és tudom, hogy a férfiösztöneid azt súgják, meg kell védened, de tudatában kell lenned, hogy olyan emberrel van dolgod, aki legalább annyira profi és felelősségteljes, mint te. Ne próbálj megvédeni a választott hivatásom következményeitől... Hallgatott egy darabig, aztán hozzátette: - Ezért akartam egyedül jönni. - Kat, én nem próbáltalak megvédeni... - Dehogynem! Igyekeztél megóvni a kicsi lányt attól, hogy rosszul érezze magát, amiért jól elizélte a dolgokat. Az önváddal magam is megbirkózom. - Akkor hát, ha jól értem, nem mondhatok neked semmi olyasmit, amivel implicite a támogatásomról biztosítalak? - Ezt nem mondtam. Egyszerűen csak nincs szükségem arra, hogy valaki el akarja feledtetni velem a hibáimat. - Ohó, értem már! Akkor tehát csak hibákat akarsz! Jó, mondok én neked hibát. Túlságosan beletemetkezel a munkádba ahhoz, hogy oda tudj figyelni a környezetedben lévők érzéseire. - Micsoda? Ezt nevezem! Tudod, én pszichológus vagyok! A férfi habozott, majd intett, mintha a témát akarná elhessegetni. - Hagyjuk! - Dehogy hagyjuk! Te kezdted! Mondj egy példát! Robert előrefordult, de Kat odahajolt elé, és a szemébe nézett. - Nem tudsz mondani, igaz? Tudod nagyon jól, hogy érzékenyen reagálok a körülöttem lévők érzéseire. - 183 -

Robert Kat felé fordult, kérdően felvonva a szemöldökét. - Valóban? Akkor hogyhogy nem vetted észre tegnap, mennyire szerettelek volna megcsókolni? Döbbent csend. Robert legalább annyira meglepődött magamagán, mint Kat rajta. Aztán, mint aki jóvá akarja tenni a dolgot, békéltetően felemelte a kezét és félrenézett. - Bocs, Kat, nem akartam... csak úgy véletlenül kicsúszott a számon. Kat a tenyerébe vette a férfi arcát, és maga felé fordította. - Örülök, hogy ezt mondtad. És igenis tudtam, mert én is pontosan ugyanazt éreztem. De rossz helyen voltunk, és rossz időben. - Rossz időben, az igaz. De a hely egyértelműen jó lett volna... - jó néhány másodpercen át nézte a nőt, és lassan mosoly terült szét az arcán. - Ez az én formám... - fakadt ki belőle. - Találok egy nőt, aki igazán tetszik, és püff neki, az egész egy terrorakció kellős közepén zajlik! - Ezért jöttél utánam ma reggel? - kérdezte Kat csendesen. A férfi megrázta a fejét. - Részben. A fő oka tényleg az volt, amit mondtam: a sztori, az üldözés, meg a szükség, hogy két agy őrlődjön ugyanazon a problémán. A háttérből halk pittyegés hallatszott. - Ez nem a csipogód? - kérdezte Robert. Kat a táskájáért nyúlt, kinyitotta, s erre a hang felerősödött - De. Azt hiszem, próbáltam nem meghallani. - Lenyomott a készüléken egy gombot. Arca elkomorult, ahogy az üzenetet elolvasta. Jake az. Utoljára utasít, hogy lépjek vele kapcsolatba, és tegyek lépéseket annak érdekében, hogy téged és a többieket átadjalak mint tanúkat. - Minek a tanúit? A nő felsóhajtott és megrázta a fejét. - Hát először is mint tömeggyilkosság tanúit. Tulajdonképpen igaza van. Amit most teszek, az felfogható az igazságszolgáltatás akadályozásaként is. - Ugyan, ez baromság! - csattant föl Robert. Kat előhúzta a műholdas telefonját. - Biztos vagy benne, hogy nem tudják lenyomozni? - kérdezte Robert, a készülékre bökve. - Biztos. Ha földi mobilhálózatot használna, le tudnák nyomozni, de úgy fogom beprogramozni, hogy maradjon a műholdas rendszeren. A telefon hirtelen megcsörrent, és Kat automatikusan lenyomta a megfelelő gombot, hogy fogadja a hívást, de abban a pillanatban rájött, hogy hibát követett el. Robert ugyanebben a pillanatban szólalt meg. - Talán nem a legjobb ötlet... Kat rögtön lenyomta az OFF gombot, remélve, hogy bárki volt is a vonal túlvégén, nem hallott semmit. A telefon újra megszólalt, mire a nő összerezzent, és gyorsan újra lenyomta a kikapcsoló gombot. A csörgés elhallgatott. - Le tudnak ezzel nyomozni? - kérdezte Robert. A nő ránézett, és arca nagy riadalomról árulkodott. - Most már elbizonytalanodtam... De induljunk tovább, és keressük meg azt a szállót! Nagy munka vár ránk, és közben meg kell maradnunk mozgó célpontnak. LAS VEGAS, NEVADA

A szobában szinte kitapintható volt a feszültség, ahogy a sok hamuszürke arcú férfi ott téblábolt, miközben az egyikük még szorosabban tartotta a kagylót a füléhez. - Pillanat! - mondta az ujját felemelve, hogy elcsendesítse a többieket. Az átmeneti irodát egy ipari parkban állították fel a Nellis légibázis közelében. Egy pár F-15-ös Eagle húzott el a feje fölött, mire ő elkomorult és felnézett. Lenyomta a telefon egyik gombját, hogy új vonalat kapjon, majd újra feltárcsázta a számot. Valaki felvette Bronsky telefonját... és egy pillanatra férfihangot hallottam a háttérből. Olyan volt, mintha felvette és gyorsan letette volna. Visszahívom. - Fél percet várt. - Most nem veszi fel. - A férfi arcán hirtelen meglepett, de örömteli kifejezés jelent meg, miközben a társai felé fordult - Nem hiszem el! - 184 -

- Mit? - kérdezte az egyikük. - Ez az itthoni 800-assal kezdődő szám volt. A műholdas telefonjának a száma. Az, amelyik mobilrendszeren próbál kapcsolatot teremteni. És kicsöngött. - Nocsak! - mondták néhányan. - Ami azt jelenti, hogy amikor nem vette fel, a rendszer lejátszott egy kis üzenetet egy azonosító résszel. Még mindig Seattle-ben van, Larry! Megtaláltuk a csajt! - Azt mondod, férfihangot hallottál a háttérből? - Igen - felelte amaz izgatottan. Az egyik férfi erre egy kazettát csúsztatott egy kis hordozható magnóba, majd elindította. A szobát Robert MacCabe hangja töltötte be, egy nemrégiben lezajlott televíziós szerepléséből. A férfi fél perc után megállította a szalagot. - Ezt a hangot hallottad? A másik férfi elmosolyodott és bólintott - Bizony! - Akkor hát, uraim - mondta a főnök -, két legyet is ütöttünk egy csapásra. Tudjuk, hogy Maccabe is Bronskyval van, és hogy valahol Seattle-ben tartózkodnak. - Na és a többi négy? - Ki tudja? Lehet, hogy otthagyták őket valahol, de az is lehet, hogy viszik őket magukkal. Egy pillanatig semmi nem történt, aztán a szobában lévő öt ember hirtelen rávetette magát a sok telefonra. A Las Vegas-i McCarren repterén várta őket egy gép, amellyel húsz percen belül felszállhatnak. - Mit vigyünk? - Minden fegyvert, amit csak tudunk. A csaj hibákat követ el. Ezúttal elkapjuk azt a formás kis seggét.

Harmincnyolcadik fejezet SEATTLE, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 15. - NEGYEDIK NAP HELYI IDŐ: 2 ÓRA 20 PERC / Z-IDŐ: 22 ÓRA 20 PERC

A Seattle déli részén lévő Renton egyik jellegtelen szállodájában, álnéven foglaltak két szobát, ami csak csekély mértékben csökkentette a pénzautomatából felvett összeget. Néhány perc alatt berendezkedtek a szállásukon, majd összenyitották a két helyiséget elválasztó ajtót. Kat bekukkantott Robert szobájába. Csípős megjegyzést tett a falakon látható szállodai „műalkotásokra”, majd tekintete a telefonon állapodott meg. - Kezdhetnéd azzal, Robert, hogy megpróbálsz bejutni a Kongresszusi Könyvtár számítógépébe! Én a műholdas telefonon felhívom Jake-et. A férfi bólintott, majd lerogyott az ágyra, s a telefonért nyúlt. Szemét a nőre függesztette. Először a Kongresszusi Könyvtárban lévő kapcsolatomat kell munkára fognom. Kat félig betette maga mögött az ajtót, majd bekapcsolta a műholdas telefonkészüléket. Gyorsan a szatellitrendszerre váltott, még mielőtt a készüléknek ideje lett volna a földi mobilhálózathoz csatlakoznia. Beütötte az FBI washingtoni központjának számát, és csöppet sem lepődött meg azon, hogy Jake Rhoades hangja rettenetes feszültségről és haragról árulkodik. - Kat! Hála istennek! Mondd csak, mégis mi a fenét művelsz? - Ügyelek mindannyiunk biztonságára! Valaki információt szivárogtat ki az irodából, Jake, de ezt te is tudod! Tegnap valahányszor veled beszéltem, arról a másik oldal is azonnal értesült. - Miről beszélsz? Csak nem engem vádolsz?! - Dehogy! Ne gyerekeskedj! Az elmúlt éjszakán minden tőled telhetőt megtettél, hogy megvédj minket Seattle-ben, de láthatod, mi történt! - Szóval mi történt, Kat? - kérdezte Jake. - Csupán egy kódolt üzenetet kaptam a csipogómra, amelyben annyit közöltél, hogy a föld alá vonulsz, majd később egy kétségbeesett csoport rájön, hogy te meg a többiek kiugrottatok a gépből, és nyom nélkül eltűntetek az - 185 -

éjszakában. Minden órában rád csipogtam, de te, bár legalább tucatnyi biztonságos módját ismered a visszahívásnak, nem tartottál érdemesnek rá. - Megvolt rá az okom - felelte megfontoltan Kat. - Most azonban nem mondhatok többet erről. - Ha azzal mentegetőzne, hogy tökéletesen elhagyatott, távoli területen tartózkodott, ahol még a rádiójeleket sem tudta fogni, könnyen elvezethetne Stehekinig, amivel a többieket nagy veszélybe sodorná. Ezért inkább arról beszélt, hogyan irányították át a DC-10-est az utolsó pillanatban a déli kapuhoz. - Igen - mondta -, hallottunk róla, amikor a csapat átvonult a South Satellite-terminálhoz, és kiderítette, hogy valaki hamis igazolványt mutogatott mindenfelé. - De nem füleltétek le a bajkeverőket, igaz? - kérdezte a nő. - Egy lépéssel előttünk jártak - felelte rövid habozás után Jake. - Amikor el akartuk kapni őket, megölték az egyik seattle-i ügynökünket. Jimmy Causlandnek hívták. Felesége volt, két gyereke. Öt golyó, három a fejébe. Valószínűleg hangtompítót használtak. Hála e szerencsétlen incidensnek, most már legalább biztosak lehetünk abban, hogy léteznek, és hamis FBIigazolványokat használnak, de fogalmunk sincs róla, kik lehetnek, és hol találhatjuk meg őket. - Mi pedig éppen ezért igyekeztünk eltűnni néhány napra. - Kat, az iroda nem szavatolhatja sem a te biztonságodat, sem a többi túlélőét, amíg magányos farkast játszol! - Másképp sem védhetnétek meg! Addig semmiképp sem, amíg be nem tapasztják a tégla száját. Emlékszel, mi történt tegnap este a Sea-Tacben? - Mindennek ellenére, azonnal vissza kell hoznod őket! Ez parancs! - Időre van szükségem, Jake, bár nem tudom, mennyire. Ha megint beüt valami gikszer, nekünk végünk. Ezek a gyilkosok mostanra teljesen begőzöltek, és abban is biztos vagyok, hogy a parancs azóta már úgy szól: „Figyelmeztetés nélkül lőni!” - De már legalább tudjuk, mi a nevük! - A nevük?! - hitetlenkedett. - Ez a szervezet, vagy minek nevezzem őket, Nürnbergnek hívja magát. Nyilván arról a németországi városról, ahol a náci háborús főbűnösök pere zajlott. - Mi a fene! És tudjuk, hol találjuk őket? - Egyetlen nyom sincs, bár néhányan úgy gondolják, hogy közel-keleti érdekeket képviselhetnek, esetleg Líbia, Irak, Irán vagy valami hasonló ország áll mögöttük. Csupa kedves ismerős! - A név - jegyezte meg Kat - valami bosszúszomjas szövetségre is utalhat az Egyesült Államok ellen, valamire, ami a háborús bűnökhöz kapcsolódik, vagy az USA-nak egy háborús bűnökre adott válaszlépéséhez. Talán Szerbiáról lehet szó. - Ezt nem tudjuk, mindenesetre ma reggel a posta megkerülésével kézbesítettek a CNN-nek egy levelet, amelyen egyetlen használható ujjlenyomatot vagy bármilyen más azonosításra alkalmas jelet sem találtunk, viszont éppen elég nyilvánosságra nem hozott tényt tartalmazott ahhoz, hogy hitelesnek tekintsük. - Na! Ezek szerint közölték a követeléseiket? - Nem. Csupán bejelentették a létezésüket. A közlemény lényege annyi, hogy továbbra is folytatják annak demonstrálását, hogy a világ bármely pontján, akármikor képesek bármilyen repülőgépet elpusztítani, egészen addig, amíg hajlandóak nem vagyunk arra, vagyis érthetőbben: amíg eléggé meg nem puhítanak, hogy meghallgassuk a követeléseiket. - Ajjaj! És ez rögtön a chicagói szerencsétlenség után történt? - Igen. A levél pontosan beszámolt róla. Kat, az újságok, a tévécsatornák egyre hisztérikusabban kommentálják az eseményeket, a Fehér Házból is hihetetlen nyomás nehezedik ránk, válaszokat követelnek, a nevedet pedig igen gyakran és nem éppen szeretettel emlegetik. Úgyhogy figyelj rám! Teljesen kicsúszott a kezemből az irányítás. Itt az irodában talán még megvédhetlek mindazért, ami eddig történt, de ha leteszem a kagylót, és nem egyezzünk meg abban, hogy veled együtt az összes túlélő is hazatér, az igazgató elrendelte, keressünk meg és tartóztassunk le! - Mégis milyen alapon? - kérdezte Kat elfúló hangon. - 186 -

- Az igazságszolgáltatás akadályoztatása, valószínűsíthető emberrablás, és még vagy fél tucat indok. - Azok az emberek önszántukból maradtak velem, Jake! - Az a Delaney nevű kamasz a törvények szerint még túl fiatal ahhoz, hogy önálló döntést hozhasson ilyen esetben. Az apja megkongatta a vészharangot, és mindent megtesz azért, hogy megtalálja a fiát, téged pedig bíróság elé állítson. - Az apja?! - Nem ismerem a részleteket, de a pasas teljesen begőzölt. Úgy tűnik, tudja, hogy a fia veled van, és törvénysértéssel, emberrablással vádol téged, meg persze minket is, még a szexuális zaklatás lehetőségét is felvetette. - Az isten szerelmére, Jake, miket beszélsz! Szexuális zaklatás?! Miféle sületlenség ez? - Csak közlöm veled, Kat, hogy az FBI ügynökei sem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy eltüntetnek embereket, főleg nem kiskorúakat, anélkül, hogy ezért a törvény és munkaadójuk előtt felelniük ne kellene. Láthatóan az apja gyámsága alatt áll. Törvényesen jár el. - Ezek szerint fel kellene adnom Steve-et csak azért, hogy utána végignézzem, ahogy apja kitárt karjai felé rohanva, automata fegyverekből záporozó golyók végeznek vele? Ez aztán a terv! - A törvényességnek megfelelően kell eljárnunk, Kat! Te is erre tettél esküt. Végeredményben a törvény betartatása a feladatod. - Jake, ide hallgass! Az összes érintett, egyetlen kivétellel, a saját akaratából rejtőzködik, és én most nem vagyok velük. Nagyon messze járok onnan, ahol a többiek meghúzták magukat, és a csoportból egy ember elkísért engem. Ez az ember azonban nem Steve Delaney. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy valami nyomot találjunk. Még ha azon a véleményen is lennék, hogy biztonságos, amit azonban nem hiszek, akkor sem áll módomban átadni neked a többieket. - El kell mondanod, Kat, hogy hol vannak! - Nem tehetem. - A francba! Kat, elég ebből! Ez az utolsó figyelmeztetésem. Ha leteszem anélkül, hogy elárulnád, amit tudni akarok, fuccs az állásodnak, és talán a szabadságodnak is. Gondolom, semmi kedved sincs ígéretes FBI-ügynökből egyszerre csak üldözött bűnözővé válnod... Kat nagyot sóhajtott. Feszült csend támadt köztük. - Nézd, Jake, akár helyesnek tartod, akár nem, akár kirúgnak, akár nem, akár letartóztatási parancsot adnak ki ellenem, akár nem, személyesen jelentkezem öt napon belül. Ha addig sem bízol meg bennem, nem hibáztatlak, de ezekért az életekért én felelek! És Jake... őszintén sajnálom, hogy ellen kell szegülnöm neked. - Ezt én is nagyon sajnálom, Kat - felelte Jake nagyot sóhajtva. A nő már tudta, mi következik: - Mert ettől a perctől fogva... Kat letette a kagylót, még mielőtt Jake kimondhatta volna a „felfüggesztelek” szót. Aztán hosszú ideig csak ült a készülék mellett. Időközben Robert MacCabe lépett a szobába eltorzult arccal, és csendesen álldogálva fürkészte a nőt. - Robert, figyelmeztetnem kell téged - szólalt meg végül Kat, hangját igyekezve minél halkabbra fogni, s áthajolt az asztalon. - Biztos akarok lenni abban, hogy megadtam neked a lehetőséget a kiszállásra. - Miről beszélsz? - kérdezte a férfi. - E pillanattól fogva bármi módon segítesz nekem, az bűnpártolásnak tekinthető, másképpen tudatos segítségnyújtásnak egy bűncselekmény elkövetésében. Noha, amennyire tudom, formálisan nem függesztettek fel, mivel semmit sem hallottam, ami erre vonatkozna, Washingtonban senki sem támogat, és most úgy kezelnek, mint valami renegátot - Részletesen beszámolt a telefonbeszélgetésről. - Nem szívesen mondom ezt, de szerintem az lenne a legjobb, ha minél messzebbre kerülnél tőlem. Csupán tizenkét órányi előnyt kérek, mielőtt értesítenéd Washingtont, és elmondanál nekik mindent, amit tudsz. - Hagyd abba, Kat! - Robert, nem akarom, hogy velem együtt te is bűnözővé válj, ha itt rosszul sülnének el a dolgok! A férfi előrehajolt, és mélyen a nő szemébe nézett. - 187 -

- Nem hagylak el. Szükséged lesz a segítségemre. Hogy őszinte legyek, még a szövetségi bíróság határozatát lobogtatva sem tudnál lerázni. AZ FBI KÖZPONTJA, WASHINGTON

Jake Rhoades igazgatóhelyettes felpillantott a konferenciaasztal mellől, ami felett eddig görnyedt. Arcán baljós kifejezés ült. - Igen? - vakkantotta. Egy húszas évei végén járó ügynök nyújtott felé egy papírlapot. - Ne haragudjon, hogy zavarok, de azt mondták... Jack kirántotta a kezéből a papírt. - Mi ez? - Sikerült nagyjából bemérnünk azt a területet, ahonnan a hívás jött. - Helyes. Hol az a hely? - Nos... tizenöt négyzetmérföldnél pontosabban nem tudták meghatározni, s még ehhez is hatalmas nyomást kellett gyakorolni a távközlési cégre... - Hol az a hely, a kutyaúristenit, nyögje már ki! Mit gondol, üdülni jöttem ide?! - Seattle. Legalábbis a közvetlen környéke. - Rendben. Köszönöm. Elnézést a kirohanásért. - Semmi gond. - Az ügynök sarkon fordult és távozni készült, amikor Jake utánaszólt, mire az megtorpant és visszafordult. - Igen, uram? - Nézze, Kat Bronskyt azóta ismerem, hogy az Iroda kötelékébe lépett, és nagyon jó véleménnyel vagyok róla. Amit most teszünk, rendkívül fájdalmas nekem... - Értem... - El akarta mondani, hogyan sikerült bemérniük a hívást? Az ügynök bólintott, és közelebb lépett Jake-hez. - Egy amerikai távközlési cégről van szó, amelynek szolgáltatásai a világ minden táján elérhetők, és először egyáltalán nem akartak együttműködni velünk. Tudjuk, több mint hetven műholdjuk kering körülbelül négyszázötven mérföld magasban, és a számítógépeik segítségével képesek a felszínről érkező jelek forrását háromszögeléssel bemérni. A Szövetségi Távközlési Főfelügyeletnél dolgozó néhány barátunknak kellett igen hathatós nyomást gyakorolni rájuk, hogy végül hajlandóak legyenek segíteni. - Tizenöt mérföldes pontossággal mérték be? - Lehetett volna pontosabban is, de erre már végképp nem voltak kaphatók. Abba azonban beleegyeztek, hogy továbbra is nyomon követik a jelet, de fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy csak azért segítenek, mert a telefon az FBI tulajdonát képezi. Amikor az ügynök távozott, Jake a szobában várakozók felé fordult - Nos, uraim, bevetés! Kat Bronsky valahol Seattle-ben jár, és nekünk meg kell találnunk öt, mielőtt a Nürnberg-csoport találna rá. RENTON, WASHINGTON ÁLLAM

R

obert bekapcsolta a szobájában lévő tévékészüléket, lehalkította, s hozzálátott a Kongresszusi Könyvtárhoz való hozzáférést biztosító - éppen vakációzó - kapcsolatának felderítéséhez. Már vagy a huszadik telefonhívást bonyolította le, amikor egy, a tévében felvillanó kép vonta magára a figyelmét. A távirányítóért nyúlt, és látta, hogy a chicagói repülőgépszerencsétlenség jelenetei elevenednek meg a képernyőn, majd hirtelen dallasi képekre váltottak. Felerősítette a hangot. A bemondó éppen valamilyen repülőtér lezárásáról beszélt. Robert letette a telefonkagylót, és gyorsan a Kat szobáját az övétől elválasztó ajtóhoz lépett. A nő egy pillanatra abbahagyta a telefonálást, de máris újabb számokat billentyűzött be a készüléken. - Érdemes lenne látnod, amit most a negyedik csatornán mutatnak! - 188 -

A nő a távirányítóért nyúlt, és ugyanarra a csatornára állította a készüléket. Az irdatlan méretű Dallas/Fort Worth Repülőtér képeit éppen a terminálról terminálra vándorló, ideges utasok felvételei váltották fel, majd bejelentkezett a helyszíni tudósító. „Köszönöm, Bill. A Dallas/Fort Worth Nemzetközi Repülőtéren bizonytalanság és kétségbeesés uralkodik. Ez a helyzet ma délután alakult ki, azt követően, hogy egy névtelen fenyegetés miatt az összes induló és érkező járatot törölték. A reggeli chicagói repülőgépszerencsétlenségért egy magát Nürnbergnek nevező csoport vállalta a felelősséget, amely emellett a Vietnamban lezuhant amerikai Jumbo és a múlt hónapban Kuba mellett szerencsétlenül járt, ugyancsak amerikai járat katasztrófájában játszott szerepét is beismerte. Két órával ezelőtt egy ismeretlen telefonáló, aki azt állította, hogy tagja a fent említett terroristacsoportnak, megfenyegette a repülőteret, hogy elpusztítja az összes ide érkező és innen induló járatot. Ennek eredményeképpen, ahogy már említettem, teljes a káosz, és a több ezer itt ragadt utas eddig jóformán semmiféle tájékoztatást sem kapott” Robert az asztalhoz húzott egy széket, leült, majd Katre pillantott, aki dermedten meredt a képernyőre. Amikor a híradás véget ért, kikapcsolta a készüléket. - Most már tudjuk, mire készülnek. Igyekeznek minél nagyobb rémületet kelteni. - De mi célból? - Persze, ez az egyetlen kérdés maradt megválaszolatlanul. Vajon mit akarnak? - Váratlanul felállt, és megkocogtatta a férfi vállát. - Kelj fel! Kell a széked. Folytassuk a telefonálást. Eredményt kell felmutatnunk. Úgy látszik, egyetlen ember sem él e bolygón dr. Brett Thomas néven, bár még mindig van néhány ötletem arra vonatkozóan, hogy milyen adatbázisokban kutassunk. Te hogy állsz? Robert elmondta, mit derített ki a vakáción lévő emberükről. - Hát persze! Természetesen ez is akkor megy nyaralni, amikor szükség lenne rá... - jegyezte meg Kat gúnyosan. - Murphy sosem alszik! - Ezt hogy érted? - értetlenkedett Robert. Kat az asztal mellé húzta a széket, amelyről Robertet az imént felállította, s leült rá. Maga elé rakta jegyzettömbjét, és felemelte a telefont. - Murphy törvénye... - magyarázta kifejezéstelen arccal. - Aha! - bólintott gondterhelten Robert - Ami elromolhat, az el is romlik. Ez az, ugye? - De tudod azt is, hogy mi következik Murphy törvényéből? - kérdezte Kat - Az, hogy Murphy optimista volt.

H

árom órán keresztül megállás nélkül dolgoztak szobájuk mélyén, laptopjaikkal a telefonvezetékre csatlakozva, amikor éppen nem magán a telefonon beszéltek valakivel. Kat először Robert, majd saját gépével csatlakozott az internetre saját hozzáféréseiken keresztül, de közben körültekintően beiktatott néhány nehezen lenyomozható, 90-es körzetszámú telefonszámot is. Mindkét szobában bekapcsolták és a CNN-re állították a tévéket, ahol a képek és a változatos jelentések jól láthatóan körvonalazták a gyorsan terjedő pánikot a polgári repülőtársaságok körében, amikor Atlanta és Salt Lake City is feliratkozott a telefonos fenyegetések miatt bezárt nagyobb amerikai repülőterek listájára. Már majdnem délután öt óra volt, amikor Robert mosolyogva belépett Kat szobájába, és a nőhöz osont. - Hogy haladsz? - kérdezte. A váratlan hangtól Kat összerezzent. - Nem hallottam, hogy bejöttél - felelte, s felnézett a képernyőről. - Még mindig semmi eredmény. És nálad? - Nos, először csak annyit tudtam meg, mikor és hol lesz Wally temetése, s hogy amióta itt vagyunk, két újabb fenyegetés érkezett, miáltal bezárták az atlantai Hartsfield és a Salt Lake City-i repteret. Ez a Nürnberg-csoport igencsak próbálgatja az erejét. - Vagy ma van a telefonos rémisztgetők világnapja - jegyezte meg Kat. - De sikerült megtalálnom a nyaraló barátomat. - 189 -

- Hol van? - érdeklődött Kat. - Tahitin. - Jesszus! És segít nekünk? - Igen, ha módjában áll. Most valószínűleg egy nyilvános fülkében ácsorog egy elhagyatott partszakaszon, és igyekszik kijárni nekünk a különleges hozzáférési engedélyt, amíg egy igencsak lengén öltözött fiatal hölgy várni kénytelen azzal, amivel eddig elütötték az időt. - Ezt muszáj volt hozzátenned, igaz? - kérdezte Kat. - Hát, igen... Mondd azt, hogy irigykedem. - Ezek szerint vissza fog hívni? Hé, nem adtad meg neki ezt a telefonszámot, ugye? - Frászt! - ráncolta a homlokát Robert. - Én hívom őt vissza, de azért a telefonkártya-számok miatt aggódom. Nem hozhatók veled összefüggésbe? - De igen, azonban csak némi nyomozás után - felelte a nő. - Biztos vagy benne? - Nem lehetek száz százalékig biztos, de még így is elég jók az esélyeink, és nem használhatjuk mindenre a műholdas telefont. A számítógépből csipogó hang hallatszott. Kat felemelte az ujját, a képernyő felé fordult, majd leütött néhány billentyűt. - Mi az? - kérdezte Robert. - Tudósokról összeállított lista, egy kevéssé ismert adatbázison. Eddig képtelen voltam... előrehajolt, hogy még egy utasítást adjon a gépnek. - No, várj csak egy percet. Egyetlen percet! - Mi az? - Csak egy név, amit az előbb megpillantottam... Eszembe jutott valami. Ne moccanj! Robert megkerülte a nőt, és ő is a képernyőre szegezte a tekintetét, amikor egy név és egy rövid összefoglalás jelent meg a szemük előtt. - Te, Kat! Nem Thomasnak hívják az illetőt? Kat izgatottan rázta meg fejét. - Nem, nem! Carnegie összekuszált néhány dolgot. A fickó, akit keresünk, nem Brett Thomas, hanem dr. Thomas Maverick. - Micsoda? Biztos vagy benne? - Áthajolt a válla felett, és szemével követte a nő mutatóujját. - Nézd meg a referenciáit, Robert! Az amerikai kormány alkalmazásában állt az elmúlt majdnem harminc évben. Los Alamos, Oak Ridge, Tennessee, NASA, azután pedig Las Vegas. - Vegas? Mi van ott? - Nem tudom pontosan. Talán sok ott a munka. A Nellis légibázis Vegasban van, de az is lehet, hogy nyugdíjba vonult. - És Thomas nincs? - Az elmúlt hatvan évben a nyugati féltekén egyetlen doktori címet sem kapott ilyen vagy hasonló nevű illető - rázta meg fejét - De ez... - Bret Maverick. James Garner figurája abból a klasszikussá lett tévé-show-ból. Okosan összevegyítette a neveket! Cím? - Ne aggódj! Ha tudom a nevét, a címét is megtalálom. Folytasd te is a munkát! Hívd vissza Tahitit! És ne csorgasd a nyálad! - Kösz. Te nem vagy még éhes? - Még nem - rázta meg a nő a fejét - Először a válaszok kellenek! Öt perc elteltével Robert savanyú képpel tért vissza Kat szobájába. - Mi történt? - Meg tudja csinálni, de csak késő este. Minden este megjelenik egy ablak, amelyben frissítik a rendszert. Csak ekkor adhat hozzá a listához újabb felhasználókat. - Mégis, mikor lesz ez? Robert az órájára pillantott. - Most fél hat van. Azt mondta, hívjam vissza este fél tízkor, a mi időnk szerint. Kat arcára mélységes aggodalom ült ki. - Nem terveztem, hogy ilyen sokáig maradunk. Nem tudhatjuk, ki jár a nyomunkban... - Ugyan, Kat, hogyan találhatnának ránk? A nő nagyot sóhajtott - A telefonhívások, a műholdas telefonbeszélgetés... Nem tudom, de nem szeretnék egyetlen pillanattal sem tovább itt időzni, mint amennyi feltétlenül szükséges. - 190 -

- Ne majrézz! Én bízom a profik ösztöneiben! A nő bólintott - Eszembe jutott még valami. - Az ágy szélére mutatva intett Robertnek, hogy foglaljon helyet. - Vegyük végig az egészet még egyszer... Hátha eddig elkerülte a figyelmünket valami teljesen nyilvánvaló részlet. - Rendben. - Először is a kubai partoknál elveszítjük az MD-11-est, méghozzá egy olyan fényjelenség következtében, amely szó szerint kiégette legalább az egyik pilóta szemét. Ezt tényként könyvelhetjük el. - Igen. - Aztán, a Meridian 5-öst egy hasonló fegyverrel támadják meg, valamilyen elektromágneses szerkezettel, és te magad is túléled a katasztrófát. - Igen. - És most itt van a chicagói szerencsétlenség, meg ez a csoport, amelyik a németországi Nürnbergről nevezte el magát, végül vállalta a felelősséget, most pedig a legfontosabb repülőtereket fenyegeti. - Igen. Vélhetőleg. - Igen, de miért? Ezek az emberek iszonyatos mennyiségű időt, pénzt és munkát fektettek abba, hogy gyilkoljanak és terrorizáljanak: Miért teszik mindezt? - Talán a pénzért, ahogy azt először is gondoltuk. Meglehet, hogy hatalmat is akarnak szerezni, de én elsősorban a pénzre gondolok. - Miért? - kérdezte Kat. - Hát... talán mert nagyon jól szervezettek, és láthatóan anyagi gondjaik sincsenek. Nem? - Pontosan! - bólogatott a nő lelkesen. - De eddig semmilyen követelésüket sem hozták nyilvánosságra. Nos, talán azért nem, mert először igyekeznek megpuhítani minket. De mi van, ha a teljes káoszt tűzték ki célul? Robert közelebb hajolt, és a nő arcát fürkészte. - Ezt hogy érted? - Most jutott eszembe, hogyan lehet pénzt szerezni azzal, hogy alaposan meggyengíted a repülőtársaságokat? Mi lenne, ha gyorsan eladnák a részvényeiket, vagy eléggé felpuhítanák az ágazatot néhány nagyobb felvásárlási tranzakcióhoz? Eddig azt hittük, hogy ezeknek a terrortámadásoknak akár közvetve, akár közvetlenül politikai céljuk van, és amíg mi arra számítunk, hogy zsarolásokkal vagy váltságdíj követelésével állnak elő, addig ők talán már meg is kapták, amit annyira akartak, azáltal, hogy a repülőtársaságokat az összeomlás szélére sodorják. - Hogy áll a tőzsde? - érdeklődött Robert. - Totális mélyrepülés. Tízszázalékos csökkenés. Ha így folytatódik, az árak megállíthatatlan zuhanásba kezdenek. - Ezek szerint... olyan embert keresünk, aki sok repülőrészvényt vásárol? - Nem tudom - vonta meg a vállát a nő -, de logikusan hangzik. Milliókért milliárdokat. Robert követte a logikáját. - vagyis ez az egész a pénzre épül? - Méghozzá rengeteg pénzre. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy mennyibe kerül jól képzett, mindenre kapható zsoldosokat alkalmazni, akik korántsem hemzsegnek mindenfelé. Megrázta a fejét, és hátradőlt. - Igen... a pénz itt sokkal nagyobb szerepet játszik, mint gondoltuk. Biztos vagyok benne. De lehet, hogy csak Szaddam Husszein vagy más diktátor, esetleg Milosevics szórja a pénzét, hogy végre elérje, amit nyílt eszközökkel képtelen, de szerintem itt inkább üzletről lehet szó... Olyanról, amely rendkívül jól szervezett, személytelen, és mentes mindenféle politikai céltól. Kat átnyúlt a távirányítóért, hogy felhangosítsa a tévét. Gyorsan váltogatta a csatornákat, és figyelmét teljesen elkerülte, amikor egyszer csak saját maga villant fel a képernyőn. - Hé! - kiáltott Robert, és a képernyőre mutatott. - Menj vissza az előzőre! - Miért? - Valaki ott éppen úgy nézett ki, mint te. Kat értetlenül bámult rá, majd visszament az előző csatornára. - Ott! - mondta Robert. - Most már nem téged mutatnak, de ez az az adó. A híradó bemondója Washingtonban, az FBI központjának épülete előtt állt. - 191 -

„...a tizennégy éves Steven Delaneyt, mint már említettem, a jelentések szerint a FBI egyik különleges ügynöke, Katherine Bronsky tartja fogva. Az ügynöknőnek ez a fényképe egy éve készült, amikor egy coloradói repülőgép-eltérítéses ügy felderítésében nyújtott kiváló teljesítményéért kitüntették. Bronskynál feltehetően fegyver van, rendkívül veszélyes, és motivációi ismeretlenek. Delaney apja nem érti, miért nem volt hajlandó az FBI eddig kommentálni a történteket.” Ezután az idősebb Delaneyval készített riport következett. A férfi felháborodásának és aggodalmának adott hangot annak kapcsán, amiért az FBI önkényesen elrabolta a fiát röviddel azután, hogy épp csak megmenekült egy délkelet-ázsiai repülőgép-szerencsétlenségből. „Mást nem akarok, csak épségben visszakapni a fiamat - nyilatkozta. - Nem tudom, ez a nő váltságdíjat akar-e, vagy csak egyszerűen a perverzitását éli ki, de az ügyet mindenféleképpen bíróság elé viszem!” Kat lehalkította a készüléket, és elkerekedett szemmel, szótlanul meredt Robertre. Hallottad ezt...? Úristen, mit nem fognak rám! - Ez tényleg hihetetlen...! - nyögte Robert, szemét továbbra is a képernyőre tapasztva. Kat felpattant, és elkezdett a szobában fel-alá járkálni. Majd szétrobbant a dühtől. - Nekem befellegzett! Nem elég, hogy perverzitással vádol egy országos csatornán, de még a fényképemet is beadják százmillió embernek! Vagy ez kábelcsatornán megy? - Nem, de így sem hinném, hogy tizenötmilliónál többen látták. - A rohadt életbe! Ez egyszerűen elképesztő! Most már az utcára sem mehetek ki anélkül, hogy fel ne ismernének, rám ne uszítanák a zsarukat... - Rávetette magát az ágyra. - Hacsak nem álcázom magam valahogy... - Kat ismét felállt, és mielőtt a férfi mondhatott volna bármit is, megindult az ajtó felé, majd visszafordult, és az asztal fölé hajolva felfirkantott valamit. - Egy csapat vagyunk? - kérdezte. A férfira pillantott, látva annak értetlenségét. - Persze! Miért? - El kellene menned egy üzletbe, beszerezni néhány dolgot. - Mi kell? Kat felegyenesedett, halálosan komoly arccal nézett a férfire. - Nagyon zavarna, ha egy szőke kurvával mutatkoznál együtt? - Micsoda?! - Csorbát szenvedne a hírneved, ha egy platinaszőke libával flangálnál, aki megállás nélkül rágózik? - Kat mi a fenéről beszélsz? - Ezeket kellene beszerezned - mondta válaszképpen, és átnyújtotta a listát. A férfi elvette tőle, és fennhangon olvasni kezdte: - Bőr miniszoknya hatos méretben, necc harisnyanadrág, csipkeblúz, Revlon vagy L'Oreal márkájú platinaszőke hajfestékkészlet, technopata... Robert üres tekintettel meredt a nőre. - Tudod, azok a csótánytaposó, bufláktalpú holdjáró cipők, amik semmire se jók azonkívül, hogy felhívd magadra a pasasok figyelmét, és hogy kitörd a bokád. - Ó...! - Legyen feltűnő, de azért mértékkel. Rád bízom. Csak abban reménykedhetünk, hogy sikerül annyira megváltoztatnunk a külsőmet, hogy világos nappal se ismerjen fel senki. Kurvásnak kell tűnnöm, mert senki egy pillanatra se gyaníthatja, hogy képes lennék akár csak leírni is helyesen azt, hogy „FBI”. Azért ne legyen annyira feltűnő, hogy csődület támadjon az utcán, de legyen kihívó. - Mint Jerry Springer? - Ó, igen! Abszolút jó lesz! Robert hitetlenkedve csóválta a fejét. - Hidd el, ez bőven elég lesz. Soha többé nem léphetek tisztességes társaságba. - Vagyis ezelőtt megtehetted? - jegyezte meg Kat mosolyogva. - Kösz. - Komolyan. Be tudod szerezni ezeket? Robert az órájára pillantott. - Ha megtalálom a megfelelő boltot, igen. De sietnem kell. - Kínossá is válhat a szitu, Robert! Ez mind női holmi... - 192 -

A férfi nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott, és felállt az ágyról. - Tudod, Kat, éppen megpróbáltam magam elé képzelni azt az FBI-kurzust, amelyiken ezeket a dolgokat oktatják... - Azok az órák rendkívül unalmasak voltak - mosolygott vissza Kat -, de a gyakorlatot élveztem. - Azt meghiszem...

Harminckilencedik fejezet STEHEKIN, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 15. - NEGYEDIK NAP HELYI IDŐ: 20 ÓRA 10 PERC / Z-IDŐ: 4 ÓRA 10 PERC

Dallas Nielson szélesre tárta a hálószoba ajtaját, ahol Graham Tash és Dan Wade aludt a négy hálóhely közül kettőn. - Fiúk, Steve itt van? - kérdezte. Graham feltámaszkodott a könyökére. - Nincs - felelte szemét dörzsölve, s körbenézett a kis szobában. Dan még aludt. - A francba! - mormogta a nő, s betette maga mögött az ajtót. Graham is felkelt, és követte Dallast a nagyszobába. - Mi a baj? A nő megrázta a fejét. - Megkérdezte, szerintem biztonságos-e odakint sétálni, mire én kategorikusan azt feleltem, hogy a frászt az! Utálom, hogy még a saját árnyékomtól is rettegnem kell, doki, de mi van akkor, ha egyszer csak megjelennek itt? - Amennyiben Steve kiment, azonnal vissza kell hozni! - jelentette ki Graham. Dallas magára kapott egy kapucnis dzsekit. - Ha elkapom, úgy elnáspángolom, hogy egy életre megemlegeti! Felhúzta a kabát cipzárját, majd megragadott egy elemlámpát. Kinyitotta az ajtót, amelyen át azonnal besüvített az éjszakai hideg levegő. Graham feléje nyújtott egy csőre töltött .30-.30-ast, amit a puskák közül vett elő. - Kell? - Nem akarom én lelőni ezt az izgága legényt, csak megtalálni - fordult mosolyogva a férfi felé. - Itt várok - közölte a doktor. Dallas becsukta maga mögött az ajtót, óvatosan lement a verandáról, a kölcsönbe kapott, túlméretezett hócipők nyikorgását hallgatva, ahogy átvágott a havon. Először arra gondolt, hangosan szólongatja a fiút, de ezt hamar elvetette. Legjobb, ha csendesen figyel. Felnézett a holdra. Fenségesen szép volt, ahogy szinte teljesen kigömbölyödve, a keleti hegyvonulatok fölött lebegve, selymes fényével beragyogta a tájat, és csupán a legmélyebb részeket hagyta megvilágítatlanul. Könnyed, frissítő szellő támadt, majd miután a magasban megsuhogtatta a faágakat és végigzongorázott a tűleveleken, gyorsan el is ült. Ha nem lennék ilyen beszari, még a tájban is gyönyörködhetnék, gondolta Dallas. Körülnézett, hagyta, hogy szeme hozzászokjon az éjszakai derengéshez. A verandától távolodó lábnyomokra lett figyelmes, amelyeket kétségkívül Steve hagyott maga után. Dallas követte a nyomokat. Egy farakás mögé vezettek. Könnyebb lesz, mint gondoltam, biztatta önmagát. Amikor egy baljósan imbolygó árnyat pillantott meg maga előtt, jeges borzongás futott végig a hátán. De csak egy fa volt az. Megállt, és egy teljes percig mozdulatlanul várakozott, fülét hegyezve. A hideg a csontjáig hatolt. Nyugat felől vízcsobogást hallott meg egy távoli bagoly huhogását, de emberi neszezést nem tudott kivenni. Tovább követte a lábnyomokat, és azon morfondírozott, vajon a hideg vagy egyre fokozódó félelme miatt remeg-e mind vadabbul a térde. Jobb kéz felől újabb sötét árny tornyosult föléje, mely úgy tűnt, mintha mozogna. Dallas érezte, ahogy az adrenalin szétárad a vérében, és már-már futásnak eredt. Ó, te marha, kapkodott levegő után, egyik kezét lüktető mellkasára szorította. Csak egy újabb fa... - 193 -

Még egyszer lepillantott a földre, s amit látott, azon nagyon meglepődött. Először azt hitte, kettős látása van. Valami nem volt rendben a hóban látható lábnyomokkal. Még egy nyompár! Miután Steve erre jött, valaki előbújt a fák mögül, és követte őt. Ezek szerint mégiscsak van itt még valaki! Most mit tegyek? Dallas kővé dermedve állt, szíve hevesen zakatolt. A fegyver, amit a menedékházban visszautasított, bizony most nagyon elkelt volna, hiszen Steve akár bajban is lehet, vagy talán az életéért küzd. Szemét lehunyta, és igyekezett minden érzékszervével az éjszaka neszeire összpontosítani, meghallani bármit, ami oda nem illő, ami dulakodásra utalhat. Steve már talán nem is él! De hát ez mégsem valószínű. Nem ölnék meg. Először elhurcolnák, hogy vallatással kiszedjenek belőle mindent. A messzeségben mintha nagyon halk, tompa puffanást hallott volna, amely egyre közeledett és hangosabbá vált. Lépések! Szemét meresztve igyekezett átlátni a sötéten. Közvetlenül előtte, a fák sűrűjéből egyszer csak egy alak körvonalai bontakoztak ki. Fejét leszegve rohant feléje. - Steve? - lehelte Dallas, mire a fej felemelkedett, és a tizennégy éves fiú rémülettől eltorzult arca élesen kirajzolódott a sápadt fényben. - Rohanj! - kiáltott rá Steve, s miközben elszáguldott a nő mellett, a faházra mutatott. Ahogy csak bírsz! Dallas habozás nélkül sarkon fordult és futásnak eredt, jóllehet, a hócipői rendkívül megnehezítették a mozgását. Hátrafordult, hogy lássa, ki üldözi őket. - Nyisd ki az ajtót!! - üvöltötte Steve. - Egy medve! - Mi?! - ordította vissza Dallas. - Med-ve! Mögöttünk! Dallas a faházra pillantott, és keskeny fénycsíkot látott. Graham félig nyitva hagyta az ajtót. - Graham! Nyisd az ajtót! - kiáltotta torkaszakadtából. Alig húszlépésnyire járhattak, amikor a kalyiba ajtaja feltárult, és a kiszélesedő fénysáv megvilágította a havat. Dallas hallotta Steve zihálását. A fiú két ugrással fönt termett a verandán, majd berohtott az ajtón, Dallas a nyomában. Steve becsapta maguk mögött a nehéz ajtót, betolta a reteszt, és intett, hogy Graham és Dallas húzódjon a helyiség közepére. - Egy medve... - lihegte. Az ajtó ekkor egy jókora ütés súlya alatt hangosan megremegett. Mély morgás és hosszas szimatolás hallatszott kívülről, meg a gerendák nyikorgása, ahogy a nehéz test a fából ácsolt verandát döngette. - Úristen! - nyögte Dallas az ablakhoz lépve. - Mit csinálsz? - kérdezte Graham. A nő nem válaszolt. Óvatosan kikémlelt, majd a többiekhez fordult. - Hallottam, de nem... Alig néhány centire Dallas fejétől, éktelen üvegcsörömpölés közepette egy hatalmas fekete mancs tört át az ablakon. A karmok az ellenkező irányba tapogattak, a nő pedig előrevetette magát, be a szoba közepére, a többiekhez. Graham felhúzta a .30-.30-ast, és a vállához emelte. A medve zavarodottan felmordult, mancsával rácsapott a kitört ablak keretére, amitől a maradék üvegcserepek is kirepültek, majd fennakadtak a függönyön. Amikor a fenevad végre belátott a szobába, észrevette az embereket. Megtorpant, és apró szemeivel alaposan megnézte őket, ahogy a szoba közepén állnak, és egyikük egy puskával pontosan a szeme közé céloz. A medve legalább egy percig két ellentétes, elemi késztetés között vívódott. Végül az évek során felgyülemlett tapasztalata kerekedett felül, az, amely óvatosságra intette a csoportba verődött emberek láttán. Fejét ingatva, komótosan elhátrált az ablaktól, de mielőtt ismét belevetette magát az éjszakába, még egy darabig a verandán őgyelgett. Végül az emberek magukra maradtak, és csupán szívük zakatolását hallották. - Úgy tűnik... elment - suttogta Steve, aztán nagyot sóhajtott. - Egyelőre... - felelte az egész testében remegő Dallas. - De miért nem alszik ez téli álmot? Lenne szíves valaki beszélni ennek a buta mackónak a fejével, hogy hol van ilyenkor a helye? - Némelyik csak később tér nyugovóra - jegyezte meg Dan. - Mekkora volt? - Elég nagy. Feketemedve. Talán két mázsa - válaszolt Graham. - Valahogy be kell deszkáznunk az ablakot, ha esetleg mégis úgy döntene, hogy visszajön. - 194 -

Dallas megragadta Steve vállát - Apropó, Steve! Mi ütött beléd, hogy kimentél? - Ki akartam menni! - vakkantotta Steve, és kirántotta magát a nő szorításából. - Hol találtad a fenevadat? - bökött Dallas a veranda felé. - A folyónál. Ott üldögélt a sötétben, a parton, én meg majdnem belebotlottam. Megijesztettem. - Steve, találkoztál még valakivel odakinn? - kérdezősködött tovább Dallas. - Nem - rázta meg a fiú a fejét. - Biztos vagy benne? - Igen, persze - felelte Steve riadtan. - Miért? - Mert még egy pár friss lábnyomra akadtam, miközben a te nyomaidat követtem az erdőben. Steve szeme elkerekedett, arcából kiszökött a vér. - Igazán? Valaki követett engem? Emberi lábnyomok voltak? A nő bólintott. - Hol voltak, Dallas? - kérdezte Dan. - Alig százméternyire a háztól - válaszolta. - Ezek szerint - mutatott Dan az ajtó irányába - valaki valóban figyel minket. Újabb csapódás rázkódtatta meg a ház falait, ezúttal a másik oldalról. - A francba! - kiáltott fel Dan. - A medvék viselkedése kétfajta: vagy elrettennek az emberek látványától, vagy az eledel vonzása legyőzi természetes félelmüket. Vittél magaddal kintre ennivalót, Steve? A fú bólintott. - Valami felvágottas szendvics volt nálam. Még mindig itt van a zsebemben, egy szalvétába csomagolva. Dan összeszorította a száját. - Tehát most már tudja, hol a kaja. A medvék, ha éppen nem párosodnak vagy gondozzák az utódaikat, csak az élelemszerzésre tudnak gondolni. - Ez mit jelent? - érdeklődött Graham, szemét le sem véve a hátsó ablakról. Eközben folytatódott a kaparászás és dörömbölés, melybe egyre dühödtebb bömbölés is vegyült. - Azt, hogy ezzel a példánnyal alighanem meggyűlt a bajunk! - felelte Dan. - A betört ablakon kívülről spaletta is van - jegyezte meg Graham. - Nem ártana bezárni. Dallas kezébe nyomta a puskát, és mielőtt kihajolt a kitört ablakon, hogy behúzza a spalettákat, óvatosan körülnézett. - Bár nem láttam - szólt Dan -, és így nem lehetek biztos benne, de ha elég erős az a spaletta, akkor is legfeljebb csak késlelteti a medvét. Ha megpróbál bejönni az ablakon, márpedig erre mérget vehetünk, készen kell állnunk arra, hogy lepuffantsuk! Csupán egyetlen lehetőséged lesz! - Tudom. - És ha eddig még nem hallottátok volna a megsebzett medvéről szóló régi adomát, hadd mondjam el, hogy korántsem afféle mesebeszéd. SEATTLE, WASHINGTON ÁLLAM RENTON KERÜLET

A bevásárlás

alig két órát vett igénybe, így Robert már kilenc óra előtt visszatért a szállodába. Kat reményteli izgalommal várakozott rá. - Robert, sikerült betájolnom dr. Mavericket! Vegasban lakik, de most nincs otthon. A szomszédjával sikerült telefonon beszélnem, aki azt mondta, hogy két nappal ezelőtt távozott. - Van ötleted, hogy hova mehetett? - Csak tippelni tudok - felelte Kat - A szomszéd mondott néhány adalékot, ami nyomra vezethet. Idahóban, Sun Valleyben van egy nyaralója, s le merném fogadni, hogy oda tart. - Kat, az eszedbe jutott, hogy... A nő egy kézmozdulattal félbeszakította. - Tudom! Ha nekünk sikerült kiderítenünk, hol van, akkor a Nürnberg-csoport is rátalálhat. Csakhogy egyelőre más konkrét célpontunk nincs. Megvan a cím és a telefonszám, de ha most valóban ott van, akkor azért nem veszi fel a kagylót, mert rejtőzködik. - Akkor mit tegyünk? - 195 -

- Reggel szépen felszállunk egy helyi járatra, elmegyünk Sun Valleybe, és megkeressük. Elvette az egyik szatyrot Roberttől, majd némi kotorászás után kivette belőle a hajfestéket Remek! Pontosan ilyenre gondoltam! Sietős léptekkel a fürdőszoba felé indult, majd magára zárta az ajtót, és megnyitotta a csapot. Robert utánaindult, és halkan kopogott. - Zavar, ha beszélek hozzád, miközben odabenn ügyködsz? Kat résnyire kinyitotta az ajtót. - Miért? - Hát, talán, mert van itt néhány kérdés, amire még nem tudjuk a választ. Például: miért feltételezzük, hogy ez a berezelt pasas egy hegyi viskóban húzza meg magát, ahelyett, hogy a világ végére menekülne?! - Megérzés, Robert. - Csak az? - Ugyanaz a profi intuíció, amiről az előbb még azt állítottad, hogy megbízol benne. - Jó, csak megkérdeztem. Kat ismét kikukkantott a fürdőszobából. - Amikor egy nő ilyen átváltozáson megy keresztül, nem szereti, ha közben bámulják, ezért kérlek, menj a szobába, zárd magadra az ajtód, és hívd fel Tahitit! Kifutunk az időből! KING MEGYEI REPÜLÖTÉR / BOEING-KIFUTÓ, SEATTLE, WASHINGTON ÁLLAM

Rövid kocsisor várakozott a járda mellett, miközben egy tucat sötét ruhás férfi és nő özönlött ki a Galvin Repülőszolgálat halljából. A különleges ügynökök főnöke óraegyeztetés közepette bemutatta csapatát az érkező erősítésnek, majd intett az FAA-pilótáknak, akik Washingtonból a kormány gépével iderepítették őket. Bepakoltak táskáikba, egymás közt mobilszámokat váltottak, és az FBI-csoport máris készen állt arra, hogy Seattle-be utazzon, ahol egész éjjel próbálják majd kideríteni kitűnő ügynöktársnőjük hollétét. Amint a nem hivatalos autókonvoj elindult, egy bérelt furgonban üldögélő, jellegtelen arcú férfi mobiltelefont emelt a füléhez. - Társaságunk lesz! - jelentette az FBI-ügynökök csapatának érkezését. - Ez megerősíti, hogy itt van a nő, nem igaz? - kérdezte egy hang a vonal túlsó végéről. Menj vissza a reptéri főterminálhoz, közben mi innen folytatjuk a kutatást. - Sikerült már kiderítenetek valamit? - kérdezte a férfi. - A kör egyre szűkül, csak némi steksz kell még hozzá.

Negyvenedik fejezet SEATTLE, WASHINGTON ÁLLAM RENTON KERÜLET NOVEMBER 15. - NEGYEDIK NAP HELYI IDŐ: 23 ÓRA 15 PERC / Z-IDŐ: 7 ÓRA 15 PERC

Kat kikapcsolta a hajszárítót, fésűjével helyreigazított néhány kósza tincset, majd lakkal fixálta a frizuráját. A tükörből egy vonzó, platinaszőke nő nézett vissza rá. Furcsán izgató volt az érzés, hogy olyan ruhában és sminkkel jelenik meg az utcán, amit magától egyébként sohasem hordana. Kilépett a fürdőszobából, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a két szoba közötti ajtó zárva van. Felhúzta a fekete harisnyát, megbirkózott az öltözék többi részével is, végül pedig belebújt a magas talpú cipőbe. Hosszasan méricskélte magát a nagy fali tükörben. A folyosóról egy középiskolai kosárlabdacsapat diákjainak hangoskodása hallatszott. - 196 -

Kat újra végignézett magán, és kissé aggódni kezdett, hogy túlságosan kurvásra sikeredett. No, Katrina La Femme - gondolta -, színpadra! Lássuk, megy-e a dolog! Kinyitotta a szobákat elválasztó kétszárnyú ajtót, majd bedugta a lábát. Robert hangosan füttyentett, amikor pedig belépett a szobába, s kezét csípőre téve, fejét oldalra hajtva csábos pózban megállt, a férfi tapsolni kezdett. - Hihetetlen! - kiáltotta, a telefont a vállához szorítva. A nő mosolyogva konstatálta, hogy sikert aratott, miközben a száját úgy mozgatta, mintha rágógumin kérődzne. A folyosóról nagy kiáltozás és futkosás hallatszott - Mi a fene folyik odakinn? - kérdezte Robert. - Kosaras kölykök rohangásznak - felelte Kat, és az ajtóhoz menve, a kukucskálóba nézett Van valami előrelépés? - Várj még! - mondta Robert, és füléhez emelte a kagylót, hogy valakivel beszéljen a vonal másik végén. Kat éppen akkor fordult vissza az ajtótól, amikor a férfi széles vigyorral letette a telefont. - Bekapcsolom a számítógépet, Kat. Fél órán át szabad az út a doksihoz! - Príma! Kat a férfi mellett, az ágy szélén foglalt helyet, és végignézte, ahogy Robert beprogramozza a szükséges számokat a gépbe, aminek eredményeképpen rácsatlakoztak a Kongresszusi Könyvtár állományára. Barátja útmutatását követve megtalálta a fájllistát, és rövid keresés után rálelt a WCCHRN nevű, titkosított dokumentumra is. - Aha. Ez az. Biztos vagyok benne, senki sem tudta, hogy itt van. - Elmondtad a barátodnak, mire készülsz? - érdeklődött Kat. Robert megrázta a fejét - Nem. Tartozott nekem, és most kiegyenlítette a számlát. Bízik bennem annyira, hogy semmiben sem teszek kárt, és nyomot sem hagyok magam után, viszont e nélkül a hozzáférés nélkül nem juthattunk volna hozzá a dokumentumhoz. Semmiképpen sem. - Ha letöltjük ezt a fájlt, minden nyomot el tudunk tüntetni magunk után? Robert ismét megrázta a fejét - Ennyi biztonsági másolattal? Esélyünk sincs! Ez a fájl akár még száz év múlva is meglesz valahol, sőt talán még azután is. A képernyőn hirtelen megjelent a dokumentum neve. Robert begépelte a „Carnegie” jelszót, majd várt. Egy idő után értelmetlen jelek és betűsorok villantak föl. - A francba! Az egész dokumentumot valami gépi kódban írta! - kiáltott fel Robert. - Lehet nagyon egyszerű, de akár megfejthetetlen is! Először letöltöm az egészet. Huszonkét percbe telt, hogy a terjedelmes anyag a telefonvonalakon keresztül teljes egészében átkerüljön hozzájuk a Kongresszusi Könyvtárból. Végül megszakította a telefonösszeköttetést, és megpróbálta előásni azt, amit Walter Carnegie elrejtett. Az eredmény azonban csak még nagyobb zagyvaság lett. Robert beütött még néhány utasítást, de semmi javulás nem volt tapasztalható. - Lehet, hogy titkosírásfejtő nélkül soha nem leszünk képesek elolvasni. - Megpróbálkozhatnék én is valamivel? - kérdezte Kat. A nő áthozta laptopját a férfi szobájába, és letette az övé mellé. - Figyelj! Az infravörös csatlakozón keresztül áttöltöm a dokumentumot az én gépemre. - Miért? - Egy pillanat az egész. Egyszerűbb megcsinálni, mint elmagyarázni. - Amikor a letöltés befejeződött, visszaült az ágyra, ölébe vette a laptopját, majd egy különleges programot indított el rajta. - Ezzel megállapíthatom, milyen formátumú fájllal van dolgunk, és hogy milyen programnyelven írták vagy kódolták - magyarázta. Az eredmény szinte azonnal megjelent a képernyőn, mire Kat jóízűen felkacagott. - Mi az? - érdeklődött Robert. - Okos, bár nem túl elegáns. Mindenesetre ötletes! A fájlt egyszerűen képpé alakította át. Most vissza kell alakítanom szöveggé. - A számítógép processzora néhány másodpercig kattogott, majd a képernyőn megjelent az olvasható szöveg. - Aha! - hajolt előre Kat, a monitort fürkészve. Ez a tartalomjegyzék. Hosszú felsorolás meg egy bejegyzés, ami alig egy héttel ezelőtti keltezésű. - 197 -

- Két nappal azelőtt, hogy meghalt - jegyezte meg Robert. - Folytasd! Nekem ki kell mennem. Kat olvasni kezdett, közben néha hangosan füttyentett. Vagy féltucatnyi oldalt átböngészett, mire Robert visszatért. - Hát nem csoda, hogy ez az ember annyira megijedt! - Ezzel mit akarsz mondani? - Az ismertetőjét olvasom. Azt írja, hogy valaki a hírszerzésnél rájött, hogy az FAA-nál a terrorizmus szakértőjeként megpróbálta kideríteni, milyen szerepet játszhattak a terroristák a SeaAir katasztrófájában. Ez az ember elment Carnegie-hez, és megpróbálta rábírni, hogy segítsen leleplezni egy kiterjedt, kormányzati szintű összeesküvést. - Ez lenne a mi dr. Maverickünk? Kat megrázta a fejét. - Nem. Valaki más. Valaki, aki Washington környékén él. - A képernyőre nézett, és néhány oldallal feljebb ment a dokumentumban. Aztán Robertre pillantott. Ezek szerint sok évvel ezelőtt született egy elnöki határozat, amely megtiltotta, hogy az Egyesült Államok részt vegyen bármilyen lézerfegyver kifejlesztésében vagy előállításában, amelynek célja az ember látóképességének megsemmisítése lenne. - Erről még nem is hallottam... Szóval mégiscsak egy rendkívül erős lézerrel van dolgunk. - Úgy tűnik. Azt írja, hogy szigorúan titkos program volt. Vannak rá bizonyos utalások, de neki nem sikerült rájönnie, milyen név alatt futott a projekt. - És arról beszél, hogy megszegték-e az elnöki rendeletet? Újra átfutotta az oldalt, majd megrázta a fejét. - Nem. De neked is el kell olvasnod az egészet. Carnegie azt írja, az informátora szerint a hadügyben valamilyen illegális programot indítottak be, amelynek célja éppen egy ilyen jellegű fegyver kifejlesztése volt, és létre is hoztak egy hordozható, szemroncsoló lézert. Az elnöki határozat után a fegyvereket raktárakba vitték, de nem semmisítették meg. Ám nem rejtették el őket eléggé. - Ne is folytasd! Ellopták? - Pontosan ezt írja - bólintott Kat -, és valószínűleg ezért rettegett annyira. A teljes raktárkészlet eltűnt, és mivel óriási felzúdulást okozott volna, ha kiderül, hogy valaha is foglalkoztatott minket az elgondolás, hogy emberi szemeket pusztítsunk el, Carnegie forrása arról tájékoztatta, hogy óriási erőfeszítéseket tettek az ügy eltussolása érdekében. Ugyanerre a forrásra hivatkozva azt állítja, hogy a CIA, az NSA, a DIA és az NRO mind nyakig benne voltak abban, hogy megpróbálják visszaszerezni az eltűnt prototípusokat, és megkockáztatták, hogy képesek lesznek a fegyvereket megkaparintani és a technológiát megóvni, mielőtt az terroristacsoportok kezére juthatna. - És megígérték - folytatta Robert -, hogy nem fordulnak majd elő sem a SeaAiréhez, sem a Meridianéhez hasonló balesetek. Igaz? - Utaltak erre - bólintott a nő -, de nem mondták ki egyértelműen. Azt is írja, hogy az FAAnál van egy radarfelvétel a Key West térségéből, amikor a SeaAir MD-11-es lezuhant, és hogy a gép mellett arra járt még a légierő egyik távvezérlésű F-106-osa. Más cél nem is volt arra, kivéve valami azonosítatlan árnyékot. - Kat Robertre pillantott. - Nyilvánvaló, hogy amikor a SeaAirt lelőtték, akárki is imádkozott azért, hogy ne derüljön fény a lopásra, tisztában kellett lennie azzal, hogy minden ki fog derülni, amennyiben valaki használja ezeket a fegyvereket. Így össze is állt a kép. Iszonyatos következménye lehet annak, ha nyilvánosság elé kerül egy ilyen kiterjedt eltussolási ügy. - És éppen ez az - vetette közbe Robert -, amivel Walter fenyegetőzött. - És mi is - felelte Kat, és a hátán végigfutott a hideg. Robert az ajtó felé pillantott, amelyen át egyre hangosabban szűrődött be a folyosón rajcsúrozó kamaszok zajongása. - Az előbb majdnem azt mondtam, mi lesz, ha a sajtó értesül erről. Teljesen megfeledkeztem, hogy valójában én vagyok a sajtó... Nem csoda, hogy teljesen begorombultak, amikor Walter felvette velem a kapcsolatot, még akkor is, ha végül nem adott át nekem semmit. - Bármi történt is Carnegie-vel, valaki a nyomodban jár, és most már mindkettőnket üldöznek. Ez mindenféleképpen megerősíti a feltételezéseinknek legalább egy részét. - Fel tudod fogni, milyen hatása lehet ennek? - kérdezte Robert ijedt szemmel. - Ha csak a felét titkolják el annak, amit a dokumentum állít, csupán idő kérdése, mikor derül fény minderre, s - 198 -

nem számít, hogy én vagy valaki más rántja-e le róluk a leplet. A kormány tisztában volt a fegyver hatásával, és semmit sem tett azért, hogy megakadályozza a használatát. - Pedig még idejük is lett volna rá, Robert. Legalábbis e szerint az anyag szerint - mutatott a számítógép képernyőjére - lett volna idejük arra, hogy megkongassák a vészharangot, és megvédjék a polgári járatokat. - Mégis mikor lopták el a fegyvereket? - kérdezte a férfi. - Néhány hónapja? Akkor érthető lenne az óvatosságuk. - Carnegie informátora szerint négy éve. Azóta a kongresszus előtt is hamisan tanúskodtak, talán a Fehér Ház is belekeveredett, és ki tudja, még mi minden történt. A kezdeti hazugság leplezésére egyre újabbakat találtak ki, míg végül a teljes adminisztráció belekeveredett a valóságot álcázni akaró hazugságok hálójába. Robert hátradőlt, és egy ideig gondolataiba merülve meredt maga elé. Aztán megszólalt: - Ír valamit arról a csoportról, amelyik megszerezte a fegyvereket? Kik lehetnek? Vajon a feketepiacon vásárolták a lézert, vagy saját maguk lopták el? A nő megrázta a fejét. - Még csak az ismertetőt olvastam el, de őt mindig is rögeszmésen foglalkoztatta ez a kérdés. Egy közel-keleti vallási szekta, valami zsaroló bűnszövetkezet, vagy valaki, ahogy én gyanítom, aki hasznot húzhat a légitársaságok bukásából? Azért van itt valami, amit nem egészen értek. Az elmúlt négy év alatt vajon hol rejtegették ezeket a fegyvereket? Robert aggódó arccal bámult a nőre. - Mi a baj? - Kat, ki üldöz minket? - Hogyan? - A betű-ügynökségek. CIA, DIA, NRO? Nem hagytál ki egyet? Kat megrázta a fejét, mintha a gondolatait igyekezne rendezni. - Nem tudlak követni... - Az FBI-t...? Kat fintorogva felvonta a szemöldökét. - Kérlek, felejtsd el ezt a sületlenséget! A férfi lehajtotta a fejét, és megdörzsölte a halántékát. - Kat, már megbocsáss, de valaki meggyilkolta Waltert, és óriási erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy minket is likvidáljon. Valaki, aki kifogástalan FBI-iratokkal igazolja magát. A nő erősen megrázta a fejét, hangjában feszültség érződött - Túl messzire mész, Robert. - Nézd, én csak... - Az FBI mint hírszerző ügynökség, képtelen lenne kiadni vagy végrehajtani egy ilyen parancsot. - Mindig is voltak renegátok - jegyezte meg halkan Robert. - Talán ezúttal eltúlozták a megszállottságukat. - Nem! - vágta rá a nő. Laptopját öléből az ágyra csúsztatta, felállt, és karba tett kézzel körözni kezdett. Kétségbeesése egyre nőtt, és folyton a férfi tekintetét kereste. - Nem! A fenébe is! Nem tudom és nem is akarom elhinni! Talán a CIA-től néhány áruló, de semmiképpen sem az FBI. - A lojalitás beszél belőled, Kat? Vagy a logika? Gondold csak végig, hányszor sültek el visszafelé a Jake Rhoadesszal folytatott beszélgetéseid meg a neki hagyott üzenetek! - Valóban, elsőre csupán a lojalitás beszélt belőlem, de az FBI tényleg nem tehetne és nem is tenne ilyet, Robert! Hidegvérrel elkövetett tömegmészárlásról beszélünk. Te nem ismered ezeket az embereket, én viszont igen. A testület tagjai között találhatsz vaskalapos figurákat, amikor arról van szó, hogy egy nővel dolgozzanak együtt, de többségük jó és megbízható szakember, akik azért élnek, hogy a hazájukat szolgálják. Legtöbbjüknek doktorátusa van, sokan jogászok, közgazdászok. Egytől egyig művelt, megbízható emberek. Előfordul, hogy tévednek, de nem tesznek olyan dolgokat, mint amit ez a gyilkos csürhe művelt. - Nos, ha nem a te ügynökséged, akkor kik? Mindketten ismerjük a DIA-t, az biztosan nem képes egy ilyen művelet végrehajtására. Az NRO sem. Már csak a CIA maradt, de tudom, hogy az sem jöhet szóba. - Csodálatos! Te, a híres újságíró, képtelen vagy elhinni, hogy a langleyi tökfejek kezéből kieshet az irányítás, de azt könnyedén lenyeled, hogy az FBI a rosszak oldalára állt.

- 199 -

- Rengeteg embert ismerek a CIA-nál, maradjunk annyiban. Egyszerűen nem vagyok hajlandó elhinni... vagyis nagyon remélem, hogy nem kell elhinnem azt, hogy a CIA képes lenne egy ilyen mészárlásra... Robert megrázta a fejét és tekintetét elfordította a nőről, de csak annyira, hogy még a látóterében maradjon. - Robert, emlékszel, amikor azt mondtam, hogy emögött inkább üzleti, semmint kormányzati érdekek állnak? - Igen. - Nem szívesen mondom ezt, de sem az FBI, sem Langley nem eléggé agyafúrt és összehangolt egy ilyen terv végrehajtásához. Képtelenek lettünk volna kitervelni, majd végrehajtani azt, amit ezek az emberek tettek, bármi legyen is vele a céljuk. Egyszerűen túl sok a felettes, túl sok szabályt kell betartani, túl sok a pénzügyi megszorítás, és túl sok engedélyt kellene beszerezni, még akkor is, ha egy titkos műveletről van szó. - Vagyis? - Azt kérdezted, ki üldöz minket. Nem a kormány, és nem is a hadsereg! Erre mérget vehetsz! - Ezek csak feltételezések - vágott vissza Robert. - És mi másból indulhatnánk ki? SEATTLE, WASHINGTON ÁLLAM HELYI IDŐ: 23 ÓRA 45 PERC / Z-IDŐ: 7 ÓRA 45 PERC

A Vegasból Seattle-be küldött csapat főnöke letette a kagylót, és elmosolyodott. Egyetlen sornyi számítógépes kód vezette nyomra őket. Bár Kat Bronsky az internet-szolgáltatójával való, hosszú órákon át tartó kapcsolata során elővigyázatosan szűrőket használt, mégis kiderült, hogy minden hívást a Seattle déli részén lévő Renton Holiday Inn nevű szállodájából kezdeményeztek. Negyedórába telt, amíg a többieket kivezényelte a Holiday Inn parkolójába. A négy komor FBI-ügynök megjelenése épp a megfelelő hatást váltatta ki a szálloda alkalmazottaiból, akik nem is tettek fel kérdéseket kilétüket illetően. A rémült tekintetű éjszakai recepciós és a kollégája is készségesen, kérdezősködés nélkül vezette őket a hátsó irodába. - Miben segíthetünk? - kérdezte a fiatalabb férfi. - Először is látta valamelyikük ezeket az embereket? - Kitettek az asztalra néhány fotót Katről, Robertről és Steve Delaneyről. A két alkalmazott alaposan szemügyre vette a képeket, majd egybehangzóan megrázták a fejüket. - Nem, de mi csak este tíz órakor vettük fel a munkát. - Ki volt önök előtt szolgálatban? Megadták a nappali műszakban dolgozók nevét, címét és telefonszámát, és még azt is megemlítették, hogy ketten közülük azóta a városon kívül vannak. - Szükségünk van egy listára, amelyen szerepel a ma este itt megszállt összes vendég neve. Kellenek a bejelentkezési lapjaik is, és mindenről hallani szeretnénk, amit mondani tudnak róluk. A két szállodai alkalmazott máris ugrott, hogy eleget tegyen az utasításnak, majd csöndesen álldogálva nézték, ahogy az ál-FBI-ügynökök módszeresen végigböngészik a listát. Egyikük végül felállt, és intett a főnöknek. - Talán ez a három párocska. Mindhárman ma délután érkeztek, készpénzzel fizettek, és egy éjszakára maradnak. Ők az első számú jelöltjeim. Négyszáztizenötös szoba. John és June Smith. - Smith? - nevetett a főnök. - Azt hittem, ennél azért kreatívabb az aranyom. No, de menjünk! - intett a többieknek, majd az éjszakai recepciósokhoz fordult. - Senkinek egyetlen szót se szóljanak erről az akcióról! Maradjanak az irodában, és bármi történjen is, a rendőrséget se értesítsék. Ez szövetségi ügy. Továbbra is segítsenek nekünk, ahogy eddig tették. Ha nem tartják be az utasításaimat, börtönbe kerülhetnek az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért. - Nem lesz gond! - felelte a fiatalabbik.

- 200 -

A szobában Kat még mindig fel-alá járkált, próbálva hozzászoktatni magát a lehetetlenül magas talpú cipőkhöz. Odament a kukucskálóhoz, és kinézett rajta. Azt próbálta kideríteni, vajon ügyel-e felnőtt a folyosón rohangáló kölykökre, amikor meglátta, hogy két kamasz a folyosó végénél hirtelen beleütközik néhány sötét ruhás alakba, akik éppen befordultak, és most az ő szobáik felé tartanak, egyre jobban kitöltve az apró kémlelőlencse látóterét. - Mi folyik odakint? - hallatszott Robert hangja a háta mögül, de Kat csendre intette. Amikor a férfiak a 415-ös szoba ajtajának két oldalán elhelyezkedtek, a nő gyomrát jeges rémület szorította össze. Szemét még közelebb nyomta a kémlelőnyíláshoz. A sötét ruhák alól pisztolyok kerültek elő, s az egyik fickó álkulcsot helyezett a zárba. Elfordította a kilincset, aztán belökte az ajtót. Ordítozva berontottak a szobába. Kat magához intette Robertet. - Menj az én ajtómhoz! - suttogta rémülten. - Akaszd be a láncot, zárd kettőre, aztán gyere vissza, és nézd meg ezt! - Mi az?! - kérdezte a férfi rémülten. A nő elmondta, mit látott az imént. Amikor visszatért a kukucskálóhoz, észrevette, hogy a folyosó végében többen is gyülekeznek a kamaszok közül, nehogy lemaradjanak a jelenetről. A szobából, ahova a sötét alakok az imént törtek be, kiáltások hallatszottak. Az egyik fickó kilépett az ajtón, és egy hálóinges, hevesen tiltakozó nőt rángatott maga után a folyosóra. Őket egy teljesen meztelen férfi követte, akit két másik fickó tuszkolt maga előtt. A negyedik a kezében tartott okmányokat tanulmányozta, majd a kirángatott párocskára nézett. - Nem ők azok! - Kat szinte hallani vélte a férfi szavait. A párt visszalökték a szobájukba, majd rájuk csapták az ajtót. A négy férfi Kat és Robert irányába masírozott tovább. Elértek az ajtajukig, de túlmentek rajta, s végül eltűntek a folyosó kanyarulatában. Kat az ajtónak támasztotta a hátát, és levegő után kapkodott. Szemében fokozódó kétségbeesés tükröződött. Robert, ugyancsak meglehetősen idegesen, átjött a másik szobából. - A francba... - nyögte. - Megtaláltak minket! A fene se tudja, hogyan, de ránk bukkantak! - Megtalálták a szállodát, de... Kat egy másodpercig merően bámulta a férfit. - Pakolj össze! Gyorsan! Ki kell jutnunk innen! Robert bólintott, és már indulni készült, amikor Kat utánaszólt. - Várj! Az a párocska egy szobát bérelt! Rosszul kombinálnak! Talán van még néhány percünk, mielőtt rájönnek, hogy tévedtek, és két külön szobában szálltunk meg! A folyosón ismét hangzavar támadt. A nő újra a kémlelőnyíláshoz ment, és csöppet sem csodálkozott, amikor élénken diskuráló kamaszokat pillantott meg, akik az imént történteket vitatták meg. Ketten közülük szinte pontosan az ajtaja előtt ácsorogtak. Kat suttogva Roberthez fordult: - Gyorsan menj a másik szobába! A férfi azonnal engedelmeskedett, miközben Kat már el is távolította a biztonsági láncot, és kinyitotta az ajtót. - Fiúk, egy pillanatra! - mondta a tőle telhető legcsábosabb hangon. A vadítóan aprócska szoknyát viselő, gyönyörű fiatal nő megjelenésére a két fiú szinte kővé dermedt, pláne, amikor rájöttek, hogy ez a varázslatos jelenség a szobájába akarja invitálni őket. - Tessék... - nyögték zavartan. - Remélhetem, hogy ez a két délceg, szép szál fiatalember egy pillanatra megtisztel a társaságával? A fiúk úgy pillantottak egymásra, mintha megütötték volna a főnyereményt, majd habozás nélkül, egymást lökdösve beléptek az ajtón, amit Kat azonnal bezárt mögöttük. A két kamasz megállt az előszobában, majd a nő felé fordultak. A magasabbik szeme szinte rátapadt Kat mellére. Kat tenyerébe fogta a fiú állát és felemelte a fejét - A szemem itt van följebb, kedves ifiúr! A fiú elpirult, társa pedig elnevette magát. Ő is éppen arra összpontosított, hogy vizuálisan magába szippantsa Kat domború idomait. - Elnézést... - Nos, igazán hízelgő, hogy ennyire tetszem nektek, de most komoly segítségre lenne szükségem. - 201 -

A kamaszok szeme még jobban elkerekedett. Képtelenség lett volna visszautasítani e ritka lehetőséget, hogy ennek a káprázatos bombázónak segítsenek - a ki tudja, milyen ellenszolgáltatásért cserébe... - Ó, persze! Mit tehetünk? - Nos, láttátok azokat az alakokat, akik az előbb megzavarták azt a párocskát? - Láttuk hát! - felelték szinte egyszerre. - Engem keresnek! - Miért? Mit csinált? - érdeklődött az alacsonyabbik. - Még nem perkáltam le az ellensbergi farmunk után fizetendő összes adót. A férjem tavaly meghalt. Fogok én Fizetni, de több időre van szükségem, és ezek már most le akarnak tartóztatni! - Megtehetik? - Hát persze! Tehát arról van szó, hogy el kellene terelni a figyelmüket, amíg kijutok innen. Képesek lennétek magatokra vonni a figyelmüket, és titokban tartani az egészet? - Igen, meg tudjuk csinálni! - vágta rá a magasabbik. - Hogy hívnak, édesem? - Hm... izé... Billy Matheson… Yakimából. - És téged, drágaságom? - Bobby Nash. Szintén Yakimából. - Billy és Bobby Yakimából! Matheson és Nash. Benne vagytok a telefonkönyvben, hogy később megtalálhassalak titeket, és köszönetet mondhassak? Heves bólogatás. - Rendben! - Kat átkarolta a két fiú vállát, és beljebb invitálta őket a szobába. - Elmondom, hogy pontosan mit kell tennetek.

A csoport főnöke a kezében tartott listáról lehúzott egy nevet, majd a folyosó falának támaszkodott. Tudta: fogytán az idejük. A 415-ös szobában rajtakapott párocska valószínűleg már értesítette a rendőrséget. Legföljebb fél órájuk lehet még. - Miszter? A főnök felnézett, és egy pattanásos képű kamaszt látott maga előtt. Egy másik fiú nem messze állt tőlük. A magas fiú rendkívül idegesnek tűnt, szeme ide-oda cikázott, és minduntalan a parkoló felé pislogott. - A recepción azt mondták, hogy önök az FBI-tól jöttek. Igaz ez? - Miért? - érdeklődött összehúzott szemmel a főnök. - A kocsim... most lopták el. A parkolóból! - Ide hallgass! - reccsent rá a főnök. - Hívd inkább a... - Még időben észbe kapott. - Várj csak! Mikor és hol? A kamasz szemmel láthatóan egyre idegesebb lett. Mindjárt elbőgi itt nekem magát, gondolta a főnök. A másik fiúra pillantott, aki ugyancsak rémültnek tűnt, de egyetlen szót sem szólt. - Ott kinn... Éppen leparkoltunk az apám kocsijával, egy kék Toyotával, és... és egy férfi meg egy nő kirángatott az ülésről, és azt ordibálták, hogy a kocsit az FBI nevében lefoglalják, aztán beugrottak és elhajtottak. Még a jelvényüket sem mutatták meg. Kötve hiszem, hogy valóban az FBI-tól lehettek. Vagy mégis? A főnök zavarba jött. Először három emberére nézett, majd ismét a kamaszokra. - Le tudnád írni őket? A fiú pontosan leírta Robert MacCabe-et és a barna hajú, nadrágkosztümöt viselő Kat Bronskyt, ahogy azt a szőke ciklon betanította neki. A főnök erre izgalomba jött. - Mutasd, mutasd, merre mentek! - hadarta, és a két kamaszt az ajtó felé taszigálta.

Hányat láttál? - kérdezte Robert, amikor Kat visszahúzta a fejét a résnyire széthúzott függöny mögül. - Négyet. Valami furgonba préselték be magukat. Ez a mi derék, ifjú Billy barátunk Oscardíjas alakítást nyújthatott. - 202 -

- Te se voltál semmi, Kat! - Kösz, mindent beleadtam. Most pedig hívd a recepciót! Tudnunk kell, hogy a mind a négyen elhagyták-e az épületet! Robert a telefonért nyúlt. - Azok az FBI-osok, akik az előbb itt voltak... beszélnem kell velük! - Már elmentek, uram! - Mind a négyen? - Igen. Robert bólintott Kat felé, aki már el is indult az ajtóhoz. - Köszönöm! - mondta Robert, majd letette a kagylót, és a nő nyomában távozott a szobából. A szálloda egyik oldalsó ajtaján át surrantak ki. Robert már az autó ajtaját nyitotta, amikor Kat meglátta a két fiút, akik még mindig a parkolóban ácsorogtak. - Köszi, srácok! - Igazán szívesen... - felelte a magasabbik, a folytatásban reménykedve. - Azon az utcán hajtottak el, dél felé - bökött jobbra a fiú. - Szerintem ideje indulniuk. - Nektek is. És ma este ne gyertek ki a szobátokból! Beült a kormány mögé, és miközben az ál-FBI-ügynökökkel ellenkező irányban kikanyarodott a parkolóból, búcsút intett a két srácnak. Ekkor egy állami rendszámú fekete limuzin hajtott el mellettük, befordult a parkolóba, s a szálloda bejárata előtt nagy fékezéssel megállt.

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem érhetik utol a kék Toyotát, a négy férfi egyike felhívta a rendőrséget, és bejelentette az autó eltűnését, a rendszámával együtt. FBI-ügynökként mutatkozott be, és felvilágosítást kért arról, hogy milyen frekvenciákat használ a helyi rendőrség. Felfegyverkezve egy kézi letapogató-antennával, amelyet a megfelelő csatornák állandó figyelésére programoztak be, visszaindultak a szállodához, hogy ott folytassák hiábavaló megfigyelésüket, és szinte észre sem vették a parkolóban várakozó három sötét limuzint, amelyekről messziről lerítt, hogy kormányzati kocsik. - A francba, Louise! Nem mehetünk oda! - Fordulj meg! Fordulj már meg!! A sofőr gyorsan visszakanyarodott az utcára, amikor egy városi rendőrségi kocsi is behajtott a parkolóba. - Most mi lesz? - Visszamegyünk a géphez! Útközben majd kitaláljuk, hogyan tovább - mondta a főnök, dühvel és kétségbeeséssel a hangjában.

Negyvenegyedik fejezet 5-ÖS AUTÓPÁLYA OLYMPIÁTÓL DÉLRE, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 16. - ÖTÖDIK NAP HELYI IDŐ: 1 ÓRA 45 PERC / Z-IDŐ: 9 ÓRA 45 PERC

Azt hittem, a mobilomra érkezett hívás lehetett, amit véletlenül felvettem - mondta Kat, miközben a szembejövők fényszóróit nézték, és azon igyekeztek, hogy ébren tartsák egymást. - De most inkább úgy vélem, sikerült visszanyomozniuk azokat a telefonszámokat, amelyeket az internet-csatlakozáshoz használtam. Ez pedig nagyon nem hagy nyugodni! Ennek legalábbis napokig kellett volna tartania! - Nagyon agyafúrtak, Kat, de korántsem tévedhetetlenek. Különben most nem lennénk itt! A nő megrázta a fejét. - Még egyetlen ismert terrorszervezetről sem hallottam, hogy ilyen bonyolult technikai és logisztikai felszereltséggel rendelkezne. Nyilvánvaló, hogy nem fafejekkel van dolgunk. - 203 -

- A legrosszabb félelmeimet erősíted meg. Azt hiszem, Kat, hogy tényleg valamelyik amerikai kormányszerv van a dolog hátterében.

Éjjel két óra előtt értek Centralia városának határához. Már korábban eldöntötték, hogy egyenesen az oregoni Portland repülőterére hajtanak, és a lakóbuszban alszanak. Dél körül indul a Horizon Airlines egyik járata az idahói Sun Valleybe. Kat útközben egy telefonfülkéből már jegyet is foglalt maguknak - no nem az igazi nevükre, hanem az abból alkotott, de erősen eltorzított álnevekre. Elég enyhe éjszaka volt ahhoz képest, hogy november közepén jártak. A lakóbuszban, fűtés nélkül, még így is elég fogvacogtatónak ígérkezett az alvás, de ha a motort nem állítják le, az üres repülőtéri parkolóban még feltűnőbbek lettek volna. Robert javaslatára végül egy kamionparkolóban álltak meg, még a Columbia folyón átkelés és ezzel az Oregon államba való belépés előtt. Feltűnés nélkül beálltak a parkolóban pihenő hatalmas, tizennyolc kerekű monstrumok közé. - Kat... - szólt Robert, amikor a nő már majdnem elszenderült - Mi az...? - Mennyire vagy zsibbadt? - Egyáltalán nem. Nincs olyan hideg. Miért, te fázol? - Nem a hőmérsékletre gondoltam, hanem, hogy... érzelmileg nem vagy-e padlón. Ami engem illet, lassan elérem a „minden mindegy” lelkiállapotot. - Neked több okod van így érezni, főleg, ha a balesetre gondolok. - Szerinted minden rendben van velük? Ott fenn... hol is...? - Stehekinben? - Igen - felelte a férfi. - Ezt a nevet nem bírom megjegyezni. - Igen, nagyon remélem, hogy nincs semmi bajuk. De én... - Félsz? A férfira nézett, halványan elmosolyodott, majd bólintott. - Félek. És nem is akárhogy. Felkönyökölt - Robert, nem tudom, milyen vége lesz ennek... - Hogy érted ezt? - Úgy - felelte Kat, és teljesen felült -, hogy amikor nyomozok, abban általában semmi bonyodalom nincs. Azonosítjuk a tetteseket, felhajtjuk és elkapjuk őket, aztán átadjuk az ügyészségnek. Minden fekete vagy fehér. Semmi szürke. Persze, az igazságszolgáltatás aztán már megszenved velük, de az FBI dolga viszonylag egyszerű. Ez viszont itt most az egymással ütköző ismeretlen érdekek és ellenérdekek kifürkészhetetlen őserdeje! - Soha nem laktál Washingtonban, mi? A nő megrázta a fejét. - Nos, ott pontosan ilyen az élet. Semmi más, csak a szürke különböző árnyalatai. Soha senki nem tudhatja, ki melyik oldalon áll, melyik csoport vált váratlanul szemléletet és tesz keresztbe valakinek, aki addig keményen dolgozott a saját ügyén. - Ez már politizálás. - Ha csak a fele igaz annak, amit Carnegie állít, akkor azok az erők, amelyek most üldözőbe vettek, talán nem is állnak kapcsolatban azzal a terroristacsoporttal, amelyik lelőtte a gépünket. Elképzelhető, hogy csupán a kormány vagy a Pentagon egyik frakcióját képviselik, és annak a politikai érdekeit védik. - Gyilkossággal és emberrablással? - Persze, tudom, hogy ez elég vad feltételezésnek tűnik. Bonyolult az egész, nem tudjuk, hol kezdődik az egyik csoportosulás, és hol ér véget a másik... - Robert, csak nem arra célzol, hogy a kormány valamelyik frakciója védelmezi azt a terrorszervezetet, amelyik rátette a kezét az állami lézerfegyverekre, és aztán tömegszerencsétlenséget okozott velük? - Nem célzok különösebben semmire. De azt tudom, hogy legalább egy ördögi szövetség érdekeit veszélyeztetjük. - 204 -

- Szerinted dr. Maverick segíthetne? Úgy értem, mi lesz, ha kiderül, hogy nem is ő volt Walter informátora? Robert megrázta a fejét. - Van más lehetőségünk? Még Walter dokumentációjával a birtokunkban is csupán spekulációk és mendemondák állnak rendelkezésünkre! Ha nem találjuk meg Mavericket, vagy nem kapunk valódi bizonyítékokat rajta keresztül, nem tudom, mihez kezdünk. A fővárosban kiben bízhatunk? - Az egyetlen ilyen ember, akit ismerek, Jordan James. STEHEKIN, WASHINGTON ÁLLAM

Ebből elég! - motyogta Dallas. - Egészen biztos, hogy már nem álmodom. Rápillantott az órájára. Reggel fél hét volt. Kibújt a takarója alól az emeletes ágy alsó szintjén, majd magára húzott egy túlméretezett pulóvert, amely elég hosszúnak tűnt ahhoz, hogy nadrág nélkül is hordhassa. Az egyik szekrényben találta. A szobában nyirkos hideg volt, így hát megdörzsölte a karját, majd a hajópadló fenyődeszkáin végiglépdelve, bement a konyhába. Fagyos levegő áramlott be a kitört ablak nyitott spalettáin át azon, amit a medve tépázott meg. Egy pillanatra odatévedt a tekintete, s elgondolkozott azon, mit is tenne, ha a medve ezen a reggelen ismét tiszteletét tenné náluk. Még jó pár órával korábban, amikor lefeküdt, Graham őrködött a .30-.30-assal a kezében. Dallas most csöndesen odaosont a hatalmas karosszékhez, hogy megnézze, ott van-e még. Az orvos az őrhelyén aludt. Lábát egy pléddel bugyolálta be, s halkan horkolt, a mellkasán keresztbe fektetett puskával. Dallas lábujjhegyen visszaosont a konyhába, majd hozzáfogott, hogy megkeresse a kávékészítéshez szükséges eszközöket. Elég nagy zajt csapott ahhoz, hogy ne hallja meg a veranda deszkáinak halk nyikorgását. Egy hangosabb csikordulás azonban magára vonta a figyelmét. Dallas óvatosan a pultra tette a kávéfőzőt, felpillantott az aprócska lámpára, amelyet korábban felkapcsolt, és úgy döntött, okosabb, ha égve hagyja, hiszen ha lekapcsolná, a hirtelen sötétség jobban magára vonná a figyelmet. Négykézlábra ereszkedett a padlón, és gyorsan, de nesztelenül megkerülte a pultot, majd a rongyszőnyegen át odakúszott a nagy székhez. A verandáról érkező újabb nyikorgás most már kétségtelenné tette, hogy valaki vagy valami ott mozog a falon túl. Dallas a szék mellé mászott, egyik kezét Graham szájára tapasztotta, míg a másikkal erősen megrázta a karját. Ahogy arra számított, a férfi rémülten, nagy szemeket meresztve, valami furcsa, elfojtott vakkantással ébredt. Áthajolt felette, ujját a szájára téve csendre intette, majd az ajtóra mutatott, amikor egy újabb csikordulás hallatszott. A valaki vagy valami óvatosan, de megállíthatatlanul közelített a bejárat felé. Graham ellenőrizte a puskát, halkan feltápászkodott a székből, majd a fegyvert tüzelésre készen tartva, Dallas nyomába szegődött. A kilincs hirtelen lenyomódott, majd még kétszer - bárki állt is az ajtó túloldalán, néhány erőteljesebb rángatás után kénytelen volt elfogadni, hogy a bejárat zárva van. Ez nem a medve! - gondolta rémülten Dallas, és hirtelen azt kívánta, bárcsak inkább az lenne. Fénycsóva villant odakinn. Elemlámpa. Az ablakot fedő spaletták résein át szűrődött be a világosság. A betolakodó egyszer csak megrázta a spalettát. Kint súlyos csizmák alatt üvegcserép roppant. A fatábla hirtelen kinyílt, és erős fénycsóva hatolt a házba, mire Dallas és Graham a szék mögött keresett fedezéket. A csóva bevilágított a konyhába, majd a kandalló elé terített medvebőrön pásztázott végig, és így ment körbe a szobán, elidőzve egy-egy hátizsákon, számítógép-hordtáskán és hasonló, a helyiséghez nem illő használati tárgyakon.

- 205 -

Graham és Dallas várt. Nem tudták, mitévők legyenek. Egyszer csak egy pisztoly kakasának összetéveszthetetlen hangja hallatszott. Dallas érezte, ahogy Graham izmai megfeszülnek, és jobban megmarkolja a puska agyát és csövét. A behatoló a másik spalettát is kinyitotta, és mielőtt óvatosan belépett a házba, kirúgta a keretből a még ott maradt üvegcserepeket. Dallas látta, hogy nehéz kabátot és fülvédős sapkát visel. Amikor bent volt, hátat fordított nekik, és megvizsgálta a betört ablakot. Graham csöndesen, egy támadni készülő kígyó gyorsaságával surrant elő a szék mögül, a betolakodó háta mögé osont, és a puska csövét a férfi tarkójához nyomta. - Állj! Ne mozdulj! - parancsolta Graham. - Fel a kezekkel, a pisztolyt fogja a csövénél! A férfi nem ellenkezett. Dallas a behatoló jobb kezéből elvette a pisztolyt, a baljából az elemlámpát. - M-mindent m-megteszek... - dadogta a férfi -, csak n-ne bántsanak! - Hányan vannak még odakinn? - Tessék? - Van még kint valaki? A férfi az ablakkal szemben állt. Tagadólag megrázta a fejét. - Nem, egyedül vagyok. - Akkor mit keres itt? - Én is ezt kérdezem maguktól - felelte a férfi. - Én vagyok itt a gondnok már vagy harminc éve. Graham Dallasra pillantott, aki felemelte az ujját - Hogy hívják? - Don. Don Donohue. Dallas megvonta a vállát, és bólintott. - Jó nevet mondott, Graham. - Valóban? - hitetlenkedett az orvos, és a válla fölött kérdőn Dallasra pillantott. A nő felkapcsolta a mennyezeti világítást, közben pedig Graham leengedte a puskát, és arra kérte Donohue-t, hogy forduljon meg és igazolja magát. Amikor a férfi eleget tett a kérésnek, Dallas visszaadta neki a tárcáját, és intett, hogy üljön le. - Nem kapta meg Kat Bronsky üzenetét? - kérdezte Dallas. A férfi értetlenkedve megrázta a fejét. - Nem kaptam semmiféle üzenetet... Kat itt van? - Néhány napra el kellett mennie, de nekünk azt mondta, átad magának egy üzenetet a dokknál. Mi az ő vendégei vagyunk. Megint megrázta a fejét, és a szemét forgatta. - Azóta, hogy tavaly megkaptuk a műholdas telefont, már nem kerestem üzeneteket a dokknál. Úgy látszik, ő még nem hallott erről. Nagyon sajnálom! Nem tudtam, hogy van itt valaki... - Mi meg azt hittük, megkapta az üzenetet, és különben is láthatta a kéményből felszálló füstöt. - Ugyan! Egész télen megy ebben a házban a fűtés, és istentelen füstöt okád magából, úgyhogy az nem tűnt volna fel. Meddig maradnak itt? Dallas Grahamre pillantott, jelezve, hogy erre a kérdésre ő akar válaszolni. - Öt-hat napot. Négyen vagyunk itt, no meg Kat és még egy férfi. - A törött ablakra mutatott, és elmesélte a medvekalandjukat. - Igen - mondta Donohue az ablakra pillantva. - Az elmúlt hónapokban sok gondunk volt azzal az állattal, többek között ezért is jöttem ide. Ellenőrizni akartam a házat. Ne haragudjanak a szokatlan időpontért, de tudják, korán szoktam ébredni. - Ismeri azt a medvét? - kérdezte Dallas. - Sajnos, mindannyian ismerjük a gazfickót! Attól tartok, a vadőreink kénytelenek lesznek áttelepíteni. - Egy pillanatig habozott, majd Grahamre nézett. - Öö... tegnap éjjel járt valamelyikük a folyónál? - Miért kérdezi? - felelt Dallas, és közben erősen bízott abban, hogy azt a választ kapja, amit hallani akar. - Nos, lementem, hogy ellenőrizzem a folyóra épített kis vízimalmunkat, és lábnyomokat találtam a hóban. Habár önnél könnyebb személy hagyhatta őket - magyarázta Donohue, Grahamre mutatva. Dallas halkan felsóhajtott. - Hála istennek! Valóban egyikünk járt arra. Én meg megtaláltam a maga nyomait, és azt hittem, valaki követett minket! - 206 -

Don Donohue jóízűen felkacagott. - Nem, errefelé nemigen szoktak követni senkit, habár tegnap járt itt egy gyanúsabb csoport - fordult az ablak felé. - Mit szólnának, ha kerítenék egy kalapácsot meg némi műanyagot a fészerből, és elzárnám a tüdőgyulladásnak ezt a forrását? - Miféle gyanús csoportot említett? - érdeklődött Graham, és lehuppant egy sámlira. - Lent a dokknál találkoztam velük. Négy férfi jött Chelanból egy bérelt hajóval, és rengeteg fura kérdést tettek fel azzal kapcsolatban, hogy ilyenkor ki szokott és ki nem szokott ide feljönni, s úgy tettek, mintha semmit sem tudnának a környékről. - Úgy tettek? - kérdezte Dallas. - Igen - bólintott. - Tudja, néha megjelennek itt olyan hatósági figurák, és úgy tesznek, mintha civilek lennének. Azon mesterkednek, hogy kiderítsék, vajon mi, helybeliek, megsértjük-e a Nemzeti Park szabályzatát. - Nem egészen értem - vetette közbe Dallas. - Még a hetvenes évek végén Jackson szenátor néhány vadászcimborájával ki akart minket füstölni innen, hogy vadászati célokra az egész területet kisajátítsák. Néhányan közülünk, mint például Cavanaugh-ék, már az ezernyolcszázas évek óta itt élnek. Felvettük velük a harcot, aminek a vége egy kompromisszum lett, amelynek eredményeként egy teljesen új képződmény született, az úgynevezett Nemzeti Rekreációs Terület. Ez tulajdonképpen ugyanaz, mintha nemzeti park lenne, csak itt vannak állandó lakosok is. Azóta a parkszolgálattal örökös szeretlek-gyűlöllek viszonyban állunk. - Ezek szerint, úgy gondolja, hogy azok, akik itt jártak, civil ruhás természetvédelmi őrök? - Az a baj, hogy azokat már felismerem, de ezek valahogy nem illettek a képbe. Fagyos tekintetek, városi pökhendiség, értik? Nagyon zavart! - Aha... - felelte Dallas elgondolkodva. - És beszélt velük? - Fölösleges aggódnia! - nyugtatta meg gyorsan Donohue. - Nem szóltam egy szót sem erről a helyről, és különben sem tudtam, hogy van itt valaki. - Nem volt náluk fegyver, ugye? - Nem láttam, de sosem lehet tudni. Tudják, most, hogy jobban visszagondolok rájuk, olyan FBI-ügynököknek tűntek... AZ FBI KÖZPONTJA, WASHINGTON

Jake Rhoades köszönetet mondott a konferenciateremben tartózkodó ügynököknek, majd kisietett a folyosóra, onnan pedig vissza az irodájába. Bezárta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra megtorpant. Igyekezett elképzelni, mi mehet most végbe Kat Bronsky agyában. Kopogtattak az ajtaján. Jake dühös lett, hogy ezt a pár percet sem tudja nyugodtan tölteni. - Igen? - kérdezte, s már nyitotta is az ajtót. Kissé meglepődött, amikor az FBI igazgatója állt vele szemben. - Jake, van egy perce? - Persze. Fáradjon be! Az igazgató a Jake asztala melletti plüsshuzatú székhez ment, és leült. - Gyors helyzetjelentést kérek, Jake! - A Bronsky-ügyben? Az igazgató bólintott, és figyelmesen hallgatta, ahogy Jake tájékoztatta az ügy legújabb fejleményeiről, a Seattle környéki szállodában történt majdnem sikeres letartóztatásról, illetve a másik csoportról. Az igazgató előrehajolt. - A ránk nehezedő politikai nyomás már túllépett az elviselhetőség határán. Az FAA ügyvezetőjével és a közlekedési miniszterrel együtt úgy véljük, csupán napok kérdése, és annyi terroristafenyegetést kapunk, hogy jóformán az összes repteret lezárhatjuk. Ez pedig olyan robbanást okoz majd a közvéleményben, amitől a mi munkánk lehetetlenné válik, és senki nem mer többé repülőre ülni. A repülőtársaságok pénzügyi vesztesége máris hihetetlen méreteket öltött, és ha ez így megy tovább, egyik a másik után húzhatja majd le a rolót. A tény, ahogy azt maga is tudja, hogy ez a csoport még semmiféle követeléssel nem állt elő, arra utal, hogy legalább még egy gépet leszednek az égből, mielőtt újra kapcsolatba lépnének velünk. - 207 -

- Igazgató úr - sóhajtott Jake -, nem tudom, mi mást tehetnénk, mint amit most is csinálunk. - Milyen közel jár, Jake? Jake Rhoades előredőlt a székében. - Hogyan? - Kat Bronskyt kérdezem. Önállósította magát, és mi el akarjuk kapni őt, még mielőtt a másik oldal tenné meg ugyanezt. Ő azonban még mindig a rejtély megfejtésén dolgozik. Ezt ön mondta. - Igen, én. - Nos, milyen közel jár Bronsky a megoldáshoz? Jake a fejét ingatta. - Őszintén szólva, sejtelmem sincs. - Ő úgy gondolja, hogy jó nyomon jár, és az igazat megvallva, hacsak ön mást nem mond, ez a legtöbb, amit az Iroda ez idáig felmutathat. Igazam van? - Nos, az Iroda hatalmas erővel dolgozik, és a nyomozás több fronton is teljes gőzzel folyik... - De az egyetlen ember - szakított félbe az igazgató -, aki úgy véli, hogy egyáltalán valamilyen nyomra bukkant, az Bronsky, ugye? - Amennyire én tudom, igen. - Rendben. Akkor megváltoztatom az utasításaimat. Ha megtalálják, az Iroda teljes erőbedobással segítse őt, és ne álljanak az útjába. Adjanak meg neki minden szükséges hozzáférést, és hagyják, hogy ő irányítsa a csapatot. Ha mégis szívesebben dolgozna egyedül, akkor is segítsék. Jake eltátotta a száját. - Rendben! - nyögte ki. - Előbb azonban meg kellene találnunk. - A legfontosabb, hogy ne másszanak a nyakára! Ne idegesítsék és ne fenyegessék! Egyszerűen csak támogassák! Az igazgató felállt, és távozni készült, de Jake egy kérdéssel még maradásra bírta. Megkérdezhetném, mi eredményezte ezt a meglehetősen váratlan fordulatot? - Természetesen - fordult vissza az igazgató. - Megkérdezheti, s nekem talán nem lenne szabad válaszolnom, de mégis megteszem, mivel ma mindenben ellentétesen cselekszem az akaratommal. Azzal a magától értetődő feltétellel persze, hogy senki más sem tudhat erről, még az ügynöknő sem. - Magától értetődik. - Nemrég egy rendkívül furcsa telefonhívást kaptam a külügyminiszter-helyettestől, Jordan Jamestől, aki szinte születésétől fogva ismeri Bronskyt. Talán még rémlik önnek is, hogy James hosszú ideig a CIA igazgatója volt, tehát nem téved el a hírszerzés útvesztőiben, és az a gyanúm, hogy még mindig van neki járandósága onnan is... - Valóban? - vágott közbe Jake. - Két napja engem is felhívott, és azt mondta, arra gyanakszik, van nálunk egy tégla, s Langleyn keresztül új csatornát fog kiépíteni. Az igazgató cseppet sem tűnt meglepettnek, és bólintott. - Nos, Jordan többször is megpróbált határozottan rávenni, hogy hívjam vissza a kopóinkat, és hagyjam Bronskyt békén. Azt mondta, így csak megöletjük őt. - Micsoda? - Igen! Első hallásra nekem is sületlenségnek tűnt, mivel elsősorban azért akarjuk elkapni őt és a többi túlélőt, hogy megmentsük őket, másodsorban pedig azért, hogy információt szerezzünk tőlük. - Azt akarja - ingatta a fejét Jake -, hogy hagyjunk fel a keresésével? Hajszál híja volt, hogy Seattle-ben megmenekült! Legközelebb nem lesz ekkora szerencséje! - Jake, James hívása nekem azt jelenti, hogy jó nyomon jár. Gondolom ezt abból is, hogy szerintem Bronsky vele többet beszél, mint velünk. Szerintem az ő kémhálózata még mindig helytálló információkkal látja el, és a nő iránti elkötelezettsége erősebb, mint a Céghez fűződő lojalitása. - Próbálom követni... - Röviden: úgy gondolom, hogy James excimborái a Cégnél azt akarják, hogy iktassuk ki Bronskyt a nyomozásból, mert túl közel jár valamihez amit ők szerettek volna megfejteni. Csak a régi versengés! De ugyanakkor szerintem, amennyiben jól értelmezem, James azt akarja, hogy Bronsky sikerrel járjon, és ennek az egyetlen módja, ha minket távol tart tőle. - Eladja a Céget csupán azért, hogy Kat arassa le a babérokat? - 208 -

- Lényegében igen. - És ha téved? - Meglátásom szerint - vonta meg a vállát az igazgató - mi akkor sem veszítettünk semmit. - És mi van Kattel? - Ahogy már mondtam, Jake: találják meg, ajánlják fel neki a segítségünket, és hagyják, hogy ő döntse el, mire van szüksége. Őszintén szólva cseppet sem érdekel hogy a Cég oldja-e meg ezt az ügyet, avagy mi! A tétek túl magasak ahhoz, hogy mi saját belső játszmába kezdjünk. De azért persze... még mindig jólesne, ha az Iroda győzne.

Negyvenkettedik fejezet PORTLAND NEMZETKÖZI REPÜLŐTERE, OREGON NOVEMBER 16. - ÖTÖDIK NAP HELYI IDŐ: 11 ÓRA 10 PERC / Z-IDŐ: 19 ÓRA 10 PERC

Utazótáskái szerteszét repültek, önkéntelenül is felkiáltott, és majdnem átesett az üvegajtón az a negyvenes üzletember, aki hüledezve bámulta és egy percre sem akarta szem elől téveszteni a terminál bejáratánál mellette elhaladó miniszoknyás szőke bombázót. Robert zavartan pislogott körbe, miközben Kat igyekezett elnyomni ellenállhatatlanul feltörő kacagását. Megvárta, hogy Robert felvegye a jegyüket, majd elindultak a biztonsági ellenőrző pont felé. A kilenc milliméteres pisztoly töltények nélkül, elvámoltan hevert a táskában, amitől az ügynöknő még mezítelenebbnek érezte magát, mint a teste nagy részét fedetlenül hagyó öltözéktől. Áthaladtak az ellenőrző ponton, és eljutottak az indulási oldal szőnyeggel fedett, hosszú rámpájának végéig, ahol Kat hirtelen megtorpant. - Képtelen vagyok rá, Robert! - mondta. Szórakoztatta a férfi zavart arckifejezése. - Mire? Felszállni a gépre? - Nem... - nyafogta, s egyik lábáról már le is vette az ormótlan, magas talpú cipőt. - Te akartál ilyen maskarát! - A miniszoknya még elmegy, és a szerepet is eljátszom, de ez a cipő már több a soknál... panaszkodott, miközben a másik holdjárót is lerángatta magáról, aztán dühödten egy szatyorba csúsztatta őket. - Hoztam magammal váltócipőt! Robert helytelenítően ingatta a fejét, miközben a nő belebújt a másik pár cipőbe. - Ez így túlságosan ésszerű… - Lehet, de azért még ebben a helyzetben sem árt, ha megőrzök valamicskét a méltóságomból, nem is beszélve a járóképességemről. Többször majdnem hasra estem ugyanis. - Nos, ami engem illet, nekem tetszik az öltözék többi része... - Háát... azt hiszem, nekem se esne nehezemre hozzászokni - suttogta. - Nézni, ahogy ti, pasik, szinte összetöritek magatokat, úgy bámultok… Igazán perverz egy szórakozás! A férfi a fejét csóválta, miközben igyekezett lépést tartani az ismét nekiinduló Kattel, és azt motyogta maga elé: - Szöszike libuska... - Hallottam! Vedd tudomásul, hogy nem vagyok libuska! - Bocsánat, nem akartalak megsérteni. Amikor bejutottak az indulási csarnokba, Robert a kabátja belső zsebéből előhúzta a jegyeket. - Melyikünk vigye a szót? - kérdezte. - Itt csupa ipse van, úgyhogy bízd rám - felelte Kat. Elvette a jegyeket, majd egy székre bökött. - Mindjárt visszajövök. Ülj le, és igyekezz elrejteni az arcod. - Rendben. Itt várlak - felelte Robert. - Apropó, hoznál egy The New York Timest? - bökött egy távoli újságos standra. A nő bólintott. - Majd ha megkaptuk a beszállókártyáinkat - felelte.

- 209 -

A kapunál egy ápolt külsejű, harminc év körüli tiszt állt, akinek szeme Kat láttán rögtön felcsillant. Ahogy az várható volt, tekintete a nő mellén állapodott meg, és láthatóan nagy erőfeszítésébe került, hogy a nő kihívó dekoltázsáról följebb nézzen. Könnyű lesz, gondolta Kat. Nem buzi. A nő könnyedén elérte, hogy a tiszt csupán futólag pillantson a jogosítványára, és Robertet sem várakoztatták sokáig a jegyárusító pultnál. A tisztet kacér kacsintással és mosollyal jutalmazta, majd gyors léptekkel odébbállt. Menet közben szüntelenül a tömeget figyelte, s egy percre sem feledkezhetett meg a nyálcsorgató férfiak és a felháborodott nők pillantásairól, miközben végigsasszézott a folyosón, csípőit kicsit erősebben ringatva, mint általában szokta. Más körülmények között még viccesnek is találnám, jegyezte meg magában, mielőtt visszatért Roberthez. A jegyeket és a beszállókártyákat átadta a férfinak, majd elindult az újságos felé. Végiglapozott egy pár nyomdaterméket, végül a Woshington Postot választotta, amelyben az egyik terjedelmes cikk a reptérlezárásokról szólt. Gondolta, legalább egy képet talál majd benne saját magáról, de egyre inkább úgy érezte, hogy inkognitója megfelelő, s a hivalkodó, ízléstelen külső biztonságosan elrejti a valódi Kat Bronskyt. - Elnézést... - szólalt meg egy jól öltözött férfi, előzékenyen visszahúzva Kat elöl a kezét, amellyel ugyanazért a Washington Postért nyúlt - Semmi baj - felelt Kat mosolyogva. Észrevette, hogy a férfi bal karja be van gipszelve, és arcának egyik felét is kötés fedi. - Merrefelé utazik? - érdeklődött a férfi, miközben tekintete végigsiklott a nő profilján. - Ó, sok helyre! - felelte. - Értem... értem! - vonta fel a férfi kissé a szemöldökét. - A titokzatos hölgy! - Nem - vágott vissza Kat. - Az elővigyázatos hölgy! - Furcsa kiejtéssel beszél, gondolta. Németes, de valahogy mégsem egyértelműen az. Kat megpróbált elfordulni, de a férfi nem adta fel könnyen ismerkedési szándékát - Ne haragudjon, ha kissé tolakodónak látszom, de bemutatkoznék, így legalább nem kell egy idegennel beszélgetnie. Kat újra a férfi felé fordult, és érezte, hogy nem egykönnyen fogja tudni lerázni magáról. A szeme úgy izzik, mintha hőkereső lenne, és én vagyok neki a forró pont... - Nyugodtan mutatkozzon be - felelte -, de ezzel sem sokra megy, mivel már foglalt vagyok. - Mivel én itt vagyok magával, kedvesem! A nevem... - Elnézést! - Egy utas furakodott kettejük közé, hogy az állványról levegyen egy újságot. Kat megvonta a vállát, búcsút intett újdonsült hódolójának, majd megcélozta a pénztárt, hogy kifizesse az újságot. A begipszelt karú férfi máris ott termett mellette. Kivárta, amíg a nő elveszi a visszajárót Még nem sikerült bemutatkoznom - szólalt meg újra. Kat megragadta a férfi jobb kezét, és lagymatagon megrázta. - Üdvözlöm! Örülök a találkozásnak. A férjem, az ingerült és féltékeny maffiavezér azonban korántsem lesz elragadtatva, ezért kérem, menjen, és élje az életét, amíg módja van rá. Rendben? Rendben! Viszlát! Az ellenkező irányból Robert közeledett szélsebesen. A mosolygó, vállait vonogató férfi háttat állt neki, így nem láthatta. - Ahogy gondolja! - mondta végül, és sarkon fordult, amikor Robert már csupán ötméternyire volt tőle. Kat figyelme Robertre és nem a kudarcot vallott udvarlóra irányult, de megérezte, ahogy a neki hátat fordító férfi hirtelen mozdulatlanná merevedik, amint a közeledő újságíró irányába fordult. Szinte érezhetően felizzott körülötte a levegő. Robert a férfitől alig ötlépésnyire torpant meg, és egészen elképedt arckifejezést öltött, amikor felismerte benne hongkongi emberrablóinak egyikét. Kat Robert ijedt tekintetét követve éppen akkor pillantott a támadóra, amikor az eldobta az újságját, és jobb kezével a kabátja alá nyúlt. Robert torkából felismerhetetlen hang tört elő, megpördült, és futásnak eredt a főterminálhoz vezető rámpa felé, nyomában a fickóval. Kat üldözőbe vette a két férfit, rémült utasokon verekedve át magát. Elrohant a biztonsági emberek meg egy meglepett rendőr előtt, akik meg sem próbáltak a nyomába eredni. - 210 -

Robert eltűnt egy jegyárusító pult mögött, miközben üldözője szinte fejest ugrott az ott várakozó utasok közé, jó néhányukat a földre rántva, miközben maga is elesett. Kat egyre közelebb ért hozzá, de nem tudott elég gyorsan mozogni. A férfi rögtön talpra szökkent, és máris iramodott tovább. Robert egy lépcsőhöz futott, felrohant rajta, majd a tetejére érve eltűnt szem elől. Kat látta, hogy amikor a férfi is feljut a lépcső tetejére, előhúzza a pisztolyát, és tüzelőállást vesz fel. Szemmel láthatóan az emeleti folyosó végébe célzott. A nő teljes erőbedobással rohant, a lépcsőket kettesével szedve, miközben kezével a szatyrában matatott, és egyre közelebb ért a lövésre készülő fickóhoz. A pisztolyos férfi megfontoltan célzott. Mikor Kat elérte az utolsó lépcsőfokot, megpillantotta a tőle alig harmincméternyire zsákutcába került, falhoz lapuló Robertet. Kat egyenesen a támadó hátát célozta meg, és miközben ugrani készült, egyik kezével megragadta a szatyor alján rejtőző, nehéz holdjáró cipőt. Robert MacCabe látta a feléjük száguldó, majd mindkét kezét a feje fölé emelő Katet, akinek közeledtét a pisztolyt szegező fickó még mindig nem vette észre. Azt is látta, hogy Kat nem sújthat le időben. Robert a földre vetette magát, így egy pillanatra kikerült a támadó látómezejéből, és annak újra meg kellett keresnie célpontját. A pisztoly csöve lejjebb ereszkedett és ismét rászegeződött, de ez a rövid késlekedés éppen elég volt ahhoz, hogy Kat néhány másodpercet nyerjen, és a tömör cipő nehéz sarkával hatalmas, kitűnően időzített ütést mérjen a ravaszt meghúzni készülő férfi tarkójára. A fickó nyomban összecsuklott, fegyvere a padlóra hullott. Kat oldalt akart lépni, de elvesztette egyensúlyát, és ő is elterült a földön. Robert odarohant hozzá és leült mellé, a nő fejét az ölébe véve. Így ültek ott a hideg kövön, és hangosan lihegtek. Sokáig egyikük torkán sem jött ki hang. Végül Robert szólalt meg. - Nem esett bajod? - kérdezte. - Nem... - nyögte Kat. - Ki volt ez?... Robert megmondta, aztán felsegítette a nőt, és magához vette a támadó pisztolyát. Ellenőrizte, valóban megtöltötte és felhúzta-e, majd a férfi fejének szegezte a csövét. - Robert... - lihegte a nő -, nézd meg... - nagyot nyelt, és válláról levette a táskáját. - Keresd meg a táskámban a bilincset, és csatold ezt a férget ahhoz a csőhöz! Robert a nő felé nyújtotta a pisztolyt, majd teljesítette a kérését, miközben Kat tüzelésre készen állt, kezében a fegyverrel. - Most motozd meg! Az összes zsebét kutasd át. Keress valamit, amivel azonosíthatjuk. Hamis FBI-igazolvány került Robert kezébe. - Dennis R. Feldman különleges ügynök. Legalábbis eszerint - mondta Robert. - A fénykép stimmel. Semmi más nincs nála. - Biztos vagyok benne, hogy ha egyáltalán létezik Feldman ügynök, akkor ez itt nem ő... Kat elvette Roberttől az igazolványt és a kilenc milliméteres fegyvert. Kiürítette a tárat, a töltényeket a táskájába süllyesztette, majd a pisztolyt a földre dobta, és egy jól irányzott rúgással a folyosó végébe taszította. Magasra emelte a támadó leütésénél oly jól bevált holdjárót. - Ez a surranó halálos! - nevetett Robert. - Jó hasznát vettem, mi? Ha már a járásban csak akadályozott... - Többé nem kell pisztolyt hordanod magadnál - mondta Robert. - Indítványozhatnánk, hogy az FBI minden ügynökét lássa el vele... - Majd javasolni fogom a vezetésnek - kuncogott Kat. - Észrevettem, hogy ez a pancser macerál téged - mondta Robert, komolyra fordítva a szót. Fogalmam sem volt róla, ki lehet, de arra gondoltam, talán jól jöhet egy féltékeny lovag, aki késlekedés nélkül a kimentésedre siet. Gyors léptekkel megindultak lefelé a lépcsőn, vissza a terminál központi emeletére. Két reptéri rendőr rohant el mellettük, épp amikor leértek a lépcsőről. - Siessenek! - szólította meg őket Kat, rémültnek tettetve magát - Odafenn verekednek, és az egyik fickónál fegyver van! A két rendőr felszáguldott a lépcsőn, Kat pedig Robertet csöndesen maga után húzva, egy másik biztonsági bejáratot célzott meg. A támadó fegyver töltényeit egy szemetesbe borította, majd átmentek a fémdetektoron.

- 211 -

További rendőrök rohantak e1 mellettük az összecsapás színhelye felé, miközben ők egy másik útvonalon igyekeztek eljutni a repülőgépükhöz vezető kapuig. Éppen a beszállás megkezdésére értek oda. Kat egy ablak melletti ülésbe ült, Robert pedig behuppant mellé. - A francba...! - motyogta Kat. - Mi az? - Nem nézted meg, nincs-e titkos zsebe... - Nem volt nála másik fegyver. Alaposan átkutattam. - Személyire gondoltam - felelte a lány. Előhúzta a műholdas telefont, és felhívta Jake-et az FBI főhadiszállásán. - Azonnal hívd fel a portlandi nemzetközi reptér rendőrörsét, Jake, és tudasd velük, hogy a pasas, akit a felső folyosón találtak megbilincselve, szövetségi bűnöző! - hadarta Kat, majd gyorsan elmondta a történet többi részét is. - Látott téged, Kat? - Nem. Jake röviden elmesélte az igazgató pálfordulását. - Jake, ez remek, de kérlek, máris telefonálj! - Ez azt jelenti, hogy mostantól segítenünk kell téged, Kat! Most már nem akarunk elkapni! - Jake! Kérlek! Hívd fel őket, mielőtt még elengednék a fickót! - Jó! Visszahívsz? - Ha lesz rá alkalmam. Szétkapcsolt, és néhány percig némán, gondolataiba merülve ült. Igyekezett megfejteni, mit is jelent pontosan, amit Jake elmondott neki. A gép ajtaja még mindig nyitva volt, így a stewardess még nem tilthatta meg a mobilok használatát. Az egyik utaskísérő alaposan szemügyre vette Katet, és láthatóan felhúzta magát a nő öltözékén. - Megteszi? - kérdezte Robert. Kat bólintott. - Igen, de újabb trükkel próbálnak beszippantani. Most mindent rózsaszínben kellene látnom, és azt kellene hinnem, hogy az egész Iroda támogatását élvezem... - Mi van, ha igaz? - Lehet - felelte a nő elgondolkozva -, de nem kockáztatok. Táskája mélyéből halk csipogás hallatszott. Kivette a készüléket, és elkomoruló arccal olvasta végig az üzenetet. - Mi történt? - érdeklődött Robert. Kat átadta neki a csipogót. SÜRGŐS ÜZENET: KAT, R. MACCABE NEM AZ, AKINEK LÁTSZIK. TŰNJ EL, AMILYEN GYORSAN GSAK TUDSZ! NEKI EGY SZÓT SE! MONDD EL, MIRE KÉSZÜLSZ, AZ ÚJ FORRÓDRÓTON: 800946464. JAKE RHOADES. Robert megütközve pillantott fel. - Ez meg mi? Most én vagyok az ellenség? - Legalábbis a Nürnberg-csoport szeretné, ha ezt hinném. Ezt nem Jake írta! - Biztos vagy benne? - Soha nem írja alá a keresztnevét - bólintott Kat. - Ez a szokás. - Akkor mit jelentsen ez? Kat mélyet sóhajtott. - Azt, hogy egyre többet tudnak rólam. Megtalálták a csipogómat is. Nemsokára a nagybátyám faházát is megtalálják...

A

rlin Schoen sűrűn pislogott, miközben erejét megfeszítve igyekezett felidézni, hol van, és miért hasogat ilyen rettenetesen a tarkója. Megpróbált felülni, de a keze bilincsben volt, a reptér egyik folyosóján. Egy hunyorgó, busa fejű néger rendőr állt fölötte csípőre tett kézzel, és körülötte még hat rendőr várakozott. Valaki hátulról leütött, gondolta, s amennyire ezt megkötözött kezei engedték, alaposan számba vette többi testrészének épségét is. - 212 -

- Kezd magához térni - jelentette a portlandi reptér rendőr főhadnagya, s letérdelt, hogy közelebbről megvizsgálja Schoent. - Ki maga? - kérdezte. Schoen nagyot lélegzett, és újra lehunyta a szemét. - Elmenekült? - kérdezte. - Kicsoda? - Egy szövetségi bűnözőt akartam éppen lefogni. Nem emlékszem, mi történt... - Na, persze! Téged ütött ki egy szövetségi ügynök, balfék! Éppen most hívtak az FBI központjából. - A francba! - rázta meg a fejét. - Ezek szerint máris tudják, hogy elszalasztottam? A főhadnagy belemarkolt Schoen hajába, és úgy emelte fel a fejét. - Utoljára kérdezem, mert aztán nagyon dühös leszek: mi a neved? - Jól van, no! Don Duprey különleges ügynök vagyok az FBI-tól. A cincinnati irodában dolgozom. - El is higgyem? - Ha a jobb lábamon felhúzza a nadrág szárát, talál ott egy rejtett zsebet az irataimmal, az útlevelemmel, sőt még a lőlapom is ott van! Hogy értette azt, hogy egy szövetségi ügynök ütött ki? Én vagyok az FBI-ügynök! A főhadnagy intett az egyik alárendeltjének, hogy keresse meg a zsebet. Az igazolványa és útlevele pontosan ott volt, ahol mondta. - Ha felhívják a cincinnati irodát vagy Washingtont, igazolni fognak - magyarázta Schoen. A rendőrök talpra állították Schoent, és egyikük rádión továbbította a kérdést. A diszpécser öt percen belül visszaigazolta a fogoly állításait. A rendőrök távolabb léptek tőle, hogy megbeszéljék az újabb fejleményeket, de fagyos tekintetüket egy pillanatra sem vették le róla. - Na, most mit tegyünk? - suttogta egyikük alig hallhatóan. A főhadnagy összeráncolta a homlokát, majd a fogolyra pillantott. - Az FBI megerősítette a személyazonosságát. Látta bármelyikük azt az ügynöknőt, akiről Washingtonban beszéltek? Az egyenruhások kifejezéstelen arccal hallgattak. - Hogy is hívják? - kérdezte végül az egyikük. - Katherine Bronsky különleges ügynök - felelt a főhadnagy. - Washingtonból azt mondják, ő bilincselte meg ezt a pasast. Jim, Bill, ti érkeztetek ide először. Láttatok valakit? - Csak két civilt - válaszolt Jim, miközben társa bólogatott. - Egy nőt meg egy férfit a lépcső alján. - A nő azonos lehet ezzel a Bronskyval? - Aligha. Igazi csinibaba volt! Ilyen kiszerelésben nem gyártanak FBI-ügynököket... - Egy pillanat! - vágott közbe a másik. - Ez a név... nem ugyanarról a Bronskyról beszélünk, aki benne volt a tegnap esti híradóban? Az az FBI-os, aki elrabolt egy fiút? - De igen! - felelte a másik. - Ugyanígy hívták, és láttam a fényképét is, de az a nő, akit a lépcső alján láttunk, egyáltalán nem hasonlított hozzá! A rendőr főhadnagy sóhajtott, és megrázta a fejét. - Hívják fel az FBI központját, és kérjenek pontos személyleírást erről a Bronskyról! Tudják meg, illik-e arra a nőre, akit itt láttak! Ha nem, akkor elengedjük a fickót. Nem szeretnék ujjat húzni az FBI-jal, és semmiféle bizonyítékom sincs ellene. A válaszra alig öt percet kellett várniuk. Az elsőként a helyszínre érkezett két rendőr figyelmesen meghallgatta Bronsky személyleírását, majd szinte egyszerre kezdték a fejüket ingatni. - Biztosan nem őt láttuk!

Miután

sűrű bocsánatkérések közepette szabadon engedték Arlin Schoent, a bűnöző gyorsan elvegyült a tömegben, keresett egy telefonfülkét, és állomáshelyének közvetlen számát tárcsázta. - Azt hittük, már úton vagy, Arlin! - A vegasi járatra vártam, amikor észrevettem MacCabe-et - hadarta, majd gyorsan elmondta, mi történt vele. - Bronsky vele volt? - 213 -

- Nem tudom, de valószínűleg ő ütött le hátulról. Valaki volt vele, az biztos megmasszírozta a tarkóját. - Sejtelmem sincs, merre tarthatnak. - Nekem igen! - hangzott a válasz.

Negyvenharmadik fejezet STEHEKIN, WASHINGTON ÁLLAM NOVEMBER 16. - ÖTÖDIK NAP HELYI IDŐ: 11 ÓRA 50 PERC / Z-IDŐ: 19 ÓRA 50 PERC

Warren Pierce kényelmes tempóban tovább siklott sílécein. Előző éjjel szinte alig havazott, de a lejtőket így is épp elég vastag hótakaró fedte. Ilyen kristálytiszta napokon frissítő csak igazán a sífutás gondolta. A tüdejét eltöltő friss levegő, a hóból itt-ott kibukkanó örökzöldek foltjai igazán különleges világgá varázsolták ezt a kies völgyet. Bal felől egy újabb nyaralót látott, már a sokadikat azok közül, amelyek Stehekin vidékét pettyezték. Ez Caldwellék háza, gondolta, miközben végigpásztázta a hóborította tetőt, onnan a Chelan-tó feletti égre nézett, melynek messzeségében egy repülőgép húzott hosszú kondenzcsíkot. Újabb kanyar következett, majd keresztülvágott az úton, és elindult a folyó irányába. Az előtte tornyosuló nagy faház egész életében ott állt, és mint mindig, most is füst szállt fel a kéményéből. Warren, maga sem tudta, miért, hirtelen megtorpant. Valami szokatlant vett észre a házon. Miért nem csukták be az ajtót? A tisztás északi széle mentén Warren közelebb siklott a faházhoz, és a nyitott ajtó bal oldalán megpillantotta a betört ablakot. A házban azonban nem volt mozgás. Feje fölött szél kapott a fenyők koronájába, s a nyitott ajtó keserves nyikorgással még szélesebbre tárult. Összerezzent. A házba pillantva egy felfordult székre lett figyelmes, de fényt nem látott. Jeges rémület rántotta görcsbe a gyomrát és erős késztetést érzett, hogy megforduljon és elmenjen onnan, de aztán úgy döntött, mégis közelebb kerül, hogy jobban körülnézhessen. Don Donohue volt a ház gondnoka. Mindennap kijött ide. Akkor mégis miért van nyitva az ajtó? Warren síléceit az udvar irányába fordította. A veranda előtt törött üvegcserepek hevertek szanaszét a lábnyomoktól lucskos havon, és volt az ajtó mellett még valami: egy sötétvörösen csillogó tócsa, mely mintha vér lett volna. Warrent ekkor a maradék bátorsága is elhagyta, megfordult, nekilódult, és hanyatt-homlok az út felé vette az irányt. A vadőr házát és a dokkot célozta meg. Erejét megsokszorozta a páni félelem. Valakinek intézkednie kell, de ez a valaki biztosan nem ő lesz! A HORIZON LÉGITÁRSASÁG DASH-8-ASA FEDÉLZETÉN, AZ OREGONI PORTLANDTŐL NEGYVENMÉRFÖLDNYIRE KELETRE

Kat nézte, ahogy a portlandi nemzetközi reptér lassan eltűnik, miután a DeHavilland Dash8 a 10-es kifutópályáról felemelkedett a felhős égbe. Akár a tóról felemelkedő gém, amely hosszú lábait maga alá húzza, úgy tűntek el a repülő szárnyaira szerelt turbólégcsavaros hajtóművek alatt a vézna futóművek, pompás kilátást engedve ezzel Katnek. A felsőszárnyas repülőgépek ideális szállítóeszközei az álmodozó kedvű utasoknak, gondolta, főleg a kisebbek, amelyek alacsonyan repülnek Amerikának ezen az északnyugati, üde zöld golfpályákkal és hatalmas kiterjedésű erdőkkel tarkított Csendes-óceán melléki tája felett. A Portlandtől keletre elterülő zöldellő hegyek lassan vonultak tova alattuk, ahogy a repülőgép felkapaszkodott a borús ég felhőzónájába, s egyszer csak az egész világ végeláthatatlan, tejszínű masszává változott. A látótávolság erősen lecsökkent, Kat most már csak a jobb oldali motort és annak hűségesen duruzsoló turbólégcsavarját láthatta. - 214 -

Az utastér elülső részén a stewardess éppen kiskocsiját készítette elő az italok felszolgálására, amikor fülét megütötte egy mobiltelefon csörgése. Figyelme azonnal a szőke cicababára terelődött, aki középtájon, az ablak mellett ült. A zsúrkocsit magára hagyva, gyors léptekkel indult a nyolcadik sor felé, s éppen időben érkezett, hogy megragadja a telefont, mielőtt a kihívóan öltözött szőkeség a füléhez emelhette volna. - Itt ki kell kapcsolnia a telefonját, hölgyem! - mondta neki, s örült, hogy hangja magabiztosan csengett. A környező utasok kíváncsiskodva fordultak feléjük, a rendreutasítás hallatán egyöntetű helyeslést lehetett érezni a levegőben - a nő mintha mindenkit irritált volna. A szőkeség azonban nem úgy reagált, ahogy várták: valósággal kirántotta telefonját az utaskísérő kezéből, és ismét a füléhez emelte, miközben másik kezével hevesen kutatott táskájában valami után. - Azt mondtam, legyen szíves kikapcsolni! - utasította még erélyesebben a stewardess. A nő bal kezével ekkor egy bőrtokot nyomott a légikisasszony orra alá. A tárcában az utaskísérő egy FBI-jelvényt és a hozzátartozó igazolványt ismerte föl. Bólintott, majd zavarodottan kihátrált a folyosóról. Előhúzott egy kulcsot, és bement a pilótafülkébe. Kat visszatette jelvényét a táskába, majd előrehajolt, és a légköri zajok közül igyekezett kiszűrni Jordan hangját. - Találkoznunk kell, Kat! Beszélnem kell veled, amint lehet! Egy gép készenlétben áll, hogy akár már ma éjjel elinduljak feléd a nyugati partra, vagy bárhol is vagy! - Már kissé eltávolodtam a nyugati parttól. Meg kell találnom valakit, feltenni neki néhány kérdést. Most inkább nem részletezném, hogy kit és hol... mert sosem lehet tudni... - Kat, bízz bennem! Ez a vonal biztonságos! Hol leszel? A nő Robertre pillantott, majd mélyet sóhajtott. Nem volt ideje, hogy neki is elmagyarázza, s a döntést végül úgyis neki kell meghoznia. Teljesen belezavarodott, hogy melyik vonal lehet biztonságos és melyik nem - ha egyáltalán létezett még biztonságos kapcsolat. Könnyelmű, de mégis elkerülhetetlen lépéssé vált úti célja elárulása olyan körülmények között, amikor terroristák fenyegetései miatt reptereket zárnak le, amikor megerősítésre kerül a hír, hogy talán lopott lézerfegyvereket használtak a katasztrófák előidézéséhez, és amikor olyan szervezetekkel áll szemben, amelyek el akarják hallgattatni őt. Végeredményben Jordan James tette fel a kérdést, és ha már benne sem bízhat, akkor végleg csapdába esett. - Kat, kérlek! Hol találkozzunk? Még egyet sóhajtott, lehunyta szemét, majd kinyögte: - Sun Valleyben. De ne kérdezd, miért ott. Érezte Robert döbbenetét, de már késő volt. - Rendben, azonnal előkészíttetem a gépet, és legkésőbb holnap reggelre ott leszek! Ne kapcsold ki a telefonod! A repülőtérről felhívlak. - Rendben. De te mit találtál? Ha ez a vonal elég biztonságos ahhoz, hogy én megmondjam, hova készülök... - gyors bólintással Robertre pillantott, hogy így biztosítsa őt arról, nincs semmi baj. - Hogy akkor miért nem elég biztonságos ahhoz - vágott közbe Jordan -, hogy elmondjam neked, mire jöttem rá? Talán elég biztonságos, Katherine, de rengeteg mindent el kéne magyaráznom. Nagyon bonyolult és félelmetes helyzetbe kerültünk! - Te is tudsz a fegyverekről, Jordan bácsi? - Hogy érted ezt? - kérdezte óvatosságát leplezendő. - Tudtad, hogy a SeaAir és a Meridian katasztrófáját olyan fegyverek okozhatták, amelyeket az Egyesült Államok raktáraiból loptak el? Olyan fegyverek, amelyeknek gyártását elnöki különrendelet tiltotta meg? - Kat - felelt Jordan hosszú szünet után -, még rengeteg dolog van, amiről nem tudsz, de azért meglep, hogy mennyi mindent sikerült már eddig is kiderítened. A nemzetbiztonság forog kockán! Találkozunk ma éjjel, de legkésőbb holnap reggel! Ne kapcsold ki a telefonod! Kat szétkapcsolt, majd megfordult, hogy szembenézzen a riadt tekintetű Robert MacCabebel. Igyekezett maga előtt is palástolni annak lehetőségét, hogy talán végzetes hibát követett el. - 215 -

Apró pelyhekben hullani kezdett a hó, miközben a repülőgép pilótája belépett az idahói Hailey repülőterének, a Friedman Memorialnek a körzetébe. Minden Sun Valleybe tartó polgári gép ezen a légifolyosón közlekedett. Kétszáz méternyire a földtől a gép tökéletesen párhuzamosan repült a leszállópályával. A pilóták egyetlen irányjelzőjükként a GPS-rendszer távoli jeleire hagyatkoztak. Mire a repülő befordult a kapu elé, a hószállingózásból hóvihar kerekedett, és úgy tűnt, az idöjárás nem is igen fog megváltozni a nap folyamán. Kat és Robert rendkívül feszült idegállapota cseppet sem enyhült a dr. Thomas Maverick házáig tartó úton, amelyet taxin tettek meg. A tudós faháza Sun Valley városától délre, egy erdős, gyéren lakott vidéken állt, ahol az utakat nem jelölte semmi, s miután harmadszorra kanyarodtak rossz irányba, a taxis idegessége csak tovább rontott a helyzeten. Végül mégis megpillantották dr. Maverick apró faházát. Kat kifizette a sofőrt, majd el is küldte a kocsit, Robert ez ellen suttogva tiltakozott, mondván, mi lesz, ha Mavericket nem is találják otthon, és megfagynak, mivel ruházatuk egyáltalán nem illett az itteni időjáráshoz. - Nem lesz semmi baj! - nyugtatta meg a nő, s álláig felhúzta béleletlen széldzsekijének cipzárját, amit még Stehekinből hozott magával. - Semmi baj? Máris lefagy az orrom! Nem mintha maradt volna más lehetőségünk... Kopogtatásukra senki sem nyitott ajtót, és a kandallóban sem lobogott tűz, bár a ház előtt friss keréknyomokat láttak, amit valaki sebtiben megpróbált friss hóval elfedni. Kat óvatosan megkerülte a viskót, de mind az első, mind a hátsó ajtót zárva találta, s az ablakokon bepillantva sem látott semmi rendelleneset. Visszatért a széltől az eresz alatt védelmet kereső Roberthez. - Ha itt van, akkor elbújt! - jelentette a férfinak. - Na, tessék! Most akkor mihez kezdünk? Hűséges fegyvertársának befagy a segge! - Várunk - felelte a nő, s arcizma sem rándult a viccesnek szánt megjegyzés hallatán. - Idekinn?! - Frászt! Odabenn. Megpróbálunk minél kevesebb kárt okozva bejutni. Máskor alighanem tiltakoznék, hogy egy ilyen nyilvánvaló bűntényben segédkezzek, gondolta Robert, de a hideg mindinkább próbára tette tűrőképességét, és a bejutás - gyakorlatilag bárhová - egyre sürgetőbbé vált. Visszamentek a hátsó ajtóhoz. Kat hevesen kotorászott a táskájában, majd előhúzott egy bicskát. - Tudod, hogyan kell zárat feltörni, Kat? - érdeklődött Robert vacogó fogakkal. - Gőzöm sincs! - felelte. - Miért, te tudod? A férfi először bólintott, majd megrázta a fejét. - Nem nagyon. Játszottam már néhánnyal, de ez nagyon szívósnak tűnik. A nő felegyenesedett. - Bizony annak. No, várj csak! - Lement a lépcsőn, és a ház mellett felhalmozott tűzifarakásról leemelt egy jókora husángot. Könnyed mozdulattal meglendítette, és ugyanolyan könnyedén betörte vele az ajtó üvegablakát, majd átnyúlt az így keletkezett lyukon, és belülről kinyitotta a zárat. - Roppant ügyes, célirányos módszer, ha nem is valami kifinomult... - csettintett Robert, miután Kat váratlan megoldását látva, a szoba melegében rémülete és csodálkozása is engedni kezdett. - A meleg jó jel! - jegyezte meg a nő, s behúzta maguk mögött az ajtót. - Kétlem, hogy egész télen át fűtené a házat. Szerintem csak akkor gyújt be, ha ő maga is itt van. Kat kinyitotta a ház főbejáratát is, és behozta a csomagjaikat. Először a pisztolyát kereste meg, betárazta, majd a táskájába dobta. Robert hangja a félig nyitott ajtón keresztül szűrődött be hozzá. - Keresek valamit, amivel befedhetjük a kitört ablakot. A kamrában kotorászott, és amikor kilépett, Kat éppen az aprócska konyhából tért vissza. Végignéztem mindent. Nincs itt. De biztos vagyok benne, hogy visszajön. Délután ötre már besötétedik, és fogadok, hogy éppen csak erre vár. - Akkor...? Várunk? - kérdezte Robert. - 216 -

- Igen. De közben azért megszabadulok ettől a kurva gönctől, jobban mondva kurvagönctől. Már megtette a magáét. - Attól még szőke maradsz! - mondta a férfi. Kat nem válaszolt, az arca is borúsnak tűnt. Robert megragadta a vállát, és maga felé fordította. - Kat, tudom, hogy ideges vagy, de közben teljesen elveszítetted a humorérzékedet is? - Micsoda? - hőkölt hátra Kat meglepetten. - A humorérzéked! Ha többre nem telik, hát az akasztófahumor-érzéked! Megrázta a fejét, és könnyedén elhúzódott a férfitől. - Ne haragudj, Robert, de éppen arra összpontosítok, hogy mindkettőnk életét mentsem... - Nos, közben azért nem szabad elfeledkeznünk a nevetésről! A szöszik nem élhetnek humorérzék nélkül... Egy hosszú pillanatig méregette a férfit, aztán kissé megenyhült arccal megriszálta a csípőjét. - Ez milyen volt? Ez a jellegzetes „szöszi-style”! - Így már sokkal jobb! - jegyezte meg Robert, és végignézte, ahogy a nő táskájával kezében a fürdőszoba irányába távozik. Néhány perccel később farmernadrágban és pulóverben jelent meg újra. Robert a hátsó ablaknál állt, és az egyre sűrűbb hóesést figyelte. Megfordult, és a nőre mosolygott. Fejével az ablakra bökött - Kat, ha továbbra is így szakad a hó, nem vagyok biztos benne, hogy James eljut idáig. - Azt mondta, reggelre várható - felelt Kat semleges hangon. - Ettől függetlenül: várunk! PORTLAND NEMZETKÖZI REPÜLŐTERE, OREGON

Arlin

Schoen egész délelőtt arra a Lear 35-ös magángépre várt, amely most sebesen befordult a kis gépek terminálja elé, s arra az időre, amíg leengedte a lépcsőjét és megvárta, hogy Schoen felszálljon, leállította a bal oldati hajtóművét. A férfi bemászott a gép kárpitozott hasába, ahol megelégedésére már hat embere várta. A pilóták ismét begyújtották a bal oldali hajtóművet, és késlekedés nélkül indultak tovább Sun Valley repülőtere irányába, a kellő magasság elérése után óránkénti ötszáz mérföldes sebességre gyorsítva a gépet. Hátul az utasok bizalmas beszélgetésbe merülve, közelebb húzódtak egymáshoz. Még Seattle-ben több nehéz fadobozt rakodtak be. A két pilótát növekvő nyugtalansággal töltötte el mind az utasok kiléte, mind a szállítmány rejtelmes volta, s most már Sun Valley egyre romló időjárási viszonyai sem adtak okot derűlátásra. A csoport vezetője egy hideg tekintetű, idősebb férfi, aki nyolcezer dollárt fizetett készpénzben a repülőgép vezetőinek a fuvarért, ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette, hogy az időjárástól függetlenül le kell szállniuk. Azt, hogy végül az idahói Boise repülőterén lesznek kénytelenek landolni, csak akkor látta be, amikor harmadik próbálkozásra sem találták meg a Sun Valley-i kifutópályát. Az utasok a boise-i reptér magántermináljában várakoztak, amikor a két pilóta meghozta döntését. Nem tudták, mi készül, de nem is akartak benne részt venni, ráadásul az egyik fadoboz belsejébe vetett pillantás meg is erősítette félelmeiket: nagy mennyiségű támadófegyver és a hozzájuk való muníció tárult a szemük elé. A kapitány kiszámolta a fuvar díját, a fennmaradó összeget pedig egy borítékba helyezte, amit az egyik doboz tetejére ragasztott Ezután kipakolták az utasok holmiját, és beindították a jobb oldali hajtóművet. - Nem láttunk semmit, nem hallottunk semmit, nem mondunk semmit! - jelentette ki a pilóta. - Ámen! - helyeselt a másodpilóta. A felbőgő repülőgép-hajtómű zajára az egyik férfi kirohant az épületből, de a kapitány teljes gázt adott, féloldali motorral végigszáguldott a kifutópályán, miközben a másodpilóta beindította a másik motort, és az irányítótoronytól sürgősségi felszállási engedélyt kért. - Most mi lesz? - kérdezte az egyik férfi Arlin Schoent. - Rendkívül egyszerű! - felelt Schoen. - A többiek mostanra már biztosan megérkeztek, vagy legalábbis nagyon közel járnak, mivel ők kocsin mentek. Hívd fel őket a műholdas telefonon, és - 217 -

szólj nekik, hogy várjanak meg minket, amíg sikerül egy újabb gépet bérelnünk, lehetőleg olyat, amelyik elbír a hóviharral. Mindháromtól egyszerre szabadulunk meg! - Milyen parancsot kaptak eredetileg? - Hogy vegyék körbe Maverick házát, és figyeljék Bronskyt meg MacCabe-et, valamint a mi kis izgága dr. Maverickünket! Ha azonban Bronsky és MacCabe ér oda először, addig ne csapjanak le rájuk, amíg a doktor meg nem érkezik! SUN VALLEYTŐL DÉLRE, IDAHO Robert lezuhanyozott, majd ruhát váltott, mielőtt visszatért a faház nappalijába, ahol Kat a karosszékben szundikált. A lámpákat még nem kapcsolták fel, és a kandalló tüze nélkül egyre fagyosabb lett a levegő. Kint a verandán égett csak egy villany, megvilágítva a hóesést, hegyvidéki elszigeteltségüknek drámai díszletét. Robert halkan leült egy székre, Kat azonban erre a kis zajra is felriadt álmából. - Csak én vagyok! - nyugtatta meg Robert, kezét felé nyújtva. A nő álomittasan megdörzsölte a szemét, felült, majd a férfira mosolygott. - Éhes vagy? – kérdezte. - A jó doktor éléskamrája dugig van. - Ezek szerint elpusztítjuk szegény Maverick gondosan bespájzolt élelmiszer-tartalékait, és otthon érezzük magunkat? - Az FBI dolga... - vonta meg a vállát a nő. - Majd megtérítik neki. - Amúgy... nem szívesen mondom... - körülményeskedett Robert -, de csak egy ágy van a házban, és még kanapé sincs. Úgyhogy, azt hiszem... Kat megválaszolatlanul hagyta a ki nem mondott kérdést vagy állítást, majd felállt, és elindult a hálószoba felé. - Hallottál már Trisztán kardjáról? - fordult a férfi felé. Robert gyanakvóan sandított rá, pillantása az ágy és a nő között cikázott. - Igen. Még a telepesek korában volt szokás. Ha egy olyan pár feküdt egy ágyban, akik még nem házasodtak össze... - Tétovázott, nem volt biztos abban, hogy a megfelelő szavakat használja-e. - Igen, igen! - mondta Kat. Végigment a szobán, és táskáját az ablak alá tette. - A család egy nagy falécet helyezett el az ágy közepén, és a pár egyik tagja sem nyújthatta át sem a lábát, sem a karját, sem egyéb testrészét ezen az elválasztón. - Ezek szerint ahelyett, hogy egyikünk a nappaliban aludna egy széken... - Hogyne - bólintott Kat - Ugyanezt megtehetjük deszka nélkül is... Robert elmosolyodott. Egy kicsit talán túlzás volt, gondolta Kat. - No, de hagyjuk! - mondta végül. - Micsoda? Mi rosszat mondtam? - Ledér gondolataid támadtak! - Dehogy! Én csak... vigyorgok, mint egy fakutya.

Leült a férfi mellé az ágyra, de nem ért hozzá. A falra függesztett tükörben saját képüket tanulmányozták. – Rendben. Akkor elmondom az alapszituációt - fordult Kat Robert felé. - Még mindig nyakig ülünk a pácban. - Tisztában vagyok vele. - Már majdnem teljesen besötétedett, és nem tudjuk, mikor jön meg dr. Maverick, ha egyáltalán visszajön. Abban sem lehetünk biztosak, hogy Jordan eljut idáig, és hogy a gyilkosok mire készülnek. Aludtam ugyan a kocsiban, de még mindig nagyon fáradt vagyok. - Először tehát aludjunk - helyeselt Robert. - Javaslom, hogy előbb fosszuk ki a doktor hűtőjét, és csak utána aludjunk. Egyre nehezebben tudok gondolkozni. Az a rossz érzésem támadt, hogy csupán csalik vagyunk, de biztos vagyok benne, hogy Maverick olyan válaszokkal tud majd szolgálni, amelyekhez nekünk mindenképp hozzá kell jutnunk, és most állunk a legközelebb ahhoz, hogy megtaláljuk őt! - Úgy van. - Én csak... azt szeretném, ha megértenéd... - 218 -

- Mit? - Más alkalommal... és másik helyen ez talán óriási kísértésnek is tűnhetne... - Kísértés? - kérdezte Robert színpadias értetlenkedéssel. - Tudod te nagyon jól, miről beszélek! Robert hátradőlt, és szemöldökét felvonva pillantott Katre. - Arra gondoltál, hogy... mi ketten… - Jaj, hagyd már abba! - kacagott erőtlenül a nő, amit a férfi határozottan bátorításnak tekintett. - Ilyen pajzán gondolat meg sem fordult a fejemben! - felelte meggyőződés nélkül, de szeme huncut csillogása és vigyora leleplezte. - Na, persze! - mosolyodott el a nő, hosszú idő óta először. - Olyan szoknyácskában flangálok veled egész nap, ami még a Baywatchban is túl rövidnek számítana, és te egész nap másról sem, beszéltél, mint hogy milyen szexisen nézek ki... - Felpattant az ágyról, a férfi felé fordult, és a kezét nyújtotta. - Na, gyerünk, essünk neki Maverick éléskamrájának! Aztán megnézem, van-e a jó doktornak egy fölösleges nagykabátja. - Ki akarsz menni? - Dehogy! Az ágyban akarom felvenni. - Miért, fázol? Kat lassan ingatta a fejét, majd mosoly nélkül a szájába harapott. - Nem... Éppen az ellenkezője... ANDREWS LÉGIBÁZIS, WASHINGTON

Miniszterhelyettes úr, akár máris indulhatunk! Jordan James utolsó pillanatban érkezett kérésének, hogy egy Gulfstream repítse őt Sun Valleybe, természetesen azonnal igyekeztek eleget tenni, de a felszállásra éjjel kettő előtt így sem kerülhetett sor. Amikor Jordan megérkezett a bázisra, már mind a gép, mind a legénység készen állt. - Köszönöm, ezredes! - felelte Jordan. - Menjünk! A külügyminiszter-helyettes felment a lépcsőn, táskáját a steward kezébe adta, majd megcélozta az egyik plüssbevonatú forgószéket. Gondolatait teljesen lekötötte az előtte álló út. Utazásának célja kétségkívül személyes, de elkerülhetetlen, és a tétje Kat életének megmentése. SUN VALLEYTŐL DÉLRE, IDAHO

A gyorsan

összeütött vacsora befejeztével Kat felállt, és kínos csöndben a hálószoba irányába indult. Tudatában volt annak, hogy Robert szándékosan nem állt fel vele együtt az asztaltól, és csupán megjátszotta, hogy az izmait egyengeti. A sarokban aprócska gázkandalló állt, amelyet magasabb hőfokra állított. Végül az ablakhoz ment, hogy megcsodálja a nesztelen, de annál sűrűbb hóesést. - Gondolod, hogy még ma éjjel visszajön? - kérdezte Robert a szoba másik végéből. - Nem! - rázta meg a fejét, anélkül hogy a férfira nézett volna. - Túl sűrűn havazik, és már nagyon későre jár. Legföljebb reggelre ér ide, ha egyáltalán idejön! - Helyes - felelte a férfi halkan. Robert Kat háta mögé állt, és gyöngéden a vállára tette a kezét. Néhány pillanatig némán álltak így, aztán inkább leeresztette a kezét. - Átlépted a határt... - suttogta Kat, még mindig az ablak felé fordulva. - Ne haragudj! - próbált mentegetőzni Robert, majd kuncogni kezdett, mivel teljesen váratlanul érte, hogy a nő megfogja a kezét, és a dereka köré fonja. - Így ni! Itt a helyük. Robert könnyedén fogta át, és már-már azt hitte, álmodik, amikor Kat szembefordult vele, végigsimított az arcán, és ajkát az ajkához vonta. - 219 -

Negyvennegyedik fejezet BOISE REPÜLŐTERE, IDAHO NOVEMBER 17. - HATODIK NAP HELYI IDŐ: 3 ÓRA 00 PERC / Z-IDŐ: 10 ÓRA 00 PERC Jordan James álmából arra riadt, hogy a légierő kötelékébe tartozó Gulfstream parancsnoka szólítja. - Miniszterhelyettes úr? Jordan elégedetten nyugtázta, hogy a férfi őrnagyi rangban szolgál, ennek ellenére túlságosan fiatalnak látszott, semhogy ilyen fontos tisztséget viseljen, ahhoz meg pláne, hogy a kormány fontos embereit szállító gép parancsnoka legyen. Jordan felült, és egy pillanatra meglepődött azon, hogy a gép nem mozog. - Sun Valleyben rendkívül kedvezőtlenek az időjárási viszonyok, ezért Boise-ban leszálltunk, hogy megvárjuk, amíg az idő jobbra fordul. Minden bizonnyal még napkelte előtt ismét útnak indulhatunk. - Hány óra van, őrnagy úr? - Hajnali három, helyi idő szerint. Egyelőre kényelmesen megvagyunk itt a kifutón, ha még szunyókálni óhajtana itt... De ha gondolja, miniszterhelyettes úr, bérelhetünk önnek szobát is... - Nem! - rázta meg fejét Jordan. - Itt maradok a fedélzeten! Nem akarom sürgetni, de olyan gyorsan kell odaérnem, ahogy csak lehet! - Igenis. Tudatom önnel, amint indulhatunk. Nem hiszem, hogy már sokáig kell várakoznunk. Jordan biccentett a pilótának, és székében az ablak felé fordult. Végignézett a Gulfstream melletti épületen, a magánrepülők terminálján. Katonás férfiak egy csoportja vonta magára a figyelmét, akik egy Cessna Caravan típusú, egymotoros, jókora hidroplán körül gyülekeztek. Hogyan landolhat egy hidroplán a bet... Aha, a talpak aljára behúzható kereket szereltek! De hova a fenébe igyekeznek ezek ilyenkor? Talán horgászok...

Arlin

Schoen felhúzta bélelt dzsekije cipzárját, majd felkapaszkodott az egymotoros Caravan jobb oldali talpáról felvezető rövid létrán. Az utastérbe lépve bólintott már a gép belsejében lévő emberének. A férfi a még mindig a földön várakozó társa felé bökött, és Arlinra pillantva megkérdezte: Biztos vagy benne, hogy Jerry el tudja vezetni ezt a batárt? Schoen bólintott - A Learjet már kívül esett a kiképzésén, de ezzel még könnyedén megbirkózik. Ha szükségesnek látjuk, nyugodtan megszabadulhatunk a pilótától. SUN VALLEYTŐL DÉLRE, IDAHO

A műholdas telefon kitartó csörgése verte föl álmából. Kat lassan felnyitotta a szemét. A szobát a hajnalhasadás előtti szürkület tompa derengése töltötte be. A csörgés hirtelen abbamaradt. De lehet, hogy ezt is csak álmodta? Kissé megmoccant, és azon tűnődött, mi tekeredett a teste köré, amikor meleg borzongással eszébe jutott az éjszaka, amelynek emléke a szorosan hozzásimuló férfiban testesült meg. Még mindig a karjaiban tartotta őt, keze a melleire fonódott. Az éjjeliszekrényen lévő óra kijelzője 6:25-öt mutatott. Kat lassan bontakozott ki az ölelésből. Szinte fájt az elszakadás, fájt, ahogy lábát a hűvös padlóra helyezte, s fájt, hogy meztelenül kell kimennie a fürdőszobába. Aztán igyekezett a gondolatait rendezni. A fürdőszoba ajtajából visszafordult, hogy kipillantson a háló ablakán. Már nem havazott. Tiszta, csillagos ég ragyogott a vidék felett. Eszébe jutott, hogy talán Jordan hívását szalasztotta el az imént. Láthatóan nem jutott el Sun Valleybe - de akkor hol lehet? - 220 -

Robert halkan horkolt. A hátára fordult, de nem ébredt fel, miközben Kat lábujjhegyen az ágy távolabbi végéhez osont. Élvezettel szívta magába a férfi erős illatát, miközben lehajolt, és megcsókolta a nyakát. - M-mi az…! - riadt fel ekkor Robert. - Trisztán kardja csődöt mondott! - felelte Kat - Csö-csődöt? - Azt. Rossz kislány voltam. A férfi ekkor elmosolyodott, mint aki végre magához tér, és a nő arca felé nyújtotta a kezét. Dehogy voltál... - Most azonban ideje felöltözni, és ismét elővenni a profi formánkat... no persze, nem az éjszakai értelemben - jelentette ki, miközben hirtelen mozdulattal lerántotta a férfiről a takarót. - Hé! Telefonált valaki? - Nem, de biztosan hívni fognak, úgyhogy ideje felkészülnünk!

Alig kétszáz méternyire, egy bérelt kisbusz hátsó ülésén egy alak tápászkodott fel óvatosan, és infratávcsövével végigkémlelt a tájon. A faház hálószobájában lámpát gyújtottak, majd a konyhában is. A buszból gukkerező egyén a kocsi padlóján kuporgó, bélelt kabátba bugyolált társához fordult. - Ideje bekapcsolni a fülesed! A másik férfi erre morogva felült, majd a fülére húzta a fejhallgatót, a kezében lévő, szuperérzékeny mikrofonnal felszerelt apró tányérantennát pedig a faház felé fordította. Láthatatlan lézersugárnyaláb lövellt ki a messzi ablak irányába. A vevőegység pontosan bemérte az ablaktól való távolságot, és ennek legapróbb változásait is észlelte, miközben az ablaktábla a belülről érkező hangok hatására rezegni kezdett. - Miről beszélnek? - kérdezte a távcsöves férfi. - Tojásról meg sonkáról, meg hogy hova tűnt mindenki. - Például kicsoda? - Mi. Meg még valaki. - Dr. Maverick, gondolom. A férfi megrázta a fejét, és előrehajolt, a társát csendre intve. A fejhallgatót erősebben a fülére szorította, s még a szemét is lehunyta, hogy jobban összpontosíthasson. Felült, és alig hallhatóan motyogott valamit. - Úristen! Schoen le fog petézni a meglepetéstől! - A férfi társára pillantott. - Na, mit gondolsz, ki lesz ma a reggelinél a vendége? - Ki? - vakkantotta a másik. - Mondjad! - Csak a külügyminiszter-helyettes. Egy autó fényszórói jelentek meg mögöttük, mire a két férfi az ülésre bukott, amíg az elhaladt mellettük. A kocsi lassan szántott végig a hóval fedett mellékúton. Sofőrje csak sötét foltnak tűnt a volán mögött. A megfigyelők végig szemmel követték az autót, és úgy tűnt, mintha dr. Maverick háza előtt lelassítana, de aztán megint gázt adott, és az út távolabbi végénél lévő kanyarban eltűnt.

A pillanat törtrészéig Kat azt hitte, valami fémes kattanást hallott a ház belsejében, de semmi rendelleneset nem látott. Az apró konyhában szöszmötölő Robertre pillantott, és megvonta a vállát. - Mi az? - kérdezte a férfi. - Á, nem fontos - felelte a nő. - Azt hittem, hallottam valamit... A hátsó ajtó ekkor hirtelen kivágódott, és ez enyhén szólva mindkettejüket felkészületlenül érte. Az ajtón át egy vastagon felöltözött alak lépett be, kezében pisztollyal. - Ne mozdulj! - A hang férfira vallott; mélyen és baljósan csengett, de érezhetően remegett. Kat és Robert egyszerre ugrott talpra, felemelt kézzel. A fickó becsapta maga mögött az ajtót, és a konyha falához lapult. Szemei elkerekedtek, a pisztoly valósággal remegett a kezében. - Kik maguk? - Dr. Maverick? - próbálkozott Kat. - 221 -

- Ki kérdezi? - így amaz. - Kat Bronsky vagyok az FBI-tól, és ha megengedi, idehoznám az igazolványom. A férfi szótlanul méregette a nőt, s aztán pillantása Robertre esett. - Ő ki? - Robert MacCabe, a Washington Post újságírója, a néhány nappal ezelőtt történt vietnami repülőgép-szerencsétlenség egyik túlélője. Dr. Thomas Maverick a nappali ajtaja felé csoszogott, benézett a helyiségbe, majd pisztolyával intett Katnek. - Hol az igazolványa? - A... hálószobában. - Hozza ide! - parancsolta. A nő azonnal engedelmeskedett. Maverick hosszasan tanulmányozta a jelvényt és a hozzá tartozó fényképes igazolványt, majd a konyhaasztalra dobta, de a pisztolyt nem tette le. Pillantása vadul cikázott a két betolakodó és a bejárati ajtó között. - Rendben, hiszek maguknak. Ez a Washington Post-dolog túlságosan bizarr ahhoz, hogy csak úgy kitalálják. - Intett, hogy üljenek le. - Dr. Maverick, lenne szíves abbahagyni a pisztolyával való hadonászást? - kérdezte Kat. A férfi a kezében táncoló .38-asra pillantott, majd bólintott. Megfordult, és egy széket húzott elő magának. - Sajnálom. Láttam, hogy itt vannak a házamban, de hát... nem tudtam, kik lehetnek. - Doktor úr - szólalt meg Kat duruzsoló hangon -, úgy tűnik, nagyon fél valamitől. Követte önt valaki? - Mondják - hagyta figyelmen kívül a kérdést a férfi -, mégis mit keresnek itt? - Ismerte Walter Carnegie-t? - kérdezte Kat, és észrevette, hogy a név hallatán a férfi egész elsápad. - Miért? - Ő tanácsolta nekünk, hogy keressük meg önt. - Walter meghalt - felelte egyszerűen dr. Maverick - Tudjuk - jegyezte meg Robert. - A barátom volt. Thomas Maverick sóhajtott, és megrázta a fejét. - Talán jobb lenne - vágott közbe Kat -, ha az elején kezdenénk. Sok mesélnivalónk van, de ha jól sejtem, önnek még több... - El kell tűnnünk innen! Néhány percig még maradhatunk, de aztán mennünk kell! Itt már nem biztonságos! FRIEDMAN MEMORIAL REPÜLŐTÉR, HAILEY, IDAHO A kék-fehér Gulfstream legurult a kifutópályáról, és a hóval fedett betonon megcélozta a kis terminált, ahol a sötétbe burkolózva már egy autó várakozott. Kipufogójából vastag füstkígyó kanyargott elő, belevegyülve a gyér hóesésbe. Jordan James felemelte a táskáját és a bőröndjét. Felmerült benne, hogy inkább arra kéri a legénységet, hogy mégis maradjanak. Boise-ban volt a Nemzeti Légi őrezred egyik bázisa, és a Jordan által korábban megfelelőnek ítélt terv szerint ott kellene várakozniuk. Még ha rögtön meg is találja Katet, néhány órába mindenképpen beletelik, amíg felkészülnek az útra. Amikor leállították a hajtóműveket és leeresztették a lépcsőt, a legénység egyik tagja előrefutott, hogy megbizonyosodjon arról, az autóban várakozó sofőr egyezik-e azzal, akit különleges utasuk fuvarozásával megbíztak. Aztán visszatért a repülőre, és lesegítette a miniszterhelyettest. - Uram, az őrnagy azt üzeni, hívja a mobilján, és két órán belül visszajövünk önért. Addig Boise-ban várakozunk. - Rendben! Hamarosan találkozunk. A férfi tisztelgett, majd visszarohant a repülő belsejébe. A lépcsőt felhúzták, és a hajtóműveket ismét beindították. - Hova megyünk, uram? - kérdezte a sofőr már az autóban. - Várjon egy pillanatot - felelte Jordan. - Először telefonálnom kell, hogy megtudjam. Egy cetlit húzott elő, melyen Kat műholdas telefonjának száma állt. Tárcsázott, és megnyugvással töltötte el, amikor már az első csörgésre felvették. - 222 -

Amikor letértek a repülőtérről kivezető útról, a Gulfstream húzott el a fejük felett. Jelzőfényei mutatták, ahogy nyugat felé fordul, és egyre gyorsabban távolodik, miközben elhalad egy leszállni készülő repülőgép felett. A Cessna Caravan lassított, amikor a pilóta ráállt a leszállópályára, és dupla talpai alatt kiengedte apró kerekeit.

Negyvenötödik fejezet SUN VALLEYTŐL DÉLRE, IDAHO NOVEMBER 17. - HATODIK NAP HELYI IDŐ: 8 ÓRA 05 PERC / Z-IDŐ: 15 ÓRA 05 PERC

Kat elhallgatott, és Thomas Mavericket fürkészve hátradőlt a konyhaszéken. Tagbaszakadt férfi volt, legalább százharminc kilós és jó 190 centi magas. Egész arcát vörösesbarnás szőrzet borította, koponyája viszont szinte teljesen kopasz volt. Elmondta nekik, hogy fizikusként dolgozott, és már két évtizede részt vesz az úgynevezett fekete projektekben is, mint például a B-2es „Lopakodó” bombázók kifejlesztésében, és más, egyelőre szigorúan titkos ügyekben. Dr. Maverick megdörzsölte a halántékát. Pillantása Katről Robertre vándorolt, és azon gondolkozott, mit mondjon még. - Nos, először is értsék meg, azért nem akarok börtönbe kerülni, mert a saját feladatomról beszélek, de nem fogom be a számat, ha olyan ügyről van szó, amivel kapcsolatban nem írtam alá titoktartási nyilatkozatot Valamint... - felemelte ujját, és merően Robertre nézett - Van egy alapszabály, Mr. MacCabe, nevezetesen az, hogy ez mind csak háttéranyag. Ha bármikor megemlíti a nevemet, vagy a forrásaként emleget, nem viccelek, megtalálom a módját, hogy ne úszhassa meg szárazon! Érti? Dr. Maverick metsző pillantása Robert MacCabe velejéig hatolt, és a férfi tisztában volt vele, a jó doktor valóban nem viccel. - Megígérem, hogy nem teszem - jelentette ki habozás nélkül. - Rendben - bólintott dr. Maverick. - Azt hiszem, más hivatalos egyének is éppen azért keresnek engem, amiért maguk kutattak utánam. Úgy gondolják, többet tudok, mint amennyit valójában. - Tisztázzunk először valamit! - vetette közbe Kat. - Amennyiben nem maga Walter Carnegie beépített informátora, meg tudná mondani, ki az? - Nem. Sejtelmem sincs. De akárki volt is az, jól ismerte a terepet. - Az imént fekete projektekről beszélt. - Soha nem dolgoztam sem lézer-, sem ahhoz hasonló fegyverekkel. És hogy nem hivatalosan tudok-e ilyen kutatási programokról? Nos, tudok. És az ilyen projektek keretében folytattak-e részecskesugárzással, impulzuslézer-nyalábokkal és más elektromágneses fegyverzettel kapcsolatos alapkutatásokat? Kétségkívül. A vállalkozók hatalmas összegeket kaszálhattak? Hogyne. Szolgálta ez a nemzet érdekeit? Teljes mértékben. És vajon volt-e bárki másnak teljes rálátása ezekre a programokra azok vezetőin kívül? A legtöbb esetben igen, de akadnak kivételek. Azt hiszem, ez történt az ember elleni lézerfelhasználással kapcsolatos kutatások esetében is. - Micsoda? Kicsúszott a programvezetők kezéből az irányítás? - Nem - ingatta a fejét dr. Maverick -, a program önálló életre kelt, és sem a kongresszus, sem a hadügy nem gyakorolhatott többé felette ellenőrzést, elsősorban három vezető pozíciót betöltő férfi jóvoltából, akik rendkívül eszesek, de szinte minden erkölcsi norma híján vannak, ha az ország érdekeinek védelméről van szó. Korábban csupán egyszer voltam tanúja annak, hogy egy program hasonló módon kicsúszott a kontrolljuk alól, de ez most teljesen más irányba fejlődik. Mára szinte teljesen eltűnt a kormány szeme elől. - Nem biztos, hogy jól értettem - jegyezte meg Kat, miközben a fizikus kávét készített, és ahogy tovább beszélt, időről időre kipillantott az ablakon. - Először is tudnia kell, hogy az ilyen fekete projektek rendkívül fontosak az Egyesült Államok számára, és általában nagyon eredményesek is. Egy program kifejlesztése és kivitelezése több ezer ember munkáját igényli, és dollármilliárdokat emészt fel. Az alkalmazottak többsége, - 223 -

akárcsak én, civil, akik hajlandók teljes titoktartásban és csupán a legapróbb, összefüggéstelen részletek ismeretében dolgozni. Az egészet nem ismerhetjük, és még csak elképzelnünk sem szabad, mi lesz a végeredmény, azért, hogy létrehozzunk egy olyasvalamit, mint például az F-117-es lopakodó vagy a B-2-es bombázó. Néhány évvel ezelőtt az ember elleni lézer tesztelése közben baleset történt, amiről elvileg nem lenne szabad tudnom. Egy fiatal műszerész, aki egyébként az elnök vezérkari főnökének unokaöccse volt, elvesztette a látását. A vezérkari főnök rendkívül erkölcsös és humánus ember. Amikor megtudta, mi a kutatások célja, felháborodásában és elkeseredésében meggyőzte az elnököt arról, hogy tiltassa be ezt és az összes jövőbeli hasonló programot. Azzal azonban, hogy az elnök, akit, mint tudják, nem nagyon szívelnek védelmi körökben, ilyen döntést hozott, sok milliárd dolláros támogatásmegvonással fenyegette a fekete projekt fővállalkozóját. - Ezek szerint a vállalkozó, vagy inkább a fekete projekt, megszegte a tiltást? Dr. Maverick hátrafordult, és felemelte az ujját. - Nem, ilyen drámai lépésre azért nem került sor. A Pentagon összeállt a vállalkozóval, és új projektek finanszírozására fordította a pénzt. Így a program sem a támogatást, sem a lendületet nem veszítette el, csupán a kutatók tudását kellett más, a lézer nem tiltott harcászati alkalmazásainak kidolgozásába fektetni. Valójában azonban a program irányítói még a hadügyminiszternek is hazudtak. Ezt onnan tudom, hogy az egyik jó barátomat nagyon mélyen érintette ez az ügy, és valakinek mindenképpen ki kellett öntenie a szívét. Kilépett a kutatócsoportból, idegösszeomlást kapott, és most éhbérért fizikát tanít egy középiskolában. - Tehát, ha jól értem - mondta Kat -, továbbra is az ember elleni lézeren dolgoztak? Maverick bólintott. - Azért új dolgokat is csináltak, de a látásmegsemmisítő fegyver kutatását egy fekete projekten belüli még feketébb lyukba süllyesztették, hogy az eredeti tervek szerint az elnököt is túlélje. Megfőtt a kávé, s miután Kat nem kért, dr. Maverick Robertnek és magának töltött egy csészével. - MacCabe, ismeri a szputnyik-szindrómát? - Hát, csak annyit tudok, hogy mi az a szputnyik. - Ez egy alapelv, amelynek több változata is létezik. Pearl Harbor a másik. Annak érdekében, hogy egy fegyver vagy harcászati technológia kifejlesztésére meglegyen az egyesült akarat, színlelt vagy valós fenyegetettséget kell teremteni. Ha ez a fenyegetés még nem áll fenn, de valaki a kormány legfelsőbb köreiből tudja, hogy szükség van rá, hát egyszerűen kitalál egy ilyet. Így például biztos vagyok abban, hogy Pearl Harbornál is ez történt. Roosevelt így járt el, amikor a támaszpontot feláldozta annak érdekében, hogy hadba lépjünk, még időben ahhoz, hogy megnyerjük a háborút. Ugyanígy volt ez az amerikai űrprogrammal, illetve az űrfegyverkezéssel. - Azt akarja mondani... - kérdezte volna Robert, de Maverick közbevágott. - Azt akarom mondani, hogy egészen az elmúlt néhány hónapig nem állt fenn bizonyíthatóan a veszélye annak, hogy valaki olyan fegyver kifejlesztésén dolgozna, amely az ember látása ellen irányul, és ezt polgári vagy katonai célpontok ellen be is vetné. Így az elnöknek sem volt oka arra, hogy feloldja a tilalmat. Kat csendesen hallgatta, de hirtelen előrehajolt - Várjon csak! Arra céloz, hogy ez a fekete projekt hasznot húzhat abból, ha az ellopott prototípusokat civil repülőjáratok megsemmisítésére használják? - Gondoljon csak arra - mosolygott dr. Maverick -, hogyan reagálnak majd, ha kiderül, hogy a rejtélyes szerencsétlenségeket ilyen lézersugarak okozták! A nyilvánosság előtt azt követelik majd, hogy világszerte tiltsák meg az ilyen irányú kutatásokat. Magunk között titkosan, azonban már rendelkezünk azzal a fejlett technikával, amellyel egyre előbbre törhetünk és magunk alá gyűrhetjük a tudományos világot, de azért kifelé úgy teszünk, mintha mi is betartanánk a saját magunk által kiharcolt nemzetközi érvényű tilalmat. Ráadásul az ilyen fegyverek elleni védekezés kifejlesztésében is előbbre járunk majd. Több ezer fegyver legyártását rendeljük meg, raktározzuk őket, még több pénzt adnak kutatásra, csak azért, hogy ha valaki megszegné a tilalmat, mi készen álljunk. Ugyanígy jártunk el a vegyi és biológiai fegyverek esetében is. - A vállalkozó pedig él és virul... - Úgy van - bólintott dr. Maverick -, méghozzá a nemzet jól felfogott érdekében. - Akkor a program saját maga járult hozzá a fegyverek elvesztéséhez? - 224 -

- Csak közvetetten - rázta meg a fejét Maverick. - Ha azonban ember elleni lézerfegyvereket loptak el és árusítottak a feketepiacon, ahogy azt Carnegie gyanította, a program vezetői két dologgal biztosan tisztában vannak. Először is ezek csak korai prototípusok, és így igencsak kezdetlegesek a későbbi fejlesztésekhez képest. Másodszor pedig csupán idő kérdése, mikor veti be a fegyvereket egy terroristacsoport, kiváltva a szputnyik-szindrómát, amivel kimenti a programot a tilalom sötét kárhozatából. - Mi úgy gondoljuk - szólt Kat -, hogy Walter Carnegie a SeaAir szerencsétlenségét követően igencsak helyesen érvelt amellett, hogy az amerikai kormány is nyakig benne van a lopott fegyverek ügyének eltussolásában, mivel oly sokáig semmit sem tett. Ön azonban, ha jól értem, arra utal, hogy a program vezetőinek nem is állt érdekében kideríteni, ki áll a lopás mögött. - Elképzelhető, hogy nem is jelentették a fegyverek eltűnését, Ms. Bronsky! - jegyezte meg Maverick - Talán nem is eltussolásról, mint inkább zavarodott reagálási képtelenségről van szó. - Ön szerint - kérdezte Robert, miközben tekintete Kat és dr. Maverick között cikázott - ki üldöz minket? Dr. Maverick felvonta bozontos szemöldökét, és megint körbepillantott a házon, különös figyelmet szentelve a nappali ablakának. - Nagyon valószínű, hogy azok a terroristák, akik ellopták a fegyvereket, de ez csak feltevés. Őszintébben fogalmazok, ha azt mondom: fogalmam sincs. Nézzék, nem dolgozhat sokáig az ember a fekete projektek világában anélkül, hogy ne alakuljon ki benne némi üldöztetési mánia. Úgy értem, néha nem világos, ki kit üldöz. A barátaim szerint pár fickó keresett engem Vegasban. Vajon terroristák voltak vagy a saját embereink? - Ezt meg hogy érti, doktor úr? Mi az, hogy a saját embereink? Biztonságiak? Az biztos, hogy nem az FBI-tól voltak! A fizikus megnyalta a szája szélét, majd ismét kipillantott a hátsó ablakon. - Nem tudom, de valaki eléggé megijedt Walter Carnegie-től ahhoz, hogy kinyírja. - Ön biztos abban, hogy... - kezdte Robert, de Maverick tagadólag leintette. - Csak azt tudom, hogy Walter nem lehetett öngyilkos. No, de most már indulnunk kéne. Nem akarok barátságtalannak tűnni, de jobban érezném magam, ha bezárnánk a házat, és elhúznánk innen a csíkot! Csak utánpótlásért jöttem vissza, amikor megláttam a fényt. Kat az asztalon dobolt. - Dr. Maverick, ismeri Jordan Jamest? A férfi enyhén meglepve pillantott rá, de először nem válaszolt. Aztán lassan bólintott. Igen. Néhány éve a CIA igazgatója volt, ugye? - Igen. Most külügyminiszter-helyettes - felelte Kat, majd az órájára pillantott, és még gyorsan elmondta a Jordanhez fűződő kapcsolatát. - Hamarosan megérkezik ide! - Micsoda? - rémüldözött Maverick - Ide?! A házamba?! Kat bólintott. - Miért? Ekkor motorzúgás és csikorgó kerekek hangjára kapták fel a fejüket. A fényszórók bevilágítottak a nappali ablakán. Kat látta, ahogy Jordan kikászálódik a kocsi hátsó üléséről, összehúzza magán a kabátját, majd gyors léptekkel a bejárati ajtó felé indul. A kocsi a ház előtt parkolt, és sem a lámpáját nem oltotta el, sem a motort nem állította le. Kat bemutatta Robert MacCabe-et és Thomas Mavericket Jordannek. - Négyszemközt szeretnék veled beszélni, Kat - mondta Jordan, ahogy kényelmetlenül feszengve ácsorogtak az aprócska előszobában. - Ha megbocsátanának nekünk néhány percre... Kat kölcsönvette dr. Maverick egyik télikabátját, és a hátsó ajtó felé terelte Jordant. A keleti ég alján már pirkadni kezdett, de a házat övező erdők még mindig áthatolhatatlanul sötétnek látszottak. A háztól körülbelül százlépésnyire távolodtak, és addig egy szót sem szóltak. A frissen hullott hó letompította a hangjukat. - Mi ez az egész, Jordan bácsi? - kérdezte végül Kat. A férfi egy ideig magába fordulva rágódott, csak azután szólalt meg. - Kat, biztosan tudom, hogy az FBI-on belül egy áruló csoport tevékenykedik, és a Nürnbergnek dolgozik. Bárkik legyenek is ezek, hihetetlenül sok pénz ígéretével csábították el őket. Kat szeme elkerekedett, amikor eszébe jutott, milyen elkeseredetten védelmezte az Irodát Robert vádjaival szemben. De míg MacCabe csupán újságíró volt, addig ez a férfi magas rangú - 225 -

kormánytisztviselő, ráadásul a családtagja. Az Iroda iránt érzett lojalitása egymagában nem szállhatott szembe szavai súlyával. - Mégis hogyan, Jordan? - rázta meg a fejét Kat. - Miért? És minek? - Az emberi természet már csak ilyen - veregette meg biztatón a nő kezét -, és a mondás, miszerint mindenkinek megvan a maga ára, most különösképpen igaznak bizonyult. Ez alól sajnos, az Iroda sem kivétel. - Azt akarod mondani... - kezdte Kat. - Várj csak! Hány főből áll ez a csoport? - Legalább ketten-hárman vannak, és valószínűleg magas pozíciót töltenek be. Az együttműködésükbe beletartozik az igazolványok készítése, nem létező ügynökök kreálása, s az ilyen álügynököknek minden titkos információhoz hozzáférést is biztosítanak, sőt még a belső kommunikációt is lehallgathatják. Ezért lehetséges az, hogy minden egyes beszélgetésed, amit Jake Rhoadesszal folytattál, késedelem nélkül azok tudomására jutott, akik el akartak némítani téged. Egyikünk sem tudja, hogy pontosan mik a Nürnberg-csoport követelései, de annyi biztos, hogy rengeteg pénzük van, annyi, hogy még az Irodát is megvásárolták. Tudom, nehéz ezt elfogadni, Kat, de nincs más magyarázat! A nő levegő után kapkodott, és gondolatai szélsebesen pörögtek, hogy az elhangzottakat valamilyen logika szerint rendszerezze, és rájöjjön, hogyan történhetett ez meg. - Nem kizárt, hogy miközben itt beszélgetünk, a csoport emberei hozzánk is egyre közelebb kerülnek! Ezért minél előbb ki kell innen juttatnunk téged, Mr. MacCabe-et és dr. ...Mavericket, ha jól emlékszem a nevére. - Igen, úgy hívják. - Visszaviszlek a légierő gépére. Boise-ban állomásoznak, és csak a hívásomat várják. Amíg a védelmem alatt vagytok a repülőn, nem mernek bántani! - Miért nem? - kérdezte Kat szinte akaratlanul. A férfit mintha meglepte volna a kérdés. Még a nő karjának paskolását is abbahagyta egy pillanatra, majd így válaszolt - Azért, Kat, mert hatalmas különbség van egy polgári gép és az elnöki flotta egyik gépének megtámadása között. Az előző esetében mind a kormány, mind az igazságszolgáltatás egységesen arra törekszik, hogy elkapja és bíróság elé állítsa az elkövetőket, míg az utóbbinál az amerikai haderő haragját is magukra vonják. Csak a legelvetemültebb, őrült terroristaszervezetek merészelnék megkockáztatni ezt az utóbbit. Kat bólintott. A magyarázat nagyon ésszerűnek tűnt. - Úgy éreztem, senki másban nem bízhattam meg teljesen, hogy eljöjjön érted, csakis magamban - tette hozzá. - Ezért... Kat megragadta a férfi kabátujját, és csendre intette őt. A faház előtti út felé fordult. Az egyre erősebb hajnali fényben éppen hogy kivehetővé vált a Jordant idefuvarozó fekete Lincoln körvonala. - Mi az? - suttogta Jordan. - Pszt! - szólt Kat. Letérdelt, és a férfit is magával húzta. A kocsit figyelte. - Az autód! suttogta. A vezető oldalán becsukódott az ajtó, és egy alak csúszott a. kormány mögé. Talán csak a sofőr szállt ki egy pillanatra, gondolta. De az autó mögött is mozgást látott. Két alak vonszolt valamit át az úton, be a fák mögé. Rémülten látta, hogy egy emberi testet cipelnek. Jordan James kővé dermedt, amikor ő is felfogta, mi játszódik le a szemük előtt. - Jordan, maradj itt! Robertet és a doktort is kihozom! - És aztán? - kérdezte a férfi. Kat megrázta a fejét, és lehajolva megindult a ház hátulja felé. A férfi látta, ahogy beoson az ajtón, a ház hátsó szobáiban kialszanak a fények, majd újabb lámpák gyulladnak fel az első részben. Csak ekkor vette észre, hogy a hármas csoport a hátsó ajtón osont ki, és éppen feléje rohannak. Amikor odaértek Jameshez, Robert kölcsönvett télikabátját próbálta becipzározni. - Kik lehetnek? - lihegte dr. Maverick. - Nem tudom - ingatta a fejét Kat. - Mi van a ház mögött? Út, rendőrség, bármi efféle? - Nem, semmi. Körülbelül egymérföldnyire van egy kisebb bevásárlóhely, de az erdőn keresztül oda lehetetlen eljutni. - 226 -

Ekkor egy újabb autó jelent meg az útkanyarulatnál, és a ház irányába tartott. Lelassított, majd százméternyire, egy másik kocsi mögött megállt. Lekapcsolta fényszóróit, de senki sem szállt ki belőle. - Erősítés... - suttogta Kat - Hamarosan rájönnek, hogy elhagytuk a házat! - Maverick felé fordult - Van errefelé valakinek kocsija, amit használhatnánk? És másik út, amin kijuthatunk innen? A férfi egy ideig tűnődött, majd a ház másik oldalára mutatott - Ha átvágunk ezen a facsoporton, lesz ott egy ház, különálló garázzsal. Van benne egy motoros szán, egy Sno-Cat, azt hiszem, így hívják. Hatszemélyes, de nem tudom, működik-e, ráadásul be kell tömünk hozzá a garázsba. - A tulaj otthon van? - Nincs. A novembert és a decembert Franciaországban tölti. - Gyerünk! - felelte Kat, és előreengedte dr. Mavericket. A garázs zárja masszív volt, de a sarokpántok csavarjai elég gyengének bizonyultak ahhoz, hogy egy gereblye nyelével lefeszíthetők legyenek. Előhozták a szánkót, és örömmel állapították meg, hogy mind a négyen kényelmesen elférnek rajta. Kat ült a kormány mögé, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy az indítóhoz nem kell kulcs. - Hogyan jutunk ki innen? - kérdezte. miután a motor halk pöfögéssel beindult. - Forduljon jobbra a kocsibejárónál. Egy pillanatra megrökönyödött a válaszon. - Akkor a háza mellett kell elmennünk! - Nincs másik út... Jaj, miket beszélek, hiszen ez egy szánkó! Forduljon balra! Átvágunk néhány kerten, de körülbelül háromszáz méternyire, a másik irányban lesz majd egy út. - Nem kapcsolom fel a lámpákat - jegyezte meg Kat, és sebességbe tette a gépet, majd kihajtott a garázsból. - Nemsokára már úgyis világos lesz.

A hajnali

csendbe hasító motor zaja azonnal magára vonta a bérelt Suburban mögött guggoló Arlin Schoen figyelmét. Kis rádió adó-vevőt emelt a szájához: - Mi ez? - Nem tudom - jött a válasz. - Néhány házzal föntebbről jön. Úgy hangzik, mintha hóeke vagy hókotró lenne. Schoen elgondolkozott egy pillanatra, s a Maverick házából kiszüremlő világosságba bámult. Megint felemelte a készüléket. - Hány embert látsz a házban? - Pillanatnyilag talán egyet. Nehéz megmondani. Nem észlelek semmi mozgást. - Beszélgetnek? - Nem. Lehet, hogy csak suttognak. - Figyeli valamelyikőtök a ház hátulját? - vakkantotta Schoen, majd hirtelen felegyenesedett. - Nem. Az első ablakon keresztül látjuk a hátsó ajtót is. - Idióták! Nincsenek a házban! - reccsent rájuk Schoen, és a többiekhez fordult. - Szálljatok be! Menjetek a motor hangja után! - Miközben bekászálódott a kocsiba, az adó-vevőt megint a szája elé emelte. - Menjetek a házba! Azonnal! Jelentést kérek! A Suburban motorja feldübörgött, fényszórói felkapcsolódtak, a sofőr gázt adott, és amennyire az útviszonyok engedték, felgyorsított. A fényszórók sugarában semmit sem láttak, miközben a ház túloldalán lévő emelkedőn kaptattak felfelé, balról az utat követve. A sofőr hirtelen a fékre taposott éppen időben ahhoz, hogy bele ne rohanjon az út végét elzáró facsoportba. - Ez egy rohadt zsákutca! Honnan jön a hang? - kérdezte Arlin Schoen, és kinyitotta a kocsi ajtaját, hogy hallgatózzon, majd visszabújt, és becsapta az ajtót. - Fordulj vissza! Fordulj már vissza!! Kell lennie egy másik útnak is! Miközben visszafelé újra elhajtottak a ház mellett, megszólalt a rádió. - Igazad volt... senki sincs a házban! - Keressétek meg MacCabe szaros számítógépét, és gyertek utánunk! - parancsolta Schoen.

Mindjárt elérjük azt a szélesebb utat - navigált Thomas Maverick. - Ha ráfordulunk és néhány száz métert megteszünk rajta, átvághatunk a mezőkön a város felé. - Merre van a repülőtér? - kérdezte Kat. - 227 -

- Ugyanarra. - Mit forgatsz a fejedben, Kat? - érdeklődött Jordan. Miközben a járművet egyenesen az úton tartotta, a férfi felé fordult. - Fel tudod hívni a gépet? Itt van a telefonom... - ajánlotta. Jordan egy aprócska, digitális készüléket húzott elő. - Nekem is van! Beütötte a számokat, kiadta a szükséges utasításokat, majd letette a telefont. - Másfél órán belül ideérnek. - Az nem lesz elég gyors! - pillantott Kat Jordanre, kétségbeesett arckifejezéssel.

Negyvenhatodik fejezet SUN VALLEYTŐL DÉLRE, IDAHO NOVEMBER 17. - HATODIK NAP HELYI IDŐ: 9 ÓRA 20 PERC / Z-IDŐ: 16 ÓRA 20 PERC

A Suburban sofőrjéről csorgott az izzadság, amikor már a harmadik zsákutcából fordult vissza, és végül megindult azon az úton, amelyről biztosan tudta, hova vezet. - A francba is, siess már! - vakkantotta Schoen, miközben orrát szinte nekinyomta a szélvédőnek. Szemével az üldözőbe vett jármű nyomait fürkészte. - Lehetséges, hogy valami hójáróval menekülnek - jegyezte meg a sofőr, de nem kapott választ a mellette ülőtől. Szélsebesen száguldottak a bekötőút felé, és majdnem elhúztak egy újabb kereszteződés mellett. A sofőr ismét hátramenetbe kapcsolt, visszatolatott, aztán befordult az útra. Reflektorai fényében, néhány száz méternyire előttük megvillant valami. - Ott vannak! - rikkantotta Schoen. Ujjai megfeszültek az Uzi csövén. - Utánuk!! - Megyek már! De azért bizonyos fizikai korlátokkal meg kell küzdenem... - felelte a sofőr. - Egy Sno-Cat! - mondta Schoen, és látta, ahogy a jármű jobbra, egy facsoport, illetve az a mögötti nyílt térség felé veszi az irányt. Ahol a nyomok az úton át a környező mezőkre vezettek, a sofőr lefékezett. - Kövesd! - parancsolta Schoen. - Belesüllyedünk a hóba! - Nyomás! A sofőr jobbra rántotta a kormányt, az árok felé fordítva a kocsit, ahol a Suburban rögtön mélyen belesüllyedt a hóba. Kerekei veszetten pörögtek, de teljesen hasztalanul. Schoen már ki is pattant a kocsiból, és belevetette magát a térdig érő hóba. Küszködve megindult a Sno-Cat irányába. Nyilvánvaló volt, hogy nem érheti utol, de egy jól irányzott lövéssel még megállíthatja őket. Valahogy elvergődött az első fáig, amit azután lőállásnak használt. Körültekintően célzott, majd lőtt.

A Sno-Cat fémhátuljába becsapódó lövedékek zaja semmivel sem volt összetéveszthető. Kat belenézett a visszapillantó tükörbe, próbálva kideríteni, hogy honnan jöhettek a lövések. A gázpedált tövig nyomta, és a többiekhez fordult. - Bukjatok le! - Igyekezett túlharsogni a motort. Senkinek nem esett baja? - Nem - felelte Robert a többieket fürkészve, majd megfordult, hogy a hátuk mögött lezajlott eseményekről tájékozódjon. - Mintha elakadtak volna az árokban. Látom a kocsi fényszóróit, de nem közelednek! - Úristen...! - motyogta alig hallhatóan dr. Maverick. - Eddig még soha nem lőttek rám... - A reptér még körülbelül egy mérföldre van - mondta Kat. - Már látom a fényeket! - Biztosan tudják, hova tartunk, Kat! - jelentette ki Jordan hamuszürke arccal. Kat bólogatott. - Ha beragadtak az árokba, időbe telik, amíg a rádiójukon segítséget hívnak. Talán riadóztathatjuk a helyi seriffet. - Nem - rázta meg a fejét Jordan. - Ezek már biztosan tettek arról, hogy ő ne segíthessen. - 228 -

- Micsoda? - pillantott rá rémülten Kat. - Megvették a seriffet? - Valahogy kiiktatták. - A géped még legalább egy órán át nem érkezik meg, Jordan! Tennünk kell valamit! Robert a hátsó ülésről előrehajolt kettejük közé. - Kat, kiváló célpontot nyújtunk ebben az izében ülve! Csak azért nem borult fel az előző lövésektől, mert túl alacsonyra célzott. Ez a kaszni azonban nagyon vékony lemezből készült! - Tudom - felelte a nő, kissé visszarántva a kormányt, mert a jármű kezdett balra húzni. - Akkor mit tegyünk? - kérdezte gyöngéden Robert, szinte a nő fülébe suttogva. - Elbújhatunk és kereshetünk egy másik gépet, de gyorsan! - Nem tudunk elbújni! - mondta Robert. Kat először Robertre, majd Jordanre, végül Maverickre pillantott. - Igazad van! Bérelünk egy gépet. Ez a járgány nem tudom, meddig bírja, mindjárt teljesen széthajtom...

Arlin Schoen a szájához emelte az adó-vevőt, és igyekezett nyugodt hangon beszélni. – Itt hagyjuk ezt az autót, és a tiétekkel megyünk tovább. Csak gyertek ide! Most elkaphatjuk őket! Zsebre rakta a készüléket, kibiztosította az Uzit, majd a hóbuckákon átbukdácsolva, visszament az út szélére. A Suburbannek legfeljebb három percébe telhet, míg ideér, gondolta, és talán még tíz perc kellhet ahhoz, hogy a kacskaringós úton eljussanak a repülőtérig. Ott azonban sehol sem rejtőzhetnek el, mivel a bérelt Caravanon kívül a terminál és a kifutópályák üresek voltak. Sofőrje felé fordult, magához intette. - Hozd a fegyvereket! Siess!

R

obert, eszembe jutott valami - mondta Kat, miközben hóbuckákon zötykölődtek végig, majd ismét sík területre értek. A reptér már alig egymérföldnyire volt tőlük. - Mi? - hajolt előre a férfi. - Emlékszel Walter Carnegie dokumentációjára, amit letöltöttünk a Kongresszusi Könyvtárból? - Igen. Miért? - Azt írta, a légierő minden olyan információra vonatkozó kérését elutasította, amely arra a régi F-106-os távirányítású géppel folytatott Key West környéki kísérletre vonatkozott, ami abban az időpontban zajlott, amikor a SeaAir MD-11-es szerencsétlenül járt. - Olvastam én is. És? Gondolod, hogy összefüggésben áll ezzel? A nő megrázta a fejét, miközben tekintetét le sem vette a visszapillantó tükörről, szinte várva, mikor bukkan fel benne az üldözők kocsijának fényszórója. De a táj kihalt volt mögöttük, egyetlen ember és semmiféle jármű sem látszott. - Nem tudom - felelte. - De azt a magángépet, amelyen mi repültünk, addig nem lopták el, amíg az MD-11-es le nem zuhant, tehát arról a gépről nem lőhettek. Persze, használhattak egy másik repülőt is, de ami nem hagy nyugodni engem, az az, hogy Carnegie szerint a légiirányítók radarfelvételein más gép nem volt azon a területen. Ez viszont azt jelenti, hogy nem egy, hanem két repülőgép hiányzik a radarfelvételekről: az, amelyik lelőtte az MD-11-est, meg az a katonai gép, amelyik az F-106-os robotgépet célozta be. - Nem értem... - morogta Robert, és tudta, hogy mind Jordan James, mind dr. Maverick figyelmesen hallgatta az iménti okfejtést. - Nos, anélkül nem küldenek fel egy távirányítású célgépet a levegőbe, hogy ne lenne a környékén egy másik gép, amelyik le akarja lőni. Tehát a légierő egyik gépének is rajta kellene lennie a radarfelvételeken, Carnegie azonban nem talált ilyet. Másodszor pedig, annak a gépnek is a radarképen kellene lennie, amelyik az MD-11-esre lézert irányított. - Talán a légierő egyik lopakodója gyakorlatozott Egy F-117, vagy egy még újabb típus válaszolt Robert. Kat megkerült egy befagyott patakot, majd ismét gázt adott. - Igen, ez elképzelhető, de mi van, ha valóban volt odafenn egy másik gép? Nem lopakodó, hanem egy olyan, amelyik szándékosan nem használta a jeladóját? Carnegie szerint az FAA felvételein volt egy hol megjelenő, hol eltűnő célpont. - 229 -

- Kat, ezen az úton jöttünk ki. Át kell vágnunk rajta - jegyezte meg Robert. - Tudom - bólintott a nő. - Ha van kerítés, egyszerűen áttörünk rajta. - Rendben! - Mi az a jeladó, Kat? - kérdezte dr. Maverick. - Egy kis fekete doboz - felelte. - Elektronikus úton figyeli a légiirányítás bejövő radarsugarait. Amikor érzékel egyet, válasz-rádióhullámot küld vissza ugyanannak a rádiólokátorállomásnak a gép magassági és azonosító adataival együtt, így az irányítók pontosan tudják, hogy éppen hol tartózkodik a gép. - És ha nem működik? - Ha nem üzemel, vagy szándékosan kikapcsolják, az irányító legfeljebb egy úgynevezett árnyékjelet láthat, azaz csak a géptest fémfelületéről visszaverődő radarsugarakat. A lopakodó vadászgépek ezt küszöbölik ki. Olyan anyagból készülnek, amely elnyeli a radarsugarat, így semmi sem verődik vissza róluk, és a jeladó nélkül gyakorlatilag láthatatlanokká válnak a radar számára. - Tehát egy hagyományos gép esetében, amely nem működteti a jeladóját az irányító még mindig láthatja az árnyékjelet, igaz? - Általában - bólintott a nő. - Carnegie fogalmazásában ez a hol előbukkanó, hol eltűnő árnyékszerű céljel. De ugyan miért kapcsolná ki a légierő egyik tesztgépe a jeladóját? Robert erősen megfogta a feje fölötti kapaszkodót, amikor a jármű teljes sebességgel átszáguldott egy kisebb árkon. - Kat, mégis mire gondolsz? Hogy az F-106-os is közrejátszhatott a balesetben? A nő Robertre pillantott. Közeledtek az úthoz, de a környéken egyetlen autót sem láttak. Előttük egy szögesdrót kerítés körvonalai sejlettek fel. - Kapaszkodjatok! - figyelmeztette utasait Kat, a kerítés felé mutatva. A hójáró könnyedén vette az akadályt. Fel-, majd lesiklott az utat a környező erdőktől elválasztó dombon, és a mezőn át akadálytalanul folytathatta útját a hangársorig. - Hogy mire gondolok? Az F-106-os robotgépeket légi lőgyakorlatokon használják. De itt vajon ki gyakorlatozott, és miért akartak láthatatlanok maradni a radar számára? Tudjuk, hogy nem lehetett lopakodó, mert akkor semmiféle nyoma nem lenne a radaron, még egy ilyen hol feltűnő, hol eltűnő árnyék se. - Várj csak! - ingatta a fejét Robert. - Azt kérdezed, ki lőtt a távvezérlésű robotgépre, vagy azt, hogy ki lőtte le az MD-11-est? Kat a férfira pillantott - Mi van, ha egy és ugyanaz? Elképzelhető, hogy valami rosszul sült el a kísérlet során, és véletlenül találták el a polgári gépet. Az egyre erősödő kora reggeli fényben a kifutópályák szinte teljesen kihaltnak tűntek. Könnyű kis gépek és néhány duplafedelű gép sorakozott a kifutópálya mellett. Jól láthatóan az egész éjszakát, és a hóvihart is a szabad ég alatt vészelték át. Csupán a térség átellenes végében várakozó Cessna Caravant nem fedte vastag hóréteg. - Kiszállás! Ideje elkötnünk az egyik madárkát! - Mit szólnál a hidroplánhoz? - kérdezte Robert. - Nem rossz ötlet. Könnyű vezetni. - Nem javasolnám, hogy a közelébe menj! - jelentette ki Jordan határozottan. - Miért? - kérdezte Kat. - Amikor eljöttem Boise-ból, ez is ott volt. Most viszont itt van, akárcsak a gyilkosok. - A francba! - fékezett Kat - Szerinted ezzel jöttek? - Mérget vehetsz rá! - bólintott Jordan. Kat újra felmérte a terepet, és tekintete egy félig nyitott ajtajú hangáron akadt meg. Ismét gázt adott, és megcélozta az épületet, miközben igyekezett megállapítani az ajtók mögött rejtőző gép típusát. Jókora madárnak tűnt, felsőszárnyas típusnak; szárnyai a hangár felső ablakain át csupán árnyékként látszottak. Egy Albatross! A nő leugrott a hójáróról, és bekukucskált a hangárba. Alig fél percen belül visszatért a többiekhez. - Ezzel megyünk! - jelentette ki. - El tudod vezetni? - érdeklődött Robert, de mielőtt Kat válaszolhatott volna, már a levegőbe is emelte a kezét. - Nem is fontos. Inkább tudni sem akarom... - 230 -

- Nincs más választásunk - felelte a nő, s újra beült a hójáróba. Robert és Jordan kiugrott a Sno-Catből, és a hangár ajtajának veselkedtek. Lassan tolták maguk előtt a hatalmas kapuszárnyakat, miközben Kat a hójáróval leparkolt a hangárban. Táskájával a kezében kiugrott a járműből, és intett dr. Mavericknek is. A hatalmas kétéltű gép hátsó része felé indultak. A lépcső nem volt felhúzva, így Kat felkapaszkodhatott a gép belsejébe. Amikor fent volt, előreszaladt a pilótafülkébe, ahol elfordította az indítókulcsot és ellenőrizte az üzemanyagszintet. A gép tankjai majdnem tele voltak. A pilótafülke ablaka nyitva volt, és Kat ezen át kiáltott le Robertnek és Jordannek. - Gyorsan nyissátok ki a kapukat, és szálljatok be! Aztán húzzátok fel a lépcsőt! A kontroll-lista! Itt kell lennie valahol! Gyorsan átkutatta a pilótafülkében található zsebeket, végül megtalálta a listát. Végigfutotta a motor beindítása előtti teendőket, a műszerfalon azonosította a főkapcsolókat. Mielőtt beindította a két hatalmas, légcsavaros hajtóművet, ellenőrizte, hogy mindhárom férfi felért-e a fedélzetre. Lélegzet-visszafojtva nyomta meg az indítógombot és húzta meg a gázkart, mire a jobb oldali hajtómű először köhögve, majd egyenletesen dübörögni kezdett. Beállította az üzemanyag keverési arányát, majd a bal oldali hajtóművet is beindította. - Kapcsoljátok be az öveket! Robert, gyere ide mellém! - Biztos vagy ebben, Kat...? - kérdezte a férfi, de már le is huppant a másodpilóta kagylóülésébe, és a biztonsági öv után kutatott. - Teljesen biztos! - bólintott a nő elszántan.

Keressétek a nyomaikat! - bökött Arlin Schoen az északi kifutópálya felé, miközben a Suburban irányt változtatott, és padlógázzal száguldott végig a hóborította betonon. - Ott vannak a nyomok! - mutatott előre az egyik embere. - Elbújtak! Lehet, hogy az egyik hangárban rejtőzködnek! - jelentette ki Schoen. - Helyes! Így még könnyebb lesz... Hangját elnyomta a gumik csikorgása, ahogy északkelet felöl szélsebesen megkerülték a hangárokat, és látták, amint egy Albatross gurul ki a nyitott kapun. Terebélyes szárnyai megmeginogtak, miközben a pilóta ráfordult a kifutópályára. Onnan, ahol a kocsijuk állt, semmit sem láthattak a pilótákból és a gép utasaiból. Az autó sofőrje zavarodottan taposott a fékre. - Most mit csináljunk, Arlin? Arlin a nyitott hangár felé fordult, és megrázta a fejét - Képtelenség! Nem lehetett rá elég idejük! Hajts a hangárba! A Suburban befordult az üres épületbe, majd nagy fékcsikorgással megállt az üres, de még járó motorú hómobil mellett. - A francba! - sziszegte Schoen. - Fordulj meg! A gépen vannak! A sofőr nagy lendülettel kitolatott, majd tövig nyomta a gázt, hogy Schoen lőtávolságba kerülhessen. - Irány a kifutópálya! Előzd meg őket! A felszálláshoz az Albatrossnak a gurulópályán több száz métert kellett volna megtennie északi irányban, azonban akárki vezette is a kétéltűt, korántsem az előírások szerint cselekedett. Egyenesen átvágott ugyanis a guruló- és a kifutópálya közti göröngyös, hófödte mezőn, majd onnan fordult rá az utóbbira, maximális fordulatszámra kapcsolt motorokkal. - Nem érjük utol őket, Arlin. Képtelenség - kiabált a sofőr. - Próbáld meg! Adj neki! - Azt teszem! Schoen letekerte a jobb oldali ablakot, és messzire kihajolt. Az Uzit már felhúzta, s most a gép kerekére célzott, majd lőtt. A lövés azonban célt tévesztett, mert a Suburban éppen akkor hajtott rá a gurulópályáról a göröngyös mezőre. Schoen megint lőtt, de most a szárnyra célzott, és a tankot igyekezett eltalálni, ám megint csak elvétette. Az Albatross egyre távolodott tőlük. Már több mint ötven csomóval száguldott, miközben a kocsi sofőrje kitartóan igyekezett a nyomában maradni. Schoen végül feladta. - Hagyd a francba! Gyerünk a Caravanhoz! Majd a levegőből leszedjük őket. - 231 -

A hófödte mező hajmeresztő göröngyei, majd a pálya rossz minőségű burkolata igencsak megviselte az Albatrosst és utasait, de végül a második világháborús, hatalmas oldtimer-gép maximális teljesítményen süvítő hajtóművekkel, kilencven csomós óránkénti sebességgel, gond nélkül emelkedett a levegőbe. Kat a jobb gyorsulás érdekében még feljebb emelte a gép orrát, és csak azután húzta be a futóművet. Délnek fordult, és ellenőrizte a műszerfal közepén elhelyezkedő, műhorizont nevet viselő gömbölyded szerkentyűt, hogy megbizonyosodjon arról, jól vette-e a fordulót. Hajtómű, gázkar vissza, hosszdőlés, légcsavar-emelkedés, sorolta magában Kat a műveleteket. A megérzéseimre kell hagyatkoznom, mert fogalmam sincs, milyen értékekre kéne beállni. - Hova megyünk, Kat? - kérdezte Robert. - Boise-ba - pillantott mosolyogva a férfira. - Már ha sikerül megtalálnom... - Miért? - A reptér mellett van egy légi támaszpont is, és Salt Lake Cityig túl hosszú lenne az út. A repülő egyre magasabbra emelkedett, miközben Kat nyugat felé nézegetve biztonságos átjárót keresett a hegylánc felett az erősödő reggeli fényben. Amikor megtalálta a megfelelő hágót, a gépet abba az irányba döntötte. Lejjebb ereszkedett, elsiklott egy fennsík fölött, és a kétéltűt most már igyekezett folyamatosan a felszín közelében tartani. Kat a gép belsejébe mutatott. - A táskám ott van valahol hátul, Robert! Keresd meg, légy szíves, a műholdas telefonomat, és hívd a boise-i rendőrséget meg a légierőt. Készüljenek fel a védelmünkre, amikor megérkezünk! - Mikor? Egy óra múlva? - Annál korábban biztos nem - felelte a nő.

A Hailey repülőtér vezetője, akit a légierő kötelékébe tartozó Gulfstream leszállásához riasztottak, éppen időben érkezett ahhoz, hogy végignézze, amint a látogatóba érkezett Albatross a levegőbe emelkedik, és nem sokkal a nyomában a Caravan is elhagyja a felszállópályát. A Caravan utasai indulás közben valamit kidobtak a gépből. A vezető odahajtott, hogy szemügyre vegye, mi az. A látvány erősen megviselte: egy pilótainget viselő, összeroncsolódott emberi test hevert egy növekvő vértócsa közepén.

Negyvenhetedik fejezet AZ IDAHÓI HAILEYTŐL NYUGATRA, REPÜLÉS KÖZBEN NOVEMBER 17. - HATODIK NAP HELYI IDŐ: 10 ÓRA 05 PERC / Z-IDŐ: 17 ÓRA 05 PERC

Dél felé látom őket! - jelentette Arlin Schoen csapata azon tagjának, amelyik tudott repülőt vezetni, miközben a Caravan egyre feljebb emelkedett. - Menj olyan magasra, amennyire csak tudsz, és ne szakadj el tőlük! - Gyorsabbak vagyunk annál a csatalónál, Arlin, de azért nem sokkal... Az Albatross nyugati fordulójának köszönhetően szerencsés pozícióba kerültek. Ők is irányt változtattak, majd tíz percen át követték a döcögő gépet. Ekkor Schoen megkocogtatta a pilóta vállát. - Kerülj a bal oldalára, de maradj olyan magasságban, hogy ne láthasson!

Kat

felszabadultan fellélegzett, és előrehajolt, hogy ellenőrizze a hajtómű-visszajelző műszereket. Rövid imában hálát adott az istennek a tiszta égboltért. Éppen a sebességmérőre pillantott, amikor hirtelen golyózápor zúdult a gépre. A golyók az oldalablakon át érkeztek, valahonnan hátulról, bal felől. Kat a kormányt jobbra rántotta, s ezzel a hatalmas gépnek sikerült kitérnie a golyók elől. - 232 -

Újabb lövedékek csapódtak be, de ezúttal a zaj a szárnyak felől érkezett. Kat egyenesbe hozta a gépet, és kipillantott a bal oldali ablakon. Rémülten vette észre, hogy a Caravan jön közvetlenül mellettük. Jobb oldalán, a nyitott ajtóban két fegyveres alak guggolt. Kat a repülőt balra döntötte, majd meredeken felhúzta, de az Albatross még mindig az ellenség fegyvereinek lőtávolságán belül volt. Hirtelen golyózápor érte a bal oldali motort. Kat érezte, amint a hatalmas gép veszélyesen oldalra billen, ahogy az egyes számú motor leállt. A pilóta feje fölötti panelen a két motort vezérlő, nagy piros gombok voltak. Kat megnyomta az egyiket, majd másodszorra is nekiveselkedett. A jobb oldalkormány-pedált teljes erejével előrenyomta, mire a gép kiegyensúlyozódott, és ismét egyenesen haladt. Éppen azt a kart kereste, amivel elzárhatta volna a bal oldali hajtómű üzemanyagcsapját, amikor Robert hangját hallotta. - Kat! Ég a bal oldali motor! Kinézett, és ő is meglátta a bal oldali hajtóműből előtörő narancsvörös lángnyelveket, és érezte az égő kerozin és olaj bűzét. - Keresd meg a hajtóműtűz kioltógombját! - kiáltotta a férfinek. Robert végignézte a fejük fölötti műszereket és kapcsolókat, miközben Kat ismét balra pillantott, és a gépük felett meglátta a másik repülő talpait. Jobbra alattuk egy keskeny völgy húzódott. A jobb oldali hajtómű teljesítményéből visszavéve, ennek irányába terelte most az Albatrosst. A völgy mélyén egy folyó tűnt fel, és Kat igyekezett ennek vonalát követni. Alig ezer lábnyira repültek a föld felett, és egyre alacsonyabbra ereszkedtek, nem sokkal a fák koronája felett egyensúlyozva. Nagyobb gázt adott a jobb oldali hajtóműnek, miközben az oldalkormánnyal korrigált, ellensúlyozandó a kilőtt bal oldali motor hiányát. Kinézett bal felé. Az égen nem látott semmit. - Robert, nézz ki jobbra! Robert abbahagyta a tüzoltógomb keresgélését, és kinézett a fülke oldalablakán. - Nem látok semmit, Kat! Ekkor újabb sorozatlövés érte a gép törzsét. A támadás ezúttal a hátuk mögül érkezett. A gép fémburkát átszakító erős lövedékek hangja semmi mással nem volt összetéveszthető. Kat élesen balra döntötte a gépet, majd felemelte az orrot. A Caravan megint a bal oldalon tűnt fel, és most elég közel maradt ahhoz, hogy a fegyveresek tüzelni tudjanak, de mégis elég távol, hogy könnyedén követhesse az Albatrosst, miközben a nő hiába próbálta trükkös manőverekkel lerázni az ellenség sokkal könnyebben irányítható repülőjét. Az Albatross a völgy nyugati oldalát határoló, emelkedő terep felé tartott. Kat élesen jobbra döntötte a gépet, hogy továbbra is a völgy vonalát követhesse, s közben egyre világosabban érezte, hogy a Caravant nem fogja tudni lerázni. Újabb lövések csapódtak be, és a gép hátuljából tompa kiáltás hallatszott. Katnek nem volt ideje hátrafordulni. Magabiztossága lassan elpárolgott. Tudta, hogy az Albatross túl nagy és nehézkes, ráadásul súlyos sérüléseket is szenvedett, semhogy képes legyen elszökni a kisebb és fürgébb, turbóhajtású repülőgép elől. Hirtelen a jobb oldali hajtómű is akadozni kezdett. Robert, aki a gépnek azt az oldalát tartotta szemmel az ablakból, felkiáltott: - Kat! Valami nem stimmel! Nézd meg a motort! A nő kipillantott a másodpilóta ablakán, és gyomra görcsbe rándult a látványtól. A hajtómű burkolatának nagy részét sötét olajsár borította. Csak egy pillantást kellett vetnie a nyomásmérőre, hogy megtudja, mi a baj. Lenézett a völgybe, s meglátott egy kis gátat, mögötte pedig egy tavacskát. Éppen átrepült a gát felett, és úgy látta, hogy a tó túlsó vége is túl közel van ahhoz, hogy biztonságosan leszálljon rá a kétéltűvel. Mindegy, nincs más választásom! - Kapaszkodjatok! Leszállok a tóra! - kiáltotta. A jobb oldali motor egyre jobban akadozott, amint előretolta a botkormányt, és a gép émelyítő, szinte a súlytalansági állapotot megközelítő meredekséggel süllyedt. A jobb oldali gázkart üresbe rakta, majd megragadta a fékszárnyakat irányító kart. Teljesen behúzta, s megcélozta a vizet. Vészesen közeledtek a tóparthoz. A repülőben már nem volt annyi erő, hogy a fák fölé emelkedjen, a bal hajtóműben tombolt a tűz, és ennél jobban lassítani már nem tudott. A futóművekről teljesen el is feledkezett, és a gép hasa belekapott a vízfelszínbe. A tó vége alig ötszáz méternyire volt előttük, és gyorsan közeledett. Kat hagyta, hogy az Albatross nehézkesen ráfeküdjön a vízre; ezzel is csökkentve a sebességét, de számottevő lassulást - 233 -

ez már nem eredményezett - végül hatvancsomós sebességgel csapódtak a partfalnak, majd a gép maradék lendületével a part mögötti fenyőligetben kötött ki. A gép törzséről a fák lekaszabolták az égő bal szárnyat, amitől a jobb oldali szárny mélyen beleszántott a talajba, és a gépet megpördítette.

Fordulj meg, és szálljunk le! - utasította Schoen a pilótát, amikor a Caravan elrepült az Albatross roncsa felett. A pilóta visszafordult, fékezett, csökkentette a fordulatszámot, és végül a tó közepén landolt. Lassan araszolva célozták meg azt a helyet, ahol az Albatross behatolt a fenyőligetbe. A lezuhant gép égő szárnya és hajtóműve a kerozintól felrobbant, de a detonáció ereje csak arra volt elég, hogy belekapjon a gép szétroncsolt farokrészébe. Schoen intett a háta mögött ülő fickónak, hogy ellenőrizze a fegyvereket, majd ismét a pilótához fordult. - Ott balra tegyél ki, és a parton állítsd le a gépet, amíg itt végzünk. Zárd be, aztán gyere utánunk!

A fákkal való ütközéskor Kat erősen beverte fejét a műszerfalba, de annyira nem, hogy elveszítette volna az eszméletét. Robertre pillantott, épp akkor, amikor a háttérben felrobbant a bal szárny. A férfi némi vért törölt le az arcáról, de egyébként sértetlennek tűnt. - Ki kell jutnunk innen! - szólalt meg a nő. - Biztosan le fognak szállni! Robert kikapcsolta a biztonsági övét, és elbotorkált a pilótafülke ajtajáig, majd visszafordult, hogy segítsen Katnek is kikászálódni az ülésből. Látták, amint dr. Maverick letérdel a mozdulatlanul heverő Jordan James mellé. - Eltalálták! - mondta Maverick szinte sikoltva. Kat Jordanhez lépett. A férfi tágra nyílt szemmel meredt maga elé, mellkasa vérben úszott. Jaj, istenem! Bácsikám! Mi történt veled?! Jordan mély levegőt vett, és megrázta a fejét - Nem olyan... vészes, Kat... Azt hiszem... A nő gyorsan kigombolta nagybátyja ingét. A férfi mellkasán, a bordák alatt jókora bemeneti lőnyílás tátongott, amelyből ömlött a vér. - Megmozdíthatunk? Ki kell jutnunk innen! Ekkor meghallották a Caravan motorjának zúgását, fenyegetően közelről. Kat, Robert és Maverick nagy nehezen felemelte a sebesültet a padlóról, és a főajtón keresztül kikászálódtak vele a gépből. - A táskámban van a pisztolyom! - fordult Robert felé Kat. - Hozom, és keresek egy elsősegélydobozt is! - felelte Robert készségesen. Jordant a roncs orra elé fektették, majd Robert visszamászott a gép belsejébe. Hamarosan ismét előbukkant, kezében Kat táskájával és egy elsősegélydobozzal. Kat előhúzta a pisztolyát, Robert pedig James mellé térdelt a dobozzal. Hallották, ahogy a közelben egy vélhetően hatalmas tűzerejű fegyver závárzata kattan, és amikor Kat felpillantott, Arlin Schoen alakját látta felbukkanni a gép mögül. - Dobja el, Bronsky! - parancsolta enyhe akcentussal. A nő annak a férfinak a kifejezéstelen arcát látta maga előtt, aki a portlandi reptéren megpróbálta őt felcsípni. - Ez itt egy Uzi - tette hozzá magyarázatul. - Mielőtt meghúzná a ravaszt, ezzel máris miszlikbe aprítom. Tegye le, azt mondtam! Emberei felsorakoztak mellette, fegyverrel a kézben. Kat sóhajtott, majd a földre rakta pisztolyát. - Rúgja ide! - utasította Schoen. Kat engedelmeskedett, majd Jordanre mutatott. - Tisztában van azzal, hogy ő kicsoda? Arlin Schoen elvigyorodott. Két másik fickó állt mellette, ujjaik szorosan a fegyverek ravaszára fonódtak. - Csak nem a nagyra becsült külügyminiszter-helyettes úrhoz van szerencsénk? Ó, hát persze! Hogy vagy, Mr. Jordan? - Micsoda? - felelte amaz, és a fájdalomtól felnyögött. - Ugyan már! Azt hiszem, mint a Signet Electrosystems egyik igazgatójára, emlékezned kellene rám! Végül is jó néhányszor beszéltünk már... Kat zavarodottan pillantott a férfiről a bácsikájára. - Jordan, te ismered ezt az embert? Jordan James nehezen lélegzett. Merően nézte a gengsztert, a nő kérdéséről pedig mintha tudomást sem vett volna. - No, Schoen... mire készülsz? Mindannyiunkat lemészárolsz? - 234 -

- Természetesen - hangzott a válasz. - Mi mást tehetnék ezek után? - Jordan bácsi - térdelt Kat a nagybátyja mellé -, mi folyik itt? - MacCabe, doktor - intett Schoen a pisztolyával -, üljenek oda Ms. Bronsky mögé. Tudják, ugye, hogy rendkívül sok kellemetlenséget okoztak? Azt hitték, meg akarjuk ölni magukat, pedig mi csupán egy szigorúan titkos kutatásról szóló dokumentációt akartunk visszaszerezni, amit egy Carnegie nevű tolvaj lopott el tőlünk. Őt talán maguk is ismerik. - Egy kígyó fagyos tekintetével fürkészte őket. Egyikük sem válaszolt. - Megszereztek egy diszket, amire nekünk is szükségünk volt. Ha MacCabe nem olyan ügyes és nem menekül el Hongkongból, talán még a repülőgépét sem lőjük le. - Ezek szerint bevallja, hogy tömegmészárlást követett el? - kérdezte Kat. A férfi figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. - Ó, pardon, még be sem mutatkoztam! Arlin Schoen vagyok, a Signet Electrosystems hadászati kutatócsoportjának biztonsági főnöke. Engem bíztak meg azzal, hogy megóvjam a létfontosságú amerikai nemzetvédelmi titkokat az olyan felelőtlen alakoktól, mint például Carnegie vagy maga, Mr. MacCabe. Bronsky beavatkozását még talán meg is tudom érteni, hiszen ő azt hihette, hogy az ellenséggel kell leszámolnia, míg végül kiderül, hogy szigorúan titkos anyagot tulajdonított el. Dr. Maverick pedig egyszerűen képtelen befogni a száját. - Mi az a Signet Electrosystems? - kérdezte Kat, és próbálta rémületét leplezni, de nem nagy sikerrel. - Komplett őrült vagy, Schoen! - szólalt meg váratlanul Jordan. - Lehet - felelte amaz -, de az volt a feladatom, hogy megvédjem ezt a programot. - Bácsikám, miről beszél? Kat kimondhatatlanul elkeseredett a Jordan szemében gyülekező könnyek láttán. A nagybátyja nagyon szenvedett, láthatóan a végét járta. - Megpróbáltam megállítani őt, Kat... Arlin Schoen a mellette álló fegyveresekhez fordult. - Gyerünk, lőjétek le őket! Nincs kedvem végignézni ezt az érzelgős bűnbánatot! Sarkon fordult, és a gép hatalmas, de most már törötten és csonkán lógó jobb szárnya felé indult. - Schoen! - szólt utána minden erejét megfeszítve Jordan. - Mindent leírtam... és eljuttattam... független felekhez, akik készen állnak az egész ügyet a nyilvánosság elé tárni. Ha bármelyikünket megölöd, mindenre fény derül! Arlin Schoen visszafordult. - Okos húzás, Jordan, de ennél már jobban ismerlek. Tíz elnököt szolgáltál, és inkább meghalsz, mint hogy a hírneved csorbát szenvedjen! - Mégis megkockáztatod, Schoen? - formálta egyre nehezebben a szavakat Jordan. - Ha az igazat mondom, akkor te... a gázkamrában végzed... és a program... a programnak meg a cégnek is befellegzett... Mindent leírtam! A robotrepülő félresikerült lelövését, az MD-11-es katasztrófáját, amivel a korábbi kudarcot akartátok leplezni, mindent! Rajtam kívül még négyen ismerik... a teljes történetet... és ők most nincsenek itt... - Baromság! Nem létezik semmiféle dokumentáció, mert soha sem gondoltál arra, hogy ez bekövetkezhet, James! Ami a másik négy tanút illeti... nos, már régen gondoskodtunk arról, hogy ne fecseghessenek, annak ellenére, hogy Ms. Bronsky próbálta jól elbújtatni őket. - Miről beszél? - kérdezte riadtan Kat. - Ötvenoldalas... részletes dokumentációm van, Schoen... Nevekkel, ügyiratszámokkal... veselkedett neki ismét Jordan, de egy köhögési roham félbeszakította. Levegőért kapkodott. ...elkészítettem, amint rájöttem, hogy Katherine életére törsz! - Ha ez igaz - vonta meg vállát Schoen -, megkeressük! - Képtelenség! Ezt már nem állíthatod meg! - Nem baj - felelt flegmán Schoen -, azért mi mégis megpróbáljuk. - Ha életben hagysz minket... - folytatta Jordan -, biztos lehetsz abban, hogy egyikünk sem fog beszélni... és még akár te is megúszhatod... Arlin Schoen nagy levegőt vett és elfordult, majd megkerülte a törött szárny alatt egyre növekvő kerozintócsát. Hirtelen gúnyosan felröhögött. - Már kezdem érteni, miért húztad ki olyan sokáig Washingtonban, vénember! - Jordan felé fordult. - Rendben. Gondoljuk csak végig. Ha nem - 235 -

lövöm szét a fejed, te nem fogsz beszélni, mert ha mégis, te is börtönben végzed. No, de mi van, ha MacCabe életét is meghagyom? Ő is tartani fogja a száját, mert te megkéred rá? Ugyan! Ezt magad se hiszed el! Tíz percen belül már az ő Pentagon-gyűlölő, liberális irodáját hívná, és mindent kitálalna nekik. De mit szólsz ahhoz az ötletemhez, James, hogy mindenki mással végzek, csak téged hagylak életben, és te ennek ellenére mégis hallgatásra kényszerülsz, mert magad is nyakig benne ülsz a szarban... Sőt cifrázzuk még egy kicsit a dolgot. Úgy tűnik, nagyon erősen kötődsz ehhez a Bronsky kisasszonyhoz. Mi lenne, ha eljátszadoznék egy kicsit a szöszivel? Vajon milyen messzire kellene mennem ahhoz, hogy eláruld, hol rejtetted el azt az iratot? Elég lenne megerőszakolnom? Vagy le kéne vágnom a melleit? Esetleg lőjem át a gerincét? - Katre vigyorgott. - Csinos a frizurája, Ms. Bronsky! Portlandben sikerült jól átvernie! - Ha a többieket valóban megölte - hadarta Kat -, árulja el, hol talált rájuk! Hol rejtettem el őket? Szerintem csak blöfföl! Thomas Maverick és Robert MacCabe azon igyekezett, hogy elállítsák Jordan James vérzését. Arlin Schoen válaszra sem méltatta Katet, hanem kárörvendő vigyorral a két férfi ügyködését szemlélte, majd intett az embereinek, hogy kövessék. Amikor felzárkóztak, Schoen megpördült, és szemét Jordanre szegezte. - Nem, azt hiszem, mégiscsak hazudsz, James! Igazán nagy kár, hogy ezek hárman veled együtt életüket vesztették egy idahói repülőgépszerencsétlenségben, és holttesteik azonosíthatatlanul összeégtek. Fiúk, ha jelt adok, tüzeljetek! - Súlyos hibát követsz el, Schoen! – nyögte Jordan reszelős hangon. - Neked mindenféleképpen az! - felelt Schoen. - Célra tarts! A fegyveresek a kis csoportra irányították fegyvereiket. Kat a szeme sarkából látta, amint Robert jobb keze a levegőbe lendül. - Egyébként, Bronsky - jegyezte meg búcsúzóul Schoen -, a helyet Stehekinnek hívják... Kat gyomra görcsbe rándult. Éppen tiltakozni akart volna, amikor Robert felől valami sistergő hang hallatszott, és egy foszforeszkáló világítófáklya csapódott be a szárny alatt összegyűlt kerozintócsába, mely azonnal lángra lobbant. A fegyvereseket hirtelen áthatolhatatlan tűzfal választotta el áldozataiktól, amely egy szempillantás alatt szinte teljesen be is kerítette őket. A Schoen jobb oldalán álló fickó fába szorult féregként nyüszített fel, amikor a lángok belekaptak a nadrágjába. Hátrahőkölt, de ezzel éppen az égő kerozintócsába lépett. Miközben segítségért üvöltözött, a teste azonnal lángra kapott. Robert egyetlen mozdulattal felemelte Jamest a földről, futásnak eredt vele egy facsoport menedéke felé, és kiáltott két társának is, hogy kövessék. Arlin Schoen hallotta embere kiáltozását, de figyelemre sem méltatta. Átrohant a repülőgép törzse mellett a tűzfalban még meglévő keskeny, lángmentes nyíláson. Másik társa a nyomában loholt. Mielőtt azonban biztonságos helyre érhettek volna, a lángra gyulladt fegyveres ujjai önkéntelenül megfeszültek a ravaszon, és az egész tölténytárat belelőtte az éppen feje felett elhelyezkedő kerozintartályba. A hatalmas robbanás szétszakította a szárnyat és a gép törzsét, Arlin Schoennel és megmaradt emberével együtt. Minden irányban izzó fémdarabok repkedtek. Ezek közül néhány a fölött az árok fölött is elhúzott, ahol Robert lapult, de nem tett bennük kárt. Az apróbb repeszek fütyülését a burkolat hatalmas, deformálódott fémdarabjainak és egyéb részeinek süvítése követte, ahogy visszahullottak a földre. Égett olaj- és kerozinszag terjengett a levegőben. Percek teltek el, mire Kat végre ki merte nyitni a szemét. Ahol korábban az Albatross törött törzse volt, ott most egy kiégett, izzó, füstölgő, teljesen összeroncsolódott fémhéj hevert, amelyről immár nem egykönnyen lehetett volna megállapítani, hogy egy repülőgép maradványa. Kat a tó szélénél, a lángnyelveken és maró füstön keresztül láthatta a sértetlen Caravan körvonalait. A pilótafülke üres volt. - Robert! - kiáltotta. - Itt vagyok! - jött a válasz. - Mi volt ez? Mi történt? - Találtam egy világítófáklyát az elsősegélydobozban. Úgy néz ki, mint egy töltőtoll. Nem jutott más az eszembe! - Fantasztikus ötlet volt! - lelkendezett Kat. - 236 -

- Ms. Bronsky - emelkedett fel Thomas Maverick Jordan James mellől. - A vérzés nem csillapodik... Jordan szeme még nyitva volt, miközben a mellkasát szorította, és próbált valamit mondani. Kat közelebb húzódott hozzá, de teljesen tehetetlennek érezte magát. - Ne beszélj, Jordan bácsi! James megrázta a fejét. - Muszáj... elmondanom... neked... Meghalt? Schoen? Kat bólintott. - Akkor jó... - bólintott a nagybátyja is. - Ő meg Gallagher... teljesen őrültek! Úgy gondolták, a program védelme érdekében bármilyen árat érdemes megfizetni... - Program? - Igen... A Fénylő Dárda nevű projekt. Lézer, amit arra fejlesztettek ki... hogy megfossza az embereket a látásuktól... és az életüktől. Szigorúan titkos program. Kat, én az összes pénzemet a Signet Electrosystemsbe fektettem. Amikor eljöttem a CIA-től, azt hittem... ez volt az utolsó feladatom. És... azt hittem, hogy egy jó cég, és ráadásul... ezzel a nagyszabású fekete projekttel is megbízták őket. Ez lehetett volna... a történelem legnagyszerűbb védelmi áttörése... - Amíg a vezérkari főnök unokaöccse meg nem vakult? Jordan bólintott. Zihálva köhögött, vér buggyant ki a száján, de folytatta: - Én is benne voltam az igazgatótanácsban.... De senki sem mondta meg hivatalosan, hogy... hogy a kutatást folytatják....de én tudtam róla. Egy régi hírszerző... magabiztosságával... még mindig azt hittem, hogy mi jobban tudjuk, mint az a buta elnök! - Ezek szerint a fegyvereket mégis ellopták?! A férfi megrázta a fejét. A mellette térdelő Robertre és Maverickre pillantott - Nem volt semmiféle lopás... Csak hagytam... hogy... ezt hidd. - Az FBI-tól sem szivárgott ki semmi? Jordan ismét tagadóan rázta meg a fejét. - Ki az a Gallagher? - kérdezte Kat. - A Signet vezérigazgatója - felelte Jordan. Néhány pillanatig csendesen nézte őt a lány. - Egy robotrepülő félresikerült lelövéséről beszéltél Schoennek, Jordan. A SeaAir katasztrófája valóban baleset volt? - Igen. Egy titkos.... kísérletsorozatot... folytattak... egy még hatékonyabb modellel, és valaki egy C-141-esben... Wright-Pattersonból... nagyon beindult, és... lövöldözni kezdett... de nem a kijelölt célpontra. - Tehát a légierő...? - Nem vettek közvetlenül részt benne. Elég hatalmunk volt ahhoz, hogy... mindent titokban tartassunk. - Elakadt a lélegzete, és többször is levegő után kapkodott. - Az F-106-osból még aznap kiszedték a próbababát... Azt hitték... a szenzorok normál találatot jeleznek... Tudtak a SeaAirről, de a kísérleti csoportból... senki sem gyanította, hogy az ő kezük is benne lett volna, nem hogy még... ők lettek volna felelősek... a katasztrófáért. Amikor azonban... megvizsgálták a próbababát... nem látták lézertalálat nyomát, noha a felvételek... ennek ellenkezőjéről... tanúskodtak. Kinagyították a videofelvételt... hogy mit találtak el, és... egy polgári járat két pilótáját látták egy pillanattal azelőtt, hogy a lézer megvakította, és talán azonnal meg is ölte őket. - Robertre pillantott. - Hihetetlenül hatásos fegyverről van szó... nem lehet vele vállról célozni. Mindig is aggódtam, hogy rossz kezekbe kerül... - Terroristákhoz? - segített Robert. Jordan bólintott. - De még sincs róluk szó, ugye, miniszterhelyettes úr? Jordan James Robertre emelte a tekintetét. - Ó, dehogynem! A Signet Electrosystems az! Mi váltunk... terroristákká. És milyen hatékonyakká...! Még saját nevünk is volt... Nürnberg. - Schoen találta ki? - kérdezte Kat. Jordan ismét bólintott, és egyre nehezebben vette a levegőt. - A vezérigazgatónk... ha lehet ezt mondani... vezetése alatt... Larry Gallagher alatt. - Miniszterhelyettes úr - suttogta Robert MacCabe -, ön azt állítja, hogy minden más Schoen lelkén szárad? A Meridian 747-es szerencsétlensége, a repülőterek lezárása, a chicagói katasztrófa? Csak azért, hogy a balesetet leplezze? - 237 -

Jordan egy pillanatra lehunyta a szemét, és úgy tűnt, mintha az eszméletét is elvesztette volna, de aztán magához tért - Én... nem tudtam, mire készül. Csak egy telefonbeszélgetésből sejthettem, hogy valamit tervez... hogy elterelje a figyelmet. Megpróbáltam... igen, Isten látja lelkemet, megpróbáltam megállítani... - Lehunyta a szemét, egyre szívszorítóbban hörgött, de hatalmas erőfeszítések árán tudatánál maradt. - Gallagher nem hallgatott rám... Schoen sem. Gyanítottam, hogy Ausztrália vagy Hongkong, sőt talán még Tokió is... ezért nem engedtem, hogy felszállj azzal a repülővel, Kat. Tudtam... hogy teljesen megőrült, de nem akartam... azt akartam, hogy te ne repülj néhány napig, de azt nem tudtam... Ekkor elhallgatott. Kat látta, hogy alatta egyre terebélyesedik a vértócsa. - Elvérzik, Kat, és mi tehetetlenek vagyunk! - kiáltotta Robert. Jordan ekkor váratlanul megint kinyitotta a szemét, és Kat könnyáztatta arcára függesztette. A nő halkan szipogott, amikor látta, hogy nagybátyja szemhéja megrebben. - Nagyon sajnálom, Kat. Megingattalak a hitedben... és a kormány szolgálatában eltöltött ötven évet tettem tönkre... De egyszerűen... nem tudtam... mit tegyek. Hatszázezerről húszmillióra ugrottam... mind kötvényekben, és mindent elveszítettem volna... De ha lett volna idejük arra... hogy eltakarítsanak maguk után, azt hittem... én azt hittem... Erős köhögési roham tört rá. - Szóval nagyon lekötött az, hogy gazdag vagyok... és bölcs... Még egy iskolát is elneveztek rólam... - Ki volt ez a Schoen, Jordan bácsi? - kérdezte halkan Kat. - Egy keletnémet... A hatvanas években disszidált... aztán beállt a CIA-hez. Az amerikai kormánynak tett szolgálataiért kitüntették... állampolgárságot kapott. Én vettem fel Langleybe... - Nagyon sajnálom, Jordan bácsi... - Könnyek folytak végig Kat arcán, de a férfi ezt már nem látta. A nő még fél órán át ült nagybátyja mellett. Végül megérkezett a műholdas telefonon hívott Medivac-helikopter, de már hiába. Kat egész testében remegett, miközben Thomas Maverick felkászálódott a helikopterre, amely Jordan holttestét visszaszállította Idahóba. - Robert, Stehekinbe kell mennünk! - Gondolod, hogy csak blöffölt? - kételkedett Robert. Kat mélyet sóhajtott, és tagadóan ingatta a fejét. - Kizárt dolog, hogy kitalált volna egy olyan nevet, mint Stehekin, hacsak nem talált valóban rájuk. Nagyon szeretném azt hinni, hogy nem jutott el hozzájuk de nem vagyok ennyire naiv. Ettől függetlenül meg kell bizonyosodnunk arról, mi történt. El tudom vezetni a Caravant. A repülés közben lebonyolított telefonhívásnak köszönhetően egy természetvédelmi őr már kocsival várta őket a dokknál, amikor leszálltak Stehekinben. Beszálltak az autóba, és egyenesen a faházhoz hajtottak. A ház szellőzőnyílásából vastag füstcsík szállt fel, de ahogy közelebb értek, láthatták, hogy a kémény nem füstöl. Az őrt tévesen riasztották az előző napon. - Egy helybeli látta, hogy az ajtó nyitva van, de senki sincs a házban. Kint is, bent is alaposan körülnéztem, és megtaláltam egy felborított madáretetőt, amelyből valami piros szirup folyt a veranda deszkáira. Ezután újra bezártam az ajtót. Nekem úgy tűnt, minden rendben van. Kat lenyomta a kilincset. Az ajtót nem zárták kulcsra. Pisztollyal kezében kiakasztotta a láncot, majd belökte az ajtót. Az égett tűzifa ismerős illata csapta meg az orrát, de állott szag volt, mintha a tűz már régen kialudt volna. - Várjatok itt! - fordult Roberthez és az őrhöz, de Robert csak bement utána a házba. Az őr a verandán maradt. Az egyik hálószoba ajtaja nyitva volt. Kat óvatosan bepillantott a helyiségbe. A többiek nevét szólongatta, de nem kapott választ - Dallas! Graham! Ekkor az egyik padlódeszka megnyikordult. A hangra a hideg futott végig a hátán, de erőt vett magán, és továbblépkedett. - Van itt valaki? Steve? Dan? A másik hálószoba ajtaja mögött egy lábat pillantott meg. Az egyik fekhely végében egy meztelen talp látszott, mellette egy kar csüngött alá élettelenül. Kat szíve összeszorult, ahogy közelebb lépett az ágyhoz. Ösztönösen felkészült a szörnyű látványra, ami majd elé tárul. Tehát elkéstek... Schoen mégis megtalálta őket. - Hát maga, jóember? - 238 -

Kat ijedten pördült meg az ismerős, mély hang hallatán. Dallas Nielson állt a verandán, kezében tűzifával, és kérdését az őrhöz intézte. Robert a bejárat felé loholt, és heves öleléssel szorította magához a nőt. - Hűha! Robert! Édes-kedves Robert! Az én emberem! - ujjongott Dallas, és viszonozta a férfi ölelését. Kat zavartan pillantott újra a hálószobába. A talp és a kar eltűnt, helyüket az ajtóban álló, álmosan pislogó Steve Delaney vette át. Mögötte Graham Tash és Dan Wade jelent meg. - Kat! Szeme sarkában könnyek gyülekeztek, torkában gombóc ült. Próbált küzdeni a könnyei ellen, de hasztalanul. UTÓSZÓ

A főszerkesztő

titkárnője nézett be az irodába, és a számítógép monitorára bökött. Megérkezett MacCabe előzetese, és azt üzeni, tetszik neki az ötlet, hogy hat részben közöljük a sztorit. Elkészült a szerzői jogvédelem alatt álló végleges változattal. Még azt is mondta, hogy a Face the Notiontől és a Meet the Presstől is megkeresték, hogy vegyen részt a vasárnapi műsorban, amikor megjelenik a folytatás első része. Szeretné tudni, te melyiket javasolnád. - A Face the Nationt. Mindig is szerettem Leslie Stahlt. - Már nem is ő vezeti a műsort. - Akkor legyen az ő emlékére. A CBS-nek elkél egy kis segítség. - A szerkesztő visszafordult a gépéhez, és előhívta azt a dokumentumot, amelyet Robert MacCabe írt bevezetőül ahhoz a sorozathoz, amelyről mindenki úgy vélekedett, hogy újabb Pulitzer-díjat érdemel. EGY TITKOSAN KEZELT LÉGI KATASZTRÓFA ANATÓMIÁJA Menet közben a Fénylő Dárda-projekt Mary Shelley Frankensteinjéhez méltó szörnyeteggé torzult. Washington - Az e héten a Signet Electrosystems botránya kapcsán fellángoló közfelháborodás kereszttüzében az elnök tegnap bejelentette, hogy kormánya minden tagja önmagát is beleértve - a nyomozók rendelkezésére áll, akik azt igyekeznek kideríteni, hogyan válhatott az Egyesült Államok egyik ún. fekete nemzetvédelmi projektje terrorista összeesküvéssé. Nürnberg, ahogy ez a nemzetvédelmi szerv plusz álterrorista szervezet nevezte magát, több száz polgári utas halálát okozta két repülőgép-szerencsétlenség előidézésével (a chicagói balesetről később megállapították, hogy nem állt összefüggésben a terroristákkal. Amikor fény derült arra, hogy a Nürnberget a nemzetvédelmi szervek hozták létre a Fénylő Dárda nevű projekt eltitkolására, a hadügyminiszter lemondott. Ő felelős gyakorlatilag az ilyen és ehhez hasonló programokért. Ezt követte a CIA igazgatójának távozása, akinek ügynöksége, bár nem tudatosan, de mégis lehetőséget teremtett a program megvalósításához. Kiderítették továbbá, hogy az adófizetők pénzéből az elmúlt négy év során kétmilliárd dollárt költöttek egy olyan projektre, amit előzőleg elnöki különrendelet tiltott be. Igaz, hónapokba, sőt talán évekbe telik, mire sikerül felgöngyölíteni e kiterjedt botrány minden szálát, már most is meglehetősen sokat tudunk. Például a Fénylő Dárda-projekt hátteréről, a Meridian 5-ös rémisztő útjáról és a vietnami dzsungelben történt katasztrófájáról, amelyben több mint kétszáz utas vesztette életét, de valami isteni csoda folytán e cikksorozat írója mégis megmenekült. Ez a hat részből álló sorozat (az első részt a vasárnapi számban olvashatják) személyes élményeket tartalmaz, továbbá a résztvevőkkel történt események leírását, valamint egy amerikai krízisjelenség kialakulásának és felépítésének elemzését. Egy olyan eseményről lesz itt szó, amely miatt tovább csorbult a kormány jó híre, s tovább csökkent az állampolgároknak a választott vezetőikbe vetett bizalma. - 239 -

Az a tény, hogy amerikai állampolgárokat mészárolhatnak le, egy teljes iparágat sodorhatnak veszélybe, és súlyosan gyengíthetik az USA terrorizmus elleni harcát, most ráadásul azzal párosult, hogy e gaztettek elkövetői látszólag szentül hitték, hogy hazájuk javát szolgálják. Ebben az esetben a Fénylő Dárda-projektet védelmezni próbálók vélt vagy valós bűnei ártatlan civileknek, elhivatott FBI-ügynököknek és az amerikai kormány egyik örökös tagjának, a meggyilkolásakor külügyminiszter-helyettesi posztot betöltő Jordan Jamesnek a halálához vezetett. Ez azonban csak a fekete-fehér statisztika egy olyan krízist követően, amelynek szövevénye egy borzalmas, bár ősi alapelvből bontakozott ki - nevezetesen abból, hogy a látásától megfosztott ellenfél gyakorlatilag harcképtelen. Ez az alapelv, és mindaz a borzalom, amit az eljövendő háborúk során tartogat, világszerte az Amerikai Egyesült Államok elítélését eredményezte, még olyan országok részéről is, amelyek titkon hasonló eszköz kifejlesztésén dolgoznak. Hogyan kezdődött? Mi történt? Mikor és hogyan lesz vége? Ezen kérdésekre adott válaszokon nyugszik a hivatalos titoktartásba burkolt gyilkos engedetlenség szomorú története - egy olyan történet, amely nem ismétlődhet meg még egyszer s ezért minden amerikainak tudnia kell róla! (Robert MacCabe hatrészes, exkluzív sorozatának első részét a vasárnapi számban olvashatják.)

- 240 -