Nance Jj Vegzetes Legorveny

JOHN J. NANCE Végzetes légörvény

A mű eredeti címe: Turbulence Copyright © 2002 by John J. Nance Hungarian translation © JANÁKY ISTVÁN és a GENERAL PRESS KIADÓ Fordította JANÁKY ISTVÁN Szerkesztette DR. BORBÉLY SÁNDOR A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: KURTA ZSUZSANNA Készült 26 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron Kiadói munkaszám: 808 Nyomdai előkészítés: TORDAS ÉS TÁRSA KFT. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató ISSN 1416-7026 ISBN 963 9459 13 5

Apám, Joseph Turner Nance (1917-1977) emlékének

Köszönetnyilvánítás

Minden egyes regényem megírásakor váratlan eredményekkel teli kutatómunka veszi kezdetét, és ez alól a Végzetes légörvény sem volt kivétel. Ilyenkor mindig sokaknak kell köszönetet mondanom, akik menet közben számtalan módon segítettek. Némelyiküket nem is szabad megneveznem, mert - noha nemritkán a repülős szakma legelismertebb tekintélyeiről van szó - vélt vagy valós félelmeiknek adtak hangot, amiért megvitatták a hivatásukat egy íróval. Így tehát részben nevek említése nélkül fejezem ki hálámat és elismerésemet mindazoknak, akik a légiirányítás kemény világában töltenek be tisztségeket, vagy éppen valamelyik légitársaság üzemeltetéséért felelősek. Mindannyian rengeteget segítettek egy komplikált és aktualitása miatt kényes témában, amely nem más, mint a légitársaságok szolgáltatásainak romló színvonala, a légiközlekedés veszélyessé és túlellenőrzötté válása, és az ezzel egyenes arányban, vészesen sokasodó fedélzeti incidensek, amikor az utasok körében - akik közül sajnos jó néhánynak halvány fogalma sincs a civilizált viselkedés elemi szabályairól - elszabadul a pokol. Mint mindig, e történetem regénnyé válása is feleségem, Bunny Nance hathatós szerkesztőiközreműködői segédletével valósult meg. Külön szeretnék köszönetet mondani New York-i barátaimnak a Putnam & Berkleynél: David Highfillnek, Leslie Gelbmannek és Phyllis Grann-nek, amiért kitartó társaim voltak a regény megírása során. Úgyszintén örök hálám réges-régi barátomnak és ügyintézőmnek, Olga Wiesernek a New York-i Wieser & Wieser kiadónál. Itt a nyugati parton mindenekelőtt Patricia Davenport érdemel külön említést és köszönetet, ő vállalta magára e könyv megszerkesztésének, átfésülésének és formába öntésének embert próbáló feladatát. Nemcsak irodalmi diplomával büszkélkedhet, hanem nyelvészeti és korrektori szaktudással is, aki mindemellett üzlettársam, hivatalos szóvivőm és amolyan házi szerkesztőm is egy személyben. Köszönet továbbá kiváló alkalmazottaimnak. - Gloria Liunak, Lori Carrnak és Sherrie Torgersonnak, akik mindig segítenek talpon maradni a szüntelen kihívások áradatával szemben. De a legfőbb köszönetem az öné, kedves Olvasóm, lekötelező hűségéért és lelkesedéséért, még akkor is, amikor egész éjjel ébren tartom. John J. Nance University Place Washington

Előszó

Dr. Brian Logan őrült tempóban száguldott el egy megrémült páciens mellett, Lexusával szinte kilőve a kórház parkolójából, ahonnan épp az imént rúgták ki. Éktelen zavart és haragot érzett, miközben többször is tövig nyomta a gázpedált, és úgy száguldozott, mint egy ámokfutó, át a hídon a Charles-folyó felett, egyenesen Cambridge-ig, fittyet hányva annak, hogy bármelyik pillanatban megállíthatja egy rendőr. Szándékosan áthajtott az összes piros lámpán, ami csak az útjába akadt, a csendes környék utcasarkain csikorgó kerekekkel vette be a kanyarokat, míg végül hatalmas fékezéssel meg nem állt a saját háza előtt - a régies angol stílusban épített üres, emeletes ház előtt, amit annyira szerettek a feleségével. Logan csak ült az autóban, a keze képtelen volt tovább folytatni a rutinmozdulatokat, hogy leállítsa a motort és kinyissa az ajtót. Az ölébe pillantott, és csak ekkor vette észre, hogy még mindig a zöld műtősruha van rajta, amit a készülő szívoperáció végett öltött magára, amit aztán se szó, se beszéd, elhalasztottak. Csak zavarosan emlékezett rá, hogy végigszáguldott a folyosón, felelősségre vonni a főorvost, de ezeket a képeket most elsöpörték a fejében kavargó gondolatok, melyek a tavaszi nap szépségéről is elterelték a figyelmét.

-2-

Nem is emlékezett olyan időkre, amikor sebészi állását bármi veszélyeztette volna a Mercy Kórházban. Persze, bármikor találhat magának másik munkahelyet, de hogy így kidobják az utcára... - ez rettenetesen megrázta. Fölötte az ég ragyogóan kék volt, a szilfák frissen kihajtott levelei pedig harsogóan zöldek, de Logan egyre csak dr. Jonas Kinkaid dühös arckifejezését látta maga előtt, és még mindig a fülében visszhangzottak egykori mentora szavai, amióta csak berontott a szobájába, hogy magából kikelve elordítozza: - Doktor úr, ismét elvesztette az önuralmát, de biztosíthatom, hogy ez volt az utolsó dühkitörése ebben a kórházban! Logan a szíve mélyén tudta, hogy Kinkaidnek igaza van, de hogy ezt elismerje, arról természetesen szó sem lehetett. Egy sebész sosem veszítheti el az önuralmát. De a Daphne halála óta eltelt egy évben nem mutatkozott semmi javulás, semmi enyhülés, csak fásultság és szétesettség, meg a legváratlanabb dühkitörések, amelyeknek leggyakrabban a nővérek voltak a célpontjai. Logan lelkében fekete iszapként rakódott le a fájdalom, körülzárva egy belül tátongó szakadékot, amely a valaha ott lévő érzelmek helyét foglalta el. Brian Logannek valósággal kényszerítenie kellett magát, hogy kiszálljon a kocsiból és bemenjen a házba. Becsukta maga mögött az ajtót, és egy darabig csak álldogált a hallban, hallgatva az ingaóra tompa tiktakolását, miközben, mint mindig, Daphne hangját vélte hallani, ahogy trillázó hangján üdvözli, és rohan a karjaiba. Logannek az emlék hatására összeszorult a szíve. Bevánszorgott a nappaliba, hogy leüljön Daphne kedvenc foteljába, és megpróbálja újra felidézni az érzést, amikor a felesége átölelte. Daphne volt élete egyetlen igazi szerelme, akinek szépsége, érzékisége Logan legvadabb álmait is felülmúlta, és mindezt csak még csodálatosabbá, még izgalmasabbá tette Daphne sugárzó intelligenciája, meg az, ahogy szinte habzsolta az életet - össze sem lehetett hasonlítani Logan első feleségével, Rebeccával. Brian tekintete a másik fotelra siklott, a zongora mellettire, amelyben azon a napon ült, amikor telefonáltak. - „Mr. Logan? Szomorú hírt kell közölnöm - mondta a légitársaság egyik alkalmazottja. - Az ön felesége életét vesztette a repülőgépen.” - Daphne, Logan egész univerzumának középpontja, harmincötezer láb magasságban elvérzett, és magával vitte meg nem született fiukat is, amikor a gép kapitánya megtagadta, hogy az érdekében kényszerleszállást hajtson végre. Logan felesége egy óra húsz percen át könyörgött a személyzetnek, hogy szálljanak le, de a kapitány csak azt hajtogatta: ha Daphne elég jól van ahhoz, hogy ilyen kitartóan könyörögjön, nem lehet olyan komoly a baj, hogy ezért megreszkírozzanak egy költséges, be nem tervezett leszállást. A százmillió dolláros kártérítési per, amit Logan a nyakukba varrt, jövőre kerül majd tárgyalásra, de hiába biztosította ügyvédje a sikerről, Logan nem érzett elégtételt. Egymillió, egymilliárd... Mindegy. Nincs az a pénz, ami pótolhatná a feleségét és kisfiát. Ő megmenthette volna Daphnét. Ebben egészen biztos volt. Még ha nem is lettek volna megfelelő eszközei. Még egy repülőgép fedélzetén is. Ráadásul Daphnéval mehetett volna, hogy meglátogassák a szüleit - de ő Bostonban maradt, mert dolgoznia kellett. Ostoba volt és önző, most pedig itt áll egyedül, kirúgva, darabjaira esve. Brian felpattant a fotelből, és elkezdett föl-le járkálni. Fejében cikáztak a gondolatok, többek között egy nevetséges késztetés, hogy felhívja Rebeccát, első feleségét, aki azóta újra férjhez ment, és most a connecticuti Newportban él. Biztos nem ugrana ki a bőréből, ha egy ilyen telefonhívást kapna, de azért valószínűleg nem lenne teljesen elutasító. Végtére is ő mindig tudta, hogy Logan bukása előbb-utóbb bekövetkezik. Logan mindig is élete nagy csalódásai közé tartozott, számára ő egy olyan terv volt, amit nem sikerült kiviteleznie. Rebecca Cunningham, egy jómódú új-angliai család jó iskolákat végzett, gyönyörű lánya mindig is szigorú pragmatikus nevelést kapott, és a fiatal orvostanhallgatóban, akit oly sok évvel ezelőtt hazavitt bemutatni a szüleinek, csak akkor láttak némi fantáziát, ha Rebeccának sikerül az apja, a Harvard nagy tudású orvosprofesszora kötelességtudó képmásává gyúrnia. Ami Briant illeti, jelentette ki Rebecca, neki is tíz évig kellene praktizálnia, mielőtt belép a tudományos körökbe mint professzor. Neki is publikálnia kellene. Előadásokat tartania. Pipáznia, és érdeklődést mutatnia a társalgással töltött „szalonesték” iránt. Meg kéne tanulnia, hogy az öncélú szórakozást lenézze, mint ahogy Rebecca is ebben a szellemben nőtt fel. Rebecca csak egy dolgot felejtett ki a számításból: a férje természetét, aki igenis szerette az öncélú szórakozást, szerette jól érezni magát. A nő számára az ilyen viselkedés felelőtlen volt és elfogadhatatlan, így végül kijelentette, hogy a vállalkozás megbukott, és elvált Logantől. -3-

Daphne a válás után öt évvel jelent meg Logan életében, mint egy friss szellő, és a férfi valósággal újjászületett, ahogy alvó szíve ébredezni kezdett. Daphne csillogó szemű, örök romantikus volt a maga doktori diplomájával, egy igazi bohém, aki divattervezők kreációit hordta, aki nem ismert lehetetlent, akinek az életben minden pompás volt, és Logant pont olyannak szerette, amilyen. A férfi simán beleesett - olyan elragadó szerelmet érzett Daphne iránt, hogy beleremegett, ha csak rá gondolt. Brian a portréra pillantott, amit a kanapé mögötti falon helyezett el. Daphnét ábrázolta a kertben, a virágai között, a kis boszorkányt akinek életeleme volt a szerelem, és akinek a szex maga volt a beszélt nyelv és a fény. Brian, a megváltoztathatatlan egyszeriben olyan lett, mint egy bumfordi kölyökkutya, aki azt sem tudja, hová tegye magát, hogy „gazdája” kedvére tegyen, és nem győzött csodálkozni, hogy Daphne pontosan olyannak akarta tudni, amilyen eredetileg is volt. Házasságuk három éve alatt az élet csupa öröm volt vele, és ellentétben Rebeccával, aki Brian próbaidejétől tette függővé a terhességét, míg tartott a férfi által gúnyosan csak „Brian rehabilitációjának” nevezett terv, Daphne minél előbb szeretett volna gyerekeket. Brian erőt vett magán, és szórakozottan kioldalgott a konyhába, ahol az asztalon megpillantott egy rég elfelejtett repülőjegyet. Hónapokkal ezelőtt elvállalta, hogy előadássorozatot tart a délafrikai Fokvárosban, és két nap múlva kellett volna indulnia Bostonból. A jegy tehát itt volt. Semmi értelme nem lenne visszalépnie, pláne, hogy szép summát is kapna érte, a pénz pedig most kifejezetten jól fog jönni, amíg nem talál egy másik kórházat, ahol dolgozhat. Megint rátört az érzés, hogy muszáj csinálnia valamit. A kávédarálóhoz lépett, hogy előkészítsen egy újabb adagot, mert ez a rituálé legalább olyan megszokott és megnyugtató volt, mint a műtét előtti bemosakodás. A keze automatikusan végezte a mozdulatsort, az elkészült friss kávé illata alig-alig jutott el a tudatáig. Öntött magának egy csészével és letelepedett az asztalhoz, szórakozottan nézegetve a repülőjegyet, az utolsó betűig mindent gondosan elolvasva rajta, mint a korán kelők, akik a legapróbb feliratokat is kiböngészik a müzlisdobozon. Bostonból a Virgin Atlantickel repül Londonig. Londonból Fokvárosig viszont a Meridian Airlines szállítja. Ez nem lehet! - ugrott fel az asztaltól, a gonosz jegyet olyan messzire eltartva magától, amennyire csak tudta. Érezte, hogy a szíve majd' kiugrik a helyéből. A Meridian volt az a légitársaság, amely egy évvel ezelőtt megölte a feleségét és a fiát. Erről szó sem lehet! A borítékban egy kézzel írt üzenet is volt, amit csak most vett észre. Logan kinyitotta, és olvasni kezdte. Mr. Logan, a Virgin Atlanticnek nincs járata Fokvárosba. Higgye el, őszintén sajnálom, de egyszerűen nem találtam máshol szabad helyet, csak a Meridiannél, és ott is a legutolsót sikerült megkaparintanom. Tehát a Virgin viszi Londonba, az éjszakát ott tölti, másnap pedig a Meridiannel megy Fokvárosba. Logan összegyűrte a papírt, és a galacsint a papírkosárba akarta hajítani. De a gyűrött fecni célt tévesztett, ahogy az ő élete sem ért célba, és egyre elviselhetetlenebbé vált számára. Muszáj lesz kibírnia, hogy tíz órát töltsön annak a szörnynek a gyomrában, amelyiket minden erejével megpróbált kibelezni. Imádkozott azért, hogy a Meridian tönkremenjen, sőt azon kapta magát, hogy reggelente abban a reményben kapcsolja be a tévét, hogy talán megpillant végre egy füstölgő géproncsot, rajta a Meridian emblémájával. Lelke egyik fele azonban rosszul volt ettől a gondolattól - az a fele, amely még nyugodt maradt benne, amely világosan tudott gondolkodni, de a maradék egóját örömujjongással töltötte el a vágyott gondolat. Muszáj lenne fájdalmat okoznia nekik, vissza kell vágnia, és a bosszúvágynak ez a mardosó formája kezdte szinte elemészteni. Most pedig... Dr. Brian Logan érezte, ahogy hirtelen az áthatolhatatlan düh sötét lepleként nyugalom szállja meg, és Daphne halála óta most először higgadtan, megfontoltan, számítóan kezdett működni az agya. És ebben az örvényben a rettegés, amit az ellenséggel való elkerülhetetlen találkozás gondolata váltott ki, lassan elkezdett valami mássá átalakulni. -4-

Első fejezet Szövetségi Légiforgalmi Igazgatóság (FAA) irányítótornya O'Hare repülőtér, Chicago 11 óra 30 perc (közép-nyugati idő)

Őrület! Jake Kostowitz műszakvezető tanácstalanul csóválta a fejét, miközben válogatott káromkodásokat mormogott az orra alatt. A nap még el sem kezdődött, máris maga volt a pokol. Megint ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy rágyújtson - úgy látszik, ez már mindig így lesz, hiába szokott le húszévnyi dohányzás után. Az FAA szabályzata szigorúan tiltotta a dohányzást az irányítótoronyban, és Jake-re még mindig rátört az ismerős undor minden egyes alkalommal, amikor a késztetés túl erősnek bizonyult, hogy elfojtsa egy rágógumi-pótlékkal. Utálta a rágót. Azért mégis beletúrt a nadrágzsebébe, hogy előszedjen egyet. Körülötte mindenütt - háromszázhatvan fokos körképben és mintegy hetven méterrel az új, beüvegezett, légkondicionált irányítótorony alatt - késésben lévő repülőgépeket látott, ahogy a bedugult gurulópályákon araszolnak, miközben a perzselő nyári napsütésben pörkölődnek. Mennyit is mondtak? - tűnődött Jake. Napi ötven vagy hatvan olyan járat van, aminek pontosan ugyanabban az időpontban kell felszállnia az O'Hare-ről? Már nem emlékezett pontosan a számra, de annyi biztos, hogy legalább sikerült teljes mértékben kilábalni abból az országos pánikból, ami néhány éve, a New York-i Világkereskedelmi Központ összeomlását követően, az utasok között támadt. Jake alig észrevehetően megrázta a fejét, de senki sem figyelt fel a mozdulatra. Nem akarta még egyszer olyannak látni ezt a repülőteret, mint egy kísértetvárost, de a végeérhetetlen gépáradat szintén elég nyomasztó volt, a légitársaságok pedig semmit sem voltak hajlandók tenni az ügy érdekében. Jake ekkor fahéjillatot érzett, és ahogy a lépcső felé fordult, az egyik szolgálaton kívüli légiirányítót pillantotta meg, amint épp egy hatalmas fánkot majszol vigyorogva. Jake tettetett rosszallással csóválta a fejét. A légiirányító már így is legalább negyven kilóval többet nyomott, mint kellett volna. Az utolsó pár lépcsőfokot az ujjait nyalogatva tette meg, és mikor fölért, Jake mellé lépett, hogy vele együtt figyelje a toronykabinban folyó lázas munkát. - Mit gondol, főnök, meg tudják csinálni? Jake felé fordult, próbálta kitalálni, mire gondol. - Hogy mi? - Amerika leginkább működésképtelen légitársaságáról beszélek. A jó öreg Meridianról, vagy ahogy az egyik ott dolgozó pilóta haverom nevezi őket, a Comedian, ahol a szolgáltatás maga a vicc. Jake megrázta a fejét. - Nagyon remélem, hogy nem fognak lelépni. Jelenleg a piac huszonhat százaléka az övék. Ez pedig rengeteg hoppon maradt utast jelentene. - Azt gondolja, észrevennék a különbséget? - nevetett fel a túl súlyos légiirányító. - Arról nem beszélve, hogy az nekünk is huszonhat százalékkal kevesebb munkát jelentene. Jake nevetve rázta meg a fejét - Na persze, mert a United és az American biztos nem csapna le azonnal a koncra! Nekünk ugyanannyi maradna a munkánk. - Jake a félig elfogyasztott fánkra bökött. - Van még ebből odalent? - Igen. Én egy egész dobozzal vettem. Tessék! - kínálta a férfi, és figyelte, ahogy Jake elindul lefelé a lépcsőn. A büfében ment a tévé, amikor Jake belépett. Épp elindult a fahéjas fánkok pultja felé, amikor arra lett figyelmes, hogy a légiforgalom irányításáról mondanak valamit. A készülék a C-Spanre volt hangolva, ahol épp kongresszusi meghallgatást tartottak. Jake halványan emlékezett rá, hogy olvasott erről valamit tegnap az újságban. Megint egy képviselő, aki lecsapott a legutóbbi légi incidensre, hogy így hallassa a hangját. Újabb értelmetlen politikai erőfitogtatás, semmi más, gondolta Jake, amikor arra lett figyelmes, hogy a légierő egyik tisztje ül egymaga a tanúk padjában egy, a polgári légiforgalommal kapcsolatos meghallgatáson. A tiszt az ezredesek ezüst sasos jelvényét viselte. - Elnök úr - mondta a rangidős tiszt -, mindennap több száz, ha nem több ezer feldühödött utas repül ezekkel a járatokkal, és az emberek idegei már-már pattanásig feszültek. Igaz, hogy a túl-5-

zott alkoholfogyasztás súlyosbíthatja a helyzetet, de az alapvető probléma a túlzsúfoltság és a színvonaltalan bánásmód, nem pedig a fokozott biztonsági intézkedések. A tanúk padja előtt fotósok ültek a földön, és a gépek folyamatos kattogtatása furcsa háttérzajt szolgáltatott a tévén látható képhez. - És ön szerint mi a teendő, ezredes úr? - kérdezte az elnök. - Az ön teamje talán már elő is állt néhány javaslattal? Jake szórakozottan elvett egy fahéjas fánkot, és majszolni kezdte, miközben a tévét bámulta. Egy kis táblácskát vett észre a tanú előtt, mely szerint ő az amerikai légierő ezredese, David Byrd az FAA-tól. Aha! A légierő egyik összekötő tisztje! - gondolta Jake, aki kedves emlékeket őrzött a haditengerészet egyik hasonló tisztjéről, akivel jó pár évvel ezelőtt dolgozott együtt itt a légiirányításnál. - Nem - mondta Byrd ezredes. - Egyelőre még nem állunk készen a végső jelentéssel, de saját kutatómunkám alapján annyit mondhatok, hogy a büntetőtörvények szigorítása nem fog segíteni, mert az emberek nem tervezik előre, hogy fel fognak dühödni és elveszítik a fejüket. Vagyis azzal, hogy kriminalizáljuk, még nem tudjuk megváltoztatni az emberi jellemet, és ezek az incidensek pontosan tükrözik az emberek előre várható reakcióját, ha nagy nyomás nehezedik rájuk. Ha az utasokat túlzsúfolt reptereken várakoztatjuk, minősíthetetlen módon bánunk velük, hazudunk nekik, manipuláljuk őket, és mindezért még jókora összegeket is fizettetünk velük, akkor az ilyen dühkitörések száma természetszerűleg nőni fog. Elnök úr, itt egy időzített bombáról van szó. A bizottság elnöke szünetet rendelt el. Jake elindult a lépcsőhöz, hogy visszamenjen a toronyba, és még épp hallotta egy felszálló 727-es zúgását, ahogy a legfelső lépcsőfokra ért. Egy darabig a repülő után nézett, miközben azon tűnődött, hogy ennek a pilótának és a legénység többi tagjának vajon mennyi ideig kellett előtte a kifutópálya végén várakoznia. Ez tényleg időzített bomba, gondolta Jake, mert a késések és a túlzsúfoltság csak egyre roszszabb lett, és ez a mai máris egy tipikus napnak volt mondható. A délután hátralévő részében már egyik gép sem fog pontosan indulni, de a légitársaságok azért csak kitartóan tuszkolják majd a dugig megtelt gépeiket, hogy induljanak el a kapuktól, és álljanak be a sorba a kifutón, mert minden így „ellökött” gép elvileg a megadott időben indult el. Csak akkor maradtak a kapuknál, ha erre a toronytól határozott utasítást kaptak, de sokszor még így is félre kellett állítani őket, hogy helyet biztosítsanak egy másik, érkező repülőnek. A „büntetésben” lévő gépek - ahogy azt a kifutópályát nevezték, amit várakozó gépeknek terveztek - mostanában szinte állandóan megtöltötték ezt a speciális várakozózónát, és a légitársaságok általában pontosan tudták, mely járataik fognak késni. Az utasoknak természetesen elvileg erről fogalmuk sem lehetett. Micsoda svindli! És aztán persze minket okolnak! Mindig az FAA viszi el a balhét! Minden áldott nap ugyanaz a történet, egyre kétségbeejtőbb megjósolhatósággal, ma ráadásul még megfűszerezve egy hatalmas zivatarfelhő gyors közeledésével az illinoisi Springfield felől, nyugatról, amely ha ideér, csak tovább növeli a mindennapos légiirányítási káoszt Ha a vihar végül megérkezik az O'Hare fölé, megáll majd az élet, és addig semmi sem mozdul, amíg a felhő tovább nem indul. Jake nyugat felé nézett, és egy villámot pillantott meg vagy százmérföldnyire. A baljós viharfelhők és O'Hare egyelőre tiszta ege között látszólag végeérhetetlen sorban közeledtek a drága alumíniumcsodák, erős fényű leszállólámpáikkal fényesen világítva a mögöttük húzódó sötét felhők előterében, Jake tudta, mennyire nehéz a pilótáknak pontosan betartani a sebességutasításokat, amelyeket a chicagói irányítóközpont agyonhajszolt munkatársaitól kapnak, akik a csendes toronykabin alatt több emelettel, egy ablaktalan szobában dolgoznak. Egy óriásgép, amely akkora volt, mint egy irodaház, és óránként kétszáz mérföldes sebességgel repült a radaron nem volt több egy fénypontocskánál, amit a légiirányítók szüntelenül szemmel tartottak, és minden sebességváltozásra azonnal reagáltak, miközben megpróbálták az előírt távolságot tartani a gépek között. - American 75, lassítson egy-negyvenre! Mindjárt megelőzi az Eagle-t ott elöl! United 326, tartsa az egy-nyolcvanat! Azok a pilóták, akik túl gyorsan repültek, vagy túl későn kezdtek el lassítani, az „ördögi körben” kötöttek ki: fél órán át körbe-körbe járatták őket a szőrös szívű irányítók, hogy aztán végül nagy kegyesen visszaengedjék őket az áradatba, ezzel még egy esélyt adva, hogy a pilóta megpróbálkozhasson a leszállással - miközben az utasok már tűkön ültek, sűrűn nézegették az órájukat, és -6-

sűrűn is füstölögtek. Odalent eközben vibrált a hőségtől a levegő az egymás után vánszorgó Boeingek, Airbusok, kisebb helyi járatok és turbólégcsavaros repülőgépek izzó fémborítása fölött, melyek több millió dolláros tömött sorban várakoztak az O'Hare-en, ameddig csak a szem ellátott. Jake elkapta az egyik kollégája tekintetét, aki a helyiség másik felében ült, és együttérzően az égre emelte a szemét. A férfi elmosolyodott, és bólintott. A feszült pilóták hangjának háttérzaja mindig is Jake idegeire ment, különösen amikor egyegy gép legénysége kérdezz-felelekkel reagált a földi irányítók röviden odavakkantott instrukcióira, akik általában olyan gyorsan beszéltek, amennyire ez lehetséges volt. - Rendben, United 213-as, itt az O'Hare, látom a gépet, és ismétlem: tartsa a pozícióját! Meridian 118-as, azonnal álljon meg, engedje el az Eagle ATR 72-t jobbról! Lufthansa 12, gyorsítson, el kell hagynia ezt a folyosót, most azonnal! Delta 217, ezen a frekvencián van? - Mmm... itt Delta 217. - Értettem, Delta, kövesse a Meridian 777-est balról! Air France 12, álljon át a torony frekvenciájára, és várjon az újabb utasításra! Diane Jensen, Jake kedvenc légiirányítója visszajött a büféből. A Jake által kifejezetten favorizált nő odaállt mellé, miközben a fejhallgatóját állítgatta, és igyekezett felvenni a ritmust, hogy átvehesse az egyik férfikolléga posztját. Beletúrt rövidre vágott mézszőke hajába, és Jake-re mosolygott - Rosszkedvünk nyara... - mondta viccesen, de azért komoly arccal. - De még milyen rossz! - felelte Jake. - Hemdon már el is kezdte lassítani a leszállókat mondta, az FAA washingtoni légiirányítási központjára célozva, miközben tekintetével a távoli forgalmat követte -, és lassan már nincs is szabad kifutónk. - Nekem pedig ott ül lent a hirtelen haragú bátyám, aki Dallasba szeretne eljutni. Épp most hoztam ki a reptérre. Úgy nézett ki, mint aki csatába indul. - Van benne valami... - jegyezte meg Jake. - Pedig próbáltam meggyőzni, hogy vonattal menjen - mondta Diane, miközben előrébb lépett, hogy rákapcsolódjon a rendszerre amellett a férfi mellett, akit nemsokára levált. - De hát nem hallgatott rám. Megint megszólalt a leszállásirányítás közvetlen vonala, és miközben a kagylóért nyúlt, Jake szeme megakadt a hosszú, bedugult kocsisor egyik autójáról visszatükröződő szikrázó napsugáron. Örült, hogy most nem kell odalent lennie, ahol az idegek vitustáncot jártak. Nagyon örült. Rayburn House, Washington

David Byrd ezredes először felnyalábolta a maga elé kiterített irathalmot, visszagyömöszölt mindent az aktatáskájába, és csak azután viszonozta Julian Best, a repülési alosztály főnökének kézfogását. - Szép munka volt, ezredes! - mondta Best mosolyogva. - Köszönöm - felelte David, miközben valahol a teremben valakinek kitartóan csörögni kezdett a mobiltelefonja. Byrd ezredes megütögette az aktatáskája oldalát. - Egyébként, Julian, az előbb nem túloztam - mondta, szögletes arcán halálosan komoly kifejezéssel. - Miközben a terrortámadások veszélyét úgy-ahogy sikerült elhárítanunk, az utasok dühkitörései egyre fenyegetőbb veszélyt jelentenek. A nyár még csak most kezdődik, és ez nem az FAA hatásköre. Best továbbra is mosolygott. - Tudom én, hogy nem a levegőbe beszél, ezredes, ismerem az előéletét. Aki egy különleges osztagot vezényelt, akinek ennyi kitüntetése van, és aki olyan megbízásokat teljesített, mint ön, az túl kemény fickó lehet ahhoz, hogy egy kamuküldetést sózzanak a nyakába. Egy újabb mobiltelefon csörgése szakította félbe a beszélgetésüket. Byrd vállat vonva szabadkozott. - Elnézést! - Semmi gond. Majd még keresem! - mondta Julian, és elindult. -7-

Byrd kinyitotta a készülékét, és a fal felé fordult, hogy csak a telefonálóra összpontosítson. Hirtelen nem is tudta mire vélni a vonal túlsó végéről harsogó dühös szavakat. - Ezredes, itt Overmeyer! Mégis mi a fenét képzel, hogy odaáll tanúskodni a kongresszus elé anélkül, hogy a beleegyezésemet kérte volna, vagy magával vitt volna egy szóvivőt a Pentagonból? Épp most láttam magát a televízióban, ráadásul egyenruhában! Ki hatalmazta fel arra, hogy egyenruhában jelenjen meg a képernyőn, és ítéleteket fogalmazzon meg? Byrd ezredes maga elé képzelte Overmeyer tábornokot a légierő helyettes vezérkari főnökét, akit az emberei maguk között leginkább „Obi” néven emlegettek. A tábornok igen nagy hatalommal bírt, és komoly veszélyt jelenthetett bármelyik tiszt karrierjére, ha az illető összeakasztotta vele a bajszát. Akkor is, ha egy ezredesről volt szó. - Tábornok úr - kezdte az ezredes -, de hiszen ön helyezett az FAA közvetlen irányítása alá, és én most az ő utasításukra tanúskodtam! - Byrd, maga nem azért van ott, hogy ölebet játsszon, akit FM-s gazdája kénye-kedve szerint úgy használhat föl piti ügyei érdekében, ahogy csak jónak látja! - Tábornok úr, ezt sértésnek veszem. Nem vagyok öleb, és... - Harminc percen belül itt lássam az irodámban, Byrd! Megértette? - Igenis, uram... ha ragaszkodik hozzá... - Nem voltam egyértelmű? De ha mégsem értené: ez parancs! Ja, és ha esetleg elfelejtette volna, honnan jött, segítsek talán megtalálni a gyökereit? A Pentagonról beszélek. Tudja, az az a nagy, ötszögű épület. - Tábornok úr, viccelődésre semmi szükség. - Akkor vonszolja ide a seggét!! Ezzel a tábornok lecsapta a telefont, David Byrd pedig azt sem tudta, melyik lábára álljon, miközben azon tűnődött, melyik úton tudna a leggyorsabban átkelni a Potomacon.

Második fejezet O'Hare repülőtér, Chicago 11 óra 30 perc (közép-nyugati idő)

A szélfútta város a szokásos júniusi, hétköznap reggeli forgalomra ébredt, s a hőmérséklet már reggel nyolckor elérte a 20-25 Celsius-fokot. Délre a hőmérők higanyszála már a harminc fokot közelítette, és a hőmérséklet nagyjából egyenes arányban emelkedett mindazoknak a vérnyomásával, akik autóbusszal, furgonnal, taxival vagy a saját kocsijukkal az O'Hare reptér felé vezető autópályákon araszoltak. A repülőtéren totális zűrzavar uralkodott Az O'Hare túlzsúfolt volt és rettenetesen megterhelt a rekkenő hőségben, és még csak remény sem volt arra, hogy a helyzet javulna, hiszen az itt dolgozókra állandó nyomás nehezedett, hogy még több járatot indítsanak és fogadjanak, még több utast szerezzenek, miközben mindennapos csatáikat vívták azért, hogy a hatalmas reptér bonyolult gépezetét kiegyensúlyozottan és olajozottan működtessék. Itt nemigen lehetett hibázni, és a legkisebb porszem, ami a gépezetbe került, késésbe kerülő vagy törölt járatok áradatát vonhatta maga után, amelyek azután persze tovább gyűrűztek az egész rendszerben, kapulezárásokat, újabb késéseket és még több járat törlését eredményezve országszerte. És a Meridian feldühödött utaskísérői pontosan erre készültek, hogy porszemet szórjanak a gépezetbe ezen a forró nyári délelőttön. Az utasok, amint megérkeztek a Meridian jegykezelő pultjaihoz az O'Hare reptér előtt, máris egy csapatnyi transzparenst lobogtató, dühös légiutas-kísérő között találták magukat „Egyelőre nem sztrájkolunk, de a Meridian nem ismeri a fair play-t” - hirdette az egyik felirat. Néhány utas felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy egyetért velük, de a legtöbben csak átverekedték magukat a transzparensek özönén, és úgy tettek, mintha észre sem vették volna őket. Mindebben a felfordulásban több száz kilónyi poggyász huppant-puffant a járdán, ahogy az utasáradat megpróbált sorba rendeződni, hogy a járda mentén elhelyezett pultoknál lekezeltesse a jegyét. Mások megpróbáltak átevickélni a kibírhatatlanná váló hőségben szinte megzavarodni látszó utasok tömegén, hogy odabent kezeltessék a jegyüket, de az épületben lévő jegykezelő pultok leg-8-

többjére nem jutott alkalmazott, ezért az utasok egyre hosszabb sorokban kígyóztak az üres asztalok előtt. Ideiglenes szalagkorlátok terelték az újabb és újabb emberáradatot egy-egy cikcakkvonalba, amelynek a végéről szinte reménytelennek látszott, hogy az ember idejében odaérjen a pulthoz, mielőtt a gépe elindulna. Nevetséges és lehangoló játék volt ez, olyan, aminek a szabályaival a legtöbben tisztában voltak: a Meridian lehetőleg a minimumra akarta csökkenteni az alkalmazottak számát, ezzel igyekezvén spórolni a bérköltségeken. A Meridian légitársaság egyik gyűrött zakós, pecsétes nyakkendős alkalmazottja épp most fejezte be legutóbbi diskurzusát az egyik magából kikelt utassal, és az órájára pillantva csalódottan állapította meg, hogy még csak negyed egy. A szeme sarkából látta, hogy jobb felől egy agyonhajszolt, lestrapált külsejű házaspár közelít felé, mindketten merően az ő piros zakójára szegezve a tekintetüket, ezért gyorsan el is fordult, és figyelmét inkább a kocsibeállóra összpontosította, ahová épp ekkor gördült be egy hatalmas limuzin. Azon tűnődött, vajon ki fog kiszállni a hosszú, fekete Cadillacből. Talán Madonna, aki jelenleg a városban tartózkodik? Vagy valami politikus tótumfaktum? Á, ez is biztos valami névtelen nulla lesz, csak épp túl sok pénzzel, hogy már azt se tudja, mire költse. Mindenesetre bárki is legyen, legalább van ürügye, hogy még egy kis ideig ne vegyen tudomást erről a nyilvánvalóan elégedetlen házaspárról. Gyűlölte az utasokat. Gyűlölte a Meridiant. És gyűlölte a munkáját. De amit mindennél jobban utált, az az volt, hogy már túl régóta dolgozott a Meridiannél ahhoz, hogy felmondjon, és már túl sokat fektetett be ahhoz, hogy ne érdekelje, ha kirúgnák - amivel pedig szinte hetente fenyegették nemcsak őt, hanem a légiforgalmi cégnél szinte az összes szerződéses dolgozót. A limuzin sofőrje kiszállt, majd megkerülte az autót, hogy kinyissa a hátsó ajtót. A járműből egy ázsiai házaspár kászálódott ki. Megálltak a járdán, megütközve körülnéztek, próbálván kiigazodni a pokoli felfordulásban. Igen, ahogy gondoltam. Névtelen nullák. Két akárki, akinek túl sok a pénze, gondolta a férfi, és inkább a másik oldal felé fordult, hogy szemügyre vegye az arról érkező utasokat. Odakint Jason Lao kivette az aktatáskáját a feltűnést keltő, jókora limuzin hátsó üléséről, és feszengve biccentett a sofőrnek. A csekket még azelőtt aláírta, hogy kiszálltak volna, a borravalót is odanyomta a kezébe, most pedig már csak azt szerette volna, ha minél gyorsabban jó messze kerülhet az autótól, még mielőtt valaki felismeri. Linda Lao jó pár lépéssel előtte járt. Most visszafordult, és a férjére mosolygott, ugyanazzal a meleg, érzéki mosollyal, amely már régen, még a szilikon-völgyi időkben rabul ejtette Jason szívét. Linda megvárta, amíg a férje kihúzza a bőrönd fülét és melléje ér. - Most őszintén, szívecském, nem volt ez így sokkal jobb? - kérdezte. - Nem. Kis híján elsüllyedtem zavaromban - felelte Jason. - De Jason...! - Én csak egy kocsit rendeltem, erre egy guruló bordélyházat küldenek! - Nem vitás, egy kicsit eltúlozták, de kényelmes volt és marha menő, te pedig marha gazdag vagy, vagy esetleg már elfelejtetted? Hiszen megengedhetjük magunknak! Egy hordár gyorsan feléjük indult, zsíros borravalóval kecsegtető kuncsaftokat látva bennük, ahogy mindketten egy-egy bőröndöt vonszoltak. - Segíthetek? - kérdezte. Jason bólintott, és hagyta, hogy a hordár intézkedjen a csomagok ügyében. - Hová utaznak? - kérdezte a hordár. - Londonba! - felelte Linda csillogó szemmel, és nem érdekelte, sőt inkább várta is, hogy mindenki megtudja, mennyire izgatott. A hordár bólintott, és nekilátott felpakolni a csomagokat a kerekes kocsira, Linda pedig belekarolt a férjébe, és átsétált vele a fotocellás ajtón. Azután hirtelen maga felé fordította Jasont. - Mi az? - Most pedig mondja utánam szépen, elnök úr: jól fogom érezni magam! - Tessék?! - No, ne kéresd magad! Ismételd meg, kérlek! - Mi ez a butaság? - Nem butaság, mondd utánam! Jól... fogom... érezni... magam! - Na jó, rendben: jól fogom. -9-

Linda Jason vállára tette a kezét, és arcán színlelt komolysággal kérdezte. - Mondd, kívánsz engem? - Hát hogyne, édesem. Tudod, hogy mindig kívánlak! - Oké. Ha nincs mosoly, nincs buli, és akkor szex sincs. Érted? Jason sóhajtott, és mosolyogni próbált. - Rendben. Ígérem, hogy jól fogom érezni magam. - És lazítani fogok, és kikapcsolódni... - No-no, egyszerre csak egyet - válaszolta Jason ujját felemelve, és végre sikerült egészen halványan elmosolyodnia. Linda Lao tudta, hogy egy időzített bomba ketyeg mellette, valahányszor Jasonnek a reptérre kellett mennie. A férje maga volt a precizitás, aki sokat követelt magától és másoktól is, de épp ez volt a sikerének kulcsa, és hogy a cége egyike volt a még életben maradt „dot.com” szupervállalatoknak. Jason azért volt sikeres, mert lételeme volt a „mindent a vevőért” elve, amely szerinte a légi utasszállításban mára már anakronizmussá vált. Lindának minden egyes behatolás a reptér ellenséges vonalai mögé maga volt a földi pokol, mert utálta látni, hogy a férje feszültté és idegessé válik a jellemzően fertelmes szolgáltatás színvonalától. Még az a zsáknyi panaszlevél, amit Jason egy-egy út után általában írni szokott, sem idegesítette annyira, mint látni, ahogy férjét ilyenkor emészteni kezdi a feszültség és ingerültség - ez volt az oka, hogy szinte már térden állva könyörgött Jasonnek: béreljenek magángépet erre a londoni útra. Persze előre tudta, mi lesz erre a reakció. Jason szerény, beosztó ember volt, aki takarékoskodó családban nőtt fel - olyan családban, amelyik éppen azért tudott talpon maradni és virágozni Hongkongban, mert szerény és beosztó volt. Jason már a puszta gondolatra rosszul lett, hogy nem egész kétezer dollár helyett közel harmincezret fizessen egy magánrepülőútért. - Akkor legalább az első osztályra vegyél jegyet! - kérlelte Linda. - Az alkalmazottaink sem az első osztályon utaznak, és mi sem fogunk! - jelentette ki Jason. - Nekem a részvényeseimre is gondolnom kell! - De hát ezt az utat nem is a cég fizeti! Hanem mi! - Akkor meg pláne! Vagy talán mi túl jók vagyunk a turistaosztályra? - Jason, édesem, a turistaosztály még csak elmegy egy helyi járaton, de a nemzetközi gépeken, hidd el, egyszerűen kibírhatatlan! Végül a limuzin volt az egyetlen engedmény, amit sikerült Jasonból kipréselnie, bár Linda tudta, hogy a következő két hétben végig azt kell majd hallgatnia, hogy mennyibe került, hogy mennyire megalázó volt, és hogy milyen rosszul vette ki magát az egész. Néha kifejezetten mulattatta, hogy Jason mennyire óvatos pénzügyekben, és hogy milyen imidzset sugároz mint vállalatvezető. Éveken át küszködtek Kaliforniában, hogy bejöjjön nekik, és most végre befutottak. - És mondd csak, pontosan mikor szándékozunk költeni valamit abból a vagyonból, amit felhalmoztunk? - kérdezgette állandóan a férjét. - Harmincezret fizetni csak azért, hogy eljussunk A pontból B-be?! Csak a holttestemen át! Vita lezárva! - mondta Jason, Lindából pedig előbújt a kínai szülők engedelmes gyermeke, és alárendelte magát férje akaratának. Tehát akkor turistaosztályon utaznak Londonba. Most viszont már határozottan bánta, hogy olyan könnyen beadta a derekát. Harminc percükbe tellett, míg megtették az utat az izzadt utasok hosszú sorában, és végre a jegykezelő színe elé járulhattak. Jason, a rá jellemző precizitással, már két órával az indulás előtt a reptérre vitette magukat, az idővel tehát nem volt gond - viszont annál nagyobb problémát jelentett Jasont a várócsarnok szörnyű körülményei közepette kordában tartani. Linda az utasbiztonsági portálok felé pillantott, és valamelyest megnyugtatta az egyenruhás szövetségiek látványa, akik átvették a dolgok irányítását a reptéren. Jason örömmel fogadta ezt a változást, sőt együttműködőnek is mutatkozott, de Linda hátán még mindig a hideg futkározott, ha a legutóbbi reptéri kalandjukra gondolt, amikor még a régi rendszert alkalmazták, a gorillaszerű biztonsági emberekkel. Akkor, amikor Los Angelesbe utaztak, és a kapafogú biztonsági őr kötözködő modorával kis híján kibiztosította Jason temperamentumának időzített bombáját. - Semmilyen ésszerű magyarázatot nem találok arra, hogy annál tüzetesebben ellenőrizze a számítógépemet, mint amennyire már eddig megtette! - csattant fel Jason kissé cirkalmasan, amikor - 10 -

a fickó megpróbálta kicibálni a kezéből az aktatáskáját, és szinte közelharc alakult ki kettejük között. - Nézze, uram, ha nem veszi ki azonnal a gépet a táskájából, felszólítom, hogy hagyja el a biztonsági területet! Ekkor valahonnan a föld alól előbukkant két chicagói zsaru, és feléjük közelített. Egész délelőtt semmi nem történt, és az unalmas órák után már nagyon viszkethetett a tenyerük, hogy valakit lefoghassanak, Jason pedig erre ideális alanynak ígérkezett. - Jason! - súgta Linda a férje fülébe. - Ez nem a megfelelő hely, hogy a jogaidat gyakorold! Ezeknek a fickóknak papírjuk van arról, hogy idióták. Észérvekkel úgysem tudod meggyőzni őket! Jason összeszorított fogakkal a felesége felé fordult, és látszott, hogy alig bírja türtőztetni magát. Linda megint a füléhez hajolt. - Nézd, szivi, én szeretnék eljutni Los Angelesbe, és nem azzal akarom tölteni az időt, hogy téged kihozzalak valamelyik fogdából! Ne feleselj ezzel a barommal, csak bólints szépen, és mutasd meg neki a komputert! Linda látta, hogy Jasonnek vészesen ráng az arcizma, ahogy igyekszik türtőztetni magát, miközben a biztonsági őr esetlenül matatott, de hiába, mert nem találta, hol kell bekapcsolni a gépet. - Itt, ni! - mondta Jason gúnyosan, halálosan unva a dolgot, és megnyomta az oldalt lévő kis gombot. - Na és ezzel most mi a francos fenét akar bizonyítani? Kivilágosodott a képernyő... és? Most mi van? A másik oldalról egy nagydarab néger nő jelent meg, az egyenruhája szinte szétrepedt elhízott testén. Odabiccentett a két zsarunak, akik erre közelebb léptek. - Problémája van, drága uram? Nézze, arra minekünk végképp semmi szükségünk. Mi nem szeretjük a problémákat. De ha mégis tovább macerál minket, hát idehívjuk a rendőröket, azok majd elmagyarázzák magának. Maga nem fog itt nekünk káromkodni! Linda szorosabban markolta Jason karját, a körmeit a csuklójába vájva, olyannyira, hogy majdnem kiserkent a vér - tudta, hogy a férje idegei pattanásig feszültek, és pár kritikus másodpercig úgy tűnt, Jason máris robbanni fog, miközben a köréje gyűlt ellenséges erők már csak egyetlen rossz szóra vártak, hogy ténylegesen letartóztathassák. Linda még mindig maga előtt látta a csalódott képüket, amikor Jason önuralmat erőszakolva magára, nagy levegőt véve, egy szó nélkül visszatette a számítógépét a táskájába, és a biztonsági őr tekintetét kerülve, Lindába karolt. - Kösz... - súgta halkan a feleségének. - Észnél kell itt lenni, szivi! - súgta vissza Linda, miközben végig magukon érezte a két chicagói zsaru szúrós pillantását, akik így elestek a zsákmányuktól. - Ezek az ilyenekért élnek, mint te! - Hányas a kapunk? Linda zavarodottan nézett fel. - Hogy? Jason mosolyogva nézett rá. - Hányas kapuhoz kell mennünk? - ismételte meg a kérdést, miközben levette a csomagokat a gumiszalagról az átvilágítás után, visszarántva Lindát a jelenbe, aki csak ekkor látta, hogy már át is estek a biztonsági és vámellenőrzésen. Teljesen összezavarta, hogy az egyébként oly robbanékony férjét még mindig nyugodtnak látta. - A... melyik is... ja, Igen, a B33-as - nyögte ki, miután kisilabizálta a számot a jegyen. - A Meridian 6-os járata. Láttam kiírva. Pontosan indul. Elindultak a kapuhoz vezető folyosón, és még épp sikerült félreugraniuk, amikor egy utasszállító villanyautó húzott el nyaktörő sebességgel mellettük, éktelenül tülkölve. Egy mániákus arckifejezésű kretén vezette.

Harmadik fejezet Pentagon, Washington 12 óra 58 perc (keleti idő)

David Byrd ezredes megigazította az uniformisát, és belépett a légierő helyettes vezérkari főnöke irodájának előszobájába. Az Overmeyer által szabatosan megfogalmazott berendelés („vonszolja ide a seggét”) ugyan nem okozott akkora pánikot, mintha a hadügyminisztertől érkezett vol- 11 -

na, de azért így is épp eléggé megfagyott tőle a vér az ember ereiben. A tábornok híres volt arról, hogy pillanatok alatt felmegy benne a pumpa, viszont általában majdnem ugyanilyen gyorsan le is csillapodott. - Jó reggelt, ezredes! - köszöntötte a titkárnő. - A tábornok úr már várja. - A nő egy kisebb tanácsterembe vezette Davidet, ahol James Overmeyer tábornok már ott ült az asztal mögött, az oldalán két öltönyös férfival. David feszesen tisztelgett, amit a tábornok tessék-lássék viszonzott, majd a jobbjára mutatott. - Byrd ezredes, ez itt Billy Monson a hírszerzéstől, ez pedig Ryan Smith a CIA-tól. David, miután mindkét férfival kezet fogott, helyet foglalt, és fásultan nézett a tábornokra, aki egy jóllakott óvodás együgyű vigyorával nézett vissza rá. - Gondolom, most azon tűnődik, David, vajon miért is hívtam össze ezt a kis találkozót. - Igen, uram. Néhány ízes kifejezés él nem halványuló emlékezetemben a tanúskodásomra, illetve arra vonatkozólag, hogy lennék szíves ideszállítani az alsó felemet fél órán belül. A tábornok felnevetett, és az órájára nézett. - És még maradt is két perce. Le a kalappal! - Megengedi, hogy felhozzak valamit a mentségemre? - kérdezte David. Overmeyer tábornok megrázta a fejét, majd előrébb hajolt. - Nem. Az FAA-adminisztrátor három perccel ezelőtt felhívott, és megerősítette, hogy ő kérte fel magát a tanúskodásra. De ezt már korábban is tudtam. - Akkor... attól tartok, hogy nem értem. - Arról van szó, hogy előbb engem is fel kellett volna hívnia, de most már mindegy. David, azt hiszem, sosem magyaráztam el magának, miért egyeztem bele tavaly, hogy kölcsönadjuk magát az FAA-nak. - Nem, uram, valóban nem. - Nos, azt akartam, hogy ott legyen az egyik emberünk, és rajta tartsa a szemét ezen az egyre súlyosabb problémán, amit az utasok dühkitörései jelentenek, és ami összefüggésben lehet terrorista akciókkal is. - Hogyan? - kérdezte Byrd értetlenül. Overmeyer csak bólintott. - A hírszerzés és a CIA is attól retteg, hogy valamelyik még megmaradt terroristacsoport esetleg megpróbálhatja manipulálni az utasokat, hogy elszabaduljon a pokol egy polgári gépen, és a kialakult helyzetet támadásra használhatják fel. David Byrd egyikükről a másikra nézett. - De hogyan? Az utasok dühkitörései természetüknél fogva spontán reakciók... - Valóban? - kérdezte Overmeyer komoly arccal. - Egészen biztosak lehetünk ebben? Vagy elképzelhető, hogy egy megfelelően előkészített utasgárdát fel lehet bujtani, hogy a megfelelő pillanatban robbanjon, amikor valakinek éppen ez kell a terveihez? - Nem tudom... - felelte David. - Mi sem tudjuk - sóhajtott a tábornok. - Mr. Monson és Mr. Smith most mindjárt felvázolják ön előtt a rémálomszerű lehetőségeket, ahogy ők látják ezt a kérdést. Mindez természetesen szigorúan bizalmas, és mostantól, ugye, mondanom sem kell, semmit sem tehet a saját szakállára, az én megkérdezésem nélkül. Később még beszélünk. - A tábornok felállt, majd az ajtóhoz indult, ahonnan intett Monsonnak. - Billy, öné a szó. A CIA főhadiszállása, Langley, Virginia 13 óra (keleti idő)

A „Cég”

(ahogy a CIA-t hírszerzési berkekben nevezték) langleyi labirintusán átfolyó megszámlálhatatlan üzenet közül az Egyesült Államoknak dolgozó egyre nagyobb számú titkos megbízott egyik kis közleménye átverekedte magát az előzetes monitorozáson, és a megfelelő munkacsapat elektronikus beérkező üzeneteinek kosarában landolt. Reggel fél hétre a két férfiből és egy nőből álló csapat már el is olvasta a jelentést - amelyet a megbízott vélhetőleg élete kockáztatásával küldött el a CIA-nak -, és úgy döntöttek, hogy valószínűleg ez lesz a még csak most alakuló kirakós játék egyik hiányzó darabja. - 12 -

- Arról viszont még mindig fogalmunk sincs, hogy milyen típusú repülő lesz, vagy hogy milyen fegyvert akarnak használni - mondta a csapat női tagja, amikor hárman beszámoltak a következtetéseikről az igazgatóhelyettesnek. - Viszont annyit mindenképpen összegezhetünk ebből a jelentésből - szólt közbe az egyik férfi -, már amennyiben megbízható, hogy a fegyvert szállító repülő Afrikából fog indulni, a kontinens középső vagy déli részéről. Tehát valószínűleg egy interkontinentális járatról van szó. - Mint mondjuk, egy Európa felé tartó Boeing 777-es vagy 747-es? - Igen, vagy egy Airbus 340-es, DC-10-es vagy MD-11-es. Ezek közül bármelyik lehet. Ebben szinte biztosak vagyunk. - Azt viszont ugyebár nem tudjuk, hogy ki lenne a célpont? Mindhárman megrázták a fejüket. - Bármelyik európai város lehet. - És az időponttal mi a helyzet? - A következő negyvennyolc órán belülre tehető. A fegyver pedig szerintünk anthrax lesz, vagy valami hasonlóan rettenetes hatású biológiai ágens. Ha anthraxról van szó, akkor persze nem is kell mást tenniük, csak elhelyezni belőle egy kicsit a futóműtérben, és onnan beteríthetik vele az egész polgári lakosságot. Amikor a gép leszállni készül, a kerekekkel együtt kijön az anthrax is. Az igazgatóhelyettes bólintott, majd felállt - Rendben. Akkor beindítjuk a riasztást, és mostantól mindent szemmel tartunk, ami a következő két napban átrepül Afrikán.

Negyedik fejezet B33-as kapu, O'Hare repülőtér, Chicago 12 óra 4 perc (közép-nyugati idő)

A zsúfolt várócsarnokban Martin Ngume felriadt álmából, és a szeme szinte felpattant. Egy pillanatra úrrá lett rajta a pánik, miközben tekintete a csarnokot pásztázta egy falióra után kutatva: attól rémült meg, vajon nem aludt-e olyan sokáig, hogy közben lekéste a gépét. Végre észrevett egy digitális faliórát a szemközti folyosón, amely szerint egy perccel múlt dél. A gépe pedig csak fél kettőkor indul. Martin megnyugodott, de csak egy pillanatra -, aztán eszébe jutott a nyugtalanító hír, amit Dél-Afrikából kapott, hogy az édesanyja kis házának egy szem ajtaján egy lakat lóg. Miért lehet lelakatolva az ajtó? És hol az anyja? A házban nem volt telefon. Soweto rozoga bódéházaiban még fürdőszoba is alig volt, és ha valaki telefonálni akart, el kellett mennie a fél kilométerre levő koszlott vegyesboltba, ahogy az édesanyja is megtette havonta egyszer, egy vasárnap, amikor tudta, hogy a fia hívni fogja. Ezen a vasárnapon viszont valaki más vette fel a telefont, egy idegen, aki nem is ismerte Martin anyját. Még jó néhány telefonhívásába került, mire Martin végre tudott beszélni valakivel a faluból, aki beleegyezett, hogy elgyalogol az anyja házához, és újabb jó pár hívás után Martinnak sikerült megint megtalálnia a férfit, hogy megkérdezhesse tőle, mire jutott. - A mama nincs ott. - Bent is megnézte? - Nem tudtam bemenni. Az ajtó le van lakatolva. - Hogyhogy le van lakatolva?! - Egy kis lakat lóg az ajtón. Tudja, olyan kis számzáras. - Kérdezősködött a környéken, nem látta-e valaki? - Igen, de senki sem tudja, hol van. Martin megdörgölte a szemét. Már két napja nem aludt, csak azon volt, hogy kiderítse, mi történhetett az anyjával - megtudni, hová tűnhetett egy beteg, idős asszony, aki minden félretett pénzét arra szánta, hogy a fiát Amerikába küldhesse tanulni. Martin, ha akarta, ha nem, páni félelmet érzett. Két napig az óráira sem ment be, hogy otthon maradhasson a telefon mellett, de végül semmi mást nem tehetett, meg kellett találnia a módját, hogy hazarepüljön, úgy tűnt, egyszerűen senki sincs Dél-Afrikában, aki hajlandó lenne utánajárni, mi történt az édesanyjával. - 13 -

- Elnézést - hallott hirtelen egy női hangot valahonnan oldalról vagy mögüle -, jól van? Martin balra nézett, ahol csak egy üres ülést látott, aztán hátrafordult, és tekintete egy csinos nőével találkozott, aki őt figyelte. - Ó igen... köszönöm. - Csak olyan ijedtnek tűnt, amikor felriadt álmából. Már azt hittem, kitöri a nyakát, olyan pózban aludt... - mondta a nő mosolyogva. Jobb kéz felől egy sor nyilvános telefon volt, kicsit lejjebb a folyosón, és bár Martin gondolatai már arrafelé jártak, azért megpróbált a nő szavaira figyelni. - Ne haragudjon, de nem értem. - Ahogy aludt, a feje egyre lejjebb csúszott, így... - A nő lassan leeresztette a fejét, majd ismét felkapta, illusztrálva a szituációt - Aztán megint lekonyult megint felkapta, és így tovább. - Aha... sajnálom - mondta Martin, aki furcsa bűntudatot érzett amiatt, hogy így aludt. - Ugyan, nincs miért sajnálkoznia. Csak nekem fájdult meg a nyakam, ahogy néztem önt. Martin bólintott, és viszonozta a nő mosolyát. Általában örült volna, ha egy csinos amerikai nő törődik vele, de most csak a telefonokra tudott gondolni, és azon tűnődött, vajon működik-e még a kártyája. A nadrágzsebébe túrt, és az ott lévő aprópénz között kutatott. Nyolcvan dollár volt nála készpénzben, meg a Visa-kártyája - ennyivel kell majd boldogulnia az elkövetkező napokban. A repülőjegy más lapra tartozott. A főbérlője kedvessége szinte könnyekig meghatotta, amikor a hölgy megnyugtatta, hogy ne aggódjon, ő majd megveszi neki a jegyet, oda-vissza. - Beletelik majd egy kis időbe, mire vissza tudom fizetni... - mondta Martin. - Ne fájjon a feje, nekem semmibe sem kerül - válaszolta a főbérlő, és hozzátette, hogy Martin három szobatársa magyarázta el neki, milyen helyzetben van. - Tudja, itt ez a csomó ingyen kilométer, amit törzsutasként gyűjtöttem, és egyszerűen nincs időm leutazni azokat. Tényleg nem nagy ügy. A londoni járatra a hölgy csak várólistára tudta felvetetni Martint, aki ezért most újra odament a pulthoz, és csendben félreállt, miközben az alkalmazott befejezte a számítógépe beüzemelését, hogy elkezdhesse a jegykezelést. - Pardon, én csak... - Türelmet uram, még nem vagyok kész. Majd szólok a hangosbeszélőn. Addig legyen szíves helyet foglalni. - De tudja, én várólistán vagyok, és egy kicsit aggódom, hogy... - Ismétlem, uram, legyen szíves, üljön le, és a hangosbeszélőn majd szólok, ha kész vagyok! - Hát jó... - mondta Martin, majd sarkon fordult, és egy szabad telefonhoz ment. Hallotta, hogy kicsöng ott messze, a sowetói kis boltban, ahová az anyja szokott járni, de senki sem veszi fel. Martin ismét lehunyta a szemét, és próbálta azzal nyugtatni magát, hogy az anyja biztos csak elutazott valami rövidebb útra. Lehet, hogy gondolt egyet, és felszállt a fokvárosi vonatra, reménykedett Martin, de közben tudta, hogy ez merő önáltatás. Az anyja félt bárhová utazni, hiszen a szeme már nagyon rossz volt - néha még az is gondot okozott neki, hogy átvergődjön a szobáján úgy, hogy közben ne essen el. És itt van ez a lakatügy. Martin tudta, hogy már korábban is voltak gondok a főbérlővel. A fickó egy éve kilakoltatással fenyegette Martin anyját, mire ő újabb másodállást vállalt, hogy hazaküldhesse a pénzt, és letudhassa ezt a veszélyt. Lehetséges volna, hogy a főbérlő az utcára tette az anyját, a házat meg lelakatolta? De hát csak nem történt ilyesmi... Ám akármennyit is törte a fejét, végül mindig ugyanoda lyukadt ki: egy asszony, aki harminc éven át ki sem tette a lábát a falujából, most hirtelen eltűnik, a házát pedig lelakatolták. Martin aggodalmas tekintettel tért vissza a székéhez, szinte meg is feledkezve a nőről, akivel az előbb beszélgetett. Ám a hölgy még mindig őt figyelte, Martinnak pedig, ahogy ismét találkozott a tekintetük, sikerült kipréselnie magából egy mosolyt, ami nem volt kis teljesítmény ilyen nehéz szívvel. A nő a harmincas éveiben járhatott, magas volt, homokszínű haja a válláig ért, és csak egy leheletnyi smink volt az arcán. Csinos, bár nem egy kimondott szépség, gondolta Martin. Mindenesetre figyelemre méltó. - Ön is Londonba utazik? - kérdezte Martintól. - 14 -

- Nem, én Fokvárosba készülök - felelte Martin, és egyszerre azon kapta magát, hogy töviről hegyire elmeséli a nőnek, miért is megy oda. Már jó ideje beszélt, amikor hirtelen elhallgatott, mert rájött, hogy túlságosan elragadtatta magát és szószátyár lett nagy aggodalmában. - Ugye, azt gondolja, hogy az édesanyja még mindig a házban van? - kérdezte a nő. - Attól fél, hogy valami történt vele? Ezt természetesen meg is értem, de én a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az édesanyja jól van. Martin a nő szemébe nézett, és ott annyi melegséget látott, hogy a mentális védekezése kezdett darabjaira hullani, szabadjára engedve a régóta magába fojtott torokszorító félelmet és magányt, hogy könnyek gyűltek a szemébe, hiába is igyekezett továbbra is az az erős, egészséges, színjeles egyetemi hallgató lenni, akire az édesanyja oly büszke volt. Egy pillanatra megrémült az elmulasztott órák gondolatára - de most muszáj hazamennie, amilyen gyorsan csak lehet. Most csak erre az egyre tudott gondolni. Az órákat majd bepótolja valahogy.

Pár méterrel arrébb Jimmy Roberts előkapta a jegyét, és a táskáját áttette a másik vállára, miközben felnézett, hogy ellenőrizze a kapu számát. Zavarta a közeli gyorsétteremből feléje szálló penetráns ételszag. Éhes volt, de a reptér kínálatából eddig még semmihez sem támadt gusztusa, pláne nem olyan horribilis összegekért, amit kértek az ételekért, még a gyorsétteremben is. - Ez az, Jimmy? - kérdezte a felesége, aki már épp leeresztette a táskáját a koszos földre, de aztán meggondolta magát, és inkább visszatornázta a vállára. - Azt hiszem, bébi. A B33-as. Az egyik alkalmazott fülsértően felerősített géphangon valamilyen érthetetlen közleményt olvasott be a hangosbeszélőn, ezzel átmenetileg megszakítva az álmosító háttérzenét. - Hát ez a sor elég hosszú... - mondta Brenda panaszosan, a B33-as kapu jegykezelő pultja felé pillantva. - Miért nem keresel nekünk két ülőhelyet? - kérdezte Jimmy. - Addig én itt várok. Brenda körülnézett, meggyőződve arról, amit már eddig is sejtett. - Nincs egy fia üres hely sem, szívecském. Inkább ácsorgok itt melletted, legalább elhessegetem innen a nők hadát. Jimmy a felesége felé fordult. Itt korántsem ő volt a nagy szám, hanem Brenda. Jimmy önkéntelenül is elmosolyodott, a felesége annyira gyönyörű volt - szőke, meglehetősen magas, és a szűk, indigókék farmernadrág remekül feszült tökéletes idomain. Jimmy nagyon is tisztában volt vele, hogy Brenda bármerre is jár, a férfiak mind megfordulnak utána, mintha egy láthatatlan radar irányítaná figyelmüket az elhaladó célpontra. Jimmy azonban úgy gondolta, hogy mindaddig, amíg tudják, hol a helyük, a felesége iránt tanúsított érdeklődésük csupán érdekes szociológiai tanulmány, mely egyszerre szórakoztató és hízelgő. Az áldóját, micsoda egy szerencsés fickó vagyok én! - állapította meg magában Jimmy lelkesen és büszkén, már ki tudja, hány ezredszer. Egyrészről azért volt szerencsés, mert Brendát a feleségének és a szeretőjének mondhatta, másrészről azért, mert Brenda szeretett mindenféle kuponokat beküldeni és tombolákon részt venni, amiért Jimmy persze állandóan ugratta - egészen addig a napig, amikor megérkezett a hivatalos értesítés, hogy nyertek egy kétszemélyes utat a Meridian légitársaság bármelyik járatán oda, ahová csak akarnak. - Miért éppen Dél-Afrika? - kérdezte Jimmy, amikor végre sikerült magukhoz térniük, és Brenda kiválasztotta az úti célt. - Mert még sosem voltam ott... és mert volt egy bácsikám, aki valaha ott élt... és mert mindig is el akartam jutni oda... és mert... - Jó, jó, ennyi érv is elég! - mondta Jimmy nevetve. - Akkor hát Dél-Afrikába megyünk! Az ördögbe is, életemben eddig egyszer voltam valahol messzebb a lakóhelyemtől, akkor is csak Dallasig jutottam el. Dél-Afrika ehhez képest igazi nagy kaland lesz! Dallasból repültek Chicagóba, és nagyon izgalmas útjuk volt. Ültek már ugyan repülőn, de csak egy kis Southwesten, akkor, amikor El Pasóba kellett menniük egy temetésre, és már ez az út is majdnem teljesen kimerítette szerény kis bankszámlájukat. A Meridian viszont egész más, gondolta Brenda. Itt komplett fogásokat szolgáltak fel, nem csak sósmogyorót, bár az összes stewardess valahogy olyan kimértnek és idegesnek tűnt. Össze sem lehetett hasonlítani őket a Southwest sze- 15 -

mélyzetével, akiket Jimmy úgy jellemzett, mint öreg haverokat, akik szerint az élet egy nagy kaland. - Fel kéne hívnom Royt, minden rendben van-e - tűnődött Jimmy. Brenda ismerte már ezt. Egy kis autójavító műhelyük volt Midland nyugati csücskében, amiből épp csak megéltek valahogy, és Jimmy bátyja megígérte, hogy rajta tartja a szemét abban a két hétben, amíg távol lesznek. Jimmyt már a puszta gondolatra is kiverte a veríték, hogy időlegesen valaki más irányítására bízza a szervizt, de hát a bátyjának mégis csak kereskedelmi diplomája volt, és egész biztosan jól elboldogul majd, még ha nem is mindig ért szót a szerelőkkel, akiket Jimmy alkalmazott. - Bébi, hagyd békén a bátyádat! Tudja ő, hogy mit csinál! - Valószínűleg még ma kirúg mindenkit, ha rádöbben, hogy milyen fura madarak. Tudod, édesem, elég szokatlan egy bagázs. - Jimmy az egyik jelzésre mutatott a fejük felett. - Nem akarod megpróbálni ezt a mosdót? - A másik, amelyikbe Brenda bement, olyan mocskos volt, hogy fintorogva azonnal ki is fordult. - Inkább visszatartom - mondta Brenda. - Fogalmad sincs, hogy nézett ki az a másik. Láttam én már faluvégi pottyantós budit, ami ennél klasszisokkal higiénikusabb volt! - Ez az egész hely egy nagy koszfészek - nézett körbe Jimmy, és kicsit hátrébb lépett, hogy utat adjon az egyik alkalmazottnak, aki egy kerekes kocsiban ülő mozgássérült utast tolt el mellettük. Pár méterre valami zajra lettek figyelmesek: két reptéri rendőrt láttak a folyosó közepén rohanni, akik látszólag senkit sem üldöztek. A sor lassan haladt a pult felé, míg végül már csak ketten álltak előttük. Jimmy ekkor hangos szóváltásra lett figyelmes. Körülnézett, és meglepődve látta, hogy a légitársaság egyik női munkaereje emelte fel a hangját az egyik utassal hadakozván. - Hölgyem, értse meg, hogy nincs a neve az utaslistán! Hát nem lehet ezt felfogni? Melyik szót nem érti? Melyiket ismételjem el? Az utasnak, egy törékeny kis nőnek elegáns kosztümben, aktatáskával a kezében, egészen lábujjhegyre kellett állnia, hogy áthajolhasson a pulton. Nem lehetett magasabb százötven centinél. - Nézze meg, kérem, még egyszer! Ott kell lennie a nevemnek - erősködött a nő nyugodt hangon. Jimmynek nagyon kellett fülelnie, hogy egyáltalán hallja, mit mond. - Hogy hívják? - kérdezte nyersen az alkalmazott, miközben végignézett az utasok kígyózó során, amely most nem haladhatott tovább az előtte álló nő akadékoskodása miatt. - Douglas. Sharon Douglas. Az alkalmazott lenyomott néhány billentyűt, majd nagyot sóhajtott. - Mint mondtam, Miss Douglas, a neve nem szerepel ennek a járatnak az utaslistáján, és nincs több szabad helyünk. Minden jegy elkelt. Foglaljon helyet a várócsarnokban, és amint ez a gép felszállt, utánanézek, hogy mikorra tudunk önnek egy helyet foglalni. A nő ekkor beletúrt a retiküljébe, majd hirtelen előhúzott egy összehajtogatott papírlapot, és letette a pultra az alkalmazott elé. - Ez meg mi? - A helyfoglalási számom. Az alkalmazott úgy vette el a papírt, mintha fertőzött lenne. Átfutotta a szöveget, majd viszszacsúsztatta a pulton. - Másik dátumra szól. - Ma tizenhatodika van? - kérdezte Sharon Douglas továbbra is nyugodt hangon. - Igen, hölgyem. - Akkor rosszul olvasta. Nézze meg, kérem, még egyszer. Jimmy Brendára pillantott, aki szintén a diskurzust hallgatta, egyre nagyobb érdeklődéssel. Mikor a férjére nézett, annak felvont szemöldöke mintha azt mondta volna: „Ezt nem hiszem el! Ilyen egyszerűen nincs!” Egy újabb nyegle sóhaj és megvető fejcsóválás után az alkalmazott ismét elvette a papírt, és ezúttal alaposabban elolvasta. Aztán kissé meglepődve így szólt: - Igen... de hát miért nem mutatta meg ezt korábban?

- 16 -

- Megmondtam a helyfoglalási számomat. Elektronikus jegyelővétel esetén egy utasnak ez minden, amire szüksége lehet. Mint látja, visszaigazolást kaptam, hogy megvan a helyem Londonba, az ülés száma 14C. Most pedig szeretném megkapni a beszállókártyámat erre a helyre. - Miss Douglas, az nekem édes mindegy, hogy maga mit szeretne. Az a hely már foglalt, mondtam. A nő alig észrevehetően úgy tett, mintha igyekezne lerázni magáról azt az egyre inkább elhatalmasodó érzést, hogy valami földön kívüli világba csöppent. - Jó, akkor tudja, mit? Mivel egyáltalán nem látom úgy, hogy magával szót fogok érteni, azt akarom, hogy hívja ide a felettesét. Az alkalmazott megrázta a fejét. - Nem ér rá. - Még egyszer mondom, azonnal hívja ide a felettesét! Tisztában vagyok a szabályzattal, és maga köteles eleget tenni a kérésnek. - Akkor hívja ide maga! - csattant fel az alkalmazott. - Nem fizetnek nekem annyit, hogy az utasok packázásainak kitegyem magam! - Hogy én packázom? - Sharon Douglast kezdte elhagyni a béketűrése. Elképedve állt, és próbálta megemészteni, hogyan lehet ennyire pimasz valaki, hogy egy utasra tolja rá a saját viselkedését. - Ide hallgasson! - mondta az alkalmazottnak. - Jól figyeljen, mert az állása forog kockán! Magának egyszerűen nem áll jogában visszautasítani egy utas kérését. Azonnal hívja ide a felettesét! Az alkalmazott elhúzta a száját, és vérlázító modorban közelebb hajolt Sharon Douglashoz. Márpedig én visszautasítom. Na, ehhez mit szól? Nem hívom ide a felettesemet, viszont most maga figyeljen! Ha még egyszer parancsolgatni kezd itt nekem, azonnal kiállíttatom a sorból! Ja, és még valami: amikor majd megírja a kis panaszlevélkéjét, nehogy ne tudja, hogy betűzöm a nevemet! Ezzel levette a kitűzőjét, és megvetően Sharon Douglas orra alá tolta, miközben a soron következő utas, egy magas, öltönyös férfi, hirtelen előrébb lépett, és jelentőségteljesen megkocogtatta a pult tetejét. Az alkalmazott dühösen fordult szembe vele. - Maga meg mit akar? - Maga szerint - kérdezte a férfi halk, de nyomatékos hangon - mi történne, ha nemcsak a közvetlen felettese, hanem a légitársaság elnöke is tudomást szerezne arról, hogy úgy bánt egy VIPszeméllyel, mint ahogy az imént a hölggyel? - Uram, törődjön a saját dolgával! - csattant fel az alkalmazott. A férfi rá se hederítve folytatta: - És maga szerint mi történne az állásával, ha erről az igen fontos személyről, akivel maga ilyen megbocsáthatatlanul szájalni kezdett, kiderülne, hogy mondjuk, például, az amerikai szenátus repülési albizottságának elnöke, az egyik politikus, akinek pár évvel ezelőtt néhány milliárd dollárnyi közpénzzel sikerült kihúznia a maga ágrólszakadt iparágát a kátyúból? Sharon Douglas a férfi karjára tette a kezét, jelezve, hogy erre semmi szükség. - Köszönöm, de boldogulok magam is. - Miért, ki maga? - horkant fel az alkalmazott - Az igazgató közeli barátja, mint ahogy minden második utas állítja? Vagy talán egy szenátor? - Nem, hölgyem - mondta a férfi, és Sharon Douglasre mutatott. - Én nem vagyok szenátor. Ez a hölgy viszont igen. Akit épp az imént inzultált, nem más, mint Illinois állam szenátora. Az alkalmazott arca arrogánsról zavarodottra változott, aztán egészen megriadt, miközben a férfi tovább folytatta. - És miután majd kezét-lábát törte, hogy elnézést kérjen tőle, most már én is követelem, hogy hívassa ide azonnal a főnökét, ahogy a szenátor asszony utasította! - De hát ön... tényleg szenátor? - kérdezte az alkalmazott Sharon Douglastól, aki erre csak szerényen bólintott. - Igen, de ennek nem kéne, hogy bármi jelentősége legyen. Magának senkivel, hangsúlyozom, senkivel sem lenne szabad úgy beszélnie, ahogy az előbb velem tette. És most pedig a beszállókártyámat akarom. A mellette álló férfi ekkor oldalt fordult és a többi utasra mutatott. Emelt hangon, Jimmy felé biccentve beszélni kezdett. - Szenátor asszony, ez a légitársaság mindig így bánik velünk, az ilyen esetek mindennaposak. Néhány éve könyörögtek nekünk, hogy jöjjünk vissza és vegyük meg a jegyeiket, és miután megtettük, megint csak úgy bánnak velünk, mint az alja néppel. - 17 -

- Ami azt illeti, ebből most én is tanulságos ízelítőt kaptam - mondta Douglas, miközben a riadt tekintetű alkalmazottat figyelte, aki a telefon után kapkodott. Pár másodpercen belül a reptér összes rádió adó-vevője izzott, és egyszerre több piros zakós alkalmazott is megindult a B33-as kapu felé.

Ötödik fejezet London 18 óra 10 perc (helyi idő)

Phil Knight kapitány kinyitotta barátja légkondicionált londoni lakásának teraszajtaját, és kilépett a késő nyári délután fojtogató hőségébe. A levegőben virágillat terjengett, de Phil nem értett a növényekhez. Nem ismerte a kertben nyíló virágokat, pusztán csak megállapította, hogy nagyon jó illatuk van, ahogy elsétált előttük, jéghideg koktélját kortyolgatva, és a feje fölött lustán vonuló gomolyfelhőket tanulmányozta. Érthető, miért élvezi valaki ennyire ezt a környezetet, gondolta Phil, ahogy végignézett a szépen rendben tartott, meghitt, buja kis kerten, melyet két és fél méteres kőfal vett körül. Mármint érthető, miért élvezi valaki más. Phil viszont amióta csak megérkezett, eszelősen próbálta leküzdeni magában a késztetést, hogy mindenféle ürügyekkel vacsorákat mondjon le, hogy aztán visszasündöröghessen a Heathrow-hoz közeli szállodájába. Phil a háta mögé pillantott, és megkönnyebbülve látta, hogy Glenn Thomasson még mindig telefonál, szálfaegyenesen állva a konyhában. Thomasson kapitány remek házigazda volt, aki mindent megtett, hogy fiatal amerikai kollégája otthon érezze magát, de Philnek mégsem sikerült megszabadulnia az érzéstől, hogy ő itt csak egy betolakodó. És a legrémesebb az volt, hogy egyáltalán nem tudta, miért érzi ezt. Önkéntelenül is elmosolyodott. Thomasson kapitány kifogyhatatlanul ontotta magából a szokványos történeteket, amilyeneket a pilóták szoktak egymásnak mesélni, komikus gesztusokkal, széles taglejtéssel. Mindent összevéve, kimondottan szórakoztató volt Thomasson dinamikus, olykor erősen eltúlzott, kiszínezett történeteit hallgatni. Az angol kapitány harmincnyolc évet töltött a pilótafülkében, és több mint huszonnyolcezer órát repült összesen, először mint a British Overseas Airways Cooperation másodpilótája, majd pilótája, aztán mint 747-es pilóta a BOAC utódjánál, a British Airnél. Most hatvanhat éves volt, egészséges, mint a makk, és elvált férfiként bőszen bizonygatta, hogy úgy van a nőkkel, mint Higgins professzor - de Phil ezt nem volt hajlandó elhinni. Phil Knight korábban már vacsorázott egyszer a British Airways nyugalmazott pilótájával, és még mindig kellemes emlékeket őrzött az úriembereknek arról a bőrfoteles, perzsaszőnyeges klubjáról, valahol London belvárosában. Egész este felváltva mesélték egymásnak a repülős történeteiket meg horgászkalandjaikat, szivarozva és jó konyakot kortyolgatva, aztán Thomasson végül visszavitte a szállodájához. Ez viszont most egész más volt. Talán az emlékplakettek és fotók miatt a falon, amelyek mind arról tanúskodtak, milyen boldog éveket töltött Thomasson pilótaként... talán ettől érezte Phil olyan furcsán kényelmetlenül magát. Vagy talán csak az nyugtalanította, hogy a jelek szerint az elmúlt harmincnyolc év során nem volt egyetlen olyan alkalom sem, amikor Glenn Thomasson kapitánynak kétségei lettek volna a saját képességeit illetően. És Phil ezt csodálta leginkább Thomassonban. Egy repülőgép zúgott el óriási robajjal a ház fölött, és Phil még épp időben pillantott dél felé, hogy lássa a távolodó Airbus A-340-est. A négymotoros óriásgép lassan emelkedett, üzemanyagtól és utasoktól megrakottan, nyilvánvalóan valami távoli célpont felé. Az Airbus pilótafülkéjében minden bizonnyal két olyan pilóta ül, akiknek a nemzetközi járatok bonyolult rendszere magától értetődik, akiknek nem okoz gondot az angol nyelv legkülönbözőbb akcentusainak a megértése, a nemzetközi szabályok ismerete és betartása, ők biztos ismerik az összes „titkos fogást”, hogy hogyan lehet biztonságban maradni az afrikai kontinens fölött azáltal, hogy az ember saját maga alakít ki légiforgalmi szolgáltatást. Phil nagy adag irigységet érzett, és emellett némi szánakozást is. Biztos remek lehet ennyire felkészültnek, ennyire kompetensnek lenni. Ha a Meridian csak egyetlen szóval is említette volna, mennyi extra tudásra van szükség a tengerentúli járatokhoz, Phil talán másképp döntött volna. - 18 -

A hátán hirtelen végigfutott a hideg, és érezte, ahogy összeszűkül a gyomra, és a sava megint felgyülemlik. Az állandó emésztési zavarok részét képezték annak az elég nagy árnak, amit azért fizetett, mert elvállalta, hogy a Meridian nemzetközi járatain lesz 747-es pilóta. Tudta, hogy jókora gyomorfekélye van kialakulóban, de ezt nem tudta senki emberfiával megvitatni, legkevésbé egy másik pilótával. Phil az órájára pillantott. Ha itt fél hét, akkor Chicagóban dél múlt. Tehát nagyjából tizenegy órám van, gondolta Phil. Még tizenegy óra, mielőtt indul a gép, és kezdetét veszi az újabb rémálom. A repülőgép, amelyet Londonból a dél-afrikai Fokvárosba kell vezetnie, a menetrend szerint hajnali fél háromra érkezik meg Chicagóból. Ez azt jelenti, hogy Philnek 3 órára kell ébresztést kérnie, és már nem lesz ideje enni, mielőtt 4-kor bejelentkezik az irányítóközpontban. Addigra a Meridian heathrow-i földi legénysége már elő is készíti a Boeing 747-400-ast, hogy átvegye a 6-os járat jelzését, miközben az a Boeing 777-es, amelyik Chicagóból érkezik, felkészül, hogy visszatérjen az Egyesült Államokba mint 5-ös járat. És nem sokkal hajnali öt óra után már indulnak is Fokvárosba. Phil megint összerezzent, és ezúttal már nehezebben tudott uralkodni remegésén. Ismét a vendéglátójára nézett, de Thomasson még mindig a konyhában állva telefonált, és mondandóját szokás szerint széles gesztusok kíséretében adta elő. Phil visszament a nappaliba, és behúzta maga mögött az üvegezett teraszajtót. Jólesett a légkondicionált szoba hűvössége, ahogy Phil, még mindig az eget pásztázva, letelepedett az egyik fotelba, ösztönösen egyre feszültebbé válva, ahogy a közeledő gépre gondolt. Mintha Marley szelleme rángatta volna szférikus láncait, a repülő csak jött és jött, hogy megbüntesse, amiért engedett a kapzsiság kísértésének, és belevágott ebbe a veszélyes vállalkozásba. Phil megint az órájára nézett. A 6-os járat valószínűleg ebben a pillanatban indul el Chicagóból. Phil szinte maga előtt látta a pilótákat, amint megérkeznek Chicago környéki otthonaikból, hogy egyeztessék az útvonalat a Meridian központjában, ahogy ő is tette két nappal ezelőtt. Az ő éjszakai útjuk az Atlanti-óceán felett egyszerű feladat lesz, maximum egy-egy kanadai vagy brit akcentussal mint zavaró tényezővel, amivel azonban könnyűszerrel megbirkóznak a légiirányítók nagy családján belül, ahol mindenki különös gondot fordít az észak-atlanti légifolyosókra. Mindezt össze sem lehet hasonlítani azzal a kihívással, amivel Philnek kell majd szembenéznie, és amitől már most vitustáncot járt a gyomra és görcsölt a feje. Az afrikai légifolyosók éppolyan dzsungelt alkottak, mint az Egyenlítő-vidéki táj, ha az ember lepillantott. Ami a légiirányítást illeti, mindegyik afrikai ország ragaszkodott a maga verziójához azért, hogy így használati díjat fizettethessenek a légitársaságokkal, de a felszerelésük, a szakképzettségük, sőt az irányítási módszereik is nagyban különböztek, ami rendkívül veszélyes volt, és egészen más, mint amihez Phil az Egyesült Államokban hozzászokott. Még amikor sikerült is megértenie egy-egy torz afrikai angol kiejtést, még ha az irányítók vették is a fáradságot, hogy válaszoljanak a rádióhívásra, a szisztéma akkor is teljességgel megbízhatatlan volt, épp ezért a tapasztaltabb pilóták, akik gyakran repültek Afrika felett, már kifejlesztették a saját külön-bejáratú légiirányítási rendszerüket. Ez azt jelentette, hogy folyamatosan bemondták a helyzetüket és tájékoztatták egymást a közös frekvenciákon, ami legtöbbször már-már kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy elkerüljék az összeütközést a másikkal. És Phil azt is tudta, hogy ennek az úgynevezett pilótarádiónak is megvannak a maga íratlan szabályai. Garth Abbott, a másodpilótája fejből tudta az összes szabályt, irányítási módot, frekvenciát. A Meridian viszont szinte semmit nem tanított meg Philnek. Érezte, hogy remegni kezd a keze, és igyekezett valahogy elnyomni. Már csak az hiányozna, hogy Glenn Thomasson észrevegye rajta, mennyire ideges!

Hatodik fejezet O'Hare repülőtér, Chicago 12 óra 45 perc (közép-nyugati idő)

Chuck Levy szorosabban fogta a felesége kezét, és próbált az előtte álló megpróbáltatásra koncentrálni, de a fejében egyre csak az a telefonhívás járt. Újra és újra a baleseti sebész hangja - 19 -

visszhangzott a fülében, az orvosé, aki Zürichből hívta, hogy közölje: a lányukat súlyos autóbaleset érte, és élet-halál között lebeg. - Mit mondott, kivel beszélek? - sikerült kinyögnie. - Dr. Alfred Knof. Ide kell jönniük, amilyen gyorsan csak tudnak. Mindent megteszünk Jannáért, de sajnos attól tartok, nagyon kevés időnk van. Janna bérelt kocsiját maga alá gyűrte egy hatalmas kamion, és a végeredmény iszonyatos volt. Anna, a felesége, azonnal felült mellette az ágyban. Chuck most megrázta a fejét, hogy elhessegesse ezt a borzalmas emlékképet. A reptérig már csak egy kilométer volt hátra, a taxisofőr pedig olyan erős akcentussal beszélte az angolt, hogy amikor megkérdezte, melyik légitársaság kapujához vigye őket, Chucknak összpontosítania kellett, hogy megértse a kérdést. - Ja, hogy melyikhez? A Meridianhoz - mondta. - Madidiamhez? - kérdezett vissza a taxis a biztonság kedvéért. - Me-ri-di-an. Meridian! Érti? - Igen, igen! Madidiam. Chuck fásultan bólintott. Annyi mindent kellett megtervezni, és az ólmos fáradtság, amit a telefonhívás után érzett, azzal a hajszával tetézve, hogy mindent elintézzen, hogy átrepülhessenek a világ másik felére, ráadásul úgy, hogy összesen négy órát aludt, mindez leginkább arra emlékeztette - az alapján, ahogy egyik tüdőbajos barátja leírta neki egyszer - amilyen egy asztmás roham lehet: mintha egy elefánt ülne rá az ember mellkasára. Chuck Annára pillantott, aki kezét görcsösen markolva, szemét szorosan lehunyva ült mellette. Chuck szinte érezte, ahogy a felesége egész testében reszket a félelemtől, és közben halálosan aggódik egyetlen gyermekük sorsáért. Ugyanaz a szörnyű elefánt ült mindkettőjük mellkasán. Gondolkozz! - parancsolt magára Chuck. De hiába, minden maradék energiáját felemésztette, hogy két végeérhetetlen órán át intézkedjen telefonon az alulképzett, érdektelen reptéri alkalmazottaknál, akik előtte már majdnem egy órán át tartatták vele a vonalat. Semmi árengedmény, csak dugig tömött járatok, hasznavehetetlen menetrendek, helyhiány, és semmi segítőkészség azon túl, hogy az illető unottan leütött néhány billentyűt a vonal túlsó végén. Mindettől, ha lehet, Chuck még nyomorultabbul érezte magát, különösen mivel ez a tortúra hosszú időre lefoglalta egyetlen telefonvonalukat. Inkább fizetett volna a hívásvárakoztatásért, korholta magát Chuck. Háromszor is hívta Zürichet egy-egy reptéri telefon között, hogy meggyőződjön róla, nem próbálta-e elérni őket Knof doktor. De semmi sem változott. Jannában alig volt élet, és a prognózis semmi jót nem ígért. Muszáj lesz megemberelnie magát, és összeszednie a gondolatait! Két csomagunk van. Be kell állnunk majd a sorba, átvenni a jegyeket, leadni a poggyászt, aztán a kapuhoz menni. Meg kell győződnöm róla, hogy a táskák biztosan eljutnak-e Zürichig. Az ám, mivel is megyünk tovább Londonból? Swissairrel vagy Meridiannel? Menet közben annyi minden változott, és annyi lehetséges foglalásuk volt esetleg visszamondott jegyekre, hogy Chuck már nem is emlékezett, végül is melyiknél maradtak. Útlevelek? Igen, itt van mindkettő. Még szerencse, hogy tavaly meghosszabbíttattam az érvényességüket... Készpénz? Az nincs. Találnom kell egy automatát. A biztonsági ellenőrzés előtt vagy után? Ha eltolom, és az automata kint van, újra át kell mennem a biztonsági ellenőrzésen, és az túl sokáig tartana. Mindegy, majd Londonban veszek ki pénzt. Rendkívül szoros lesz az időbeosztásuk. Létfontosságú, hogy mindent a megfelelő sorrendben csináljanak. Már így is késésben voltak a fél kettes londoni járathoz. Elég elkeserítő, gondolta Chuck, hogy mennyi akadályt kell vennie az utasnak bizonyos légitársaságoknál, különösen a Meridiannél, hogy végül ő tehessen nekik jót, megvásárolhassa tőlük a jegyét, még azok után is, hogy pár éve a kormánynak kellett kihúzni őket a bajból, különben mind tönkrementek volna, mikor az ijedt utasok tömegesen fordítottak nekik hátat a New York-i és washingtoni terrortámadásokat követően. Chuck egész életében kereskedő volt, ráadásul ügyes kereskedő, s tudta, ha ő ilyen magatartást tanúsítana a vevőivel szemben, már rég felkopott volna az álla. És ezek az árak! Majdnem ötezer dollár két retúrjegyért, mert az utolsó pillanatban foglalták le őket! Ez egész biztosan több volt, mint amennyit megengedhettek maguknak, de most nem volt - 20 -

idő körtelefonokat intézni, hogy hátha valaki olcsóbban kínál jegyet. Később majd kitalálja, hogyan fizesse vissza az American Express-hitelt. A légitársaság igazi rabló... Látni akarod a sebesült lányodat, mielőtt meghal? Akkor nyúlj jó mélyen a pénztárcádba, addig mi túszként fogva tartjuk a szívedet! - A lányom haldoklik, sürgős az utunk. Nincs kedvezmény ilyen esetekben? - kérdezte teljesen reménytelenül. - Hallottam valamit egy külön tarifáról olyan családoknak, akiknek valamilyen vészhelyzet miatt sürgősen kell utazniuk... - Ja, igen - mondta a női hang a vonal túlsó végén -, biztosan a régi haláleset-tarifánkra gondol. De az csak akkor érvényes, ha valaki meghal, és a nemzetközi járatokon már különben is régen eltörölték. Megértheti, uram, mi is az üzletből élünk, és az a célunk, hogy pénzt keressünk. Végre feltűnt előttük az O'Hare repülőtér terminálja, és a taxi lassított. Chuck Annához fordult, és gyöngéden megszorította a kezét. - Pillanatokon belül ott vagyunk, szívem - mondta megnyugtatólag. A felesége válaszul még erősebben szorította a kezét, és a szemét még mindig behunyva tartotta, de könnyei áradatának a lecsukott szemhéjak nem jelentettek akadályt.

Odakint a B33-as kapu előtt a Meridian 6-os számú londoni járatának pilótafülkéjében a Boeing 777-es kapitánya levette fejhallgatóját, és letépett egy lapot a jegyzettömbből, majd átadta a jobbján ülő első tisztnek. - Mi ez? - kérdezte a másodpilóta, miután a várócsarnokra pillantott, ahová be lehetett látni az üvegfalon át. - Csak a szokásos. A központtól. Elvileg egy-harminckor végzünk, de azt mondják, hogy legalább egy órát fognak váratni a kapunál. Ráadásul közelednek azok a randa viharfelhők. - Akkor csináljunk egy elemzést a készenléti időről? - Igen. Elemezhetnénk például, hogy mikortól számítanak az erőfeszítéseink értelmetlennek. Meddig tartózkodhatunk a kifutópálya végén úgy, hogy még elérhessünk Londonba anélkül, hogy túllépnénk a maximális készenléti időt. - Oda akarsz pörkölni nekik egy kicsit? Mindent percre pontosan? A kapitány vállat vont. - Ha mi nem vesszük komolyan a szabályokat, a Meridian biztos nem fogja. A másodpilóta felhorkantott. - Hát ez nem semmi következtetés, Sherlock! A Meridian odabilincselne minket az igához, ha az FAA hagyná. - Ha nincs ellenedre, közölhetnéd az utasokkal is... - mondta a kapitány. A másodpilóta furcsa arckifejezéssel nézett vissza rá. - De még mennyire, hogy ellenemre van! Utálok hivatalos bejelentéseket tenni. - Én dettó, elhiheted. De biztos dühösek lesznek, ha senki sem tájékoztatja őket, és mivel a kapitány, aki én vagyok, megtagadja ennek megtételét, fedélzeti mérnök pedig nincs, ezért hát úgy gondoltam... - Kapitány... - mondta az első tiszt -, ez végképp nem az én reszortom. Már ha szabad ellenvetést tennem... - Rendben... - sóhajtott a pilóta. - Akkor majd én beszélek velük, ha már fent leszünk. Most még nem akarom felidegesíteni őket, ha nem muszáj. - Azzal már elkéstél. Ezek születésük óta idegesek, mi pedig csupa olyan reptéri alkalmazottakkal örvendeztetjük meg őket, hogy attól még a birkatürelműeknek is végképp tele lesz a hócipőjük. Hát majd, ha még megkapják a vacsorájukat! A kapitány kérdőn pillantott a másodpilótájára. - Mondd csak, Jeff, bal lábbal keltél fel máma? - Hát, csakhogy észrevetted! Mindenesetre kedves tőled. Tegnap még csak lehangolt voltam, mára viszont már az élettől is totál elment a kedvem.

Hetedik fejezet A Virgin Airlines 12-es járatán Boston és London között, az Atlanti-óceán felett - 21 -

Az első osztály konyhafülkéjére egy kis nyugalom telepedett, amikor a Virgin Airbus A340-es harminchétezer lábon fele magasságra ért, Bostonból London felé tartva. Az ízletes vacsora, desszert, kávé, rágcsálnivaló, no meg a sokféle márkás ital felszolgálása után a személyzet, amelyet a Virgin legfontosabb utasainak kiszolgálására osztottak be, már mindent gondosan megtisztított és elrámolt, és most nagy merészen engedélyezett magának egy kis pihenőt. Ám erre nem sok idejük volt. Két óra múlva kezdheti felszolgálni a reggelit. Az egyenletes magasságon repülő gép üdvös nyugalma rájuk is hatással volt, a motorok fojtott zúgása háttérzajként megnyugtató, álmosító hangulatot teremtett, amivel éles ellentétben állt az a hirtelen zaj, amit egy szemmel láthatóan felzaklatott férfi berobbanása keltett a konyhafülkében. - Kisasszony! Kisasszony!!! A három riadt stewardess azonnal a zavarodott tekintetű utas felé fordult, aki a válla fölött mutogatott hátra, az első osztály felé. Az egyikük azonnal közelebb lépett. - Miben segíthetünk? - Az elsősegély-felszerelés! Hol van? A fele... A férfi zavarodottan nézett körbe, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elindult visszafelé, az egyik stewardess-szel szorosan a nyomában. - Uram, mi a gond, elmondaná? - kérdezte a nő ismét, miközben feltűnt még egy légikísérő. Dr. Brian Logan végigsietett az ülések között, mindegyiknél megállva, hogy mindenfelé tekingetve végigkutassa a kabint. - Daphne... hol vagy? Hol vagy?! A vezető utaskísérő hátulról megpróbálta Logan vállát megragadni és maga felé fordítani. - Uram! Kérem! Nyugodjon meg, és mondja el végre, mi a gond! Logan kiegyenesedett, és hirtelen megfordult, sűrűn pislogva, ahogy megpróbált az előtte álló egyenruhás nőre koncentrálni. A stewardess látta, hogy felismerés villan a szemében, majd a férfi teste hirtelen elernyedt, a feje lebicsaklott. - Úristen! A stewardess újra próbálkozott, ezúttal gyöngédebb hangon. - Uram, nem mondaná el mégis, hogy mi a baj? Tudnom kellene! Hátulról egy harmadik utaskísérő jelent meg, kezében az utaslistával, és a kolléganője fülébe súgta: - A neve Brian Logan. Orvos. A stewardess bólintott, szemét le sem véve a zaklatott orvosról, aki most csendben sírdogált. - Dr. Logan. Nem akarna leülni, hogy elmondja, mi a problémája? A férfi bólintott, és hagyta, hogy a stewardess visszakísérje a helyére, ahol aztán melléje térdelt, még mindig a karját fogva. - Elnézést kérek... csak rémálom volt. De annyira valóságosnak tűnt... - Előfordul az ilyesmi... - mondta a stewardess. - Azt hittem, hogy a feleségem is itt van a gépen... és orvosra van szüksége... és... - Értem. - Hol vagyok? Mármint azt tudom, hogy úton Londonba, de... - Háromórányira vagyunk a Heathrow repülőtértől, doktor úr. Várja ott valaki? A férfi hosszan, értetlenül bámult rá. - Tessék? Hogy mondta? - Lesz valaki a Heathrow-n, aki várja? A férfi lassan megrázta a fejét, tekintete üvegesen a semmibe révedt.

Nyolcadik fejezet Pentagon, Washington 13 óra 45 perc (keleti idő)

David Byrd ezredes meggyorsította a lépteit, hogy tartsa az iramot James Overmeyer tábornokkal, amint lefelé robogtak a lépcsőn, majd a Pentagon északi bejáratához siettek. A hírszerzés és a CIA eligazítása majdnem egy órán át tartott, de most nem volt idejük megvitatni. A tábornok épp csak annyi időre jelent meg újra, hogy egy sor további megbízást adjon a titkárnőjének, majd odavakkantsa Davidnek: - 22 -

- Kövessen! Andrewsba megyünk! Már intézkedtem, hogy álljon készenlétben egy Gulfstream, amely elvisz Hulburtbe. - A légierő hulburti bázisára megyünk? - kérdezte David, miközben beszálltak egy szolgálati autóba. - Csak én megyek. Egy különleges megbízás ügyében. Maga csak elkísér Andrewsba, hogy addig is beszélgethessünk. Aztán a sofőr majd elviszi, ahová gondolja... persze, csak a józan ész keretein belül, tudja. Elvitetheti magát haza, az édesmamájához, a szeretőjéhez vagy a templomba... amihez csak kedve van. - Nincs szeretőm, uram. A tábornok a válla fölött elvigyorodott, majd az autóhoz érve biccentett a sofőrnek, aki a jobb hátsó ajtót tartotta nyitva. - Nekem sincs. Érdekes, de valami különös oknál fogva az ötlet valahogy nem tetszik a feleségemnek, és valószínűleg egy-két szabályzati pontba is beleütközne a dolog. Amikor a sofőr gyakorlottan besorolt a forgalomba, Overmeyer Davidhez fordult. - Nos, mit szólt ehhez az eligazításhoz? - Tábornok úr, szerintem Mr. Monson és Mr. Smith ketten együtt, de külön-külön is túl sok horrorfilmet néz. Nem tagadom, hogy nagyon sok munkát varrtunk a nyakukba a terrortámadások óta, de... - Szóval akkor mind dilisek vagyunk? - kérdezte Overmeyer. David megrázta a fejét, és mindent megtett, hogy ne tudja elterelni a figyelmét az a dögös kis napszemüveges, szőke liba, amelyik mélyen dekoltált, szűk felsőrészében velük párhuzamosan haladt ezüstszínű Mercedesében. David kényszerítette magát, hogy a tábornokra koncentráljon. - Az nem is vitás, hogy aggódnunk kéne, talán még a paranoia is megengedett, mármint annak a lehetőségével kapcsolatban, hogy az egyik még megmaradt terroristacsoport, akiket igyekszünk felkutatni és megsemmisíteni, esetleg átverekszi magát valahogy a hírszerzési hálónkon, és talán megpróbál egy bombát vagy valamilyen biológiai fegyvert becsempészni akár az Államokba, akár máshová, és mindezt egy hétköznapi utasszállító gép igénybevételével. Tudja, semmi gépeltérítés, csak egy extra „csomag” elhelyezése a rakodótérben vagy bárhol máshol a gépen. De ha engem kérdez, szerintem Monson és Smith olyan darabokból akarja összeállítani a kirakós játékot, amelyeknek az égadta világon semmi közük egymáshoz. - Mivel magát kérdeztem, fejtse ki ezt bővebben, ha lehet! - Rendben. Hogy az ördögbe szervezhetne bárki is úgy egy sikeres terrorakciót, miközben világméretű háborút indítottunk ellenük, hogy az utasok manipulálásával olyan felfordulást próbál kelteni, ami közben esetleg esélye nyílhat felcsempészni egy fegyvert a gépre? Ennek az egésznek semmi értelme. Az FAA-nál az én irányításom alatt egy éven át vizsgáltuk a feldühödött, ideges utasok reakcióit, tehát nyugodtan mondhatom, hogy ez nem pusztán csak az én személyes véleményem. - Hm. - Ez a koncepció túl sok mindenben a véletlenre támaszkodik. Senki sem tudhatja előre, hogy egy adott utazóközönség egy adott napon eléggé felidegesíthető-e ahhoz, hogy manipulálni lehessen őket. És különben is, tulajdonképpen mire is kéne rávenni őket? A tábornok csak bólintott. - Folytassam? - kérdezte David. - Maga sem állhatja a légpangást, igaz? - Hogy érti ezt, uram? - A hatvanas évek elején a középiskolában én voltam az egyik rádiós műsorvezető. A légpangás egy régi rádiós kifejezés. Amikor az ember kifogy a mondanivalóból, és az adás elhallgat egy pár pillanatra, azt hívtuk légpangásnak. Elég nyomasztó dolog, s az adásszerkesztők a falra tudnak mászni tőle. - Én sohasem voltam iskolai rádiós. - Az lehet, de akkor is utálja a légpangást. A legtöbb ember így van vele. Nos, mindezzel csak azt akartam mondani, David, hogy igen, folytassa, kíváncsian hallgatom. Szóval azt hiszi, hogy az egész csak maszlag? - 23 -

- Igen, ebben biztos vagyok. Előállhatunk a legvadabb elképzelésekkel és teóriákkal, de annak a valószínűsége, hogy maradtak még olyan terroristacsoportok, amelyeknek elég pénze és lehetősége van, azok után, hogy mennyi mindent tettünk a felszámolásuk érdekében, hogy belelovaljanak egy ingatag személyt vagy egy egész csoportot, hogy zavargást keltsenek egy polgári utasgépen, és az így kialakult helyzetet támadásra használják fel... Szóval ennek az egésznek nincs túl sok valóságalapja. Tábornok úr, szerintem a hírszerzés és a CIA a trójai falovat várják, de azt nem így építik. - Ami azt illeti, szerintem sem... - Ön is így látja? De hiszen azt mondta, hogy azért bízott meg személy szerint engem... - Nem! - vágott közbe a tábornok. - Azért jelöltem ki magát arra a megbízásra, mert tartoztam az FM-adminisztrációnak egy szívességgel, és mert tudom, mi történik, amikor a hírszerzésünk, a DIA keresi meg az FAA-t fontos légbiztonsági kérdésekkel kapcsolatban. - Vagyis terrorista-elhárítási kérdések ügyében? - Igen. A Világkereskedelmi Központot ért támadások után az FAA hajlamos túl gyorsan és túlságosan hevesen reagálni bizonyos dolgokra, és kezdik elveszíteni a józan, analitikus ítélőképességüket. Ezért nem is igen tudom hibáztatni őket. Mellesleg emlékszik, ugye, hogy három évig én voltam a DIA főnöke? - Erről megfeledkeztem, tábornok úr. - Mindegy is, elég az hozzá, hogy akkoriban volt dolgom az FAA-val, és néhányszor megégettem magamat. Ezért küldtem most magát. Én sem láttam az összefüggést, és tudtam, hogy magától majd intelligens választ kapok. David, azt szeretném, ha jelentést írna arról, amit ezen az eligazításon hallott. Csatolja a véleményét, legyen minden hivatalos, de cáfolja az aggodalmaikat, amilyen logikusan és intelligensen csak tudja. Később még szükségem lehet egy ilyen iratra. - Miért gondolja úgy? - Mert attól tartok, hogy a CIA és a DIA a megfelelő információk hiányában ajtóstul fog a házba rontani ezzel az üggyel kapcsolatban. Tulajdonképpen már most huszonnégy órás riadókészültségben vannak, és a trójai falovat keresik valahol a világban. Elég egy rossz mozdulat, túlnő a nyomás, és már meg is van a robbanás. - Akkor, ha jól sejtem, a jelentésem legyen kész már tegnapra, ha lehet... - mosolyodott el David. - Természetesen. És tartsa magát a lehető legtávolabb a közszerepléstől a dühös, rendbontó utasok ügyével kapcsolatban. Megértette? - Igen, uram! - Szeretném, ha egy nap dandártábornok lenne magából, bár lehet, hogy már azzal is rongálom az esélyeit, hogy magának adtam ezt a megbízást, ahelyett, hogy valahol Szaúd-Arábiában vezényelne egy harcászati egységet… Ezért mostantól nagyon kell vigyáznunk magára. - Vagyis bármit teszek a nyilvánosság előtt... Overmeyer felsóhajtott. - A kinevezéseket intéző bizottság gyanúsnak találja az olyan ezredeseket, akik szeretnek a tévében szerepelni meg a kongresszusban felszólamlani. Érti? - Értem. - Na, van itt még valami. - A tábornok kinyitotta az aktatáskáját, és vehemensen túrni kezdett a benne lévő papírok között. Végül előhúzott egy sima borítékot, és átadta Davidnek. - Ebben megtalálja annak a fickónak a nevét és telefonszámát, akivel szeretném, ha együtt dolgozna. Amint kitett engem Andrewsban, hívja fel! - A trójai faló-féle fenyegetéssel kapcsolatban? - Igen. A fickó neve John Blaylock. Isten tudja, hogyan, de pár éve kineveztük ezredesnek. Jelenleg tartalékos, olyan ember, akit a hagyományos tisztképzés tökéletes megcsúfolásaként és kudarcaként jellemezhetnék. Igaz, egész életében ki nem állhatta őket. - Visszahelyezték a szolgálatba? - Nem, de... sokat dolgozik nekünk. - És megtudhatnám, tábornok úr, miért kell nekem ezzel az emberrel találkoznom? - Előbb hadd fejezzem be! John Blaylock nyugalmazott pilóta. Körberepülte az egész világot, több légitársaságnál is dolgozott, és kinézetre, viselkedésre amolyan átlag tapló amerikai, pláne, hogy állandóan szivar lóg a szájából. - 24 -

- Újra megkérdezném... - kezdte David, miután elhessegette magától a szivarozó átlagamerikai egyenbumburnyák képét. A tábornok kezét felemelve elmosolyodott - Tudom, most mire gondol, és Blaylock valóban a szedett-vedett tartalékosok klasszikus példája, de ez még nem magyaráz meg mindent. - A tábornok elhallgatott, mire David gyorsan beszélni kezdett, majd hirtelen ő is elhallgatott, és mosolyogva, türelmesen várt, míg végül Overmeyer is elnevette magát. - Jó, jó, elismerem, hogy én is utálom a légpangást… - mondta a tábornok. - Még egyszer bátorkodom megkérdezni, uram, hogy miért akarna egy magára valamit is adó rangidős tiszt találkozni egy olyasfajta emberrel, mint Blaylock ezredes? - Azért, mert harminc éven keresztül ő volt a legjobb hírszerzőnk a légierőnél. Miközben mindenki csak a szemét forgatta, ha meglátta, ő kint volt a terepen, és próbálta kideríteni, mi is a helyzet, amikor erre senki más nem volt képes. Megjárta Perut, Brazíliát, Kolumbiát, Paraguayt, Afrika és Ázsia minden zegzugát... és a rusnya képű repülőpilóta mindig pontosan azokkal az információkkal lődörgött vissza, amelyekre éppen szükségünk volt, mialatt a légiattaséinknak, az öszszes CIA-s nagyokosnak és titkos ügynöknek fogalma sem volt semmiről. - Ez érdekes. - A fickó egy igazi nagyágyú, David! Mondhatom, hogy a legjobb. És töviről-hegyire ismeri az egész repülőgépipart. Jópofizást meg mellébeszélést ne várjon a részéről, viszont rengeteget tanulhat tőle. - Tehát ezek szerint már nyugdíjba ment a tartalékosoktól? - Ugyan, dehogy! Csak úgy néz ki! John Blaylock egy kissé bohém nemzeti kincs, meglehetősen sajátos humorérzékkel. - Így első hallásra érdekes egyéniség lesz, de hát végtére is ön figyelmeztetett... - Csak a feleségének ne mutassa be! - Nem vagyok nős. De miért? - John gyengéi a nők. Mármint a szivarjai után másodsorban. Fogalmam sincs, hogy egy olyan fickó, mint ő, mivel vonzza a nőket, de valahogy mindig mágnesként hatott rájuk, és el sem hinné, olykor-olykor micsoda botrányokat kellett elsimítanunk ilyetén ügyeiből kifolyólag!

Kilencedik fejezet A Meridian 6-os járatának fedélzetén, „Charlie” kifutópálya, O'Hare repülőtér, Chicago 17 óra 30 perc (közép-nyugati idő)

K

aren Davidsonon kezdett megmutatkozni, hogy már négy órája ült egy késésben levő, üstforróságú repülőgépen. Holtfáradt volt, és a helyzetet tovább rontotta kisfia látványa, akit ebben a pillanatban kísért vissza a helyére a Boeing 777-es egyik ideges utaskísérője. A négyéves Billy nem bírt már nyugton ülni a fenekén, nyűgös volt, és Karen egyszer már visszahozta, miután végigkergette a fél gépen. Most viszont, amikor Billy újra kicsatolta a biztonsági övét és elsurrant, Karen épp a kislányát szoptatta, ezért szóba sem jöhetett, hogy a fia után rohanjon. Látta, ahogy a járat egyetlen férfi utaskísérője kissé erőteljesen megragadja Billyt, és visszatessékeli a helyére. - Au! - jajdult fel Billy méltatlankodva. A férfi maga felé fordította a gyereket, és visszatuszkolta az ülésre, aztán az arca előtt kezdett hadonászni a mutatóujjával. - Most azonnal becsatolod azt az övet, kisfiam, vagy kinyitjuk az ajtót, és kihajítunk! - Hé, maga! Ne mondjon ilyeneket a fiamnak! - förmedt rá Karen. A férfi feléje fordult. - Akkor kérem, hogy fegyelmezze a fiát, asszonyom, hogy ne legyen szükség ilyen fenyegetésekre! - Ide figyeljen - mondta Karen, akinek visszafogottságán felül kerekedett a fáradtsága -, nem tetszik a stílusa! Mindannyian fáradtak vagyunk, elegünk van, melegünk van, beleértve a fiamat is. Nem tudom, miért nem működik a légkondicionáló, de a helyzet kezd kibírhatatlanná válni, maga meg itt még ráadásul otrombán is viselkedik! A fiam nem rohangált le-föl, csak elkódorgott! - 25 -

A streward felhorkant, letérdelt Karen ülése mellé, és még mindig elég hangosan folytatta ahhoz, hogy a szomszédos sorokban is meghallják. - Hölgyem, figyelmeztetem, hogy ha velem akadékoskodik, az a személyzet akadályoztatását jelenti. Akár le is tartóztathatom, ha ellenszegül, vagy nem engedelmeskedik az utasításaimnak. Ez egy repülőgép, nem gyermekmegőrző! Ezzel fontossága hamis tudatában, diadalmasan felállt, és továbbment, magára hagyva az elképedt Karent és még néhány körülötte ülő utast.

A turistaosztály főkabinjának hátuljában a tizenegy stewardess egyike hátrafordult, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki megrángatja a blézere ujját. Egy ősz hajú, öltönyös úriemberrel találta szemben magát. - Ne haragudjon - mondta a férfi -, de jól hallottam, amit valaki a mobiltelefonokról meg az ajtókról bemondott? - Igen, uram, jól - felelte a stewardess mosolyogva. - Csak addig használhatja a mobiltelefonját, amíg a földön tartózkodunk és az első ajtó nyitva van, különben a rádióhullámok megzavarhatják a gép navigációs rendszerét. - Ha az ajtó zárva van. Ha nyitva, akkor nem? - Igen. Így szól az előírás. - Előírás? Hogy értsem ezt? A stewardess keze a csípőjére vándorolt. - Mint mondtam, a mobiltelefonok megzavarhatják a repülőgép navigációs rendszerét. - És a kapitány csak annak a segítségével találja meg a kifutópálya végét? Többen gúnyosan felnevettek a közelben ülők közül. A stewardess feszengeni kezdett. - Igen, alighanem... - mondta bizonytalanul, minden humorérzék híján. - Nézze, nekem most dolgom van. - Magának különórán tanították, hogyan tömje az utasok fejét baromságokkal? - Hogyan? - Erre a teljes képtelenségre célzok, amivel épp az imént tett tanúbizonyságot totális hozzá nem értéséről. Komolyan kérdezem: direkte tanítják, hogyan mondjon ilyen sületlenségeket? - Nem tudom, mit akar ezzel mondani, uram, én csak arról tájékoztattam önt, amit a szabályzat mond. - Nézze, hölgyem, én már negyven éve vagyok ügyvéd, és elektromérnöki végzettségem is van. Amit mondott, abból egy árva szó sem igaz. Ez legfeljebb a légitársaság egyik értelmetlen belső utasítása, de semmi esetre sem általános előírás. Szinte kizárt, hogy egy mobiltelefon, ráadásul a földön, megzavarja azt a modern navigációs rendszert vagy bármilyen más áramkört, amivel ezeket a gépeket felszerelik. Annak pedig, hogy felszállás után nem lehet használni a mobiltelefonokat, csak az az egyetlenegy oka van, hogy az FAA nem készített még elég tanulmányt annak bizonyítására, hogy a telefonok használata semmi veszélyt sem jelent, no nem mintha nem tudnák bizonyítani. Ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy nyitva van-e az ajtó vagy sem. Ráadásul, ha a mobilok valóban veszélyt jelentenének, mert berobbanthatják az üzemanyagtartályt, akkor a földön, a kapu közelében lenne az utolsó hely, ahol szabad lenne használni őket. A leforrázott stewardess szó nélkül sarkon fordult és elsietett, miközben a környéken ülő utasok megtapsolták éles nyelvű társukat az ügyes kioktatásért.

Az első osztály konyhafülkéjében Janie Bretsen, a vezető utaskísérő felvette a belső telefont, hogy tájékoztassa a pilótafülkét az egyre növekvő nyugtalanságról az utastérben. - Kapitány, van itt egy fickó a másodosztályon, aki követeli, hogy engedjük leszállni. Azt akarja, hogy forduljunk vissza a kapuhoz. - Azt nem lehet! - Az illető nem érzi jól magát. - Hát, ami azt illeti, én sem. - Mit mondjak neki? - 26 -

- Mondja, hogy több mint háromszáz utas van a gépen, akik azért fizettek, hogy felszálljunk, és ha most kiállunk a sorból, hogy visszamenjünk a kapuhoz, az legalább újabb kétórányi késést jelent. Mennyire van rosszul? - Megkérdezem. Két perc múlva Janie visszaszólt. - Egyre csak azt hajtogatja, hogy rosszul van, és követeli, hogy engedjük leszállni. - Beteg? - Nem. Illetve csak gondolom, hogy nem. De talán nem ártana komolyan vennünk... - Ha az ürge csak nyavalyog, engem nem hat meg a műsorával. Mondja meg neki, hogy ha visszafordulunk, a cégnek igen alapos indok kell, mondjuk, minimum egy mentőautónak kéne elszállítania innen. Ha ennyire nem súlyos az állapota, akkor majd kivizsgálják Londonban. Ezzel a kapitány megszakította a vonalat, egy kattanással zárva le a témát.

A 6-os járat hátsó konyhafülkéjében Lara Richardson épp a People magazin legújabb számát tanulmányozta elmélyülten, amikor az egyik utas csengetésére lett figyelmes. Lecsapta az újságot, és égnek emelt szemmel fordult egy másik stewardess felé, miközben talpra ugrott. - A francba, már megint milyen hasfájás miatt ugráltatnak? Lara elindult a gép eleje felé, tekintetével a világító csengőgombot keresve, amit aztán meg is talált a 28-as sor felett. - Szóval ki lenne az ügyeletes bajkeverő? - kérdezte kényszeredett mosollyal, miközben végigmérte a négy utast. - Melyikük csengetett? Egy hamuszürke arcú, középkorú férfi tette fel a kezét. - Mi voltunk azok, mert egy kicsit... aggódunk, hogy mikor érünk Londonba - felelte Chuck Levy. - Igen, azt mindannyian szeretnénk tudni, hogy mikor érünk Londonba - mondta válaszképpen Lara a szemét forgatva. A férfi némán, hosszasan tanulmányozta a stewardesst, és csak azután folytatta. - Csak azt szerettem volna megkérdezni, hogy véletlenül nem tudja-e, mikor indulunk. - Azt senki sem tudja, uram. Mi is itt állunk a többi géppel a dugóban a felhőszakadás miatt, és mert az FAA nincs a helyzet magaslatán. Csak rajtuk múlik. Chuck a feleségére, Annára pillantott, aki ugyanolyan feszültnek és hamuszürkének látszott. Életvidám egy páros, gondolta Lara magában. - Nézze, kisasszony... - mondta Chuck, és hangjából csak úgy sütött a fáradtság. - Uram - vágott közbe Lara -, amint megtudjuk, ön is meg fogja tudni, ennyit mondhatok. - Csak azt akartam megkérdezni, hogy nincs-e egy másik járat, talán egy másik légitársaságé, amelyikkel gyorsabban odaérhetnénk? Nem számít, mennyibe kerül. Lara gúnyosan felhorkantott. - Mi vagyok én, információs szolgálat? Fogalmam sincs! - Kisasszony - próbálkozott Chuck újra -, maga nem érti... - Nem én, ön nem érti! Nem szállhat le a gépről, hacsak vissza nem megyünk a kapuhoz! Ha visszamegyünk, leszállhat, és felhívhatja a helyfoglalást. Addig viszont én nem tudok önnek segíteni, és különben sem érek rá. - Elnézést, hölgyem! - szólt egy férfihang Lara háta mögül, és ahogy megfordult, egy tengerészuniformist viselő fiatalember szúrós tekintete meredt rá. Lara szélesen elmosolyodott, fejét kihívóan hátravetve. - Hello! Új matróz a városban? Ám a férfi nem volt vevő a jópofizásra, arckifejezése ugyanolyan komor maradt, ahogy közelebb intette magához Larát, hogy odamondjon neki valamit. - Lesz szíves kicsit több tisztelettel beszélni ezzel a házaspárral, kisasszony! Erre a nő csalódott pimaszsággal megveregette a férfi feje búbját, majd mielőtt megindult volna vissza a gép hátuljába, azt mondta: - Én sem szólok bele, hogyan hajtsa a ladikját, maga se mondja meg nekem, mit csináljak a repülőgépen! A biztonsági öv kipattanó csatjának hangja hallatszott, ahogy a tengerészgyalogos talpra küzdötte magát, és az utaskísérő nyomába eredt, akit a hátsó konyhafülkében sikerült utolérnie. - Álljon csak meg egy pillanatra! - 27 -

Lara csípőre tett kézzel megfordult, és metsző pillantással újra végigmérte a férfit. - Igen? - Svájcban, Zürichtől nem messze egy fiatal lány jelenleg kórházban van, mindkét lába roncsolva, komoly belső sérülésekkel, köztük egy olyan fejsérüléssel, hogy az orvosok szerint legfeljebb huszonnégy órája van még hátra az életéből. Ma hajnalban egy kamion belerohant az autójába. A lány huszonkét éves, még hajadon, és épp egy európai körút közepén tartott, amire a szülei éveken át spóroltak, hogy meglephessék vele, amiért nemrég sikeres vizsgákkal befejezte az egyetemet. Azok ott a szülei, akikkel az előbb minősíthetetlen hangon beszélt. Lara megszeppent. - Ó... ezt sajnos nem tudtam... - De nem is kérdezte őket. Én már beszélgettem velük, mielőtt beszálltunk. Szegények majd' beleőrülnek az aggodalomba, hogy a lányuk esetleg meghal, amíg mi itt várakozunk a földön a chicagói repülőtéren. Nem gondolja, hogy egy kicsit több együttérzést érdemelnének? - Sajnálom... - mondta Lara. - Teljesen igaza van - tette hozzá, és a férfi mellett elsietve, visszaindult a 28-as sorhoz.

A másodosztály hátsó részében egyre nagyobb lett a zaj, ezért Janie Bretsen elhúzta a függönyt, és egy nagydarab, öltönyös férfit látott meglazított nyakkendővel, amint a gép hátulja felé igyekszik egy fülére szorított mobiltelefonnal, nyomában az egyik stewardess-szel. - Uram! Uram! Nem használhatja itt a telefonját, ha nincs nyitva az ajtó! - Akkor nyissák ki azt a rohadt ajtót! - morogta vissza a férfi a válla fölött. - Nem használhatja a telefont! - ismételte meg a stewardess. A férfi megpenderült. - Nem-e? A pilóták kikapcsolták a fedélzeti telefonkészülékeket, pedig még mindig a földön vagyunk! Ki a fene tiltja meg nekem, hogy mobilozzak? - Az FAA szabályzata... - Pokolba a szabályzattal! Akinek csak egy kis agya van, tudja, hogy egy ilyen telefon még egy öngyújtóban sem tudná berobbantani a benzint! Ez csak egy svindlis légitársaság svindlis szabálya! És ezzel visszaszorította a telefont a füléhez. Ekkor egy újabb stewardess, egy vékony, harmincas éveiben járó, elegáns nő jelent meg erősítésnek a kollégája mellett, vele egy időben pedig egy férfi utaskísérő dugta be a fejét az első osztályról. - Uram! - mondta határozottan az újonnan érkezett stewardess. A férfi egy pillanatra leeresztette a telefont, és egy mozdulattal megálljt intett mindkettőjüknek. - Hagyjanak békén, az istenit! Vagy kapcsolják be a fedélzeti telefonokat, vagy vigyenek vissza a kapuhoz, vagy hagyjanak békén! - A férfi előrébb hajolt, hogy válaszoljon a bejelentkező hangra a vonal túlsó végén, olyan halkan, hogy csak a mellette lévő utas hallhatta a szavait. - A nevem Jack Wilson, és emberrablást szeretnék bejelenteni.

Tizedik fejezet Meridian Légiforgalmi Irányítóközpont, Denveri Nemzetközi Repülőtér, Colorado 16 óra 40 perc (közép-nyugati idő)

A Meridian légitársaság Denver melletti irányítóközpontjában az agyonhajszolt irányítók aggódva meredtek a monitorokra, ahol a szemük előtt hullott darabjaira a gondosan megtervezett menetrend. - Mi a helyzet az O'Hare-en? - kérdezte az egyikük. - Huszonhat gép várakozik a gurulópályákon. Kettő már visszament üzemanyagért és viszszaállt a sor végére, de a repülőtér csak most nyitott ki újra, úgyhogy pillanatokon belül megkezdődhetnek a felszállások. - Akkor tartható a menetrend?

- 28 -

- Hát... a 6-os heathrow-i járatban nem vagyok olyan biztos, Bob - mondta egy Janice nevű nő, aki egész paksamétát tartott a kezében. - Nemsokára lejár a készenléti idő, és a kapitány már célzott rá, hogy szeretne visszagurulni. - Mennyi van még hátra? - Tizennégy perc. - Hívd fel a kapitányt, Janice! Mondd meg neki, hogy ne csinálja ezt velünk! Kérd meg, hogy tolja ki a megengedett készenléti időt pár perccel! Janice olyan arckifejezéssel nézett a kollégájára, mintha csak most döbbent volna rá, hogy egy barátja menthetetlenül meghibbant, és egy szót sem szólt, amíg a férfi végül rákérdezett. - Na? Most mi van? - Te az Alaska Airlinestól jöttél ide, ugye? - kérdezte Janice. - Igen. Miért? - Azt hallottam, hogy ott a pilóták kifejezetten szeretik a vállalatukat. - Igen. A legtöbbjük, legalábbis. - Ez viszont a Meridian, Bob. Itt mindenki utál mindenkit, legfőképp a nagy, gonosz anyavállalatot.

A 6-os járat pilótafülkéjében ülő kapitány és másodpilóta is azonosította a kis képernyőn a bebocsátást kérő stewardess arcát, aki az ajtó előtt állt, és kezét az új digitális azonosítóberendezésbe helyezte. - Rendben, nincs vele senki - mormogta a kapitány, majd lenyomta a zár nyitógombját, ezzel letudva a biztonsági procedúrát. Janie Bretsen belépett a pilótafülkébe, és miután becsukta az ajtót, csípőre tett kézzel megállt a középső konzol mögött. - Üdv - köszöntötte a kapitány. - Jane, ha jól tudom...? Janie, akinek neve tisztán olvasható volt a kitűzőjén, tudomást sem vett a kérdésről, bár feltételezte, hogy a kapitány tud olvasni. Megvetette az olyan pilótákat, akik úgy léptek a fedélzetre, hogy be sem mutatkoztak. - Az utasok fellázadtak - közölte minden kertelés nélkül. - Ez csak ténymegállapítás, vagy pedig figyelmeztetés, hogy esetleg lépéseket kéne tennünk? - kérdezte a másodpilóta, és Janie-re vigyorgott. Janie arca mintha megrándult volna. - Hogyan? - Mindegy, nem érdekes - felelte a másodpilóta. Janie értetlenül rázta meg a fejét. - Azt próbálom megértetni önökkel, hogy az egész utazóközönség nagyon dühös, ideges és türelmetlen. - És miért dühösek? - kérdezte a kapitány. - Hát akkor sorjában elmondom - felelte Janie merő gúnnyal a hangjában. - Először is, azt az utasítást kaptam innen a pilótafülkéből, hogy ne szolgáljuk fel az ételt, ezért nem is tettük, és emiatt már eleve elég zabosak lettek. Az első osztályon van egy utasunk, aki miatt már korábban is hívtam: azt mondja, nem érzi jól magát, le akar szállni, de kénytelen voltam megmondani neki, hogy ön visszautasította a kérését. Az illető felesége ki van kelve magából, és mit tesz isten, épp egy szenátor ül mellettük, aki állhatatosan és megértően hallgatja a panaszaikat. - Micsoda?! - szakította félbe a kapitány. - Egy szenátor is van a gépen? Janie a kérdést meg se hallva folytatta. - A turistaosztályon harminc adaggal kevesebb élelmiszert kaptunk, a másodosztályon se étel, se párna. Amikor ez a repülőgép megérkezett ide az előző útjáról, a személyzet jelentette, hogy két mosdó nem működik, mocskosak, és le vannak zárva. Nos, a helyzet az, hogy még mindig nem működnek, továbbra is mocskosak, és egy ragasztócsíkkal van lezárva az ajtajuk. Ezenkívül pokoli hőség is van. - Janie a másodpilótára nézett, és a feje fölötti panelre mutatott. - A maximumra van állítva az a bigyó? - Melyik bigyóra céloz, kedves, a százhetvennégy műszer kapcsolója közül? - Ne adja itt nekem a bankot, kapitány úr! A légkondicionálóról beszélek, pontosan tudja ön is. - 29 -

- Nem, az csak félgőzzel megy. Többet akar? - kérdezte fölöslegesen a másodpilóta, és Janie válaszára várva, a panel megfelelő gombja felé nyúlt. - Nagyon vicces! Legalább negyven fok van ott hátul! Persze, vegyék följebb! Ha nem fújat annyi hideget, amennyit csak tud a gép, akkor gondok lesznek. A kedves utasaink már így is a zendülés határán vannak, mint ahogy ön is nyilván hasonlóképp érezne, miután át kellett volna verekednie magát azon a zsúfolt reptéren! - Hé, Jane, nyugodjon már meg! - csitította a kapitány. - A nevem Janie! Ide van írva erre az izére itt... erre a kitűzőre! - Ó! Akkor elnézést, Janie - mondta a kapitány, majd az első tisztjéhez fordult. - Állítsd a maximumra a légkondicionálót! Janie hátraigazított egy rakoncátlan hajtincset a homlokából. - Van ám itt még valami. Lehet, hogy szükségem lesz az egyikükre, aki vállalja a biztonsági ember szerepét, és rendreutasít egykét utast. Az egyikük például le-föl járkál egy bekapcsolt mobiltelefonnal, és az atyaúristennek se hajlandó kikapcsolni. - Ez vicc? - kérdezte elkomorodva a kapitány. - Nem, halál komoly - mondta Janie leereszkedően. - Tudja, nem igazán tesz jót, ha önök, a gép vezetői nem veszik a fáradságot, hogy kommunikáljanak az utasokkal. Előbb-utóbb eljutnak arra a pontra, hogy már egy szavunkat sem hiszik el, és a harag nőttön-nő bennük. Valósággal fortyognak! Az első felszálló gép robaja jelezte, hogy a viharfelhők elvonultával újra beindult az élet az O'Hare-en. - Janie, maga hány centi? - kérdezte a kapitány. - Mi?! - kérdezte Janie értetlenül. - Csak mert nem sok ilyen csini, filigrán kis stewardesske dolgozik itt minálunk. Janie pár másodpercig mozdulatlanul állt, aztán keményen a kapitány szemébe nézett. - Be akar húzni a csőbe, igaz? Rángatja egy kicsit a pórázomat, hogy kicsikarjon valami feminista megjegyzést vagy ilyesmi, ugye? - Nem, dehogy, én csak... - Kapitány, ha tudni akarja, amikor felvettek, éppen csak elértem az előírt minimum százötven centis magasságot, és még mindig ugyanakkora vagyok. Köszönöm, hogy csinosnak nevezett, de hát egy stewardess már csak ilyen lehet. De most akkor kölcsönösségi alapon én is hadd kérdezzem meg, hogy mindig volt-e ilyen derék sörpocakja? A kapitány sértett arccal rázta meg a fejét. - Nem... - Helyes. Most tehát, hogy befejeztük egymás méltatását, lenne szíves megmondani, hozzávetőlegesen mikor repülünk bárhova is? Van ott hátul egy-két kíváncsi természet, aki nagyon szeretné tudni. A kapitány felsóhajtott. - Azt hiszem, van rá némi esély, hogy belátható időn belül, elinduljunk. - Helyes. Szeretem az ilyen precíz válaszokat - mondta Janie, és a kosztüme zsebéből egy maréknyi összehajtogatott papírdarabot húzott elő. - Ezek mik? - kérdezte a másodpilóta. - Szerelmes levelek önöknek - csattant fel Janie, miközben széthajtogatta az egyiket. - „Kapitány úr - kezdte felolvasni -, utasként még nem tapasztaltam ilyen fokú arroganciát, mint az öné!” - Én arrogáns?! - kérdezte a kapitány siránkozó hangon, és széttárta a karját. - Igen - pillantott fel Janie -, mert önök itt ketten nem beszélnek velük. De itt egy másik, hadd idézzem: „Bár jelenleg nincs törvény, amely kimondaná, hogy tilos embereket forró fémdobozban fogva tartani, remélem, hamarosan születik ilyen rendelkezés! Mégis, mit képzelnek maguk?” Janie kiválasztott egy harmadik levelet. - Itt van ez is: „Mi a fenét gondolnak, mik vagyunk mi itt hátul? Hőhalálra ítélt marhák?” Folytassam? - Ne! - mondta a kapitány. - Eljutott az agyunkig. Gyűlölnek minket, ez egyértelmű. - Ami azt illeti - vetette közbe a másodpilóta -, a legutóbbi közgyűlésünkből ítélve, mi is gyűlöljük saját magunkat! És mi, pilóták, gyűlöljük a vállalatot. - Megpördült, és Janie Bretsen felé bökött. - Maguk, stewardessek pedig utálnak minket, pilótákat, meg a céget. A szerelők utálják a - 30 -

vállalatot és a pilótákat. A szállítók pedig mindenkit utálnak, aki ebben az iparban él és mozog. Tépjen magának sorszámot! - Mi nem gyűlöljük önöket, ha épp tudni akarja - mondta Janie -, csak nem szeretjük, ha előbb azzal áltatnak, hogy egy csapat vagyunk, aztán kutyába sem vesznek. Egyébként már csak félig van a víztartályunk. Londonig már biztos, hogy nem lesz elég, ami azt jelenti, hogy se kávé, se tea nincs reggelire. A kapitány felsóhajtott. - Ez valószínűleg minket már úgysem érint. Nemsokára úgyis letelik a készenléti időnk. Janie nem akart hinni a fülének. - Csak nem azt akarja mondani, hogy mindezek után még fennáll a lehetősége, hogy lecserélik önöket? - Nem lehetetlen... Janie felsóhajtott. - Ezt viszont már tényleg önöknek kell bejelenteni, és akkor a jó isten legyen irgalmas mindkettejükhöz! Jobban tennék, ha nem mutatkoznának az utasok előtt! Már így is épp elég veszett hangulatban vannak. - Janie már indulóban volt, de még visszafordult. - Mellesleg van önöknek neve is? A kapitány és a másodpilóta összenézett, majd a kapitány Janie felé fordult és bólintott. - Bocsánat, tényleg illett volna köszönnünk és bemutatkoznunk, amikor a fedélzetre léptünk. - Hát, bizony... - felelte Janie. - Én is azt hiszem, hogy illett volna. - Lehajolt, hogy ellenőrizze, áll-e valaki az ajtó előtt, végigpásztázva a tévéképernyőt. - Távozhatok? - kérdezte a kapitánytól. - Ha muszáj... - felelte a pilóta. Janie kipenderült, és bevágta maga mögött az ajtót, mielőtt a férfi még mást is mondhatott volna. - Nem semmi tyúk! - jegyezte meg a kapitány a másodpilótának, aki megrázta a fejét. - Csak egy újabb nagyszájú libuska, Bill. Mindegyik tépi a száját, a szerződésük miatt. - Ja, azokra a tüntetőkre gondolsz a bejáratnál? - Szólj hozzá! - Nem egészen értettem, mire volt ez a felhajtás. - Csak a szokásos. Most már aztán betelt a pohár, ezt nem tűrik tovább s a többi. És azt akarják, hogy mi is melléjük álljunk, és együtt lobogtassuk a transzparenseiket. - Még csak az kéne! - horkant fel a kapitány. - Nekem mondod? Mondjak le egyhavi fizetésemről és kockáztassam a részvényeim árfolyamát azért, mert ők nem kapnak annyit, hogy minden külföldi úton felvásárolhassanak egy egész butikot? Különben is, a cég irodai alkalmazottakat fog beállítani helyettük, ha sztrájkolni kezdenek. Azokat leszámítva, akik kiképzést kaptak közelharcból is. Aztán majd felvesznek újakat. - A másodpilóta előrebökött. - Nézd, végre elindult a sor! - Mennyi időnk maradt még? A másodpilóta megrázta a fejét, ahogy az órájára pillantott. - Egy perc. Nem létezik, hogy időben felszálljunk! A kapitány felé fordult - Te mit mondasz? Hagyjuk, és menjünk haza? - Isten őrizz! Janie, a mi kis házisárkányunk még képes lenne azt mondani az utasoknak, hogy dafke csináltuk, az pedig zendüléshez vezetne. Nekem pedig semmi kedvem dühöngő utasokkal foglalkozni. - És amúgy elég üzemanyagunk van Londonig? A másodpilóta ránézett a műszerre. - Hát, még éppen benne vagyunk a repülhető tartományban. De nagyon a vége. - Akkor gyerünk! - döntötte el a kapitány, és kiengedte a fékeket, hogy előrébb araszoljon egy 747-es mögött, miközben a másodpilóta felnyúlt, hogy egy kapcsolóval átálljon az irányítótorony frekvenciájára. De ekkor egy hang megelőzte. - Meridian 6-os, itt O'Hare földi irányítás. A másodpilóta lenyomta a gombot, és a pilótára nézett. - Itt a Meridian 6-os. - Rendben, 6-os. Ha az Alfa gurulópályához ér, húzódjon le balra, amennyire csak tud, hogy ne lógjon be a külsőre! Hívja fel az irányítóközpontjukat! - Mi történt? - 31 -

- Őket kérdezze! - felelte az irányító, és tovább dőlt belőle az utasításáradat vagy hat másik gépnek, amelyik a kifutón tülekedett a minél jobb helyért. - Az istenit! A készenléti idő lesz a bajuk! - mondta a kapitány, és nagyot sóhajtott. - Erőltetni fogják, figyeld meg! A másodpilóta ráállt a Meridian irányítóközpont frekvenciájára, és a hívására azonnal meg is érkezett a válasz. - Már próbáljuk egy ideje elérni, 6-os! Tartsa a pozícióját! Oda küldünk egy lépcsőt. A kapitány jobbját felemelve jelzett a másodpilótának, hogy átveszi, és miután bekapcsolta a rádióját, fásult hangon beleszólt. - Többórányi várakozás után végre elsők vagyunk a sorban, mindjárt felszállhatnánk! Mi az ördög ütött magukba? Elveszítjük a helyünket a sorban, ráadásul a készenléti időnkből is kifutunk! - Nincs szükség sürgős orvosi ellátásra a fedélzeten, 6-os? A kapitány és a másodpilóta hitetlenkedve nézett össze. - Egyáltalán nincs! - Nincs ellenséges hangulat vagy lázongás a gépen? - Micsoda?! Dehogy! Egy másik hang szólt bele a rádióba. - 6-os, itt az állomásfőnök. Azért állítjuk félre, mert a chicagói rendőrségtől utasítást kaptunk, hogy állítsuk meg, és ezt az FBI is megerősítette. A hatóságok fel akarnak menni a fedélzetre. A jelek szerint az egyik utasuk felhívta a rendőrséget, és bejelentette, hogy háromszáz embert tartanak fogva akaratuk ellenére, valaki más pedig azzal riasztotta őket, hogy épp most esett át egy infarktuson, és állítása szerint a személyzet visszautasította, hogy segítséget hívjon.

Tizenegyedik fejezet London 23 óra 30 perc (helyi idő)

Phil Knight Glenn Thomasson után integetett, ahogy az angol kapitány elhajtott a szállodája elől. Az órájára nézett, és meglepődve látta, hogy még csak fél tizenkettő van. Pedig azt hitte, már sosem lesz vége ennek az estének. Phil belépett a szálloda előcsarnokába, és a lift felé indult, de meggondolta magát, és inkább a nyilvános telefonhoz ment, hogy felhívja a Meridian irányítóközpontját. A beérkező járatok gyakran késnek. Talán sikerül egy-két órával többet aludnia. - Nagyon sokat fog késni, kapitány! - mondta az irányító. - A szokásos chicagói bolondokháza. A gép már így is három óra késésben van, és kétlem, hogy másfél órán belül elindulna. Phil megköszönte az információt és letette a telefont, magában a fejleményeket latolgatva. Ezek szerint ráér egészen fél hétig aludni. Egyszeriben rengeteg ideje lett: fiatal volt még az éjszaka, hogy azt csináljon, amihez csak kedve van. De mihez is lenne kedvem? - kérdezte magától, ám semmi sem jutott eszébe. A szálloda előcsarnokában még ott lebegett az elszívott szivarok füstjének illata, de már egy árva lélek sem volt itt, viszont a távolabbi bárból hangokat hallott. Phil megint az órájára nézett. A szabály szerint tizenkét órának kellett eltelnie az ivás és a repülés között, tehát még épp belefért egy pohárka - ilyet úgysem igen szokott csinálni, ha más városban volt szolgálati úton. Tehát akkor most mihez is lenne kedvem?! Egyre csak ezt a kérdést ismételgette magában. A szobájában tévé is volt, megnézhetett volna egy filmet. De hát ez elég snassz időtöltés lenne. Ahhoz viszont túl késő, hogy bemenjen a városba, még ha lett is volna oka rá. Ezért inkább úgy döntött, hogy bemegy a szálloda bárjába. Leült az egyik kis asztalkánál, és konyakot rendelt a pincérnőtől, akinek lerítt az arcáról az elégedetlenség. Kiégett harmincas tyúk, gondolta Phil, bár az alakja nagyon jó, igaz, úgy néz ki, mint egy kötözött sonka ebben a szűk, fűzős ruhában, amit minden bizonnyal valami érzéketlen férfi tervezett, hogy a pincérnő egy tizenhatodik századi fogadós szajhára emlékeztessen. A ruha elszorította a nő hasát, derekát, így az amúgy sem kisméretű keble majdnem a nyakába szaladt és kibuggyant a felsőrészből, ezért a szerencsétlen - 32 -

nem is tudott az asztal fölé hajolni, inkább valami félig térdelő, bukézó pózban helyezte le az italokat. Philnek átfutott az agyán, hogy esetleg beszédbe elegyedik vele. Talán sikerülne közös hangot találnia a nővel, talán megoszthatnák egymással személyes érzéseiket, aggodalmaikat, félelmeiket. De a nőnek annyira elutasító volt az arca, hogy Phil inkább meggondolta magát. Dorisra gondolt aki már huszonhárom éve volt a felesége, és arra, hogy még sohasem csalta meg. Erre büszkének kéne lennie, de valahogy most ezt a tényt vádlónak érezte önmagával szemben, azt ugyan nem értette, miért. Garth Abbott, amennyire Phil tudta, nem forgott ennyire a felesége körül. És a többi másodpilóta sem, akikkel Phil együtt repült a nemzetközi részlegnél, és akik mind nagyon műveltnek, világi dolgokban jártasnak akartak mutatkozni a falusi suttyó kapitánnyal szemben. Phil nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy ő túl hétköznapias, túl konvencionális és túl unalmas ahhoz, hogy beilleszkedjen ebbe a társaságba, és most, gondolta, még az egyébként önhibáján kívüli házastársi hűsége is azt a meggyőződését látszott megerősíteni, amilyennek szerinte a többiek is látták: parlagias, provinciális autszájdernek. A másodpilótája, Garth Abbott jutott eszébe, aki az erőltetett udvariasság álarca mögé próbálta rejteni a megvetését és lenézését. De Phil átlátott rajta. Az az álszent kis mitugrász! - gondolta. Egyfolytában csak azt akarja bebizonyítani, hogy őneki, Garth Abbottnak kellene a pilótaszékben ülnie, nem pedig Phil Knightnak! Phil lehunyta a szemét és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon az indulatnak és zavarodottságnak a lelkében tompán kavargó, furcsa vegyülékétől, amikor orrát finom parfümillat csapta meg, majd hallotta, hogy valaki odébb húz mellette egy széket. Kinyitotta a szemét, és meglepetten látta, hogy egy vörös hajú, gyönyörű nő épp most telepszik le az asztalához. A haja lágyan omlott a vállára, rövid szőrmebundát viselt, amely alig takarta el hosszú, formás lábát. Nyakában gyöngysor volt, amely már azelőtt is látszott, hogy kinyitotta volna a bundáját, kivillantva mély dekoltázsát. - Hellóka... - dorombolta a nő. Phil zavarodottan nézett körbe, majd a nőre. - Ó!... Hello! - Magányosnak látszol... - duruzsolta tovább a nő. Phil elmosolyodott, és érezte, hogy elpirul, mint akit sarokba szorítottak. - Hát, igen... úgy értem, egy kicsit tényleg az vagyok... - Én a magam részéről ráérek... - mondta a nő, és körbepillantott. - Nem vagyok olcsó, de ráérek, ha akarod. - Hogyan? A nő kicsit hátrébb dőlt, és hátravetette a fejét. - Nem érted, szivikém? Nem, ugye? - Attól tartok, nem... A nő megint közelebb hajolt, mellét gondosan Philnek nyomva, ahogy a száját a férfi bal fülére tapasztotta. - Hivatásos vagyok, édes! Fizetsz nekem kétszáz fontot, felmegyünk a szobádba és szeretkezünk egy órácskát. Ötszázért egész éjszakára a tied vagyok. Most már értesz, ugye? - Sokat sejtető mosollyal hátradőlt, és figyelte a férfi arcán kavargó érzelmeket. Phil agyán kusza gondolatok százai futottak át egy szempillantás alatt. A szobájában legalább háromszáz font volt készpénzben. De mi van, ha a nő AIDS-es? Az is lehet, hogy az egyik másodpilóta akarja tőrbe csalni, és most valahonnan figyeli, talán még kamerával is felveszi! Viszont ha nem, fel tudnának úgy surranni, hogy senki se lássa meg őket...? Te jó ég, micsoda dögös egy szuka! - szédült meg Phil egy pillanatra. - Fel kell vinnem, nincs mese!... Nem, mégse!... De igen, miért is ne, az istenit!... Nem, nem, veszélyes? A francba, mi legyen? Egyáltalán: mit akar! A kérdés ott zakatolt az agyában, de Phil képtelen volt válaszolni rá, és ahogy próbálta szóra nyitni a száját, hogy igent mondjon, rémülten vette észre, hogy bármilyen fokú nemi gerjedelmet is ébresztett benne a nő, most már semmit sem érzett, csak pánikot. - Semmi gond, cukorfalat! - mondta a nő, megunva a totojázást, és felállt. - A szemed ugyan majd' kiugrik a helyéről, látom, de hát, te tudod... Bocsáss meg, nem akartalak zavarba hozni. - A - 33 -

nő megveregette Phil vállát, majd lehajolt, hogy könnyű puszit leheljen az arcára. - Talán majd valamikor máskor! Pá, édes... Phil vagy tíz percig ült teljesen összezavarodva, és legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Magát szapulta és ostorozta, szentül meggyőződve, hogy cselekvésképtelenségének bizonyára az ellenség is tanúja volt. Köznevetség tárgya lesz az egész pilótaalakulatnál. Az egész Meridian rajta fog röhögni! De legalább nem lettél hűtlen! - ismételgette magában, mintegy győzködésképpen és önmegnyugtatásként. Nem adtad meg magad! Próbált ebbe a gondolatba kapaszkodni, erőt meríteni belőle, talán egy kicsit el is bújni mögé, de mindhiába. Egyre csak a saját képét látta maga előtt: határozatlan volt, döntésképtelen, riadt, szinte már impotens. Nem a nőt magát akarta - csak képes akart lenni dönteni anélkül, hogy félt volna. De megint kudarcot vallott. Egy sor nyomasztó gondolat szakadt a nyakába, mint egy rosszul megtervezett, összeomló épület egymásra zuhanó emeletei. Phil megvárta, amíg a pincérnőnek a bár túlsó végében akadt valami dolga, és akkor az asztalra tette az ital árát meg a borravalót. Aztán kisurrant, miközben félig-meddig azt várta, hogy hahotázást hall a háta mögül, de egy perc múlva már fent is volt a szobájában. Magára zárta az ajtót, és örült, hogy végre egyedül lehet, és senki sem látja vérvörös arcát. Leült az ágy szélére, és a szemét dörgölte, miközben azon tűnődött, milyen lehetett volna, ha elfogadja a vörös szuka ajánlatát. Milyen? Rádöbbent, hogy ugyanez a kérdés késztette arra is, hogy elvállalja a nemzetközi részleg ajánlatát. De tényleg, milyen lehet lefeküdni egy ilyen nővel? És ha már itt tartunk, gondolta Phil, milyen lehet bármit is csinálni anélkül, hogy az embert elemésztené a bizonytalanság?

Tizenkettedik fejezet Anapolisi kikötő, Maryland 18 óra 45 perc (keleti idő)

A kikötői iroda ajtajában álló fiatal kifutófiú ellenőrizte a listáját, majd felnézett a kis pult mögött álló dokkigazgatóra. - Igen. Egy bizonyos Mr. Blaylockot keresek. J. Blaylock. Csak ezt a címet adta meg. - Tizennyolcas móló - mondta az igazgató. - Egy hajón lakik? - Hát, nem egészen. - De hiszen azt mondta, a mólónál találom. Az igazgató becsukta az előtte fekvő bérlőlistát, és a pultot megkerülve, a fiatalember mellé állt az ajtóban, majd az árbocok és vitorlák erdeje felé mutatott. - Látja ott azt a magas árbocot, a zöld csónakháztól jobbra? - Igen. - Na most attól kicsit balra, látja azt a metálkék fémtetőt? - Aminek parabolaantenna van a tetején, és úgy néz ki, mint egy busz? - kérdezte a kifutófiú. - Az az, tényleg egy busz - mondta az igazgató. - Amilyenekkel az együttesek mennek turnézni. - De hát mit keres egy busz a kikötőben?! - Nem sokat, leginkább csak lebeg a vízen - nevetett fel az igazgató. - Egy busz...? - Tulajdonképpen egy komplett vízi lakóhely. Kérje meg Blaylock kapitányt, hogy mutassa meg! - Vízi lakóhely? Olyan, mint egy lakóhajó? - Blaylock kapitány úgy döntött, hogy kell neki egy hajó, de addigra már megvolt neki ez a busza, amiben mindent úgy alakíttatott át, ahogy neki megfelelt. Ezért megbízta az egyik hajógyárat, hogy pofozzanak át egy uszályt, ami illeszkedik majd az ő buszához. Amikor ki akar menni a - 34 -

tengerre, csak rááll a busszal az uszályra, és... elhajt. A busz hátsó kerekei forgatják azt a tengelyt, ami hátul meghajtja a propellert. - Na, ezt megnézem magamnak! A fiatalember visszaült a kis furgonjába, és elhajtott a közeli móló végéig, majd egy kézikocsira pakolta a dobozokat, és a pallóhíd végébe érve megállt. A hatalmas, tizenöt méter hosszú busz dokk felőli oldalán egy gyönyörű kék-zöld festmény díszelgett, mely kecsesen úszó bálnákat ábrázolt köztük egy kisebb, de éppen olyan kecses - és amellett hatalmas keblekkel megáldott - sellővel, aki legalább ötméternyi platinaszőke hajzuhataggal büszkélkedhetett. A busz vadonatújnak látszott az átalakított uszályon, melynek felszíne egy méterrel a tikfa hajópadló alatt volt, így a busz kerekei nem is látszottak, és az egész szerkezet egy állandó építmény benyomását keltette. A hajópadló körül sárgaréz korlát futott körbe. Az uszály maga kétszintes volt, elülső végében egy hagyományos, csúcsos hajóorral. A hajópalló végében a kifutófiú egy kottaállványszerű szerkezetet talált, amelyen egy telefonkészülék volt. Felvette a kagylót, és majdnem felugrott ijedtében, amikor máris egy mély férfihang dörgött bele a készülékbe. - Hello, Billy boltja! Látom magát, végre-valahára ideért! Jöjjön fel! A busz oldalán kinyílt a hatalmas ajtó, és a tulajdonos széles mosollyal kidugta a fejét, hogy beinvitálja a kifutófiút. - A kikötő igazgatója azt mondta, talán megmutatná a hajóját... - mondta a fiatalember, miközben lepakolta a dobozokat. - Miért ne? De majd holnap. Ma nem alkalmas. - Rendben. Blaylock elvette tőle a listát, és aláírta a megfelelő helyen. - Tudja, arról van szó, hogy még vacsorát kell főznöm - mondta, és közelebbről szemügyre vette a fiatalembert. Húsz-huszonkét évesnek saccolta. - Nős? - Nem én. - Helyes. Akkor biztos megérti. Egy hölgyvendéget várok. És feltett szándékom, hogy szégyentelenül elcsábítom a főztömmel, miközben ő nem is sejti, hogy belesétál az én kulináris csapdámba. Most pedig isten áldja! - Sok szerencsét, uram! - mondta a kifutófiú mosolyogva, miközben zsebre vágta a tízdolláros borravalót, amit Blaylocktól kapott. John Blaylock becsukta az ajtót a srác után, és elkezdte átvizsgálni a dobozokat. A holmik egy részét elrakta, a többit kikészítette a beépített vágódeszka mellé, ahol már ott sorakozott szinte minden alapanyag, amire a vacsorához szüksége lesz. A nikkelezett gáztűzhelyen már két különböző mártás rotyogott, amelyeknek fűszeres-boros illata betöltötte az egész vízi járművet. Blaylock körbepillantott négyszázezer dolláros buszhajója nappali-ebédlő-konyháján, és mély megelégedéssel töltötte el, amit látott. Megérte az a rengeteg küzdelem azokkal a cégekkel, amelyek átalakították a járművét. Végül pontosan olyan lett, amilyennek megálmodta: a busz egyharmadát az ínyenckonyha foglalta el, amely ebédlő és afféle nappali is volt egyben -, egyharmadát a mindenfelé elektronikus kütyükkel felszerelt hálószoba tette ki, melynek belső dekorációjáról nevetve mindig azt mondta, hogy az „korai kupistílű”, rengeteg vörös bársonnyal; a fennmaradó harmad pedig egyszerre volt a busz sofőrkalitkája és az uszály kormányosfülkéje, ahol annyi kapcsoló meg irányítóberendezés volt, hogy azt egy Boeing is megirigyelte volna, és leginkább a Star Trekből ismert parancsnoki hídra emlékeztetett. A faelemeket kézzel faragták dióból és tölgyből, a rögzített tartozékok sárgarézből készültek, a kormánykereket pedig, amivel egyszerre tudta irányítani a hajót és szabályozni a sebességet kint a tengeren, egy régi vitorlás kormánykereke alkotta. És mindez az övé volt, a hosszú éveken át félrerakosgatott fizetéséből meg a körültekintő befektetéseiből fizette ki, és azokból a néhanap befolyó díjakból tartotta fenn, amiket egy-egy megbízásért kapott. Blaylock az órájára nézett. Még kilencven perce van, mielőtt a gyanútlan hölgy megérkezik, és annyira elámul, hogy észre sem veszi, micsoda érzéki meglepetés készül ellene. Blaylock jót kuncogott, aztán elkomolyodott az arca, ahogy próbált visszaemlékezni, hogy is hívják a nőt. A fenébe! Mi is a neve? Janice? Jan? Hol van az a cetli? Átkutatta a farmerja zsebeit, és végül megtalálta az agyongyűrött névjegykártyát. - 35 -

Ó, hát persze Jill. Visszagyömöszölte a papírt a zsebébe, és magában ismételgette a nevet, mint egy rossz tanuló, amikor megcsörrent a telefon. Blaylock a készülék kijelzőjére nézett. Jill azt mondta, washingtoni száma van. Ez a hívás is washingtoni körzetszámú, tehát egész biztos ő lesz az, és azt akarja megkérdezni, hogyan talál ide. Blaylock lenyomta a készülék kihangosító gombját. - Hello, szépségem! - duruzsolta. - Úton vagy már? Hallotta, hogy a vonal másik végén valaki a telefonnal matat, aztán egy zavarodott férfihang szólt a kagylóba. - Mm... elnézést, én John Blaylock ezredest keresném. - Meghalt - mondta Blaylock. - Múlt héten felakasztotta magát, mert a szerelme nem tudta felhívni egy olyan fickó karattyolása miatt, akivel nem is akart beszélni. Ezzel letette a telefont, és visszament a konyhapulthoz, hogy felvagdossa a hagymát. A következő percben megint megcsörrent a telefon. Blaylock felvette, de nem szólt bele. - Ezredes, ne tegye le, kérem! Akár meghalt, akár nem, lefogadom, hogy maga az! David Byrd ezredes vagyok. - Hacsak nem valami furcsa, ámde roppant gyönyörű nő, akinek eszméletlenül mély a hangja, nem akarok magával beszélni! Hívjon vissza októberben! Már épp nyúlt volna a gombhoz, hogy véget vessen a diskurzusnak, amikor egy nevet hallott a vonal túlsó végéről. - Overmeyer... a tábornok... Jim Overmeyer mondta, hogy hívjam fel. John Blaylock rövid gondolkodás után mégse tette le. - Most azt hiszi, kimondta a bűvös szót, igaz? - Merem remélni. - Mondja meg annak a plecsnis szófosónak... de várjon csak... ezt mégsem mondhatom. Egyelőre még nem mentem nyugdíjba. No nyögje ki, mit akar! David Byrd dióhéjban összefoglalta a helyzetet, aztán várt. - Szóval egy röpcsiezredes, aki az FAA-val cimborál, most azt próbálja kideríteni, hogy az emberek mitől pöccennek be a repülőkön. Megmondom én: attól, hogy úgy bánnak velük, mint a szeméttel. A számlát majd elküldöm. - Találkoznom kell magával. Ráér ma este? - Nem, hacsak nem hoz bírósági végzést. De holnap talán igen. - Jó. Hol és mikor? - Reggel hét óra nulla-nullakor, itt, Anapolisban. - Blaylock megadta a címet és a móló számát. - De maximum egy órát kap tőlem, hacsak nem leszek egyedül. - Tessék? - Nem érdekes, ezredes. Adja meg a mobilja számát... várjon csak! Nem is kell, itt van a telefonomban. - Blaylock hallotta, hogy csipogni kezd a hívásvárakoztató. - Sajnos, lejárt az időnk. Már a felszállás előtti ellenőrzésnél tartok. Viszlát holnap! - Blaylock válaszra sem várva lenyomta a megfelelő gombot, és megkönnyebbülve hallotta a női hangot a vonal túlsó végén. - Te vagy az, Jill? - kérdezte óvatosan. - Igen... - felelte a nő, hangjában némi meglepetéssel. Blaylock nagyot szusszant, és arcán széles mosoly terült szét. - Na végre, szépségem! Ugye, már úton vagy?

Tizenharmadik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 18 óra 31 perc (közép-nyugati idő)

A Boeing 777-es még nyolc perce sem emelkedett a levegőbe, amikor Janie Bretsen már a biztonsági öve csatjához nyúlt, azt latolgatva, vajon van-e a gépen egy FM-ellenőr, aki esetleg jelentené, hogy túl korán állt fel a helyéről. Már nemegyszer megrovásban részesült, mert az előtt ugrott talpra és kezdett el felszolgálni, hogy a kapitány a dupla csengőszóval jelezte volna: tízezer láb fölé emelkedtek, de mindez még akkor volt, amikor Janie naivan azt hitte, hogy ez bármit is számít, vagy hogy a légitársaságot egyáltalán érdekelte. Most már tudta, mi a helyzet: a kutya sem törődött - 36 -

ilyesmivel, ugyanakkor túl sok tennivalója volt ahhoz, hogy tovább ücsörögjön, mint amennyire feltétlenül muszáj. Hirtelen megszólalt a hangosbeszélő, és Janie felugrott. Hölgyeim és uraim! Itt az önök kapitánya beszél. Hála istennek! - gondolta Janie. Miután fél órát vártak a kifutópálya végén félreállítva, a két eredeti pilótát leváltották, és úgy tűnt, a két új pilóta végre hajlandó lesz az utasokkal kommunikálni. Mi több, még be is mutatkoztak, amikor felsiettek a fedélzetre. Janie remélte, hogy a másik kettőnek most jól megmossák a fejét, bár azért kételkedett ebben. Valószínűleg egy igazgatói irodában ültek épp, és siránkoztak meg panaszkodtak az utaskísérő személyzetre, és az egésznek az lesz a vége, hogy őt, Janie-t is behívják, és megteszik bűnbaknak. A Meridiannél minden pilóta-kontra-stewardess párbaj általában a stewardessek vereségével végződött. Ekkor megütötte a fülét valami, amit a kapitány mondott. ...hadd legyek őszinte önökkel! Nekünk ma Párizsba kellett volna repülnünk, amikor megkértek, hogy az önök gépét vezessük, mert a két előző pilótát, akiknek lejárt a készenléti ideje, le kellett váltani. Viszont előre figyelmeztettek, hogy itt egy dühös és engedetlen társasággal lesz dolgunk, és hogy ezt a plusz egy óra késést az egyik utasnak tudhatjuk be, aki a tiltás ellenére telefonált a rendőrségre, és hamis bejelentést tett. Tudom, hogy egy másik utast mentőautó vitt el, de nekünk azt mondták, az illető csak gyengélkedett. Tehát szeretném közölni önökkel, hogy én vagyok a 777-es járat kapitánya itt Chicagóban, és természetesen jó utat kívánok önöknek, repüljenek máskor is velünk és a többi, de: bárkit, aki nem engedelmeskedik a személyzet utasításainak, érkezéskor jogunkban áll átadni a hatóságoknak. Ez vonatkozik azokra is, akik a mobiltelefonjukat használják, vagy bekapcsolják a laptopjukat, mielőtt erre engedélyt kapnának. Hangsúlyozom, mi nagyon komolyan vesszük a biztonsági előírásokat. Elhisszük, hogy mindenkinek lehetnek fontos elintéznivalói, de egyszerűen nem tűrhetünk meg több rendbontást ezen a gépen. A többieknek pedig, akiknek nem állt szándékában így viselkedni, csak azt tudom mondani, hogy ugyanúgy kéne haragudniuk, mint nekem, azokra, akik megpróbálják semmibe venni az előírásokat. Janie Bretsen a kezébe temette az arcát, és azon tűnődött, hol találhatna egy zugot, ahová elbújhatna. Az utasok már így is vérben forgó szemmel néztek rájuk. Már más sem hiányzott, mint egy újabb bunkó a pilótafülkében, hogy olajat öntsön a tűzre a mikrofonon keresztül! Janie felállt, hogy elinduljon a konyhafülkébe. - Elnézést, kisasszony! - állította meg egy kulturált női hang, és mikor Janie megfordult, Douglas szenátor asszonyt látta a konyhafülke bejáratánál. - Ó, igen. Rettenetesen sajnálom! - mondta Janie, még mindig a hallottak hatása alatt. Ismerte Sharon Douglast a tévéből, de fogalma sem volt, hogy ő is a gépen van, mindaddig, amíg a jegykezelési részlegtől nem közölték vele, hogy változás történt, és a szenátor asszonyt áttették az első osztályra. - Ön a vezető utaskísérő? - kérdezte a nő. Janie bólintott, aztán eszébe jutott, hogy illene kezet nyújtania. - Igen. A nevem Janie Bretsen... - mondta, gyorsan hozzátéve: - ...szenátor asszony. Sharon Douglas kezet fogott vele, majd fejével a pilótafülke felé biccentett. - Ezek mind ilyen utálatosak? - Kérem? - A pilóták. Mindegyik ilyen katonás és fegyelmező hangnemben beszél az utasokkal? Janie érezte, hogy a vér teljesen kiszalad az arcából. Egy nagyon befolyásos nő állt vele szemközt, és ha csak egyetlen rossz szót szól, az állásával játszik. Sharon Douglas látta, milyen kényelmetlen helyzetbe hozta Janie-t, aki igyekezett valami biztonságosan semmitmondó válasszal előállni. - Nézze, Janie! - mondta a szenátor asszony, felemelve a jobb kezét. - Tudom, mire gondol, de semmi baj. Tudom, attól fél, hogy bármit mond nekem, az állásába kerülhet. Ez azonban nem így - 37 -

van. Magánemberként kérdezem, mert szeretném kideríteni, hogy mi itt a gond. Valamiért ennek a légitársaságnak minden egyes dolgozója olyan elkeseredettnek és dühösnek tűnik. - Hát... - Megnyugtatná, ha becsületszavamat adom, hogy bármit is mond nekem, semmi következménye nem lesz magára nézve? - Igen, tisztelt asszonyom - felelte Janie, és közben idegesítette a tudat, hogy a szeme akaratlanul is tágra nyílt a nem várt, szorongató helyzetben. - Helyes. Akkor először is ne hívjon szenátor asszonynak meg tisztelt asszonynak. A nevem Sharon. Most pedig legyen szíves, mondja el, mint nő a nőnek, négyszemközt, hogy mi a fene folyik ennél a légitársaságnál! Janie az órájára nézett, mielőtt válaszolt volna. - Nem szívesen kérdezem, de... nem várhatnánk ezzel addig, amíg befejezem a vacsora felszolgálását? Sharon Douglas készségesen bólintott. - Hogyne. Majd ha ráér. A mellettem levő ülés üres... de ezt úgyis tudja. - Jövök, amint végeztünk. Ígérem - mondta Janie. Érezte, hogy még mindig szaporábban dobog a szíve, ahogy a politikusnő, akit a légiközlekedési ágazatban a legbefolyásosabb személyiségnek tartottak, visszatért a helyére az első osztályon. Janie átment a konyhafülke másik végébe, és a függönyön keresztül belesett a turistaosztályra, miközben azon tűnődött, vajon ki lehet-e egyáltalán még engesztelni valamivel az utasokat. Ritkán szembesült ilyen heves dühkitöréssel egy-egy járaton. Igaz, eddig még arra sem volt példa, hogy már a felszállás előtt jelentést kellett volna írni a személyzet két tagjáról. A férfi utaskísérő, Jeff Kaiser esetében nem volt más választása, miután olyan arrogánsan lépett fel a turistaosztályon utazó egyik fiatal anyukával szemben, ráadásul ezt követően, amikor megfeddte a viselkedéséért, a férfi egyszerűen félrelökte, a következő szavak kíséretében: „Vigyázz a hátsódra, cicus!”. A Meridiannél mindennemű nemkívánatos testi kontaktus elegendő ok volt ahhoz, hogy valakit kirúgjanak, de még ha ez nem is lett volna így, a fickó viselkedése akkor is tűrhetetlennek számított. Aztán itt volt Susan, egy veterán stewardess, aki óriási felfordulást okozott Mr. és Mrs. Laóval kapcsolatban, amikor az asszonyt lehurrogta, mert az nem akarta megengedni, hogy Susan belenézzen a táskába, amiben a laptopja volt. A férj, amikor ezt meghallotta, teljesen kikelt magából, Susan pedig nem a közvetlen felettesének, Janie-nek tett jelentést, hanem egyenesen az újonnan érkezett kapitányhoz fordult, aki hátrajött, és hatósági közbelépéssel fenyegette meg a Lao házaspárt, amivel tovább hergelte az utasokat. Semmi kétség, a házaspár bírósági ügyet fog csinálni az incidensből. Elképesztő! Janie egy pillanatra lehunyta a szemét és megdörzsölte a homlokát. Most ezzel a kapitánnyal is szóváltása volt az ügy miatt, és mivel jól felidegesítette, valószínűleg egy újabb pilóta panaszát zúdította a nyakába. Hát nincs ennél a vállalatnál senki, aki csak egy kicsit is szeretné a munkáját? - tűnődött Janie. Nagyot sóhajtva elengedte a függönyt, és visszafordult, hogy egy körsétát tegyen az első osztályon. Legszívesebben lerogyott volna az egyik üres ülésre, hogy semmiről se kelljen tudomást vennie. Ez ugyanolyan volt, mint amikor húsz évvel ezelőtt a Pan Am vívta haláltusáját a szemük láttára, miközben mindenki sűrűn bizonygatta, hogy ilyesmi nem történhet meg. Janie akkoriban főiskolás volt, amikor az ismerős kék-fehér gépeket betolták a hangárba, és lehúzták a rolót. Janie úgy érezte magát, mint olyasvalaki John Lennon halálhíre hallatán, aki a hatvanas-hetvenes években volt fiatal. Számára ezzel ért véget az ártatlanság kora, és még rengeteg fiatal lány érzett hasonlóképpen, akik arról álmodoztak, hogy egyszer majd a Pan Am vagy a Meridian csillogó gépcsodáin fognak dolgozni mint csinos stewardessek. A légitársaságok mindig is valami különös, egzotikus világot jelentettek, ahol az élet csupa utazásból, szórakozásból, korlátlan lehetőségekből áll. Az itt dolgozókat sokan különleges, érdekes embereknek hitték, akik izgalmasan éltek, egy olyan világban, amelyben egyszerűen ismeretlen fogalom a depresszió, a bizonytalanság. Most mennyire kívánta, bárcsak igaz lett volna mindez! De a depresszió mindennapjaik velejárója lett, különösen az elmúlt öt évben, amikor a valaha oly büszke légitársaság, amelynél dol- 38 -

gozott, kátyúba jutott, és kezdte elveszíteni az utasait, akiknek a kényeztetése pedig mindig is a Meridian legfontosabb szempontja volt. Már azelőtt is komoly anyagi gondokkal küzdöttek, hogy a Pentagont és a Világkereskedelmi Központot ért borzalmas támadások után a kormány úgy döntött: közpénzekből próbálja megmenteni a légitársaságokat. Janie ezek után arra számított, hogy újult erővel jelenik majd meg a cégnél az elkötelezettség, hogy minél nívósabb szinten szolgálják ki az utasokat, de nem így történt. Minden visszaállt a régi, abnormális kerékvágásba. - A Meridian - mondták neki egyszer - a lehető legjobb légitársaság, a szolgáltatásnyújtás iskolapéldája, a világ első számú légiforgalmi cége, amelyre az összes többi odafigyel, példáját követi. És az elmúlt évtizedekben így is volt, Janie épp ezért nézte végig annál fájóbb szívvel, ahogy a Meridian erről az elsőrangú helyről egyre lejjebb csúszik a megalázó középszerűségbe, sőt annál még sokkal mélyebbre. Ez kicsit olyan volt, mintha a Diornál kínai farmert kezdtek volna árulni, vagy mintha a Ritzben hot dogot szolgáltak volna fel másnapos kifliben, műketchuppal, gépkólával. De nem, gondolta Janie, ez még annál is rosszabb. Mert a Dior és a Ritz továbbra is őrzik nevük méltóságát A Meridian viszont már egy munkásjáratokat közlekedtető autóbusz-társaság szintjét is kezdte alulmúlni. Janie csendben lépdelt az első osztály ülései között. Sharon Douglas egy szemellenző és egy pár füldugó segítségével végre elaludt, Janie pedig próbált visszaemlékezni, miket is mondott a szenátor asszonynak. A vacsora után két órán át beszélgettek - vagyis inkább ő beszélt, a nő pedig csak hallgatta. De mit is mondott neki? Nem emlékezett pontosan minden szóra, de ha a nő mégsem állja a szavát, Janie tudta, hogy a karrierjének vége abban a pillanatban, ahogy a Meridian igazgatósága megtudja, hogy jártatta a száját. Nem mintha hétpecsétes titkokat árult volna el a szenátor asszonynak, arról viszont senki sem tudott nála többet, hogy milyen rosszra fordultak a dolgok a Meridiannél, már ami az utasokkal szembeni bánásmódot illeti. A nő arra volt kíváncsi, hogyan zajlik áltálában egy út, és hogy miben gyökereznek a problémák, Janie pedig elmondta neki. - Annyi a gond, hogy nem is tudom, hol kezdjem... - Mondja el például - nógatta Sharon -, hogy ebben a pillanatban mi aggasztja leginkább! Mondjon el nekem mindent, amit a társaság elnökének mondana, már amennyiben az az ember hajlandó lenne végighallgatni magát! Janie először is azokat a gyűlöletes kis cetliket említette, amiket még indulás előtt talált a stewardess-öltözőben, a fachjában. Nemcsak azokról volt szó, amelyeket a kolléganői írtak, akik szerint Janie a vezetőségnek pedálozott, hanem azokról, amelyekkel maga a vállalat árasztotta el folyamatosan. Mindegyik hivatalos figyelmeztetés ugyanazzal a mondattal zárult: „Azonnal teljesítendő! Mindennemű kötelességmulasztás szigorú eljárást von maga után, és legsúlyosabb esetben akár elbocsátáshoz is vezethet!” - Remek érzés már eleve így kezdeni egy utat! - mondta Janie. - Még el sem indult az ember, és már ilyen kedves kis üzeneteket talál, mint: „Bretsen, J., múlt héten több szemtanú szerint lefutott szemű harisnyában jelent meg. Többet ne forduljon elő!”, vagy „Bretsen, J., múlt hónapban két percet késett. Ez már a második ilyen alkalom volt az elmúlt fél évben, öt késés után hivatalosan felelősségre vonjuk!” - és így tovább. Tudja, rövid ideig én voltam az utaskísérők ideiglenesen megbízott repülőtéri koordinátora, amolyan igazgatójuk, de én soha nem piszkáltam volna az embereimet ilyen kicsinyes ügyek miatt, és főleg nem ilyen piti módon! - Ez az én társaságom is - folytatta Janie -, de nem engedik, hogy segítsek. Egyáltalán semmiben. Csak azt várják tőlem, hogy a feletteseim arcába vágjam a szakszervezeti szerződésemet, és vigyorogva közöljem: „Látják? Nem kényszeríthetnek, hogy repüljek. Át kell passzolniuk háromszáz fizető utast a Deltának, pedig nekünk is jól jönne az a pénz, de Janie-nek már elege van abból, hogy a szakszervezet a bőrt is lenyúzza róla!” - És, ha mégis sikerül kicsivel többet nyújtania, azt értékeli a vállalat? Janie keserűen felnevetett - Ugyan már, hova gondol? - Soha nem kap semmilyen pozitív visszajelzést? - firtatta a szenátor asszony. - A pilótáknak van egy mondásuk: ezer dicséret sem számít annyit, mint egyetlen fejmosás. Ugyanez a helyzet velünk, stewardessekkel is. Aztán ott van a szakszervezet. A vállalat meg akar - 39 -

szabadulni tőle, mert azt akarják, hogy sztrájkolni kezdjünk, mert le akarnak cserélni minket, és a szakszervezet egyre azon van, hogy a cég tartsa magát a szerződéshez. Szóval én ezt mind megértem, csak hát... - Csak még mindig magáénak érzi ezt a légitársaságot. - Pontosan erről van szó. Ráadásul van egy-két részvényem is, ami még tovább bonyolítja a dolgot. Tudja, ha azt teszem, amit a szakszervezet mond, akkor egy kicsit magam alatt is vágom a fát. Nesze, nesze, Meridian! Au, ez fájt! Milyen lenyűgöző érzés, gondolta Janie elragadtatva, hogy az Egyesült Államok egyik befolyásos, nagy hatalmú szenátorának van türelme végighallgatni az ő közel kétórás panaszáradatát. - Szeretnék rájönni, Janie, hogy hol csúszott hiba ebbe a gépezetbe - magyarázta Sharon Douglas. - Valószínűleg a Meridiannek a legrosszabb a híre, ami a szolgáltatásait illeti, de manapság szinte az összes többi légitársaság is tele van boldogtalan, elégedetlen, túlterhelt alkalmazottakkal, kritikán aluli bánásmóddal, és emiatt méltán haragos utasokkal. A repülőtéren, magán a gépen, a pilótafülkében, a kifutópályán... bármerre nézek, mindenkinek elege van az utasszállításnak ebből a formájából, a magához hasonló dolgozóknak pedig elege van a vállalatukból és az utasokból. A baj csak az, hogy mindez egyre veszélyesebbé válik. - Arra céloz, hogy a fedélzeten kontrollálhatatlanná válhatnak bizonyos szituációk? Amikor a feldühödött utasok veszélyes dolgokra ragadtatják magukat? A szenátor asszony bólintott. - Volt már önnek személyesen is ilyen tapasztalata? - Nem... még nem - felelte Janie habozva, és úgy döntött, inkább nem említi azt az egy hónappal ezelőtti esetet, amikor az első osztályon egy tökrészeg férfi inzultálta, amikor áthajolt fölötte, hogy elvegye az ablak mellett ülőtől a tálcát. Nem is tudta volna kellően érzékletesen elmondani, milyen sokkot élt át, amikor rádöbbent, hogy a férfi szó szerint beleharapott a bal mellébe a melltartón keresztül. Janie legalábbis azt várta, hogy azonnal felpattan valahonnan egy biztonsági ember, odajön, és fülön csípi a gazembert, de persze semmi ilyesmi nem történt. Janie annyira elképedt, hogy szinte lebénult, és nemhogy pofon nem vágta az illetőt, még csak szólni se tudott mit... és amikor a vezetőség finoman, de határozottan lebeszélte róla, hogy beperelje az ipsét, ezzel az ügy le is zárult. Különben is, jobb, ha csak úgy gondol rá, mint egy rossz álomra. - Ahogy én látom, itt már nem is igen lehet szolgáltatásról beszélni - folytatta Douglas. Meggyőződésem, hogy a Meridian vezetősége legszívesebben még az üléseket is eltávolítaná a gépről, és bőrszíjakat erősítene a mennyezetre, hogy az utasok abba kapaszkodva, állva tegyék meg az utat, csak hogy még több profitot termeljenek. Persze, ott az FAA, ahol azért tudják, hol a határ... - Ez a patkány-elv - mondta Janie. - Milyen? - hajolt Sharon Douglas közelebb. - A patkányok a labirintusban. Ez egy ősrégi kísérlet, még az egyetemi pszichológiatanulmányaimból emlékszem rá. Ha túlzsúfolt környezetbe helyezték a patkányokat, az állatok viselkedése a zsúfoltság mértékével egyenes arányban egyre furcsább és kiszámíthatatlanabb lett. Minél nagyobb volt a tömeg, annál arrogánsabbak, annál idegbetegebbek lettek. Megjelent a kannibalizmus, a patkányok küzdeni kezdtek egymással, némelyik katatóniás görcsöt kapott... nem bírták elviselni, és úgy látszik, az emberekkel is ugyanez a helyzet. - Az embereken a személyzetet érti? - Persze, meg az utasokat. Janie fejében kezdett halványulni a beszélgetés emléke, ahogy az elülső konyhafülkénél megállt, kezében egy pléddel, és az utasokat nézte, hogy vajon kinek lenne szüksége rá. Az első osztályon most csend honolt és nyugalom, és egy utas kivételével mindenki aludt. Az ablakokon túl időtlen feketeség látszott csak, ahogy az Atlanti-óceán felett repültek, egyre közelebb érve ahhoz a látóhatáron izzó szürkületi fénycsíkhoz, amely akkor éppen Európa keleti vidékei fölé ért, kijelölve a nappal és az éjszaka határmezsgyéjét. Janie hallotta valahol, hogy az űrhajósok naponta tizennyolcszor látták ezt az alkonyzónának is nevezett fénycsíkot az űrből. Egy az Atlanti-óceán fölött keletnek tartó járat kétszer is látta, egyszer, amikor nem sokkal felszállás után lement a nap, másodszor meg egy rövid éjszaka után, amit a hideg víz felett repülve töltöttek. Janie nagy levegőt vett, és érezte, hogy elernyed a válla. Már nem is emlékezett, mikor volt utoljára, hogy valaki tényleg odafigyelt rá és meghallgatta a szavait. Persze, Janie tudta, hogy - 40 -

Sharon Douglas nem fog most azonnal rohanni a szenátusba, hogy egy csapásra mindent rendbe hozzon. Janie már rég nem ringatta magát illúziókba a karrierjét illetően. Ideje lesz elgondolkodnia rajta, hogy új munkahely után nézzen.

Tizennegyedik fejezet Heathrow repülőtér, London 7 óra 58 perc (helyi idő)

Garth Abbott másodpilóta a kis hotelszoba ablakában állt, egyik kezével aranysújtásos uniformisát gombolta éppen, miközben a másikkal a mobiltelefonját szorította a füléhez, amennyire csak tudta, mintha legalábbis ezzel kipasszírozhatott volna még egy-két szót az immár süket készülékből. Hogy az ördögbe értette azt, hogy „talán”? A gondolatai szélsebesen repültek hazafelé, a feleségéhez, több ezer kilométerre lévő wisconsini otthonukba, miközben torkában a már jól ismert félelem emészthetetlen gombócot formált - van valami, ami miatt aggódnia kéne? - Csütörtökön találkozunk - mondta a telefonba. - Talán - mondta a felesége, és letette. Garth az órájára nézett, és megkönnyebbülten állapította meg, hogy még mindig rendelkezésére állt az a huszonöt perc, amit arra szánt, hogy lemenjen az étterembe, és belapátolja a reggelijét, még mielőtt megjelenne „Napsugár kapitány”, hogy elrontsa a nap hátralevő részét. Londonban most volt reggel nyolc óra, Wausauban pedig hajnali kettő. Meglepte a felesége hívása, aki tudta ugyan, hogy a telefonját mindig bekapcsolva tartja, de általában nem szokta hívni. Talán amiatt aggódik, hogy nem érek vissza időben? De hiszen mindig pontosan hazajövök, amikorra mondom... Garth behúzta a cipzárt gurulós táskáján, feltette a sapkáját, és még egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, mielőtt kilépett az ajtón. Kimondottan hálás volt, amiért a beérkező járat ennyit késett, így ugyan többórányi extra alváshoz jutott, de most hirtelen ugyanolyan fáradtnak érezte magát, mintha az eredeti beosztásnak megfelelően hajnali, vagy inkább mondjuk úgy, éjjel kettőkor kellett volna felkelnie. Talán azért idegeskedik, mert Phil Knighttal kell repülnöm. Lehet, hogy nem kellett volna megosztanom vele az aggályaimat. A harmadik emeleti lift előtt még nem várakozott a személyzet egyetlen másik tagja sem, aminek Garth titokban örült egy kicsit. Az agya most a lehetséges válaszokat latolgatva zakatolt, és lehetőleg nem akarta, hogy a fejtörésben bármi is megzavarja. Mint egy számítógép, amelynek az volt a rendeltetése, hogy minden kapacitását arra használja, hogy megpróbálja kiszámolni a pí milliomodra pontos végső értékét, Garthnak le kellett küzdenie az erős vágyat, hogy lerogyjon egy székbe, és magába süppedve megpróbáljon választ találni - egyrészt kíváncsiságból, másrészt félelemből. Édes istenem... csak nem azt fontolgatja, hogy elhagy engem? Ennek a lehetősége már hónapok óta ott lappangott a tudatalattijában, mint valami szűnni nem akaró hatású méreg, de a felesége egyre csak állította, hogy ő elégedett. Voltak ugyan kisebb összezördüléseik, és Garth most rádöbbent, hogy eddig következetesen visszautasította annak a lehetőségnek a végiggondolását, hogy a feleségének esetleg szeretője lenne. De néha olyan ijesztően merengő lett a tekintete, hogy Garth most már elbizonytalanodott, és aggódni kezdett - a felesége esetleg készen áll elhagyni őt, csak még ő maga sem tud róla? De egy bizonyos ponton túl már nem voltak szavaik, hogy kifejezzék egymásnak az elégedettségüket, és Garth arra a következtetésre jutott, hogy a nemek között tátongó szakadékot nagy valószínűséggel nem is lehet verbálisan áthidalni. Ha ő a Marsról érkezett, akkor a felesége nem is a Vénuszról, hanem valahonnan egy másik naprendszerből jött. A földszintre érve Garth átnyargalt a hallon, és egy kisebb páfrányerdőt megkerülve, benyitott az étterem duplaszárnyú ajtaján, de már túl későn vette észre, hogy Knight ott ül a bejárat mellett az egyik asztalnál. - 41 -

- Ó! Hát itt van, Phil? - mondta Garth erőtlen hangon, amikor legnagyobb bánatára látta, hogy Knight is észrevette őt. Egy mosolyt erőltetett az arcára, de nagyon meglepte volna, ha a kapitány viszonozza. Phil Knight védelmezőn hajolt a müzlis tálkája fölé, és csak biccentett a másodpilótának, aki a karjával még mindig a reggelijét védelmező kapitány balján lévő üres székhez lépett. - Jó reggelt! - Phil Knightnak végre sikerült ennyit kinyögnie. Garth kihúzta a széket, és leült. Knight előtt az USA Today aznapi, nemzetközi kiadását pillantotta meg az asztalon, de az újság össze volt hajtva, szemmel láthatólag még bele sem néztek. - Szóval - kezdte Garth olyan kedélyesen, amennyire csak tőle tellett -, ezúttal sikerült bejutnia a városba? - Fogalma se volt, miért kérdezte, hiszen már előre tudta a választ. - Úgy érti, Londonba? - kérdezett vissza Knight. Nem, te szerencsétlen, hanem Bangkokba! - gondolta Garth, de gondosan ügyelt rá, hogy a fejében visszhangzó ingerült válasz biztonságos távolban maradjon a szájától. - Igen - mondta. London belvárosába. - Nem - vágta rá Knight olyan élesen, hogy Garth meglepődött - Ööö... egy pilótabarátommal vacsoráztam, aki itt lakik a környéken. Na persze, gondolta Garth. Lefogadom, hogy a szobájában ült, és egy nyelvkönyvet tanulmányozott. Még életemben nem láttam ilyen kapitányt, aki ennyire rettegne a külföldi irányítóktól! Egy pincér sietett alaposan megrakott tálcával a szomszédos asztalhoz, kicsit meglökve Garth székét, ahogy elviharzott mögötte. A következő pillanatban egy másik pincér jelent meg az asztaluknál kávéskannával a kezében és ellenszenvesen unott kifejezéssel az arcán. - Mit hozhatok reggelire? - kérdezte. Garthnak amúgy is elvette az étvágyát Carol furcsa válasza a telefonban, de most még az a maradék is elszállt Knight társaságában, ezért csak megrázta a fejét. - Köszönöm, én csak kávét kérek. A pincér kitöltött egy csészével, majd eltűnt, és az asztalra megint az a tapadós, kínos csend telepedett, amihez Garth már hozzászokott Phil Knight társaságában. Egy kis cukrot tett a kávéjába, és miközben szórakozottan kavargatta, elkezdte az egyik cikket olvasni az összehajtogatott újság címlapján. Legszívesebben elvette volna, hogy kihajtsa, és végigolvassa az egészet - a cikk arról a részvényről szólt, amiben ő is érdekelt volt -, de Knight furcsán állt hozzá az ilyesmihez. Ha az ő újságjáról, könyvéről, bármijéről volt szó, nem szerette, ha mások babrálnak vele. Hacsak valaki hozzányúlt és egy centivel arrébb tolta valamijét, máris fojtott dührohamot kapott - nem kiabált, csak érezni lehetett a feszültségét -, mintha maga az a tény, hogy valaki hozzáért valamihez, amit Phil Knight valahova lerakott, megkérdőjelezte volna azt az elhatározását, hogy annak a valaminek márpedig ott kell lennie. Garth abbahagyta az olvasást, és emlékeztette magát, hogy vegyen magának ő is egy újságot, mielőtt elindulnak a szállodából. Knight megint minden figyelmével a müzlijére koncentrált, óvatosan lapátolva befelé egyik kanállal a másik után, és ahogy beesett vállával az asztal fölé görnyedt leginkább Richard Nixonra emlékeztetett. Még két hét és két nemzetközi járat volt hátra, mire végre letelik a hónap, ameddig Knighttal kell repülnie. Garth igyekezett mindent megtenni, hogy távol tartsa magát tőle: először mindig gondosan megvizsgálta, milyen utakra milyen párosítást választott a kapitány, és ő csak ezek után jelentkezett a saját választásával, ami rendszerint pontosan az ellenkezője volt a kapitányénak. A pilóták minden hónapban átestek ezen a rituálén, amíg kiválasztották az utakat, ahová repülni szerettek volna, de esetenként, mint például most is, már a puszta emocionális túlélés volt a tét. - Veszélyes ember? - kérdezte Carol. - Nem, nem veszélyes, és még csak nem is alkalmatlan - mondta Garth. - Csak hát... nem bízik magában. Engem pedig szerintem kifejezetten utál, pedig tudod, hogy nem vagyok paranoiás. De úgy tűnik, hogy a másodpilótákat általában utálja, mindet, en bloc. Garth hirtelen nyikorgásra lett figyelmes, mint amikor valaki hátratolja a székét. Felnézett, és látta, hogy Knight feláll az asztaltól, felkapja a táskáját, és se szó, se beszéd, elindul az ajtó felé. - A busznál találkozunk! - szólt a kapitány után. De választ nem kapott. - 42 -

A Meridian 6-os járatának fedélzetén, Heathrow repülőtér, London 8 óra 45 perc (helyi idő)

Janie Bretsen már ki is kapcsolta a biztonsági övét, mire megszólalt az erre engedélyt adó csengőszó pár másodperccel azután, hogy a 777-es lefékezett a heathrow-i kapunál. A bal oldali első ajtónál kikapcsolta a vészcsúszdát, majd az első osztályra ment, összekészíteni a Levy házaspárt, hogy ők hagyhassák el elsőnek a gépet. Egy szemrehányó pillantást vetett Lara Richardsonra, aki már a harmadik utaskísérője lesz, akiről ezzel az úttal kapcsolatban jelentést kell írnia. A pilóták már megkezdték a felkészülést a londoni leszálláshoz, amikor Lara oda merészkedett Janie-hez, és elmondta, amit a lányukról megtudott, és hogy a házaspárnak mi mindent kellett és kell kiállnia, Janie azonnal átültette őket az első osztályra, de addigra Levyék már végigültek egy kibírhatatlan éjszakát a többi utassal együtt az agyonzsúfolt turistaosztályon. Az ottani ülések önmagukban is elég okot szolgáltatnak az utasoknak a dühöngésre, gondolta Janie. A földön elvileg kilencven másodperc alatt ki tudják üríteni a gépet, ha vészhelyzet van, de minden stewardess tudta, hogy ez csak elméleti számítás. A gyakorlatban az utasok olyan közel ültek egymáshoz és olyan kevés hely volt a lábuknak, hogy öt-hat percbe is beletelne, mire mindenki kiszállna. Ilyen körülmények között hagyni egy amúgy is idegroncs házaspárt egy egész éjszakára már-már a kegyetlenség határát súrolta. Janie előrement a pilótafülkébe, hogy a vállalat műholdas telefonján felhívja a Swissair londoni operációs főnökét, akikkel a Levy házaspár továbbrepül; megígérte, hogy a kapunál fogja várni a két utast, és elintézi, hogy gyorsan átessenek a vámvizsgálaton. Ezek után Janie a zürichi kórházat is felhívta, és levegőt sem mert venni, amíg meg nem hallotta, hogy Janna Levy életben van - ezt a reménykeltő hírt azonnal közölte is a házaspárral. Janie maga is a könnyeivel küzdött, amikor megölelte Anna Levyt a gép ajtajában. - Együtt fogok imádkozni önökkel a gyermekükért! - Köszönjük! - mondta Chuck Levy, és a kezét nyújtotta. - És szeretnék még egyszer bocsánatot kérni a személyzet minősíthetetlen viselkedéséért. - Nem tesz semmit. Hálásak vagyunk a segítségéért. - Chuck Levy a feleségéhez fordult, hogy átölelje, amikor megérkezett a Swissair delegációja, hogy üdvözölje őket. - Itt az egyik autónk, amely azonnal a zürichi gépükhöz viszi önöket - mondta a Swissair állomásigazgatója. - A csomagjaikat épp most rakjuk át, és amint megérkeznek Zürichbe, a kollégáink már a gépnél fognak várni, és azonnal a kórházhoz viszik önöket. Együttérzően támogatták a házaspárt, miközben lekísérték őket a lépcsőn. Janie gombócot érzett a torkában, ahogy nézte a jelenetet. Miért nem tudunk mi is így bánni az utasainkkal? - Elnézést, ki a vezető utaskísérő? - kérdezte egy Meridian-egyenruhás fiatal nő. - Én vagyok - felelte Janie. - Segíthetek? - Sürgős üzenetem van J. Bretsen számára.

Néhány kilométerre a Heathrow-tól Garth Abbott visszatolta a táskája húzófogantyúját a helyére, és beemelte a minibuszba, amely a hotel előtt várt rájuk. Amikor beszállt, először gondosan végignézett az üléssorok között, és megállapította, hogy Phil Knight már a buszon van. Szokásához híven a kapitány a leghátsó sorban foglalt helyet, és mereven bámulta az előtte levő ülés háttámláját. A másodpilóta kiszúrt egy üres ülést az ablak mellett a busz közepén, biztonságos távolban Knight fertályától, ahol még kénytelen lett volna diskurzust kezdeni vele. A táskáját felrakta a csomagtartóba, és az üres hely mellett ülő utas térdén és ölén átevickélve leült, majd a szeme sarkából egy pillantást vetett az útitársára. A férfi legalább olyan üres tekintettel meredt maga elé, mint Phil Knight, és egy röpke pillanatra Garthnak az a gyanúja támadt, hogy a fickó talán maga Phil Knight, második példányban. Röhögnie kellett a gondolatra, de aztán elfojtotta magában, és kicsit alaposabban szemügyre vette a mellette ülő férfit. Harminc-negyven év között lehetett, gondosan nyírt fekete hajzattal, drága öltönyben. A nyakkendőjét meglazította, az inge felső gombját kigombolta, és frissen volt borotválva. - 43 -

Garth kinézett az ablakon, majd vissza a férfira, különösen a kezére. Jegygyűrűt látott rajta, a jobb keze középső ujján pedig valamiféle pecsétgyűrűt. Garth a busz közepe felé hajolt, mintha a felszállókat nézné, és így egy pillanatra alkalma nyílt közelebbről is szemügyre venni a gyűrű vörös kövébe ágyazott aranyszínű emblémát. Kaduceus volt, Merkúr kígyós botja, az orvosi hivatás nemzetközi szimbóluma. Szóval orvos. A férfi ekkor a másodpilóta felé pillantott, és Garth sietve elkapta a tekintetét, kissé zavartan, hogy leskelődésen kapták.

Brian Logan az éjszaka nagy részét London belvárosában, egy parkban töltötte, abban, amelyet különösen kedveltek Daphnéval, amíg a rendőrség udvariasan be nem ültette egy taxiba, hogy visszamenjen a Heathrow-hoz közeli szállodájába. Brian emlékezett rá, hogy kifizette a taxisofőrt és visszautasította az ajánlkozását, hogy bekíséri a recepcióig. Arra is emlékezett, hogy megfordult a fejében: ledől a hallban az egyik kanapéra, ám a táskája a szobájában volt, ezért előbbutóbb úgyis fel kellett mennie, meg azért, hogy lezuhanyozzon és megborotválkozzon reggel indulás előtt. Függetlenül attól, hogy érezte magát, nem érkezhetett meg Fokvárosba így, mint egy szakadt csöves. Azt mindenesetre jó jelnek tartotta, hogy egyáltalán még érdekli, hogy néz ki. Feltámolygott a szobájába, lehámozta magáról a ruháit, bemászott a paplan alá, és összegömbölyödött. Végül nagy nehezen sikerült elaludnia, miközben Daphnéra gondolt, a londoni estéikre, és hogy milyen fantasztikus érzés volt, ha egyszerűen csak átölelhette. Arra ébredt, hogy a reggeli napfény beömlik az ablakon, és lüktető fejjel azonnal hívta a Meridian ügyfélszolgálatát. Biztosra vette, hogy lekéste a gépét, és szinte megkönnyebbülést érzett erre a gondolatra. - Nem, uram, a 6-os járat Fokvárosba ma reggel késni fog - mondta az alkalmazott. - A gépet áttették, jelenlegi információnk szerint kilenc-negyvenötkor indul. - Brian letette a kagylót, miközben a fejében furcsa emlékek kavarogtak az elmúlt éjszakáról. Amikor húsz perc múlva lement a hallba, felkavarodott a gyomra az étteremből felé szálló reggelik illatától. Evésre még csak gondolni sem tudott, minden idegszálával az előtte álló tortúrára összpontosított, amit egy többórás repülőút jelentett egy olyan gépen, amely a Meridian emblémáját viseli. Már attól felfordult a gyomra, ha csak meglátta ezt az emblémát a jegyén, és megint az járt a fejében, hogy le kéne mondania az utat. De már túl késő, a vendéglátói nem találnának másik kardiológust a helyére. Muszáj volt mennie, nem tehetett mást. Az út a hoteltől a hatalmas reptér északi részén lévő 4-es terminálig másból sem állt, mint alagutak egymásutánjából és autók viszolyogtató áradatából. Brian a többieket követve leszállt a kisbuszról, miközben azon tűnődött, hogyan kelthet ekkora feszültséget benne egy légitársaság nevének már a puszta felirata is a bejáratnál. Odabent pedig mindenhol a Meridian emblémájába ütközött. Lépten-nyomon az arcába tolakodott, gúnyolta, ingerelte, és a végén olyan éktelen dühöt váltott ki belőle, amiről ő maga is tudta, hogy az már kóros. Herkulesi feladat volt végigállni a sort, és átadni a jegyet az alkalmazottnak anélkül, hogy Brian darabjaira hullott volna. Háromszor kellett visszamennie a monitorhoz, hogy megnézze, hányas kaputól indul a gép, mert az agya egyszerűen képtelen volt tárolni ezt az egyébként fontos információt. A harmadik kísérlet után végül lefirkantotta a számot egy darab papírra, de a cetli azonnal ugyanolyan ellenséges érzelmeket váltott ki belőle, mint maga a tény, hogy a Meridian egyáltalán még üzemel. Kényszerítette magát, hogy inkább megjegyezze a számot, a papírdarabot pedig összegyűrte, és olyan messzire hajította, amennyire csak tudta. A mozdulatnak szemtanúja volt egy rendőr is, aki általában nem tűrte a szemetelést, de volt valami a vétség elkövetőjében, ami a közeget óva intette attól, hogy megrója a viselkedéséért. Valami elemi, mély haragot látott az arcán, és különben is a papírgalacsin, amit eldobott, azonnal begurult a pénzautomata alá, és ott jótékonyan eltűnt. Ha nincs bizonyíték, nincs bűntett, zárta le magában az ügyet a rendőr, a fajtájára jellemző briliáns logikával.

- 44 -

Ahogy a 6-os járat Londonból induló utasai a Heathrow jegykezelő pultjaihoz járultak, James Haverston, a Meridian állomásigazgatója sietve a szolgálati lépcső tetejéhez ment, majd megállt, hogy ellenőrizze a listáját. Milyen elavult módszer ez a csiptetős mappa, gondolta, de azért jó szolgálatot tesz. A számítógép már beszállás előtt órákkal kinyomtatta a beosztást, de most Jamesre hárult a fölöslegesen bonyolult feladat, hogy a Chicagóból érkezett átutazókat a megfelelő kapuhoz terelje, ahol majd előbb-utóbb végül visszaszállhatnak ugyanarra a gépre, amivel jöttek. James számtalanszor könyörgött már a Meridian denveri fejeseinek, hogy tartsák a továbbutazókat a gépen, de a heathrow-i vezetőség erről hallani sem akart. Végtére is, a repülőtéren rengeteg kereskedő várt arra, hogy legális trükkökkel megfossza a beérkező utasokat pénzük kisebb-nagyobb részétől... James rádiója sípolva kelt életre, ahogy az egyik alkalmazott valamit kérdezett. - Megismételné? - Az átszállók száma kellene a 6-oson, James - mondta egy mély női hang akkurátusan. - Százhat átszálló Fokváros felé - válaszolta James. Tudta, hogy mostanra már a továbbutazók java része valahol a 4-es terminál területén kóricál, jelentős csapást mérve a hitelkártyáikra, és tovább növelve a repülőgép összsúlyát a méregdrága „vámmentes” árukkal, amelyeket összevissza felvásároltak, ha kellett, ha nem. Némelyikük persze csak ült a kapu mellett révetegen, és várta, hogy visszaszállhasson a gépre, míg a szerencsés keveseket az első osztályról a Meridian úgynevezett VIP-várójába vitték kényeztetni. A váró piszkos ablakán át láthatták, amint a beérkezett Boeing 777-est elvontatják, és helyére beáll a továbbinduló 747-es, de erre nem nagyon figyelt senki. James már épp elindult volna lefelé, amikor egy stewardess jelent meg a lépcsőfordulóban, és filigrán, arányos alakja azonnal a felismerés kellemes érzését váltotta ki a férfiban, ahogy a nő felnézett rá. - Janie! Mi újság? Janie Bretsen felment a lépcsőn, és megölelte Jamest, majd bágyadtan rámosolygott, ahogy elhúzódott tőle. - Hullafáradt vagyok, James... - mondta sóhajtva. - De azért nagyon örülök, hogy látlak. - Miért hívtak be? - kérdezte James, de már előre sejtette a választ. Ő adta át az üzenetet az egyik alkalmazottjának, hogy ha beáll a gép a kapuhoz, menjen, és mondja meg Janie-nek, hogy azonnal hívja a denveri központot. - Csak nem vettek rá, hogy továbbmenj Fokvárosba?! - kérdezte James. Janie megrázta a fejét, és erőtlenül felnevetett. - Mintha nem tudtad volna már rég, te Júdás... - Janie! - védekezett James, és igyekezett mélyen megbántottnak hangzani. - Nem én javasoltam nekik! Én csak jelentettem, hogy a többi lány lebetegedett... - Na, mindegy, szóval a szokásos volt - mondta Janie, majd eltúlzott affektálással, nyafogó hangon imitálta őket - Naaa, Janieee, szépen kérünk! Ha te nem mész, nem lesz ki az előírt létszám, és akkor törölnünk kell a járatot, az állomásigazgatónak annyi, ki kell rúgnunk a teljes személyzetet, és nem repülhetünk többet Londonba... - A mindenit...! - nevetett fel James. - Ehhez nagyon értenek! Minimum egy Golden Globe-ot érdemelnének a kunyerálásban nyújtott kiemelkedő alakításukért! - Janie megint az előbbi siránkozó hangon folytatta. - Janie, esküszöm, semmit sem kell csinálnod, csak legyél ott a gépen, hogy meglegyen a létszám! Kapsz egy helyet az első osztályon, aludhatsz, vagy amit akarsz. Az a lényeg, hogy elindulhassunk, de te sem jársz rosszul: több fizetést kapsz... - És ki a vezető utaskísérő a járaton? - kérdezte James. Janie ismét felsóhajtott, ezúttal még elgyötörtebben, és beletúrt gesztenyebarna hajába. - Első számú kedvencünk, a vérforraló Judy Jackson. - Ezt nem mondod komolyan! Azok után, amilyen összetűzéseid voltak vele? - Az már a múlté, de ő még mindig nem bírta megbocsátani nekem, hogy annak idején felfüggesztettem. - Amikor te voltál Denverben az utaskísérők igazgatója? - 45 -

- Az ideiglenes igazgatója, hogy pontos legyek. Azok után védtelen öregasszonyokat kellett kirabolnom és gyermekeket molesztálnom, hogy visszanyerjem egy kicsit az önbecsülésem! - Mindig meglep, amikor itt látom. Nem tudom, miért nem szabadult még meg tőle a cég. Még életemben nem találkoztam gonoszabb nővel. - Miért szabadulnának meg tőle, James? - mondta Janie csípőre tett kézzel, haját hátradobva. - Ti, akik megtehetnétek, nem mondjátok el Denvernek, hogyan viselkedik itt, így nyugodtan folytathatja a kisded, rosszindulatú játékait, kergetheti a beosztottjait addig, amíg az ideg-összeroppanás szélére nem jutnak, bánhat durván az utasokkal, és cseszegetheti a pilótákat! - De azt legalább jól csinálja... - jegyezte meg James. - Elnézést a „cseszegetésért”. Nem hozzám méltó ez a szó. - Viszont teljesen igazad van, ami Jacksont illeti. - Mindegy, hagyjuk... Azért köszönöm, barátom - mondta Janie, és megveregette James karját. - Ha túlélem ezt az oda-vissza utat Jackson főnökasszonnyal, és nem purcanok ki a kínzókamrájában, akkor két nap múlva találkozunk! - Janie ezzel elindult vissza a kapuhoz, a férfi pedig kissé aggódva nézett utána. Annak idején, amikor először találkozott vele, Janie tele volt minden energiával, ami egy tizennyolc éves lányba belefér, a korához illő arccal és testalkattal - bár akkor már huszonhat éves volt, észbontóan csinos, és kicsi, de arányos testalkatával távolról szinte nem látszott többnek egy szépen felöltöztetett, jó alakú gyereknél, amíg az ember közelebb nem ment, és rá nem döbbent, hogy egy nagyon is érett nővel áll szemben. Janie-re mindig is egyfajta olyan sikk volt jellemző, amitől szexinek és kívánatosnak tűnt - ez lehetett az oka, hogy sok-sok évvel ezelőtt James egy ideig viszonyt is folytatott vele, és a féléves románc végül leginkább azért ért véget, mert James betegesen rettegett tőle, hogy a maga kétméteres testalkatával előbb-utóbb kárt fog tenni a filigrán kis nőben. Janie olyan törékenynek tűnt, pedig valójában minden volt, csak az nem. Viszont, gondolta James, az azóta eltelt idő könyörtelenül nyomot hagyott rajta. A küzdelmek nyomai egyre jobban megmutatkoztak az arcán, a szeme körül, a beesett vállán, ahogy az imént hátulról látta, amint elment... hogy egy óriási szívességet tegyen a főnökeinek, akik - és ebben James biztos volt - már két perccel később nem emlékeztek, mekkora áldozatot hoz az egyik alkalmazottjuk. Senki másnak nem tűnne fel, mennyire fáradt, gondolta James. Janie után még mindig sorban fordultak meg a férfiak, mintha hűs szellő fújt volna végig egy búzatáblán. De ő meg tudta állapítani a veszteség nagyságát.

Tizenötödik fejezet Heathrow repülőtér, London, 9 óra 25 perc (helyi idő)

A hőmérséklet már reggel nyolckor húsz fok felett járt, újabb kánikulai nap előjeleként egész Angliában. A három Meridian-alkalmazott - mindhárman brit állampolgárok, akik egyre növekvő aggodalommal figyelték amerikai munkaadójuk recesszióját - felállt a kapu melletti kis dobogóra, és lázasan szortírozni kezdték azt a töméntelen mennyiségű papírköteget és kinyomtatott számítógépes adatot, amelyeknek a segítségével meg kellett tölteniük a 365 személyes repülőgépet azzal az emberi rakománnyal, amiből a légitársaság bevétele származott A Meridian 6-os járata hetente háromszor repült a dél-afrikai Fokvárosba, de szinte sosem volt ilyen zsúfolt a gép, mint ma reggel. Kétszáztizennyolc utas csatlakozott az eredeti százhathoz, akik Chicagóból repültek ide, a fullasztóan meleg váró bendőjében, és a legtöbben úgy szegezték a szemüket a kapu fotocellás ajtajára, mintha a beszállás legalábbis startlövésre indult volna. Tíz-húsz méterre a várótól, Martin Ngume letette a nyilvános telefon kagylóját, és egy pár pillanatig csendben üldögélt, miközben megpróbálta leküzdeni a fáradtságot, amely immár teljesen lebénította az agyát. Megint felhívta a sowetói kis bolt tulajdonosát, és újra megkérte, hogy menjen el az anyja pár száz méterre levő házához, és próbálja meg leszedni a lakatot az ajtóról egy feszítővassal. - Kérem, Joe, nagyon szépen kérem, menjen oda, és győződjön meg róla, hogy nem fekszike odabent az anyám, esetleg sérülten, ne adj' isten holtan! - Végül annyit sikerült elérnie, hogy Joe - 46 -

megígérte: odamegy. Viszont Martin már nem tudta újra hívni, csak majd akkor, ha már Fokvárosba ért. A gépen voltak ugyan műholdas telefonok, de azokról túl sokba került a hívás. Martin felállt, majd felkapta a kis bőröndöt, amit kézipoggyászként magával vitt a chicagói gépre, miközben azt kívánta, bárcsak ne London lett volna Claire, az amerikai nő úti célja, aki pedig olyan kedves volt hozzá. Míg ideértek, útközben többször is odajött Martinhoz, és az ülése mellett kucorogva beszélgetett vele. Jólesett a társasága, még ha közben Martin, egyre erősödő aggodalmától, csak alig tudott ráfigyelni. - Mihez kezdek, ha az anyám esetleg... meghalt? - kérdezte egyszer Martin az éjszaka során, valahol az Atlanti-óceán fölött. - Remélem, ilyesmiről szó sincs, de ha mégis, biztosan túl fogja élni - felelte Claire. - Kénytelen lesz megerősíteni magát és élni tovább, mint ahogy mindannyiunknak fel kell dolgoznunk valahogy szüleink halálát. - Claire megveregette a karját, és Martinnak jólesett az együttérzése, de érezte: valahogy sohasem tudná ennek a nőnek - ahogy bárki másnak se - megmagyarázni, hogy minden egyes napot, amit az Egyesült Államokban töltött, nemcsak önmagáért élte, hanem az édesanyjáért is. Mindennap írt neki levelet, nagy, kacskaringós betűkkel, mert az édesanyjának már alaposan megromlott a látása, és az összegyűjtött leveleket egyszerre adta fel, heti adagokban. A mama hónapokkal ezelőtt visszaírt neki, hogy életében először érzi azt, hogy a lelke szabadon száll, távol a sowetói nyomorúságos körülményektől. „A szavaid által én is átélem mindazokat a csodálatos élményeket, amiket te, fiam. Úgy látom, érzem, és tanulom mindezt a sok szépséget, mintha én is egyetemista lennék!” - Martinnak könnybe lábadt a szeme, amikor ezeket a sorokat olvasta, és már alig várta a napot, azt a nem is olyan távoli napot, amikor elhozhatja őt ide, Amerikába, és a valóságban is megmutathatja neki azt a világot, amelyben él. Martin szó szerint ugyanezt mondta annak az újságírónak is, aki azért jött az egyetemre, hogy cikket írjon egy vasárnapi mellékletbe a külföldi diákokról, és a cikk az édesanyja fényképével együtt jelent meg az újságban, mert Martin ezt mindig magánál tartotta. Martin elmosolyodott erre az emlékre. A cikkből több példányt is küldött az édesanyjának, de azt nem tudta, hogy meg is érkeztek-e. A váróba érve Martin talált egy üres helyet, és letelepedett egy kétgyermekes anyukával szemben, aki halványan rámosolygott, amikor leült. Karen Davidson nem hitte volna, hogy ennyire fáradt is lehet az ember, és nem is mert arra gondolni, hogy még legalább tízórányi repülés áll előtte. A kislánya végre megint elaludt, és szerencsére Billyt is elnyomta az álom, aki ébren két állapot, a majdnem jónak mondható és a szinte fegyelmezhetetlen között ingázott. Karen a jóképű néger fiatalembert figyelte, aki vele szemközt ült le, és azon tűnődött, vajon mitől lehet ennyi keserűség a szemében. A megfáradt utazók között mindenféle sorstragédiákat hallhatott az ember, és azoknak is megvolt mind a maguk története, akik most csatlakoztak hozzájuk Londonban, de ebben a rokonszenves fickóban volt valami egészen titokzatos és szomorú. Két alkalmazott sietett el Karen mellett, majd az egyikük visszafordult, és leguggolt mellé. - Nincs valamire szüksége önnek vagy a gyerekeknek? - kérdezte a nő. Karen már majdnem megkérdezte, melyik légitársaságnál dolgozik, de aztán elvetette a gondolatot. A nő minden bizonynyal csak kedves akart lenni, nyilvánvalóan angol volt, és kétségkívül még csak nem is hasonlított azokra az utálatos, nemtörődöm Meridian-alkalmazottakra, akikkel eddig dolga akadt. - Kedves, hogy megkérdezte... de köszönöm, nincs szükségünk semmire. - Akkor jó. Nemsokára megkezdjük a beszállást. - A nő még egyszer Karenre mosolygott, majd visszament a dobogóhoz. - Mr. Martin Ngume, kérjük, fáradjon az emelvényhez! - mondta be ekkor egy másik alkalmazott a hangosbeszélőbe. - Mr. Ngume, ha itt tartózkodik a váróban, kérjük, legyen szíves idefáradni! Martin felpattant, mint aki skorpiófészekbe ült, és a szíve majd' kiugrott a torkán, miközben a jegykezelők felé tartott, azon tűnődve, vajon hírt kaptak-e az édesanyjáról. - Én vagyok Martin Ngume - mondta olyan halkan, amennyire csak lehetett. - Nagyszerű! Van az ön számára egy előresorolásunk, Mr. Ngume. - Egy micsodájuk? - Előresorolásunk. Az első osztályon utazhat, egészen Fokvárosig. - 47 -

Martin megpróbált hálásan mosolyogni, bár semmit sem értett az egészből. - Köszönöm, de erre igazán semmi szükség... - Ismer ön egy... - kérdezte az alkalmazott, miközben egy frissen kiprintelt lapra pillantott ...Miss Claire Langstont? Martin arcán azonnal széles mosoly jelent meg, ami a jelek szerint ragadós volt, mert az alkalmazott is kedvesen visszamosolygott rá, miközben a válaszára várt. - Igen, persze... Claire! Az a hölgy, aki olyan kedves és figyelmes volt hozzám egész úton Chicagóból idáig. - Nos, Mr. Ngume - mondta az alkalmazott még mindig mosolyogva, miközben megfogta Martin jobb kezét, hogy belehelyezze az új, aranyszínű jegyet -, ez a hölgy az utazása hátralévő részére is gondoskodott önről, egészen Fokvárosig. Miss Langston ugyanis épp az imént intézkedett az ön jegyének előresorolásáról a kijáratnál, és már ki is fizette az ön számára.

Miután a takarítók befejezték a munkájukat, az utaskísérők pedig előkészítették a Boeing 747-es konyhafülkéit, már nem volt más hátra, mint hogy a vezető utaskísérő megadja a jelt a beszállás megkezdésére. Ez amolyan íratlan szabály volt a Meridiannél, vagy inkább tradíció. Csak a vezető stewardess indíthatta el a beszálló utasok lavináját, függetlenül attól, mennyire szerették volna a kapunál álló alkalmazottak minél előbb kiüríteni a várót. A repülőgép orránál a vezető utaskísérő, Judy Jackson kilépett a repülőből a kárpitborítású folyosóra, hogy megadja a jelet: „minden készen áll a beszállásra”, de egy pillanatra megállt, hogy szemügyre vegye magát. Valakinek valahol az a briliáns ötlete támadt, hogy az átjáróba helyezzenek el egy tükröt, biztosítandó, hogy az érkező utasokat ne egy rendezetlen külsejű stewardess fogadja, mert ezáltal még téves kép alakulhatna ki bennük az angol alkalmazottakról. Remek ötlet volt, állapította meg Judy. Bármelyik nővel előfordulhat, hogy véletlenül leginkább valamely bányarémhez hasonlít, sőt nem ritkán a férfi alkalmazottak is elég ijesztően festettek elaludt hajukkal és kivörösödött szemükkel. Judy pár másodpercig a tükörképét tanulmányozta, és elégedettséggel töltötte el, amit látott: enyhén tupírozott, vállig érő sötétszőke haj, és épp csak egy-két ránc ezen a szépen lebarnult, negyvenéves, de annál fiatalosabbnak látszó arcon. A szeme tökéletesen van kihúzva, és a fogára sem kenődött rúzs - ez ellen állandó, tudatos küzdelmet folytatott. Kihúzta magát, és próbált száznyolcvan centi magasnak látszani, amennyinek mindig is mondta magát. Ugyan! Mindezt minek? A gondolat úgy hasított belé, mint amikor a kilincshez érve, váratlanul megcsapja az embert az elektromosság. Az elmúlt pár év alatt semmi említésre méltó nem történt vele a férfiak frontján, és voltak reggelek, amikor - ha nem lett volna az a látszat, amit a légitársaság miatt fenn kellett tartania - a bányarém-külső sokkal inkább megfelelt volna a hangulatának. Végtére is, minek gyötri magát? Úgy tűnt, a pasasokat már nem igazán érdekli, bármennyire jó formában is tartja magát. Judy előrébb hajolt, és az átjárófolyosó kis ablakán át benézett a váróba. A legújabb utasrakománya odakint álldogált, és már mind türelmetlenül várták, hogy besajtolják őket a Boeing névre keresztelt alumíniumszivarba. Judy az órájára pillantott. Várjanak csak még egy percet, döntötte el, és arcát újra a kis ablakhoz nyomta, hogy megpróbálja megtalálni azt a férfit a tömegben, akit fél órával ezelőtt vett észre. A férfi elég idős volt ahhoz, hogy az apja lehessen, és épp ez volt a fura: az illető zavarba ejtően hasonlított Judy elhunyt apjára, és ettől a hasonlóságtól a hideg futkározott a hátán. Nem mintha valaha is újra akarta volna látni az öreget, de az arca - hasonmások képében - újra és újra felbukkant, bármerre is járt Judy a világban, feldúlva az egész napját, bár képtelen lett volna megmagyarázni, pontosan miért is hat így rá ez a dolog. De olyan érzés volt, mintha az apja még mindig figyelné. Mintha még nem lett volna elege abból, hogy a lányát kínozza. Ott van! - bámult kifelé. - Az ott, balra!... Nem, az mégsem ő. Judy figyelmeztette magát, hogy el ne felejtsen felszállás után azonnal végigmenni a gépen, hogy megkereshesse és jól szemügyre vehesse a férfit. Elég különös rögeszme, jól tudta, és már három pszichológust elfogyasztott, de még senki sem tudott segíteni rajta. Judy már belefáradt, hogy - 48 -

állandóan ugyanazokra a kérdésekre feleljen, amiket bugyutábbnál bugyutább formákban szegeztek neki: „Miért keresi ennyire megrögzötten azt az arcot a tömegben?” stb. - Ha tudnám - ordította végül magából kikelve az egyik lélekbúvár arcába -, akkor nem lenne szükségem pszichomókusra, hát nem érti?! Évekkel ezelőtt volt egy másik eset is, ami csak tovább siettette a házassága tönkremenését. Nyaralni voltak, és egy arc a reptéri tömegben olyan mélyen felkavarta, hogy Judy a váróban hagyta már amúgy is feldúlt férjét, és majdnem egy órára eltűnt, pedig már megkezdték a beszállást. Miután a parkolóig üldözte a hasonmást, végül visszaért még ugyan az utolsó pillanatban, de addigra már nem lehetett jóvátenni, ami történt, és a hamarosan már csak exférje napokig nem szólt hozzá, míg végül az egész nyaralás egy óriási jelenettel: tengernyi egymásra zúdított, káromkodással teli vádaskodással ért véget. De hiába, akárhányszor felbukkant az arc, Judy nem tudott nem rá összpontosítani. Meg kellett találnia, hogy szembenézzen vele, és lezárhassa magában az ügyet egyszer és mindenkorra. - Maga egyszerűen arról akar meggyőződni, hogy az apja tényleg meghalt-e - vonta le a végkövetkeztetést az egyik pszichológus nagyképűen. - És mit gondol, nekem ezért a korszakos megállapításért kellene fizetnem magának? - csattant fel Judy. Visszakényszerítette magát a valóságba, és azt látta, hogy az egyik alkalmazott a váró ablakához jön, és orrát az üveglaphoz szorítva azon tűnődik, vajon mire várnak még a repülőgépnél. No, azt hiszem, eleget túráztattam őket, gondolta Judy, és a telefonért nyúlt - Itt a főanyu. Jöhet a csorda!

J

immy Roberts egy újabb hatalmas ásítást fojtott el, majd a feleségére mosolygott. Brenda a vállára vette a táskáját, majd beállt a sorba, amely lassan kígyózott a gépre vezető folyosó ajtaja felé. - Hányas is a sorunk, bébi? - kérdezte a férjét. - Húszas - felelte Jimmy a beszállókártyára pillantva, miközben szeme sarkából látta, hogy az egyik legnagyobb hangú, folyvást elégedetlenkedő utas áll mellettük, akivel együtt jöttek Chicagóból. Az az egész repülő tele volt dühös emberekkel, ezzel Jimmy is tisztában volt, de most a frászt kapta, hogy annyi ismerős arcot lát az új gépre szállók között is. - Látod ott jobbra azt a fazont a laptoppal? - kérdezte Brenda suttogva. - Melyiket? Ja, látom! - Hallottam, amikor tök udvariasan megkérte az előtte ülőt, hogy ne hajtsa hátra az ülését, erre a fickónak eldurrant az agya, és direkt hátravágta a háttámlát, hogy szegény ürgének rácsapódott a laptop a kezére! Azt hittem, mindjárt egymásnak esnek! Jimmy megrázta a fejét. - Még életemben nem láttam ilyet, akkor sem, amikor kölyökkoromban néhány sráccal a suliból ellógtunk néha a farmról, és szombat esténként elmentünk Pecbsba, hogy balhét csináljunk. De most már kimondottan azt szeretném, hogy minél előbb Fokvárosba érjünk, mielőtt még végképp megvadul ez a banda, és a nagy csihi-puhiban lezuhanunk.

James Haverston a dobogónál állt, egyszerre figyelve a beszállást és az óráját, miközben a mellette álló három alkalmazotthoz beszélt, meglehetősen halkan. - Már csak tizennégy percünk van. Csináljunk úgy, mintha élnénk, jó? - Onnan nem úgy látszik, James? - tiltakozott az egyik nő, félig mosolyogva. - Ez most komoly, hölgyeim - folytatta James, és visszamosolygott, bár ez inkább sikeredett vicsorgásra. - Nem tűrök még egy későn induló gépet a mai napon a lassú beszállás miatt. Értve vagyok? Az egyik nő ekkor kivált a csoportból, és a beszállófolyosó bejáratához lépdelt, ahol valamit mondott az ottani alkalmazottnak, aki erre azonnal felkapta a hangosbeszélő mikrofonját. - Felhívjuk a fokvárosi járat minden utasát, hogy fáradjanak a beszálláshoz. Kérünk mindenkit, hogy igyekezzen a beszállással, annak érdekében, hogy a gép időben indulhasson... És mindannyiunk érdekében. - 49 -

James félrehúzódott az egyik oldalra, hogy onnan figyelje az eseményeket, amikor arra lett figyelmes, hogy egy másik alkalmazott lép mellé. A nő közelebb hajolt, és idegesítően bizalmaskodó mozdulattal James füléhez tette a kezét, majd jó hangosan beleszólt. - Uram, azt hiszem, egy kis gondunk akadt. Van itt egy zaklatott külsejű úr, ott jobbra, akire ráillik az egyik leírásunk. - A nő fejével az egyik ülőhely felé biccentett, ahol egy öltönyös férfi ült maga elé meredve. - Már vagy fél órája ül ott ebben az állapotban, és semmire sem reagál. James Haverston már évtizedek óta volt a légitársaság alkalmazottja és állomásigazgató. Ennyi év alatt a vérébe ivódott, hogy felismerje azokat az utasokat, akikkel szemben szigorúbb biztonsági ellenőrzést kellett alkalmazni, és James megbízott a hatodik érzékében. Amint ránézett erre a férfira, azonnal a szájához emelte a rádióját, és diszkréten megkért egy biztonsági őrt, hogy jöjjön ide. James odasétált a férfihoz, és leült egy üres helyre mellette. Tényleg van benne valami furcsa, gondolta, de nem tudta volna pontosan megmondani, micsoda. A beszállás már majdnem befejeződött, és a férfi még mindig nem mozdult, hogy odamenjen a jegykezelőhöz, habár a beszállókártyája ott feküdt kikészítve az ölében. Lehet, hogy a pasas álmos, be van lőve, gyászban van, vagy valami más logikus magyarázata van annak, miért néz ki ennyire lesújtottnak - gondolta James. Viszont mindig fennállt a lehetősége, hogy egy ilyen utas éppen gyilkosságra készül, vagy valami más gonosz tervet forral. Esetleg öngyilkos akar lenni. - Jó reggelt, uram! - szólította meg James. - Ha jól látom, Fokvárosba szól a jegye, ugye? A férfi lassan James felé fordult - a pupillája gombostűnyire szűkült, tekintete réveteg volt. Megpróbált mosolyogni, de szemmel láthatóan nagy erőfeszítésébe került. - Hogyan, kérem? James felé nyújtotta a kezét. - A nevem James Haverston. A Meridian állomásigazgatója vagyok itt a Heathrow-n. Csak tudni szerettem volna, nincs-e rosszul. James látta, hogy a férfinak elsötétül az arca, az ajka keskeny csíkká vékonyodik, ahogy igyekszik uralkodni magán. A felé nyújtott kezet sem fogadta el. - Köszönöm, jól vagyok. Csak sajnos, nincs más választásom, mint magukkal repülni... Ezzel felpattant, felkapta a kézipoggyászát és az aktatáskáját, miközben James leeresztette a kezét és ő is felállt, félig elállva a férfi útját. - Megkérdezhetem a nevét? - Dr. Brian Logan. - Dr. Logan, megsértettük önt esetleg valamivel? Brian arcán az érzelmek olyan skálája viharzott át, hogy James rosszat sejtve, önkéntelenül hátrébb lépett. Oldalra pillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy a reptéri rendőrség egyik tagja, akit személyesen is ismert, ideért. Brian mondani akart valamit, de szemmel láthatóan nehezen találta a szavakat. - Azt akarja tudni, hogy megsértettek-e engem?! - A kérdés leginkább valami dühödt hörgésféléhez hasonlított. - Igen, ezt szeretném tudni. Aggaszt, hogy a jelek szerint ön valamiért igen dühös ránk. Mit tettünk ön ellen? Ha elmondaná nekem, talán tudnék segíteni, hogy helyrehozzuk a dolgot... Brian elviharzott James mellett, és megindult a jegykezelő felé, mintegy maga után húzva az állomásigazgatót, miközben a rendőr óvatosan mögéjük került, és onnan figyelte őket. - Azt akarja tudni, mit tettek? - kérdezte ezúttal lassan, tagoltan Brian, miközben átadta a beszállókártyáját az ajtónál álló nőnek, aki a főnökét nézte, valami jelre várva, miközben a rendőr közelebb lépett. James bólintott a nőnek, jelezve, hogy folytassa a munkáját. - Üdvözöljük a fedélzeten, dr. Logan! Az első osztályon a 3D lesz az ülése. Brian elvette a beszállókártyát, de rá sem nézett. Tekintete egyenesen James Haverstonéba fúródott. - Az önök légitársasága tette el láb alól a feleségemet és a fiamat. Ez elég? - Logan hátat fordított Haverstonnak, és az alkalmazott mellett elsietve, végigviharzott a folyosón a gép felé. A rendőr megindult utána. James felemelte a kezét, és megállította a rendőrt, aki már az ajtóhoz ért. - Ne menjek utána? - kérdezte Jamestől. - 50 -

- Várj egy másodpercet! - James egy sor parancsszót gépelt be a számítógépbe, türelmesen várva, hogy az utasok adatait kezelő alkönyvtár visszajelezzen a válasszal. Logan, Brian, M.D. - Felperes egy jelenleg folyó egymillió dolláros perben. Gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolja légitársaságunkat, a felesége és születendő fia a mi járatunkon halt meg. A per anyaga, az eljárás részletei és a dokumentáció titkos, egyelőre nem hozzáférhető, dr. Logant erről faggatni tilos. Fokozott elővigyázatossággal és tisztelettel kell bánni vele, bár nem valószínű, hogy még egyszer az utasunk lenne. Szerepelt még a komputerben egy rövidített kivonat a Meridian verziójáról, hogy hogyan halt meg Daphne Logan. Elérkezett hát a döntés pillanata, döbbent rá James, és az alkalmazottak, akiket az előbb még ő sürgetett, hogy igyekezzenek a beszállással, most mind várakozóan őt figyelték. James egy pillanatig gondolkozott, magában mindent mérlegelve: egyrészről ott volt az utasszolgálatban szerzett tapasztalata, a megérzése, és a felelőssége a többi utas biztonságáért, másrészről pedig egy első osztályú utas jegyéből származó bevétel, a férfi arca, a válltáskája, és a doktori címe. James végül bólintott, és a rendőrhöz fordult. - Ne haragudj, Alf, tévedtem. Bocs, hogy iderángattalak. - Téves riasztás? - Az. A folyosó végén, ahol senki sem látta, dr. Brian Logan nagy levegőt vett, és valósággal kényszerítette magát, hogy a repülőgép fedélzetére lépjen.

Janie azonnal rájött, hogy Judy Jackson szántszándékkal kerüli őt, amint belépett a hatalmas 747-400-as fedélzetére, és bemutatkozott a két stewardessnek, Cindy Simonsnak és Elle Chantresenek, akik az ajtónál dolgoztak. A szeme sarkából látta, hogy Judy azonnal sarkon fordul, és kisurran a konyhafülkéből. Te már sosem változol Judy... - gondolta, és mosolyognia kellett. - Lányok, hol tudnék leginkább a segítségetekre lenni? - kérdezte Elle-től és Cindytől, akik szinte egyszerre mutattak a hüvelykujjukkal a gép hátulja felé. - Szinkronmuti? Milyen szépen csináljátok! Begyakoroltátok valami tanfolyamon? - húzta őket Janie, mire válaszul mindkét nő felnevetett. Elle közelebb lépett az ajtóhoz, hogy folytassa az utasok üdvözlését, Cindy pedig közelebb hajolt Janie-hez. - Ma eggyel kevesebben vagyunk, és Jackson szokás szerint hadiösvényen jár. Janie az első osztály felé biccentett. - Csak leteszem a holmimat, és megyek hátra. Pár lépés után visszafordult, és még egyszer szemügyre vette Cindyt, ahogy a barna hajú kis töltött galamb rutinosan azonnal visszaáll üdvözlő „üzemmódba” Elle mellett, aki majdnem két fejjel volt magasabb nála. Jó a hozzáállásuk, mindkettő elegáns, barátságos. Vajon miért nem kaphattam meg őket Chicagóból idefelé? - tűnődött Janie, akire még mindig várt az a feladat, hogy jelentést írjon a személyzet három tagjáról. Janie még egyszer ellenőrizte a beszállókártyáját, hogy biztosan a 3A-e az övé. A 3B-n egyelőre még nem ült senki, és Janie remélte, hogy ez így is marad. Könnyebben tudna pihenni, ha nem kéne egy útitárs miatt aggódnia. Az első osztály harmadik sorának hat ülése kettes csoportokba volt osztva - kettő jobb oldalt, kettő balra, kettő középen. Mindegyik viszonylag jókora méretű volt, saját tévéképernyővel, és sok hellyel a lábnak. A 3F-en már ültek: egy figyelemre méltó üzletember méregdrága öltönyben, amint épp egy aktát húzott ki a diplomatatáskájából. Janie mozgolódást hallott az első osztály hátsó bejáratánál, és amikor felnézett, egy férfit látott belépni, egyik kezében bőr aktatáskával, a másikban a beszállókártyájával. Zavarodottan nézett körül, és próbálta megtalálni a helyét. Volt benne valami, ami elvonta Janie figyelmét az előtte álló rutinfeladattól, hogy az ülése alá tolja a táskáját, és egy kicsit zavarba is jött, amikor rádöbbent, - 51 -

hogy szántszándékkal pepecsel a retiküljével, csak hogy a férfin tarthassa a szemét, aki közben leült a 3D-re a középső kettes ülésen. Janie figyelte, milyen óvatosan helyezte a férfi az ölébe az aktatáskáját, aztán rövid gondolkodás után betolta az előtte lévő ülés alá, majd mégis inkább úgy döntött, hogy az ölébe teszi. A férfi megérezte, hogy figyelik, ezért körbenézett, és Janie rámosolygott. Egy futó pillanatra a férfi is elmosolyodott, de nyilvánvalóan valahol máshol jártak a gondolatai, így Janie betolta a táskáját az ülés alá, és elindult a gép hátuljába. Útközben egy pillanatra megállt az első osztály mögötti konyhafülkénél, hogy ellenőrizze az utaslistát. 3A, ez én vagyok... 3D, dr. Brian Logan. Szóval orvos! Érdekes... Janie hátrafelé haladt az üléssorok között, ahol egyelőre állt a forgalom, és minden utasra külön-külön rámosolygott, miközben segített megoldani nekik az elkerülhetetlen feladatot, hogy túlméretezett kézipoggyászukat begyömöszöljék a felül lévő csomagtartóba. De a fejében továbbra is az első osztályon utazó orvos járt, és azon tűnődött, vajon van-e, lehet-e olyasmi, amiről tudnia kéne vele kapcsolatban.

Elöl Garth Abbott első tiszt az ultramodern Boeing pilótafülkéjének jobb oldali üléséből figyelte, ahogy a heathrow-i terminál egyre távolodik a szélvédőn túl. A vontató, amit négyemeletnyi mélységben alattuk nem is láthattak, kitartóan tolta hátra a megrakott 747-est, aztán egy kicsit oldalra fordította, hogy helyet csináljon egy Meridian 777-esnek, amelyik a vártnál korábban landolt. Garth látta a másik gépet a távolban, melynek személyzete már minden bizonnyal türelmetlenül várta, hogy beállhasson a kapuhoz, ahonnan a 6-os járat épp most állt ki. Garth gondolatai egyre csak Carol körül jártak, és az újabb telefonkísérletére gondolt, amit az előbb ejtett meg, miközben a repülőgép földi ellenőrzését végezte. Próbálta félretenni az aggodalmait, de egyszerűen képtelen volt rá. A hívása felébresztette Carolt, és hallotta azt az édes, szeretkezéstől rekedtes hangot, amitől mindig úgy izgalomba jött. - Drágám, hogy értetted az előbb, amikor azt mondtam, hogy találkozunk, ha hazaértem, hogy „talán”? - Hogy...? Miről beszélsz? Garth megismételte a kérdést, és hallotta a paplan surrogását a vonal túlsó végén. - Erről már volt szó, Garth... - Miről? - Rólunk. Nézd, most csak annyi, hogy... gyere haza épségben... és akkor majd megbeszéljük! - Mindig ez a szándékom, édesem. De mit beszélünk meg? Rossz előérzeted van? Ezzel az úttal kapcsolatban? Carol sokáig hallgatott, mielőtt válaszolt, és Garth hallotta, hogy előbb megköszörüli a torkát. - Nem. Nem az úttal kapcsolatban. - Akkor mi a baj? - Már évek óta próbálom elmondani neked, Garth. Meg is mondtam évekkel ezelőtt, de te túlságosan imádod a röpzijeidet ahhoz, hogy meghalljad, amit én beszélek. - A röpzijeimet? Most akkor mi a gond? Hogy túl sokat vagyok távol? Semmi válasz, bár Garth hallotta, hogy Carol átteszi a kagylót a másik kezébe. - Nézd, Garth... van valami, amit el kell mondanom neked. De úgy gondolom, nem ez a megfelelő alkalom. - Kettőnkről van szó? - Igen. - Boldogtalan vagy? - Honnan is tudhatnád? Garth valami neszt hallott a háttérben, de nem törődött vele. - Édesem, ne csináld ezt velem, kérlek! Ebbe bele fogok bolondulni! Miről van szó, mi bánt? Mondd már el! - Ha hazaértél, megbeszéljük. De nem most. Leteszem, Garth. Találkozunk, ha megjöttél. A vonal megszakadt, és Garth egy darabig csak értetlenül ült, magába roskadva, mielőtt újra beütöt- 52 -

te volna az otthoni számát. Ezúttal azonban azonnal az üzenetrögzítő kapcsolt be, ami azt jelentette, hogy Carol elnémította a telefont. Garth Phil Knightra pillantott, aki épp a motorbeindítást végezte. Legszívesebben letépte volna a fejhallgatóját, megmondta volna Knightnak, hogy kerítsen egy másik másodpilótát, és az első géppel hazarepült volna. De ezt nem tehette meg, ha meg akarta tartani az állását. Agyában csak úgy cikáztak a gondolatok. Egyrészt muszáj volt azonnal rendbe hoznia a dolgokat, másrészt egyre nőtt benne a páni félelem, miközben egy kis hang azt súgta, hogy minden rettegése megalapozott volt, és most minden beigazolódik. Garth imádta a feleségét, szüksége volt Carolra, de sohasem akarózott a repülést a második helyre tenni miatta. Most pedig hatalmába kerítette a borzalmas felismerés, hogy túl sokáig és túl sokat volt távol, immár visszafordíthatatlan következményekkel. Talán még azért rendbe tudjuk hozni, gondolta reménykedve. - Olajnyomás, négyes motor - mondta Knight félig motyogva. Garth látta, ahogy a kapitány értetlenül a másodpilótára néz, amikor jobbról nem érkezett semmi válasz. Az egyes és a kettes motor a bal szárnyon, valamint a hármas, a jobb szárny belső hajtóműve már mind alapjáraton pörgött, Phil keze pedig már az indítókaron volt, hogy beindítsa a negyedik motort is, a jobb szárny külső hajtóművét. - Motorhőmérséklet emelkedik - mondta a kapitány a kijelzőre pillantva -, de a fordulatszám stagnál... - Oké... - nyögte Garth, csak hogy mondjon valamit, aztán hirtelen rájött, hogy mit jelent mindez. - Azt hiszem, a négyes nem indult be, Phil. - Garth a másodpercmutatót figyelte a karóráján, és próbálta megbecsülni, mennyi idő telhetett el, amióta Knight előrenyomta az indítókart. Az elhasznált üzemanyag hőmérséklet-kijelzője komótosan egyre feljebb kúszott, már majdnem elérte a maximumot jelző piros vonalat. - Négyes leállít - jelentette Garth, és visszahúzta az indítókart az eredeti pozícióba. - Megvárom, míg a fordulatszám visszaáll nullára, aztán újra megpróbáljuk. A második kísérlet is ugyanazt az eredményt hozta, mint az első. A motor ugyan beindult, de valamiért nem akart magasabb fordulatszámra felgyorsulni. Garth megint leállította a négyest, majd rádión jelentette a problémát a központnak, és csak ezután fordult Knighthoz. - Phil, az elmúlt pár hónapban már nemegyszer volt probléma a négyes motorral. Téves tűzriasztásokat jelzett, de átnéztem a gépnaplót, és erről, hogy nem indult volna be rendesen, semmit se találtam. Múlt héten viszont jelentették, hogy gond volt a légtelenítő szeleppel. A kapitány erre semmit sem felelt, és mielőtt Garth még újra megszólalhatott volna, a központból visszajeleztek. - A karbantartók már útban vannak, fiúk - nyugtatta meg őket a központból az irányítók főnöke, miután a heathrow-i torony már félreállíttatta őket, hogy a 4-es termináltól északra, egy külső pályán várakozzanak. - Csak találjanak egy helyet, ahová félreállhatnak! - Nem kéne esetleg közölni az utasokkal, hogy mi a helyzet? - kérdezte Garth, miután leálltak. - Nem - vágta rá azonnal Knight. - Nem? - Nem! Még mi magunk sem tudjuk, mi a helyzet. - Igen, ezt megértem, de... - Bízza csak a stewardessekre! - Knight vészjósló pillantást lövellt jobb felé. - Nem akarom, hogy bárki is bejelentéseket tegyen innen, aztán ott hátul valamelyik idióta félremagyarázza, amit mondtunk, és a végén még bepereljenek vagy ilyesmi. - Bepereljenek?! Már elnézést, de nem... - Ide figyeljen, a rohadt életbe! Ha majd maga ül a bal oldalon, annyit beszélhet a hangosbeszélőbe, amennyit csak akar, de itt én vagyok a kapitány, és én nem óhajtom, hogy bárki is közleményeket mondjon be a pilótafülkéből! Világos? Muszáj minden egyes rohadt döntésemet megkérdőjeleznie? Ha nem tudná, én vagyok a kapitány! - 53 -

- Phil, maga az, aki állandóan a fülemet rágja, ha nem követem betű szerint az előírásokat, és a szabály egyértelműen kimondja, hogy... - Hogy az utasokat mindenről tájékoztatni kell, persze! - csattant fel Knight. - De azt sehol sem kötik ki, hogy ezt a pilótáknak kell megtenniük! Garth elfojtotta kirobbanni készülő haragját. Mint másodpilóta, jogában állt - sőt mi több, kötelessége volt - ellentmondania a kapitánynak a repülőgép biztonságát érintő kérdésekben. De a hangosbeszélő használata nem feltétlenül tartozott ezen kérdések közé. Micsoda egy vadbarom! - gondolta Garth, miközben felvette a fedélzeti telefont, és tájékoztatta az egyik utaskísérőt a rakoncátlankodó motorról, majd felkattintotta a hangosbeszélő kapcsolóját, hogy a fejhallgatóján hallhassa, mit mondanak. Fél percen belül megszólalt a stewardess hangja. Hölgyeim és uraim, itt az önök vezető utaskísérője beszél. A kapitány arra kért, tájékoztassam önöket, hogy egy kis késésre kell számítanunk: rövid ideig még itt kell állnunk a felszállás előtt. A gép elülső ajtajának előterében állva, Judy Jackson egy pillanatra elgondolkozva leeresztette a mikrofont, aztán mosolyogva újra a szájához emelte a készüléket. Megkértek minket, hogy ne mondjuk el önöknek, de én mégis megteszem. Erzsébet királynő különgépe bármelyik pillanatban megérkezhet, és csakúgy, mint amikor az Egyesült Államok elnöke indul vagy érkezik valahová, itt Londonban is leállítanak minden forgalmat. Kérjük, legyenek türelemmel! Tapasztalatom szerint nem kell többet várnunk fél óránál. Judy épp visszahelyezte a mikrofont, amikor Cindy, az egyik csillogó szemű fiatal stewardess előrejött a turistaosztályról. - Tényleg? - kérdezte Cindy. - A királynő személyesen? - Persze - mosolygott Judy. - Hű! Egyébként azért jöttem, mert többen panaszkodnak, hogy túl meleg van ott hátul. Szóljak a pilótáknak? Judy megrázta a fejét. - Majd én szólok. Ezen a gépen a személyzetből senki sem hívhatja a pilótafülkét és nem is mehet be oda, csak én. Világos? - Igen - válaszolta megszeppenten Cindy, és egy pillanatra zavarodottság tükröződött az arcán. - Ott van hátul az a chicagói menekült is? Bretsen. - Janie? Igen, hátul segít nekünk. - Mondd meg neki, hogy lesz szíves előrevonulni! Kapott egy helyet az első osztályon, és én ott akarom látni. - De kevesen vagyunk, és... - Tedd, amit mondok, kislány! - csattant fel Judy. - Amit mondok, érted? Tíz óránk van. Eggyel kevesebben is boldogultok! A fiatal stewardess bólintott, majd elindult vissza hátrafelé, így nem láthatta a Judy Jackson arcán elterülő mosolyt.

A pilótafülkében Garth Abbott csendben dobolt az ujjaival, és a kapitányhoz fordult, miközben még mindig Judy Jackson szavai jártak a fejében. - Mondta ön... bárkinek is, akár a belső telefonon, akár amikor a fedélzetre lépett, hogy a királynő gépe érkezik, és ezért kell várakoznunk? Phil Knight a másodpilóta felé fordult, és a tekintetével majdnem keresztülfúrta. - Micsoda? Egyáltalán nem is beszéltem velük. Ezt speciel el is hiszem, gondolta Garth. Phil Knight soha nem beszélt az utaskísérőkkel, legfeljebb odamorgott nekik valami köszönésfélét, ha nagyon muszáj volt. A másodpilótáira hárult a feladat, hogy bemutassák magukat, és megpróbálják eligazítani a személyzetet Ez fontos volt, mert - 54 -

nemegyszer a vacsorájuk függött tőle, mivel általában senki sem szerette a kapitányt, és nem szívesen merészkedtek a pilótafülkébe. - Miért kérdezi? - tette hozzá a kapitány. - Mert a főstewardessünk épp most közölte az utasokkal, hogy a királynő érkezése miatt állunk itt. - És? - És ez nem igaz, Phil, legalábbis amennyire én tudom. Azt hittem, azért üldögélünk itt, mert az egyik motorunk nem indul, és a légiforgalmiak meg az FAA általában nem szereti, ha csak az egyikkel repülünk. - Nézze, engem nem igazán érdekel, a stewardess mit mond az embereknek, amíg csöndben maradnak. - Én csak arra akartam kilyukadni, Phil, hogy ha egy ekkora hazugsággal eteti őket, amire az utasok esetleg később rájönnek, akkor mindannyiunk szavahihetősége látja a kárát. - Az utastér az ő reszortjuk. Oldják meg, ahogy tudják. - És mi mik vagyunk? Csak valami láthatatlan szellemek, akik amolyan eredendő természetességgel elvezetik a gépet? - Valahogy úgy. - Jézusom, Phil, magának egy csomagküldő szolgálat gépét kellene vezetnie! Azok ott hátul nem dobozok, hanem hús-vér emberek, és az ő pénzükből kapjuk a fizetésünket! Nem gondolja, hogy legalább ennyivel tartozunk nekik? - A francba! - robbant ki Philből, és a szeme villámokat szórt, ahogy Garthra nézett. - Valami baja van a kapitány szóval, hogy képtelen felfogni?! - Mit kiabál? - Én vagyok a kapitány, akár tetszik magának, akár nem! Ne próbálja nekem itt a főnököt játszani! Garth nem értette az egészet, és tanácstalanul tárta szét a kezét. - Phil, mi a fenéről beszél? Tudom, hogy maga parancsol a gépen, de egy jó első tiszt... - Egy jó első tiszt tudja, hogyan fogja be a száját, és hogy csak annyit mondjon: „igen, uram”! Garth pár másodpercig hitetlenkedve Phil Knightra meredt, majd szomorúan megrázta a fejét. - Phil, ez nem a versengésről szól! Csapatként kell együtt dolgoznunk. - Na, persze! Úgy, hogy én meghozok egy döntést, maga pedig megvétózza? Szép kis csapatmunka! - Miért mondja ezt? Ha elmondom a szakmai véleményemet, azzal megvétózom a döntését? Phil kényszerítette magát, hogy a másodpilóta felé forduljon, és egyenesen a szemébe nézzen. - Azt hiszi, túl hülye vagyok ahhoz, hogy átlássak a kisded játékain, Abbott? - Miféle játékaimon? - kérdezte Garth, és az arcán immár teljes elképedés tükröződött. Phil Knight rászegezte a mutatóujját, és a vonásai szinte eltorzultak a haragtól. - Egy hónapja csak az alkalmat lesi, hogy mikor köthetne bele minden egyes döntésembe. Minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa: nemzetközi ügyekben maga a főszakértő. Az lenne a dolga, hogy nekem segítsen, nem pedig, hogy azt lesse, mikor mondhatja: „Aha! Most megfogtalak!” Garth megrázta a fejét. - Az isten szerelmére, de hiszen mást sem teszek, mint próbálok segíteni magának! Nem rohanok minden egyes alkalommal, amikor nem értünk egyet, hogy azonnal hívjam a főnökséget! Hanem magának szólok! Nem beszélve arról, hogy a végső döntést mindig maga hozza! - Na látja, ebben igaza van! - mondta Phil, és elfordult a másodpilótától, hogy a magasságmérőt kezdje babrálni. A pilótafülkére hosszú, kínos csend telepedett. Garth Abbott végül nem bírta tovább. - Akkor most... mit akar? Mit csináljak, kapitány úr? Csak üljek itt, mint egy megszeppent őzgida, és végszóra bólogassak? - Annál mindenképp jobb lenne, mint amit most csinál! - csattant fel a kapitány.

- 55 -

- És mi a helyzet azzal a nem éppen mellékes ténnyel, hogy a Meridian légitársaság szabályzata kimondja: a másodpilótának kötelessége kinyitni a száját és elmondani a véleményét, ha úgy gondolja, hogy őfelségének, a kapitánynak is tudnia kéne valamiről? - Akkor lehetőleg ne azzal a jellegzetes, gáncsoskodó éllel a hangjában mondja, amit nagyon muszáj! Garth Abbott megint hallgatott egy sort, miközben az agyában egymást kergették a gondolatok: egyrészt legszívesebben torka szakadtából ordítani szeretett volna ezzel az emberrel, másrészt tudta, hogy még hetekig vele kell repülnie. Végül nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. - Tudja, mit, Phil? Azt hiszem, nem a megfelelő jelzéseket küldtem magának, és a jelek szerint félreértette a viselkedésemet. Nem kritizálni akarom magát, én csak a munkámat próbálom végezni. - Akkor fogja be a száját úgy végezze! Garth ekkor egészen beleszédült az erőfeszítésbe, hogy magába fojtsa a kitörni készülő szitokhalmot, amit pedig mindennél jobban szeretett volna Phil Knightra zúdítani, de csak összeszorította az állkapcsát, és tehetetlenül bólintott. Ez lesz életem egyik leghosszabb útja, gondolta.

Tizenhatodik fejezet London, City 9 óra 40 perc (helyi idő)

Sharon Douglas szenátor asszony a hotelszobájában állt az íróasztal mellett, ágyán a még ki sem csomagolt táskákkal, és a titkárát hívta Washingtonban. Bill Perkins azonnal felvette a telefont. - Bill, ne haragudjon, hogy ebben a lehetetlen időpontban hívom, de muszáj felébresztenem. Megkérném, hogy szerezzen meg minden eddigi anyagot a repülőgépeken előforduló utasincidensekkel foglalkozó parlamenti vizsgálatról, és küldje el nekem e-mailben, amint beért az irodába! Mi is vizsgálatot indítunk. A szenátor asszony türelmesen kivárta, amíg Bill nyögve és krákogva magához tér. Sharon, megegyeztünk, hogy ez az egész csak maszlag... - Jó, akkor tévedtem. Előfordulhat, nem? A Capitol Hill-i folyosószomszédainknak most történetesen igazuk van. Nem is hinné, mi mindenen kellett keresztülmennem, amíg Londonba értem! - Hogyhogy? Annyira rossz volt az út? - Minősíthetetlen szolgáltatás, semmi udvariasság, nulla megbízhatóság, merő szakképzetlenség, iszonyatos tömegnyomor, és az ezzel járó „patkányszindróma”, hogy egy új barátom szavaival éljek. Bill, lehet, hogy a terrorizmus fenyegetését sikerül kordában tartanunk, de ha nem csinálunk valamit sürgősen ezzel a rendszerrel, valami szörnyű dolog fog történni a polgári repülésben... Heathrow, London 9 óra 40 perc (helyi idő)

Martin Ngume olyan elkerekedett szemmel lépett be a Meridian 6-os járatának első osztályára, mint egy megilletődött hívő a sixtusi kápolnába. Miután több mint tizenkét órát töltött a turistaosztály egyik ülésnek nevezett kalodájába préselve, az első osztály bőrülései szinte királyi trónusoknak tetszettek, felszerelve mindazokkal az elektronikus eszközökkel, amiket annyira imádott az amerikai életmódban. Elte Chantrese, ez a magas és feltűnően szőke utaskísérőnő észrevette Martin tétovázását, amikor a gép ajtajában üdvözölte, és balra, a gép orra felé irányította. - Üdvözöljük a fedélzeten, Mr. Ngume. A 2A az ön helye... Erre, balra. - Tessék? - Forduljon itt balra, kérem, és ott találja, a függönyön túl, az első osztályon. Martinnak felragyogott az arca, és szélesen elmosolyodott. - Ó, igen, persze! Köszönöm! Óvatosan haladt előre, amíg meg nem találta a 2A jelű ülést, és képtelen volt napirendre térni felette, hogy az amerikai hölgy ennyire kedves volt hozzá. Martint izgalommal töltötte el, hogy - 56 -

ilyen luxuskörülmények között teheti meg az út hátralevő részét, és hatalmas várakozással foglalt helyet a kényelmes ülésben. Mélyen beszívta a bőr illatát, kezét végigfuttatta a puha karfán, majd óvatosan lehajtotta a folyadékkristályos képernyőt, és tanulmányozni kezdte a hozzá való használati utasítást. - Óhajt valamit inni felszállás előtt, uram? - kérdezte egy stewardess, aki szinte a semmiből termett hirtelen az ülése mellett. Martin a szokásos kis fém italoskocsit kereste a szemével, de sehol sem látta. Vajon hol hagyhatta a nő? - Hát, igen, egy narancslevet kérnék. - Máris hozom - felelte a stewardess, és elindult a konyhafülke felé. Aha, szóval ez olyan, mint egy étterem! - gondolta Martin. - Ez biztos nagyon tetszene anyának... - De csak egy pillanatra gondolta ezt, átmenetileg megfeledkezve a valóságról, hogy tulajdonképpen miért is ül ezen a gépen. De a torokszorító félelem és az édesanyjáért érzett aggodalom azonnal visszatért, míg eszébe nem jutott, hogyan is szokta anyukája mindig inteni őt: „Aki elrontja egy csodálatos élmény élvezetét azzal, hogy olyasmi miatt aggódik, amin úgysem áll módjában változtatni, az elfecsérel egy ajándékot”. Martin pedig egy csodálatos helyen volt, egy nagylelkű utastársának köszönhetően, és elhatározta: élvezni fogja ezt a kalandot, amennyire csak tőle telik. Az édesanyjáért, amíg Fokvárosba nem ér, amúgy sem tehet mást, legfeljebb imádkozhat. Heathrow, a 6-os járat fedélzetén, 11 óra 38 perc (helyi idő)

R

obert MacNaughton az első osztály másik oldalán ült, és a bőrülés karfáján dobolt ujjaival már jó ideje, egyre gyorsabban és egyre hangosabban, különösen a stewardess legutóbbi bejelentése óta. A jobb könyökénél lévő ablakon át tisztán látta a karbantartó állványt, amit a négyes motorhoz toltak, majd felnyitották csillogó, hengeres burkolatát. E pillanatban néhány fehér overallos szerelő, hátukon a Meridian emblémájával, tüsténkedni kezdett a motor körül, és nyilvánvaló volt, hogy tevékenységüknek az égvilágon semmi köze az angol királynő állítólagos érkezéséhez. Amióta csak elgurultak a kaputól, egyre nőtt a bizalmatlanság az első osztályon, és MacNaughton is kezdett mindinkább megcsömörleni az egésztől. Tőle balra egy Logan nevű férfi ült, ő adott leginkább hangot az elégedetlenségének: panaszkodott a melegre, a késésre, meg a légitársaság alkalmazottainak viselkedésére. Mr. Logan, állapította meg magában MacNaughton, valószínűleg már eleve feszült idegállapotban lépett a fedélzetre, és a megfelelően empatikus személyzet hiányában az állapota csak egyre rosszabbodott. Logan most épp megint talpon volt, és a vezető utaskísérővel próbált beszélni, hol az órájára, hol a gép mellett dolgozó szerelőkre mutogatva, akkora hangon, hogy majdnem az egész első osztály hallhatta, amit mond. Mikor végzett a mondandójával, visszaült a helyére, és jobbra fordulva MacNaughtonra nézett, akivel kölcsönös egyetértésben, ingerülten emelték az égre a szemüket. Ami Robert MacNaughtont illeti, ő személy szerint pár perccel ezelőtt érte el indulatai forrpontját, a stewardess legutóbbi megszólalása óta, ami csak egy újabb gyöngyszem volt a mostanra már egyértelműnek tetsző, átlátszó hazugságok láncolatában. MacNaughton kikapcsolta a biztonsági övét, felpattant, és nekivágott az első osztály konyhafülkéjének. A zömök, százhetven centi körüli férfi épp akkor húzta el a függönyt, amikor a stewardess vissza akarta rakni a mikrofont a helyére. - Segíthetek, uram? - Bizonyára ön az a hölgy, aki az elmúlt két órában a közleményeket bemondta nekünk, ha nem tévedek? - kérdezte MacNaughton halkan. - Igen - válaszolta a nő, egy szempillantással felmérve, hogy ez az első osztály egyik utasa, egy makulátlan külsejű úriember ősz hajjal, akinek csak az öltönye legalább ezer dollárt ért. - Lenne szíves megmondani, mi az ön beosztása ezen a gépen? - kérdezte az úriember, barátságos és fegyelmezett hangon, amiben nyoma sem volt idegességnek, haragnak, indulatnak. Judy szemmel láthatóan megkönnyebbült, és a férfira mosolygott. - 57 -

- Természetesen, uram. Én vagyok a vezető utaskísérő. - Nagyszerű! - mondta a férfi kedvesen elmosolyodva, kifogástalan brit angolsággal. - És, gondolom, van ott elöl egy kapitány is, ugye? - Ezt mosolyogva, felhúzott szemöldökkel kérdezte, olyan arcot vágva, hogy Judynak muszáj volt elnevetnie magát. - Igen, hát hogyne! Tudja, nehéz lenne bárhová is elrepülnünk nélküle. - Milyen igaz! Már csak egy kérdésem lenne, mielőtt megosztom magával, min is töröm a fejem már egy ideje. Ezek a közlemények az ön saját szavai, vagy a kapitány mondandóját tolmácsolja? - Hogyan, kérem? - A szavaira célzok, amiket abba a készülékbe mond - mutatott a férfi a mikrofonra, amit Judy még mindig a kezében tartott. - Úgy kell értenem, hogy minden, ami az ön szájából elhangzik, a kapitány utasítására történik? Magának nincs is beleszólása ebbe? Judy dacosan hátravetette a fejét. - Még mit nem! Úgy értem, persze, hogy az én szavaim. Az utastérben én vagyok felelős mindenért. És amint megtudom, hogy mi a helyzet, azonnal közlöm az utasokkal. - Aha. Most már akkor csak egy dolgot szeretnék tisztázni, ha lenne olyan kedves segíteni nekem. - Hogyne... - mondta Judy kissé tartózkodóbb, de továbbra is udvarias hangon. - Miről lenne szó? - Tudja, egy kis gondom támadt a maga tényközléseivel. - Valóban? - kérdezte egyre halványabban mosolyogva Judy. - Igen. Először is arról tájékoztatott minket, hogy a késésünk oka a királynő érkezése, de egész véletlenül biztos forrásból tudom, hogy a királynő e héten Indiában tartózkodik, és csak pénteken érkezik vissza hivatalos látogatásáról. Az ezt követő fél órában a légiforgalom késedelmes irányítása játszott központi szerepet az ön sűrű elnézéskéréseiben, miközben az ön légitársaságának rádióadója, melyet a fejhallgatón át élvezhetünk, és amelyet az irányítótorony frekvenciájára is be lehet hozni, semminemű jelét nem adta, hogy bármiféle késedelem okozna nekik problémát. Judy Jackson arcáról kezdett teljesen lefagyni a mosoly. - Nos, nekünk ezt mondták... - sikerült kinyögnie. - Igazán? Felettébb érdekes, mert ezek után a kifutópálya zsúfoltságára hivatkozott egy szinte üres kifutópályán, melyet egy sürgős orvosi ellátást igénylő vészhelyzet követett, bár egyetlen mentőautó sem jelent meg a helyszínen, végül hallhattuk eddigi közleményei csimborasszóját, mely egy rejtélyes módon felgyülemlett láthatatlan viharfelhőről szólt a ragyogó, tiszta kék égen, dacára annak a ténynek, hogy ma reggel nyolc óra óta a legközelebbi vihargyanús időjárási jelenség Dániától száz kilométerre északra volt észlelhető. - Vihar volt nem messze innen, és... - És ez a cudar időjárás minden jel szerint hatással volt a gép jobb szárnyának külső hajtóművére, igaz...? Judy egész megszédült, lába alól teljesen kicsúszott a talaj. Elbizonytalanodása azonban máris indulatba csapott át, keze pedig a csípőjére vándorolt. - Ha egy kicsit is értene a repülőgépekhez, igen tisztelt uram, akkor tudná, hogy ennyi várakozás után a reptéri szerelőknek el kell végezniük bizonyos ellenőrzéseket! - Nem kétlem, hogy igaza van. Én magam csupáncsak harminc öt éve vagyok pilóta, és a cégünknek alig két éve van egy Boeing Business jetje, aminek a vezetésére, hadd tegyem hozzá, immár én is fel vagyok jogosítva. Ezt a géptípust a beavatatlanok csak Boeing 737-esnek nevezik. Ez kiabál velem! - rémült meg Judy, pedig a férfi szemernyivel sem emelte meg a hangját. Mégis úgy tűnt neki, hogy hangosabban beszél hozzá. Ettől az érzékcsalódástól átmenetileg elakadt a szava. - Tehát, hölgyem, a kérdésem magához a következő: egy meg nem értett regényírózsenihez van szerencsénk, vagy egyszerűen csak élvezi, hogy összevissza hazudozik az utasoknak? - Mégis, kinek képzeli magát, hogy így beszél velem?! - vicsorogta Judy. - Ó, nem vagyok én senki, igazán - mondta a férfi ugyanolyan halk hangnemben, mint eddig -, csak az önök egyik fizető kuncsaftja. - Akkor azt javasolnám, uram, hogy menjen vissza a helyére! - 58 -

- Ahogy parancsolja - mondta a férfi, és alig észrevehetően meghajolt. - De előbb még szeretnék hangot adni annak a kívánságomnak, hogy jövőbeni közleményeiben lesz oly bájos az igazmondásnak a jelek szerint világszerte kihalófélben lévő szokásához visszatérni! Nyilvánvaló meggyőződése ellenére, amely egyfajta pszichológiai közösséget feltételez közöttünk, felhívnám a figyelmét, hogy az utasai korántsem hülyék! MacNaughton visszatért az első osztály negyedik sorában a helyére, és az üres ülés mellett ellavírozva, leült a saját, ablak melletti székébe. A tornamutatvány közben lesodorta az aktatáskáját, és egy kis bőrrel borított kitűző, rajta az English Petroleum emblémájával, fennakadt a nadrágja hajtókáján, majd a földre esett. Hátoldalán a neve volt olvasható arany betűkkel: ROBERT MACNAUGHTON - BIZOTTSÁGI ELNÖK. Mikor bekapcsolták a mikrofont, MacNaughton figyelmét a hangszóróra összpontosította. Ugyanazt a női hangot hallhatták, de most valahogy határozottabban csengett. Hölgyeim és uraim, szeretnénk az újabb fejleményekről tájékoztatni önöket. Az eddigi problémák miatt, amelyek a gép későbbi indulását okozták, a karbantartó részleg úgy döntött, hogy rutinellenőrzést végez a jobb oldali külső motoron, amit bizonyára önök közül is többen észrevettek. Tehát rutinellenőrzésről van szó, nincs semmi probléma. Köszönjük a türelmüket, és most, hogy az idő kezd kitisztulni, várhatóan hamarosan elindulunk. Robert MacNaughton ujjai ismét pergő dobolásba kezdtek az ülés karfáján, ahogy lassan, hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és szinte észre sem vette, hogy hirtelen egy férfi huppan le a bal oldalán az üres ülésre, kezét feléje nyújtva. Robert abbahagyta a dobolást, és a férfira nézett. - Elnézést a zavarásért. Dr. Brian Logan vagyok, orvos Amerikából. MacNaughton nem sok lelkesedéssel ugyan, de kezet fogott az orvossal. - Örvendek. A nevem Robert MacNaughton, innen a szomszédból. - Úgy látom, Mr. MacNaughton, önt is idegesítik ezek a közlemények. - Így van - mondta Robert, és az orvos szemébe nézett, hogy megállapítsa, tanácsos-e ennél többet is mondania, magában mérlegelve egyrészt az igényét, hogy ebben az érzelmileg túlfűtött állapotban szövetségesre találjon egy ilyen mértékű pofátlansággal szemben, másrészt azt a kis hangot, amely óvatosságra intette. Végül úgy döntött, nem törődik az utóbbival. - Nem igaz, hogy ez a nő mit hazudozik összevissza, nekem pedig már rohadtul elegem van az egészből! Logan összehúzott szemmel bólintott. - Így vezetik ezt az egész pocsék légitársaságot! Ez a nő hetet-havat összehord a királynőről, az időjárásról, a forgalomról, közben szerintem végig a jobb külső motorral volt a gond, amióta csak eljöttünk a kaputól. - Kezdek egyetérteni magával, doktor úr - mondta MacNaughton. - Beszéltem a stewardessszel, de amint az imént ön is hallhatta, nemigen volt semmi foganatja. Brian ismét bólintott, és kicsit feljebb húzódzkodott, hogy körülnézzen, nem hallgatózik-e valaki. A mozdulat egy kis riadalmat váltott ki MacNaughtonból. Brian ezután újra odafordult hozzá, és halkabban kérdezte. - Számíthatok önre, mint tanúra? Robert MacNaughton először nem szólt, csak az orvos tekintetét fürkészte. - Hogyan, kérem? Mint tanúra! Hogy értsem ezt? - Igen. Hogy mit hazudoznak össze! Azt hiszem, most aztán rajtakaptuk őket! Mielőtt MacNaughton válaszolt, újra hallotta azt az óva intő hangot, ezért nagyon körültekintően válogatta meg a szavait. - Nézze, doktor úr, tökéletesen egyetértünk abban, hogy felháborító, ami itt folyik, de... noha én nem vagyok jogász... erősen kétlem, hogy ami történt, pereskedésre adna okot, ha esetleg ezt fontolgatná. Brian pár másodpercig értetlenül bámult rá, aztán sűrűn pislogva megrázta a fejét. - Ne haragudjon, azt hiszem, nem fejeztem ki magam érthetően, úgy értettem, hogy ha panaszt nyújtok be a légifelügyelőségnél, számíthatok arra, hogy megerősíti az állításomat? - Ó, már értem! - mondta Robert MacNaughton, és zakója belső zsebéből elővett egy névjegykártyát, majd átadta Logannek. - Hát persze, hogy számíthat! Sőt, igazság szerint magam is azon gondolkodom már egy ideje, hogy meg kéne tennem ezt a lépést... - 59 -

- Na, végre! - kiáltotta a doktor, Robert MacNaughton pedig nemigen tudta mire vélni ezt a reakciót, amíg észre nem vette, hogy Logan az ablakra mutat. MacNaughton kinézett a jobb oldalon, és megkönnyebbülve látta, hogy a szerelők visszateszik a motorház burkolatát, aztán elviszik az állványt a gép mellől. Figyelte, amint az egyik karbantartó valamit mond az adó-vevőjébe, és pár másodperc múlva a 747-es egész testében megremegett, miközben hallották a motor egyre hangosabb zúgását. MacNaughton nyikorgó bőr hangjára lett figyelmes, és ahogy balra nézett, már csak azt látta, hogy az orvos épp feláll, és elindul hátra, a függöny felé. Ami azt illeti, elég furcsán viselkedik, gondolta, miközben elővett egy vaskos jelentést az aktatáskájából, amit át akart tanulmányozni. Fel kellett készülnie egy hirtelen összehívott fokvárosi találkozóra, és mivel a cég összes gépe használatban volt, a Meridian járata tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. De Robert már kezdte bánni, hogy így döntött. Arra lett figyelmes, hogy újabb közleményt készülnek bemondani, és azon tűnődött, vajon csak nem a pilóták döntöttek úgy, hogy végre hajlandóak szóba állni az utasokkal. Ám ekkor legnagyobb meglepetésére dr. Logan hangját hallotta a hangszórókból. Emberek, itt Brian Logan beszél, az egyik utastársuk. Van valami, amit feltétlenül tudniuk kell! A vezető utaskísérő épp azzal volt elfoglalva, hogy a párnákat paskolgassa, és igyekezett roppant elfoglaltnak látszani az első osztályú kabin elejében, mindvégig óvatosan kerülve MacNaughton tekintetét. Amikor meghallotta dr. Logan hangját a hangosbeszélőn, hirtelen megpördült, és szemét villámgyorsan körbejáratva a kabinon, rohanni kezdett a turistaosztály felé. A legénység már órák óta hazudozik nekünk! A királynő érkezése is hazugság volt, ami pedig a rossz időt illeti, nem volt közel s távol sem... Judy Jackson elviharzott Robert MacNaughton ülése mellett, és szétcsapta a függönyt, hogy átmehessen. Robert hallotta távolodó futólépteit a másik kabinban, és hogy rákiált dr. Loganre, aki azonban tovább folytatta a hangosbeszélőn. ...a reptéren nem áll a forgalom, és egész idő alatt csak azt akarták leplezni előlünk, hogy... A hangszóróból éles csattanás hallatszott, mintha valaki rácsapott volna a mikrofonra, majd az a jellegzetes hang, amikor a készülék a földre esik, miközben a háttérből heves kiabálás szűrődött át. Janie ugyan nem volt szolgálatban, de erre már ő is felállt, és elindult hátrafelé. A hangszórókból hallotta, hogy valaki felhördül, amit kaparászó-sercegő zaj követett, ahogy Logan megpróbálta visszaszerezni a mikrofont attól, aki felvette a földről. ...tudniuk kell, hogy... engedje el!... gondok voltak... a motorral... hé!... csak nem akarták közölni velünk! Eltűrik mindezt?! Brian kezéből ismét kitépték a mikrofont, és a következő pillanatban Judy Jackson hangját hallhatták a hangszórókból, aki erősen ziháló, de azért határozott hangon szólalt meg. Hölgyeim és uraim! Elnézést kérünk az incidensért! Úgy tűnik, az egyik utasunk súlyos érzelmi megrázkódtatáson esett át. A jobb szárny külső motorja már működött, és két csengetés jelezte, hogy a 747-es gurulni kezdett, lassan, finoman jobbra fordulva. MacNaughton a válla fölött hátranézett, és a függöny résén át próbálta megállapítani, mi történik, majd úgy döntött, jobb, ha ő ebből inkább kimarad. Valamiért nem volt maximálisan meg- 60 -

győződve arról, hogy az orvos teljesen beszámítható-e. Nem most lett volna itt az ideje, hogy belefolyjon az eseményekbe. A dühös hangok és fojtott dulakodás zaja egyre közelebb ért, míg végül Brian Logan visszahátrált a kabinba, nyomában egy sereg utaskísérővel, élükön a tajtékzó Judy Jacksonnal. - Uram! Ha nem teszi le azonnal a fenekét abba a székbe, és csatolja be a biztonsági övét, szólok a kapitánynak, hogy forduljon vissza, és biztosíthatom, hogy magát bilincsben viszik el! - Csak rajta, hogy rohadnátok meg! - mondta sötét, fenyegető hangon Logan. - Így is beperlem ezt a mocskos társaságotokat, mert meggyilkoltátok a feleségemet és a születendő fiamat! Majd hozzácsapok még húsz-harmincmilliót a követelésemhez! - mondta, és hátat fordított, hogy leüljön. - Ha leszállt a gépről, azt csinál, amit akar, de amíg itt van, azt teszi... Brian Logan visszapördült, mint akibe villám csapott, és mutatóujjával fenyegetően Judy Jackson arca felé bökött. - Fogd vissza magad, szuka, és eszedbe ne jusson parancsolgatni itt nekem! - vicsorogta, teljesen megfeledkezve magáról. - Uram! Azonnal üljön le, különben visszafordulunk! - Jackson az egyik stewardesshez fordult, és a pilótafülke felé mutatott. - Menj oda, fogd a telefont, és állj készenlétben, hogy értesítsd a kapitányt! Várd meg, amíg jelt adok! A fiatal nő azonnal elindult, a biztonság kedvéért a másik oldalon, nehogy karnyújtásnyi közelségbe kerüljön Brianhez. Logan egy másodpercig csak állt, az erőviszonyokat mérlegelve. Öt stewardess jelent meg, erősítésként a vezetőjük mellé. Az egyikük a jelek szerint szolgálaton kívül volt. Villámló tekintettel mindannyian Loganre bámultak. Brian Robert MacNaughtonra pillantott, aki alig észrevehetően megrázta a fejét, és kezével jelzett az orvosnak, hogy higgadjon le és üljön vissza. Logan hirtelen mintha feladta volna, és helyet foglalt a székében. Judy Jackson szeme szikrát szórt a haragtól, de óvatosságból, mivel a férfi veszélyesnek tűnt, továbbra is mellette maradt. - Nem szeretném, ha még egyszer felállna innen, miszter - mondta a férfinak. - Doktor Logan a nevem, és azt csinálok, amit akarok! - Engem nem érdekel, mi a titulusa. Ha még egyszer hozzányúl bármelyik személyzeti felszereléshez, vagy hozzáér a személyzet bármely tagjához, akadályozza a munkánkat, vagy nem követi az utasításainkat, leszállítjuk a gépről, átadjuk a hatóságoknak, és eljárás indul ön ellen, aminek börtön lehet a vége. Nem árt, ha tudja, hogy fegyveres rendfenntartók is vannak a gépen, és ha ők úgy döntenek, hogy lefogják magát, a következő tíz évet börtönben töltheti... valószínűleg Angliában, ahol nem tolerálják az ilyesfajta gyerekes arroganciát. Megértette? - Befejezte végre? - kérdezte Logan. - Igen, be. Ekkor Logan újra felemelte a mutatóujját, és a hangja ismét sötéten, fenyegetőn hangzott. Akkor most maga hallgasson ide! Ha még egyszer hazudik nekünk bármiben, háromszáz dühös utas fog mögém állni! - Engem próbál fenyegetni?! - rikkantotta Judy, de akkorát nyelt, hogy nyilvánvaló volt mennyire ideges. Gyorsan elindult hátra a függöny mögé, pontosan tudva, hogy a Meridian nemzetközi járatain nincsenek fegyveres biztonsági emberek. Janie Bretsen az ülőhelyétől nem messze állt, onnan nézte végig az egész jelenetet, és amikor Judy Jackson elindult hátrafelé, azonnal a nyomába eredt. A másodosztály konyhafülkéjénél érte utol, ahol rögtön sarokba szorította. - Mi a fene volt ez az egész, Judy? - kérdezte, kezével hátrafelé bökve. - Micsoda? - kérdezett vissza Judy. - Én nem tudom, telihold vagy napfolttevékenység van-e, vagy mi, de a Chicago-London járat is tele volt dühöngő utasokkal. Mitől kattant így be a doktor? Judy hirtelen szembefordult vele, és tetőtől talpig végigmérte, majd elhúzta a száját. - Nem festünk ma valami fényesen, igaz, Miss Bretsen? Biztos vagy benne, hogy megütöd a mércét, amit a vezetőség elvárna? - Miről beszélsz? - kérdezte Janie. - 61 -

Judy gúnyosan felhorkantott. - Ó, nem fontos! Gondolom, egy volt igazgatónak jogában áll nyúzottnak látszani. - Nyúzottnak?... Miket beszélsz?! - Hagyjál, Janie. Sok a dolgom. - Azt látom. Tanúja voltam az egész szóváltásnak, és csak azt akartam megkérdezni, ne segítsek-e valamiben. - Miért, gondolod, hogy egy főstewardess segítsége nélkül képtelenek lennénk megoldani a problémát? - Hagyd abba, Judy! Az a felfüggesztés már lejárt lemez, és megérdemelted, amit kaptál. Gyerekesen viselkedsz! Judy közelebb lépett hozzá, és ujjával Janie mellkasára bökött. - Tisztázzunk valamit, Bretsen! Ezen a gépen én vagyok a személyzet vezetője! Te pedig már nem vagy vezető beosztásban ennél a cégnél, legfeljebb baleknak használnak. Mindannyian tudjuk, hogy csak azért löktek fel erre a gépre, hogy kilegyen a létszám, meg hogy kémkedhess utánunk! - Mi? Ugyan már, hiszen te is tudod, hogy ez nem igaz! Viszont ha már így szóba hoztad, ha nincs meg a létszám, hogyhogy mégis elindulunk? - Mivel felvonszoltad magad a gépre, technikailag elegen vagyunk, mint ezt te is tudod. De te nem tartozol az enyéim közé, és nincs szükségem a segítségedre, de még ha lenne, akkor sem fogadnám el. Menj vissza a helyedre, hibernáld magad, vagy tudom is én. Ne is lássalak! - Te sosem változol, igaz, Judy? Ugyanaz a régi harcias szurka-piszka modor, és még mindig fogalmad sincs, hogyan kell az ügyfelekkel bánni! - Azonnal ülj a helyedre, Bretsen! Vagy téged is megfenyegesselek azzal, hogy eljárást indíttatok ellened? Janie felsóhajtott, majd felfelé mutatott, ahogy megszólalt a felszállás megkezdésére figyelmeztető dupla csengetés. - Értesíted a kapitányt, hogy mi történt... Vagy szóljak neki én? - Senki sem hívhatja a pilótafülkét, csak én! Értesz? - Nekik is tudniuk kell, Judy! - Tűnj már el végre a szemem elől! - kiáltotta Judy, és karját kinyújtva jelezte az irányt. Janie visszavonult a kijelölt irányba a függöny mögé, és még épp visszaért a helyére, amikor a motorok elérték a teljes fordulatszámot, és az alaposan megrakott 747-es gurulni kezdett a felszállópályán.

Tizenhetedik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben, 11 óra 54 perc (helyi idő)

Ahogy elérték a nyolcezer láb magasságot, és a londoni központ délnek fordította őket, Phil Knight bekapcsolta a Boeing 747-es automata vezérlését. Most csak figyelte, ahogy ez a precíz robotpilóta-rendszer könnyedén felhozta a gépet harminchétezer lábra, miközben az automata sebességszabályozó ugyanilyen precizitással tartotta utazósebességen a motort. A kapitány jobbra pillantott, és megállapította, hogy a másodpilóta még mindig az ölében tartja az ellenőrzési listát. Amióta elindultak a Heathrow-ról, az éles szóváltásuk óta eltelt órák alatt egyáltalán nem szóltak egymáshoz, a szükséges ellenőrizendő pontok felsorolását leszámítva. Phil Knight tisztában volt vele, hogy egy kicsit túlreagálta a dolgot. Nem ez volt a megfelelő helyszín és időpont, hogy a másodpilóta fejére olvassa a sznobságát, de eddig még nem sikerült kitalálnia, hogyan köszörülje ki a csorbát. Az igaz, hogy az első tiszt megérdemelte, amit kapott, és csak magának köszönhette, de végtére is Phil volt a főnök ezen a gépen, és tudta, hogy óvatosabbnak kellett volna lennie. A dühkitörése csak még jobban elmérgesítette a helyzetet. - Ellenőrzés - mondta Phil. Garth Abbott felnézett, és bólintott. - Értettem. Magasság? - Kettő-kilenc-kilenc-kettő. - Túlnyomás-szabályozás? - Állandó. A kabinban hétezer. - 62 -

Az ellenőrző lista további pontjait is végigvették ebben a kérdezz-felelek stílusban, egyetlen felesleges szó nélkül. - Ellenőrzés befejezve. - Köszönöm. - Nincs mit - felelte Garth pillanatnyi habozás után. El nem tudta képzelni, mire vélje ezt. Knight soha nem mondott köszönetet a másodpilótájának. Biztos csak nyelvbotlás volt, gondolta.

Brenda Roberts alig bírt nyugton ülni az ablak melletti ülésén, amikor felszálltak. Most az izgatottságtól elkerekedett szemmel a férjéhez fordult, és elkapta a gallérját, hogy közelebb húzza az ablakhoz. - Jimmy, ezt látnod kell! Hű, a mindenit! - Mi az, bébi? - Ott a parlament épülete, meg a Big Ben... az meg akkor a Temze! Emlékszel arra a képre, amit mutattam? - Igen. - Mit szólsz, bébi? Most láthatod élőben! Jimmy óvatosan kikapcsolta az övét, és Brenda térdére támaszkodva kikukucskált az ablakon, miközben azon tűnődött, vajon mikor csap le rá az egyik stewardess, hogy azonnal kapcsolja vissza a biztonsági övet. De nem érdekli, döntötte el, ha leégetik ennyi ember előtt. Mindent megér, hogy ilyen izgatottnak látja Brendát. - A mindenit, kicsikém! Ez már aztán nem semmi, hm? Brenda hevesen bólogatott, és a feje túl gyorsan mozgott le-föl ahhoz, hogy a haja követni tudja, amitől kócos, szélfútta benyomást keltett a frizurája, és ettől Jimmyre mindig rátört a vágy. Persze, itt nem tudtak volna sehová sem elbújni, így Jimmy kénytelen volt elfojtani testi vágyait, és inkább Brenda ujjának vonalát követte a szemével, ahogy a felesége megint valami új látnivalót mutatott neki. - Nézd, Jimmy, az ott nem a Stonehenge? - fordult vissza felé Brenda tágra nyílt szemmel, arcán ragyogó mosollyal, hogy Jimmynek is rögtön fülig szaladt a szája, és próbálta kivenni, hol is láthatta Brenda, amit látott. - Meg nem tudnám mondani. Csak annyit tudok, hogy valahol Dél-Angliában van. Brenda ismét az üvegre tapasztotta az orrát. Pont úgy néz ki, mint azokon a képeken, csak iszonyú pici! - Nincs mese, egyszer vissza kell jönnünk ide, hosszabb időre. Brenda megint visszafordult, az arca csakúgy sugárzott a boldogságtól, és két karját Jimmy nyaka köré fonta, hogy a szuszt is majdnem kiszorította belőle. - Annyira szeretlek, Jimmy Ray! - mondta, majd azonnal el is húzódott tőle, hogy a szemébe nézhessen. - Köszönöm, hogy valóra váltod az álmaimat! - De hát te nyerted meg a versenyt, édes! - Igen, de te, az én nagy texasi medvém voltál, aki azt mondta, „A rossebbe! Há' honne mennénk!” - Brenda olyan szenvedélyesen csókolta meg, hogy Jimmy alig kapott levegőt, és még mindig zavarba jött, pedig már olyan régen voltak házasok. Amíg ezen tűnődött, Brenda már vissza is fordult az ablakhoz, hogy megint felsikítson. - Dover! Jimmy, odass', az ott csak Dover lehet! Nézd a szirteket!

Garth Abbott figyelte, ahogy Anglia egyre távolodik a 747-estől, a gondolatai pedig hazafelé szálltak. Phil Knighttal repülni már önmagában is elég megpróbáltatás volt, de mindez most eltörpült Garth aggodalma mellett, amit a feleségével kapcsolatban érzett. Azt remélte, hogy a felszállással kapcsolatos rutinműveletek majd elterelik kicsit a figyelmét, vagy legalább az agya egyik kisebb, könnyebben kezelhetőbb rekeszébe kerül ez a mardosó kétely. De ez sem vált be, és most másra sem vágyott, mint hogy egyedül lehessen valahol, bárhol, ha csak pár percre is. - Szeretnék... kimenni egy kis kávéért, meg hogy kinyújtózzak, Phil. Lehet róla szó? Phil Knight kifejezéstelen arccal fordult felé. - Persze, menjen csak! - Hozzak valamit inni? - 63 -

A kapitány csak megrázta a fejét, és lenézett, hogy ellenőrizze a biztonsági monitoron, hogy senki sem áll-e a kis előtérben a pilótafülke mögött. Végignézte az összes kameraállást, melyek a többemeletes gép minden egyes utasterét megmutatták, majd visszaállította a képernyőt az eredeti képre. - Úgy tűnik, minden rendben van hátul, és senki sem áll az előtérben. Mehet! Garth kikapcsolta a biztonsági övét, felállt, és felkapta a sapkáját, mielőtt kilépett a többszörösen megerősített ajtón, majd miután becsukta, visszazárta az összes biztonsági berendezést. A párizsi irányítóközpont épp ebben a pillanatban rendelt el frekvenciaváltást. - Értettem, Párizs - mondta Knight. - Egy-húsz-négy-pont-öt. - Nem, Meridian, egy-kettő-négy-pont-nulla-öt! Ismételje meg! - Egy-kettő-négy-pont-nulla-öt. - Oui. Bon jour. - Jó napot! - felelte Phil, és beütötte az új frekvenciát. Elvégezte az irányítók ellenőrző viszszahívását, majd fáradtan hátradőlt. Érezte, hogy már most görcsöl a gyomra, ha azokra a rémes akcentusokra gondol, amiket az út hátralevő részén kell majd valahogy megértenie. Annyira igazságtalan ez az egész! Elvileg az angol a repülés nemzetközi nyelve, és ő ezt a tényt vette alapul, amikor nemzetközi járatok vezetését vállalta. Az iskolában annak idején nem tanult idegen nyelveket. Nem volt érzéke hozzájuk, és valahogy a füle sem állt rájuk. Miért nem figyelmeztette őt senki, hogy az az angol, amit Európa nagy részében, Afrikában meg Ázsiában beszélnek a légiirányítók, tulajdonképp az angol nyelv megcsúfolása, primitív, eltorzított, nehezen megérthető változata? Miért nem közölte a Meridian ezt a tényt a pilótáival? A másodpilótának persze mindez nem okozott gondot, ami csak annál jobban sértette Philt. Azt kívánta, bárcsak megtehetné, hogy közli az első tisztjével, menjen, üljön le valahol az első osztályon, és vissza se jöjjön pár órán belül, de a szabályok egyértelműek voltak. Kétfős személyzetből a pilóta kizárólag testi szükségletei kielégítése végett hagyhatta el a pilótafülkét, ráadásul nemrég életbe lépett egy csomó új szigorítás, ami azt volt hivatva biztosítani, hogy a repülőgép legénységén kívül senki más ne tehesse be a lábát a pilótafülkébe, és az új szabályok miatt a ki-be járkálás eléggé megnehezült. Kénytelen volt elviselni a másodpilóta jelenlétét, habár az út sokkal élvezetesebb lett volna Abbott és az ő fitymáló lenézése nélkül, amit Knight még inkább érzett, amióta nyíltan összerúgták a port. „Nem érdemled meg, hogy kapitány legyél!” - az a tudálékos, megvető kifejezés Abbott arcán, mintha mindig ezt mondta volna. „Fogalmad sincs arról, mit csinálsz!” Phil lehajolt a táskájáért, és kihúzta a tárcát, amit mindig magánál hordott, benne családja számos fényképével. Ott állt a felesége, Doris, meg a három fiuk mosolyogva a Bahamák egyik napsütötte tengerpartján, ahová nyaralni vitte őket. Tulajdonképpen azért, hogy ünnepeljenek. Phil épp akkor kapta meg a kinevezését, hogy a nemzetközi részleg 747-es pilótája legyen, és ez épp elég ok volt az ünneplésre. Évi ötvenezer dollárral több fizetés, habár állam bácsi harminc százalékot levett belőle. De végre-valahára eljutott a pályája csúcsára. Egész életében ki akart törni a belföldi járatok taposómalmából, hogy egy kicsit világot lásson, és elmondhassa magáról, hogy egy 747-es nemzetközi járat pilótája. Mert mi volt eddig? Huszonöt éve dolgozott a Meridiannél mint Boeing 727-esek és 737-esek pilótája, mindig ugyanazokon az útvonalakon, és mindig ugyanazokat a reptereket érintve a közép-nyugaton. Tíz évvel ezelőtt minden különösebb erőfeszítés nélkül kapitány lett. Addigra már töviről hegyire ismerte a belföldi járatokat, az irányítók mind anyanyelvükön beszélték az angolt, soha nem kellett olyan repülőtéren landolnia, ahol korábban nem fordult meg már vagy ezerszer, és a másodpilótái egytől egyig tisztelettel néztek fel rá. Akkor vajon mi a fenének hagytam ott? - tette fel magának a költői kérdést. Phil kinézett a bal oldali ablakon, és egy óriási, gyülekező gomolyfelhőt látott a keleti látóhatáron. Vajon látni lehet majd innen az Alpokat? Lenyúlt, hogy előkotorjon egy Európa-térképet, majd kiteregette az ölében. Elég keveset tudott Európa földrajzáról, de fáradhatatlanul próbálta megjegyezni, melyik ország hol van. Nem, az nem lehet Svájc, ahhoz túl északra vagyunk. Talán inkább Németország. Azt hitte, már látja is a svájci Alpok fővonulatát a távolban, de ellenőriznie kell a műszereket, hogy ezt biztosan megállapíthassa. - 64 -

Megint kicsit belémart az irigység, de megpróbálta elfojtani magában. Abbott mindenről pontosan tudná, hogy micsoda ott lent: mindig olyan élvezettel mutatott rá erre-arra, mint egy idegenvezető. A nemzetközi gépek másodpilótái mind két lábon járó útikönyvek voltak. Lenéztek mindenkit, akinek náluk kevesebb tapasztalata volt, és ki nem állhatták az olyan veterán belföldi pilótákat, akik hirtelen felcsaptak újdonsült nemzetközi pilótának, csak hogy többet keressenek. Phil szinte mindennap érezte a belőlük áradó megvetést. Megint az a szóváltás jutott eszébe Heathrow-n, és megrándult az arca, ha arra gondolt, hogy elvesztette az önuralmát. Semmi kétség, Abbott megérdemelte, és talán amúgy is itt volt az ideje, hogy tisztázzanak egy-két dolgot, csak hogy a fiatalember megtudja: a kapitánynak elege van a viselkedéséből. De nem... inkább hallgattam volna! - gondolta, habár agyában egyre csak az a sor jó tanács visszhangzott, amit az elmúlt hetek során kapott Abbott-tól. „Elnézést, Phil, de általában itt jobbra szoktunk fordulni...” „Phil, ne haragudjon, hogy beleszólok, de az én tapasztalatom szerint..” „Nézze, Phil, azt hiszem, ez lesz az a reptér ott lent!” Még hogy csapatmunka! Minden egyes út olyan volt, mintha újra meg újra át kellett volna esnie egy vizsgán, amin már azzal elbukott, hogy egyáltalán megjelent.

A Brian Logan melletti hely üres volt, Janie pedig a magánytűrő képessége végére ért. Bár már percekkel korábban megszólalt a csengő, jelezve, hogy tízezer láb fölé értek, a biztonsági öv jelzése még mindig égett. Janie viszont nem bírta tovább: a haragot, a frusztrációt mindig mozgással vezette le. Le-fel járkálni, futni, utazni - bármi jobb volt, mint jelen esetben itt ülni és füstölögni Judy sértő viselkedése miatt, amit csak még inkább felfokozott a saját fáradtsága. Janie óvatosan kimászott a helyéről az ülések közötti közlekedőfolyosóra, majd miután betűrte a blúzát és lehúzkodta a szoknyáját becsusszant a 3C-re az orvos mellé, aki egy kissé meglepetten nézett rá. - Hello! - mondta barátságosan, és a férfira mosolygott, akinek kicsit ellazultak a kemény vonások az arcán, ahogy Janie a karfa fölött kissé esetlenül a jobbját nyújtotta. - Janie Bretsen vagyok. A férfi kezet fogott vele, először csak puhatolózva, aztán kicsit erősebben szorítva Janie kezét, aki magában megállapította, hogy érdekesen sima a tenyere: se nem puha, se nem cserzett - igazi orvoskéz, erő van benne, ugyanakkor nagyon finom tapintású. - Brian Logan. Örülök, hogy megismerhetem... Janie. - A férfi úgy nézett körül, mintha bármelyik pillanatban beronthatna a zárdafőnök, és rajtakapná, amint az egyik kis védencét molesztálja. - Azt hittem, maga is stewardess... - mondta Logan, és elengedte a kezét. - Jól hitte, hiszen az vagyok - felelte Janie felvont szemöldökkel, majd cinkos hangon hozzátette. - Csak most lógok... - Valóban? Janie kibújt a cipőjéből, és maga alá húzta a lábát, egy kicsit oldalra fordulva az öblös ülésen, hogy szemben legyen a férfival. - Igazság szerint én voltam ennek a járatnak a vezető utaskísérője Chicagótól Londonig, de eggyel kevesebb stewardess volt Fokvárosig, ezért a központ utasított, hogy beálljak. Tehát elvileg én is a személyzet tagja vagyok, de valójában csak amolyan tartalékos. Janie látta, hogy a férfi visszahúzza a kezét az ölébe, és ökölbe szorítja, mintha egyszeriben szégyellné, hogy hozzáért, vagy hogy egyáltalán szóba állt vele. - Értem - mondta fagyos hangon, és előrenézett, mint aki hirtelen ellenállhatatlan vágyat érez, hogy tanulmányozni kezdje az előtte levő ülés háttámláját. Valami rosszat mondtam? - tűnődött Janie. Annyira hirtelen jött ez a változás. Nem hinném. - Tudja, akaratlanul is... - kezdte Janie. - Úgy értem, nem olyan nagy ez az utastér, és a hang jól terjed... A férfi azonnal felkapta a fejét, és felé fordult, arcán kőkemény kifejezéssel. - Nyugodtan visszamehet, és megmondhatja Miss Jacksonnak, hogy ez olcsó trükk volt, és én nem vettem be! Janie teljesen elképedve nézett rá. - Micsoda? - 65 -

- Ide küldi magát, hogy besmúzoljon, hogy... megpróbáljon lefegyverezni! De nem fog sikerülni! Janie egy pillanatra sem vette le a szemét a férfi arcéléről, bár az nem volt hajlandó ránézni. - Óriásit téved, doktor úr! Én csak azért jöttem ide, hogy elbeszélgessek magával. Judy Jacksonnak ehhez semmi köze. - Nem baj, akkor sem fog sikerülni! - ismételte meg a férfi fagyosan. - Mi nem fog sikerülni, dr. Logan? - kérdezte Janie halk, meleg hangon. - Dr. Logannek hívjam? Vagy esetleg elárulná a keresztnevét? - Hívjon csak doktornak! Janie bólintott. - Rendben, akkor maradunk a doktornál. De nem mondaná el, kérem, hogy amit nem is próbálok csinálni, miért nem fog működni? Valami mosolyszerű jelent meg a férfi szája körül, de hamar észrevette magát, és felhorkantott. - Ez dupla tagadás! - Az lenne? - Gondolom, ezzel maga is tisztában van - mondta a férfi, már nem olyan epésen. - A beszédéből ítélve tanult ember. Tanultabb, mint a legtöbb szófosó fehérnép, aki ennél az úgynevezett légitársaságnál dolgozik! - Köszönöm... vagy ez nem bók volt? - Janie elmosolyodott. - Hát, doktor úr, magával aztán élvezet társalogni! - Janie a szája elé tette a kezét, és megsemmisülten motyogott az ujjai mögül. Ó, már megint elrontottam! - Mit? - kérdezte Logan, és igyekezett dühösnek hangzani. Janie elvette a kezét a szája elől. - Nem tartottam be a régi szabályt, miszerint „hát”-tal nem kezdünk mondatot. Hát pedig én úgy vigyáztam! - Aha. - Kezd egyre izgalmasabb lenni ez a beszélgetés, nem? - Ott az üres helye! - vágott vissza élesen a férfi. Janie pár másodpercig semmit sem szólt. - Szeretné, ha inkább magára hagynám? - Ha csak azért jött ide, hogy manipuláljon, akkor igen. - Nem azért jöttem. Erre meg is esküszöm. Nem azért vagyok itt, hogy manipuláljam, hogy meggyőzzem, hogy hízelegjek magának, vagy hogy smúzoljak. Nem teszem, nem tenném, nem is tehetném. Egy újabb mosolykezdemény. - Köszönöm, dr. Seuss - mondta a férfi. - Ó, igen! - nevetett fel Janie. - Zöld tojás sonkával. Logan bólintott, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy kendőzze a vigyort az arcán, miközben Janie folytatta. - Kislányként mindig is imádtam dr. Seusst. Hopp, ez elég malac megjegyzés volt, de tudja, hogy értettem. Logan ismét bólintott. Jó jel, gondolta Janie. - A feleségem meg én... - kezdett bele a férfi, de elcsuklott a hangja, és összeszorított szájjal, az arcára tapasztott kézzel elfordult. - Doktor úr, hallottam, amikor azt mondta Jacksonnak, hogy a Meridian... megölte a feleségét és a kisfiát... - Igen, meggyilkolta! - robbant ki a férfiból szenvedélyes indulattal. - Igen, meggyilkolta, valóban ezt a szót használta. Pár másodpercig csendben ültek, majd Logan Janie felé fordult, zavarodottan ránézett, aztán összeszorított szájjal előrefordult. - Ha akarja, elmegyek - mondta Janie -, de azért... szeretném tudni, hogy mi történt. Logan legnagyobb meglepetésére rádöbbent: nem akarja, hogy Janie elmenjen. - A felesége gépe lezuhant? A férfi megrázta a fejét, és elmondta Janie-nek a lényeget, nem kis erőfeszítéssel uralkodva magán. Mikor elhallgatott, majdnem egy teljes percig csendben ültek. Janie a szoknyájáról csipkedte a láthatatlan szöszöket, végül megrázta lehajtott fejét. - Erről fogalmam sem volt... - mondta halkan. - Így már értem, miért gyűlöl mindent, aminek köze van a Meridianhez. Én is így éreznék. - 66 -

- Tudja, milyen érzés nekem ezen a gépen ülni? - kérdezte Logan, immár nem haraggal, hanem fájdalommal a hangjában. - Hogy benne vagyok egy Meridian-gép belsejében? - Nem, nemigen tudom... - felelte Janie, mire a férfi kíváncsian fordult felé. - Nem? - Megpróbálhatom elképzelni, doktor úr, és próbálom is, de ha azt mondanám, igen, tudom, mit érez, akkor hazudnék és elbagatellizálnám mindazt a hihetetlen fájdalmat, amit önnek el kellett és el kell viselnie. - Brian - mondta a férfi. - Kérem? Logan lehajtotta a fejét, és kicsit elfintorodott, mintha bocsánatot akarna kérni egy tapintatlanságáért, ami miatt még mindig kínosan érzi magát. - A keresztnevem... Brian. Janie bólintott. - Köszönöm, Brian. Az enyém pedig Janie. - Szeretném... megköszönni, hogy ilyen megértő volt. Nem vártam volna egy... - Nincs mit - vágott a szavába szándékosan Janie, mielőtt a férfi kényszeresen tovább magyarázta volna a dolgot. - Higgye el, nem szívesen látom, hogy egy ilyen kedves hölgy egy ilyen rettenetes alpári légitársaságnál dolgozik! - Én sem... - mondta Janie, és őt magát is meglepte a válasz. Nem értette, hogyan juthattak el a szavak a szájáig anélkül, hogy az agya előbb tüzetesen átvizsgálta és kimondásra alkalmasnak találta volna őket. Brian Logan értetlenül nézett rá, és Janie a karjára tette a kezét. - Brian, dolgozik egy pár lehetetlen alak a Meridiannél, az egyikükkel már találkozott is ezen a gépen... és vannak egy páran, akik egyszerűen kiégtek... és nagyon sokan vannak olyanok, mint én, akik egész egyszerűen tönkremennek abban, hogy végignézzék, ami a vállalatukkal történik. A férfi bólintott, bár nem túl sok meggyőződéssel, Janie pedig elmesélte neki a Douglas szenátor asszonnyal folytatott beszélgetését, és hogy milyen gondok adódtak a Chicago-London járaton. Néha egész belefeledkezett a mondandójába, de mindvégig tudatában volt, hogy a férfi minden egyes szavára odafigyel. Janie tudta, hogy még nem sikerült teljesen lefegyvereznie, de kezdetnek ez is elég volt.

K

aren Davidsonnak több mint fél órába került, míg kitalált egy módszert, hogy hogyan akaszthatná fel a mózeskosarat az újságtartóra. Elég fáradságos munkával sikerült csak felakasztania a kosár fülét, de miután ellenőrizte, hogy biztonságos lesz-e a szerkezet, örömmel állapította meg, hogy sikerült egy jobb megoldást összeeszkábálnia, mintha csak letenné a gyermekét a hideg padlóra. Cathy Eileson, az egyik stewardess épp arra ment, és ahogy meglátta Karen Davidson mózeskosár-kompozícióját, letérdelt az ülése mellé. - Milyen ügyesen megoldotta! - Köszönöm - felelte Karen. - Vannak gépek, ahol külön kampókat raknak erre a célra, de nekem improvizálnom kellett... - Nagyszerű ötlet, de... szóval nem szívesen mondom, de nekünk nem szabad engednünk, hogy az anyukák ezt csinálják. - Ne aggódjon - mondta Karen -, leszállás előtt majd leakasztom! - Tudom, nem is ezzel van a gond, csakhogy... iszonyatos mennyiségű szabályt kell betartanunk, és ezek nem sok rugalmasságot engedélyeznek az embernek. Ha légörvénybe kerülünk, a mózeskosár esetleg megbillenhet, leeshet. Karen bólintott, és sóhajtva leakasztotta a mózeskosarat, majd letette a lába mellé. - Azért akasztottam fel oda, mert a padló túl hideg - mondta. - Megpróbálok keríteni még néhány plédet - felelte Cathy. - És nagyon sajnálom... Karen közelebbről is megnézte magának az arcát. - Maga ennél a légitársaságnál dolgozik? kérdezte. Cathy Eileson meglepetten nézett rá. Nem tudta eldönteni, hogy a kérdést nem csak humornak szánta-e. - Hogyan? - 67 -

- Csak eltűnődtem, hogy vajon tényleg a Meridiannél dolgozik-e. A chicagói gép vezető stewardessét, egy Janie nevű nőt leszámítva, eddig maga az egyetlen, aki... szóval, akit úgy tűnik, hogy érdekel egyáltalán, hogy mi van velünk. A zavarodott arc egy pillanatra mintha megrettent volna, majd a fiatal nő kisimított egy barna hajtincset a homlokából, és megrázta a fejét. - Én... nem szívesen hallom, hogy... úgy értem... Karen felemelte a kezét. - Ne haragudjon, ez nem volt valami szép tőlem. Sajnálom. - Ugyan, semmi probléma! - felelte Cathy a fejét rázva. - Tudnom kell róla, ha rosszul bántunk önnel. Csak nagyon sajnálom... - Cathy csendben felegyenesedett, majd Karenhez hajolt, hogy a fülébe súgjon valamit. - Ha bármire szüksége lenne az út hátralévő részében, csak szóljon nekem! Általában a hátsó konyhában vagyok. Karen megvárta, amíg Cathy elfordult és eltűnt hátul, majd elkezdte gondosan visszaapplikálni a mózeskosarat az újságtartóra.

A Boeing 747-400-as felső fedélzetén Garth Abbott kilépett a pilótafülke mögötti szűk mosdóból, és csendben átment a közeli konyhafülkébe, hogy töltsön magának egy kis kávét, és közben gondolkozzon. A szeme sarkából valami mozgást látott, és a kabin hátulja felé fordulva, Judy Jackson tekintetét kapta el. Pedig ebben a pillanatban valószínűleg ez volt az, amit legkevésbé akart. Garth nagyon is jól ismerte Judyt, már évek óta repültek együtt. - Az egész világra haragszik, látszólag minden ok nélkül - mondta egy hónapja egy másik kapitánynak, amikor közvetlenül a felszállás után Judy beviharzott a pilótafülkébe, és majdnem leharapta a kapitány fejét valami vélt sérelem okán. - Ki a fene a főnök ezen a gépen? - kérdezte őszinte megdöbbenéssel a kapitány, miután Judy távozott. - Azt tudom, hogy mostanában pilótának lenni annyit tesz, hogy ne is várjunk tiszteletet, de uram-atyám, Garth, hallottad, mi mindennek elmondott?! - Vedd kitüntetésnek! - nevetett fel Garth. - Csak azokat a pilótákat sértegeti, akiket kedvel. Mi, többiek egyszerűen csak éhen halunk a járatain. Nincs kaja, nincs kávé, nincs kegyelem. - Szerinted nincs itt az ideje, hogy valaki panaszt tegyen a cégnél? - Legyél nagyon óvatos! - figyelmeztette Garth. - A legutóbbi kapitány, aki megpróbálta, majdnem elveszítette az állását egy alaptalan szexuális zaklatás vádja miatt. Legalábbis mi meg voltunk győződve, hogy a vád alaptalan. - Tényleg? - Az utastér az ő felségterülete, kapitány, iszonyatosan kemény nő, és mi már gyakorlatilag mindannyian feladtuk a harcot, hogy visszaszerezzük tőle a gépet. Amikor Judy észrevette az első tisztet a konyhafülkében, először intett neki, majd megindult felé. Ó, nagyszerű, gondolta Garth, és próbálta eldönteni, nem lenne-e jobb Phil Knight társaságában. Megint a felesége jutott eszébe, és ugyanazt a gyötrő bizonytalanságot érezte. Semmi másra nem vágyott e pillanatban, mint hogy becsukhassa a szemét, és megpróbálhassa visszaidézni az indulása előtti beszélgetésüket anélkül, hogy bárki megzavarta volna. A pilótafülke mögött volt egy parányi pihenőhely a személyzet részére, és Garth arra gondolt, ledől ott egy kicsit, de be lehetett látni a pilótafülkéből is, és Phil Knight biztos azonnal észrevette volna. - Bevihettem volna én is - mondta Judy, amikor odaért, és a haját hátradobva, mosolyogva mutatott a kávéra. - Ó, nem gond, amúgy is fel kellett már állnom, megmozgatnom egy kicsit a tagjaimat. Judy kissé a másik lábára helyezte a testsúlyát, és a mozdulattól megfeszült a jó szabású egyenruha szoknyája a csípőjén, miközben Garth szemét figyelte, azon tűnődve, vajon a férfi tekintete lejjebb siklik-e a testén. De Garth ehelyett elfordult, és a konyhafülkét tanulmányozta, aztán a padlószőnyeget, a mennyezetet... mindenhová nézett, csak Judyra nem. - Úgy tűnik, fiatalember, magát aggasztja valami... - mondta meglepően gyöngéden. Garth Judyra nézett, mert a váratlan szavak felkeltették a kíváncsiságát, bár nem lepte volna meg, ha a megjegyzést egy gúnykacaj követi. Judy viszont csak nézett rá nagy, hihetetlenül kék szemével, és a tekintetében nyoma sem volt gúnynak. - 68 -

- Ó, ez csak olyan... szóval tudja, olyan magánéleti izé - sikerült végre kinyögnie, és azonnal legszívesebben fejbe verte volna magát az ostoba kijelentésért. - Igen, mindig azzal van a gond - mondta Judy tudálékosan. - Csak a jó isten a megmondhatója, nekem egész életemben kijutott belőle. Ezért... - Judy egy kicsit balra helyezkedett, hogy Garth látókörének fókuszában maradjon -, ezért tudom azonnal kiszúrni, ha egy férfit aggaszt valami. Nem akarok kíváncsiskodni, de... - Gyorsan Garth bal kezére nézett, és azonnal észrevette a jegygyűrűt, ami eddig sohasem tűnt fel neki. - Otthon vannak problémák? Garth önkéntelenül is elmosolyodott, de gyorsan visszakeményítette az arcát, és megrázta a fejét. - Hogy otthon-e? Ugyan, dehogy! - Megpróbált felkacagni, de inkább hangzott hörgésnek, ezért gyorsan köhécselésbe fojtotta. - Csak arról van szó, hogy... szívesebben lennék most valahol máshol, tudja? Maga soha nem érezte még így? Judy felnevetett. - Á, nem, csak úgy óránként. Isten hozta a klubban! Garth tekintete megint Judyéba fúródott egy felkavaró másodpercig. Mindig is gondot okozott neki, ha egy nő szemébe kellett néznie. Ez valahogy annyira személyes volt, olyan... intim. Viszont Carol-tól megtanulta, milyen rossz véleménnyel vannak a nők azokról a férfiakról, akik képtelenek a szemükbe nézni. „Ennek csak két oka lehet - mondta egyszer Carol. - vagy sunyik és megbízhatatlanok, vagy egyszerűen nem tudják levenni a szemüket a cicidről. Akár így, akár úgy, nem bízhatsz meg bennük.” - Vajon most mire gondol? - kérdezte Judy, és a hangja visszarántotta Gartht a jelenbe, aki megrázta a fejét, és megint ránézett. - Tessék? - Egy másodpercre valahol egészen máshol járt, úgy láttam. Garth bólintott. - Igen... azt hiszem, nemsokára új állás után nézhetek, ha nem megyek viszsza sürgősen Napsu... a kapitányhoz. Judy mosolygott, amivel csak még jobban összezavarta a férfit. Ez ugyanaz a hárpia volt akit ő már látott akcióban? Ez lett volna az a rémes némber, akit pár perce még ócsárolt? Hogyan lehet, hogy most egyszerre olyan kedvesnek, olyan... szóval nőiesnek tűnik? - Akkor viszlát! - mondta Garth, és ügyetlenül a fedélzeti telefonért nyúlt, másik kezét pedig a számkódos zárra helyezte. - Igen, még találkozunk - mondta Judy a férfi hátának.

Tizennyolcadik fejezet Anapolis, Maryland, 6 óra 56 perc (keleti idő)

David Byrd megállt a tizennyolcas mólónál, és felnézett az égen vitorlázó sirályokra, amelyek éktelen rikoltozásukkal magukra vonták a figyelmét. Egy percig állt és nézte, hogyan hasítják a kora reggeli, narancsszínű eget, majd fordulnak meg minden különösebb erőfeszítés nélkül. David a gyakorlott pilóta szemével figyelte könnyed szárny- és farokmozdulataikat, mint egy olyan ember, aki soha nem szűnő csodálattal próbálja megfejteni a repülés titkait. A hajnali levegőben még maradt egy kicsi az éjszaka hűvöséből, ahogy a nap lassan nekikészülődött, hogy az égre hágjon, de már így is megtelt a levegő a kikötő tükörsima, zöldes vizéből áradó mindenféle illattal. Egy egészen enyhe kis szellő bodorodott a tenger felől, és összeborzolta David haját, aki becsukott szemmel, mélyen beszippantotta a sós tengeri levegőt, a partra vetett hínár meg egy-két döglött hal szagából összeálló elegyet - élvezetét nem is zavarta volna semmi, ha hirtelen nem csapja meg az orrát egy indulásra kész jacht motorjának benzinbűze. David felocsúdott, és az órájára nézett. Még két perce volt hét óráig. Overmeyer tábornok figyelmeztette, hogy John Blaylockot nehéz kiismerni, valahol félúton van egy bohém és egy rendés pontosságmániás rögeszmés között, aki közismert arról, hogy másodpercre pontosan érkezik egy fontos megbeszélésre, viszont gyűrött uniformisban, és olyan koszos cipőben, hogy látszik: utoljára újonnan volt tiszta az a lábbeli.

- 69 -

David a hibrid buszhajó tikfa fedélzetére lépett, és már felemelte a kezét, hogy bekopogjon a jármű ajtaján, amikor az a legnagyobb meglepetésére kinyílt, de csak résnyire. Egy férfi arca jelent meg a résben, és szó nélkül, gyanakodva méregette a látogatóját. - Jó reggelt! - reszkírozta meg David. A férfi erre becsukta az ajtót. David már épp újra kopogni készült, amikor az ajtó ismét kinyílt, ezúttal már teljesen, és ott állt benne a férfi teljes életnagyságban, fején a légierő tükörfényesre polírozott ezredesi tányérsapkájával - ezenkívül az összes ruházata egy mikiegeres sortból állt. - Blaylock ezredes? - kérdezte David. A százkilencven centi magas Blaylock elnagyolt mozdulattal szalutált, majd a kezét nyújtotta. - Isten hozta a fedélzeten, Byrd ezredes! Értékelem, ha valaki pontos! - Ezzel Blaylock intett Davidnek, hogy kövesse a konyhába. David fellépett a buszhajó tölgyfapadlójára, és becsukta maga mögött az ajtót, miközben Blaylockot figyelte, aki már elfoglalta kedvenc helyét a főzőfülke hentespultszerű része mögött. David megállapította, hogy John Blaylocknak még egyetlen szál ősz haja sincs, és nem is kopaszodik; a haja egy szépen lesült arcot keretez, ami alatt ugyanolyan napbarnított mellkas látszik, a mellkas alatt pedig szolid sörhas, de nem vészes. A szája teljes természetességgel húzódott bizalomgerjesztő mosolyra, amiből Blaylock egy pillanat alatt ötven megawattos szupermosolyt tudott varázsolni. - Kávét? - kérdezte Blaylock, jelenleg épp ötven megawattos üzemmódban. - Köszönöm. Csak tejszínnel iszom, cukor nélkül. - Igenis. Húzzon oda magának egy széket! David engedelmeskedett, és közben Blaylockot figyelte, akinél a reggeli kávéfőzés minden jel szerint egyfajta merev rituálé volt. Először egy Starbucks-dobozból kivett egy adag babkávét, majd megőrölte, aztán betöltötte egy gyönyörű, csupa réz és króm nagyüzemi kávéfőzőgépbe, ami majdnem a fél konyháját elfoglalta. John Blaylock levette az ezredesi sapkáját, és arrébb csúsztatta a konyhapulton, miközben másik kezével szőrös mellkasát vakargatta. David épp azon tűnődött, hogy az eszpresszógép valószínűleg tudatosan foglal el főhelyet a konyhafülkében, amikor Blaylock, mintha csak olvasott volna a gondolataiban, a gép felé biccentett. - Ez a fő szenvedélyem. Mármint a nőnemű élőlények után, természetesen. - Gondolom, az emberi faj nőnemű egyedeire céloz... - mondta David vigyorogva. John Blaylock szemöldöke már-már fizikailag képtelen magasságba kúszott. - Le vagyok nyűgözve! Egy Pentagon-hurka, akinek végre humorérzéke is van! - Csak hogy tisztázzuk: nem vagyok Pentagon-hurka - felelte David. - Csak hogy tisztázzuk - visszhangozta Blaylock -: tartózkodom bárminemű kapcsolatteremtéstől olyan nőnemű lényekkel, akik nem az emberi fajhoz tartoznak. - Jó, mert azt hiszem, van is valami szabály a légierőnél, ami tiltja ezt. - Nem igazán foglalkozom a légierő működési szabályzataival - felelte John Blaylock, fél szemmel a kávéfőzőgépe kijelzőjére pillantva. - Én tartalékos vagyok. És a tartalékosok természetükből adódóan fenntartással viseltetnek a szabályzatok, a Pentagon lakói meg az olyan ezredesek iránt, akik már kora reggel a kikötőben lófrálnak, hogy információt szerezzenek. - Miért, én ezért jöttem? - kérdezte David. Blaylock rávigyorgott. - Na jó, meg a kávéért. De ha már itt tartunk, egész pontosan mire gondolt a jó öreg hernyótalpas tábornok, miben tudnék én segíteni magának? - Legelőször is le kell szögeznem, hogy ez egy hivatalos látogatás. - Erre magamtól is rájöttem - felelte Blaylock, és igyekezett komoly képet vágni, ahogy a tányérsapkára mutatott. - Ezért viseltem egyenruhát a fogadásakor. - Na, ja. Bár nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a mikiegeres boxeralsó megfelel az előírásnak... - Badarság! Byrd ezredes, a pályafutása során hányszor motyogta már az orra alatt, hogy egy mikiegér-szervezetnek dolgozik? David felnevetett. - Hja, elismerem, igaza van! - No, de épp azt akarta elmesélni, hogy miért jött - Blaylock ki nyitotta a szelepet, és kitöltött egy csésze feketét a gépből, miközben David tájékoztatta őt arról a csapatról, amely az ő veze- 70 -

tése alatt dolgozott az FAA-nál, valamint a CIA és DIA félelmeiről az elégedetlen utasok indulatait kihasználó, az azzal manipuláló terroristákat illetően. Mire a mondandója végére ért, vendéglátója már letett egy hatalmas csésze isteni finom kávét az orra elé, magára öltött egy rikító színű Hawaiimintás inget, és letelepedett egy székre Daviddel szemben, a pult másik oldalán. - Ez minden? - kérdezte Blaylock. - Nagyjából - felelte David. - Van valami varázsszó, ami megválaszolja a kérdést? Blaylock felhorkant. - Előbb egy olyan varázsszó kéne, ami felteszi a kérdést! - Én személy szerint nemigen értem, hogyan függ össze a trójaifaló-fenyegetés a dühös utasokkal - mondta David. - Sehogy - felelte Blaylock. - Épp ezért aggódnak. - Hogyan? John Blaylock letette a csészéjét, és színpadias mozdulattal felemelte a kezét. - Ezt nevezik a paranoiakonzerválás elvének. Gondolom, maga még nem hallott róla. - Nem én. - Ez nyilván azért van, mert ebben a minutumban találtam ki. De most komolyan: mi történik, ha a hírszerzés két problémára bukkan, mint ezek is, amelyeknek látszólag semmi közük egymáshoz? Azonnal ötödik sebességbe kapcsol az alapvető összeesküvéselmélet-gyártó ösztönük, és lázasan elemezni kezdenek, hogy a lehető legnagyobb biztonsággal válaszolhassák meg a kérdést. „Ez az, amiről ők azt akarják, hogy higgyük?”. Pláne, ha épp háborút vívunk. - Az „ők” egy meg nem nevezett, be nem azonosított... - Pontosan. Ellenséges összeesküvők rejtelmes csoportja, akik mindig egy lépéssel előttünk járnak. - És maga szerint ez a helyzet? - Dehogyis! Az egész pályafutásom tulajdonképpen másról sem szólt, mint hogy visszajöttem valami isten háta mögötti helyről, beszambáztam a Pentagonba vagy Langleybe, és jelentettem, hogy a kolumbiai drogbárók forradalmat kirobbantó, sötét, kulcsfontosságú csúcstalálkozója, amit feldagasztottak egy nemzetbiztonságot fenyegető és azonnali beavatkozást sürgető fenyegetéssé, valójában nem volt más, mint az egyik kartelltag házibulija, amit egy limai haverjuk tiszteletére rendezett. Tudja, a CIA már a Fehér Ház ajtaján dörömbölt, hogy engedélyt kér az akcióra, ezek a fickók meg csak tequilázgattak a szomszédokkal. - Szóval maga ezt csinálta? - Igen, én is megittam pár pohárral, de sohasem nyeltem le! Nem, én tulajdonképp csak anynyit tettem, hogy egy-egy külföldi úton, ha ott töltöttük az éjszakát, a városban mászkáltam, és eljátszottam a hülye amerikait, akinek túl sok az ideje, és szeretné megismerni a bennszülötteket, akik olyan furcsa, tarka ruhákban járnak. Elképesztő, mi mindent hall így az ember, csak figyelni kell. Feltéve, ha megveszi a cervezdt... a sört... mosolyog, és jókat böfög, amikor kell. - Tehát, ha az ön „paranoiakonzerválás-elméletét” alkalmazzuk, akkor van valami kapcsolat a kettő között? John Blaylock Davidre pillantott. - Maga azt akarja megtudni, hogy van-e összefüggés a magukból kikelt utasok egyébként abszolút dicséretes tendenciája között, miszerint viszket a tenyerük, hogy kiverjék a székletet azokból a légitársaságokból, melyek következetesen pocsék szolgáltatást biztosítanak, és esküdt ellenségeink, a terrormogulok között, akik egy La Joliétól Kennebunkportig húzódó üres építési telket akarnak létrehozni, ahol áramszolgáltatás nélkül is nappali világosság van még éjjel is. - Mmi…? - Az Egyesült Államok, amint eltűnik egy nukleáris felhőben. - Aha! Igen, valami ilyesmi... - Nem. Szerintem nincs semmi tudatos összefüggés. - Ami azt jelenti, hogy... Blaylock arca elfintorodott, és kezét a homlokához emelte. - Lássuk csak, lássuk... csak nem egy nem tudatos összefüggésről van szó?! - Aha, így egyértelmű a válasz - mondta David, és felemelte a kezét. - De maga szerint mi lehet az összefüggés ennek a zavaros képnek a látszólag össze nem köthető pontjai között? - 71 -

- Én egyfajta ködösítésre gondolok. Mondjuk, hogy maga a terroristák új főnöke, és szent meggyőződése, hogy választott istensége, Belzebub azt akarja, hogy kétszáznyolcvanmillió amerikait meggyilkoljon. Elég nagy bajban lenne, mert bármilyen akcióba is akar kezdeni, az minden valószínűség szerint az amerikaiak fülébe is eljut a több ezer csatornájuk egyikén, és ha megtalálják a maga zsoldosait, egész biztos kinyírják őket. Amúgy is az agyára mennek már az amcsik, mert amióta elegük lett abból, hogy maga sorban kilyuggatja a hadiflottájuk hajóit, és olyan csoportokat támogat, amelyek utasszállító gépekkel rombolják az amerikai épületeket és irtják a lakosságot, hadat üzentek magának, és úgy tűnik, minden lépéséről pontosan tudnak, hogy mit tervez és hol. Amíg ilyen szigorú megfigyelés alatt tartják magát, és világszerte hajkurásszák a maga szakképzett harcosait, addig nem nagyon tehet semmit. Szóval akkor most mihez kezd? - Fogalmam sincs. - Úgy tesz, mintha egy nem túl szigorúan védett célpontot akarna megtámadni, aztán csak ül és vár, és imádkozik a korcs istenségéhez, akit Allah helyett választott, hogy küldjön magának egy akkora figyelemelterelő eseményt, amivel maga épp elég hosszú időre kikerülhet a megfigyelés középpontjából, hogy átcsúszhasson a biztonsági hálójukon. - Azt hiszem, elvesztettem a fonalat. - Vár, hogy valami eléggé szenzációs esemény történjen, ami eltereli a figyelmet az ön előkészületeiről. Amíg az amerikaiak mérgezett egerekként rohangásznak a B-esemény miatt, amihez magának semmi köze nem volt, de ők azt hiszik, hogy igen, addig maga beindíthatja az A-tervet. - Értem... és ha egy polgári járaton az utasok jóvoltából váratlanul elszabadul a pokol, ön szerint az lenne a B-esemény. De hogyan? A legtöbb ilyen incidens legfeljebb csak felidegesíti a személyzetet, és azzal végződik, hogy kényszerleszállást hajtanak végre, és egy pár embert letartóztatnak. - Maga a fa kérgének egy apró molekulájától nem látja az erdőt. - És mi lenne az erdő? - Nem kér egy kis reggelit? Tojás, sült malacpecsenye, ilyesmi? - Jó... miért is ne? - Rántotta, tükörtojás, lágytojás? - Rántotta. És... van itt fürdőszoba? - Kettő is. Használja a kicsit, ott van jobbra. - Köszönöm. - Rezeg a telefonja - mondta Blaylock. David lenézett a nadrágszíjára, majd lecsippentette róla a telefonját, és lenyomott egy gombot. - Csak a hangposta - mondta, és letette a készüléket a pultra, majd bement a fürdőszobába. Mire visszajött, John Blaylock már ki is készítette a reggeli elengedhetetlen hozzávalóit, és épp a tojásokat verte fel könnyedén, a héjakat fél kézzel a szemetesbe hajítva. - Azt hiszem, épp maga mondta tegnap eskü alatt, hogy ha nem történik semmi annak ügyében, hogy az utasok dühkitöréseinek okát kivizsgálják, akkor a közeljövőben sokkal súlyosabb problémákra számíthatunk. - Honnan...? - Tudja, a C-Span. - Ja, persze! Szerencsés véletlen, hogy nézte. David egy halvány kis mosolyt látott átsuhanni Blaylock arcán, ahogy felpillantott egy percre, majd figyelmét megint a rántottára összpontosította, miközben tovább folytatta. - Minél többet gondolkozom rajta, annál inkább úgy hiszem, hogy a DIA és a CIA nem amiatt aggódik, amit az előbb mondtam, úgy értem, az biztos, hogy aggódnak egy nem tudatos figyelemelterelő incidens miatt, de amitől igazán rettegnek, az ennek a légi „trójai falónak” az eshetősége. A Világkereskedelmi Központ elleni támadások után még egy röppályát tévesztett légyre is felfigyelnek, Washington felett pedig még mindig vadászrepülők cirkálnak. Természetes, hogy paranoiások, de csak azért, mert valaki paranoiás, még nem biztos, hogy a rossz fiúk nem akarják kicsinálni. - Ühüm. - Azt nem tudják, hogyan érkezik majd a trójai faló, de abban biztosak, hogy jön. Valószínűleg kaptak egy vagy több riasztást is a helyszínen lévő embereinktől. Ezért mindenre azonnal ugranak, és próbálják kitalálni, hogy mi vezethet majd egy ilyen katasztrófához. Jelen pillanatban én - 72 -

nyugodtan spekulálgathatok így, mert nincs semmilyen szigorúan titkos információ a birtokomban. Csak az ösztöneimre és a tapasztalatomra hagyatkozom. - Rendben. - Ők is ezt teszik. - És ez a maga világa? Blaylock felnézett, és elmosolyodott. - Nem igazán. Csak hosszú éveket töltöttem azzal, hogy segítettem kordában tartani a paranoiát. Tudja, én voltam, aki felállt a megfelelő pillanatban, jó hangosan megköszörülte a torkát, és rámutatott, hogy a király anyaszült meztelen. - Blaylock megfordította a sercegő, vastag szalonnacsíkokat, betette a kenyeret a pirítóba, a tojást pedig egy kivajazott serpenyőbe öntötte, mielőtt folytatta volna. - Egy dolgot sosem szabad elfelejtenie: a hírszerzés mottója Murphy valószínűség-elméletének módosított változata. - Amit, ha jól sejtem, most részletesen ismertetni fog - kérdezte David tettetett aggodalommal. - Természetesen. Az elmélet egyszerű: mindegy, milyen valószínűtlen egy teória, ami a valóságban történni fog, az még váratlanabb, még kiszámíthatatlanabb, még valószínűtlenebb, még bizarrabb lesz. John Blaylock elkészült a rántottával. Két tányérra halmozta, majd mellé tette a szalonnát meg a pirítóst, és az egyik tányért David elé tolta. - Le vagyok nyűgözve. Minden elismerésem a szakácsé! - A szakács köszöni szépen, és azt üzeni, hogy készpénzt vagy aranyrudat is elfogad. Egy kis óbort, esetleg? Tartok pár üveggel a pincében. - Hát itt még pince is van?! - Nincs. De olyan csodásan nagyképűen hangzik, nem? Mint amikor valaki a műanyag borosdugót szagolgatja. A borospincém tulajdonképpen az egyik kinti szekrény. Van ott néhány üveg kocsisbor - Blaylock a karórájára nézett -, ma hajnali termés. - Köszönöm, nem kérek. Ez így is pompás lesz. Balról ajtónyitás tompa nesze hallatszott, és ahogy David odanézett, egy hollófekete hajú fiatal nőt látott, talpig semmiben, amint álmosan dörgöli a szemét, másik kezével az ajtónak támaszkodva. - Jó reggelt, szépségem! - mondta John Blaylock, mintha mi sem lenne természetesebb. - Jó reggelt, John! - dorombolta a nő. - Hadd mutassam be egy ezredestársamat, kicsim! David, a hölgy: Jill, Jill, az úr: David. Jill abbahagyta a szemdörgölést, és lassan végigpillantott magán, mintha csak most jutott volna el a tudatáig, hogy anyaszült meztelen. Kicsit zavarodottan Davidre mosolygott, és az egyik körmét kezdte rágcsálni. - Ó! - mondta halkan, és bátortalanul integetett, majd visszament a hálószobába, és csendben behúzta maga mögött az ajtót. - Van esetleg még valami - kérdezte Blaylock a világ legtermészetesebb hangján -, amiben segíthetek? David fejével a hálószoba felé bökött. - Hacsak nincs a hölgynek egy ikertestvére, egy hideg zuhany is megteszi. - Jill sajnos egyke, de tudom ajánlani az öböl vizét. Az is elég hideg. - Megkérdezhetem, hány éves ön, ezredes? - Azt mondhatnám, már elmúltam tizennyolc. - De ez elég szakállas válasz lenne, és... - És én sose használnék ilyen rossz dumát. Hivatalosan hatvannégy vagyok, de valójában huszonkilenc, és mielőtt még megkérdezné, fiam, elárulom a titkomat: minden azon múlik, hogy hogyan bánunk egy hölggyel. - Értem... - Miért néz így rám? - Ne vegye sértésnek, ha megkérdezem, de magának nem valahol Tibetben lenne a helye, hogy egy hegy tetejéről prédikálja ezt a világnak?

Tizenkilencedik fejezet - 73 -

A Meridian 6-os járatán, repülés közben 15 óra 1 perc (helyi idő)

Judy Jackson letörölt egy izzadságcseppet a homlokáról. A 747-es utasterében túl magas volt a hőmérséklet, pedig egyszer már megkérte a másodpilótát, hogy állítsa nagyobb fokozatra a légkondicionálót. Az utasok panaszai ugyan nem hatották meg Judyt, de ahogy egyre több érkezett hozzá belőlük, egyre kevésbé tudta figyelmen kívül hagyni őket. - Látja ezt a kis fényes bigyót a feje fölött, uram? - kérdezte a legutóbbi panaszkodót. - Mit gondol, miért szerelték ide? No, próbáljuk kitalálni! - mondta oktatólag, szemét a mennyezetre emelve és az állát dörgölve, mintha ő is erősen törné a fejét. - ó, hát csak nem azért, hogy hideget fújjon az utasokra?! - Ezzel eltekerte a levegőbefújót, és mosolyogva a férfi arca felé irányította. Látja? Ennyi volt az egész! Most viszont neki, Judy Jacksonnak is kezdett melege lenni, ezért leemelte a fedélzeti telefont, hogy újfent utasítsa a másodpilótát. Miután ezzel végzett, Judy az első és másodosztályt elválasztó függönyhöz lépett, és óvatosan széthúzta résnyire. Legalább harminc-negyven utas mászkált föl-alá a gépen, és egyikük sem mosolygott. Judy látta a két stewardesst, Cindyt és Elle-t, amint mosolyogva hordják köztük az italokat, de nyilvánvaló volt, hogy az utasok még mindig nyomott hangulatban vannak az idegtépőén hosszú heathrow-i várakozás miatt, és az orvos műsora az első osztályról szintén nem javított a helyzeten. Judy egy pillanatra összerázkódott a gondolatra, hogy egy egész gépnyi nyavalygó utassal kell foglalkoznia. Szinte ingyen kapták a jegyüket, de soha semmi nem elég nekik, Judynak pedig már nagyon kezdett elege lenni belőlük. Nincs mese: ehhez a mostani utasgárdához igencsak szigorú hozzáállást kell tanúsítani. Két férfi a turistaosztályról észrevette Judyt, és elindultak felé. Judy már majdnem visszahúzódott a függöny mögé, de aztán meggondolta magát. A két férfi dühösnek látszott, azonban nem lehettek dühösebbek nála, akit teljességgel kiborított ennek a szedett-vedett társaságnak az engedetlen viselkedése. - Maga a vezető utaskísérő? - kérdezte az egyik férfi. - Igen, én vagyok - felelte Judy, majd a feje fölé mutatott. - Egész véletlenül nem látták ezt a kis biztonságiöv-jelzést itt, és hogy ég felette a lámpa? - Hát aztán! - mondta a másik. - Nézze, hölgyem, már legalább háromszor szóltunk a stewardesseknek, hogy túl meleg van itt, és a feleségem nem érzi jól magát! - Ez már el van intézve, uram. Most pedig legyenek szívesek mindketten visszaülni a helyükre! A két férfi egymásra nézett. - Nem hallották? Ég a biztonsági öv lámpája! Ez azt jelenti, hogy a helyükön kell maradniuk! - Tudja - mondta a két férfi közül a nagyobbik darab -, kezd már nagyon elegem lenni a maga őrmester-stílusából! Judy közelebb lépett, olyannyira, hogy az orra majdnem a férfiéhoz ért. - Nekem pedig kezd nagyon elegem lenni az olyan utasokból, akik megsértik a fedélzeti előírásokat azzal, hogy nem teljesítik az utasításaimat! Azonnal üljenek vissza a helyükre! - Gyere, Jim, hagyd! - mondta a másik férfi, és a karjánál fogva elhúzta a barátját, mielőtt veszélyesebbre fordult volna a helyzet. - Remélem, tudja, hölgyem, hogy panaszt fogok tenni a viselkedése miatt! - mondta a nagydarab férfi borvörös arccal. - Rendben, csak arra ügyeljen, hogy helyesen írja le a nevemet... már ha egyáltalán tud írni! - vágott vissza Judy dühösen, majd lekapta a telefont a tartóról, és hepciásan benyomkodta a számokat. Igen tisztelt utasaink, szeretném, ha mindannyian rám figyelnének egy percre! Mindazok számára, akik úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy a biztonsági öv jelzése be van kapcsolva, vagy - 74 -

mintha nem tudnák, hogy ez mit jelent, hadd magyarázzam el! Azt jelenti, hogy most azonnal le kell ülniük, és becsatolni az övüket! Tudom, hogy némelyikük úgy gondolja, veleszületett joga siránkozni és mindenért panaszkodni, de ez most már kezd túlmenni a jó ízlés határán! Bekapcsoltuk a hűtést, úgyhogy ezzel kapcsolatban nem szeretnék több panaszt hallani. El fogjuk juttatni önöket az úti céljukhoz, és ezzel a londoni késés témáját is lezártnak tekintem. Rövidesen felszolgáljuk az ennivalót, feltéve, hogy nem hallok több panaszt senkitől. És még valami: egyáltalán nem érdekel, hogy milyen panaszleveleket írogatnak, ha leszálltak erről a gépről, viszont amíg rajta vannak, és még egyszer meglátok valakit a folyosón álldogálni az én külön engedélyem nélkül, amint Fokvárosba érünk, az illetőt átadjuk a hatóságoknak, és eljárást indítunk ellene, amiért nem engedelmeskedett a gép személyzetének. Nem hiszem, hogy bárki is szeretne ilyesmi miatt bíróság elé kerülni! Most pedig, önök itt elöl, kérem, azonnal üljenek le! Az egész turistaosztályon dühödt morajlás és felháborodott bekiabálások zaja futott végig, de a legtöbb utas engedelmeskedett. Judy meg sem hallotta a zúgolódást, most kezdett csak igazán elemében lenni. Pár sorral arrébb egy fiatalember még mindig állt és mutogatott. Judy rászegezte az ujját. Igen, maga ott a 26F-nél... az utaslistámon megvan a neve, máris veheti úgy, hogy le van tartóztatva! És maga ott abban a piros ingben! Három másodpercet adok magának, hogy leüljön és befogja a száját! Komolyan beszélek! Nem tűrök fegyelemsértést a gépen! Judy leeresztette a mikrofont, és figyelte, ahogy a maradék pár utas is kényszeredetten leül, és ahogy az utolsó is felszívódott a folyosóról, hirtelen észrevett egy férfit, aki a másik kabinból jött vissza, és most türelmesen várt, hogy visszaülhessen a helyére. A férfi Judyra nézett, és bár vagy harminc méterre álltak egymástól, Judy azonnal ráismert - ez az apja arca volt. Érezte, ahogy az adrenalinszint emelkedni kezd az ereiben. Visszatette a mikrofont a helyére, majd végigsietett a folyosón, ügyet sem vetve az ellenséges, sőt gyilkos pillantásokra és a fojtott megjegyzésekre a háta mögött. Átsietett a turistaosztály második szekciójából a harmadikba, majd megállt azon a környéken, ahol a férfi eltűnt, és az arc után kezdett kutatni. Az apja már tíz éve meghalt, és az utaslistán nem szerepelt olyan név, ami még csak távolról is hasonlított volna az övére, tehát a férfi nem lehetett valami eltűnt báty vagy efféle. Most eszébe jutott, hogy már Londonban is látta az arcot a váró ablakán keresztül, és csak most döbbent rá, hogy elfelejtette azonnal felkutatni. Ez egész biztos, hogy ugyanaz a férfi volt - de vajon hová lett? Judy egyszerre megtorpant, ahogy megpillantotta az arcot, amely így közelről valahogy másmilyennek tűnt. - Ne haragudjon, uram, megkérdezhetem a nevét? - kérdezte Judy, ahogy áthajolt két másik utas fölött, akik dühös tekintettel, ellenségesen meredtek rá. A férfi felpillantott. - Azt hittem, mindannyiunkról tudja, hogy kicsoda! - Mm... igen, de mégis érdekelne az ön neve. Megtudhatnám? - Ahhoz magának semmi köze! - csattant fel a férfi. - És mielőtt megint letartóztatással fenyegetne bennünket, amihez, miután maga nem hatósági közeg, abszolúte nincs joga, nem árt, ha tudja, hogy nyugalmazott rendőr vagyok Marylandből! - Jó, jó, csak kérem, árulja el nekem a nevét! Tudnom kell, hogy nem vagyunk-e rokonok egész véletlenül! A férfi teljesen elképedve bámult rá. - Micsoda? Mit beszél? Judynak csak most tűnt fel, hogy több utas is érdeklődve figyeli őket, és ettől egy kicsit zavarba jött. - Tudja, ön nagyon hasonlít... szóval az egyik rokonomra. - Még csak az kéne! - mondta a férfi maró gúnnyal. - Miért, mi az ön lánykori neve? - Jackson. - Akkor hál' istennek, jól gondoltam: frászt vagyunk rokonok. - Az ön családja nem New Jerseybe való? - 75 -

A férfi, kezét az előtte levő ülés támlájára támasztva, felállt a helyéről. - Kisasszony, legalább tíz tanúm van arra, hogy ön molesztál engem! Hagyjon békén, vagy én állíttatom elő magát! Judy valami frappáns viszontválasz után kutatott, de nem tudott mit mondani. Meg volt győződve, hogy rokonok. Ez az apja arca volt, pontosan olyan, amilyennek gyűlölte. Hátrébb lépett, majd megfordult. Igyekezett palástolni a zavarodottságot, ami a lelkében kavargott, miközben elindult visszafelé, magában ismételgetve az ülésszámot. 38B... 38B... Mindegy, majd megnézi, hogy hívják a férfit. Száz százalék, hogy Jacksonnak.

A pilótafülkéből már percek óta lehetett látni Afrika északi partvonalát, ahogy előbukkant a végtelen, kékesszürke horizonton; éles vonalként vált el a Földközi-tenger kékje a sárgásbarna szárazföldtől, amelynek hátterében ott húzódott a hatalmas, félelmetes, áthatolhatatlannak tűnő Szahara. A másodpilóta balra pillantott, azon tűnődve, vajon megemlítse-e a látványt, de Phil Knight teljes átéléssel tanulmányozta a menetnaplót, és a legutóbb, amikor Garth felhívta a figyelmét valami látnivalóra odalent, Knight csak barátságtalanul morgott valamit. Garth magában sóhajtott egyet, kicsit közelebb húzódott az elülső panelhez, állával majdnem súrolva a napellenzőt, miközben a légcsavarszél monoton süvítését hallgatta, amely a hangsebesség nyolcvanegy százalékával húzott el mellettük. - Meridian 6-os - jelentkezett be a spanyol irányító erős akcentussal, unott hangon -, álljon át az algíri toronyra, egy-kettő-hat pont-öt. Garth felkattintotta a jeladó kapcsolóját a kormányrúd hátulján. - Értettem, egy-kettő-hatpont-öt Buenas tardes. A spanyol irányító válaszként csak kattintott egyet a jeladójával, Garth pedig beütötte a kapott frekvenciaszámot, majd újra bekapcsolta a transzmittert. - Algír, itt a Meridian 6-os, vétel. Repülési magasság három-hét-nulla. - Vettem, Meridian 6-os, repülési magasság... Az irányító szavait ekkor hirtelen egy hangos csengetés szakította félbe, amely az egész pilótafülkét betöltötte, pillanatnyilag megzavarva a másodpilótát. Valahol balra egy piros lámpa égett, de Garth túl közel volt az elülső panelhez, hogy láthatta volna: a négy motor közül az egyiknek a tűzjelzője világít. Balról egyszerre kapkodó hangokat hallott, ahogy Phil Knight próbálta lesöpörni az öléből a menetnaplót, aztán végre sikerült kiszabadulnia alóla, mire a könyvszerű füzet csattanva a földre esett. - Mi az? - kérdezte teljesen halálra váltan. - Nem t'om... Várjon! - dőlt hátra Garth, szemét a tűzjelzőre tapasztva, a három másik egyforma kar mellett, az elülső napellenző alatt. Minden motorhoz tartozott egy kar, amit ha lehúztak, azonnal leállította az adott hajtóművet. - Bekapcsolt a négyes motor tűzjelzője! - próbálta Garth túlüvölteni a hangzavart, miközben előrenyúlt, hogy lenyomja a gombot, amely elhallgattatta volna az éktelenül visító szirénát. Phil elkerekedett szemmel bámult a tűzjelzőre. - A négyesé? - Igen! - Garth kinézett az ablakon, bár tudta, hogy a pilótafülkéből amúgy sem láthatja a külső hajtóművet, de ösztönösen tekergetni kezdte a nyakát. Ekkor balról valami hirtelen mozdulatra lett figyelmes, és még idejében fordult vissza, hogy lássa, amint a kapitány keze, mint egy kígyó, a négyes motor nyomáscsökkentő karjára tekeredik, és visszarántja üresbe. A 747-es azonnal kitért jobb felé, mielőtt még a robotpilóta kiegyenlíthette volna a különbséget. - Phil... - kezdte Garth, de a kapitány jobb keze megint előrelendült, és ezúttal a négyes motor tűzbiztosító karját ragadta meg. - Nee! - kiáltotta Garth. - Ne húzza meg!! Phil Knight felbőszültén meredt a másodpilótájára. - Mi az, hogy ne húzzam meg?! Mégis hogy képzeli? Ég a motor! - kiáltotta Phil, akit megdöbbentett Garth közbelépése, de azért csak nem húzta vissza a kart. - Nem ég a motor! Ez csak téves riasztás! - 76 -

Phil Knight még mindig a karon tartotta a kezét. - Mi a fenéről beszél, Abbott? - Már rengetegszer történt ugyanez ugyanezzel a motorral, Phil! Higgye el, amit a kontrollműszeren lát, az nem a valóság! Knight habozott, próbálta eldönteni, most mit tegyen, miközben balra rántotta az oldalkormányt, hogy ellensúlyozza a jobb szárny okozta félrehúzást. - Honnan tudja? - Tudom! Ez a hiba többször előfordult már ezzel a motorral az elmúlt három hónapban. Az, hogy téves tűzriasztást küldött. De hiszen tájékoztattam is erről Londonban, amikor nem tudtuk beindítani ugyanezt a motort. Nem emlékszik? - Nem emlékszem, hogy bármit is mondott volna erről... - De igen, mondtam! Itt ültem, ezen a helyen, és közöltem magával, hogy a négyes egy ideje tévesen tüzet jelez, amikor a gép repül, és a szerelők a jelek szerint nem tudják megállapítani, mi okozhatja, ezért... hogy úgy mondjam, nem egészen hivatalosan cipeljük magunkkal a motort! - Mindegy, egy tűzjelzés akkor is tűzjelzés! - Garth látta, hogy Knight keze megfeszül a karon, és mindjárt meghúzza. - Phil, ne tegye, kérem! Abban a pillanatban, hogy leállítja azt a motort, kényszerleszállást kell végrehajtanunk valahol, ráadásul a semmiért! Nem hallott még a segédkijelzőkről? Phil Knight a másodpilóta felé fordult. - Ne merészeljen ilyen hangot megütni velem, Abbott! - Ugyan, dehogyis, Phil, én csak... - Én vagyok a kapitány! És ha kíváncsi leszek a rohadt tanácsaira, akkor majd szólok! - Phil, a repülési szabályzat szerint meg kell hallgatnia a tanácsaimat. Nézzen arra a rohadt panelre! - A másodpilóta a középső műszerfalra mutatott. - Látja a távozó gáz hőmérsékletét? Normális! Az üzemanyag-áramlás is normális. A fordulatszám állandó. Minden normális, a tűzjelzőt leszámítva. Knight a műszerfalat bámulta. Még van remény, gondolta Garth, és kezébe vette a fedélzeti telefon mikrofonját. - Hadd kérdezzem meg a stewardesseket előbb, ők látnak-e bármit is füstölni ott hátul! Phil Knight szó nélkül bólintott, száját összeszorítva figyelte a műszereket és a kontrolllámpákat, időről időre a tűzjelzőre pillantva, amely még mindig vörösen világított, szinte követelőzően, hogy csináljon már valamit. Fél perc múlva Garth leengedte a mikrofont. - Hátul semmi változás, Phil. Minden rendben, nem látnak se tüzet, se füstöt. Semmit. Higgye el, ez csak egy újabb téves tűzriasztás! Phil Knight zavarodottan nézett Garthra, majd hirtelen nagyot sóhajtva hátradőlt. - Én így nem tudok tovább repülni! Jelentsen vészhelyzetet, Abbott! Kérjen azonnali engedélyt kényszerleszálláshoz a... - Phil a monitorra pillantott - ...az algíri nemzetközi repülőtértől! - Algírban? Ne! Isten őrizz, Phil, csak oda ne! A repülőterük ugyan nagy, de elég veszélyes hely, és biztos lehet benne, hogy a légitársaságunk mindkettőnket kiherél, ha oda visszük a gépet! - Azt mondtam, kérjen egy rohadt engedélyt! - Phil, kérem, hallgasson rám! Ha ott landolunk, és bejelentjük, hogy kigyulladt az egyik motor, vagy leállítjuk, akkor Algírban ragadunk, és a járat nem megy tovább. Algírban nincsenek céges karbantartóink! - Ha kigyullad az egyik motor, még ha nem is állítjuk le, a legközelebbi alkalmas repülőtéren kell leszállnunk, vagy talán elfelejtette a szabályzatot? - fordult felé Phil ellenségesen. - Ezeken a járatokon, kapitány, a szabályzat akadékoskodó pontjait a valósággal kell összhangba hozni. Nemrég hagytuk el Spanyolországot, vagy ott van Gibraltár, és egy csomó másik repülőtér, ahol sokkal jobban fel vannak készülve ránk, mint Algírban, ha már mindenképpen muszáj leszállnia és mindkettőnk karrierjét veszélyeztetnie, amikor az a rohadt motor egyáltalán nem is ég! A fedélzeti telefon csörgése szakította őket félbe. Phil Knight a füléhez kapta a kagylót. - Igen? - Kapitány, egy kicsit megremegett a gép, és úgy éreztük, mintha balra dobott volna minket. Mi történik? - Kigyulladt az egyik motorunk, és kényszerleszállást fogunk végrehajtani Algírban. - Micsoda? És maga mondja meg az utasoknak? - kérdezte Judy. - 77 -

- Nem. Mondja csak meg maga! - felelte Phil, és miután visszatette a hallgatót, ismét Garthhoz fordult. - Algír a legközelebbi alkalmas reptér, itt nincs helye semmilyen vitának. - De könyörgök, ha egyszer nem ég az a tetves motor, Phil, és nincs szükség kényszerleszállásra! Hát képtelen felfogni? Nem ég a motor, értse meg! - Garth megrázta a fejét, és kétségbeesetten igyekezett uralkodni magán. - Phil, hallgasson rám! Tudom, hogy magának is ugyanazokon a tanfolyamokon kellett részt vennie, mint nekem. Nem emlékszik semmire, amit ott tanult? - Azt mondtam, fogja be a száját, Abbott! Meghallgattam a véleményét, de elutasítom a javaslatát! De Garth látta, hogy azért levette a kezét a karról. - Úgy látszik, nem értette, amit mondtam. A légitársaság egyenesen megköveteli magától, hogy komolyan figyelembe vegye az első tiszt javaslatát, márpedig az első tiszt most azt javasolja, sőt kifejezetten melegen ajánlja, hogy ne szálljunk le Algírban egy nem létező probléma miatt! Egy pillanatig Garth már azt fontolgatta, hogy átveszi a gép irányítását: egyszerűen utasítja Knightot, hogy adja át a botkormányt. De semmi esély nem volt rá, hogy a kapitány önként lemondana az irányításról, így csak azt érné el, hogy a végén egymásnak esnének itt a levegőben, hogy így döntsék el, ki a főnök a gépen. Nem, jobb lesz, ha szépen egyetért a kapitány döntésével, bármilyen nevetséges is legyen az. Garth a műholdas telefonra pillantott. - Phil, mielőtt bármilyen drasztikus lépésre szánnánk el magunkat, előbb fel kéne hívnunk a légitársaságot! - Miért? Én vagyok a parancsnok! - Mi az, hogy miért?! Mondjuk, példának okáért azért, mert ha még nem tűnt volna fel, kapitány uram, mindketten a Meridiannél dolgozunk, és nem egy képzeletbeli „Phil Knight légitársaságnál”. És abba belegondolni is rossz, milyen irgalmatlanul zabosak lesznek, ha most kényszerpihenőt tartunk Algírban. Ez a nemzetközi részleg, Phil! Ez máshogy működik, mint a belföldi járatok! Phil Knight egy szót sem szólt. - Hááát, jó! - mondta Garth. - De szeretném hangsúlyozni, hogy én megpróbáltam figyelmeztetni magát! Phil jobbra kapta a fejét. - Ezzel meg mi a fenére céloz? Garth értetlenül nézett rá. - Hogyan? - Mit jelentsen ez az egész maszlag, hogy „szeretném hangsúlyozni”? A másodpilóta a feje fölé mutatott, a pilótafülke belső hangrögzítőjére, majd visszaejtette a kezét az ölébe. - Semmit. Felejtse el! - Garth kivette a műholdas telefont a tartójából, majd beütögette a megfelelő számokat, miközben végig magán érezte Phil Knight vádlóan izzó pillantását. Végre egy hang válaszolt a denveri irányítóközpontból, és Garth röviden ismertette a problémát. Közben a háttérben hallotta Judy Jackson hangját a hangosbeszélőben, amint épp közli az utasokkal, hogy kis kitérőt tesznek Algéria fővárosába. - Ismételje meg, 6-os járat! - mondta a denveri diszpécser. - A négyes megint tüzet jelez - felelte Garth. - A segédműszerek nem jeleznek tüzet, de a kapitány úgy látja jónak, ha kényszerleszállást hajtunk végre Algírban. Egy kis hangzavar támadt a vonal túlsó végén, és Garth hallotta, hogy a telefont gyorsan átadták valakinek. Egy újabb hang szólt a készülékbe, egy az előzőnél sokkal keményebb és sürgetőbb. - Itt a denveri központ igazgatója. Bármit is tesznek, Algírba ne menjenek! - Egy pillanat, uram! Én csak a másodpilóta vagyok. Átadom Knight kapitánynak a telefont - Garth oldalt tartotta a készüléket. - A denveri központ igazgatója magával akar beszélni - mondta. Phil leplezetlen undorral kapta ki a kezéből a készüléket. - Itt Knight kapitány. - Phil ezután hosszan hallgatott, és többször is némán bólintott, mielőtt válaszolt volna arra, amit az igazgató mondott. - De a tűzjelző még most is folyamatosan ég... Garth Phil arcát figyelte, amely lassan céklavörösre változott. Hallotta, hogy az igazgató felemeli a hangját, de azt nem, mit mondott, ámbár egyáltalán nem volt nehéz kitalálnia abból, ami a kapitány szájából hangzott el. - Nem, mondom, hogy még mindig izzik a tűzjelző!... Le akartam állítani a motort, és mivel Algír a legközelebbi alkalmas repülőtér... Igen... hogyne, ezt megértem, de a szabályzat világosan... - 78 -

Rendben, de én nem vezetem el ezt a gépet Fokvárosig egy meghibásodott motorral... Igen... Tehát mit javasol, hová vigyem?... Vissza Londonba? Erre még ádázabb szózuhatag áradt a vonal másik végéről, és Garth látta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül Philnek, hogy el ne dobja a készülékét. - Rendben... Ha nem alszik ki, visszamegyünk Londonba. - Phil sóhajtott egyet és bólintott, szabad kezével pedig a homlokát dörzsölte, miközben gondosan ügyelt rá, hogy kerülje Garth tekintetét, amikor befejezte a beszélgetést, és viszszaadta neki a telefont. - Alig várta, hogy felhívhassa őket, mi? - kérdezte Phil egy hosszú, szótlan perc elteltével. - Phil, én megmondtam magának, hogy ki lesznek borulva az ötlettől! - Még egyszer hozzá ne merjen érni! - Micsoda? Phil Knight szikrázó szemmel Garth felé fordult, az erek egészen kidagadtak a nyakán. Még egyszer hozzá ne merjen nyúlni ahhoz a rohadt telefonhoz! Csak én hívhatok bárkit! Megértette? - Akarja, hogy engedélyt kérjek a visszafordulásra? - kérdezte Garth. - Igen, akarom! - felelte a kapitány.

Judy Jackson az első osztály konyhafülkéjének bejáratában állt, és az utasok elképedt arcát vizsgálta a turistaosztályon a háta mögött. Látta, hogy két stewardess is közeledik, és az ő arcukon is riadalom tükröződött legutóbbi közleményének betudhatóan, arról, hogy az egyik motor kigyulladt, és kényszerleszállást fognak végrehajtani. Judy megint a pilótafülkét hívta, és meglepte, hogy ezúttal Garth Abbott vette fel. - Dőljenek előre és kulcsolják át a térdüket? - kérdezte Judy. - Nem. Nincs tűz, és nem megyünk Algírba, viszont a jelek szerint a kapitánynak feltett szándéka, hogy visszavisz minket Londonba, habár minden bizonnyal csak téves tűzriasztásról van szó. - De már azt mondtam nekik, hogy Algériába megyünk! - ellenkezett Judy. - Hát akkor most mondja meg nekik, hogy tévedett - mondta Garth. - Vagy ha akarja, megmondom én... - Nem! - kiáltotta Judy. - Majd én. Szóval akkor London? - Igen... sajnos, úgy tűnik. - A rohadt életbe... - mormolta Judy, majd átkattintotta a kapcsolót, és beütötte a hangosbeszélő kódját. Hölgyeim és uraim, itt ismét az önök vezető utaskísérője beszél. A kapitány épp most közölte velem, hogy már sikerült eloltania a tüzet, ezért nem megyünk Algírba... pedig biztos vagyok benne, hogy mindannyiuknak tetszene... hanem visszarepülünk Londonba. Elnézésüket kérjük a kellemetlenségért, de be kell tartanunk a biztonsági előírásokat, ez már csak így van. Egész biztosan van még annyi üzemanyagunk, hogy épségben visszaérjünk Londonba. Judy kikapcsolta a mikrofont, és elfojtott egy vigyort. Ez a frappáns, feszültségkeltő utolsó mondat az üzemanyagról majd megijeszti őket, és olyanok lesznek, mint a kezes bárány, gondolta magában elégedetten. Az utastérben azonnal tapasztalható volt a reakció: az utasok bekiabáltak, kérdezősködni kezdtek, vadul csengettek. Judy intett Elle-nek, hogy induljon el hátrafelé. Az már legyen az ő gondjuk, hogy birkóznak meg a nyavalygással.

Huszadik fejezet Washington külvárosa 9 óra 5 perc (keleti idő)

David Byrd ezredes? - 79 -

- Igen, én vagyok... tartaná egy pillanatra? - mondta David a mobiltelefon kihangosítójába, miközben egyszerre próbálta elérni a rádió gombját, hogy lehalkítsa, és az úton tartani a kocsiját, hogy ne menjen neki a szalagkorlátnak, mely a 301-es autópálya ellentétes irányba haladó forgalmát elválasztotta egymástól. A női hang a vonal másik végén nem adta fel ilyen könnyen. - Ezredes, itt Sharon Douglas beszél, a szenátus légügyi albizottságának elnöke. David éppen hazafelé tartott Annapolisból, és ábrándozva vezetett az autópályán, amikor a mobiltelefon éles csörgése durván félbeszakította felettébb túlfűtött fantáziálását a meztelen nőről, akit John Blaylock hálószobaajtajában látott, mint egy jelenést. A másodperc tört részéig megpróbálta Douglas szenátor asszonyt elképzelni ugyanabban a szerepben - elég vad ötlet volt, és David önkéntelenül elmosolyodott. Mert ami azt illeti, Sharon Douglas is jó nő volt. - Ott van még, ezredes? - kérdezte a szenátor asszony. - Igen. Mit tehetek önért, asszonyom? - Szeretném, ha eljönne, és előadná ugyanazt az albizottságomnak, amit tegnap a Fehér Ház albizottságának mondott. A munkatársaim látták a C-Spanen, és az a véleményük, hogy az ön csapata rendkívül jó munkát végzett, hogy ezt a problémát a helyes megközelítésben lássuk. - A dühös légiutasokról van szó? - Pontosan eltalálta. Davidnek Overmeyer különböző figyelmeztetései jutottak az eszébe, és többször is kigyulladtak a fejében a vészjelzők, miközben a nő a vonal túlvégén folytatta. Tudta, hogy már így is túlságosan közismert a Capitol Hillen. - Hadd mondjam el, miért lett hirtelen ilyen fontos nekem ez a kérdés, Byrd ezredes! Tegnap repültem ide Londonba Chicagóból, a Meridian egyik gépén. A Meridian 6-ossal, egész pontosan, és higgye el, ezt a járatszámot egy életre megjegyeztem! Mire megérkeztünk, én magam is legszívesebben baltát ragadtam volna, hogy őrjöngő vadként az első utamba akadó alkalmazottra rávessem magamat. - Ezek után a szenátor asszony élénk szavakkal ecsetelte, milyen volt, ahogy ő nevezte, ez az „út a pokolba”, kezdve a felháborító bánásmóddal a jegykezelő pultnál, majd a hosszas várakozással, amit végig kellett szenvedniük, és mindennek a tetejébe még egész úton el kellett viselniük a slendrián, alulképzett és arrogáns személyzet durvaságát és érzéketlenségét is. - És mindezt egy magas beosztású utassal a fedélzeten, mint ön? - kérdezte David. - Ráadásul! Elképesztő, hogy hová fajult ez az egész dolog, David! Ó... nem haragszik, ha a keresztnevén szólítom? - Dehogyis, asszonyom! - Akkor maga is szólítson Sharonnak, és ne szenátor asszonyozzon itt! - Jó - válaszolta kelletlenül David, magában eljátszva a gondolattal, hogy mit is jelent egy ilyen befolyásos nővel egyfajta bensőségesebb hangnemet megütni. David még csak most kezdett hozzászokni, hogy néha kongresszusi képviselőkkel kell tárgyalnia. A szenátorok még az amerikai haderő négy fő fegyverneme parancsnokainak is fölötte álltak, és egy „mezei” ezredes szinte nem is kerülhetett személyes kapcsolatba velük. A nő kedvesen felnevetett a vonal túlsó végén. - Nem akartam feszélyezni, kérem, hívjon, ahogy akar, csak mondja, hogy eljön tanúskodni! - Asszonyom, nagy örömömre szolgálna, ha önnel és a munkatársaival dolgozhatnék... mondta David, és jobbról megelőzött egy kamiont, amely elfoglalta a belső sávot. - Én nem ezt akartam hallani - vágott közbe a nő. Egy ütött-kopott barnászöld furgon hirtelen nagyot fékezett David előtt, aki erre tövig nyomta a féket, majd nagyot sóhajtott, és a leállósávba kormányozta az autót, ahol megállt, és behúzta a kéziféket. - Az a helyzet - mondta David -, hogy valaki mást kell megkérnem a csapatomból, hogy menjen el tanúskodni. - Értem. És ez annak a közvetlen következménye, nemdebár, hogy valaki az elvarázsolt kastélyból az elmúlt huszonnégy órában megrángatta egy kicsit a maga zsinórjait? - Hogy úgy mondjam, a légierő bizonyos, nálam magasabb rangban álló tagjai határozott nemtetszésüknek adtak hangot azzal kapcsolatban, hogy a légierő egyik aktív szolgálatban lévő ezredese megjelent az albizottság előtt. - 80 -

- Milyen szépen fogalmaz... - mondta a szenátor asszony. - Tudja, mit? Egy pár napon belül úgyis visszamegyek Washingtonba. Miért nem megyünk el együtt ebédelni, és akkor megbeszélhetnénk ezt a dolgot is. Ne féljen, nem fogom leharapni a fejét, de szükségem van a segítségére. Ahogy tegnap arra figyelmeztetett, David, ez a légitársasági időzített bomba, előbb-utóbb robbanni fog. Valamelyik munkatársam majd felhívja, hogy megbeszéljék, hol és mikor tudnánk találkozni. - Rendben. - És talán tanácsos lenne, ha nem mondaná el a tábornokának, hogy beszélt velem. - Nem fogom, abban biztos lehet! David hallotta, hogy a nő megszakítja a vonalat, így ő is kikapcsolta a mobilját, miközben arra a finoman szólva kínos helyzetre gondolt, ami abból adódik, ha az ember két urat szolgál egyszerre. A Meridian 6-os járatának fedélzetén

Judy Jackson éppen hogy belépett az első osztály kabinjába, amikor hallotta, hogy a háta mögött megcsörren a fedélzeti telefon. Tett egy lépést visszafelé, hogy felvegye, és megint Garth Abbott hangját hallotta a készülékben. - Judy, a tűzjelző kontroll-lámpája kialudt. Visszafordulunk Fokváros felé. - Mi ez, szándékosan járatják a bolondját velünk?! - Nem - hangzott a tömör válasz. - A lámpa kialudt, mi pedig folytatjuk az utat. Ennyi. - És ezúttal biztos benne? - Én csak az első tiszt vagyok. Phil hozza az érdemi döntéseket. Judy visszahelyezte a készüléket, és az elválasztó függönyhöz lépett, ahol egy pillanatra megtorpant, mert rá amúgy egyáltalán nem jellemző módon görcsben állt a gyomra, ha arra gondolt, hogy meg kell birkóznia a dühöngő orvossal az első osztályon. De az is lehet, hogy a MacNaughtonnal vívott szópárbaj miatt volt. Nem mindennap fordult elő, hogy egy ilyen durva, kötekedő utassal találkozik a gépen. A beképzelt angolja! - gondolta. Azóta, mondjuk, csendben volt, de annak a londoni verbális támadásnak meglett az eredménye: Judy sokkal bátortalanabb lett a közleményeivel, és ez idegesítette. Imádta, hogy kreatív lehet a hangosbeszélőn keresztül. Még hogy hazudott! Ez nem hazugság volt, hanem kreativitás, leleményesség! És akkor mi van, ha a királynő éppen Indában tartózkodik vagy akárhol?! Kit érdekel? Az utasok csak egy elfogadható kifogást akartak hallani, ő pedig soha nem izgatta túlságosan magát az igazság miatt. Judy ismét felkapta a mikrofont, és beütötte a hangosbeszélő kódját, de aztán habozott egy kicsit. Megint rátört az a nyugtalanító érzés, hogy az irányítás kezd kicsúszni a kezéből. Behunyta a szemét és megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ettől a kellemetlen érzéstől. Hülyeség! - mondta magának. Én vagyok az utasirányítás és utastájékoztatás királynője! - gondolta elbizakodottan. Judy végignézett a turistaosztály utasain, és beütötte a hangosbeszélő kódjának utolsó számjegyét. A rendszer életre kelt, és ettől mindenki felkapta a fejét, hogy a hangszóróra nézzen. Olyan látvány volt ez, ami általában izgalommal töltötte el Judyt: újabb bizonyíték volt ez a külvilág számára nevetséges, de a maga számára halálkomolyan vett „hatalmára”, hogy egyszerre emeltetheti fel háromszáz ember fejét, amikor csak kedve tartja. Hölgyeim és uraim, itt ismét az önök vezető utaskísérője beszél. Az imént azt mondtam önöknek, hogy visszamegyünk Londonba, mert a pilóták erre kértek. Nos, most viszont úgy áll a dolog, hogy nyugodtan eltehetik az angol fontjaikat, mert a pilótafülkében a jelek szerint megint meggondolták magukat. Visszatértünk az eredeti tervhez: az úticélunk ismét Fokváros. Judy elhallgatott, hogy kitalálja, mit mondhatna még, de legnagyobb megdöbbenésére hirtelen elakadt, semmi sem jutott az eszébe. De pár másodperc múlva folytatta:

- 81 -

Úgy tűnik, a motorhibát sikerült elhárítani, azok kedvéért pedig, akik a melegre panaszkodtak, megkértem a pilótákat, hogy állítsák a légkondicionálót a lehető leghidegebb fokozatra, ezért, ha fáznának, kérjük, jelezzék valamelyikünknek! Nagyon jó! - gondolta Judy. - Valami csak ragadt rám azokon az utaspszichológia-órákon! Mondd nekik, hogy fáznak, az majd pszichésen is lehűti őket! Judy visszatette a mikrofont, de még mindig bizonytalannak érezte magát. Valószínűleg ez volt életem legfurcsább közleménye - gondolta, és érezte, ahogy zavarában kicsit elpirul az arca. Végül a folyamatosan szóló jelzőcsengők hangja rántotta vissza a valóságba. Judy már épp elindult az első osztály konyhafülkéje felé, amikor Elle és Cindy jött át a függönyön, őt keresve. - Judy, baj van! - mondta Elle. - Mi van már megint? Cindy hüvelykujjával a turistaosztály felé bökött. - Hátul többen is kérdezik, hogy ez ugyanaz a motor-e, amit már Londonban is meg kellett javítani. Szerintem simán frászban vannak. - Meg kell hogy mondjam, én is félek, ha tényleg erről van szó... - tette hozzá Elle. Judy keresztbe fonta a karját, és néhány kínosan hosszú másodpercig csak bámult rájuk. Elle jó magas, kissé szögletes arcú, szőke nő volt, Cindy pedig százhatvan centis, barna hajú kis töltött galamb, de most mindkettő egyformán megviseltnek látszott. - Igazítsd ki a szemfestéked! - mondta végül Judy Elle-nek, aki meglepetten és értetlenül nézett vissza rá. - Judy! - mondta Cindy. - Tudnunk kell a választ! A pilóták nem mondtak semmit? Judy megnyalta a szája szélét, és a lépcső felé pillantott, amely a felső fedélzetre és a pilótafülkéhez vezetett, majd visszanézett Cindyre. - Nem. Fel kell hívnom őket. Várjatok! - Ezzel megint a fedélzeti telefonhoz lépett, majd beütötte a pilótafülke kétszámjegyű kódját, és továbbította a kérdést, majd visszatért a stewardessekhez, akikhez két újabb nő is csatlakozott. - Igen, ugyanarról a motorról van szó, de a két problémának semmi köze egymáshoz. - Judy elmondta nekik, amit Garth Abbott-tól megtudott a téves tűzriasztással kapcsolatban. - Nos, mindenki meg van elégedve? - kérdezte Judy, némi gúnnyal a hangjában. Elle először végignézett a többieken, aztán visszapillantott Judyra. - Mi igen, de az utasok... ők már nem hisznek nekünk, Judy. Mindannyian idegesek! - Nem hallották a legutóbbi közleményemet? Cindy bólintott. - De igen, csak azután, amit az a fickó mondott Londonban... szóval... - Egy szót sem hisznek el abból, amit bármelyikünk is mond - tette hozzá Elle. Judy valami mozgást látott a szeme sarkából, és épp megfordult, amikor Janie Bretsen átjött az első osztályt elválasztó függönyön. - Judy! - Na, hála istennek! Te meg mit akarsz, Bretsen? - Van egy kis gond a kabinban. Judy bizonytalanságát azonnal harag váltotta fel, és így még egy kicsit hálás is volt Janienek a közbevágásért. - De még mennyire, Bretsen, és a legnagyobb problémám te vagy! Menj viszsza a helyedre! - Arra az orvosra céloztam... - Majd én foglalkozom a saját kabinommal, köszönöm szépen! - tette hozzá Judy. - Figyelj már ide, a rohadt életbe! - vágott közbe Janie, ami Judyt és a többieket is meglepte. - Én is tagja vagyok a személyzetnek, akár tetszik neked, akár nem! Dr. Logannek már nem sok hiányzik, hogy fölrobbanjon. Beszélgettem vele, Judy, és az az ember olyan dühös, ráadásul minden oka meg is van rá, hogy... - És ki a fenét érdekel! Ha még egyszer feláll abból a székből, én magam bilincselem meg! - Te? Jó válasz volt, Judy, gratulálok! A baj csak az, hogy minden egyes alkalommal, amikor bemondasz valamit, a fickó csak még idegesebb lesz, ahogy egyébként a többi utas is. - Janie gyorsan Elle-re és Cindyre pillantott, majd vissza Judyra. - Mellesleg csak mi nők vagyunk ezen a gépen? Judy gúnyosan felhorkant. - Mi az, cica? Az icipici Janie ki van éhezve valami erős nagyfiúra? - 82 -

- Nőj már végre fel, Judy! Tudod nagyon jól, mire gondoltam. Van a személyzet tagjai között férfi is, akit közelharcra képeztek ki? Valaki, aki már a fizikai megjelenésénél fogva is alkalmas lenne, hogy rendet tartson, és végszükségben beavatkozhasson? Judy csípőre tette a kezét, úgy bámult Janie Bretsenre. - Nincs, hacsak az egyik lányom át nem operáltatta magát az egyik többnapos útja alatt. - Erősen kétlem - folytatta Janie -, hogy bármelyikünk képes lenne elbánni egyik-másik férfi utassal, ha arra kerülne a sor. A második és a harmadik turistaszekcióban legalább hat igen felpaprikázott férfi ül, és ha esetleg elkerülte volna a figyelmedet, kettő közülük külön-külön is akkora, mint egy kétajtós szekrény. - Na és? - És ez azt jelenti, hogy hacsak nincs egy kéttagú ex-bokszbajnok pótlegénység a pilótafülkében, amelyik fél kézzel felemelne egy kisebb méretű autót, és akik hajlandók lennének az új szabályzatot megszegve kijönni a pilótafülkéből, csak mi vagyunk itt, lányok, hogy leszereljünk egykét dühöngő utast. A két pilóta pedig nem jöhet le ide, és nem folyhat bele egy csetepatéba, ha esetleg elfelejtetted volna. Judy arcán hirtelen támadt aggodalom tükröződött. - Akkor? Mit javasolsz, mi a teendő? Janie megrázta a fejét, és gyorsan hátrapillantott a válla fölött, hogy meggyőződjön, valaki nem hallja-e őket. - Nem tudom, de nagyon rossz előérzetem van. És azt tudtad, hogy az English Petroleum bizottsági elnöke is itt van a gépen, a 3F-en? - Nem. - Pedig jobb, ha tudod. Ott ül. Mr. MacNaughton. - MacNaughton...? - kérdezte Judy, és elképedt arca mindenkinek elárulta, mennyire meglepődött. - Igen. És emellett, gondolom, tapasztaltatok már más problémát a turistaosztályon is, amiről én nem tudok, igaz? - Janie Cindyhez és Elle-hez intézte a kérdést, mire mindketten bólintottak. - Oké, szóval én a helyedben megmondanám a kapitánynak, hogy csináljon valamit, amíg nem késő. Még mielőtt teljes zűrzavar vagy lázadás törne ki a fedélzeten. Judy keze megint a csípőjére vándorolt, a hangja pedig megkeményedett. - Köszönjük a kiselőadást, prof. Ms. Bretsen! Janie karba fonta a kezét, és rezzenéstelen arccal állta Judy ellenséges tekintetét. - Tudod, Jackson, engem egyáltalán nem érdekel, hogy kedvelsz-e engem avagy sem. De ha itt eldurvul a helyzet ma este, akkor jobb, ha egy csapatot alkotunk. Jelen pillanatban viszont még arról sem vagyok meggyőződve, hogy egyáltalán tudod, mit jelent az a kifejezés, hogy csapatmunka.

Huszonegyedik fejezet Camp David, Maryland 11 óra 10 perc (keleti idő)

Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nyomában két férfival, valósággal kirobbant Camp David főépületének ajtaján. Az elnöki rezidencia körül elhelyezkedő titkosszolgálati ügynökök nyomon követték, figyelték és koordinálták minden léptüket. Don Nederman, a CIA egyik legkiválóbb elemzője jobbról követte az elnököt, míg Ryan Jacobs, az FBI igazgatóhelyettese a másik oldalról igyekezett lépést tartani vele. - Ugye, mennyivel kellemesebb itt kint? - kérdezte az elnök, ahogy rátért az egyik ösvényre, amely az erdő felé vezetett. - Valóban - mondta Ryan Jacobs. - Nos, akkor most kérem önöket, hogy mondjanak el mindent! - szólt az elnök, és kikerült egy pocsolyát a gyalogúton. - De még előtte szeretném megköszönni, hogy mindketten azonnal rendelkezésre álltak! Jól utaztak a helikopteren? - Igen - felelte Jacobs. - Erre! - mondta az elnök, és egy leágazó ösvény felé mutatott. A két férfit hónapokkal korábban bízta meg azzal, hogy különleges tanácsadó testületként szűrjék át a hírszerzéshez naponta - 83 -

befutó töméntelen mennyiségű figyelmeztetést, és próbálják megtalálni azt a néhányat, amiről neki, mint a szabad világ vezetőjének, feltétlenül tudnia kell. Felkaptattak egy kis dombra, olyan gyorsan, ahogy csak tudtak. Az elnök, aki élen járt az erőltetett menetben, kissé nehezebben vette a levegőt. - Szóval... elolvastam azt a jelentést, amit ma reggel küldtek, és én is riasztónak találom. A Pentagon száz százalékig osztja az önök aggodalmait? - Igen, elnök úr. - Mert tudja, a harckészültség az önök feladata... - Mindenkitől felhatalmazást kaptunk, hogy tájékoztassuk önt, elnök úr - felelte Jacobs, magában elfojtva az egyre növekvő bosszúságot, meg a vágyat, hogy közölje az elnökkel: köszöni szépen, de tisztában van a munkájával. - Rendben - mondta az elnök. - Ha jól értem, Közép-Afrikán tartjuk a szemünket, ahonnan valamiféle légi kaméleont várunk... vagy minek is nevezték? Trójai falónak? - Igen, annak. - De amennyire az üzenetükből kivettem, a hírszerzés szélesebb köreiben, melyeket önök képviselnek, nem veszik ezt igazán komolyan, mert szerintük a célpontnak Észak-Amerikának kell lennie, igaz? A két férfi egymásra nézett, és bólintott. - Biztos akarok lenni benne, hogy jól értem ezt az egészet. Két, látszólag teljesen össze nem függő letartóztatásunk volt két teljesen különböző helyen a múlt héten, önök ketten viszont nemcsak hogy azt hiszik, hogy a két letartóztatás összefügg, hanem ráadásul még egy nagyobb összeesküvés részét is képezik, ami arra irányul, hogy minket félrevezessenek. Igaz? - Az elnök felért a domb tetejére. - Igen... - lihegte Jacobs, aki próbált lépést tartani vele. Az elnök egyszer csak megállt, és csípőre tett kézzel feléjük fordult. - Folytassák! Jacobs és Nederman megtorpant. - Igen, uram... - mondta Jacobs. - Szerintünk ez a fenyegetés annak a terrorcsoportnak az egyik még megmaradt, tengerentúli szekciója felől várható, amelyet tavaly tavasszal sikerült felszámolnunk Irakban. Természetesen akkor bosszút esküdtek ellenünk. A szokásos fogadkozások és nevetséges kijelentések. De azt is tudjuk, hogy ennek az alcsoportnak még mindig maradt némi puskapora, és egyszerűen képtelenek vagyunk megtalálni őket. Anyagilag jól el vannak látva, és szerintünk egy figyelemelterelő akcióra készülnek. De véleményünk szerint akaratlanul is kiteregették a kártyáikat, és a jelek szerint bármit is terveznek, az nem az óceánnak ezen a felén lesz, hanem valahol Európában. Ez pedig épp az ellenkezője annak, amit el akarnak hitetni velünk. Az elnök előbb az egyikükre nézett, majd a másikukra, végül a gyalogösvény felé intett. Menjünk tovább! És folytassa, kérem! Ryan Jacobs beszámolt annak a két férfinak a letartóztatásáról Kanadában, akik csendben behajóztak tizenöt méteres jachtjukkal a halifaxi kikötőbe, és megpróbáltak átjutni a vámvizsgálaton, ahol nem kevesebb, mint ezer kiló plasztikbombát találtak a hajófenékbe rejtve, csaknem ötvenkilónyi, biológiai fegyver előállítására alkalmas laborfelszerelés társaságában. - Azt hittem, az csak egy szerencsés fogás volt... - szólt hátra az elnök a válla fölött. - Tudja, csak egy ügyes vámos, akinek jól működött a hatodik érzéke. - Először mi is úgy gondoltuk, hogy csupán erről van szó - mondta Jacobs, és igyekezett nem zihálni, miközben azon tűnődött, vajon most is túlélné-e az FBI-akadémia edzéseit, hogy ilyen pocsék formában van. - Igen... azt hiszem, mindannyiunknak ezt kellett volna hinnie. Nem lassíthatnánk egy kicsit, elnök úr? Az elnök nevetve hátrafordult. - No, csak nem túl gyors a tempó? - A CIA-nek nem, uram... - vigyorgott Nederman. - Hát egy kicsit kijöttem a formámból... - mosolygott Jacobs. - Így jár az ember, ha aktakukac lesz. De visszatérve a kanadai esetre: elképzelhető, hogy azok az apró kis jelek, amik gyanússá tették a jachtot a vámos számára, szándékosan kerültek oda, mert valakinek éppen ez volt a célja. - Úgy érti, direkt tartóztattatták le magukat? - Nem, az a kettő, akit elkaptak, ők valószínűleg csak balekok voltak. Két megbízott. De bárki is rakodta be azt a hajót, szinte biztos, hogy szántszándékkal rendezte el azokat a kis áruló jeleket, amelyekre a vámos felfigyelt, azért, hogy a két fickó biztosan lebukjon. Hogy mást ne mond- 84 -

jak, volt valami gyanús abban a két ütött-kopott, sebtében összetákolt ajtóban, ami a hajófenékbe vezetett. - Értem... - A vámosnak feltűnt, hogy a két ajtó nem egyforma, és amikor rákérdezett, a két férfi csak ekegett-mekegett, szerintünk főképp azért, mert ők maguk sem tudták, hogy valaki bepalizta őket. Szinte biztosra vesszük, hogy ha a vámos nem szúrta volna ki őket, egy névtelen telefont kaptunk volna, vagy ilyesmi. Mindkét férfi Pakisztánból települt át Kanadába, és ideális alanyok voltak, olyanok, akiket remekül lehetett manipulálni. Szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy behúzták őket a csőbe. - És a másik eset? - kérdezte az elnök. - Ez még az előzőnél is érdekesebb, itt egy repülőgép-alkatrész volt a főszereplő, egy hidraulikus futóműdugattyú, amelyben egy nukleáris töltet alkotóelemeit rejtették el gondosan, majd hajóval elküldték egy atlantai repülőalkatrész-gyártó vállalatnak, amelyik híres arról, milyen nagy hangsúlyt fektet a minőségre. Bárki is küldte az alkatrészeket, tudnia kellett, hogy az atlantaiak fel fogják fedezni ezt az illegális importot, és így is lett. Az FBI letartóztatta azt a két betelepült japánt, akik megjelentek, hogy átvegyék a szállítmányt, de szerintünk ők is csak ugyanolyan palimadarak voltak, mint a másik kettő. Az elnök felemelte a kezét, hogy ismét megállítsa őket, és egy távoli fasor felé mutatott. Egy sas! Nézzék! Ott, a fák fölött! Mindhárman arra néztek, hunyorogtak a napfényben; majd az elnök csípőre tett kézzel feléjük fordult. - Összefoglalva tehát, adva van egy terrorcsoport, amelyik hajószám küldi ÉszakAmerikába az olyan eszközöket, amelyek tömegpusztító fegyverek előállítására alkalmasak, és a zseniális terv kieszelői mindent megtesznek azért, hogy ezeket a szállítmányokat lefüleljük. De vajon miért? Hogy eltereljék a figyelmünket Európáról? Ryan bólintott. - Ha bekapjuk a csalit, és úgy döntünk, hogy ez a két szállítmány azért érkezett ide, mert támadás készül Amerika ellen, ez a még megmaradt életképes csoport tudja, hogy azonnal riadót fújunk, és a létező összes szakemberünket arra fogjuk ráállítani, hogy megakadályozzák ezt a támadást. És amíg mi mérgezett egérként rohangálunk a saját házunk táján, elég kicsi a valószínűsége, hogy felfigyelnénk egy Európát fenyegető támadás kibontakozására, még ha olyan hatalmas erőket vetettünk is be a Közel-Keleten. - Elnök úr - szólt közbe Don Nederman -, egyszerűen nem áll elég bizonyíték a rendelkezésünkre, hogy felkelthetnénk az angolok, a franciák vagy a németek érdeklődését a teóriánk iránt, ők még mindig meg vannak győződve róla, hogy az Egyesült Államok az igazi célpont. Minden bizonyíték arra utal, hogy ez így is van, és ez szabad terepet biztosít ezeknek a bűnözőknek, feltéve, hogy nem követnek el semmiféle olyan hibát a kontinensen, ami magukra vonná a figyelmet, mielőtt még készen állnának. - Hogyan juttatnának el egy tömegpusztító fegyvert Európába? - Például vasúton, ha találnak egy nem túl szigorúan ellenőrzött határt - mondta Ryan. Vagy repülőn, azzal a módszerrel, amit Langleyben „repülő trójai falónak” neveztek el, de akár egyszerű kereskedelmi hajókkal is, apránként. - Úgy érti, mint amikor a FedExet használták arra, hogy beküldjék az anthraxot? - Ez is majdnem olyan bizarr, de nekünk meggyőződésünk, hogy a választott módszer egy utasszállító repülőgép lesz, ami vagy csak úgy tesz majd, mintha a szokásos menetrendje szerint közlekedne, vagy tényleg ez is lesz a helyzet, és szerintünk a ma reggeli riasztás, miszerint a fenyegetés a következő negyvennyolc órán belül, valahonnan Közép-Afrikából várható, pontosan beleillik a képbe. Más szóval, szerintünk pontosan erről van szó. Képzelje el, mit jelent, ha valaki úgy akar beszállítani egy fegyvert, hogy a több ezer menetrend szerinti járat egyikét használja erre a célra! Semmi gépeltérítés, a pilótafülkének még csak a közelébe sem mennek. A repülőt nem mint bombát használják, hanem mint szállítóeszközt. A fedélzeten senki sem tudja, hogy halálos rakomány van a raktérben vagy a futóműtérben. Ha az egyik emberük esetleg odalent várja a gép érkezését, egy távvezérlő is elég, és az illető felrobbanthatja az egész gépet, mondjuk Róma vagy Párizs fölött, vagy csak megnyom egy gombot, és több száz kiló anthraxot vagy más, hasonlóan borzalmas vegyi fegyvert permetezhet akármelyik nagyvárosra. Persze, atomfegyver eshetősége sincs kizárva, de én személy szerint a biológiai fegyverre szavaznék. A műholdjaink elég nagy biztonsággal képe- 85 -

sek kiszűrni a hasadó anyagokat, ha azok helyet változtatnak, és ezt a terroristák is tudják. Ha a figyelmeztetés nem légből kapott, akkor jó esélyünk van arra, hogy megakadályozzuk ezt, mert tudjuk, hogy mit keressünk. - És mi lenne az? - Bármilyen utasszállító vagy magángép, ami elég nagy ahhoz, hogy egy ilyen fegyvert szállítson. Az ön azonnali engedélyére van szükségünk, elnök úr, hogy mindent megfigyelés alatt tarthassunk, ami déli irányból Európába érkezik az elkövetkező pár napban, hogy átvizsgálhassuk a gépeket, mielőtt még felszállnának, hogy nyitva tarthassuk a kommunikációs csatornákat az érintett légitársaságokkal, és hogy kiszűrhessük a szokásostól eltérő dolgokat, bármilyen csekélynek is látsszék a különbség. A hetedik flotta már a Földközi-tengeren van, de elnöki engedélyre van szükségünk. Az elnök először az egyikükre, majd a másikukra nézett, végül bólintott. - Rendben, megkapják.

Huszonkettedik fejezet A Meridian 6-os járatán 17 óra 15 perc (helyi idő)

Judy Jackson a függönyön át belépett az első osztály kabinjába, és sietős léptekkel a 747-es főfedélzetének elejébe tartott, az ott lévő kis szekrényhez. Ott úgy tett, mint aki keres valamit, majd becsukta a szekrényke ajtaját, és lassan elindult visszafelé, közben igyekezve minden utasnak a szemébe nézni, míg végül oda nem ért ahhoz a férfihoz, akivel Londonban közelharcot kellett vívnia a mikrofonért. Judynak feltűnt, hogy a férfi aktatáskája néha az előtte levő ülés alá volt betolva, de legtöbbször a férfi ölében nyugodott - mint stewardess, ezt kicsit gyanúsnak találta. Janie Bretsen papírral és tollal a kezében épp dolgozott valamin az ablak melletti ülésén, orrán szolid kis olvasószemüveggel, és csak akkor nézett fel, amikor Judy melléje ért. Brian Logan is ugyanakkor vette észre, és hirtelen felkapta a fejét, a pupillája gombostűfejnyire szűkült, amikor meglátta, ki közelít felé. Judy szinte a bőrén érezte a gyűlöletet, ami a férfiból áradt. Janie azt mondta, a doktort egy hajszál választja el attól, hogy kiforduljon önmagából, és a bőr aktatáska már megint az ölében volt, rajta védelmezőn ráfektetett két kezével. - Óhajtja, hogy felrakjam a táskáját a poggyásztartóba? - kérdezte Judy olyan kedvesen, amennyire csak tudta. - Nem - válaszolta a férfi, és a tekintetével ölni tudott volna. Judy kissé közelebb hajolt hozzá. - Nézze, doktor úr, sajnálom, hogy nem igazán jól indult ez a dolog kettőnk között, de biztosan megérti, miért reagáltam olyan hevesen, amikor megkaparintotta a mikrofont. A férfi nem felelt, és Judy érezte, hogy valami furcsa, hideg borzongás fut végig a hátán. - Szóval, én csak... - kezdte ismét. - Csak bocsánatot akartam kérni, amiért olyan durván beszéltem önnel. Persze, ön is elég durván beszélt velem, de hát... - Hagyjon békén! - förmedt rá Brian Logan. - Menjen, és tartóztassa le a többi utast! Judy felegyenesedett. Hirtelen undor fogta el, ami összeütközésbe került az elővigyázatosságával, és a harcból végül a fontoskodó, parancsolgató énje került ki győztesen. - Doktor Logan! - mondta fagyossá vált hangon. - Mivel nem hajlandó reagálni a bocsánatkérésemre, lenne itt még egy megoldandó ügy. - Egynél sokkal több megoldandó ügy van itt...- felelte Logan alig hallható hangon. - Meg kell kérnem önt, hogy mutassa meg a táskája tartalmát! Logan a táskára nézett, arcán teljes értetlenség tükröződött, majd megint Judyra pillantott. Micsoda? - Mutassa meg, kérem, az aktatáskáját! Látnom kell, hogy mi van benne! - De miért? - Mert jogom van hozzá, és mert... aggódom egy kicsit, mivel egyfolytában szorongatja. - Na, menjen a fenébe! - Uram! Itt én parancsolok, és... - 86 -

- Ha csak egy ujjal hozzáér ehhez a táskához, egyszerre több nagyon érzékeny ponton fogom eltörni a kezét! - sziszegte Brian összeszorított fogakkal, és kikapcsolta a biztonsági övét. Felállt és villámló szemmel Judyra meredt, aki erre rögtön hátrébb lépett. Az egész első osztály felfigyelt a jelenetre, és Judy látta, hogy Robert MacNaughton riadtan néz rájuk az ablak melletti ülésből. - Azonnal tűnjön el a szemem elől! - ordította Logan magából kikelve, mire Judy önkéntelenül is összerezzent. Legalább tíz utas fordult hátra, hogy lássa, mi ez a lárma már megint. Brian a fülénél fogva tartotta a táskát. Felemelte a feje fölé, és Judyra vicsorgott. - Csak a holttestemen keresztül kaparinthatja meg maga vagy akárki más ebből az átkozott légitársaságból a táskámat és bármilyen más személyes holmimat! Judy gyorsan visszavonult a függöny mögé, az első osztály hátsó végében lévő konyhafülkébe. Mintha menekülés közben látta volna a szeme sarkából, hogy Logan visszaül a helyére, de egyáltalán nem lepte volna meg, ha utánacsörtet a függöny mögé. Judy hirtelen úgy érezte, muszáj valahol egész máshol lennie - bárhol, csak minél messzebb az első osztálytól. Teszek egy kört a turistaosztályon, döntötte el. Próbált a kezére összpontosítani, hogy ne remegjen annyira, majd megnézte magát a tükörben. Sarkon fordult, és elindult hátrafelé a turistaosztályra, miközben még mindig a hátában érezte az első osztályról feléje áradó izzó gyűlöletet, és felkészületlenül érte, hogy két elképedt stewardessével meg Janie Bretsennel találta szemközt magát. - Mi ez az értekezlet itt? - csattant fel. Elle és Cindy azonnal bűnbánó arccal visszaindult hátra, Janie viszont nem mozdult, hanem halk hangon beszélni kezdett. - Ez egy teljesen értelmetlen konfrontáció volt... - mondta. - Hát aztán! - felelte Judy, mintha lényegtelen dologról lenne szó. Közben érezte, hogy megint a feje búbjáig elpirul. - Ha valóban azért küldött volna a vezetés, hogy kémkedjek, mint állítottad, itt helyben, azonnal kirúgnálak a legotrombább, legellenségesebb viselkedésért, amit valaha is repülőn láttam, kezdve a hihetetlenül ostoba bejelentéseiddel és fenyegetéseiddel, amit most még megtetéztél ezzel az abszolút szükségtelen provokációval. - Menj a fenébe! - vicsorogta Judy, aki a legkevésbé sem várta volna, hogy Janie erre bólogatni kezd. - Igen, nagyjából ezeket a szavakat intézte ő is hozzád. És ha tényleg lenne valami veszélyes abban az aktatáskában, akkor épp az imént szólítottad fel rá, hogy használja, mielőtt még találhatnánk valami módot arra, hogy elvegyük tőle. Zseniális vagy, mondhatom! Judy már épp faképnél hagyta volna, de Janie az útjába állt, hogy ne tudjon átmenni a turistaosztályra. Erre Judy egyszerűen arrébb lökte a nála alacsonyabb és vékonyabb Janie-t, aki így elveszítette az egyensúlyát. Felszisszent, ahogy nekiesett az ajtónak, de Judy hátra sem fordult. A turistaosztályon még ellenségesebb hangulat fogadta, amit Judy az utasok hideg tekintetében rögtön meglátott, ahogy elhaladt mellettük. Ez nem gyűlölet volt, mint amikor az orvos nézett rá, hanem mély elégedetlenség, ami nyilvánvaló bizalmatlansággal párosult. Ez mind annak az orvosnak a hibája, mondta magának Judy, akinek lelki szemei előtt még mindig ott lebegett az acsarkodó Brian Logan képe. Ettől még mindig nem egészen úgy működtek az ösztönei, mint normális körülmények között. Az összes stewardess kitért az útjából. Látta, hogy Elle átmegy a középső konyhafülkén, és a másik folyosóról kukucskál visszafelé, miközben Judy lassan átsétált a kabinon, próbálva magára erőltetni a begyakorolt stewardess-mosolyt, hogy rávillanthassa azokra, akikkel találkozott a tekintete, függetlenül attól, hogy milyen fokú idegességet vagy haragot látott az utasok arcán. A szokásos utastársaság verődött most is össze, volt itt mindenféle ember, egyesek jól öltözöttek, mások kevésbé; nők kosztümben, nők farmerban, az egyik zsebkendőnyi pólóban, amiben alig fért el hatalmas keble, meg sortban, ami alól két visszeres láb bukkant elő. Mint egy közönséges távolsági buszpályaudvar, csak a levegőben! De nem, ez még annál is rosszabb, állapította meg Judy. Az a pár utas, aki Londonban még rámosolygott, most kerülte a tekintetét - például az a gyűrött öltönyös fickó, akinél fényesebb fejű kopasz embert még életében nem látott. A férfi egy fehér szárit viselő apró, egérszerű nő mellett ült, aki megállás nélkül kötött, hihetetlen tempóban. Mellettük két csodálkozó szemű kislány ült. - 87 -

Judy pillantása ekkor arra a fiatal ázsiai párra tévedt, akiket már korábban is észrevett; a nő éberen nézelődött, miközben a férfi mélyen aludt. Judynak feltűnt, hogyan bámulja őt mindig a nő, valahányszor végigsétál a kabinon. Judy a turistaosztály második szekciójába ért, és itt is ugyanolyan ellenséges pillantások záporoztak rá mindenfelől. A harag szinte kitapintható hulláma jóformán hanyatt lökte, úgy is döntött, egyelőre eleget járkált. Ekkor baloldalt meglátott valamit, ami felkeltette a figyelmét. Egy mózeskosár lógott egy fiatal anyuka előtti ülés háttámlájáról - pontosabban az újságtartóra volt akasztva. A kosárban egy kisbaba aludt, az édesanyja álmosan pillogott rá. - Hát ez meg miféle tákolmány? - kérdezte Judy csak úgy magától, miközben lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, hogyan sikerült felfüggeszteni a mózeskosarat. Az anyuka előrébb hajolt, és a háttámlára mutatott. - Nagy nehezen kifundáltam a módját, hogyan akaszthatnám fel ide... ahogy más járatokon is szoktam. Judy a nőre nézett. Húszas évei végén járó fiatal mama, két gyerekkel; nyilvánvalóan fáradt, és még nyilvánvalóbban fogalma sincs a szabályokról. - Ez tilos! - Judy a mózeskosárra mutatott. - Lesz szíves levenni onnan, most rögtön! Karen Davidson értetlenül nézett rá. - Az egyik kolléganője segített feltenni ide, és fel- meg leszálláskor nem fogom használni. - Hát ez nevetséges! - mondta Judy, kicsit hangosabban, mint szándékában állt. Több utas is arrafelé nézett, kíváncsian, mi ez a lárma. - Vegye le, legyen szíves! Ha légörvénybe kerülünk, elég egy kis lökés, és a gyermek kiesik a padlóra. Karen Davidson nagy levegőt vett, és kihúzta magát ültében. - Már elnézést, de elkerülte talán a figyelmét, hogy egyenletes utazósebességen vagyunk? Nem létezik, hogy ez a kosár innen leessen! Jó erősen odarögzítettem. A közlekedőfolyosó másik oldalán ülő férfi megérintette a karját, és Judy úgy pördült meg, mint akibe villám csapott. - Mit akar? - No, most mit fog csinálni? Letartóztatja a kisbabát? Hagyja békén azt a szerencsétlen nőt, hallja?! - Együtt vannak? - kérdezte Judy Karen felé bökve. - Nem, de... - Akkor ne szóljon bele! Ez a személyzetre tartozik! A férfi dühösen elhallgatott, miközben még többen fordultak hátra. Judy magán érezte az egyre szúrósabb pillantásokat és a növekvő felháborodást. De ez akkor is az ő kabinja, az istenit neki, és ezeknek az utasoknak ugyanúgy nem fogja megengedni, hogy hülyét csináljanak belőle, mint ahogy Janie Bretsennek sem engedte, hogy megmondja neki, mit tegyen. Újra Karenhez fordult, és közelebb hajolt hozzá. - Tagoltan újra elmondom: azonnal... vegye... le... azt... a kosarat... a támláról! Megértette? - Nem, nem értettem meg! - Itt én vagyok a főnök! - csattant fel Judy. - És azt mondtam, vegye le onnan, de azonnal! Maga mit szólna, ha fognám magam, bemasíroznék a fürdőszobájába, és felszerelnék egy új törülközőtartót? - Mit kiabál itt?! - Jól hallotta! Ennél vandálabb dolgot még nem is láttam, amit utas elkövetett volna! - Mi abban a vandál, hogy gondját viselem a gyerekemnek?! Mi a fene köze van ennek fürdőszobához meg törülközőtartóhoz? - nézett rá Karen hibbantaknak kijáró, őszinte döbbenettel. - Hé, rendőrnő! - kiáltotta egy férfihang pár sorral hátrébb. - Mindannyiunk nevében mondom: hagyja békén végre azt az anyukát! Judy ügyet sem vetett rá, hanem folytatta Karen egzecíroztatását. - Vegye le onnan, vagy leveszem én! - Hé! - hallatszott egy újabb férfihang, és ahogy Judy arra fordult, egy farmeres, pulóveres, középkorú férfi dühös pillantását látta. Az illető Karen kisfia mellett ült. - Kicsoda maga, a férje? - 88 -

- Mi a fene köze van ennek bármihez? - kérdezte a férfi. - Mindenesetre annyit mondhatok, ha valóban én lennék a férje, már rég a maga torkának estem volna! Hagyja békén ezt a hölgyet! Jó helyen van ott az a mózeskosár! Mi az isten baja van?! - Hogy nekem?! Semmi, semmi, csak éppen a szabályok! - mondta Judy, és visszafordult Karenhez. - Ez az utolsó figyelmeztetésem! Szedje le onnan! - parancsolta, és a bal kezét ökölbe szorította, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért a háttámlára üssön. - Most azonnal! - vakkantotta újra. Megrázkódott az ülés háttámlája. A mózeskosár szíja Judy szeme előtt engedett el az újságtartóról, és a kisbaba kirepült az apró takaró alól. Judy látta, ahogy Karen szeme döbbenten elkerekedik, és máris előreveti magát, hogy elkapja a gyereket, de már csak a levegőbe markolt. Ugyanekkor valami mozgást látott jobbról a szeme sarkából; a folyosó másik oldalán ülő férfi kinyújtott karral eléje vetette magát, és sikerült elkapnia a babát a levegőben, miközben a teste hangos puffanással zuhant rá az egyik ülés karfájára, egy időben az üres mózeskosárral, ami csattanva a földre esett. Judy ösztönösen azonnal letérdelt, hogy segítsen. Hallotta, ahogy köröskörül sorban kapcsolják ki az emberek biztonsági övüket, és látta, hogy mindenki feláll. A férfi, aki elkapta Karen Davidson kislányát, most az oldalán feküdt, a kisbabát biztonságosan a magasba tartva, hogy az édesanyja elvehesse tőle, majd oldalra fordult, és fájdalmas grimaszt vágott, ahogy a mellkasához ért. Az anyuka is letérdelt, egyik kezével a kislányát fogta, a másikkal a gyermeke megmentőjén próbált segíteni. Judy hallotta a hangokat, a lépteket, a mozgolódást, a dühös kiáltásokat, és egyszerre ráébredt, hogy mindez rá irányul. Letérdelt, hogy megpróbáljon segíteni. Körülötte mindenki mozgolódott, és amikor felnézett, azt látta, hogy fenyegető arcok sokasága zárul össze fölötte. Felállt, de az utasok nem léptek hátrébb. - Mindenki üljön vissza a helyére! - próbálta utasítani őket. - Dögölj meg! - kiáltotta valaki. A tömeg egyre közelebb nyomult, és Judy ösztönösen is hátrálni kezdett. Belépett a turistaosztály szekcióit elválasztó alkóvba, és a fedélzeti telefonért nyúlt, de még mindig volt legalább néhány kéz, amelyik el akarta kapni, és így kénytelen volt tovább hátrálni. - Vissza! Hozzám ne érjenek! - kiáltotta. - Maradjon ott, ahol van! - utasította egy nagydarab, öltönyös férfi. Mindenfelől kiáltások hallatszottak, az emberek arcán őrjöngő dühöt látott; ösztönei hirtelen azt súgták, hogy menekülőre kell fognia. Sarkon fordult és futásnak eredt a felső fedélzetre vezető lépcső felé, miközben alig hitt a fülének, hogy lépéseket hall maga mögött, és az üldözői egyre csak ordítanak, hogy álljon meg. Judy elrohant az egyik konyhafülke mellett, és majdnem elsodorta az ott lévő stewardesst, miközben egy dühös férfihang egyre csak kiabált a háta mögött. - Hé, te ringyó, gyere vissza, állj a szemünk elé! Judy végre elérte a lépcsőt, és kettesével véve a fokokat, felrohant rajta. Lélekszakadva végigszaladt a felső fedélzeten, egyenesen a pilótafülkéig, ahol lekapta a telefonkészüléket, és kezét a számkódos zárra helyezte. - Kapitány! Engedjen be!! Hallotta, hogy az üldözői már a lépcsőn jönnek felfelé. - Mi az? - kérdezte Phil bentről. Judy tudta, milyen kérdéseket kell feltennie egy kapitánynak. - Senki sem kényszerít, senki sincs velem. Nézze meg a monitorján! Az ujjlenyomatom azonosítva. Engedjen be!! Judy hallotta, hogy kinyílnak az ajtó zárai. Berontott a pilótafülkébe, becsapva maga mögött az ajtót, majd gondosan ellenőrizte, hogy minden zár visszakattant-e a helyére. - Mi ez az egész?! - kérdezte Phil Knight értetlenül, amikor Judy végre feléje fordult, szemében páni félelemmel. - Fellázadtak... odalent... az utasok! - lihegte, de nem érezte alkalmasnak magát arra, hogy részletesen beszámoljon a kis közjátékról, ami az egész bonyodalmat kiváltotta. - Mi az, hogy fellázadtak?! - kérdezte a kapitány, akinek a vér kiszaladt az arcából. A másodpilóta üléséből Garth is hasonló elképedéssel fordult Judy felé. - 89 -

- Az utasok egyszerre feldühödtek, és engem egészen a turistaosztálytól idáig kergettek. - Kergették?! Hát ezt én nem értem! - mondta Phil. Judy ránézett, és megcsóválta a fejét, miközben szemében a harag és a megalázottság könynyei gyűltek. - Én sem értem, kapitány... de magának kell megfékeznie őket! Az én utasításaimnak már egyáltalán nem engedelmeskednek! Most már teljesen azt hiszik, hogy azt tesznek ezen a gépen, amit akarnak! - Na, de mégis... miért ilyen dühösek? - Mert sokat vártunk Londonban, mert meleg van, mert... mert összevissza forogtunk London és Fokváros között... mit tudom én! Garth hátratolta az ülését, és már épp kicsatolta volna a biztonsági övét, amikor megállt a keze, és Philre nézett. - Mivel nem gépeltérítésről van szó, ne nézzem meg, mi a helyzet? - Csak legyen óvatos ezzel a szemét csürhével! - vicsorogta Judy, ahogy a másodpilótára nézett. - Mostanában állandóan ilyenekkel kell repülnöm! Ezek tiszta állatok, csak nyavalyognak mindenért! Alig hiszem el, hogy megtámadtak... - Megtámadták?! De hisz ezt eddig nem mondta! - szólt Garth. Judy egy pillanatra meglepettnek látszott, majd dacosan hátravetette a fejét, mint aki nem óhajt részletesebben foglalkozni a kérdéssel. - Hát gyakorlatilag majdnem olyan volt, mint egy támadás. A mocsok rohadékjai végigkergettek az egész gépen! Phil a másodpilótára nézett, de semmit sem mondott, amíg Garth hátra nem mutatott. Phil bólintott, és várt, amíg a másodpilóta arrébb nem ment az ajtótól. Ekkor ránézett a hangosbeszélő mikrofonjára; úgy látszott, mintha habozna. - Nem gondolja, hogy... mondanom kéne valamit? - De, igen, úgy gondolom! - mondta Judy, hangjában egyre fokozódó haraggal. Talán egy férfira majd hallgatnak! Phil Knight kezébe vette a mikrofont, és benyomta az ADÁS gombot. Itt a kapitány beszél. Ha van önök között bárki, akinek kétségei lennének azt illetően, hogy jogi értelemben itt a személyzet irányít, akkor ajánlom, gondolják át a dolgot alaposabban! Ha a gép személyzetének bármely tagja utasítja önöket, hogy tegyenek meg valamit, akkor annak eleget kell tenni. És üzenem azoknak az utasoknak, akik épp az imént üldözték végig a vezető utaskísérőt a gépen... hogy ha nem foglalnak helyet most azonnal, a reptéren tényleg intézkedem az őrizetbe vételükről! Phil visszatette a mikrofont a helyére, és várta, hogy mikor kezdik ököllel verni odakint az ajtót, valamint azon is tűnődött, hogy mit tegyen, ha ez tényleg bekövetkezik - de az ajtó túloldalán csend volt, és a monitoron sem látott senkit, aki be akart volna jönni. Garth sorra vette az összes kameraállást, és megállapította, mennyien ácsorognak és beszélgetnek csoportokba verődve a turistaosztályon. - Talán ez használt... - mondta Phil. - Nem látok semmilyen fenyegető tevékenységet ott hátul - mondta Garth. - De ha eddig nem lettek volna fellázadva, ez a kis bravúros közlemény biztos megtette a magáét... Phil Knight fásult pillantást vetett a másodpilótára, míg végül Judy hangja törte meg a csendet. - Kész, vége, befejeztem! Ez a rohadt légitársaság nem fizet nekem annyit, hogy mindenféle lázongó népséggel foglalkozzak! Itt maradok bent, és kész! Olyan dühös vagyok, hogy mindjárt szétrobbanok! - Hát akkor maradjon... - mondta Phil tompa, rezignált hangon, még mindig Garthra bámulva.

Huszonharmadik fejezet A Meridian 6-os járatán 17 óra 25 perc (helyi idő)

- 90 -

Robert MacNaughton a szeme sarkából figyelte a doktor reakcióit, miután a vezető utaskísérő visszavonult az első osztály kabinjából. Brian Logan először az aktatáskájára meredt, mintha most látta volna életében először, majd többször kinyitotta és visszazárta, végül megint kinyitotta, megigazgatott benne valamit, aztán újra becsukta, és továbbra is az ölében tartva, dobolni kezdett az ujjaival a bőrfedélen. MacNaughton azt is látta, hogy egymás után három stewardess is bejött a kabinba egy kis időre, és mindegyik egyenesen Loganre nézett, mielőtt visszament volna. Egy szolgálaton kívüli utaskísérő, aki Janie Bretsenként mutatkozott be, most visszajött, és leült az ablak melletti ülésére. MacNaughton észrevette, hogy ő is néha óvatosan az orvos felé pillant. Miért is aggódom? - kérdezte magától. Legfeljebb úgy érkezünk meg Fokvárosba, hogy mindenki felháborodott levelekkel akarja majd bombázni a Meridiant, és legrosszabb esetben letartóztatják szegény orvost. De valahogy mégsem tudott megszabadulni a szorongástól. Semmi kétség, élete egyik legostobább döntése volt, hogy egy mezei járatot vegyen igénybe - az biztos, hogy ezt a hibát még egyszer nem követi el, bármilyen fontos is legyen egy találkozó. Persze, a Concorde-ot kivéve. Ameddig a British Air üzemeltetni tudja azokat a gépeket, ő mindig velük fog repülni. Valahonnan az első osztály mögül dühös hangokat és kiáltozást hallott, majd rohanó léptek zaját. MacNaughton épp akkor fordult arra, amikor Brian Logan talpra ugrott, és aktatáskáját hátrahagyva elindult hátrafelé, hogy megnézze, mi a nagy lárma oka. MacNaughton habozott egy kicsit, majd úgy döntött, semmi hasznát nem vennék ott, de azért a kíváncsisága elég volt ahhoz, hogy ő is felálljon a helyéről. Az első osztály hátsó bejáratához ment, és onnan figyelte, ahogy Logan távolodik a gép végében. MacNaughton körbenézett, és megpillantotta az orvos táskáját az ülésen. Csendben odalépett, és miután körülnézett, hogy senki sem figyeli-e, lehajolt, és felkattintotta a táska két zárját óvatosan kinyitotta: néhány dossziét látott benne, valamint egy halom repülőjegyet a fölső zsebben. A táska alsó része üres volt, MacNaughton csak egy ezüstös bádogdobozt látott benne, amit ki is emelt. Meglepően könnyű volt, és amikor megpróbálta kinyitni, a fedele simán lejött. A dobozban valamilyen szürkés por volt. Robert MacNaughton visszacsukta a dobozt, bezárta az aktatáskát, mindent úgy hagyva benne, ahogy találta, és miközben visszament a helyére, egyre csak azon morfondírozott, hogy mit is látott voltaképpen.

Judy Jackson már lélekszakadva menekült felfelé a lépcsőn, mire Brian Logan megérkezett az első osztály kabinjából. Három férfi üldözte a nőt a 747-es felső fedélzetére, és Brian elkapta az egyikük karját. - Mi történt? - kérdezte. A dühös utas fejével a lépcső felé bökött, ahol a vezető utaskísérő eltűnt. - Az a rohadt némber kiborított egy kisbabát a mózeskosarából ott hátul! Majdnem megölte! A férfi továbbrohant felfelé a lépcsőn, Brian pedig habozott egy kicsit, majd elindult hátrafelé, hogy a saját szemével győződjön meg róla, mi történt. Épp akkor lépett be a turistaosztályra, amikor valaki orvosért kiáltott. - Orvos vagyok! - mondta, és azonnal észrevette a férfit, aki a földön feküdt, és szemmel láthatóan nagy fájdalmai voltak. Brian fél térdre ereszkedett, hogy megvizsgálja. - Mi történt? A válla fölül mindenhonnan kiáltások érkeztek, hogy megválaszolják a kérdést, de a kaotikus hangzavarból alig tudta kivenni a lényeget. - ...összetörte magát amikor megpróbálta megmenteni az asszony gyerekét, hogy le ne essen... - ...szerintem biztos eltört egy-két bordája... - ...úgy láttam, annak a széknek eshetett neki... - Hogy érzi magát? - kérdezte Brian a férfit. - 91 -

- Jaj... nagyon... fáj - mondta a férfi, és kinyitotta a szemét. - Talán túlélem, csak nem tudom... Ön orvos? - Igen, az vagyok. - Akkor jó... Szóval tudok levegőt venni... csak pokolian fáj. Eltörhetett az egyik bordám... Már az is megerőltető volt számára, hogy ezt összefoglalja, és a férfi arca ismét eltorzult a fájdalomtól. Brian visszafektette a földre, és kigombolta az ingét. Óvatosan végigtapogatta a mellkasát és az oldalát, miközben újabb beszámolók érkeztek a háta mögül Judy Jackson székcsapkodó kötözködéséről. - A kisbaba jól van? - kérdezte Brian Karen Davidsont, aki bólintott. A nő a dühtől és ijedtségtől még mindig majdnem hogy remegett. - Igen... Ennek a derék úrnak sikerült még a levegőben elkapnia. Különben pont fejjel esett volna le a földre. Brian megpróbált összpontosítani, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a sérült férfi érdekében, és megkönnyebbülten látta, hogy nincsenek belső vérzésre vagy szilánkos törésre utaló nyomok, sem semmi más, ami azt kívánná tőle, hogy azonnal alkalmazza az orvosi szaktudását. Miután meggyőződött róla, hogy a sérültet a lehető legkényelmesebb pózban helyezte el, Brian felállt, és csak most kezdett tudatosulni benne a körülötte állók felháborodásának és dühének intenzitása... és az, hogy ezek az indulatok mind egyfelé, Judy Jacksonra irányulnak. - Később még visszajövök megnézni, hogy van - mondta szórakozottan, majd átnyomakodott az utasok sokaságán, és elindult a folyosón. Megtalálta a lépcsőt, és kettesével véve a fokokat, felért a három férfi mellé, akik az előbb Judy Jacksont üldözték, és most itt álltak a felső fedélzeten üres kézzel, azon tanakodva, hogy mitévők legyenek. Ahogy Logan elindult a pilótafülke felé, mellette hirtelen kinyílt a mosdó ajtaja, és egy pilóta lépett ki, váll-lapján három sávval, arcán pedig kellőképpen komor kifejezéssel. - Hé, kapitány úr! - kiáltott rá Brian. A pilótának földbe gyökerezett a lába, ahogy megfordult, és a feléje közeledő ingerült utasra szegezte a tekintetét, miközben felemelte a kezét. - Én nem a kapitány vagyok, csak a másodpilóta... Brian belépett a kis alkóvba, elzárva az utat az első tiszt és a pilótafülke között. - Van róla bármi fogalma, mi folyik itt? A másodpilóta felhorkantott, és körbeforgatta a szemét. - Igen, azt hiszem, tudom, mi folyik itt. De nem én vagyok a kapitány, tehát nem befolyásolhatom a dolgokat - mondta Garth Abbott. Megkérdezhetem, ön kicsoda? - tette hozzá. Volt valami a másodpilóta hangjában, amitől Brian megtorpant. Itt állt előtte az ellenség, de a felszín alatt hirtelen valami olyan rokon lelkűséget fedezett fel benne, amit momentán sem megérteni, sem megmagyarázni nem tudott, és egyszerre azon kapta magát, hogy a kezét nyújtja a másodpilótának. - Dr. Brian Logan. A vezető utaskísérőjük hepciáskodásának jóvoltából egy sérült ember fekszik odalent. Épp most láttam el. Több bordája is eltörött. Brian mintegy kívülről hallotta saját szavait: a hangja nyugodt volt és kimért, mintha valaki más beszélne. Legszívesebben kiabált, visított és hadonászott volna, de egy furcsa, láthatatlan pszichikai erő visszafogta... A másodpilóta felsóhajtott, és megrázta a fejét. - Nem semmi ez a nő, az biztos... Mit csinált már megint? Brian kicsit meghökkent a szóhasználaton, majd röviden összefoglalta a történteket, aztán a pilótafülke ajtajára mutatott. - Szerintem ott bujkál bent. - Lehet. De mit tehetek önért, doktor úr? Brian nem várta ezt a kérdést. Egy pillanatig tanácstalanul állt, mikor rájött hogy fogalma sincs, mit kéne válaszolnia. Azt akarta, amit ők úgysem adhattak meg neki. Daphnét akarta visszakapni. De mivel ez lehetetlen volt, ezért helyette más célt tűzött ki: tudta, hogy amire szomjazik, az értelmetlen, pusztító bosszú. Azt akarta, hogy csődbe menjenek azért, amit vele tettek... illetve a feleségével. A pénzüket akarta, romba dönteni az életüket, pellengérre állítani és a nagy nyilvánosság előtt meghurcolni őket. Azt akarta, hogy az emberek szégyelljék magukat, hogy a Meridiant valaha is légitársaságnak nevezték. Azt akarta, hogy a kapitányt, aki megölte Daphnét, kirúgják, elítéljék, ellehetetlenítsék. És most itt állt az ellenség egyik pilótája, és azt kérdezi tőle, mit akar. - 92 -

Brian többször is kinyitotta a száját, hogy megpróbálja a másodpilóta arcába köpni mindazt a mérget, ami felgyülemlett benne, de a dühödt indulatok csak nem akartak jönni. - Nos, doktor úr? - kérdezte újra Garth. - Azt akarom, hogy az a nő jöjjön vissza, le a többi utas közé, és mindenkitől kérjen bocsánatot. Garth pár másodpercig mozdulatlanul állt, majd lassan bólogatni kezdett. - Értem... - Nincs ezen a gépen egyetlen utas se, akinek ne lenne a végsőkig elege a maguk személyzetéből, különösen abból az idiótából. - Jacksonra gondol? - Ha úgy hívják... - Úgy. - Szóval, hol van most? A pilótafülkében bujkál? Garth bólintott. - Igen, bár ő maga azt mondja, hogy túlságosan undorodik mindenkitől ahhoz, hogy még egyszer kijöjjön onnan. - Ezt a ringyót ki kell rúgni! - jelentette ki Brian a pilótafülke zárt ajtaja felé bökve, Garth pedig megvakarta az állát. - Tudja, mit csinált? - Én már tudom, de a kapitány nem, és... szóval szerintem az lenne a legjobb, ha öntől hallaná - mondta Garth, és a pilótafülke számzáras ajtajára nézett, majd újra Brianre. - Doktor úr, megkérhetném, hogy foglaljon helyet ott az első sorban azon az üres ülésen? Nem beszélhetek úgy a kapitánnyal, ha valaki áll a hátam mögött. Brian leült, és Garth a mikrofonon keresztül bebocsátást kért, majd kezét a számkódos zár érzékelőjére helyezte. - Ki van magával? Nem látok senkit a monitoron... - mondta Phil. - Mert az előírásnak megfelelően leültettem, Phil. De azt hiszem, beszélnie kéne vele. - Biztos benne? - Igen. Ezt önnek is hallania kell. Garth hallotta, hogy kinyílnak az ajtó biztonsági zárjai, és intett Brian Logannek, hogy menjen be a pilótafülkébe, majd ő is belépett utána, és bezárta az ajtót. Judy Jackson rémülten nézett fel a másodpilóta üléséből. Olyan arcot vágott, mint akit tőrbe csaltak. - Phil, Judy majdnem lázadást robbantott ki odalent, de arra nem vette a fáradságot, hogy nekünk is elmondja, mi történt valójában, viszont az egyik utasunk most majd mindenről pontosan felvilágosít. - Maga...! - mondta Judy, felpattanva a helyéről, és a szemét le nem véve Brian Loganről. - Üljön le! - parancsolt rá Brian, majd a meglepődött kapitányhoz fordult, aki hol Brianre, hol a szintén elképedt Garthra pillantott. - Abbott, mi a fene ez az egész? - Mondja el neki, mi történt, doktor úr! - indítványozta Garth. Brian Logan töviről hegyire elmesélt mindent, Phil Knight pedig Judy felé fordult, és vádlón rámeredt. - Nem felejtett el valamit megemlíteni nekem? - Nem volt fontos... - felelte Judy. - Kapitány - folytatta Brian -, azt akarom, hogy tartóztassa le ezt a nőt az egyik utas bántalmazásáért, de előbb utasítsa, hogy a hangosbeszélőn keresztül mindenkitől bocsánatot kérjen! Ezenkívül önök is kérjenek bocsánatot, amiért egyszer sem szóltak hozzánk, és az összes többi felháborító dologért, ami az út során történt! Phil a válla fölött Brianre pillantott, és megvetően elhúzta a száját. - Maga itt nekem ne parancsolgasson! Azonnal hagyja el a pilótafülkét! - Nem, eszemben sincs - csattant fel Brian, és a hangja egyre keményebb lett. - Igenis kényszeríteni fogja ezt a ringyót, hogy bocsánatot kérjen! Phil idegesen felnevetett. - No de mégis, mit képzel, ki a fene maga?... - Az, aki mögött háromszáz dühös utas áll, akiknek egytől egyig elege van ebből a nagyképűen légitársaságnak nevezett kompániából, és akik nem tűrik tovább, hogy sértegessék őket, hazudozzanak nekik, és mindenféle szeméttel etessék őket! - 93 -

Phil megpróbálta kihúzni magát ültében, és Brian Loganre meredt. - Azt mondtam, kifelé a pilótafülkémből!! - harsogta. - Nem! Nem megyek ki addig, amíg bocsánatot nem kér a hangosbeszélőn keresztül, és amíg rá nem veszi ezt a nőt, hogy ő is nyilvánosan bocsánatot kérjen! Garth Brian Logan vállára tette a kezét, de az orvos lerázta magáról, és ujjával a kapitány arca előtt kezdett hadonászni, miközben Judy megvetően csóválta a fejét. - Tulajdonképpen már nem is maga irányítja ezt a gépet, kapitány - folytatta Brian -, hanem mi! Az utasok irányítanak, és mi azonnali bocsánatkérést követelünk, valamint azt, hogy tartóztassa le ezt a nőt! A másodpilóta ülése felől gúnyos horkantás hallatszott, Judy pedig a szemét forgatta. - Na persze, mintha ezzel bármit is elérhetne azon kívül, hogy tíz évet kap gépeltérítési kísérletért! Tudja egyáltalán, milyen sors vár mostanában egy gépeltérítőre? Phil Knight elkapta a másodpilótája pillantását. - Azonnal vigye ki innen ezt az embert! utasította Brian felé bökve. Garth megint megpróbálta finoman Brian vállára tenni a kezét, de ezúttal az orvos megpördült, és ökölbe szorított kezét a másodpilóta arca elé tartotta. - Ne merjen még egyszer hozzám nyúlni! A másodpilóta felemelt kézzel hátrébb lépett, miközben a tűzoltókalapácsra gondolt, ami az ajtó mellett volt, a pilótafülke falára rögzítve. Brian megérezte, hogy Garth viselkedése megváltozott, és gyorsan odébb lépett mellette a pilótafülke ajtaja felé. Kezét a kilincsre téve, fásultan visszanézett hármukra. - Akkor most mi lesz, kapitány? - kérdezte. - Lejárt az idő... Phil nehézkesen hátrafordult ültében, hogy az ajtónál álló férfi szemébe nézhessen. A szíve vadul dobogott, de nagy nehezen sikerült nyugalmat erőltetnie magára. - Nézze, a kisasszony itt marad velünk, rendben? Őrizetbe veszem. - Mit csinál?! - csattant fel Judy. - Nem is velem van itt a gond, okostojás! - Fogja be a száját! - utasította Phil. - Maga meg menjen a fenébe! - vágott vissza Judy, majd dacosan hátravetette a fejét és keresztbe fonta a karját. - Többet nem lesz vele gondjuk - folytatta Phil. - De senki sem fog bocsánatot kérni a hangosbeszélőn. Most pedig tűnjön el végre a pilótafülkéből! A két férfi néhány hosszú, feszült pillanatig csak bámult egymásra. Végül Brian bólintott. Egyelőre ez is elég. De bocsánatot fognak kérni, az biztos... - Garth kinyitotta neki az ajtót. - Mit is mondott, hogy hívják? - kérdezte Phil, aki igyekezett legalább látszólag visszaszerezni az irányítást. A kérdés hatása azonnal látható volt Brian Logan arcán. Visszafordult a pilóta felé, és a félig már becsukott ajtó mögül még egyszer alaposan végigmérte mindhármukat, már-már tébolyult arckifejezéssel. - A nevem dr. Brian Logan. De ha már itt tartunk, miért nem hívja fel a főnökeit telefonon, és kérdezi meg tőlük, ki volt Daphne Logan? Ezzel sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót. A pilótafülkében ismét csend lett, a műszerek és a hűtőventilátorok monoton zúgását leszámítva. Először Judy tért magához, fejével az ajtó felé bökve. - Látják már, mivel kellett eddig megbirkóznom? Teljesen csalódott vagyok, hogy maga még abajgatta is! - Ezzel mit akart mondani? - kérdezte Garth. - Egyébként ki az a Daphne Logan, akit az emberünk emlegetett? Judy megrázta a fejét. - Fogalmam sincs. Garth Phil Knightot figyelte, és felkészült az elmaradhatatlan vádaskodások áradatára, miközben a kapitány megcsóválta a fejét, és feszült hangon rákezdett. - Mindenesetre ügyes húzás volt, Abbott, hogy behozta ezt a vadembert a pilótafülkébe! Ezért minden bizonnyal nem fogják kitüntetni. - Sajnos nem tudtam, hogy a fickó ennyire labilis idegzetű...

Huszonnegyedik fejezet - 94 -

Washington 12 óra 5 perc (keleti idő)

Mobiltelefonja hangos csörgése azonnal sűrű bocsánatkérésekre késztette David Byrd ezredest, ahogy a tapintatlan készülékért nyúlt, amiről pedig azt hitte, hogy rezgő üzemmódra állította. Az asztal körül ülő másik három férfi - mindannyian régi barátok az FAA vezetőségi köréből megértően intett, amikor David lenyomta a gombot, és beleszólt a telefonba. - Milyen hamar tud a Nemzeti Felderítési Hivatal, az NRO főhadiszállására érni? - harsogta egy összetéveszthetetlen férfihang a vonal túlsó végéről. - Blaylock ezredes?! - kérdezte David. - Ki más hívná az én telefonomról? Válaszoljon a kérdésre, legyen szíves! - Úgy egy órán belül, de... - Helyes. Most fél tizenkettő van, én pedig kilencven perc alatt érek oda. Tehát egy órakor találkozunk a főbejáratnál! - Várjon! De miért? - Hogyhogy miért?! - kérdezte Blaylock értetlenül. - Igen, miért? - Arra akar kényszeríteni, hogy lelőjem? - Természetesen nem. - Akkor ne kérdezősködjön! Csak bízzon meg bennem! Ez a vonal egyáltalán nem biztonságos, én pedig egy egyáltalán nem biztonságos tartalékos vagyok. - Ezt már én is kezdem belátni... - Ó, igazán remek! Inzultusok... egy jó barátság alappillérei. Nos, akkor másfél óra múlva találkozunk! David kikapcsolta a telefont, és mikor felnézett, azt látta, hogy három asztaltársa közül kettő szintén épp telefonbeszélgetést folytat. - Menned kell? - kérdezte a harmadik barátja. - Még nem... - felelte David a fejét csóválva, és önkéntelenül is fanyarul elmosolyodott John Blaylock otromba stílusára gondolva. - Annyi időm még azért van, hogy befejezzem a kávémat.

John Blaylock már az NRO előcsarnokában várt, amikor David Byrd megérkezett, és alig ismert rá az annapolisi kikötőben látott férfi frissen mosott-borotvált, egyenruhás változatára. Egy pár kóbor hajszálat leszámítva, minden katonás rendben, gondolta, miközben Blaylock eltette a sapkáját, és a recepciós pultja felé bökött, csírájában elfojtva David kérdéseit, amíg beljebb nem jutottak az egyik vezető elemző, George Zoffel kíséretében. - Most már elárulhatja végre anélkül, hogy az életemért kéne rettegnem? - kérdezte David. - Nem vagyok benne biztos - mondta Blaylock, és Zoffelre nézett. - Biztonságosak ezek a folyosók, George? Zoffel elmosolyodott, és szó nélkül bólintott. - Miért jöttünk ide, John? - erősködött David. - Mert tudni szeretné, milyen riadókészültségben vagyunk a trójai falovat illetően, és mert azt is tudnia kell, hogyan illik bele a polgári utasszállítás ebbe a napi huszonnégy órás és heti hét napos megfigyelésbe, és mert magának is látnia kell, amit a műholdak látnak. - Valami készül? - Valami mindig készül, David. Zoffel megállt egy ajtó előtt, amelyen jelzés nem volt, egyetlen számot leszámítva, majd áthúzott egy kártyát a biztonsági számkódos zár érzékelőjén, és miután az ajtó kinyílt, intett nekik, hogy kövessék. - Miféle hely ez? - kérdezte David. - Olyasféle hely, amit elég nehéz lenne megmagyarázni a civil lakosságnak - mondta Blaylock. - Mindesetre sok milliárd dollárt ér. Ennek ellenére barátomnak, Georgie-nak megvan a felhatalmazása, hogy most szépen leültessen ide minket egy sor monitor elé, és élő adásban muto- 95 -

gasson nekünk műholdfelvételeket a Föld nevű bolygón fellelhető majdnem összes létező hasadóanyagról. George Zoffel elégedetten bólintott. David követte őket egy nagy terembe, amelyet egy félkör alakú, hatalmas asztal szelt ketté, mögötte hat kényelmes forgószékkel, melyek egy szintén félkör alakban elrendezett, az egész falat betöltő folyadékkristályos képernyőkre néztek. Az asztal tulajdonképpen egy irányítópult volt, rajta annyi kapcsolóval, gombbal és billentyűvel, hogy az ember beleszédült, ha csak rájuk nézett. George Zoffel könnyedén, gyakorlott mozdulatokkal futtatta végig a kezét rajtuk, beütött néhány kódszámot, megadott pár jelszót, majd a tenyerét egy ujjlenyomat-azonosító készülékre helyezte. Végül életre kelt a tizenhárom monitor, műholdképek és térképek szédítő sokaságát tárva eléjük. - Ezek a mostani európai felvételeink - mondta Zoffel, és röviden tájékoztatta Davidet, hogyan pásztázzák a nap minden percében a földgolyót, nukleáris hasadóanyagok után kutatva, és hogy mennyire lehetetlen az űrből észrevenni a hasadóanyagok burkolatául szolgáló fémvázakat. Ezenkívül vigyázó szemünket a polgári áruszállításon is rajta tartjuk. A repülőktől a hajókon, vonatokon át a kamionokig mindent megfigyelünk, amennyire csak lehet, ahogy összefutnak a kereskedelmi csomópontoknál. Az értékelés legnagyobb részét szupergyors számítógépek végzik, amelyek az általunk kifejlesztett bonyolult algoritmusokat használják, de persze, a gépek korántsem tévedhetetlenek. Például, ahogy az előbb mondtam, biológiai vagy vegyi bombákat nem tudunk észrevenni az űrből, de ha gyanús mozgolódás van valahol, vagy gyanús árukat hajóznak be, azt látjuk, ezért állandó ellenőrzés alatt tartjuk a kereskedelmi szállítmányokat, és egyeztetjük a képernyőn látható repülők menetrend szerinti útvonalát, meg azt, hogy elvileg milyen árut szállítanak. - Egyszóval a tűt keresik a szénakazalban - mondta David. - Pontosan. És a helyzet most még rosszabbra fordult. Jelen pillanatban az összes emberünk éjjel-nappal azon dolgozik, hogy megtalálja azt a bizonyos tűt. - Zoffel Blaylockra sandított. - Szigorúan bizalmas információk átadása Byrd ezredesnek engedélyezve? - Igen! - bólintott Blaylock. - Rendben. Tehát húsz perccel azelőtt, hogy önök, uraim, bejöttek volna ide, azt az utasítást kaptuk, hogy az összes fellelhető emberünk Afrika Szaharától délre eső vidékeit figyelje, ahonnan terrortevékenység várható. Ez óriási változás. Ma reggelig a fő hangsúly Amerikán volt. - Honnan érkezett az utasítás? - kérdezte Blaylock, aki épp a világtérképet tanulmányozta az egyik monitoron. - Egyenesen a Fehér Házból. Azt mondták nekünk, hogy tartsuk nyitva a szemünket, mert a következő negyvennyolc órában katasztrofális terrortámadás várható valamelyik európai nagyváros ellen. A Meridian 6-os járatán, repülés közben 18 óra 9 perc (helyi idő)

Phil Knight lenézett a Szahara déli irányban hosszan elnyúló homoktengerére, és igyekezett meggyőzni magát, hogy a hátralévő órák Fokvárosig már gyorsan el fognak repülni. Szándékosan nem szólt egy szót sem a másodpilótájához jó tíz percen keresztül, de Garth Abbott látta, hogy a kapitány pillantása egyfolytában a központi kijelzőn van, és a négyes motor műszereit figyeli. Tudta, hogy Phil Knight csak vár, és titokban talán reménykedik, hogy nemsokára valami jelét látja annak, hogy végig neki volt igaza, és a négyes motor tényleg rossz. - Jobban már nem is mehetne, igaz, Phil? - kérdezte Garth, szándékosan a kapitány képébe vágva az igazságot. Jól sejtette, semmi válasz nem érkezett balról. Judy Jackson is csendben volt, és úgy ült a pótülésen a kapitány mögött, mint egy sértett szfinx. Még mindig a turistaosztályon történtek hatása alatt állt. Egyszer csak megszólalt a fedélzeti telefon, és amikor Garth látta, hogy senki nem mozdítja a füle botját sem, ő nyúlt a hallgatóért. - A kapitánnyal beszélek? - kérdezte egy feszült női hang. - Nem, én a másodpilóta vagyok. Ön kicsoda? - 96 -

- Mm... Cathy a turistaosztályról. - Milyen megviselt a hangja, gondolta Garth. - Nem mondaná be, kérem, a hangosbeszélőbe, hogy még mindig ég a biztonsági öv jelzése? Ránk már nem hallgatnak! Több utas is le-föl mászkál, és nem hajlandók visszaülni a helyükre. Ami azt illeti, bár tudom, hogy nem lenne szabad, de ha ön vagy a kapitány lejönne, és személyesen beszélne velük... az nagyon sokat segítene. Garth Phil Knightra nézett, és továbbította neki a kérést. A kapitány megint nem válaszolt. - Az istenit, Phil, ez a tüntető hallgatás már annyira gyerekes! - mondta Garth. - Ha még mindig maga a parancsnok, válaszoljon a kérdésre! Lemenjek, és megnézzem, mi a helyzet? A kapitány végre felé fordult, de az arca merev volt, a szeme pedig összeszűkült a haragtól. Tudja, mit? Magas ívben teszek rá! - mondta. - De a szabályzatot maga is tudja! Ha valaki megfenyegeti, hogy elvágja a torkát, nem nyitom ki az ajtót... nagyon sajnálom. Nem, tényleg nem fogom kinyitni az ajtót! Garth magába fojtotta a szóáradatot, ami kikívánkozott volna belőle; ehelyett inkább csak bólintott, és kikapcsolta a biztonsági övét. - Nagyon is tisztában vagyok a szabályzattal - mondta önérzetesen. - Pár perc múlva itt vagyok. Garth kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és a felső fedélzeti kabinba lépett. Tudata mélyén a szokásos barátságos fogadtatást várta, de semmi barátit nem látott azoknak a tekintetében, akik felpillantottak rá. Olyan érzése támadt, mintha lelépett volna az ugródeszkáról, és egyenesen a jéghideg vízbe esett volna; a kiszámíthatatlan, ellenséges hangulat, ami itt fogadta, majdnem olyan rossz volt, mint a gyűlölet melegágya, amit maga mögött hagyott. Pedig először örömmel fogadta a lehetőséget, hogy egy kicsit kimenekülhet a pilótafülke fojtogató légköréből, de hát sajnos, ez sem sokkal jobb, ahogy kénytelen volt konstatálni. Az egyenruhába öltözött pilóták általában mosolyt és barátságos főbiccentéseket kaptak, ha beléptek az utastérbe, de itt mindenütt csak bizalmatlan tekintetek kísérték az útját, hasonlóak ahhoz, ahogy a rabok méregetik a börtönőröket. Két stewardess várta Gartht a turistaosztály elülső konyhafülkéjénél. - Kivel gyűlt meg a bajuk? - kérdezte őket - Én vagyok Cathy. Az előbb én hívtam. - Értem. - Egy csoportról van szó. Az az orvos rögtön a felszállás után hátrajött az első osztályról, és megkérdezte, kinek van rajta kívül még nagyon elege, és azóta is, hogy úgy mondjam, embereket toboroz. - Mégis mire? - kérdezte Garth. - Azt nem tudom, mit akar csinálni. De az biztos, hogy még életemben nem repültem ilyen ellenséges hangulatban. És utálnak mindenkit a pilótafülkében. Minden egyes alkalommal, amikor maga vagy Judy bemondanak valamit, az utasoknak legalább a fele olyan képet vág, mintha savanyú citromba haraptak volna. Sokan fütyülni meg fújolni is szoktak... - Igaz az, hogy végigüldözték Judyt az egész gépen a pilótafülkéig? Cathy bólintott. - Legalább egy tucat feldühödött pasas volt itt, aki el akarta kapni. Nem hiszem, hogy valóban bántani akarták volna, de iszonyatosan haragudtak rá. Judy pánikba esett, és futásnak eredt. - Most odafent van a pilótafülkében. - És jobb is, ha ott marad - mondta Cathy. - Azok a fickók még mindig a plafonon vannak, és ami azt illeti, joggal, mert Judy tényleg meg is ölhette volna azt a kisbabát, az az utas pedig, aki megmentette, most ott fekszik hátul, és borzalmas fájdalmai vannak. Elveszítettük felettük a kontrollt, Garth! Már nincs előttük semmilyen tekintélyünk. Érti? - Hát hogyne érteném - felelte Garth, majd levette az egyik mikrofont, és beütötte a hangosbeszélő kódját. Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet kérnék! - Na, ne, már megint jön a sóder?! - kiáltotta egy férfihang valahonnan hátrébbról, két fickó pedig, akik az első szekció közelében álltak, most megfordultak, és kihívóan Garthra bámultak, miközben többen is hasonlóan gúnyos vagy még durvább megjegyzéseket tettek. - 97 -

Nézzék, akár meg akarnak hallgatni, akár nem, én, a másodpilóta, most beszélni fogok, és először is azt szeretném kérni, hogy mindenki menjen vissza a helyére, üljön le, és csatolja be a biztonsági övét, mert még mindig emelkedőben vagyunk, és különben is, a biztonsági öv jelzőlámpája még mindig ég. - Az út hátralevő részében nem vagyunk hajlandóak az utasításaiknak eleget tenni! Egyiküknek sem! - ordította egy másik utas bal oldalról, az egyik ablak melletti helyről. - Majd akkor engedelmeskedünk annak a lámpának, amikor mi akarunk, mert már semmit nem hihetünk el abból, amit maguk mondanak! - Uram... - kezdte volna Garth, de a férfi egyre jobban belelovalta magát a szónoklatába. - Azt hiszi, viccelek? Nem, csináljuk csak demokratikusan! - Oldalt fordult, és megpróbálta magára vonni a középső szekcióban ülők figyelmét. - Gyerünk, emberek! A másodpilóta nem hiszi el, hogy elegünk van! Mutassuk meg neki, mennyire értékeljük azt, amilyen bánásmódot ma a Meridiantól kaptunk! Megkérnék mindenkit, akinek elege van ebből a legénységből és ebből az egész légitársaságból, hogy álljon fel! Garth érezte, ahogy megdermed, amikor meghallotta a kabin középső szekciója felől a biztonsági övek csatjának csattanását egymás után - először csak hárman, aztán öten álltak fel, végül az utasoknak több mint a fele talpon volt, a nők kissé jobban vonakodva, mint a férfiak. - Na, látja! - mondta gúnyos mosollyal a férfi. - Magától csak annyit szeretnénk hallani, Mr. Másodpilóta, hogy mikor érünk Fokvárosba, és azután szépen visszamehet a kalitkájába! Garth valami mozgolódást látott hátul, és ahogy a dühös emberek mellett végigpillantott a folyosón, az orvost látta közeledni, azt, akivel fél órával ezelőtt beszélt. A doktor egy pillanatra megállt, mint aki felméri a helyzetet, majd átfurakodott két férfi között, az egyiküket vállon veregetve, és egyenesen a másodpilóta felé tartott. Garth a szájához emelte a mikrofont, de aztán meggondolta magát, és inkább kikapcsolta a készüléket, ahogy Brian Logan a hallótávolságba ért. Nem látta, csak érezte, hogy Cathy és a másik stewardess ösztönösen visszahúzódott a konyhafülkébe. - Doktor úr, mit csinál itt? - kérdezte Garth. - Konszenzust akarok elérni, miszerint mindannyiunkat felháborít ez a merő tévedésből légitársaságnak nevezett kóceráj. Miért, mit gondolt, mit csinálok? - kérdezte Logan beszívott szájjal. Amint Fokvárosba érünk, azonnal kicsődítjük a sajtót és a televíziót. - Nézze, mi megtesszük, amit kért... - mondta Garth halkan. - Még nem hallottam, hogy az az ostoba némber bocsánatot kért volna! - Dolgozom az ügyön, de addig is, kérem, nem tudna nyugton maradni? - Garth Brian szemébe nézett, és ugyanazt a tébolyult dühöt látta, mint korábban. Más nézés ez, mint amikor Phil Knight szemébe néz, gondolta. Phil csak ideges, feszült. A doktor szeme azonban ijesztő, szinte eszelős, egy önuralmát vesztett dúvad nézése, és ahogy rezzenéstelenül meredt rá ez a tekintet, Garth hátán végigfutott a hideg. Brian megfordult, és a háta mögé nézett, majd újra Garthra. - Különben is, maga mit csinál itt lent? - úgy kérdezte, mint egy összeesküvő, és a kérdése teljesen váratlanul érte Gartht. Hogyan magyarázhatná el a másodpilóta egy feldühödött utasnak, hogy milyen ellenséges légkörben kell dolgoznia a pilótafülkében, és hogy milyen gondjai vannak a gép kapitányával? Hogyan magyarázhatná meg, hogy bármennyire is szeretné enyhíteni az utasok problémáit, a kapitány nem engedélyezte, hogy ezt megtegye? Hogyan magyarázhatna el ennek az utasnak bármit is úgy, hogy közben megőrizze a tekintélyét és hidegvérét vele szemben? Végtére is, a kapitány után ő, Garth a rangidős tiszt ezen a gépen. Nem engedhette meg magának, hogy egy ilyen szentségtörő szövetségre lépjen az egyik arrogáns utassal, különösen nem egy olyannal, akinek a viselkedése már-már a légiközlekedés biztonságát veszélyezteti. - Kérdezem, doktor úr, van-e még valami, amiben én... azaz mi... esetleg segíthetnénk? Brian egy kínosan hosszú pillanatig csak bámult rá, mielőtt válaszolt. - Mondja meg az igazat! Ketten együtt hozzák ezeket az agyalágyult döntéseket, amelyeknek ma áldozatai lehettünk, vagy csak a kapitány egyedül? - 98 -

Garth nagyot nyelt, és az elővigyázatossága egyre inkább kezdett feloldódni abban a mindent elsöprő sértettséghullámban, amit Phil Knight megnyilvánulásai keltettek benne. - Milyen döntéseket? - Például azt, hogy egy árva szót sem hallottunk egész úton a pilótafülkéből, hogy több órát kellett várakoznunk Londonban, hogy az a nőszemély engedélyt kapott, hogy összevissza hazudozzon nekünk. Vagy például az az intermezzo, hogy először azt mondják, visszafordulunk, aztán nem, mégis inkább folytatjuk az utat... és akkor még a nyílt sértegetéseket, inzultusokat nem is említettem. - Nos, ezeket a döntéseket elsősorban a kapitány hozta - mondta Garth undorodva. Brian lassan bólintott, és mélyen, szúrósan a másodpilóta szemébe nézett. - Gondoltam... Maga nem tűnt... hogy is mondjam... ilyen típusnak. Nem hallgat magára, igaz? Garth megvetően felhorkantott. - Hogy hallgat-e rám?! A legtöbbször még csak hozzám se szól! Van egy... őrült fixa ideája, hogy ha én valami javaslatot teszek, azzal csak az ő tekintélyét akarom aláásni. Tudja, ha mondjuk, már leszálláshoz készülődünk, és a futómű még mindig nincs kint, én meg rámutatok, hogy esetleg nagyon jó lenne, ha már végre kint volna az a fránya kerék, lila fejjel, köpködve ordibál, és azzal vádol, hogy csak a megfelelő alkalomra várok, hogy egy ilyen jelentéktelen hibával őt piszkálhassam. - Aha... Szóval a fickó egy vadbarom. - Finoman fogalmazva. Azt hiszi, talán én akartam oda-vissza pörögni a levegőben és ötpercenként változtatni az útirányon, amikor nyilvánvaló volt, hogy csak egy kijelző meghibásodásáról van szó? - Ezt nem tudtam... És közülünk senki sem tudja, mert maguk nem mondanak el nekünk semmit! - Mert a pilóta nem engedi, doki! - mondta Garth halkan, de egyre jobban belemelegedve most, hogy egy megértő bizalmasra talált, és Brian szeszélyes viselkedésének emléke azonnal semmivé foszlott a bajtársiasság üdvös lehetőségének reményében, még ha kicsit erőltetettnek is tűnt. Brian Garth vállára tette a kezét, és kicsit arrébb tolta, hogy hátat fordítsanak a turistaosztály kabinjának, ahonnan túl sok szempár tapadt rájuk. Beléptek a konyhafülkébe. - Hogy hívják? - kérdezte Brian. - Garth Abbott a nevem, doki. Brian felfelé bökött, a pilótafülke irányába. - Veszélyes a fickó? Garth bólintott, majd észbe kapott, és megrázta a fejét, ahogy egy pillanatra visszatért az elővigyázatossága. - De azért nem annyira veszélyes... - tette hozzá sietve, majd eszébe jutott a feleségével folytatott beszélgetés. - És nem is az a gond, hogy nincs szaktudása, csak... - Csak elég arrogáns és önfejű ahhoz, hogy katasztrofális döntéseket hozzon, ha maga nincs ott, hogy szembeszálljon vele... - folytatta Brian. - Igen, valahogy így. Nem szívesen mondom, de ez a helyzet. Tudja - beszélt tovább Garth -, ez a légitársaság az utóbbi időben egyre lejjebb csúszik a lejtőn. Csak a pénzre hajtanak, semmi más nem számít. Túlságosan el vannak foglalva a terjeszkedéssel, és nincs idejük odafigyelni az olyan „apró” részletekre, mint hogy például valaki a pilótafülkében valóban készen áll-e több száz utas biztonságos utaztatására. - Hogy lett ebből az idiótából egyáltalán kapitány? - Igazából... nem idióta. Nagyon jó kapitány volt éveken át, amíg belföldi járatokon dolgozott. Ismerek pár embert, akik repültek vele. Megbízható, hozzáértő pilóta, óriási szaktudással, ami a technikai részleteket illeti. De amikor a cégnél eltöltött évek teszik lehetővé, hogy feljebb lépjen az ember a ranglétrán, sajnos, a légitársaságok többsége csak ezt veszi figyelembe, hogy milyen jól repül az illető. A Meridiannél semmit nem tesznek azért, hogy kiszűrjék az olyanokat, akik nem beszélnek semmilyen idegen nyelvet, nem értenek a diplomáciához, semmit sem tudnak a nemzetközi légtér bonyolult működéséről, nincs pszichológiai érzékük, és fogalmuk sincs arról, hogy jó parancsnoknak kell lenniük, és gondoskodniuk kell az összes emberükről. Otthon ez az egész csak annyiból állt, hogy el kellett repíteni a jó öreg bádogdobozt Tulsába, és legfeljebb azért kellett aggódni, hogy időben a kapuhoz érjen a gép. Itt sokkal többről van szó. Phil pedig nincs erre felkészülve, halálosan retteg az egésztől, de a világért sem ismerné be, és semmilyen tanácsot nem hajlandó megfogadni. - 99 -

- Akkor viszont - mondta Brian -, legyen szíves, menjen vissza a pilótafülkébe, és próbáljon meg biztonságban eljuttatni minket Fokvárosba, mielőtt még mindannyian a kapitány egy újabb ostoba lépésének áldozataivá válnánk! Garth már indult volna, de aztán visszanézett Brianre. - Doki, az előbb ott fent mondott valamit. Hogy hívjuk fel a céget, és kérdezzük meg őket, ki volt Daphne Logan. De eddig még nem volt rá lehetőségem. - Mire akar kilyukadni? - kérdezte Brian, és a hangjába visszatért a korábbi metsző él. - A felesége volt talán... vagy a lánya...? - Daphne Logan az én gyönyörű, imádott feleségem volt, Garth. Életem szerelme, a lelki társam. És tavaly elvérzett ennek a társaságnak az egyik repülőgépén, mert a kapitány nem volt hajlandó eleget tenni a kérésének, hiába könyörgött, hogy szálljanak le, és hívjanak orvost hozzá. Brian ezután elmondta a részleteket, és figyelte, hogyan roskad magába Garth egyre inkább a történet hatása alatt. - Én... igazán... annyira... annyira sajnálom! - Tudja, mit? Most már túl késő a sajnálkozáshoz. De maga az első Meridian-alkalmazott... pontosabban az első Meridian-pilóta - helyesbített Brian, amikor eszébe jutott Janie -, akin úgy látom, hogy tényleg komolyan is gondolja. Logan sarkon fordult, és gyorsan elindult a 747-es főkabinjának vége felé. Amikor elment Brenda Roberts mellett, a nő a férjébe karolt, és a fülébe suttogott. - Már megint itt van! Jimmy bólintott. - Aggódom egy kicsit, szivi! Láttad, mennyien álltak fel? Nem kellett volna nekünk is? Úgy értem, mi is vagyunk legalább annyira bepipulva, nem? Jimmy megrázta a fejét, és Brenda füléhez szorította a száját. - Jobb, ha mi kimaradunk ebből az őrületből, ami ezen a gépen folyik!

Huszonötödik fejezet Chantilly, Virginia 12 óra 20 perc (keleti idő)

Mielőtt elhagyták az NRO épületét, George Zoffel még körbevezette John Blaylockot és David Byrdöt néhány újabb létesítményen, gondosan elkerülve a legtitkosabb részlegeket, ahol a Föld gyakorlatilag bármelyik pontjáról azonnal friss, pontos műholdképet kaphattak. - Azt hallottam - mondta David -, hogy önök több olyan rakétát is állandó készenlétben tartanak, amelyeknek a segítségével két órán belül pályára tudnak állítani egy új műholdat, ha szükség van rá. Zoffel semmitmondó arckifejezést erőltetett magára. - Igen? Ezt hallotta? - Igen, ezt hallottam. Mi a véleménye? - Mindenesetre érdekes - mondta Zoffel. - Olyasmi, mint az úgynevezett 51-es körzet Nevadában, vagy az Auróra-projekt, ami állítólag Kalifornia fölött szokott elhúzni, óránként nyolcezer mérföldes sebességgel. - Igen, valami olyasmi... - mosolygott David. - Akkor maga valószínűleg többet tud, mint mi - szögezte le Zoffel. - Értem - felelte David, magában megállapítva, milyen frappánsan tért ki Zoffel a válaszadás elől: sem meg nem erősítette, sem meg nem cáfolta a hallottakat. Zoffel integetett a légierő két tisztje után, majd eltűnt az épületben, John Blaylock pedig a parkoló felé mutatott. - Itt az idő egy kis kora délutáni iddogáláshoz, nem gondolja, ezredes? Szereti a Guinnesst? - Hát persze. - Ha nemet mondott volna, komoly gyanúm támadt volna az identitását illetően. - Mit javasol, hová menjünk? - kérdezte David.

- 100 -

- Először is egy lepukkant kis alexandriai bárba, aztán ma este, ha kedve tartja, elfogyaszthatnánk egy pompás vacsorát a Willard-ban, ahol egyúttal beszélgethetnénk is. Gondolom, amúgy sem volt más terve... Vagy tévednék? - Nem, tulajdonképpen nem. - Nagyszerű! Tessék, itt van a bár címe. Az egyik barátom a tulaj. Exspion a fiú. Más szóval volt CIA-s. - Értem. - Ott találkozunk fél óra múlva. Nekem előbb még be kell ugranom valahová - mondta John Blaylock, és válaszra sem várva sarkon fordult, hogy öles léptekkel a kocsijához menjen. David a névjegykártyára nézett, amit az előbb kapott, és miközben a bár címét próbálta megjegyezni, megszokásból megfordította a lapocskát. Legnagyobb megdöbbenésére egy kis üzenetet talált a hátoldalon. „Byrd ezredes! Az az érzésem, az a szenátor asszony igencsak beindította a fantáziáját, amikor ma reggel felhívta Londonból, ja, és ha legközelebb meglátogat egy régi motoros hírszerzőt, ne hagyja magára a mobiljával! (A bárban majd kiszedem a poloskát).” John Blaylock már a második korsóval fogyasztott Írország leghíresebb söréből, amikor David megtalálta az egyik kopottas mahagóni bokszban, a bár hátsó végében. Füstös kis csehó volt, amire pontosan ráillett a lepukkant jelző. Blaylock intett Davidnek, hogy jöjjön az asztalához, majd odakurjantott a kissé alulöltözött pincérnőnek, hogy hozzon még egy kört. A lány erre pukedlizve puszit dobott neki, s csak azután lejtett vissza a bárpulthoz, hogy eleget tegyen a kérésnek. - Nos tehát, Byrd ezredes, milyen tapasztalattal lett ma gazdagabb? David kitette az asztalra a telefonját John Blaylock elé, és bűnbánó mosollyal rámutatott. Blaylock, azt hiszem, ezzel legalább hat szövetségi törvényt hágtam át, de... szóval, hogy a fenébe tudott lehallgatót szerelni erre? John elvigyorodott. - Hosszú évek tapasztalata, édes fiam. Ha visszaemlékszik még rá, amikor a hajómon volt, elment a klotyóra, és majdnem egy teljes percre egyedül hagyott a telefonjával. - És ennyi idő elég? - kérdezte David bárgyún, miközben kihúzott egy viharvert bárszéket, és leült rá. - Hát, egy szerencsés véletlen folytán magának pont olyan telefonja van, amihez volt alkatrészem. - John felkapta az asztalról a készüléket, lekattintotta a hátlapját, kivette az akkut, majd benyúlt a zsebébe, és kivett egy ugyanolyat, amit visszahelyezett a telefonba, mielőtt átnyújtotta volna Davidnek. - A poloska az akkuban van? - kérdezte David továbbra is együgyűen. - Csak nem azt képzelte, hogy csavarhúzóval meg forrasztópákával estem neki, és mindezt hatvan másodperc alatt?! Elismerem, marha jó vagyok, de varázsolni azért én sem tudok. David felsóhajtott. - Jó, tehát azt kérdezte, mit tanultam ma. Azt, hogy egy pillanatra sem fordíthatok magának hátat. - Nem, szerintem inkább arra jött ma rá, hogy mi, tartalékosok sokkal agyafúrtabbak vagyunk annál, mint azt maguk, aktív szolgálatosok hinni szeretnék... - Hát, igen. - Mert annak kell lennünk. A munka terhének a fele a mi vállunkra nehezedik, és mégis másodrendű állampolgárként kezelnek minket. - Ez már nem teljesen így van, John - mondta David, és megpróbált olyan bennfentes hangon beszélni, amennyire csak tudott egy olyan emberrel szemben, aki nyilvánvalóan a Pentagon egyik nagy öregjének, tapasztalt veteránjának számított. - Több, mint a felüket reaktiváltuk, és amióta a tartalékosok megkapták a maguk önálló... John Blaylock lapáttenyerét felemelve, Davidbe fojtotta a szót. - Rendben, aláírom, javult valamicskét a helyzet, de alapjában véve még mindig ugyanaz a történet, Davy. A kor és az árulás mindig is győzedelmeskedni fog a fiatalság és a lelkesedés fölött. Ez a tartalékosok hiszekegye. - Oké, vettem a figyelmeztetést. - Kezet fogott velem. Megszámolta, megvan-e mind a tíz ujjam? - 101 -

- Ugyan már, John, hagyja abba! - nevetett fel David. - Meséljen a válásáról, David! - A válásomról? - Lássuk csak! - Blaylock ezredes a plafonra emelte a tekintetét, mintha David Byrd dossziéja onnan lógna le. - 1985-ben kötött házasságot Memphisben egy Katie Ann Lewis nevű, pompás alakú szőkeséggel, akinek az apja két cikluson át volt kongresszusi képviselő Tennesseeben, az anyja pedig a baptisták kórházában volt gyermekorvos, ott, ahol annak idején Elvis meghalt. Katie az Ole Missben végzett 1984-ben, és akkor ismerkedtek meg, amikor a légierő akadémiája egy furcsa nyilvános meccset játszott az Ole Miss ellen Oxfordban, és azok a Mississippi-srácok porig alázták magukat, repcsiseket. - Honnan az ördögből... - Ön természetesen a légierő akadémiáján végzett, tanulmányait végig jeles eredménnyel, sőt kitüntetéssel fejezte be, és a környezetében váratlan, nemkívánatos terhességek sem fordultak elő, már amennyire mi tudjuk - habár az első évben egy pár napig komolyan aggódott egy Colorado Springs-i kis csitri, bizonyos Lucy miatt. Osztályelsőként végzett a pilótaképző nyolcvanöt per egyes évfolyamában Vance-ben, és egy F-15-ös megbízást vállalt a hollandiai Soesterbergbe. De előbb még természetesen visszarohant Memphis-be, hogy tisztességes asszonnyá tegye Katie Annt, akivel már amúgy is együtt éltek az egyetemi évei alatt, és akit nyolcvannégyben már el is vett egy titkos polgári esküvőn, habár erről a hölgy édesanyja a mai napig nem tud. Ez azt jelenti, hogy sokat ad a tradíciókra, ami dicséretes dolog. - Nem létezik, hogy ennyi mindent tudjon rólam! - David, David... Látja, ez nem éppen a legjobb módja annak, hogy valamit letagadjon! Mit is mondhatnék? Kutatómunkában remek vagyok, és megtaláltam mindkét házassági anyakönyvi kivonatot, valamint sikerült olyan emberekkel beszélnem, akik lelkesen szálltak be az én kedvenc beszélgetős műsoromba, a „Ki tudja lerántani a vizes lepedőt a szupertisztről?” címűbe, melynek célja, hogy minél több szeplőt fedezzünk fel közös erővel. De van még ennél több is. Sajnos, önnek és Katie-nek nem lett gyerekük, bármennyire is próbálkoztak. Ez nagy kár, mert ellenkező esetben az asszony talán nem kezdett volna arra a nyálas, kölyökképű, New Orleans-i kapitányra kacsingatni, amíg maga Huriburtben állomásozik, mint a különleges megbízásokat teljesítő repülőszázad parancsnoka, ahol, hadd tegyem hozzá, remek munkát végzett, amennyiben sikerült nem egy veszélyes küldetést túlélnie, és a fiait épségben visszahoznia. Kétszer is kitüntették, ami előtt én kalapot emelek, Katie viszont nem így volt vele. A válásra végül kilencvenhétben került sor. David a fejét csóválta, és a korábbi félszeg mosoly lefagyott az arcáról. - Miért is kérdezzek bármit ezek után...? Nyilvánvaló, hogy több mindent tud rólam, mint én saját magamról. Egyszerűen alig hiszem el! - Ó-ó! Csak nem meg van sértve? - Nem, dehogy, csak... - De igen, megbántottam. Sebaj, tegye túl magát rajta! Ismernem kell ahhoz, hogy megbízhassak magában! - A fenébe is, John, tudni egyet s mást az emberről az egy dolog, de magát hallgatva olyan érzésem van, mintha végig az ágyam alatt lapult volna! Sőt inkább mindig a zsebemben. Lefogadom, még arról is pontos adatai vannak, hogy hányszor keféltünk Katie-vel! - Ami azt illeti, én úgy legfeljebb nyolcszázra becsülném ezt a számot a tízéves házasságuk alatt, ami a kezdeti tüzesebb időszak és a végső, kihűlt stádium súlyozott átlagát figyelembe véve, nagyjából heti másfél coitust jelent, ami roppant egészségtelen! - Hja, ezredes, maga aztán nem semmi egy spion! Tisztában van vele? - csattant fel David. - De végtére is, igazam van, nem? - Ehhez a dolognak az égvilágon semmi köze! - De igen, van, Dave. Maga aktív szolgálatos. A mi tulajdonunk, és az élet nem egészséges bőséges szex nélkül, maga pedig a jelek szerint az elmúlt években úgy élt, mint egy szerzetes, ami nagyon sebezhetővé teszi. Láttam, hogy majdnem kiesett a szeme, amikor meglátta Jillt a hálószobám ajtajában.

- 102 -

David hátradőlt a székében, és döbbenten rázta meg a fejét. - Na, álljunk csak meg egy pillanatra! A magánéletem, a nemi életem az enyém! Az ember azt hinné, hogy állásinterjút folytatunk itt, mintha a CIA-hoz jelentkeznék titkos ügynöknek, vagy valami ilyesmi. - Nem egészen. Itt most sokkal fontosabb dologról van szó. David egy darabig elképedve ült, és próbálta megemészteni a választ. - Ugyan miről? - Meg akarja kapni azt a csillagot? Tábornok akar lenni? - Persze, de mi köze van mindennek ahhoz, hogy maga ajtóstul ront a hálószobámba? John Blaylock közelebb hajolt Davidhez az asztal fölött, és mélyen a szemébe nézett. - George Overmeyer szinte még kölyök ahhoz, hogy tábornok legyen, David, de okos fickó, és meg van róla győződve, hogy maga első osztályú alapanyag. Nem tudta? - Nem. Mármint azt gyanítottam, hogy meg van elégedve velem, de nem kenyere a bókolás meg a vállveregetés... - Ha nem tudná, Overmeyer tábornokot akar faragni magából, aki egy szép nap még vezérkari főnök is lehet. Azt gondolják, hogy magát az isten is tábornoknak teremtette. És elvileg én lennék a mentora. Úgy tekintsen rám, mint a saját, külön bejáratú edzőjére! Ha mondjuk, maga a Jedi, akkor én vagyok Yoda, csak nekem kicsit kisebb a fülem. - Micsoda? - Én nem csak egy vén hülye, elpuhult élvhajhász, félig nyugdíjas bolond vagyok, David. Időről időre kapok egy olyan kiválasztottat, mint maga is, akit érdemesnek találtak arra, hogy befusson. Megmutatom magának a hírszerzés trükkjeit, kap tőlem egy jó nagy adag valóságot, hogyan is működik az államigazgatás, aztán köddé foszlok, mint egy furcsa rémálom, és hagyom, hogy egyedül sütkérezzen a dicsfényben, és előléptessék. - Ez úgy hangzik, mint valami... előre megírt program. - Tulajdonképpen az is. Már ha egy olyan igazán jó tábornok veszi a szárnyai alá, mint Jim Overmeyer. - Akkor ez a mostani megbízás csak ürügy volt? - kérdezte David. - Ezzel a riadókészültséggel kapcsolatban? Ó, dehogyis, az nagyon is valódi! Amióta csak New Yorkban és itt, Washingtonban kitört a háború, a hírszerzés egyfolytában ugrásra készen vár, most pedig pláne pattanásig feszültek az idegeik, és ez is egyike azoknak a dolgoknak, amiket meg kell vitatnunk, jelenleg az általam csak „hibazónának” nevezett területen vagyunk, ahol a kakas már úgy fel van húzva, hogy egyetlen kis hiba elég, és elsül a fegyver, kirobbantva egy abszolúte fölösleges háborút. A történelem tele van ilyen pillanatokkal, és volt, amikor elsült a fegyver, volt, amikor nem. Szarajevó. A kubai rakétaválság. Berlin. A kilencvenkilences kazahsztáni nukleáris rakétakilövés. - Az meg mi volt? - Majd később elmondom. Nem sokan tudnak róla. De addig is, ne vegye a szívére, ha elvégzem a kötelező házi feladatomat! - Jó, csak... egy kicsit, azt hiszem, megsértett az önérzetemben, hogy ennyi mindent megtudott a személyes dolgaimról. - Megértem. És néhány évvel ezelőttig ez lett volna a végszavam, hogy megvetően felhorkanjak, hátralökjem a székemet, és anyámasszony katonájának nevezzem, amiért egyáltalán tisztában van vele, hogy vonnak érzései. De megváltoztak az idők. Most ilyen kérdéseket kell feltennem, mint például hogyan érzi magát attól, hogy én mindezt megtudtam magáról? - Úgy, mint egy sértett és manipulált személy. John Blaylock színlelt döbbenettel az arcán dőlt hátra. - Várjunk csak! Hát nem önszántából csatlakozott a légierőhöz annyi évvel ezelőtt? - De igen, legalábbis azt hittem. Most viszont úgy tűnik, tőlem függetlenül ezredest csináltak belőlem. - Akkor nekem már nincs is mit mondanom. A „légierő” mint olyan már eleve a „sérteni és manipulálni” szinonimája, a kettőt együtt jelenti, és ezt magának is tudnia kéne. A randolphi központban az embereinknek ez az életcélja, mást nem is csinálnak egész nap. David akarata ellenére felnevetett. - Tehát akkor most mi a következő lépés, John? - Bemegyünk Washington belvárosába, és hétkor megvacsorázunk Willardnál. Már megint vágni lehet itt a cigifüstöt. - 103 -

David megrázta a fejét. - Én úgy értettem, hogy szakmailag mi a következő lépés? - Én is úgy értettem. Vettem a bátorságot, és meghívtam valakit ma estére, hogy vacsorázzon velünk, mert szerintem találkoznia kell az illetővel. - Rendben. - A hölgy a fegyveres erők szenátusi bizottságának a tagja. - Értem. Szóval egy nő... - És nem akármilyen... Nagyon dögös, főleg, amikor leveszi a szemüvegét. - Ő is az egyik... barátnője, hogy úgy mondjam? John Blaylock vigyorogva rázta meg a fejét. - Sajnos, nem. Számomra megmagyarázhatatlanul rejtélyes módon rá nem hat a Blaylock-csáberő, ami nagyon szomorú, de tényként kell elfogadnom. A nő tehát még szeplőtelen, és szabad préda. David közelebb hajolt az asztal fölött, és Blaylockra emelte az ujját. - Álljunk csak meg egy pillanatra! Ugye, nem akar házasságközvetítőt is játszani, vagy ilyesmi? John még mindig vigyorogva felállt. - Hm, a mentorok útjai kifürkészhetetlenek... - Az Istenéi azok, John. Isten útjai... - Ja, persze, az ő útjai is... Milyen érdekes! - Azt mondta, hogy komoly megbeszélnivalónk van - mondta David még mindig ülve. - Ez így igaz - bólintott John. - Még mindig rengeteg dolog van, amiről nem tud, már ami a légitársaságok sebezhetősége miatti aggodalmainkat illeti. David felállt, és követte az idősebb férfit a bár ajtaja felé, útközben megállva, amíg John kifizette a számlát. - Nézze, John... lenyűgöz, hogy mennyi mindent megtudott az életemről, de azért egy-két dolog kissé durva volt. - Mi az, hogy! - mondta tárgyilagosan Blaylock. - Úgy értem, nem egy leányálom, amikor az ember rájön, hogy a felesége mással kettyint. Több évbe telt, mire túl tudtam tenni magam rajta, hogy elment a hajó. John Blaylock arcán meglepően együttérző kifejezés suhant át, miközben hatalmas kezét David vállára helyezte. - Dave, lehet, hogy meglepi, amit most mondok, de a légierőnél nem használnak ilyen haditengerészeti kifejezéseket, mint elment a hajó. Mi azt mondjuk: elszállt a madárka. David felnevetett. - Ja, bocsánat! - Ha jól sejtem, a válás után gőzerővel a munkájába temetkezett, igaz? David bólintott. - A vak is látja a jeleit. Maga mindenki elismerését kivívta osztályon felüli teljesítményével, és ezt csakis olyan elkötelezettséggel lehet elérni, ami ritkán engedhető meg egy családdal a háttérben. Az ilyen munkabírást nem lehet az idők végezetéig fenntartani, David. Az élet többről szól, mint az uniformisról. - Tudom - felelte David, és kinyitotta a bár ajtaját, majd visszafordult. - Szóval, hogy hívják a hölgyet, John? Azt a csinos spinkót, akit véletlenül szándékosan meghívott ma vacsorára? John kilépett az ajtón, és a válla fölött visszanézett Davidre. - Annette-nek hívják. Mint Annette Funicellót. - Ki az ördög az a Funicello? - kérdezte David tettetett ártatlansággal, miközben John mellett lépdelt a parkoló felé. John Blaylock, aki ezúttal nem vette észre, hogy ugratják, hitetlenkedve fordult felé. - Micsoda? Most, ugye, viccel velem? - Én? - kérdezett vissza David, továbbra is adva a naivat. - Igen, maga! Miféle kérdés ez, hogy ki az a Funicello?! Hát komolyan mondom... - Azt hiszem... még sohasem hallottam róla, John - füllentette David. - Talán a korkülönbségünk az oka. Talán egy operaénekesnőről van szó? John Blaylocknak most valósággal földbe gyökerezett a lába, és David felé fordulva, a vállára tette a kezét. - Operaénekesnő? Hol volt maga az ötvenes évek közepén? - Kérdezze meg a szüleimet! - vigyorgott David. - Ötvenkilenc előtt bizonyosan sehol. - Édes istenem... - mondta John Blaylock, és miután leejtette a kezét David válláról, szomorúan megcsóválta a fejét. - Most meg már gyerekeket kell istápolnom! - Még mindig a fejét csóvál- 104 -

ta, ahogy kinyitotta a kocsit, beült a volán mögé, és egyre azon lamentált, hogy a légierő egyáltalán hogyan bízhat meg valakiben, aki túl fiatal ahhoz, hogy hallhatott volna Annette Funicellóról...

Huszonhatodik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 19 óra 44 perc (helyi idő)

Garth Abbott becsukta a pilótafülke mögötti mosdó ajtaját, ráfordította a „foglalt” jelzést, és megengedte magának az egyedüllét néhány percnyi luxusát a viszonylagos csendben. A 747-es mellett süvítő sztratoszférikus légcsavarszél állandóan zúgó hangja itt is hallható volt, de sokkal halkabban. Már több mint hat órája voltak a levegőben, és Garth úgy döntött, a mosdóban fog rövidke szünetet tartani, mert úgy tűnt, sehol máshol nem találhat a gépen egy kis csendet és nyugalmat. Teljesen kimerítette a feszültség, amit Phil Knight mellett ülve kellett elviselnie, az utastér pedig csatatérré változott a legénység tagjai számára. Judy Jackson elaludt a pilótafülkében a pótülésen, a többi utaskísérő közül pedig a legtöbben bebújtak a hátsó konyhafülke fölötti hálófülkékbe, és igyekeztek nem mutatkozni az utasok előtt, magukban számolgatva a perceket, amíg Fokvárosba érve véget nem ér ez a rémálomszerű megpróbáltatás. Garth ellenőrizte, hogy tiszta-e a vécéülőke, és leült rá egy pár pillanatra, becsukott szemmel azon tűnődve, vajon milyen lenne, ha lehetne egy saját hálószobája egy magánrepülőn. Nagyjából ugyanilyen, szögezte le magában, legalábbis, ami a zajt illeti. A monoton zúgás elég halk volt ahhoz, hogy füldugó nélkül is tudott volna itt aludni, amit pedig mindig használnia kellett, ha a szűkös legénységi hálófülkében akart szundítani egy kicsit. Bármennyire is erőlködtek a Boeing konstruktőrei, hogy a lehető legjobban hangszigeteljék a pilótafülke mögötti kis kétszemélyes kamrát, nem volt elég. Garthnak megint Carol jutott az eszébe, és valósággal beléhasított a fájdalom. A műholdas telefonról felhívta tíz perccel ezelőtt, és beigazolódott a félelme: Carol ki akart szállni. Csak elköltözni vagy válni, mondta dühösen Garthnak, miután mérgesen letorkollta, amiért a férfi semmibe vette a kérését, hogy várjanak ezzel a beszélgetéssel, amíg haza nem ér. De ha Garth arra használja a cég műholdas telefonját és pénzét, hogy erőltesse a dolgot, mondta Carol, akkor rendben, elmondhatja neki akár most is. Nem, nem szeretett bele másba, nincs más férfi az életében, és mint mondta, épp ez az egyik probléma. És igen, tudni szerette volna, milyen az élet egy örökösen távol levő pilótaférj nélkül. Phil Knight úgy tett, mint aki tudomást sem vesz a hívásról, ahogy alig palástolt undorral kinézett az ablakon, és Garth igyekezett kevésbé publikussá tenni az egészet, mint amennyire volt. „- Te kérdezted, Garth! Ragaszkodtál hozzá! - csattant fel Carol. - Nem tudtál volna várni, igaz? Akkor tessék!” Garth körülnézett a parányi kis mosdóban, miközben azon tűnődött, hogy van-e még egy hajszálnyi remény arra, hogy megmentsék a házasságukat, és hogy egyáltalán ez volt-e, amit tenni akart. Mit érezne a bénultságon kívül? Ijesztő volt rádöbbenni, hogy képtelen válaszolni erre a kérdésre. Garth sóhajtott egyet, majd felállt. Úgy döntött, jobb, ha elvégzi a dolgát, amiért tulajdonképpen kijött a pilótafülkéből. Épp végzett a kézmosással, és már a papírtörülközőért nyúlt, amikor a repülő jobb oldala felől valahonnan tompa, furcsa morajló hangot hallott. A zajt követően a gép erősen megrázkódott. Egy második morajlás, és újabb rázkódás. Akadozik a kompresszor. - gondolta. Garth agyán átfutott, hogy a kapitány hajlamos egy mozdulattal leállítani egy motort, ha erre a legkisebb okot látja. Azonnal vissza kell mennie a pilótafülkébe! Knight már korábban is megpróbálta tönkretenni a motort azzal, hogy előtte nem koordinált. Csak nem képes elkövetni ugyanazt a hibát. Afrika sötét közepe fölött repültek, ráadásul közeledik az éjszaka! Garth felrántotta a mosdó ajtaját, és felkapta a fedélzeti telefon hallgatóját, miközben beütötte a számkódot a zárba. - 105 -

- Phil! Engedjen be! A zárak kinyíltak, Garth pedig elfordította a kilincset, és amint belépett, a szemét azonnal végigfuttatta az egész műszerfalon. Phil Knight hátrafordult az ajtónyitás zajára, arcán döbbenet és aggodalom tükröződött. Garth látta, hogy a kapitány kikapcsolta a robotpilótát, és saját maga vezette a 747-est. Mind a négy motorkijelző egyenletes értékeket mutatott, kivéve... Garth a karokra nézett, és látta, hogy a négyes visszahúzott állapotban volt. A gép az előbb jobbra rántott, és a négyes motor kijelzőjén - a jobb szárny külső hajtóművéén, azén, amivel már eddig is annyi bajuk volt - a számok egyre csökkentek, ahogy a motor teljesítménye csökkent. Garth tekintete ekkor a T-karokra siklott, melyekkel vészhelyzetben repülés közben is le lehetett állítani a motort. Észrevette, hogy ég egy piros lámpa, az, amelyik tüzet jelzett a négyes motorban, habár a Tkar - a tűzkioltó - már visszahúzott állapotban volt. - Mi történt? - kérdezte Garth, miközben visszacsusszant a helyére, a jobb oldali ülésre, és előrébb húzta. - Mondtam, hogy nem lenne szabad azzal a motorral repülnünk... - vetette oda Knight a szája sarkából. Garth, ahogy ránézett, látta, hogy a kapitány összeszorítja a fogait, és az állkapcsa megfeszül, ahogy előre-hátra mozgatja a botkormányt, de idegessége és kapkodása szemmel láthatóan csak még több repülési instabilitást eredményezett, mint amennyit megpróbált kiegyenlíteni. - Lezárta a négyest? - kérdezte Garth hitetlenkedve. Phil Knight az ijedtség és nem titkolt örömujjongás vérfagyasztó kombinációjával a szemében tekintett a másodpilótára. - Nem érezte, hogy majdnem leszakította a jobb szárnyat? - Micsoda? - Akadozik a kompresszor! - És csak úgy... hirtelen kezdett el akadozni? - Nem. Először kigyulladt a tűzjelző, és csak azután kezdte el. Garth szeme ide-oda cikázott a különböző kijelzők, kapcsolók, műszerek között. - És akkor... visszahúzta? - Nem. Megszólalt a tűzriasztó, erre visszahúztam a kart, mire olyan hangokat hallatott ott kint, mintha mindjárt fel akarna robbanni. Ezért meghúztam a tűzkart. - Uramisten, Phil...! - Nehogy megint azzal jöjjön nekem, hogy most sincs semmi baj! - Nagy magasságban hirtelen visszarántotta a kart, nem? - De még mennyire! A kompresszor nem akadozhat! - Ezzel egyetértek, de egy hirtelen visszarántás előidézheti a kompresszor akadozását, ha beragad a légtelenítő szelep, és... Ekkor hirtelen megszólalt az utastéri jelzőcsengő, hangja egészen betöltötte a pilótafülkét. Garth felkapta a készüléket. - Igen? Itt a pilótafülke! - Itt a hátsó konyha. Van itt néhány utas hátul, akik szeretnék, ha közölnénk önökkel, hogy az egyik motor mintha kigyulladt volna. - Hogy micsoda? Lángokat látnak? - Igen. Úgy látták, hogy lángolt a motor. A jobb szárnyon. A kapitány fedélzeti telefonja is be volt kapcsolva, és Phil Knight, aki minden szót hallott, most hevesen bólogatni kezdett, és határozott mozdulatokkal leütött pár billentyűt a gép számítógépes vezérlőjén. A képernyőn azonnal megjelentek a legközelebbi repülőterek. Garth Abbott félig a botkormány fölé görnyedt, gondolatai pedig villámsebességgel cikáztak ide-oda, miközben megpróbálta kideríteni, pontosan mi is a helyzet a gép hátuljában. - Ebben a pillanatban is látnak lángokat kicsapni a motorból? - kérdezte a stewardesst, majd a négyes motor pirosan világító tüzkijelzőjére nézett. Pontosan úgy, mint a Földközi-tenger fölött. De most hátulról is többé-kevésbé megerősítették a hírt. - Azt mondják, hogy lángolt - jelentette a stewardess feszült hangon. Garth érezte, hogy Phil balra dönti a dzsambót, amely az után mintha ereszkedni kezdett volna. A kapitány a fedélzeti szá- 106 -

mítógépére pillantott, és görcsbe rándult a gyomra, amikor meglátta a vészhelyzetben használható repülőterek listáját. Uramisten, már megint meg akarja próbálni...! - Várjon egy kicsit! - mondta Garth a stewardessnek, és Philhez fordult. - Phil, még ne ereszkedjen! Az egész rohadt fekete kontinens kellős közepe felett vagyunk, az isten szerelmére! A bal oldali ülés felől semmi válasz nem érkezett, és Garth ugyanazt az eltökélt, makacs kifejezést látta Phil Knight arcán, mint korábban is. Garth megint a telefonra fordította a figyelmét. A hátsó kabinból érkező információ mindennek volt mondható, csak pontosnak nem. - Menjen hátra, ha megkérhetem, és nézze meg a saját szemével, hogy mi a helyzet a négyessel! - mondta a stewardessnek. - A... négyessel? Melyik is az? - kérdezte a nő. A rohadt életbe, miért nem tanítják meg az utaskísérőknek legalább ezeket az alapvető dolgokat? - gondolta dühösen. - Jobb szárny külső motor. Nem a jobb oldalon, ha most hátranéz onnan, ahol áll, hanem a gép jobb oldalán. Érti? - Igen. És mit keressek? - Tüzet, lángokat, füstöt... bármit, ami eltér a normálistól. Siessen már! A telefon elnémult, ahogy a nő leejtette a padlóra a készüléket. Garth a bal oldali ülés felé fordult. - Phil, megkértem az egyik stewardesst, hogy ellenőrizze a... - Hallottam! - vakkantotta Phil. - Ne ismételje meg. De már kilőttem rá a tűzoltótartályt. Garth érezte, hogy egész testén zsibbadtság fut végig, ahogy az elülső napellenzőre pillantott, és észrevette a sárgán világító jelzőket, amelyek korábban elkerülték a figyelmét. Phil megnyomta a gombot, és a jobb szárny mindkét tűzoltótartályának tartalmát kilőtte a négyes motorra. A sárga lámpák azt jelezték, hogy a tartályok már üresek. Tehát amint leszállnak valahol, most már az előírásoknak megfelelően ott is kell maradniuk. - Még mindig ég... - mondta hirtelen Phil, és fejével a tűzjelző felé bökött. - Most ellenőriztetem, Phil. Lehet, hogy nem is ég. - Muszáj minél előbb letennünk valahol a gépet, nem lesz jó vége... - Nem, hallgasson ide... - Leszállunk, és kész! Mintegy nyolcvan mérföldnyire van egy reptér Nigériában. - Phil, ne kezdjük újra! Előbb állapítsuk meg, hogy egyáltalán tényleg van-e tűz ott hátul, kérem! Phil jobbra kapta a fejét. - És mi a helyzet az akadozó kompresszorral. Vagy azt akarja mondani, hogy az is normális? - Nem, de... ez még nem jelenti azt, hogy ég a motor. Egy beragadt légtelenítő szelep, ha nagy magasságban hirtelen rántják vissza a kart, simán okozhatja a kompresszor akadozását, és átmenetileg lángok is felcsaphatnak tőle, amiket hátul láthattak az utasok. Ha csak erről van szó, akkor három motorral is repülhetünk, amíg nem találunk egy jobb repteret. - Azzal a korábbi tűzriasztással kezdődött az egész - felelte Phil. - Az előbb majdnem leszakadt a jobb szárny, és maga még mindig megpróbálja bemagyarázni, hogy nem veszélyes a helyzet?! Nem vagyok hajlandó újra lefolytatni magával ezt a meddő vitát, Abbott! - Az istenit, Phil, márpedig kénytelen lesz! - Garth lekapta a műholdas telefon hallgatóját, és beütötte a számot, amely azonnal automatikusan kapcsolta a denveri központot, és teljesen váratlanul érte, hogy egyszer csak kikapták a kagylót a kezéből. - Megmondtam már, hogy ne merjen hozzányúlni ahhoz a telefonhoz! - kiáltotta Phil, villámló szemmel. A fedélzeti telefonban újra megszólalt a stewardess hangja. - Hallanak engem? - Igen... - sikerült Garthnak kinyögnie. - Nos, lángokat nem látok, de több utas is állítja, hogy ők viszont láttak. - Azt mondja, amit a saját szemével lát! - Nem is tudom... nyílt láng nincs, de mintha... izzana. Garth valami köszönetfélét motyogott, miközben az járt a fejében, hogy legjobb lenne, ha lerohanna, és saját maga nézné meg, de ez most az a pillanat volt, amikor dönteni kellett. A kapitánynak feltett szándéka, hogy Afrika kellős közepén, nem sokkal sötétedés előtt egy ismeretlen repülőtéren tegye le a gépet, ahol isten tudja, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Még ha le is rohanna, és - 107 -

visszatérve akár esküvel is hajlandó lenne megerősíteni, hogy a négyes motor nem ég, annak az esélye, hogy Phil Knight hallgatna rá, egyenlő lenne a nullával. Sőt, Garthnak erős volt a gyanúja, hogy Knight direkte pontosan az ellenkezőjét tenné annak, bármit is javasol. Tehát itt kell maradnia a pilótafülkében - de mit tegyen? Próbálja meg átvenni a gép irányítását a kapitánytól? Végtére is, Knightnak volt némi igaza. A motor tűzjelzője megint égett, a kompresszor akadozását kár is lett volna tagadni, és ebben az egész helyzetben volt valami egészen újszerű. És ha neki van igaza? - gondolta Garth, akibe villámként hasított bele a bizonytalanság érzése. Persze, nyilvánvaló, hogy Knight óriási seggfej, ez evidens, de mi van, ha ezúttal mégis igaza van? A végén még kirúgnak, és mindent elveszítek. A Meridiannek mindig találnia kell egy bűnbakot, és most valószínűleg engem golyóznának ki. Nem - határozta el Garth - jobb, ha szépen itt maradok, és megpróbálom megakadályozni, hogy Knight mindannyiunk életét kockára tegye egy elfuserált kényszerleszállással. Garth nagy sóhajjal előredőlt, hogy leolvassa a repülőtér nevét a kapitány monitorjáról. Katsina, Nigéria. - Pontosan. - Phil, ha már Nigériába megyünk, legalább Abuját válasszuk! Az az új főváros. Nagy repülőterük van, és csak párszáz mérföld innen délre. - Az egyik motorunk kigyulladt. Katsinába megyünk, és kész! Garth habozott egy kicsit, míg az agya megint számba vette az összes lehetőséget, de újra csak ugyanazt a választ találta. - Rendben - mondta végül. - Akkor bejelentem a vészhelyzetet, és megpróbálom megtalálni a megközelítési táblákat. - Garth beütötte az S.O.S.-t a rádióba. A nigériai irányító szinte azonnal visszajelzett, és rákérdezett, mi okozta a vészhelyzetet. - Leállítottuk az egyik motorunkat, de a műszerek szerint még mindig ég. Kényszerleszállást kell végrehajtanunk, álljanak készenlétben! Azonnali leszállási engedélyt kérünk Katsinában! - Mm... értettem, 6-os! Irányváltoztatás egy-kettő-nulla, kezdje meg az ereszkedést ötezer lábra! Tisztában vannak vele, hogy Katsinában nincs megfelelő felszerelés vészhelyzetre? Garth gyomra már így is kellően zsugorodott, de most aztán még jobban összeszűkült. Nem... Ezt nem tudtuk. Irányítótorony legalább van? - Persze. Csak most épp egy kis gondjuk akadt. Nem tudunk kapcsolatba lépni velük. A rádión keresztül kell majd beszélniük a toronnyal. - Értettem. - Egy-kettő-nulla, ötezer láb - ismételte Phil, ahogy betáplálta az új adatokat. Garth előhúzta a táskájából a barna, bőrkötéses Jeppesen” megközelítési útmutatót, amely az összes afrikai berepülési tábla elhelyezkedését tartalmazta, és elkezdte átböngészni a katsinai táblák után kutatva, már ha egyáltalán léteztek ilyenek. Egy kicsit remegett a keze, és nem értette, a kapitány hogyan tűnhetett ennyire nyugodtnak, vele szöges ellentétben. - Megvannak? - vakkantotta oda Phil. - Még keresem őket... De korántsem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán van ott ilyesmi. - Azt hiszem, már látom a repülőteret... ott elöl. - Ha jól tudom, Phil, a reptér a dzsungel kellős közepén van. - Maga már járt ott? - kérdezte Phil, kissé reményteli hangon. - Nem, de már átrepültem fölötte. Megvan! - Garth kiemelte a megfelelő oldalt, és átnyújtotta Philnek. - De itt csak körsugárirányadós megközelítést említenek. - Hivatalos nevén NDB-rárepülést? - Igen. - Akkor azt mondja! Garth nem reagált a verbális tenyeresre. - Ezenkívül csak annyit tudunk, hogy csupán egyetlen leszállópálya van, és az két kilométer hosszú. - Meg tudjuk csinálni. Garth nagy levegőt vett, és a kapitányhoz fordult. - Phil, kérem, hallgasson végig! Minden szavamat rögzíteni fogja a magnószalag, tehát a cég is, és az egész világ tudni fogja, ha valami balul üt ki. Egy óriási hiba, amire készül! Hallja, amit mondok? Egy kolosszális és valószínűleg katasztrófába torkolló hibát készül elkövetni! Ez egy 747-es gépóriás. Ha le akar szállni, menjünk - 108 -

Abujába, a fővárosba, ahol elfér egy 747-es, és ahol megfelelő rárepülési biztosítás is van! Én nem akarom ezt végigcsinálni! - Most már elég legyen!! - ordította Phil, szinte tébolyult arckifejezéssel, miközben a szeme villámokat szórt. - Megértette?! Én... - lehalkította a hangját, de az még így is remegett az indulattól - ...én vagyok ennek a rohadt gépnek a kapitánya! És akárhogy döntök, maga mindig pontosan az ellenkezőjét akarja csinálni, kizárólag azért, hogy ellentmondjon nekem! Márpedig ennek egyszer és mindenkorra vége! - Phil, ez nem így van, én csak... - Garth elharapta a mondatot, mert valósággal elhűlt, ahogy a pilóta fenyegetően ráemelte a mutatóujját, miközben valósággal fröcsköltek belőle a szavak, mint ahogy egy kobra az áldozatára fecskendezi a mérgét. - Olvassa fel... azt a... rohadt ellenőrző listát... vagy takarodjon ki a pilótafülkéből! Garth néhány örökkévalóságnak tűnő másodpercig csak bámult merően a bal oldali ülésen ülő férfira, akinek a sorozatos ostoba döntései miatt valósággal tombolt benne a tehetetlen düh, amit most egyetlen tagadhatatlan tény tudomásulvételével volt csak képes elfojtani: pillanatnyilag egyesegyedül ezen az emberen múlott, hogy az utasok biztonságban maradnak-e vagy sem, és egy közelharc a pilótafülkében egyáltalán nem segített volna rajtuk. - Oké, Phil - mondta halkan. - Rendben. Csak nyugodjon meg! - Garth előhúzta az ellenőrző listát, és magában megfogalmazott egy tervet. Először is megcsinálja az ellenőrzést az ereszkedéshez és a rárepüléshez. Azután bejelenti az utasoknak, mi történik, akár tetszik Philnek, akár nem. Végül pedig minden tőle telhetőt meg fog tenni annak megakadályozása érdekében, hogy lezuhanjanak.

A

négyes motor akadozó kompresszorának hatalmas lökései nemcsak a repülőgép vázát rázták meg. Az utasokra tett hatása több volt, mint kijózanító. Hirtelen abbamaradt minden beszélgetés, és még miután a motor felől érkező, dörejszerű hangok el is haltak, egy pisszenést sem lehetett hallani az utastérben. Mindenki szorosan markolta az ülése karfáját, és azon tűnődött, vajon mennyire lehet komoly a baj. A háttérzajok minden kommentár nélkül változtak, a motorzúgás egyre csökkent, a gép orra egyre lejjebb ereszkedett, a repülő maga pedig először balra, majd jobbra dőlt. Az utasok annyit maguktól is éreztek, hogy ereszkednek, és a legtöbben azzal is tisztában voltak, hogy valahol Közép-Afrika felett járnak, nem sokkal naplemente előtt. De a pilótáktól még mindig nem hallottak semmit, és ahogy csendben teltek a percek, a döbbenet és a mély aggodalom fokozatosan bizonytalan, dühös morgolódásnak adta át a helyét. Azok, akik már akkor is mérgesek voltak, amikor Garth Abbott korábban lejött az utastérbe, most vadul nekiestek az utaskísérők hívógombjainak, és több férfi utas is talpra ugrott, hogy nagy kiabálásukkal válaszadásra kényszerítsék a legénység tagjait. Dühös bekiabálásaik csak tovább erősítették azt a baljós érzést, hogy a Meridian 6-os járatának fedélzetén csata dúl, melyben a frontvonal a két ellenfél, a legénység és az utasok közt húzódott. Az első osztályon Robert MacNaughton a térképet tanulmányozta az ülése előtti folyadékkristályos képernyőn. Nagyon is jól ismerte Afrikának ezt a részét, mivel a hatvanas években itt szolgált katonaként abban az egyre nagyobb méreteket öltő hadjáratban, amelynek célja azoknak a tájaknak a felkutatása volt, ahol a természet még feltáratlan kőolajmezőket rejtegethetett - olajat, amelytől az emberiség olyan reménytelenül függővé vált. Robert tudta, hogy a Nigertől délre eső terület nem olyan veszélyes, mint az egyenlítői-afrikai országok, de még így sem ez volt a legjobb hely a leszállásra, ha már egyszer az ember megtehette, hogy elkerüli. MacNaughton balra pillantott, és akaratlanul is elkapta Brian Logan pillantását. Az orvos megcsóválta a fejét, és felfelé mutatott, a pilótafülke irányába. - Ha az a pojáca harminc másodpercen belül nem mondja be a hangosbeszélőbe, hogy mit művel - mondta Logan -, én magam megyek fel! A következő pillanatban, mintegy varázsütésre, a másodpilóta feszült hangja töltötte be az utasteret. Khm... hölgyeim és uraim, itt a pilótafülke. A kompresszor átmeneti zavara miatt, melyet önök is hallhattak, elővigyázatosságból le kellett állítanunk a jobb oldali külső hajtóművet. Most - 109 -

egy nigériai repülőtér felé tartunk, ahol rövid időre le kell szállnunk, hogy ellenőriztessük a motort. Kérjük, mindenki győződjön meg róla, hogy a biztonsági öve be van-e kapcsolva! Utaskísérők, legyenek szívesek előkészíteni a kabint a leszállásra! A turistaosztályon Jimmy Roberts hitetlenkedve bökött a hangszóró felé, és a feleségére nézett, majd a mögöttük ülő házaspár felé fordult. - Ez minden? Kész? Ennél többet nem is mondanak nekünk? - Mi ez a sóder arról a kompresszorról vagy micsodáról? - kérdezte Brenda, hatalmasra kerekedett szemmel. - Valami technikai maszlag, gondolom. Valószínűleg azt jelenti, hogy a motornak utórobbanása van. Nekem legalábbis nagyon úgy hangzott, mint egy jókora visszagyújtás - mondta Jimmy, és igyekezett leplezni egyre növekvő idegességét. - De nem szeressük, ha hülyének nézik az embert... - kezdte Brenda. - Nem szeretjük - javította ki automatikusan Jimmy. Brenda nagyon is tudatában volt, milyen pongyolán, sőt faragatlanul beszél időnként, és szégyellte is magát emiatt elégszer. Nem bánta, ha a férje kijavítja, feltéve, hogy mindezt tapintatosan teszi. - Tessék, már megint engem piszkálsz, Jimmy Ray... - mondta, és hallatszott a hangján, mennyire megbántódott. - Ne haragudj, bébi! - Én csak egy vidéki liba vagyok, nem tudok még olyan szépen beszélni. - Ami azt illeti, én sem vagyok nagy nyelvművész, szívem. Ne haragudj! Brenda ránézett, és a szemében mintha egy könnycsepp ült volna. - Annyira próbálom jól mondani! De tényleg! Szeretjük. Tudnék, és nem tudnák. Iszom, és nem iszok. Én tényleg annyira próbálok odafigyelni, Jimmy! De hát nem mindig sikerül... - Tudom, bébi. Brenda Jimmy vállának dőlt, és megpróbált mosolyogni. - Nem lehet velem egy jobb helyre elmenni, mi? - Ne butáskodj, tudod, hogy a világért se mondanék ilyet! - Mondanók... - ugratta Brenda, Jimmy pedig felnevetett, és megfogta a felesége kezét, majd megszorította. - Szóval, Jimmy, miért nem mondja el nekünk az a pilóta, mi történik valójában? - Azért, édes - mondta Jimmy -, mert azt hiszi, túl hülyék vagyunk ahhoz, hogy megértsük.

Huszonhetedik fejezet Katsina repülőtér, Nigéria 20 óra 5 perc (helyi idő)

Megint ugyanaz a hang. Egy repülőgép gázturbinás hajtóművének éles vinnyogása. Jean Mshira jelzett az embereinek, hogy tüzet szüntess, és megvárta, amíg az utolsó fegyver ropogása is abbamarad. A kormánycsapatok maradéka a repülőtér túloldalán pánikba esett, és minden feléjük irányuló lövésre hevesen reagált. Jean felkapta a fejét, és megint megpróbálta kiszűrni a hangot. Igen, újra meghallotta a repülőgépmotor furcsa sivítását valahonnan északkelet felől. - Mi ez? - kérdezte az egyik embere az anyanyelvén. Mshira a szája elé tette az ujját, és intett, hogy maradjanak csendben, de ekkor újrakezdődött a gépfegyverek ropogása a kifutópálya túloldaláról, és Mshira megint az új szituációnak szentelte minden figyelmét. Jobban is teszi, ha erre összpontosít. Nincs az a bolond, aki Katsinában, egy fegyveres lázadás kellős közepén próbálna meg leszállni egy utasszállító géppel. A kormány reptéri irányítótornyában, egy mérföldre keletre már csak egyetlen ember tartotta a frontot - a földre kucorodva szorongatta a mikrofonját, és minden légiforgalmat lázas igyekezettel irányított el a környékről más vidékekre. - A kormány gépe? - kérdezte Mshira hadnagya. - 110 -

- Nem - felelte a férfi a fejét rázva, és kezével jelt adott, hogy a jobb szárny vonuljon száz méterrel nyugatra, erősítésként azok mellé a katonák mellé, akiket már korábban odavezényelt. A hadnagy elindult, hogy teljesítse a parancsot, és fejét lesunyva, tizenöt jól képzett emberrel villámgyorsan bevették magukat a bozótba, a fegyverüket pontosan úgy tartva, ahogy Jean tanította nekik. Jean magában mosolyogva bólintott, és azon morfondírozott, milyen furcsán is alakult az élete. Szinte már érthetetlen volt, hogy az a többévnyi klasszikus európai képzés, amiben Angliában részesült, hogy orvos lehessen belőle, hogyan keveredett az eltökéltségével, hogy visszatérjen Afrikába, és segítsen a népén, míg végül egy rettegett lázadó különítmény vezére lett belőle. Mshira ismert volt humorérzékéről és kitartásáról - no meg könyörtelenségéről -, és ő nagyon is élvezte ezt a hírnevet. Egy nyugodt, joviális ellenség, akinek minden körülmények között töretlen volt az önbizalma, mindig elbizonytalanította és megfélemlítette az ellenfeleit. De hogy marxista lenne?! Mshirának nevethetnékje támadt, ha arra gondolt, hogyan próbálta meg a nigériai kormány ezzel a váddal ellene hangolni a népet. Pedig mindent lehetne mondani rá, csak azt nem, hogy a marxi ideológia követője. A sarokba szorított kormányerők irányából újabb fegyverropogás hallatszott, de mintha csak vaktában lövöldöztek volna vezetőjük irányítása alatt, aki tulajdonképpen még csak egy kamasz suhanc volt. Szinte már túl egyszerű volt a harctéri sakktáblán a figurákat tologatni, ha az ember ellenfele ennyire elégtelen kiképzést kapott. Csak elegyíteni kell a háborúzás klasszikus, von Clausewitz-féle logikáját, Szun-cu briliáns, tekintélyromboló gondolkodásmódjával, és ha mindebbe még belecsepegtetjük a brit hadsereg taktikai diszciplínáit és az amerikai csúcstechnológiát, akkor az ellenfélnek esélye sem lehet. A repülőgép furcsa zaja ismét felzúgott valahol a feje fölött. A hang kezdett idegesítővé válni; Jean felemelte busa fejét, éppen csak annyira, hogy láthassa, honnan jön. Bármennyire is valószínűtlennek tűnt, mindig fennállt a lehetősége, hogy a nigériai légierő - nevezzük annak - pillanatnyi zavarodottságában véletlenül kompetensnek mutatkozik, és a vártnál előbb jelenik meg, bár Mshira délen és a légierő berkeiben bevetett és jól fizetett kémeivel még kisebb volt a valószínűsége, hogy meglepje egy katonai gép, mint hogy a kormánycsapatok valamilyen intelligens lépéssel túljárjanak az eszén. Jean arany Rolex órájára pillantott, erre a kis luxusjátékszerre, amivel legutóbbi londoni útja során lepte meg magát. Úgy számította, az embereinek talán még húsz perc kell, hogy befejezzék a támadást, megöljenek mindenkit, aki megadja magát, és aztán megcsonkítsák a holttesteket azon a kreatív és rémisztő módon, amiről Mshira tudta, hogy lelkileg mennyire súlyos csapást mér az ellenségre. Aztán elfoglalja a tornyot, kijelenti, hogy megkaparintotta a repülőteret, és műholdas telefonon megkezdi a tárgyalásokat Abujával, miközben biztonságban visszavonul, mielőtt még megérkezne északra a kormány erősítése. Jean ismerte már a menetet. A hadseregnek körülbelül két napjába fog telni, mire ráeszmélnek, hogy nem létező lázadókat kerítettek be. Ezalatt ő tekintélyes engedményeket tud majd kisajtolni a nigériai kormányból. - Uram! Nézze! - kúszott mellé az egyik embere, és kelet felé mutatott, ahol egy hatalmas repülőgép tűnt fel az égen, egyenesen a leszállópálya felé tartva! - Mi az isten ez? - kérdezte a férfi. Jean előbb gondosan szemügyre vette a gépet kedvenc katonai messzelátójával, és csak azután válaszolt. - Nyugalom! - mondta utasító modorban. - Ez egy utasszállító gép. És ha jól látom, amerikai. - Mit tegyünk most? Jean a fiatalember felé fordult, és felcsillanó szemmel elmosolyodott. - Hogy mit? Jó kérdés! Természetesen kihasználjuk ezt a páratlan lehetőséget!

Phil Knight kapitány a leszállópálya elülső végéhez közeledve, negyvenfokos szögbe állította a fékszárnyakat és lassítani kezdett, hogy a hatalmas gép elérje a számítógép által meghatározott száznegyven csomós rárepülési sebességet. - 111 -

- Negyven láb - mondta be Garth a magasságmérőről leolvasott értéket. - Harminc... húsz... tíz... Phil hátrébb húzta a karokat, és az ereszkedés ütemét csökkentve, szinte csak úsztatta a nagy testet a levegőben, amíg végül mind a tizenhat kerék földet ért, és csikorogva fékezni kezdett a rossz állapotú salakos betonon. Phil jobbjával elkapta a fékezőkart, és tövig hátrahúzta, egy töredékmásodperccel azelőtt, hogy az automata rendszer bekapcsolt volna, hogy ugyanezt tegye. A 747es, amely még mindig majdnem háromszáz tonnát nyomott, remegve és rázkódva lassított, miközben a csúszásgátló rendszer gőzerővel dolgozott, hogy el ne szálljanak a kerekek, ahogy Phil teljes testsúlyával húzta a féket. Végül megálltak a kifutópálya nyugati végében, nem egész kétszáz méterrel a vége előtt. - És most? - kérdezte Garth, és igyekezett nem túl cinikusnak hangzani. - A toronyból eddig még semmilyen választ nem kaptam. Jobbra egy facsoport mögül apró fények villantak fel, amit Garth észrevett, de pillanatnyilag az agyáig nem jutott el a tény. Csak várta Phil következő lépését. - Láttam hátrébb egy rámpát - mondta a kapitány. - Azt hiszem, itt a kifutón kell egy száznyolcvan fokos fordulót csinálnunk. - Maga felé húzta az első kerék kormányát, amivel élesen balra fordította a kereket, és szinte helyben fordulni kezdett a Boeinggel, elnyomva Garth protestáló hangját. Még több villanás látszott jobbról, és mintha ezzel egy időben petárdák vagy puskaropogás hangját lehetett volna hallani. Az éles hang még a 747-es vastag szigetelése ellenére is behatolt a belső térbe, és furcsán visszhangzott. - Uramisten... ezek puskalövések! - hebegte Garth. A gép éppen csak elkezdett balra fordulni, amikor hirtelen több alak is előbukkant a magas aljnövényzetből, és átrohant előttük a betonon. Garth előrébb hajolt, és elkerekedett szemmel figyelte a sötét figurákat; az adrenalinszintje az egekbe szökött, amikor rádöbbent, hogy mit is lát. - Uramatyám, Phil! Ezek felfegyverzett katonák, és intenek, hogy álljunk meg! - Hol? - Ott vannak, balra! - Úristen... - mondta elképedve Judy. - Ezek ott kint tényleg lövöldöznek...! A hat felfegyverzett férfi ekkor a pilótafülkétől balra jelent meg, és az egyikük sokatmondóan elhúzta az ujját a nyaka előtt. Jobbra nyolc terepruhás alak ugrott le a földre, és fegyvereikkel észak felé céloztak. Garth látta, hogy lángok csapnak elő a puskáik csövéből. A 747-es még tizenöt fokot sem fordult, amikor Phil lefékezett. Garth most már tisztán látta a katonákat az oldalsó ablakból, akik közül az egyik most rohanni kezdett, majd hirtelen megállt. Garth figyelte, ahogy a férfi teste összecsuklik, és sötétvörös massza keletkezik ott, ahol az előbb még a feje volt. - Úristen, Phil...! Ezek itt háborúznak! - Micsoda?! - Épp most... épp most láttam, ahogy az egyiküket megölték! Ne törődjön a parancsaikkal! Forduljon meg, amilyen gyorsan csak tud, és szálljon fel! Húzzunk el innen, de sürgősen! Phil megint a karok után nyúlt, és a Boeing folytatni kezdte a fordulási manővert. - Gyerünk, gyerünk, az isten szerelmére!! - kiabálta Garth, miközben jobb válla fölött figyelte a pár fős csapatot, amelyik halott társukat hátrahagyva szétszéledt, miközben megállás nélkül tüzeltek. Most már a gépfegyverek válaszlövéseit is tisztán hallotta. - Kapitány, könyörgök, könyörgünk, vigyen ki innen minket! - siránkozott Judy a hátsó ülésről. - Mi a fene ez? - hallotta Garth a kapitány hangját, aki megint lefékezett. Balra nézett, és hirtelen elöntötte a félelem hideg verejtéke, amikor rádöbbent, hogy csapdába kerültek. A repülőgép már félig megfordult, orra dél felé mutatott, és a kifutóra merőlegesen állt, de balról néhány autó állta el az útjukat, melyekből terepruhás alakok szálltak ki. Legyező alakban körülvették a gépet, és fegyvereikkel a pilótafülkére céloztak, miközben arra vártak, hogy egy kisebb parancsnoki dzsip közvetlenül a 747-es elé álljon a kifutópálya szélén. Garth egy izmos férfit látott a vezető melletti ülésen, aki éppen felállt, és miután fellépett a kocsi motorháztetejére, lassan és jelentőségteljesen elhúzta a jobb kezét a torka előtt. Ezután sokatmondóan elmosolyodott - széles, fogvillantó mosolya egészen hátborzongatóan hatott. - Azt akarja, hogy álljunk le, Phil... - sikerült Garthnak kinyögnie. - 112 -

- Akkor leállunk - jött a válasz. - Motorleállítást ellenőrizni! Garth remegő kézzel tartotta az ellenőrző listát, és miközben egyenként végigment a pontokon, minden pillanatban attól tartott, hogy a szélvédő szilánkokra lőve hull az ölükbe. Érezte, ahogy valósággal, szinte kitapinthatóan remeg a gyomra - hallott egyet s mást a közép-afrikai szélsőségesek brutalitásáról, és hogy milyen rettentően sok európai és amerikai halt szörnyű halált azok közül, akik rosszkor találtak lenni a nem megfelelő helyen. A motorok kezdtek leállni, ahogy Phil egyesével lekapcsolta az üzemanyag-továbbító és startgombokat. - Gondolom - mondta a kapitány -, ezek itt talán segíthetnének szerelőt keríteni nekünk... - Micsoda?! - kérdezte Garth szórakozottan, miközben szemét még mindig az előttük álló marcona katonán tartotta, aki nem lehetett más, mint a parancsnok. - Mondom, talán leszólhatnánk ezeknek a fickóknak a műholdas telefonon, hátha tudnának keríteni egy szerelőt, hogy vessen már egy pillantást arra a motorra... Garth lassan Phil Knight felé fordult, és úgy nézett rá, mintha valami idegen lény ülne a bal oldali székben, miközben a szája valósággal elkerekedett a döbbenettől. - Mit beszél!? Phil harmadszorra is elismételte a mondatot, mintha csak egy értelmi fogyatékoshoz beszélne, és már nyúlt is a műholdas telefonért, hogy hívja Denvert. - Szerelőt??!! - kiáltotta Garth szinte hisztérikusan. - Uramisten, Phil! Hát magának fogalma sincs, mit csinál? Magánál van egyáltalán? Épp most tette le a gépet egy közép-afrikai frontvonalon, istenverte lázadók golyózáporának kellős közepén! Örülhetünk, ha élve megússzuk, nemhogy szerelőben reménykedjünk!

Huszonnyolcadik fejezet Katsinai repülőtér, Nigéria 20 óra 30 perc (helyi idő)

Jean Mshira a Meridian 747-es orra alatt állt, és az óriásgép lenyűgöző méreteit csodálta. Persze, ő is utazott már ilyenen, nem is egyszer. De az utasoknak ritkán adatott meg, hogy közvetlen közelről szemlélhessenek egy ilyen gigantikus járművet, és mi tagadás, Mshira lenyűgözőnek találta. A válla fölött türelmetlenül hátrapillantott, vajon hol van már az az embere, akit visszaküldött a golyó tépázta toronyba azért a speciális fejhallgatóért, amin keresztül majd beszélgethet a gép legénységének tagjaival, akik jó húsz méterrel fölötte ültek. Az embere végre-valahára visszaért, csikorogva lefékezte a dzsipet, és kezében a fejhallgatóval, a parancsnokához rohant. Jean megköszönte, majd tapogatni kezdte a gép oldalát, hogy megtalálja azt a kis dobozt a gép orrán, ahová - már máskor is látta - a legénység tagjai bedugják a fejhallgatójuk csatlakozását. Ezzel egy időben gyakorlott szemét a katonáin is rajta tartotta, akik bekerítették a repülőgépet, és most vagy tucatnyi pontról tartották megfigyelés alatt. A lövöldözés abbamaradt, és Mshira azt kívánta, ez így is legyen, amíg el nem dönti, mihez is kezdjen ezzel a váratlan ajándékkal, amely az égből pottyant az ölébe. - Kapitány, itt a földi irányítás - mondta Jean lassan szótagolva, nagyképűen, jellegzetes, műveltnek ható hangján, amely hatalmas mellkasából öblösen, visszhangozva tört elő, akár egy hordóból. Természetesen volt némi afrikai beütés az angol kiejtésében, de a nyelvhasználata tökéletes volt, mint ahogy nem hagyott kívánnivalót maga után az a széles körű műveltség sem, amelyet Angliában, egyetemi tanulmányai során sajátított el. Fentről semmi válasz nem érkezett, ezért Jean ismét felnyúlt a dobozhoz, és többször is megnyomta a hívógombot, mire végre egy ijedt férfihang szólt a készülékbe. - Itt a pilótafülke. - Remek. És ön lenne a pilóta? - Igen. De maga kicsoda? - Jean Mshira tábornok vagyok, annak a hadseregnek a tábornoka, amely jelenleg irányítása alatt tartja ezt a repülőteret, önök pedig, hölgyeim és uraim, az én túszaim. Épp ezért remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérdezem: hányan vannak a fedélzeten? - 113 -

A fejhallgatóba egy darabig senki sem szólt, Jean pedig magában elfojtott egy mosolyt. A pilóták most minden bizonnyal zavarodottan, lázasan törik a fejüket, hogy mibe keveredtek. - Öö...- hallotta megint a kapitány hangját -, azért jöttünk ide, Mr... tábornok, mert tűz ütött ki az egyik motorunkban, és le kellett állítanunk. Azt reméltük, itt találunk egy szerelőt. Egy tiszt, akit Jean őrmesternek nevezett ki, épp most ért vissza mellé, és elkerekedett szemmel, kérdőn felvont szemöldökkel közeledett az érthetetlen állókép felé, ahogy a parancsnoka egy fejhallgató segítségével tárgyal a 747-esben ülőkkel, miközben a kormánycsapatok minden bizonnyal az összes fegyverüket rájuk irányítják. Jean Mshira mindig golyóálló öltözetet viselt, de a feje, a keze és a lába még így is sebezhető volt. Jean mosolygott, és intett az őrmesternek, hogy maradjon csendben. - Ha jól értem, kapitány, vészhelyzet állt elő. Ezt be is jelentette? Újabb kis habozás, majd a hang a pilótafülkéből igennel válaszolt. - Nos hát akkor, rendben van, így nem tarthatom önöket fogva, nemde? Nigéria is aláírta a bajba jutott polgári repülőkre vonatkozó nemzetközi egyezményt, amihez nekem is tartanom kell magamat, ha egyszer én leszek ennek az országnak a vezetője. - Akkor tehát... nem vagyunk túszok? - Pillanatnyilag nem. Az őrmester a fölöttük tornyosuló 747-es hasára bökött. - Csak nem el akarja engedni őket? - kérdezte az anyanyelvén. - Jelen pillanatban ezt kell hinniük - felelte a tábornok. Az őrmester elmosolyodott, és bólintott ő már jól ismerte Jeant, tudta, milyen agyafúrt tud lenni. Egy ígéret csak addig volt ígéret, amíg valamilyen katonai stratégia vagy kívánalom esetleg másképp nem diktálta. Jean ismét megnyomta a rádió gombját. - Kapitány, mit tehetünk önökért az embereimmel? Egy újabb férfihang vágott közbe. - Először is, tábornok, megkérhetné az embereit, hogy ne célozzanak ránk a csőre töltött fegyvereikkel! - Még mindig a kapitány beszél? - Nem, uram, én az első tiszt vagyok. - Rendben - mondta Jean, és kiadta a parancsot az adó-vevőjén, mire a távolban azonnal egy tucatnyi AK-47-es ereszkedett súlyba. - És szükségünk lenne valamilyen karbantartó személyzetre is, már amennyiben itt van ilyesmi... - tette hozzá Garth. - Ami azt illeti, tisztelt első tiszt úr - mondta Jean gunyorosan -, a karbantartó személyzetből már senki sem tartózkodik itt. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a jelek szerint mindegyiküket megöltük. Nagy kár. De persze, honnan is sejthettük volna, hogy szükségük lesz rájuk? Higgye el, ha tudtuk volna, életben hagytuk volna őket addig, amíg megjavítják a motorjukat!

A Meridian 6-os pilótafülkéjében Garth Abbott Phil Knightra pislantott, és azon tűnődött, vajon a kapitány felfogta-e a lázadók vezére által mondottak súlyát. Phil érthetetlenül nyugodtnak tűnt, mintha legalábbis ez a szedett-vedett katonaság azért vonult volna ki, hogy megmentse, nem pedig elpusztítsa őket, de Garth tudta, hogy az a rövid telefonhívás a Meridian-központba volt az oka, hogy a helyzet minden valószerűtlensége ellenére is nevetséges módon normálisnak tetszett. Miután a központ vezetője magához tért a megdöbbenésből, megígérte nekik, hogy azonnal odaküld egy karbantartó részleget. - Phil, fogalmuk sincs, hol van Katsina - figyelmeztette Garth, természetesen hasztalanul. - Az istenit! - mondta a kapitány. - Akkor sem indulhatunk el, amíg meg nem szerelték a négyest! - Phil - mondta Garth -, akivel tárgyalunk, egy nagyon veszélyes ember... - Mi az, most meg kiderül, hogy személyesen is ismeri? - horkant fel a kapitány. - Nem, de hallomásból már ismerem. Mshira tábornok nagyon ravasz, sőt okos, de nagyon kegyetlen katona hírében áll.

- 114 -

- Nem hallotta, milyen udvariasan beszélt velünk, Abbott? Nyilvánvaló, hogy tanult ember, barátságos, és nagyon kulturált, ő maga mondta, hogy nem ejthet minket túszul. Szóval megnyugodhat végre! - Phil, az isten szerelmére, nem bízhatunk meg Mshirában! Az előbb mondta, hogy kinyírta az összes szerelőt! És egy pillanatig igenis a túszai voltunk, ráadásul bármikor meggondolhatja magát! Ez az ember hírhedt a vérfürdőiről. Phil Knight megvetően felhorkantott, de azért figyelt, Garth pedig folytatta. Gyorsan beszélt, és közben mindvégig magán érezte Judy Jackson rémült pillantását, és látta ijedtségtől elkerekedett szemét a kapitány mögötti ülésről. - Oké, Phil - mondta végül Garth. - Nincs mit tenni, engedje meg, hogy lemenjek az elektronikai kamrán keresztül, és megnézzem a motort! - Most meg már szakképzett szerelő is? - gúnyolódott Phil. - Nem, de ha ki tudom nyitni a motorházat, valószínűleg meg tudom állapítani, hogy volt-e tűz. - És aztán? A lázadók tábornokának öblös hangja hallatszott ismét. - Kapitány? Első tiszt úr? Várom a kívánságaikat. Mit szeretnének, mit tegyünk önökért? Garth lenyomta a műholdas telefon gombját. - Tábornok, megkérhetnénk, hogy várjon még egy percet? Épp most vitatjuk meg a lehetőségeinket. - Semmi akadálya. Én várhatok, de nem messze ellenséges csapatok vannak csőre töltött fegyverekkel, és nem ígérhetem, hogy őket is vissza tudom tartani, ezért jobban teszik, ha sietnek! Garth nagy levegőt vett, és egy pillanatra behunyta a szemét. Ha elhagyja a gépet az esetleg az életébe is kerülhet, de egyértelmű volt, hogy Knight nem hajlandó innen elmozdulni, amíg a négyes motort át nem nézték. - Phil, lemegyek a kifutóra az elektronikai kamrán keresztül, és a tábornok dzsipjére állva, átvizsgálom a motort. Ha nem gyulladt ki, és szemmel láthatólag semmi baja, és minderre a szavamat adom, Mshira pedig elenged minket, akkor beleegyezik végre, hogy elhúzzunk innen, amilyen gyorsan csak lehet? Phil a környéket figyelte, és azon tűnődött, hol lehet a többi fegyveres. Sokkal gyorsabban rábólintott az ajánlatra, mint Garth várta volna. Garth azonnal lenyomta a műholdas telefon hívógombját. - Tábornok, itt megint az első tiszt. Kijöhetek a gépből, és megkérhetem az embereit, hogy segítsenek átvizsgálni az egyik motorunkat? Ha megengedi, az egyik járművükre kellene ráállnom. - Semmi akadálya, első tiszt úr. Egy létrára nem lenne szüksége? A pilótafülkében megszólalt az utastér csengője, de Garth ügyet sem vetett rá, miközben elmagyarázta, hogy van egy kis akna a gép belsejében az orr alatt, ahová ő a főkabin padlója alatt át tud jutni. A lázadók tábornoka készségesen beleegyezett, de Garth ettől még egyáltalán nem bízott benne. Garth egy kis repülős rádiót vett elő a táskájából, és miután a repülőgép egyik rádióját ugyanerre a frekvenciára állította, rákapcsolta az egyik hangszóróra a pilótafülkében. - Mindenről folyamatosan tájékoztatom - mondta Philnek. - Lehet, hogy nem ártana beindítanunk a négyes motort, miközben ott vagyok lent, hogy megnézzem. Garth kilépett a pilótafülkéből, és ügyet sem vetett az utasok pillantásaira a felső fedélzeten, ahogy elsietett közöttük. Az egyik férfi megpróbálta megállítani, de Garth türelmetlenül felemelte a kezét. - Most nem alkalmas! - mondta, és lement a lépcsőn a turistaosztályra. Az utasok mindenhol izgatottan sustorogtak, és csoportokba verődve nyújtogatták a nyakukat az ablakokban, hogy megpróbálják kitalálni, mi is történik voltaképpen. - Hé! Itt az egyik pilóta! - kiáltotta valaki, mire többen is odakapták a fejüket, és egyszerre vagy tíz kérdést szegeztek a másodpilótának. - Most ne, ha kérhetem! Egy perc, és mindent megmagyarázok! - felelte Garth, és olyan gyorsan haladt, amennyire csak tudott, kerülgetve a folyosón álldogálókat. Amikor a megfelelő helyre ért, letérdelt, és vizsgálni kezdte a szőnyeget, miközben kisebb csoport gyűlt köréje. Valahol egy rejtett illesztés alatt megtört a szőnyeg, és ez alatt rejtőzött a csapóajtó, mely az elektronikai - 115 -

kamrába vezetett. Garth több stewardesst is látott közeledni, miközben megtalálta a keresett pontot, és visszahajtotta a szőnyeget, de ekkor egy mostanra már ismerősen csengő hang ütötte meg a fülét, és rögtön kizökkentette amúgy sem túl stabil nyugalmából. - Hol vagyunk, és mi a fene folyik itt? Garth felnézett - Brian Logan tornyosult fölötte. - Most nincs idő elmagyarázni, doktor úr. A gép egyik alsóbb kamráján keresztül lemegyek a kifutópályára, hogy megnézzem, rendben van-e a motor, és aztán végre elmehessünk innen. Garth végignézett az orvos körül állókon. - Egy Katsina nevű helyen vagyunk, Észak-Nigériában, és elég szerencsétlenül éppen egy hadszíntéren landoltunk. Az egyik nő halkan feljajdult, de Garth felemelte a kezét. - Nyugalom, ránk nem lőnek. Tárgyaltunk a lázadók vezérével, aki ellenőrzése alatt tartja a repteret, és megígérte, hogy segít nekünk. - Lövöldözést hallottunk ott kint - mondta az egyik utas. - Tisztában van vele - vágott közbe egy kulturáltnak tűnő angol úr -, hogy az imént, amikor megálltunk, egy katonát mindannyiunk szeme láttára végeztek ki a géptől jobbra? - Igen, uram... én is láttam - felelte Garth. - Éppen ezért szeretnék megbizonyosodni róla, hogy a négyes motorral minden rendben van-e, hogy meggyőzhessem a... kapitányunkat, akivel együtt repülök, hogy vigyen végre ki innen minket, amilyen gyorsan csak lehet. Garth a szeme sarkából észrevette Cindyt, aki a konyhafülkében állt, és a szeme egészen elkerekedett a szavai hallatán. - Most éppen mit művel az az alak, Garth? - kérdezte Brian Logan. - Tudta a kapitány, hogy ez háborús övezet? Garth visszatért a feladathoz, hogy kinyissa az elektronikai kamra csapóajtajának ritkán használatos lakatját. Most felpillantott. - Nem hinném, hogy ez a mi pökhendi kapitányunk egyáltalán el tudná helyezni a világtérképen Afrikát, nemhogy többet is tudna róla. Megmondtam én a seggfejnek jó előre, hogy ne szálljon le itt! De rám se bagózott. A szavak még hosszan visszhangoztak a csendben, melyet hirtelen kiváltottak, és ez a reakció még több adrenalint pumpált Garth véráramába. Brian Logan letérdelt a másodpilóta mellé, és a kezét a vállára tette. - Ugye, tudja, hogy azért küldi ki oda, hogy megszabaduljon magától? Valószínűleg, amint leteszi a lábát a betonra, beindítja a motort, és itt hagyja magát! - Ugyan, dehogy! Az én ötletem volt. Különben is, miért tenne ilyet? - kérdezte Garth. Nem... egyébként is, nem kizárt, hogy neki van igaza. Nem kellett volna az előbb azt mondanom, amit mondtam. Valóban volt egy újabb tűzjelzésünk ugyanabból a motorból, és gondolom, maguk is érezték, hogy rázkódik a gép. Brian az egyre növekvő sokasághoz fordult, és nekik is előadta uszító magyarázatát. - Íme a másodpilóta, az egyetlen szövetségesünk ezen a teknőn - mondta nekik -, és a kapitány épp most készül megöletni! Garth felállt, és szembefordult az emberekkel, mindkét kezét előrenyújtva, hogy megpróbálja lenyugtatni őket, beleértve Briant is. - Nézzék... ami a négyes motort illeti, valóban nincs jó napunk. De kérem, hogy ne lovalják bele magukat valamibe minden ok nélkül! Az előbb elragadtattam magam egy kicsit, és olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. A kapitánnyal sok mindenben nem értünk egyet, de ezt a gépet akkor is ő irányítja, és ezt jobb, ha tudomásul vesszük. - Talán inkább magának kéne... - mondta az egyik férfi. - Nem maga mondta nekem, hogy az a seggfej nem hallgat magára? - kérdezte Brian. - Hát, tulajdonképpen igen, de... - És nem ő tett le minket egy háborús övezet kellős közepén? - Lehet, hogy így történt, de ez csak... - Hát nem látja, mi folyik itt? - kérdezte Brian. - Maga szembe mert szállni a döntéseivel, megkérdőjelezte a tekintélyét, és ezért most meg akar szabadulni magától! Egész biztos csak a fáradságának tudható be, gondolta Garth, hogy a doktor teljességgel őrült magyarázata már-már értelmesnek és logikusnak tűnt. Garth megpróbálta visszarántani magát a valóságba. - 116 -

- Doktor úr... emberek...! Mindenkit kérnék, hogy nyugodjon le! A kapitány nem dühöngő őrült, csak... csökönyös. Most pedig... kimegyek, és hamarosan visszajövök, remélhetőleg azzal a hírrel, hogy a motornak semmi baja, és akkor elmehetünk végre innen. Nem tagadom, van egy kis nézeteltérés a kapitány és köztem, de ezek csak olyan pilóta-összezördülések. Ettől még egy csapat vagyunk, és erre meg is esküdhetek önöknek: Knight kapitánynak esze ágában sincs egyedül elvezetni ezt a gépet. - Garth? - szólította meg az egyik stewardess ijedt, sürgető hangon. - Mi történik? A másodpilóta neki is ugyanazt a magyarázatot adta, majd visszafordult a még mindig aggodalmaskodókhoz. - Öt percen belül visszajövök. Ne aggódjanak! Kérem! Egy csinos, filigrán kis nő, akire Brian már korábban is felfigyelt az első osztályon, most Garth mellé lépett, és megkocogtatta a vállát. - Elnézést, ön az első tiszt? - Igen - felelte Garth -, de most már tényleg mennem kell. - Hol van Jackson? Judy Jackson? Garth kérdő pillantást vetett a nőre. - Janie Bretsen vagyok, a tartalékos stewardess, aki azért jött el, hogy meglegyen a létszám. - Aha... értem. - Szóval hol van Judy? - A pilótafülkében bujkál. Azt állítja, ezek az utasok üldözték. - Még szép, hogy üldöztük! - kiáltotta egy férfi. - Már ha arról a ribancról van szó, aki majdnem megölte azt a kisbabát ott hátul. Janie felemelte a kezét, hogy csendre intse a férfit. - Nekem erre most nincs időm - mondta Garth. - Mindjárt visszajövök. Brian Logan körül vagy tíz utas gyülekezett, és most mind a másodpilótát figyelték, ahogy a padlón lévő csapóajtón keresztül eltűnik a lenti kamrában. Brian letérdelt, hogy bekémleljen, és rajta kívül még két másik férfi is így tett, miközben a stewardessek csak álltak, és az elülső konyhafülke tisztes távolából nézték őket. Garth a csapóajtón át leereszkedett, és felkapcsolta az elektronikai kamrában a világítást. A légmentesen záró ajtó a kamra padlójában volt, és Garth, miután kinyitotta, leeresztette a kis létrát, majd bebújt a lyukba, lábával megkereste a létrafokokat, és lemászott az afrikai nyári este párás melegébe. A tábornokot, akivel az előbb beszélt, már sehol sem látta. Ehelyett három felfegyverzett lázadó közelített feléje, puskáikkal egyenesen a fejére célozva. Garth ösztönösen azonnal felemelte a kezét. A 747-es háta mögött körben mindenütt személykocsikat, furgonokat és dzsipeket látott, melyek hatékonyan sorfalat alkotva elálltak az erdős részt, ahol a kormánycsapatok lapultak, és ahonnan golyózápor volt várható. A lázadók sürgető, pattogó hangon parancsokat kiáltottak Garth felé az anyanyelvükön, aki vállát vonogatva jelezte, hogy nem érti, mit karattyolnak. A három közül az egyik intett neki, hogy menjen a repülő jobb oldalára, a szárny elé, amit Garth meg is tett, miközben tekintete sebesen cikázott a kifutópálya körül, hátha felfedezi valahol a tábornokot. Egy újabb dühös kiáltást hallott, amitől megtorpant és visszafordult. Most már mindhárom katona azt mutogatta neki, hogy térdeljen le. Garth engedelmeskedett, a két karját az oldalához szorította, és csak időnként mert felpillantani, miközben az esze azon járt, hogy mit gondolhatnak az utasok, ha esetleg látják őt a gépből. Mintha arcokat látott volna a jobb első ablakokban, méghozzá egyre többet, és Garth tudta, hogy ők is pontosan úgy halálra vannak rémülve, mint ő.

Az első osztályon Robert MacNaughton az ablakból figyelte a másodpilótát. Amikor először meglátta, felkiáltott, és ijedten előrébb hajolt. Brian Logan és még néhányan azonnal ott termettek mellette, és a szomszédos ablakokhoz tömörültek, hogy lássák, amit ő. - Jaj, ez nem lehet... ki fogják végezni a szerencsétlent! - mondta halkan MacNaughton. Mindig így van, ha nincs semmilyen tervük... jobb híján ölnek! Jó néhány utas és két stewardess szinte az ablakhoz préselődött, és feszülten figyelt mindent, ami kint történik, miközben az egyik katona odalent elszakadt a többiektől, és odament a másodpi- 117 -

lótához, majd miután kibiztosította az AK-47-esét, Garth Abbott tarkójához nyomta a fegyver csövét. Olyan messzire próbált állni, amennyire a fegyvercső hossza engedte, de éppen úgy, mint aki arra készül, hogy agyonlője áldozatát. A pilótafülkében Judy Jackson majdnem felsikoltott, amikor meglátta a kivégzésre utaló előkészületeket. Garth székében ült, szinte teljesen oldalra fordulva, észre sem véve, hogy Phil hirtelen mellette termett, és az ő tekintete is ugyanarra a borzalmas látványra összpontosult, majd alig hallhatóan megszólalt. - Az istenit!

Lent a betonon, a fegyver hideg vasát a tarkóján érezve Garth rádöbbent, hogy alaposan rászedték. Becsukta a szemét, hogy maga elé idézze feleségét, akit többé már nem fog látni, mert biztos volt benne, hogy másodperceken belül halott lesz. Azon tűnődött, vajon hallani fogja-e a fegyver dördülését, mielőtt elveszíti az eszméletét. Eszébe jutott Jim Brady, a Fehér Ház volt sajtófőnöke, aki leírta, milyen volt, amikor egy merénylő golyója egy közeli dörrenést követően áthasított az agyán. Érezte a puskacső hidegségét a tarkóján, és ahogy teltek a másodpercek, azon kapta magát, hogy szenvtelenül, szinte mintha orvos lenne, azt elemezgeti, hogy milyen érzés lesz, és milyen részeket fog roncsolni a golyó. Ekkor lövés dörrent, egy AK-47-esé. Elhatolt Garth tudatáig, és a másodpilóta azon tűnődött, vajon hogy lehet, hogy még mindig képes gondolkozni, ugyanakkor fájdalmat meg egyáltalán nem érez. Egy ismerős hangot hallott valahonnan a háta mögül, mely a 747-es alól érkezett, és bár ismeretlen nyelven beszélt, a hangzása nem volt idegen Garth számára, aki csak ekkor döbbent rá, hogy a lövés, amit hallott, csak egy messzebbről, valahová vaktában kilőtt golyótól eredt. De az is lehet, gondolta, hogy ez csak valami beteges tréfa. Lehet, hogy tényleg átment az a golyó a fején. Lehet, hogy már rég halott, csak még nem tud róla. De ha ez igaz, akkor hogy lehet, hogy lépteket hall a háta mögül, olyan hangosan és tisztán, hogy még vad szívdobogását is elnyomják? Ezek a léptek túlságosan valódinak tűntek ahhoz, hogy csak hallucinációnak higgye őket - arról nem beszélve, hogy fáj a térde, mert gyötri a beton. Ekkor az ismerős hang angolra váltott, de még mindig a távolból jött Garth felé, mintha az illető a gép szárnya alól beszélt volna. - Kérem, első tiszt úr, legyen olyan jó, és maradjon így, mozdulatlanul! Az embereim nem fogják bántani, de ennek az ellenkezőjét kell elhitetnünk a műholdakkal. - A műholdakkal...? - kérdezte Garth, mire a puskatus azonnal megbökte a fejét, amiért elég merész volt ahhoz, hogy szólásra vetemedjen. - Az. Tudja, most éppen azon munkálkodunk, hogy kielégítsük az Egyesült Államok olthatatlan vonzalmát a műholdképek iránt, amely képekből természetesen a nigériai hadseregnek is juttatnak pár szép, részletgazdag kontaktot, azoknak, akikkel én történetesen hadban állok. E pillanatban nem jut eszembe annak az űrszondának a neve, amely felettünk kering, de az biztos, hogy az önök CIA-jáé, és itt lesz felettünk pontosan... igen, harminc másodperc múlva. - Honnan tudja mindezt? - kérdezte Garth elképedve. - Egész hihetetlen, mi mindent árulnak a volt szovjetek manapság! Itt van például az összes kémműhold listája, részletes röppálya-adatokkal, beleértve a sajátjaikat is, és mindez megvásárolható egy CD-ROM-on. - Jean Mshira az órájára nézett. - Meg is volnánk, az idő letelt. - Újabb parancsot adott az egyik emberének. Garth érezte, hogy a fegyver csövét elveszik a tarkójától, majd több hatalmas kéz is utánanyúl, hogy felsegítse. A következő pillanatban két katona valami vörös, ragacsos folyadékot locsolt a betonra, ahol az előbb Garth térdelt, a többiek pedig rongyokat húztak át a tócsán, oldalra vezetve a nyomokat, mintha egy szitává lőtt holttestet vonszoltak volna arra. - Kész is! - mondta a tábornok nyájas mosollyal. - Mi tagadás, tiszta Hollywood, de sajnos, muszáj így színjátszanunk. Tizenegy perc múlva egy újabb kémműhold fog elszállni felettünk, hogy képeket készítsen, ezért nincs túl sok időnk. Szóval, első tiszt úr, mit is mondott, melyik motorral lenne gond?

Huszonkilencedik fejezet - 118 -

A Meridian irányítóközpontja, Denver, Colorado, 12 óra 40 perc (közép-nyugati idő)

A

hírre, hogy a 6-os járatnak ugyanazon visszatérő motorprobléma miatt kellett landolnia valami isten háta mögötti fekete-afrikai reptéren, azonnal egy válságstábot hoztak létre. Egyelőre úgy tűnt, nincs szükség túszmentő tárgyalásra, és a hadügyminisztériumba irányuló első néhány sürgős hívás először csak lassú, zavarodott reakciókat eredményezett. Az Egyesült Államok kormányának több mint fél órájába telt, mire elkezdték komolyan venni a tényt, hogy jó háromszáz emberrel, köztük nem egy amerikaival a fedélzetén, kényszerleszállást kellett végrehajtania a Meridian 6-os járatának valahol Nigéria északi részén. Az irányítóközpont igazgatója utasította a csapatát, hogy találjanak egy javítóműhelyt valahol Katsina környékén, de az emberei semmire sem jutottak. A repülőteret csak egyetlen, helyi légitársaság használta, és az ő központi irodájukban nem sikerült senkit sem találni, aki felvette volna a telefont. Az amúgy sem rózsás helyzetet csak tovább rontotta, amikor a hadügytől azt a hírt kapták, hogy a területen folyó lázadó tevékenység miatt a repülőteret esetleg lezárták. - Nem működik a négyes motorjuk? - kérdezte a denveri központ igazgatója a műszaki karbantartók irányítóját. - Nem tudom. Jelenleg nem válaszolnak a hívásaimra sem. Valaki megrángatta az igazgató zakóujját, és mikor megfordult, az alelnök állt előtte személyesen, aki gyászosan komoly képpel intett neki, hogy kövesse egy kisebb tanácskozóterembe, ahol gyorsan becsukta maguk mögött az ajtót. - Igen, uram? - mondta az igazgató. - Épp most hívtak Langleyből, a CIA-tól. A 6-os járat egy kisebb fajta háborúba csöppent azon a reptéren. Ha sikerül kapcsolatba lépni a legénységgel, azonnal utasítsa őket, hogy szálljanak fel, amilyen gyorsan csak lehet, ha egyáltalán lehet. Langley szerint, ha a lázadók fogságába esnek, a túlélési esélyük egyenlő a nullával. - Jézusom! De még azt sem tudjuk, egyáltalán működik-e a négyes motorjuk! - Három motorral is fel tud szállni? - Nem hiszem. Pár éve egy DC-8-as pont így zuhant le Kansas Cityben, amikor megpróbálta. Elég veszélyes dolog. Az alelnök a fő irányítóterem felé biccentett. - Menjen, és senkinek ne szóljon erről, csak a gép legénységének! Próbáljon megtenni mindent, amit csak tud, hogy kihozza őket onnan! - Értettem. - Én mondom magának, ha senki nem öli meg azt a kapitányt Afrikában, akkor én fogom, ha hazaért! NRO, Chantilly, Virginia, 14 óra 40 perc (keleti idő)

A nigériai légiirányítás mondhatni, rutinjelentését, miszerint egy Londonból indult járat kényszerleszállást hajtott végre egy afrikai repülőtéren, a brüsszeli Európai Légiirányítási Központ kötelességtudóan továbbította az interneten az FAA Irányítóközpontjába, a virginiai Hemdonba. Innen az üzenet biztonságos csatornákon át vándorolt tovább a CIA langleyi központjába, ahol azonnal különös figyelmet szentelt neki egy számítógépes algoritmus, amelyet kifejezetten az ilyesfajta anomáliák kiszűrésére fejlesztettek ki. Pár percen belül sürgős üzenet érkezett Langleyből az NROhoz, hogy azonnal küldjék át az aktuális műholdfelvételeket a nigériai Katsina repülőtérről, mely a hadügy megerősítése szerint is lázadó erők ostroma alatt állt, ahogy ezt korábban már maga a CIA egyik tikos részlege is jelentette. A chantillyi NRO-székház mélyén három elemző, két nő és egy férfi az egyik megfigyelőhelyiség kényelmes székeiben ült, és a pár pillanattal ezelőtt befutott első műholdfelvételeket vizsgálgatták. - Rendben, tehát a 747-es a kifutó nyugati végében áll, félig megfordulva, a pályára merőlegesen - mondta a férfi. - Két furgont látok, néhány dzsipet, és... valamilyen kisebb járművet a gép orránál - tette hozzá az egyik nő, ahogy szavakba öntötték a látottakat. A következő felvétel jelent meg a képer- 119 -

nyőn, amit egy tucat másik követett, és mindhárman lázasan nagyították, közelítették a részleteket, hogy elkezdhessék megfejteni, mit is jelent mindez. Nyolc perc múlva megcsörrent Langley egyik biztonsági vonala. - Ez még csak kezdetleges elgondolás - mondta az NRO csapatának egyik tagja, amikor a CIA egyik elemzője felvette a telefont - úgy tűnik, a gépet lázadók vették körül, de a repülőn nincs semmi külsérelmi nyom. A futóművet persze nem láthatjuk, tehát azt sem tudjuk, hogy a kerekek épségben vannak-e. Viszont úgy látszik, a legénység egyik tagja, az egyik pilóta kiszállt a gépből, valószínűleg valamelyik alsó csapóajtón keresztül. A képeken nem látunk se vészcsúszdát, se hordozható lépcsőt. - Rendben. Ezek valós idejű képek? - Nem. Az elmúlt tizenöt percben készültek. - Mi van rajtuk? - kérdezte a langleyi munkatárs. A férfi a két kolléganőjére nézett, akik felváltva bólogattak és rázták a fejüket. A történet, amit a képek elmeséltek, lesújtóan egyértelműnek tűnt. - Az elmúlt tíz percben kétszer haladt el a műhold - jelentette a férfi. - Az első alkalommal készült felvételeken kényszerítik a pilótát, hogy a gép előtt letérdeljen a földre. Három csík van az inge váll-lapján. - Akkor ez a Meridian első tisztje lesz - mondta a CIA elemzője. - Csak két pilóta van a gépen. - Csak a három csíkot látjuk. A névkitűzője olvashatatlan. - Folytassa! Szóval kényszerítik, hogy letérdeljen... De hogyan? Fegyvert fognak rá? - kérdezte a CIA-s kolléga. - Pontosan. Ha jól látjuk, egy AK-47-est tartanak a tarkójához. Nyolc perccel később pedig egy hatalmas vértócsa van ott, ahol az első tiszt térdelt. A számítógép még mindig analizálja a képet, de eddig úgy tűnik, valóban emberi vérről van szó. Magas a vastartalma, és a többi nyomelem is megegyezik. - A rohadt életbe... - jött a válasz Langleyből. - Igencsak nagy a valószínsége, hogy szétlőtték valakinek a fejét, pontosan azon a helyen, az alatt a nyolc perc alatt. Mivel több képünk nincs az első tisztről, az is feltehető, hogy nagy valószínűséggel ő az áldozat. - Egészen biztos? - Mondom, nem száz százalék, de az biztos, hogy a folt nem üzemanyagtól, olajtól vagy víztől származik. - Mi a helyzet a katonákkal? - Ezek itt lázadók. A jelek szerint megszállták a repülőteret. A terminál körül mindenütt hullákat látunk, és egy pár emberből álló egységet északkeletre, akik mintha egy árokban vagy vízmosásban húzták volna meg magukat, ahol bekerítették őket. - Értem. - Viszont egy több száz fős felfegyverzett fősereg tartózkodik északra, akiket a lázadók nem vetettek be. Feltételezésünk szerint ez lehet a nigériai katonaság. - Mennyire közel vannak? - Most már lőtávolban, de még nem nyitottak tüzet. Egyre csak közelednek a repülőtér felé, de még kábé fél mérfölddel kijjebbre vannak. - Valahogy fel kell szállniuk azzal a rohadt géppel onnan! - Lehet, hogy már túl késő - mondta az NRO elemzője. - Van itt még egy dolog, aminek nem fog örülni. - Micsoda? - Nyolc autóbuszt látunk, amelyek a jelek szerint a lázadókéi, és az utolsó felvételen épp a reptér felé közelítenek, úgy egy mérföldre lehetnek, és porfelhőt kavarnak. Mindegyikre ötven ember fér fel. A többit számolja ki maga! - Értem. Ez több mint a 747-es utaslétszáma. Mikor érkezik a terep fölé a következő műhold? - kérdezte a CIA-s. - Az már infravörös lesz. Lassan lemegy a nap. - Jó, jó, de mégis mikor? - 120 -

- Fél óra múlva. Majd visszahívom.

Harmincadik fejezet Katsina repülőtér, Nigéria 21 óra 2 perc (helyi idő)

Amint a négyes motor alá állt a lázadók egyik dzsipje, azonnal előkerült egy szerelőtáska is, amiben minden volt, amire egy Boeing szerelőjének szüksége lehet. Garth egy kicsit növekvő önbizalommal lépett a motorháztetőre, miközben Mshira két embere segített neki leemelni a motor borítását, és tűznek semmilyen azonnali jelét nem látta a motoron a halványuló fényben felragyogó elemlámpáik világításában. Garthnak még mindig remegett a lába a pár perccel ezelőtti kis közjáték óta, amikor biztos volt benne, hogy itt helyben kivégzik, és fejében mély, filozofikus gondolatok kergették egymást a hirtelen támadt impulzusokkal, miközben megmagyarázhatatlanul, kitartóan hullottak a szeméből a könnyek, aminek semmi értelme nem volt. Hálás volt a közeledő sötétségért, és remélte, hogy Mshira emberei semmit nem vettek észre. - Oké, Phil - mondta a rádióba -, ha volt is tűz a négyesben vagy a környékén, az biztos, hogy én semmi nyomát nem látom. A légtelenítő szelep már nem volt ennyire egyszerű. Több helyen meg volt karcolva, mintha nem a megfelelő szerszámmal próbáltak volna állítani rajta, de Garth nem tudta volna megmondani, hogy sérült-e az alkatrész vagy nem. - Ha beindul - mondta a rádióba -, akkor szerintem gond nélkül fog menni, hacsak nem rántjuk megint hátra nagy magasságban. A kapitány valamit morgott válaszképpen, Garth pedig intett a hirtelenében toborzott szerelőcsapatának, hogy visszatehetik a motorra a borítást. Amint ezzel végeztek, Garth leugrott a dzsipről, és intett a katonáknak, hogy álljanak biztonságos távolba az autóval. - Rendben - mondta a rádióba. - Indulhat a négyes! Garth még soha nem állt ilyen közel a 747-eshez, amikor beindult a motor. Lélegzetelállítóan hangos volt a turbinák vinnyogása, ahogy egyre gyorsabban kezdtek forogni, és hallotta, ahogy a gép többször is gyújtást ad, míg a motor végül annyira felpörgeti a turbinalapátokat, hogy a hatalmas gép eléri a minimális alapjáratot. - Mit mutatnak a kijelzők? - ordította Garth a rádióba. Phil válaszát nem hallotta, de a pilótafülke ablakából látta, hogy a kapitány felemeli a hüvelykujját. - Rendben, most visszajövök. Indulhat a másik három! Az első tiszt a gép orra felé rohant, a csapóajtóhoz. Mshira már várta, körülötte az embereivel. - Van még egy kis elintéznivalónk - mondta a tábornok. Garthon hirtelen az elismerés és a hála hulláma futott végig, és kezét nyújtotta e nagyszerű férfi felé, aki mosolyogva, erőteljesen kezet fogott az első tiszttel. - Igazán hálás vagyok a segítségéért! - mondta Garth. - Szóra sem érdemes - felelte a lázadók tábornoka. - Viszonzásképp azonban szeretném kölcsönkérni az egyik vészcsúszdáját - mondta Mshira, és felnevetett, amikor Garth arcára kiült az értetlenség. - Egy is elég lesz. Garth a tábornokra nézett, akinek széles, csupafog mosolya majdnem elvakította. - Ezt hogy érti, uram? - Megkérném, hogy bocsássa le, és fújja fel az egyik főajtó vészcsúszdáját. Majd jelzek, mikor engedje le. Ha ezt megteszi, megengedjük, hogy felszálljon. Ez az egész egyre bizarrabb lesz, gondolta Garth. - Tudja, van itt egy folyó - mondta Mshira -, és ezek a nagy felfújható csúszdák nagyszerű gumicsónakként szolgálnak. Az ellenfeleink nem is számítanának rá, hogy ezen a módon akarunk megszökni. - Ó, értem - mondta Garth, és a szájához emelte a rádiót, majd lenyomta a gombot. - Phil, a következőről lenne szó: ha megteszünk egy szívességet a tábornoknak, akkor elenged minket, de addig nem szállhatunk fel. - Garth elmagyarázta, mit kért Mshira a vészcsúszdával kapcsolatban, és - 121 -

bár teljes ellenállást várt a kapitánytól, Knight azonnal beleegyezett. - Már ki is adtam az utasítást erősítette meg Phil. - Phil, még valami! Le kéne ellenőrizni a teljesítményadatokat, hogy fel tudunk-e szállni egy ilyen rövid kifutóról! - Már ellenőriztem - felelte Phil. - Éppen hogy csak, de azért belefér. S ha visszaért ide, szeretném, ha aláírná a karbantartási naplót! A maga neve legyen rajta, elvégre ez a maga ötlete volt! Garth ügyet sem vetett a célzásra, és intett a tábornoknak, hogy menjen a gép bal oldalához. Látta, hogy fent kinyílik a bal egyes ajtó, és hatalmas mennyiségű műanyag és gumi löki ki magát, amely szinte azonnal felfújódott és kifeszült, hogy biztonságos menekülő útvonalat biztosítson a hétméteres magasból. - Nagyszerű - mondta Mshira. Ekkor megjelent az ajtóban az egyik stewardess, és meghúzta a kallantyút, amellyel elválasztotta a csúszdát a géptől, majd villámgyorsan visszazárta az ajtót. Három katona megragadta a felfújt csúszdát, és futólépésben elvonszolta a gép mellől, biztonságos távolba az alapjáratban lévő motoroktól. - Most már mehetnek - mondta Mshira. - Remélem, tisztában van vele, hogy a kormányerők egy óriási csapatával állunk szemben, akik onnan, észak felől próbálnak ránk törni, és ha önök bekerülnek a frontvonalba, esetleg már túl késő lesz. - Már itt sem vagyunk! - mondta Garth, és intett a tábornoknak, miközben a szájához emelte a rádiót. - Phil, hall engem? A válasz azonnal érkezett. - Igen. Mi a fene folyik ott lent? - Engedélyt kaptunk a távozásra. Visszajövök a fedélzetre. - Várjon! Szükségem lesz ott kint magára, nehogy letérjek a betonról. Előre kell gurulnom egy-két métert, mielőtt elkezdhetek kanyarodni. Nem vagyok biztos benne, hogy nem futok-e túl a pályán. Garth a 747-es első futóművére nézett, amely épp csak látható volt a dél felől, a reptér bódéinak irányából ide világító higanygőzlámpák fényében. - Értem - mondta a rádióba. - Mind a négy motor be van kapcsolva? - Igen. Garth a gép orrának bal oldalához rohant, elég messzire ahhoz, hogy látni lehessen a pilótafülkéből is. Látta, ahogy Mshira és az emberei visszasietnek a járműveikhez, és meglepően gyorsan távolodnak a kifutó déli vége felé. - Oké, Phil, jöjjön előrébb, épp csak annyira, hogy beinduljon! Van még úgy öt métere, mielőtt el kell kezdenie balra fordulni. A hatalmas motorok gyorsulni kezdtek, majd hirtelen megindult az óriásgép; az első futómű villámgyorsan balra fordult, és a 747-es elkezdett kelet felé kanyarodni. A főkabin első osztályán Brian Logan hallotta, ahogy a motorok egyre gyorsulnak, és érezte, hogy megmozdul a 747-es, miközben a padlónál lévő csapóajtónál állt, és a másodpilóta visszatérésére várt. Idegesen nézett körbe, szemével a legénység egy tagját kereste, és végül észrevette az egyik stewardesst. - Hé, mi a fenét művel már megint ez az ember?! A másodpilóta még mindig kint van! A stewardess csak megrázta a fejét. - Én nem tudom. - Hívja azonnal a pilótafülkét! Mondja meg annak a seggfejnek, hogy most rögtön állítsa meg a gépet! A stewardess nem mozdult, és ahogy Brian megfordult, Robert MacNaughtont látta egy-két méterre. - Mi a gond? - kérdezte MacNaughton nyugodt, kimért hangon. - Ez az idióta kapitány kint akarja hagyni a másodpilótát, pontosan úgy, ahogy előre figyelmeztettem! - Értesítette már valaki a kapitányt? - kérdezte MacNaughton, de Brian már el is indult lefelé a kis létrán a kabinból az elektronikai kamrába. Ahogy leért, kétoldalt állványokon kis elektronikus fekete dobozokat látott, majd a szabadba vezető nyitott csapóajtó felé fordult. Brian hallotta a felette, a kabinban beszélgetők hangját, miközben letérdelt, és az egyik állványba megkapaszkodva kidugta a fejét a csapóajtón, hogy megnézze, mi a helyzet. Először sehol sem látta a másodpilótát, de ahogy már szinte fejjel lefelé, derékig kiha- 122 -

jolva tekergette a nyakát minden irányba, végre megpillantotta Garth Abbottot, amint elfut a gép orra mellett balra, és szemmel láthatóan igyekszik utolérni a gépet. Brian kinyújtotta a karját, és hevesen integetett, megpróbálva túlordítani a gépek fülsiketítő visítását, hogy a másodpilóta szálljon be, de Garth nem hallotta. Amikor lejött az elektronikai kamrába, Brian észrevett egy rádiót az egyik állványra akasztva. Ugyanolyan volt, mint az, amelyiket korábban használt, amikor a pilótafülkével beszélt. Visszahúzódzkodott a csapóajtóból, felkapta a készüléket, és miután az oldalán megtalálta a pilótafülke kétjegyű kódját, azonnal benyomkodta a gombokat. - Mi az? - szólt bele egy dühös férfihang. - Állítsa meg ezt a rohadt gépet! - ordította Brian. - Ki a fene maga? - Dr. Logan, maga rohadék! Tudom, hogy itt akarja hagyni a másodpilótát! - Ez nem igaz, ebben a pillanatban beszélek vele a rádión! Azonnal hagyja szabadon ezt a vonalat! - mondta Phil Knight. - Hagyjon neki elég időt, hogy beszállhasson, megértette?! Válasz nem érkezett, de Brian hallotta, hogy hirtelen lassítanak a motorok, majd ebben a pillanatban pattogó hangok ütötték meg a fülét a nyitott csapóajtón keresztül. Úgy ötven méterre a Boeing bal oldalától Garth a szája előtt tartott rádióval figyelte, amint az első futómű biztonságos távolban marad a pálya szélétől. - Még... még... jó lesz, el fog férni - mondta a rádióba, miközben hátrafelé szaladt, hogy lépést tartson a Boeinggel, amíg az befejezte a fordulást. Garth látta, hogy az első futómű visszaáll egyenesbe, ám ekkor a koncentrációját kézifegyverek ropogása zavarta meg. A lövések zaja a háta mögül jött, a kifutó északi végéből. Garth épp megfordult, hogy észak felé nézzen, amikor felhangzott a választűz az ellenkező irányból. Úristen! Két tűz közé szorultunk! Fegyverek villanását látta mindkét irányból, és nagyon is közel fütyültek el a golyók, így minden további tétovázással felhagyott. Rohanni kezdett a csapóajtó felé, miközben a rádióba ordított. - Ezek itt lőnek! Azonnal induljunk! - Túl erős a nyugati szél ehhez a kifutóhoz - mondta a kapitány, bár Garth alig hallotta a hangját a fegyverek ropogásától, ahogy a füléhez szorította a rádiót, miközben eszeveszetten rohant a létra felé. - Túl nehezek vagyunk ahhoz, hogy hátszéllel szálljunk fel - folytatta a kapitány. - El kell gurulnunk a kifutó másik végéig, és onnan felszállni. Garth már csak tizenöt méterre volt a létrától, amikor megint a szájához emelte a rádiót, és zihálva préselte ki magából a szavakat. - Phil... Mennünk kell! Teljes gáz... amint... felértem! - Garth elérte a létra alsó fokát, és válaszra sem várva, feldobta a rádiót a csapóajtón keresztül.

Tizenöt méter magasban a földtől, Phil Knight kezében a rádióval ült, és lenyomta a gombot. - Értettem, tehát felért. Akkor indulás! - Phil teljesen előrenyomta a négy gázkart, miközben az agya pánikszerűen kutatta a választ a kérdésre, hogy a tábornok, akivel eddig olyan sikeresen folytatták a tárgyalásokat, hogyan engedhette meg, hogy megint tűz alá vegyék a repülőt. Ennek az egésznek nem volt semmi értelme.

Garth éppen csak fellépett a létra legalsó fokára, és kezdett volna felmászni, amikor hirtelen éles fájdalom hasított a bal lábába, amely összecsuklott alatta, és egyensúlyát vesztve, egy kézzel tartotta magát csüngve a létrán, miközben tudatában sem volt, hogy egy golyó épp most találta meg a célpontját, és áthasított a bal combján. A teste félig kipördült, és pár másodpercig tehetetlenül lógott a levegőben, miközben a másik kezével is próbálta körülölelni a létrát. Végre sikerült.

- 123 -

Phil érezte, hogy gyorsul a négy motor, és ekkor eszébe jutott, hogy nem engedte ki a kéziféket. Előrehajolt, és a központi konzolon kikapcsolta a szerkezetet, de a hirtelen mozdulatot azonnal meg is bánta, és csak reménykedni tudott, hogy senkit sem döntött le a lábáról a főkabinban, amikor a gép megugrott előre.

Az első futómű mögött függeszkedő Garth Abbott jobb kezét majdnem letépte a létráról a hirtelen lökés, ahogy a Boeing elkezdett előre gyorsulni, és maga után vonszolta a másodpilótát. Az egész bal oldalát kínzó fájdalom járta át, a bal lába teljesen használhatatlan volt, és segítségért kiáltozott. Jobb lábán ugrált a gép után, és bal kézzel próbálta újra elkapni a létra valamelyik fokát, de a repülőgép túl sebesen gyorsult, és Garth kezdte elveszíteni a csatát. Fent az elektronikai kamrában Brian hanyatt esett az egyik állványnak, amikor a fékeket váratlanul kiengedték. Hirtelen valami kapaszkodót keresett, és a keze egy vezetékkötegre kulcsolódott, amit azonmód ki is tépett a fekete dobozból, amikor hátraesett. Brian beütötte a fejét az egyik válaszfalba. Lentről a motorok visítását is túlüvöltő kiáltásra lett figyelmes, ezért előrébb húzódzkodott a csapóajtó széléig, és ahogy lenézett, a másodpilótát látta fél kézzel függeszkedni a létrán. Brian azonnal hasra vetette magát, és bal karját az egyik állvány köré kulcsolva lehajolt, amennyire csak tudott, hogy szabad kezével elkapja a másodpilóta másik kezét. Ugyanebben a pillanatban valami nekipattant a létrának, és Brian döbbenten vette észre, hogy egy puskagolyó volt az. - Kapaszkodjon!!! - kiáltotta Brian, és megkönnyebbülten látta, hogy Garth, miután felnézett, a szabad keze felé nyúl és el is kapta, így legalább annyira fel tudta húzni, hogy Garth lába elérje a legalsó létrafokot. Brian csak ekkor vette észre, hogy a másodpilóta bal lába csupa vér. A golyó valószínűleg egy artériát talált el, gondolta. Olyan gyorsan be kellett húznia a gépbe, ahogy csak tudta.

A pilótafülkében Phil Knight a sebességmérőre pillantott, és látta, hogy már a hatvan csomót is elhagyták. Ha elérjük a nyolcvanat, visszakapcsolok és beletaposok a fékbe, aztán a kifutó végén visszafordulok, és nyomás! - mondta magának. A hibajelző panelen még mindig volt egy lámpa, amely kitartóan küzdött Phil figyelméért, és most, hogy jobban odanézett, látta, hogy az elektronikai kamra csapóajtajának gombja jelez. Abbottnak biztos nem volt még ideje visszazárni, gondolta. De biztos pár másodpercen belül kialszik ez a lámpa is. Hetvenöt, nyolcvan! Phil visszahúzta a karokat, és miután megsaccolta, mekkora távolság lehet még a pálya végéig, teljes erőből a fékre lépett. Brian épp mindkét kezét lenyújtotta, hogy felhúzza Garth Abbottot a csapóajtón keresztül, amikor egy sor fémes, csattanó hang jelezte, hogy a létrát golyózápor érte. Érezte, ahogy a másodpilóta teste megfeszült, majd elernyedt, és rádöbbent, hogy a katonák a másik lábát is eltalálták. A másodpilóta két kézzel, erősen kapaszkodott a létrába, viszont most már mindkét lábát húzta maga után a kifutó betonján, és Brian kénytelen volt belátni, hogy egyedül képtelen lesz felhúzni Garth magatehetetlen testét a csapóajtón keresztül. - Kapaszkodjon erősen!!! - ordította le a másodpilótának, és ellökte magát a nyílástól, majd újra felkapta a rádiót, és egy pillanatra szinte megkönnyebbülést érzett, amikor meghallotta a pilótafülke zajait a másik oldalról. - A másodpilótát meglőtték! - kiáltotta a rádióba. - Azonnal állítsa le ezt a rohadt gépet! A következő pillanatban a Boeing orra majdnem a földbe fúródott, ahogy a kapitány azonnal a fékre taposott, és Brian hallotta, ahogy lassítanak a motorok, a csapóajtón át pedig látta, hogy a beton egyre lassabban szalad alattuk. Lehajította a rádiót, és azonnal megint térdre ereszkedett a csapóajtó mellett, felkészülve rá, hogy amint megállnak, leereszthesse a létrát, és leugorhasson a földre. Lentről talán könnyebben felsegítheti a másodpilótát a gépre, gondolta, de gyorsan kell majd cselekednie. Csak pár másodperce lesz. - Tartson ki! Mindjárt megállunk! - üvöltött lefelé Brian, miközben a zaj egyre csökkent körülöttük. - Eltaláltak! - mondta a másodpilóta majdnem egy oktávval a normális hangszíne fölött. - 124 -

Brian Logan felnézett a kabinajtó felé, ahol több arcot is látott lekukucskálni az elektronikai kamrába. Elkezdett segítségért kiáltani nekik, hogy jöjjön le még valaki közülük, de odalent újabb golyózápor zaja ropogott fel, és érezte, hogy a létra meginog. Brian lenézett, és döbbenten látta, hogy Garth Abbott eltűnt. Hátrébb araszolt, és amilyen gyorsan csak tudta, hasra vetette magát, hogy kidughassa a fejét és hátranézhessen. A másodpilótát jó harminc méterrel hátrébb pillantotta meg, a lassító Boeing mögött feküdt a kifutón. Brian figyelte, ahogy vagy egy tucat terepruhás katona rohant a kifutó északi oldala felől a mozdulatlan, magatehetetlen test felé, majd megragadták, és elvonszolták Garth Abbottot. Uramisten! - gondolta Brian, és szinte eszét vesztette a tehetetlenség érzésétől. A 747-es megállt, és kezdett balra fordulni, hogy felkészüljön a felszállásra, és a gép orra keletről először északnak, majd nyugatnak fordult. Brian már épp készült felállni, hogy újra felkapja a rádiót, és beleordítson a kapitánynak, hogy álljon meg, de ekkor még több katona bukkant fel a kifutó északi oldalánál, akik közül többen is kiabáltak, és elkezdtek a létra meg az első futómű felé rohanni. Brian fejjel lefelé félig kilógott a gépből, és a szeme sarkából látta, ahogy a katonák ledobják a másodpilóta sebesült testét a kifutó szélénél, és puskáikkal célba veszik. Ugyanebben a pillanatban az egyik katona, amelyik a létra felé rohant, futás közben megpróbált egyenesen Brian fejére célozni nem egészen tizenöt méterről. Brian azonnal felhúzódzkodott, és megpróbálta behúzni a létrát a gépbe, de az meg sem mozdult. Valamit biztos ki kellene akasztani előbb, döbbent rá, a csapóajtót pedig nem lehetett bezárni, amíg bent nem volt a létra. Brian Logan kiáltozást és futó léptek zaját hallotta egyre közelebbről, ahogy a 747-es lassan nyugat felé fordult, és a motorok megint egyre gyorsabban és hangosabban kezdtek zúgni. Brian kényszerítette magát, hogy nyugodtan és körültekintően szemügyre vegye a létra tetejét. Végre megtalálta a kioldó mechanizmust, éppen akkor, amikor már csak pár méterről hallotta a futó lépések hangját. Megnyomta a kioldó gombot, és amilyen gyorsan csak tudta, elkezdte befelé húzni a létrát, de az egyik katona ekkor felugrott a legalsó fokra, és megint teljes hosszában kihúzta. A katona odadobta a puskáját az egyik társának, és elkezdett felfelé mászni, épp abban a pillanatban, amikor Brian megpillantott egy sárga oxigénpalackot az elektronikai kamrában. A katona már épp behúzta volna magát a csapóajtón keresztül, amikor Brian kioldotta a biztonsági zárat, amely az oxigénpalackot tartotta. Felkapta a sárga tartályt, és akkora lendületet véve, amekkorát csak tudott a szűkös helyen, teljes erővel lesújtott a katona fedetlen fejére. A férfi hangos puffanással zuhant le a létráról. Ekkor a 747-es visító motorokkal megint megindult előre. Újabb két katona ugrott fel a létrára, és elkezdtek felfelé mászni. Mindkettőnél fegyver volt, az egyik a társa feje fölött célzott arra - bárki is legyen -, aki fentről támadott. Brian megint célzott az oxigénpalackkal, és próbálta egyensúlyban tartani magát, miközben a gép gyorsulása majdnem hanyatt lökte. Dühös morgást hallott, majd egy pisztoly jelent meg a csapóajtó résében, melyet az első férfi feje követett. Logan tudta, hogy csak egyetlen esélye lesz arra, hogy megállítsa őket.

Judy Jackson egész idő alatt elfehéredő ujjakkal szorította a kapitány háttámláját, míg Phil hirtelen hozzá nem fordult. - Menjen le oda, és nézze meg, jól be van-e csukva az a csapóajtó! - Milyen csapóajtó? - Az elektronikai kamrában. Menjen már! Judy kijött a pilótafülkéből, és lement a főkabinba. Kényszerítette magát, hogy az utasokra nézzen, miközben átment közöttük, és egyszer csak egy lyukat látott a padlón, amit nem egészen értett. Nem is tudta, hogy itt egy ajtó van! Letérdelt, és megpróbálta kivenni, mi történik odalent a felszerelések erdeje mögött. - Menjen onnan! - utasította az egyik férfi utas. - A doktor lent van. Lement a másodpilóta után. Judy zavarodottan nézett fel, majd vissza a gödörbe, és a válláig behajolt, hogy jobban lásson. - 125 -

A háta mögül, a kabinból épp csak annyi fény szűrődött le, hogy Judy látott egy alakot, amint a nyitott csapóajtó mellett ül, miközben a 747-es hosszú másodpercekig csak fordult balra. A motorok megint felbúgtak, egyre gyorsabban kezdtek pörögni, és ekkor Judy egy fejet látott feltűnni a csapóajtóban, ami csakis a másodpilótáé lehetett, és ugyanebben a pillanatban az ülő férfi egy nehéz, sárga tárgyat lendített meg, majd hihetetlen erővel lesújtott a másik férfi fejére, hogy a reccsenést Judy még három méterrel arrébbról is hallotta. Judy levegőért kapkodott, mikor a támadóban Logant ismerte fel. Minden erejével azért küzdött, hogy kint tartsa a másodpilótát! Judy hallotta, hogy a motorok most már teljes fordulatszámon pörögnek, és érezte, ahogy az óriásmadár megindul előre, és ekkor Logan hirtelen megint lecsapott, újra és újra lesújtott a másodpilóta fejére, közben különböző fémtárgyakat is eltalálva, hogy szikrák szálltak szerteszét, ahogy a fémtartály huzalkötegekhez ért. A doktor másodpercekkel később végül sikerrel járt. Judy látta, ahogy Logan felhúzza a létrát, és lezárja a csapóajtót. Uramisten! - gondolta, miközben visszahúzta a fejét, és azon tűnődött, vajon nem kéne-e lezárnia ezt az ajtót, mielőtt Logan még kimászhatna. Talán, ha sikerülne elég utast rávennie, hogy az ajtóra álljanak, az orvos nem tudna kijönni. Judy talpra ugrott, és hitetlen arckifejezéssel nézett körbe az utasokon, végül tekintete két férfin állapodott meg, akik órákkal ezelőtt dühösen kergették végig az egész gépen a pilótafülkéig. - Az az orvos... épp most ütötte ki a másodpilótát a gépből! Azt hiszem, megölte! - Micsoda?! - kérdezte az egyik férfi, aki nem akart hinni a fülének. - Ott lent - mondta Judy elkerekedett szemmel, nagyokat nyelve, és érezte, hogy alig kap levegőt. - Láttam... láttam, ahogy fejbe verte a másodpilótát, amikor az vissza akart mászni a gépre! Jöjjenek, kérem! Gyorsan! Segítsenek becsukni ezt a csapóajtót, és álljanak rá, hogy ne jöhessen vissza! - Mi, hogy zárjuk be oda azt az embert?! Na, azt már nem! - tiltakozott az egyikük. Judy térdre ereszkedett, és saját maga látott neki, hogy bezárja a csapóajtót, amikor az egyik férfi elrántotta onnan. - Ide figyeljen! Hagyja békén, de azonnal! Judy megfordult, hogy a férfira nézzen, és már épp kezdett volna tiltakozni, de a küzdőkedvét hirtelen döbbenet és pánik váltotta fel, ezért talpra ugrott, és elindult a legközelebbi konyhafülke felé, hogy találjon egy fedélzeti telefont. A keze remegett a készüléken, miközben a repülő egyre nagyobb sebességre gyorsított, ami nekipasszírozta a pult szélének. - Mi folyik itt, Judy? - kérdezte Cindy, aki szintén nehezen vette a levegőt: csak ült a szomszédos személyzeti ülésen, és túlságosan rázkódott ahhoz, hogy bekapcsolja a biztonsági övét. - Itt hagyjuk... a másodpilótát - felelte Judy szinte transzban. - Azt hiszem, a doktor megölte. Mögöttük, a turistaosztályon azok az utasok, akik még mindig ácsorogtak a gyors átgurulást követően a kifutó egyik végétől a másikig, most hirtelen igyekeztek megkapaszkodni, amibe csak tudtak, és próbáltak minél előbb visszajutni a helyükre, miközben Mary, az egyik stewardess a hátsó konyhafülkében állva, felkapta a hangosbeszélő mikrofonját. - Mindenkit megkérnénk, hogy üljön le! Maradjanak ülve, kérem! Felszállunk! Mindenki maradjon ülve a helyén!

H

úsz csomó, gondolta Phil, ahogy átnézte a műszereket a pilótafülkében, majd lenézett az előtte elnyúló kifutóra, mely most a 747-es óriási teljesítményű lámpáinak fényében fürdött. Phil bármelyik pillanatban attól tartott, hogy golyók fognak átrepülni a pilótafülkén. A reflektorfény szélén balra valami mozgást látott, és ahogy lenézett, hirtelen nem értette, miért fekszik valaki fehér ingben a kifutó szélén valamiben, ami innen leginkább egy vértócsára hasonlított. Túl sok megdöbbentő élményt kellett ma már megemésztenie, és ez is egy újabb égbekiáltó látvány volt, amit egyszerűen nem értett, de a szeme ösztönösen visszaugrott a véres alakra, és a kép újabb részletei jutottak el az agyáig, miközben a 747-es elhúzott a csendélet mellett. A földön fekvő férfi ingén váll-lapok voltak, és ahogy Phil hirtelen rádöbbent a valóságra, egyszerre a szíve is majdnem megállt. Te jóságos úristen! Ez Abbott!!! - 126 -

Phil agya azonnal ösztönösen tagadással védekezett. Nem, az nem lehet! Az előbb a fedélzetről hívott a rádión! Az ablaküveghez szorította az arcát, hogy hátha lát még ott másvalakit is, de ekkor a betonon fekvő alak segítségkérőn felemelte a kezét, épp abban a pillanatban, amikor a Boeing lámpáinak fénye lesiklott róla, és a kép csak rémálomszerű látomás maradt a távolodó repülő nyomában. A gép most már negyven csomóra gyorsult, és Phil katonákat meg dzsipeket látott a kifutó mindkét oldalán, de a gépre egyetlen golyót sem lőttek a jelek szerint. A másodperc törtrésze alatt kellett döntenie: lekapcsolja mind a négy motort és megáll, vagy folytatja a megkezdett felszállást. Phil teljes erőből taposta a kormánypedálokat, hogy a hatalmas gépet a kifutó közepén tartsa, miközben kezét készenlétben a gázkaron tartotta, és a sebesség minden tizedmásodperccel egyre csak nőtt. Félig visszahúzta a kart, hogy fokozatosan leállítsa a motort, de a hirtelen sebességcsökkenés elég kijózanítóan hatott rá ahhoz, hogy megint teljes erővel előre nyomja a gázkart. Itt hagyja az első tisztjét! Az első tiszt megsérült, vérzett, és a kifutó betonján feküdt. De hogyan lehetséges ez? Hiszen jelentette, hogy felért a gépre, nem? A gondolatok szélsebesen cikáztak Phil agyában, miközben a gép sebessége már elérte a nyolcvan csomót, de nem volt itt a másodpilóta, hogy bemondja, „nyolcvan csomó”. Legális ez egyáltalán? A másodpilóta ott feküdt a kifutón, egy vértócsában. De miért??? Phil megint érezte, ahogy az agya üzenetet küld a kezének, és utasítja, hogy állítsa le a gépet, de ekkor már tisztán látszott a kifutó vége, ezért Phil ellenállt a kísértésnek, azonnal megmagyarázva magának, hogy már nincs elég hely megállni. Vagy van? Nem tudhatta biztosan, de nem kockáztathatta meg. A döntésképtelenség szinte elemésztette. Nem tudta, hogy mit tegyen, ezért inkább folytatta, amit elkezdett. Phil Knight továbbra is figyelte a sebességmérőt, mely már a százhúsz csomót is elhagyta. Szoros mérkőzés lesz, és csak az utolsó pillanatban fog eldőlni, hogy a repülési sebességet érik-e el előbb, vagy a kifutópálya végét. A sebesség most már százharmincöt csomó felett volt. Száznegyvenöt kellett, hogy felszállhasson, és egy pár másodperc, hogy annyira felemelhesse a gép orrát, hogy a szárnyak elég felhajtóerőt tudjanak termelni ahhoz, hogy a gép felemelkedhessen. Itt nem voltak piros jelzőfények, mint általában a kifutók végén, és oldalt sem voltak jelzések, hogy mennyi van még a pálya végéig. Semmi, csak a sötét mélység terült előttük. Még százharmincnál is úgy tűnt, mintha a 747-es alig mozogna: tizenöt méter magasból, a pilótafülkéből a betonra pillantva, a szárnyak kis lámpáinak fényében az embernek olyan érzése volt, mintha csigalassan vánszorognának. Száznegyven! A leszállólámpák fényében most már egyértelmű volt, hogy a pálya végét látja, méghozzá nem egészen ezerlábnyira. Nem volt több vesztegetni való idő. Phil egy határozott mozdulattal maga felé húzta a botkormányt, és érezte, ahogy az orr szinte elrugaszkodik a földtől, a fedélzetszög pedig több mint tizenöt fokkal emelkedik, miközben egy sor fa tűnt el a gép orra alatt. Érezte, amint a gép megremeg, ahogy a futómű elrugaszkodik a talajtól, és egyre csak húzta maga felé a botkormányt, miközben a repülő fedélzetének szöge másodpercről másodpercre emelkedett. A fák csúcsa most már a gép hasa alatt volt, és több mint százhetven mérföld per órás sebességgel húztak el fölöttük, ahogy a Boeing egyre magasabbra kapaszkodott. Lehet, hogy csak képzelte, de Phil mintha kis felvillanó fényeket látott volna jobbra, és attól tartott, ezek puskalövések fényei, amiket az ő gépére céloztak. Futómű! Phil villámgyorsan áthajolt a központi konzol előtt, és felhúzta a futómű karját. Figyelte a kijelzőn, ahogy a hatalmas ajtók ötven méterrel a pilótafülke mögött kinyílnak, és érezte, ahogy a gép megremeg, amikor a hatalmas futómű kerekei elkezdenek oldalvást behúzódni. Hirtelen egy váratlan rázkódás moraja töltötte be a pilótafülkét, és Phil hátán azonnal végigfutott a hideg, amikor lelki szemei előtt megjelent a falombokat végigszántó futómű, ami kiengedett állapotban beragadt. De ebben a pillanatban a zöld kis lámpák azt jelezték, hogy a futómű rendben megérkezett a helyére, és ez újra reménnyel töltötte el Philt: akárminek is ütköztek neki, az nem tett kárt a gépben. Pillantása a magasságmérő radarra siklott, amiről leolvashatta a felszín feletti abszolút magasságot. - 127 -

Ötven. Száz láb. Százötven láb. Újból többször is megszólalt a fedélzeti telefon, de Phil nem törődött vele, inkább arra koncentrált, hogy a 747-es folyamatosan emelkedjen, miközben elkezdte bevonni a fékszárnyakat. A szíve majd' kiugrott a helyéből, és érezte, hogy hirtelen iszonyatosan megfájdult a feje, miközben mintha valaki folyamatosan üvöltött volna a fejében. Megcsináltuk! - gondolta, de ez a pillanatnyi örömmámor szinte azonnal szertefoszlott. A másodpilóta üres helye a jobbján mintha gúnyolta volna, és képtelen volt megszabadulni attól a borzalmas képtől: Garth Abbott, amint a katsinai kifutó betonján fekszik sérülten, és ahogy rettenetes fájdalmában felnéz rá, segítségkérőn felé nyújtja a kezét, amint a kapitánya elmegy mellette, és sorsára hagyja, hogy meghaljon.

Lent a betonon feküdve, Garth Abbott igyekezett eszméleténél maradni, és magában próbált megbirkózni a repülője képével, amint eltűnik a sötétségben. Garth alig volt magánál, nagyon legyengült a vérveszteségtől, és egyre erőtlenebbül küzdött a kimondhatatlan fájdalom ellen, amikor hirtelen futó lépteket hallott. Sikerült kinyitnia a szemét, és a reptér gyér lámpáinak fényében néhány alakot látott közeledni. Ez azonban túlságosan megerőltető feladat volt, ezért újra becsukta a szemét, és mielőtt elveszítette volna az eszméletét, utolsó gondolata még egy kétségbeesett, megválaszolhatatlan kérdés volt Miért?! Ezek után a közelben hirtelen felhangzó fegyverropogás zaja már épp annyira nem jutott el a tudatáig, mint a tény, hogy egy bakancs gördíti a másik oldalára, hogy kiderüljön, életben van-e még.

Harmincegyedik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 21 óra 14 perc (helyi idő)

Brian Logan a felszálló

747-es elektronikai kamrájának félhomályában ült levegő után kapkodva, szinte sokkos állapotban. A tudatáig csak lassan jutott el, amit hallott és érzett: felszálltak, és pár pillanattal ezelőtt ijesztő robaj hallatszott, majd az egész helyiség megrázkódott, amikor a súlyos első futóművet bevonták a helyére, nem messze attól a ponttól, ahol ő ült. A harag úgy nőtt benne, mint egy rákos daganat, a másodpilóta elvesztése miatti fájdalmát csak felerősítette a Meridian iránti gyűlölete, valamint a mély, egyre növekvő gyanúja a kapitánnyal szemben, akiről csak ő tudta egyedül, hogy szándékosan hagyta sorsára az első tisztjét. Még mindig maga előtt látta a másodpilóta arcát. Mi is volt a neve? Brian majdnem dührohamot kapott, hogy nem tudott azonnal visszaemlékezni. Az lenne a minimum, hogy legalább a fickó keresztneve eszébe jusson! Garth. Igen, Garthnak hívták. Eszébe jutott, hogyan próbálta figyelmeztetni Gartht, hogy a kapitány meg akar szabadulni tőle. És igazam lett! Brian érezte, hogy a történet sántít egy kicsit, de elhessegette a gondolatot. Végtére is, a saját szemével látta, mit tett a kapitány, nem? Pedig hallotta, amit mondtam. A telefonon szóltam neki, hogy a másodpilóta súlyosan megsebesült, és állítsa meg a gépet, és ő azonnal rá is lépett a fékre. Tudta! És mégis felszállt! Brian megrázta a fejét, hogy elűzze a fáradtságot, a zavarodottságot és a döbbenetet. Tisztában volt vele, hogy valahol mélyen legbelül a mostani valóság és ami Daphnéval történt, vészesen összemosódik, de agyilag túl fáradt volt, hogy ellenálljon a haragnak, ami gyorsan úrrá lett rajta. A másodpilóta képe, aki ott feküdt valahol a kifutópálya betonján, nem hagyta nyugodni, és a képhez társuló fájdalom, bűntudat és tehetetlenség érzése lerombolta még a maradék kis ellenállását is, ahogy a másodpilóta a felesége és a kisfia alteregójává lényegült át. A Meridian szorongató markában tulajdonképpen mindannyian eggyé és ugyanazzá a személlyé váltak. Akár Daphne és a fia is lehetne, aki most ott fekszik a betonon és elvérzik, mert magára hagyta egy újabb gyilkos Meridiankapitány. És megint csak elorozták tőle az esélyt, hogy megmenthesse őket. - 128 -

Brian kihúzta magát ültében, és tudatosan a jelenre összpontosított. Ez még mindig egy nagyon is valós és veszélyes helyzet volt, ő pedig itt ült egy óriásgép gyomrában, amely tele volt olyan utasokkal, akiknek veszélyben forgott az élete. Túl késő, Garthon már nem segíthet, mint ahogy Daphnén sem tudott, de pontosan ugyanolyan érdektelen kapitány irányította ezt a gépet is, és még mindig volt rá némi esély, hogy Brian tegyen valamit. Azoknak az embereknek a feje fölött a kabinban meg kellett tudniuk, hogy mi történt - hogy mi történik. Brian felguggolt, és a főkabinba vezető csapóajtó felé nézve azon tűnődött, mitévő legyen. Valahogy el kellene távolítaniuk a kapitányt a fülkéből, de vajon ki más vezethetné a gépet most, hogy a pilóta ilyen hatásosan megszabadult az első tisztjétől? Biztos vannak még pilóták a gépen. Valahogy meg kell találni őket, méghozzá gyorsan. De miért akarna egy kapitány megszabadulni a másodpilótájától? - morfondírozott Brian. Addig nem fogja megérteni ezt az egészet, amíg nem sikerül kiderítenie, mi vezérli a kapitányt. Nyilvánvaló, hogy a Meridian csupa gyűlölködő, érzéketlen pilótát nevelt, de ezt a mostanit vajon mi vezérelte arra, hogy egy háborús övezetben szálljon le, aztán pedig megölesse a másodpilótát? Miért történt mindez? Brian orvosi tanulmányai legmélyéről egy válaszféle kezdett körvonalazódni. Nem volt ugyan képzett pszichiáter, de bizonyos elemi pszichológiai tanulmányokat neki is kellett folytatnia annak idején, és most hirtelen eszébe jutott több olyan figyelmeztető jel is, ami korábban elkerülte a figyelmét. Visszaemlékezett két borzalmas légikatasztrófára, aminek a híre annak idején az egész világot bejárta. Az egyikben egy öngyilkos egyiptomi pilóta szerepelt, akinek a Boeing 767-ese New Yorktól nem messze zuhant le, a másik hír pedig egy, a jelek szerint zavarodott szingapúri pilótáról szólt, akinek a 737-esét valahol Malajzia felett érte a szerencsétlenség. Mi van, ha magát akarja megölni? Uramisten, egész biztosan erről van szó! Öngyilkosságra készül, és minket is magával akar vinni... különben mi mással magyarázható minden, amit művel?! Brian egyre bizonyosabban érezte, hogy az öngyilkossági hajlam az egyetlen logikus magyarázat a kapitány bizarr cselekedeteire. Azt hiszem, én vagyok a gépen az egyetlen ember, aki átlátja, hogy mi is folyik itt valójában, és az egyetlen, aki szemtanúja volt a gyilkos hajlam egyértelmű bizonyítékának. A felismerés hirtelen kijózanította. Én vagyok itt az egyetlen, aki tudja, mekkora veszélyben vagyunk mindannyian! Ez nem maradhat így, valamit tennie kell. Meg kell találnia a módját, hogy valamiképpen átvegyék az irányítást ettől a kapitánytól, mielőtt még valamennyiüket megöli. Brian felállt, és az oxigénpalackra meg az elszakadt vezetékekre pillantott, amelyek akkor rongálódtak meg, amikor megpróbálta visszaverni a támadó katonákat. Ingatag lábon a kis létrához sietett, amely a főkabinba vezetett, és miután átmászott a csapóajtón, meglepetten látta az ismerős arcokat maga körül: itt állt majdnem mindenki, aki korábban követte. Aggódva és kíváncsian tömörültek köré, és mindenki azt kérdezte, mi történt, és hová lett a másodpilóta. - A kapitány ott hagyta a kifutón meghalni - mondta Brian, és váratlanul könnyek kezdtek végigfolyni az arcán, miközben összeszorított fogakkal igyekezett úrrá lenni önmagán. Több kéz is lenyúlt, hogy segítsen felhúzni őt, de mindet lerázta magáról, és jobb kezét felemelve az emberek felé fordult, hogy elejét vegye a további kérdéseknek. - Óriási bajban vagyunk - mondta. - A kapitány öngyilkosságot akar elkövetni. A kérdések zápora egy pillanatra abbamaradt, ahogy a körülötte álló nők és férfiak megpróbálták megemészteni, amit Brian az imént mondott. - Elnézést, hogy mondta? - kérdezte az egyikük. - A kapitány öngyilkos akar lenni. Először én sem értettem, de ez az egyetlen logikus magyarázat mindarra, ami itt történik. A csoport tagjai gyorsan, aggódó pillantásokkal összenéztek, mialatt Brian elmesélte nekik, hogyan csúszott ki a kezei közül a másodpilóta, hogyan értesítette a pilótafülkét, és hogyan utasította vissza a kapitány, hogy megszakítsa a felszállást. A körülötte állók arcából kiszaladt a vér, és Brian hirtelen reménykedni kezdett, hogy ezek az emberek belátják majd, hogy igaznak kell lennie annak, amit mond. Még így is rengetegen lesznek, akiket meg kell győznie. - 129 -

- Sürgősen ki kell derítenünk, hogy vannak-e köztünk olyanok, akik el tudnák vezetni ezt a gépet - mondta Brian. Az English Petroleum elnöke is ott állt kicsit távolabb, és feszülten figyelt. Most előrébb lépett. - Tehát ön egész biztos abban, doktor úr, hogy a kapitány tudta, a másodpilóta megsebesült? Robert MacNaughton látta, hogy Brian szemében felismerés gyúl, majd az orvos hevesen bólogatni kezdett. - Tudta! Az a szemét pontosan tudta. A telefonon át megmondtam neki, hogy Garth súlyosan megsebesült, hogy meglőtték, hogy meg kell állítania a gépet, és ő erre meg is állt. Nem érezték, hogy a fékre taposott, mielőtt megfordult volna? MacNaughton komolyan bólintott, és még jó páran így tettek. - Na, pontosan abban a pillanatban lépett a fékre, amikor elmondtam neki, hogy mi történt. De azután az a rohadék csak megfordult és felszállt, a szerencsétlent pedig ott hagyta lent, hogy elvérezzen és meghaljon! - Uram teremtőm! - mondta MacNaughton. - Olyan súlyos volt a sérülése? - Ha valakinek többször is a lábába lőnek puskával, és valószínűleg egy artériáját is szétroncsolják, akkor az illető gyorsan el fog vérezni, hacsak nem kap azonnal orvosi segítséget. Én megmenthettem volna, de... - Amint kimondta e szavakat, éles fájdalom hasított Brianbe, hogy majdnem felszisszent, és igyekezett úrrá lenni a légszomján, amely már vészesen közel állt a fuldokláshoz. Ekkor az a csinos, filigrán nő, aki korábban tartalékos stewardessként mutatkozott be neki, Brian karjára tette a kezét, és szemével a férfi tekintetét fürkészte. - Miből gondolja, hogy a kapitány öngyilkosságot akar elkövetni - kérdezte Janie Bretsen. Brian visszanézett rá. - A másodpilóta sok mindent elmesélt nekem, mi folyik a pilótafülkében, amióta csak elhagytuk Londont. Elkeseredett harc folyt kettejük között. A kapitány egyfolytában a legveszélyesebb helyeken akart leszállni, és most már rájöttem, mindez azért volt, mert meg akart szabadulni a másodpilótától. Ha mindezt összeadjuk, akkor az öngyilkosság... és mindannyiunk megölése... a legvalószínűbb magyarázat. Brian érezte, hogy megint kezd elhatalmasodni rajta a pánik, ahogy körülnézett, és a tekintetekből rádöbbent, hogy még mindig nem értik. - Ez egy igen nagy ugrás a következtetésben, nem gondolja? - kérdezte MacNaughton, miközben Janie Bretsen csak állt mellette, és továbbra is Brian tekintetét fürkészte. Brian gyorsan körülnézett, mintha a katonák, akikkel megküzdött, bármelyik pillanatban felmászhatnának az elektronikai kamrából, és legyűrhetnék őt - legalább olyan hatékonyan, mint ahogy ezeknek az embereknek a kételkedése lehetetlenné tette, hogy megmentse őket. Nem értik! Azt hiszik, megbolondultam! - gondolta Brian. - Nézzék, én nem vagyok pszichiáter - mondta gyorsan. - Természetesen tévedhetek a kapitány motivációját illetően, de ettől a tény, hogy mit csinált, és mit csinál még most is, változatlan marad. Feltételezem, ezt önök is így gondolják. Van egy pilótánk, aki azt tesz, amit akar, és aki a mai nap folyamán már többször is veszélybe sodorta mindannyiunk életét, most pedig ott van fent egyedül, és nincs senki, hogy kontrollálja. Az éjszaka közepén, Afrika kellős közepe felett repülünk, a gépet szitává lőtték, és isten tudja, milyen fontos rendszerek hibásodhattak meg, ezt a vadembert pedig senki sem felügyeli. Azt biztosan tudjuk, hogy szándékosan magára hagyta a másodpilótáját, hogy meghaljon, és én mondom maguknak, sürgősen találnunk kell valakit, aki rajta tarthatná a szemét, amíg földet nem érünk Fokvárosban. Ez ellen van valakinek kifogása? Hála istennek! - gondolta Brian, amikor mindannyian bólogatni kezdtek, a kis stewardess kivételével, aki még mindig szkeptikus volt. - Mit javasol, mit tegyünk? - kérdezte Janie Bretsen nyugodt, meleg hangon, miközben a tekintete bársonyos lézersugárként fúródott Brianbe. - Gondolom... a hangosbeszélőt nem használhatjuk úgy, hogy ő ne hallja, ezért szét kéne szóródnunk, hogy megpróbáljuk kideríteni, van-e még más pilóta is a gépen. - Miért? - kérdezte Janie, és a hangja kicsit keményebben csengett. - Találni akar valakit, aki el tud vezetni egy Cessnát, hogy leváltsa egy Boeing 747-es kapitányát? Szerintem ez még veszélyesebb húzás lenne. Brian Janie Bretsen szemébe nézett, és valahol mélyen rádöbbent, hogy a nő behatol az ő vezetőszerepének színfala mögé, és hogy a többiek kíváncsian figyelik kettejük eszmecseréjét. - 130 -

- Nem - felelte Brian kimérten. - Nem azért, hogy leváltsa a kapitányt, csak hogy rajta tartsa a szemét. Leváltásra csak akkor lesz szükség, ha le akar zuhanni a géppel és velünk együtt. Janie végre bólintott, és Brian érezte, ahogy a megkönnyebbülés kis hulláma végigsöpör rajta.

Amint a gép felemelkedett a betonról, Judy Jackson megszökött az első konyhafülkéből pár perccel azelőtt, hogy Brian visszatért volna az elektronikai kamrából. Az utasok komor, vádló tekintete előtt felsietett a pilótafülkéhez, és átesett a szokásos procedúrán, hogy bebocsátást nyerjen, amit Phil Knight egy gombnyomással megadott neki. Judy becsukta maga mögött az ajtót, és ellenőrizte, hogy minden zár a helyén van-e. - Otthagyta a másodpilótát - mondta, mint aki csak megállapítja a tényt, miközben leült a Phil mögötti ülésre. A kapitány megfordult, hogy lássa Judy arcát a sötétben, akinek a semmibe meredő szemében tükröződött a műszerek apró lámpáinak fénye. Phil bólintott. - Tudom. Azt hittem, a fedélzeten van. Amikor felszálltunk... láttam a pálya szélén. De már nem tudtam megállni. - Tudom - felelte Judy. - Láttam, amikor történt. Phil megint hátrafordult. - Látta, amikor mi történt? - Az az orvos. Logan. Fejbe vágta Gartht egy oxigénpalackkal, amikor vissza akart mászni a gépre. - Micsoda?! Judy a kapitány háta mögül megragadta az ülése fejtámláját, a keze csakúgy remegett. Phil Knight a fejét kapkodta, ahogy hol Judyra, hol a műszerfalra nézett. - Üljön... üljön már át abba a székbe, hogy láthassam! - utasította a nőt. - Mi a fenéről beszélt az előbb? Judy átült a másodpilóta helyére, és elismételte, amit látott. - De miért? - kérdezte Phil. - Nem... nem tudom. - Miért ölne meg egy pilótát? - Mert elmebeteg, kapitány. Ezt próbáltam elmagyarázni maguknak, de se maga, se Garth nem hallgattak rám. Az egésznek a halott feleségéhez van valami köze. Szerintem mindannyiunkat meg akar ölni. Judy látta a döbbenetet Phil Knight arcán, ahogy ismét felé fordult. - Judy, győződjön meg róla, hogy be van-e zárva a pilótafülke ajtaja! Beszélnem kell a céggel. - Bezártam az ajtót. Phil levette a műholdas telefont a helyéről. A kijelző kigyulladt ugyan, de hiába próbált tárcsázni, a telefon nem kapcsolt, csak sistergő hangot hallott a kagylóban. - Az istenit! - Mi az? - kérdezte Judy remegő hangon. Phil úgy nézett rá, mintha Judy lenne minden idegességének az okozója. - A műholdas telefonunknak annyi. E nélkül pedig nem tudom felhívni a diszpécsert. - És most mit fogunk csinálni? - kérdezte Judy, és reszkető hangját alig lehetett hallani a légcsavarszél zajától. - Az utasok vele vannak. Phil tekintete átsiklott a kijelzőkön, hogy megbizonyosodjon róla, a gép még mindig emelkedik. Végre az összes „ajtó nyitva” jelzés kialudt, és meglepő módon még a négyes motor is hibátlanul működött, de az események teljesen összekuszálták Philt, hogy szinte gondolkozni sem tudott. Ha hinni lehet Judynak, egy gyilkos őrült van a gépen, aki fejbe vágta és kilökte a másodpilótáját a repülőből, és ő most itt van egyedül, mint az egyetlen pilóta. Szerencsére az ajtó legalább már az újabb fejlesztésű biztonsági zárakkal van felszerelve. Viszont, ha ez sem lenne elég, Philnek még egy fegyvere sincs, hogy megvédje magát. Hogyan fogom megmagyarázni, hogy hagyhattam Abbottot hátra? A kérdés kígyóként támadt rá, a kusza gondolatok egyik sötét üregéből. Phil egy pillanatra lehunyta a szemét és koncentrált, hogy a kérdés eltűnjön. Ezzel majd később foglalkozik. - 131 -

A gondolat, hogy egy utas megtámadta Garth Abbottot, és kilökte a gépből, túl bizarr volt ahhoz, hogy igaz legyen. Vajon hihet Judy Jackson beszámolójának? Viszont tény, hogy ő maga is látta a másodpilótát a felszállópálya szélén feküdni. Ugyanakkor mire vélje, hogy Abbott saját maga jelentette, hogy visszaért a repülőre? A saját fülemmel hallottam, amikor mondta! - emlékezett vissza Phil. Abbott visszajött a fedélzetre, de valahogy mégiscsak a kifutó betonján kötött ki, és emiatt kénytelen volt hinni Judy szavainak. És nem maga Judy látta, hogy Logan lement az elektronikai kamrába? Mi másért ment volna le oda, ha nem azért, hogy megtámadja a másodpilótát? Ez egy agyrém! - gondolta, majd az üzemanyag-kijelzőre pillantott, és gyorsan elvégzett pár számítást a távolságot, időt és üzemanyag-fogyasztást illetően. Rádöbbent, hogy most már annak is fennáll a veszélye, hogy esetleg kifogy az üzemanyag, mielőtt Fokvárosba érnek. A széljáráson fog múlni, hogy biztonságban megérkeznek-e. Ha tovább folytatják az utat dél felé, és kifogy az üzemanyag, hol tud majd leszállni? Az biztos, hogy Európához még mindig közelebb voltak, mint Fokvároshoz. Talán vissza kéne fordulnom - gondolta Phil. Aztán eszébe jutottak a nigériai légiirányítók. A rádió még mindig az ő frekvenciájukra volt állítva, de eddig még nem beszélt velük, és zavarba ejtette a felismerés. Már ki tudja, mióta repült a nigériai légtérben, és még csak engedélyt sem kért, sőt egy alapvető bejelentkezést sem eresztett meg. Ostoba lépés! - feddte meg magát. Felkapta a rádiót, és többször is próbálta hívni a légiirányítást, de senki nem válaszolt. Átállította a készüléket egy másik frekvenciára, és újra próbálkozott, de megint nem történt semmi. A jelek szerint nem működött a rádió sem. És most mi lesz? - kérdezte Phil önmagától. - Mi a baj? - érdeklődött Judy. - A rádiónk is bekrepált! Senkivel sem tudok beszélni! - Phil érezte, hogy remeg a keze egy kicsit a botkormányon. Tudta, hogy kezd elhatalmasodni rajta a pánik, és azt is, hogy sürgősen le kell nyugodnia. - És most... mit fogunk csinálni, kapitány? - tette fel újra a kérdést Judy. - Ezt már az előbb is kérdezte! - csattant fel Phil, épp amikor megszólalt a fedélzeti telefon. Phil érezte, hogy kezdenek összecsapni a hullámok a feje fölött, az események maguk alá gyűrik, és megint olyan helyzetbe kényszerítik, ahol döntést kell hoznia. Phil felkapta a fedélzeti telefont és a füléhez szorította. Mindenkinek a hangjára számított, csak Brian Loganére nem. - A kapitány beszél? - kérdezte Logan halk, fenyegető hangon. Hallatszott, hogy nehezen veszi a levegőt. - Igen. Maga kicsoda? - Tudja azt maga nagyon jól, maga gyilkos! És azt is nagyon jól tudja, hogy mit művelt! A feszült csend hosszú másodpercekig tartott, mire Phil végre meg tudott szólalni. - Miről beszél? Mit akar, doktor? - Otthagyta a másodpilótát meghalni! Kétszer meglőtték. Mondtam magának, hogy álljon meg, hogy kimehessek érte és felsegíthessem a gépre, és tudom, hogy hallott engem, de csak ment tovább, mintha mi se történt volna! - Fogalmam sincs, mit hablatyol itt össze, Logan, de épp elég szemtanúja volt annak, amit maga tett ahhoz, hogy villamosszékben végezze! Senki sem lőtt Abbottra! Maga vágta fejbe egy oxigénpalackkal, és ezért halálra fogják ítélni, hallja? A vonal túlsó végén megint pár másodpercig csend volt. - Maga tényleg őrült... - mondta végül Logan. - Én a katonákat próbáltam távol tartani a géptől! Katonákat vágtam fejbe, seggfej! - Akkor hol van a másodpilótám? - Ahol otthagyta! Ide hallgasson! Én nem tudom, mi baja van magának, de háromszáz utas van itt lent, akik ettől a pillanattól kezdve átveszik a gép irányítását, és maga, rohadt szemét, pontosan azt fogja tenni, amit mi mondunk magának, és Fokvárosig már nem lesz több megállás, sem több hazugság, és semmi trükk! - Vagy különben mi lesz? Hozza az oxigénpalackot, és fejbe vágja a teljes legénységemet, aztán feljön ide, és maga vezeti el a gépet? - Csak vigye ezt a repülőt Fokvárosba, amilyen gyorsan csak tudja! Világos? - 132 -

- Amúgy is Fokváros felé repülünk! Maga csak... üljön le a helyére, és hagyja békén az embereimet! - Mindannyiunkat meg akar ölni, kapitány? Öngyilkosságot tervez? - Micsoda?! Brian Logan megismételte a kérdést, és félreértette a pilótafülkére telepedő csendet. - Eszem ágában sincs öngyilkos lenni, az isten szerelmére! - sikerült végre Philnek kinyögnie. - Azon igyekszem, hogy mindenkit biztonságban tartsak! Gond volt a motorunkkal, ezért le kellett ott szállnunk... - Mostantól mi irányítjuk ezt a gépet - vágott a szavába Logan. - És fel fogunk küldeni oda pár szolgálaton kívüli pilótát, hogy figyeljék magát, és ha megint valamivel próbálkozik, kiráncigáljuk onnan, abból az ülésből, és valaki más fogja elvezetni a gépet! Nincs szükségünk egy ilyen arrogáns kis seggfejre! - Ebbe a pilótafülkébe senki sem fogja betenni a lábát, Logan! - Phil hallotta, ahogy a doktor hangja egyre erősödik, miközben szinte beleköpi a mikrofonba a szavakat, melyek tele voltak méreggel. - Maga csak egy arrogáns kiskirály, igaz, kapitány? Csak ül ott fent, és hagyja, hogy itt lent emberek haljanak meg. Mit érdekli magát? Egy másodpilóta, vagy egy szerencsétlen fickó a turistaosztályon, akinek eltört a bordája, egy kisbaba... magas ívben leszarja az egészet. Csak az érdekli, hogy kinyírja saját magát, a többi élettel nem törődik! Annak a szerencsétlen másodpilótának mindkét lábát szétlőtték, szüksége lett volna a maga segítségére, és erre mit tett? Otthagyta, hogy meghaljon. Valakinek meg kell állítania az ilyen szemét mocskokat, és most van valaki a fedélzeten, aki ezt meg is teszi! A feszültség hatására Phil Knight is megemelte a hangját. - Amire most készül... azt légi kalózkodásnak hívják! Ráadásul megtámadta a másodpilótát, amiért valószínűleg halálra fogják ítélni! - Kit érdekel? - válaszolta Logan. - Belül már úgyis rég halott vagyok, hála magának! - Fegyverem van!!! - kiáltotta félelmében a kapitány, és tudta, hogy a hangja túl hangosan és magasan cseng, de képtelen volt befolyásolni. - Ha megpróbál bejönni a pilótafülke ajtaján, itt helyben lelövöm! - Ezzel Phil lecsapta a hallgatót, mielőtt még Logan válaszolhatott volna. A keze szemmel láthatóan remegett, amikor Judy Jacksonhoz fordult, aki közelről, félelemtől elkerekedett szemmel figyelte a kapitányt. - Tényleg van fegyvere? - kérdezte Judy. Phil megrázta a fejét. - Nincs, de nem akarom, hogy ezt ő is tudja. - Phil gyorsan kapkodta a levegőt, és bármelyik pillanatban várta, hogy az utasok nekiesnek az ajtónak, és megpróbálják betörni. Megint a készülékért nyúlt, és beütötte a hangosbeszélő kódját. Itt a kapitány beszél. Szeretném, ha mindannyian idehallgatnának egy percre! Fokváros felé tartunk, és isteni szerencse folytán még életben vagyunk. Mindenki maradjon ülve a helyén, vagy kénytelen leszek megint leszállni az első repülőtéren, ahol biztonsági emberek vannak! Maradjanak a helyükön! Nem vagyok hajlandó eltűrni egy lázadást a gépemen! És még valami: van lent a kabinban egy vadember, akit jó lesz, ha lenyugtatnak valahogy! A neve Logan. Ne hagyják, hogy rábeszélje magukat, hogy valami butaságot csináljanak! Phil visszatette a hallgatót a helyére, és Judyhoz fordult - Biztos benne, hogy Logan fejbe vágta Abbottot? - A saját szememmel láttam. Egészen biztos vagyok benne. - Rendben. Van ott a hátam mögött egy tűzoltókalapács a falon, Judy. Hozza ide! - Mit akar csinálni vele? - Nekem a gépet kell vezetnem. A kalapács magának kell - mondta Phil. - Nekem? Minek? - Hogy a pilótafülkén kívül tartsa őket. Ha elérnek hozzám, mindannyian meghalunk. - Phil lenézett a központi konzolra, és megpróbált gondolkozni. Valahogy kommunikálnia kellett a külvilággal, tudatni, hogy a gépét eltérítették. Gépeltérítés... mert hiszen erről volt szó, nem? - 133 -

A gépeltérítési kód! Phil a válaszoló radarkészülékre pillantott, a kis rádióra, amely bármelyik légiirányítóközpont radarjával kapcsolatba tudott lépni azáltal, hogy egy rakás azonosító információt küldött vissza. A szerkezet elején most zölden villogott a kis jelzőlámpa, mivel Phil tízezer láb fölé ért. Valakinek „figyelt” a radarja, és a készülék működött, tehát Phil beüthette a gépeltérítés nemzetközi kódját. Akármilyen kezdetlegesek is legyenek az afrikai radarok, az irányítók biztosan észre fogják venni a gépeltérítési kódot odalent. Phil előrehajolva tekergetni kezdte a keresőgombokat, és már épp leadta volna a gépeltérítési jelzést, amikor meggondolta magát, és inkább a rádió-meghibásodás kódját adta meg. Rendben! - gondolta. A gépeltérítést bejelentettem. Most már az egész világ tudni fogja! Tekintete átsiklott az ACARS irányítófejen, azon a távmérő rendszeren, amely folyamatosan műholdas összeköttetésben volt a Meridiannel. A konzolhoz egy kis nyomtató is tartozott, amely néha időjárás-jelentéseket, kapuinformációkat és egyéb üzeneteket köpködött ki magából, valamint volt mellette egy kis billentyűzet is, amin ő tudta begépelni az üzeneteit a cégnek. Talán ez még működik, gondolta Phil. Bekapcsolta a robotpilótát, és közelebb hajolva lassan gépelni kezdte a szavakat, amiket Denvernek feltétlenül látnia kellett. Utaslázadás a fedélzeten. Feldühödött utasok eltérítették a gépet. Abbott első tiszt súlyosan megsérült, a jelek szerint a nigériai felszálláskor kidobta a gépből egy Logan nevű utas, a lázadás vezetője. Megfenyegettek és rám parancsoltak, hogy repüljek tovább Fokvárosba, de titokban meg kell fordulnom és visszamenni Londonba. Fogytán az üzemanyag. Érkezéskor fegyveres közbelépést kérek. A vezető utaskísérő szintén a pilótafülkében van elbarikádozva velem, kezében tűzoltókalapáccsal. Nem tudom, vannak-e fegyvereik, de feltehetőleg erőszakhoz fognak folyamodni. A gépen utazó pilóták azzal fenyegetnek, hogy átveszik az irányítást. Egyik rádió sem működik. Miután végzett a gépeléssel, Phil lenyomott egy billentyűt, és feszülten figyelte a kijelzőt, amíg meg nem jelent a kis embléma, mely megerősítette, hogy az üzenetet továbbították a felettük keringő műholdra. Phil ismét ellenőrizte a műszerfalat, majd kinézett az ablakon. A hold fénye nélkül nem láthatta, mi van a földön, csak néha tűnt fel egy-egy apró afrikai falu tompa derengése. A kapitány felnyúlt, hogy megragadja az irányjelző gömböt, és lassan, fokonként fordítani kezdte, miközben figyelte, ahogy a 747-es alig észrevehetően kezd balra fordulni, letérve a számítógép által megadott irányról Fokváros felé.

Harminckettedik fejezet CIA, Langley, Virginia 15 óra 15 perc (keleti idő)

A gyorsan növekvő CIA-csapat bevonult egy kis tanácskozóterembe, és újra felvette a kapcsolatot a mintegy húsz kilométernyire levő chantillyi NRO-irodával. Chris Marriott, a CIA egyik legkiválóbb elemzője, több mint húszévnyi afrikai tapasztalattal a háta mögött, bekapcsolta a telefonon a hívás-kihangosítást, majd azonosította magát. - Itt pedig Sandra Collings Chantillyből, Chris - válaszolta egy női hang. - Megvannak a legfrissebb felvételek, és egyre furcsábban fest az ügy. Akkor is ezt mondanám, ha egyébként nem tartanánk szemmel az egész afrikai légteret. A 747-es ismét a levegőben van, és a jelek szerint folytatja útját Fokváros felé, de senkivel sem kommunikálnak a rádión, és a cégüknek sem sikerült eddig még elérni őket a műholdas telefonon, úgy szálltak fel, hogy ezt semmilyen irányítóközpont nem hagyta jóvá, majd elkezdték a hétezer hatszázas nemzetközi rádió-meghibásodási kódot csipogtatni. Az utolsó felvételeken Katsinából láttuk azokat a buszokat a reptérhez közeledni. Negyvenhárom perccel később a buszok már dél felé haladnak, vagyis távolodnak a reptértől, és úgy tűnik, emberek ülnek a buszokon. Az ablakokon kilóg egy-két könyök, és a jelek szerint az utasok fehér emberek. Kicsit hátrébb, a reptérnél egy otthagyott vészcsúszdát látunk a kifutó egyik oldalán. - 134 -

- Azt akarja mondani - kérdezte Chris, és végignézett a teremben ülők arcán -, hogy a lázadók talán a vészcsúszdán át leszállították az utasokat, és feltették őket a buszokra? - Igen - felelte Sandra Collings. - Persze, ez még csak kezdeti stádiumban lévő feltételezés, de egyelőre minden jel erre utal. A kérdés viszont, amire eddig nem sikerült választ találnunk, hogy miért szállt fel a repülőgép, ha a fedélzetéről mindenkit túszul ejtettek? Ha igaz a sejtésünk, és a másodpilótát lelőtték, akkor - mivel ezen a gépen csak két pilóta volt - ez azt jelentené, hogy a kapitánynak egyedül kellett felszállnia. A légitársaság megerősítette, hogy a gépen nem voltak kisegítő pilóták, semmilyen váltó-legénység, legalábbis ők nem tudnak róla. A Meridiantól azt is megtudtuk, hogy ez a kapitány nem szívesen vállal kockázatot, bár szerintem elképzelhető, hogy egyszerűen pánikba esett, és minél előbb el akart tűnni onnan! Tehát, amire ki akartam lyukadni: miért hallgat a rádiójuk? Akár a fedélzeten vannak az utasok, akár nem, miért nem próbál a legénység minden lehetséges módon kommunikálni a cégükkel, hogy elmondják, mi történt velük? - Hogy úgy mondjam, egyenes adásban veszik a repülőt? - kérdezte Chris Marriott. - Igen - felelte Sandra. - Különböző szatellitek és más módszerek segítségével összetett felvételen látjuk a gépet, többek között azt is, hogy most egyszeriben érdekes módon mind a négy motor tökéletesen működik. És itt van még az a tény is, hogy szerintünk nem valószínű, hogy fel tudtak volna szállni a katsinai viszonylag rövid kifutóról, ha a gép tele van utasokkal. Több mint háromszáz utas legalább huszonöt tonnát nyom. Összefoglalva, egyre erősebb a gyanúnk, hogy a repülő az utasok nélkül szállt fel, sőt elképzelhető, hogy a legénység nélkül. - A legénység nélkül?! - kérdezte Chris. - Úgy érti, hogy még a pilóták sem voltak a gépen? - Ennek is fennáll a lehetősége. Ne felejtse el, hogy olyan ellenséggel állunk szemben, amelyik könnyen talál valakit, aki el tud vezetni egy 747-est, ha arra lenne szükség. A Világkereskedelmi Központot ért támadások után abban biztos lehet, hogy nem mi képeztük ki az illetőt itt az USA-ban, de nem lehetetlen megfelelő pilótát találni, ha valakinek elég pénze van. - Sandra, tavaly óta elvezetni egy repülőgépet egy terroristaszervezet megbízásából, egyetemes életfogytiglani börtönt vagy halálbüntetést von maga után már a Föld minden civilizált országában - mondta Chris. - Igen, de lehet, hogy a pilótáknak fogalmuk sincs, kinek dolgoznak, és az biztos, hogy valaki vezeti azt a gépet. Nézze, én nem tudom, mindez mit jelent, de figyeljük a buszokat, és a következő műhold úgy nyolc perc múlva ér a terület fölé, akkor majd újabb képeket kapunk. Én most mindenesetre azt mondanám, hogy ha hamarosan azt látjuk, hogy egy sereg ember száll le azokról a buszokról valahol, akkor nagy valószínűséggel egy túszejtési akcióval állunk szemben, amit egy nagyon agyafúrt lázadóvezér irányít. Mshira mindig is arról volt hírhedt, hogy nem ejt foglyokat, és a túszokat azonnal kivégzi, amint megkapta értük a váltságdíjat. - Értem - mondta Chris. - Erről azonnal értesítenünk kell a hadügyet is. Nekik pedig riasztaniuk kell a nigériaiakat, hogy hamarosan egy túszdrámára és égbekiáltóan magas váltságdíjkövetelésre számíthatnak. - Egyetértek - mondta Sandra Collings. - Mi intézzük a telefont, és tíz percen belül magukat is visszahívjuk. Addig pedig van itt még valami, Chris, amiről tudnia kell a Fehér Ház és a Pentagon jelenlegi riadókészültségének fényében. - Hallgatom. - Visszahívtuk a csapatba George Zoffelt. Ismeri? - Nem, azt hiszem, nem. - Ő a világklasszis szakértőnk a trójai falovat illetően. Biztos, ami biztos, értesítettük, hátha európai krízissé fajul a dolog. Amint Chris letette a telefont, az egyik nő megszólalt. - Van logika abban, amit mondott, Chris. Nincsenek utasok, a rádió néma, a másodpilóta pedig halott, ami azt jelenti, hogy nem kell már más, mint egy együttműködő pilóta, és máris adva van egy repülő terroristabomba. - Igen, de egy utasok nélküli felszállás lehet egy túszejtés eredménye? Nekem kicsit erőltetettnek tűnik ez a gondolatmenet. - Nem az eredménye, ez csak a terv része. Ismerem Mshira módszereit - mondta az egyik férfi. - Imád csereüzleteket kötni. Tegyük fel, hogy valamilyen csoport megkeresi őt egy tervvel. Van egy köpönyegforgató pilótájuk, aki valamilyen ürüggyel kényszerleszállást fog végrehajtani - 135 -

Afrika kellős közepén. Ha Mshira emberei vállalják, hogy túszul ejtik az utasokat, és segítenek megtölteni a gépet az adott tömegpusztító fegyverrel, amit éppen használnak, akkor mindkét fél jól jár. Mshira megkapja a túszokat, akikért annyit követelhet, amennyit nem szégyell, a terroristák pedig szert tesznek egy repülőre érvényes járatszámmal, amit repülő bombaként használhatnak, és már meg is van a trójai falovunk. - Igen, igen, de az isten szerelmére, miért tenné Mshira önként a nyakát a hurokba és üzenne hadat Amerikának és az egész világnak azzal, hogy egy terrorista akcióban nyújt segédkezet?! Az az ember egy szép napon Nigéria elnöke akar lenni, és azt szeretné, hogy a világon mindenhol elismerjék, nem pedig, hogy csak második Szaddam Husszeinnek emlegessék! - Álljunk csak meg egy percre, emberek! - mondta Chris. - Ne felejtsük el, hogy ez a gép jelen pillanatban Fokváros felé tart! A riadókészültség pedig, ami miatt ugrásra készen állunk, Európára vonatkozik! - Igen, a gép pillanatnyilag dél felé tart - hangzott a válasz. - Jelen pillanatban még csak egy rejtéllyel állunk szemben. De ha észak felé fordul, megvan a lovunk. A Meridian 6-os járatán 21 óra 25 perc (helyi idő) A vadabbnál vadabb pletykavariációk, miszerint a másodpilótát megölték és a testét vagy kilökték a gépből, vagy csak egyszerűen otthagyták a kifutón, futótűzként terjedt végig a 6-os járat elképedt utasai között. A stewardessek nagy ívben elkerülték Brian Logant és a többi utast körülötte. Mivel Judy Jackson egy szóval sem tájékoztatta a személyzetét arról, amit látott, a stewardessek nem tudták, mit higgyenek. Cindy és Cathy igyekezett minden szót kihallgatni Brian Logan beszámolójából, miután a férfi visszatért az elektronikai kamrából, majd Elle-lel együtt bepréselődtek az első osztály konyhafülkéjébe, hogy felhívják Judy Jacksont a pilótafülkében. - Mit akartok? - kérdezte Judy türelmetlenül. - Hogy mit akarunk?! Mondjuk, egy kis eligazítást, Judy! Mégis mi folyik itt? - A doktor agyonütötte a másodpilótát, és kilökte a gépből, mielőtt felszálltunk volna mondta Judy. - Meg kell akadályoznunk, hogy a kapitányra is rátámadjon. - A doktor?! - Igen. - De... épp most magyarázza ott elöl mindenkinek, hogy a kapitány tette! Mármint, hogy a kapitány hagyta ott a kifutón! - A saját szememmel láttam! - kiáltotta Judy, majd körvonalakban elmesélte, minek volt a szemtanúja. - Judy, a doktor azt mondja, katonákkal küzdött, akik fel akartak mászni a gépre. Szerinte a kapitány öngyilkosságra készül. - Süket duma! Erről szó sincs! Kis ideig csend volt, majd Cindy szólalt meg. - Szóval akkor mi mit csináljunk itt lent, Judy? - Ne engedjétek, hogy megpróbáljon bejutni a pilótafülke ajtaján! Elvileg nem lehet betörni, de a kapitány engem állított ide, hogy egy kalapáccsal védjem az ajtót. Próbáljatok meg keríteni pár férfit, vagy mit tudom én, és fogjátok le a doktort! A szekrényben bilincs is van ott lent. Hívjatok, ha már megbilincseltétek! Hallották, ahogy Judy letette a telefont, és mindhárom stewardess döbbenten hőkölt hátra, majd tanácstalanul néztek össze, hogy most mitévők legyenek. - Jó, tehát akkor most kinek higgyünk? - kérdezte Cindy, megtörve a csendet. Elle csak megrázta a fejét. - Fogalmam sincs.

A konyhafülke függönyén kívül Brian átkutatta a csomagtartót, míg végül talált egy elemes hangosbeszélőt. Kivette a tokjából, és előrement a turistaosztály elejére, ahol felsorakozott körülötte nyolc férfi és két nő. Brian bekapcsolta a készüléket, és a kattanó hangra mindenki azonnal felkapta a fejét. - 136 -

Emberek, itt dr. Brian Logan beszél. Tudom, hogy mindenféléket hallanak arról, mi történt ott hátul, ezért most, hogy is mondjam... tájékoztatni szeretném önöket arról, mi történt és mi történik itt valójában. A legtöbben már tudják, hogy a másodpilótánk leszállás után elhagyta a gépet az orrnál lévő csapóajtón keresztül. Amit viszont nem tudnak, az az, hogy meglőtték, amikor vissza akart jönni a fedélzetre, és a kapitány egyszerűen... otthagyta őt a kifutópályán... otthagyta meghalni. Én lent voltam abban a kamrában, és próbáltam segíteni a másodpilótának, hogy vissza tudjon jönni a gépre. Egyszer felkaptam a telefont, és könyörögtem a kapitánynak, hogy álljon meg, de nem volt hajlandó leállítani a gépet. A kapitány az égvilágon senkire sem hallgat... Nem beszámítható! Egy mániákus gyilkos, de azt nem tudjuk, mi ennek az oka. Önök szintén nem tudják, hogy a másodpilóta, amióta csak elindultunk Londonból, megpróbálta a kapitányon tartani a szemét, ő maga mondta nekem, mielőtt lemászott, hogy a kapitány kérésére indul ellenőrizni ugyanannak a motornak az állítólagos meghibásodását, amelyik miatt egyszer már kényszerleszállást kellett végrehajtanunk, és a kapitány szerint most megint nem működött rendesen. A másodpilótát Garthnak hívták, és mi magára hagytuk, szétlőtt lábbal, hogy elvérezzen... Brian hangja egy pillanatra elcsuklott, és másodpercekig csak állt csukott szemmel, hogy összeszedje magát. Garth a mi oldalunkon állt. Most pedig nincs már senki a pilótafülkében, aki szemmel tarthatná a beszámíthatatlan kapitányt. Nem tudjuk, mit művel, mint ahogy arról sincs fogalmunk, miért tette szándékosan kockára mindannyiunk életét Nigériában. Ugye, tudják, hogy szántszándékkal egy polgárháborús színtér kellős közepén tette le a gépünket? Néhány perce megpróbáltam beszélni vele a fedélzeti telefonon. Megmondtam neki, hogy mindannyian azt követeljük, hogy az eredeti tervnek megfelelően vigyen el minket Fokvárosba, és hogy mostantól vegye úgy, hogy mi irányítunk, de nem tudhatjuk biztosan, bedob-e egy újabb trükköt vagy sem. Egyvalamit viszont biztosan tudok: sürgősen ki kell derítenünk, hogy vannak-e köztünk olyan utasok, akik pilótaképzést kaptak és akik szemmel tarthatnák a kapitányt odafent, hogy ne próbálkozhasson többet semmilyen veszélyes akcióval, mint például azzal, hogy leteszi a gépet még Fokváros előtt, vagy hogy valami más őrültséget kövessen el. Kérem a pilótákat, ha vannak a fedélzeten, hogy jelentkezzenek nálam! Különösen, ha katonai pilóták! Mindannyiunk élete múlik ezen! Mindaddig, amíg csak ez az egy pilóta irányítja a gépet, mindannyiunkkal végezhet egy szempillantás alatt! Két sorral arrébb egy őszes hajú, pulóveres férfi tette fel a kezét. - Ön pilóta, uram? - kérdezte Brian. A férfi megrázta a fejét. - Nem, de ön szerint egy légitársaság kapitánya miért tenné kockára az életünket? Brian mélyen a férfi szemébe nézett. - Emlékszik az EgyptAir-re? A férfi egy pillanatra megdermedt, és sűrűn pislogva, gyorsan bólogatni kezdett, miközben leeresztette a kezét. A pilótafülkében megszólalt a fedélzeti telefon, és Phil felvette. - Igen? - Kapitány? Itt Mary a hátsó konyhafülkéből. A doktor itt van lent, és egy hangosbeszélővel beszédet intéz az utasokhoz. - És mit mond? - Pilótákat akar találni, akik felmehetnének a pilótafülkébe és átvehetnék az irányítást. Azt mondja, maga megölte a másodpilótát. Lori Cunninghammel és Barb Westonnal itt bujkálunk a konyhafülke mögött, és nagyon meg vagyunk ijedve, úgyhogy tudni szeretnénk, most mit csináljunk, és hogy hol a fenében van Judy. Phil egy szó nélkül átadta a hallgatót Judynak, aki vonakodva elvette. - Igen? - szólt bele olyan hangon, mint akinek a gondolatai egész máshol járnak, miközben hallgatta a stewardesset. - Valaki megpróbált bántani titeket? - kérdezte. - Nem, de... most mit csináljunk? Az lehet, hogy most már arra is ki vagyunk képezve, hogy elbánjunk egy öngyilkos gépeltérítővel, de soha senki nem tanította meg nekünk, hogy hogyan vi- 137 -

selkedjünk az utasok fellázadásakor, ezek az emberek pedig szabályosan fellázadtak, Judy! Egyszerűen gyűlölnek minket! Nem tudom pontosan, milyen egy rebellió, de az biztos, hogy azonnal mindennel egyetértenek, amit a doktor mond, és vannak itt még páran, akik szintén bujtogatják a többieket. - Én nem mehetek le - mondta Judy. - Nektek kell elintézni. - Aha... de véletlenül nem te vagy a vezetőnk, Judy? - kérdezte Mary gúnyosan. - Majd megmondom én neked, kicsi lány, ki vagyok! - csattant fel Judy. - Én vagyok az, aki undorodik ettől az egész csőcseléktől, és eszem ágában sincs megpróbálni észérvekkel hatni rájuk. Csak lázadozzanak a rohadékok, ha ahhoz van kedvük! Ti meg csak kövessétek a kézikönyv utasításait! Mary éles hangot hallott a vonal túlsó végéről. - Milyen kézikönyvét?! Ilyesmit egy szóval sem említ a kézikönyv! De Judy addigra már visszaadta a hallgatót Philnek, aki gyorsan visszatette a helyére.

Harmincharmadik fejezet Washington 15 óra 30 perc (keleti idő)

David Byrd szinte észre sem vette, hogy Blaylock kedvenc alexandriai étterméből hogyan ért a Capitol Hillre, annyira lefoglalta, hogy megpróbálja megemészteni a Johntól hallottakat. Tábornokot akarnak csinálni belőlem? A gondolat egyszerre töltötte el izgalommal, örömmel és aggodalommal. Ez még annál is bizarrabb ötletnek tűnt, mint hogy James Overmeyer azzal mutatta ki, milyen sokra tartja őt, hogy John Blaylockot rendelte ki mellé személyes edzőjének. A hír egyszeriben büszkeséggel töltötte el, de a lelkesedését azonnal lehűtötte az elővigyázatosság, különösen, mikor lelki szemei előtt megjelent a nevetséges kép: Blaylock mint Yoda, a Csillagok háborújából. David egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy női vezető mosolyog rá a szomszédos autóból, aki mulatságosnak találta, ahogy David a kocsijában egyedül, mélyen a gondolataiba merülve bólogat és gesztikulál. David visszamosolygott, majd kezét széttárva felnevetett, jelezve a nőnek, hogy ő is viccesnek találja a helyzetet, majd integetett neki, és balra lefordult a L'Enfant Plaza kijárat felé, majd a Capitol irányába hajtott, amelytől ötsaroknyira lakott. A százötven éves ház megvételét a Pentagon összes többi tisztje az elmebaj tünetének tekintette, de David szinte minden pénzt félretett a válás óta, így megengedhette magának a fényűzést. Különben is, ha megszorulna valamikor, ki is adhatja később. Még a váratlanul igen magasra rúgó helyreállítási költségek ellenére sem bánta meg a döntését. - Tudjuk, miben sántikálsz! - ugratta az egyik ismerőse az FAA-nál. - Ha egy tűrhetően kinéző elvált fickó ott fent vesz házat, az csak egy dolgot jelenthet: csinos női kongresszusi titkárnőket akar becserkészni. - Nem, én azokat a képviselőnőket akarom becserkészni, akiknek dolgoznak - felelte David, és most furcsán csengett ez a mondat, ha Douglas szenátor asszony hívására és a saját reakciójára gondolt. Érthetetlen módon volt egy szabad hely a háza előtt, David tehát leparkolt, és kulccsal a kezében éppen a pár lépcsőfokon lépkedett fel, amikor újra megcsörrent a mobiltelefonja. Kinyitotta az ajtót, belépett a csupa diófa borítású nappalijába, és felvette a telefont. - Halló, tessék! - Felejtse el a vacsorát a Willardban, barátom! Amiről pár órája beszéltünk, épp most történik. Félig informáltan beindítják a gépezetet. David most már azonnal megismerte John Blaylock hangját. - A trójai falóra céloz, John? - Titkos információkat a nevén nevez, pedig ezt nem lenne szabad. De kit érdekel? Igen. Történt valami, és Langleyben meg a Pentapalotában rohangálnak, mint a mérgezett egér. Vissza tud jönni az NRO-ba? Azt hiszem, nem ártana. - 138 -

- Délután van, John, csúcsforgalom. Még akkor is egy órába telne, ha megyek, mint a meszes, ha pedig úgy döntök, hogy minden szabályt betartok, akkor még tovább. - Tudtam, hogy ezt fogja mondani - felelte John. - Ezért ez volt a B-terv. - Szóval van egy A-terv is... - Nem fél a helikopterektől? - Hát persze, hogy nem. Elvégre pilóta vagyok. - Igen, de fixszárnyas, nem forgószárnyas. A fixszárnyas pilóták általában gyanakodva tekintenek a helikopterekre és a dongókra, amire minden okuk meg is van. Az A-terv úgy szól, hogy menjen azonnal a Reaganre az ötös hangárhoz, ahol egy utasszállító helikopter, egy Bell jetRanger fogja várni, benne egy igazi helikopterpilótával, aki ideszállítja a behívatott testét. - Értettem. Máris indulok. - Sirály, ahogy manapság a gyerekek mondani szokták, miután agysejtjeik porrá korrodáltak az olyan idegen erők hatása alatt, mint a Wayne világa, vagy az MTV. David lehunyta a szemét, és hitetlenkedve csóválta a fejét. - John, most meg mi a fenéről beszél? - Többek között az amerikai kultúra és nyelvhasználat összeomlásáról és ellehetetlenüléséről, de erről ráérünk később is eszmét cserélni. Most siessen! Megpróbáljuk nem elkezdeni a harmadik világháborút maga nélkül. A Meridian 6-os járatán, repülés közben 21 óra 45 perc (helyi idő)

Janie Bretsen nem tudta volna pontosan megmondani, mikor ért el a személyes tűrőképessége határára, de pár perccel Brian Logan megindító beszéde után úgy érezte, képtelen tovább egy helyben ülni, és elviselni azt az űrt, amit Judy Jackson az eltűnésével okozott. A személyzet totális csődje, hogy hatékonyan kezelje az utasokat, eddig csak undorral töltötte el. Most viszont már kezdett félni. Janie belépett az üres első konyhafülkébe, hogy a fedélzeti telefonon felhívja Judy Jacksont a pilótafülkében. - Mégis mit képzelsz, mi a fenét csinálsz ott fent, Judy? - kérdezte. - Hol említi a szabályzat, hogy a vezető utaskísérőnek a pilótafülkében kell bujkálnia? - Nincs más választásom - felelte Judy, és beszámolt róla, milyen feladattal bízta meg a kapitány, a tűzoltókalapácsot központi szereppel ruházva fel az alibigyártásban. - Akkor viszont nekem sincs - mondta Janie. - Én vagyok a rangidős a gépen, és átveszem az irányítást a kabin személyzete felett. Felőlem akár meg is penészedhetsz ott fent. - Menj a fenébe, Bretsen! Janie lecsapta a hallgatót, és ahogy megfordult, Cindy Simonst látta ott állni, aki elkerekedett szemmel bámult rá. - A többi lány hol van? - kérdezte Janie. Cindy egyszerre mutatott előre és hátrafelé. - Leginkább bujkálnak. - Ennek most azonnal véget kell vetni! Átveszem az irányítást. Kifogás? Cindy az égre emelte a szemét. - Most viccelsz? Alig várjuk, hogy valaki segítsen, és megmondja, mit tegyünk. - Hívd ide Elle-t és a többieket egy gyors megbeszélésre! Mondd meg nekik, hogy mielőtt idejönnek, készítsenek listát az étel- és italkészletünkről! Rendben? - Igen! - Cindy elviharzott a kabin hátulja felé, Janie pedig átnézte a kocsikat és rekeszeket, hogy leltárba vegye, mijük van még. Az emberek könnyebben lázadnak fel, gondolta, ha éhesek, szomjasak, meg vannak ijedve és rosszul bánnak velük, ami manapság sajnos, a Meridian legtöbb utasára igaz volt. Ez alól az a borzalmas út sem volt kivétel Chicagóból, viszont ami itt folyik... az már egyszerűen tűrhetetlen. Egy ember már elveszítette az életét, és egy másik súlyosan megsérült. Janie már túl volt azon a ponton, hogy érdekelje a jogi felelősség. Ezen a gépen van néhány utas, aki buzgón próbálja rávenni a többieket, hogy valami ostobaságot kövessenek el, egy olyan kapitánnyal szemben, aki valóban kockára tette mindannyiuk életét. - 139 -

Janie a függönyön keresztül bekukucskált a turistaosztályra, és megpróbálta felmérni a lázadás mértékét. Nem is hallotta Robert MacNaughtont közeledni, amíg a férfi a vállára nem tette a kezét, amitől Janie ijedten felugrott. - Ó, elnézést...! - Korábban már találkoztunk, Miss Bretsen, de még mindig nem világos előttem, hogy ön is tagja-e a jelenlegi személyzetnek vagy sem - mondta a férfi. - Igen, én is a személyzethez tartozom - felelte Janie, majd összefoglalta, milyen összetűzésbe keveredett a vezető utaskísérővel, aki jelenleg a pilótafülkébe vonult vissza. - Én veszem át az irányítást a személyzet fölött. - Helyes. Attól tartok, elég komolyra fordult itt a helyzet. - Mr. MacNaughton, szeretnék nyíltan kérdezni öntől valamit, mivel korábban ön is... szóval már beszélt dr. Logannel. - Tessék csak, hallgatom! - Önnek mi a véleménye róla? Robert MacNaughton pár pillanatig tanulmányozta Janie arcát, miközben magában a választ fogalmazgatta. - Nos... két dolgot említenék. Dr. Logan eleve gyűlöl mindent, ami ezzel a légitársasággal kapcsolatos, és amennyire tudom, erre nyomós oka van, másrészt pedig már akkor nagyon ideges volt, amikor felszállt erre a gépre. Janie bólintott. - Elmondta, ami a feleségével és a kisfiával történt. - Ezért számíthatunk rá - folytatta Robert -, hogy minden problémát a valóságosnál sokkal nagyobbnak fog látni. - Én is erre gondoltam... - mondta Janie. - Ugyanakkor az is tény, hogy ez a felettébb furcsa kapitányunk valóban otthagyta a másodpilótát, a jelek szerint szándékosan, és az is nyilvánvaló, hogy egy nagyon kényes, nagyon veszélyes szituációval állunk itt szemben, és a doktornak abban nagy valószínűséggel igaza van, hogy vagy egy hihetetlenül inkompetens pilótával van dolgunk, vagy egy olyannal, aki öngyilkosságra hajlamos. Akármi is legyen a helyzet, nem engedhetjük meg magunknak, hogy csak ücsörögjünk, és tétlenül tovább várjunk az újabb felvonásra. Janie megcsóválta a fejét. - Ezt az öngyilkossági elméletet én nem veszem be! - De tudja, nem rossz ötlet, amit Logan mond - tette hozzá Robert. - Találni egy képzett pilótát, csak hogy szemmel tartsa a kapitányt... okos javaslat, nem gondolja? Janie rövid habozás után bólintott. - Igen, az ésszerűség határain belül. - Természetesen. - Viszont... nem szoríthatjuk sarokba a kapitányt. Lehet, hogy ezzel csak arra kényszerítenénk, hogy valami veszélyes dolgot műveljen - mondta Janie. - Mint például arra, hogy egy polgárháború frontvonalában teszi le a gépet? - kérdezte Robert, és hagyta, hogy Janie megeméssze a szavakat, miközben a nő arcát figyelte, aki elfordult, és miután egy nagyot nyelt, ismét Robert szemébe nézett. - Talált, süllyedt... - Meg kell mondanom, hogy önt és még pár hölgyet leszámítva ez a legrémesebb személyzet, amellyel valaha is összehozott a rossz sorsom. Különösen, ami Miss Jacksont illeti... Remélem, ezzel nem bántottam meg. - Nem, egyáltalán nem - felelte Janie. - Teljesen igaza van a személyzettel és a kapitány döntéseivel összefüggésben. - És még valami. Ha a jó doktor esetleg üres kézzel térne vissza a pilótavadászatból, történetesen én is az vagyok, habár ekkora óriásgépekre nincs képesítésem. - Mi a legnagyobb repülő, amit még el tud vezetni? Janie mintha egy kis hamiskás mosolyt látott volna a férfi szája sarkában. - A Boeing 737-es. Ekkor megszólalt az egyik utascsengő, és Janie épp felnézett a kijelzőre, amikor valaki kiáltott a turistaosztály első szekciójából. Janie átlépett a függöny túloldalára, és vele egy időben Brian Logan is feltűnt, aki épp hátulról jött visszafelé a gép elejébe, nyomában egy alacsony, kopasz kis emberrel, akit Janie eddig még nem is látott, és aki most két utas előtt áthajolva kimutatott az egyik ablakon. - 140 -

- Látja? Fordulunk! - mondta a férfi Logannek. Janie elindult feléjük, miközben többen is az ablakhoz furakodtak, hogy lássák, miről beszél az utastársuk. - Hol? - kérdezte Brian Logan. - Ott! Látja azt a W-alakú konstellációt? Figyelje, hogyan mozdul balra! Nagyon lassan fordulunk, de már így is több mint kilencven fokkal eltérítette a gépet. Amikor felszálltunk, a Kassziopeia pontosan a bal szárny fölött volt. Brian bólintott, majd elhúzódott az ablaktól, és hamuszürke arccal indult meg előrefelé, amikor hirtelen Janie-vel találta szemben magát. - Vigyázzon, kérem! - mondta a férfi. - Mi a baj, doktor? - kérdezte Janie, és nem mozdult. Brian pár másodpercig kérdőn nézett rá, mielőtt válaszolt volna. - A kapitány drasztikusan változtat az útirányon. Elvileg dél felé kéne mennünk. Janie nagy levegőt vett, és a válla fölött visszanézett Robert MacNaughtonra, aki szó nélkül figyelte a jelenetet, majd visszafordult Brianhez. - És most mit akar tenni? - Felhívom azt a rohadékot, és megkérdezem, most éppen miben sántikál - felelte Brian, és miután óvatosan átpasszírozta magát Janie mellett, elindult ahhoz a fedélzeti telefonhoz, amelyet már korábban is használt. Janie meg sem kísérelte megállítani, míg Brian átnézte a készülék oldalára írt számokat, majd beütötte a pilótafülke hívókódját. A pilótafülkében Phil Knight felkapta a telefont, és belemordult. - Mi az? - Mi a fenét csinál ott fent? - kérdezte Brian éllel. - Ki kell kerülnöm... néhány viharfelhőt. - Egy árva felhő sincs az égen, csak a csillagok. - Magának nincs radarja! Nekem viszont van, és viharfelhőket jelez, én pedig át nem megyek azokon! - Az időjárás miatt kilencven fokot kell fordulnunk? Nekem ez egy kicsit soknak tűnik. Jelenleg kelet felé tartunk, kapitány! - Afrika légterében ez már csak így van. Most pedig tegye le a fedélzeti telefont! - Ide hallgasson, kapitány! - mondta Brian, aki tisztában volt vele, hogy Janie Bretsen ott áll mellette, és minden szavára figyel. - Jó lenne, ha megértené, hogy vannak itt lent olyanok, akik értenek a csillagászathoz, és pontosan tudják, merre tartunk most. Ha nem irányítja sürgősen a gépet megint Fokváros felé, felmegyünk! - Én pedig szétlövöm a fejét, Logan, ha meg meri próbálni kinyitni ezt az ajtót! Megértette?! - felelte Phil, de a másik oldalon már letették. A kapitány egy ideig csendben ült, és próbálta felidézni a trükköket, amiket más gépek legénységei alkalmaztak a gépeltérítőkkel szemben. Az egyik módszert különösen frappánsnak találta. Talán nála is beválna. Végtére is, eltérítették, vagy nem? Logan világosan megmondta a telefonba, tehát a szavait a pilótafülke hangfelvevője is rögzítette, és ezen a gépen az az újabb változat volt, ami az összes rádióhívást, fedélzeti telefonos beszélgetést, és a pilótafülkében elhangzottakat is rögzítette az egész út során, nem csak az utolsó félórában. Már épp elég van azon a szalagon, hogy kivégezzék, gondolta Phil, és a műszerfalra nézett, magában sorba véve a lépéseket, amelyeket meg kellett tennie, ha a tervezett módszert akarja használni. Az utasok némi komoly kockázatnak lesznek kitéve, de nem ők amúgy is ezért a felelősek? Igen, döntötte el magában Phil. Minden joga megvan ahhoz, hogy vállalja ezt a kockázatot. - Judy? - mondta élesen. - Tessék? - válaszolt Judy óvatosan, de Phil remélte, sikerül cselekvésre kényszerítenie. - Most azonnal véget fogunk vetni ennek a lázadásnak.

Harmincnegyedik fejezet AZ NRO főhadiszállása, Chantilly, Virginia 16 óra 20 perc (keleti idő)

- 141 -

David Byrd üdvözölte az elé küldött munkatársat az NRO előcsarnokában, és miután feltette a biztonsági kitűzőt, a fiatalember intett neki, hogy kövesse. Az ámokfutás a Reagan nemzetközi repülőtérre, valamint a hasonlóan gyors helikopterrepülés Chantillybe csak cikázó képekként és hangokként maradt meg benne, amit szinte elnyomott egyre növekvő kíváncsisága. Miután végigsiettek pár folyosón, a fiatalember egy helyiségbe vezette Davidet, mely kicsinyített változata volt annak a szigorúan őrzött teremnek, ahol ma reggel járt. Amikor David belépett, három NRO-elemzőt, köztük George Zoffelt látta a számítógépek billentyűzete fölé görnyedni, és szemmel láthatóan lázas munkában voltak. David ekkor észrevette John Blaylockot, aki mögöttük ült egy kis pódiumfélén egy második sor asztalnál, és Davidnek integetett, hogy üljön a mellette levő székre, majd adott neki egy ugyanolyan fejhallgatót, amilyet ő is viselt, miközben suttogva tájékoztatta Davidet, hogy éppen most folyik az intenzív információcsere a langleyi CIA-csapattal. John állítgatott az előtte levő gombokon, és mély hangja egyszer csak David fülébe harsogott. - Hall engem? - Igen - felelte David, és fejével a többiek felé bökött. - Ők nem hallanak minket, amikor magánbeszéd-üzemmódban vagyunk - mondta John. - Az egyébként ott Sandra Collings, George Zoffel mellett. A másik fickót nem ismerem. - Mi történik, John? Miért vagyunk itt? - Nagyon érdekes helyzet, gyorsan változnak az események, és egy 747-es utasszállító a történet főszereplője - felelte John, majd összefoglalta, amit eddig tudni lehet, nevezetesen, hogy a gép egy nigériai repülőtérről szállt fel, miután a jelek szerint a másodpilótát lelőtték, és az utasokat leszállították. Ekkor John felfigyelt a heves tanácskozásra a háttérben, és felemelte a kezét, hogy Davidbe fojtsa a kérdést, ami pedig már a nyelve hegyén volt. - Várjon! - Közelíts rá arra! - utasította George Zoffel az egyik technikust, és a képernyőkön változni kezdett a rengeteg elektronikus kép. - Ez a kifutó másik vége - mondta Zoffel. - Ez a keleti vége, ami körülbelül hatezer lábra van attól a helytől, ahol a jelek szerint a másodpilótát megölték, illetve ahol utoljára látták. - Rendben - mondta egy hang a CIA főhadiszállásáról. - Ez a kép akkor készült, amikor a gép nyugat felé felemelkedett, hogy aztán délnek forduljon. Amint látja, valaki fekszik a kifutón, és északról is, dél felől is fegyveresek bukkannak fel. - Két tűz közé szorult? - kérdezte Sandra Collings. - Azt hiszem, de nézzük meg a nagyítást, amihez még épp elég fény volt; ez nem infravörös kép. Az alak mintha nadrágot viselne, valószínűleg férfi, erősen vérzik, és fehér ing van rajta. Menj rá, Ray, a vállára! - utasította George Zoffel a technikust, és figyelte, ahogy a kép a fekvő alak vállára közelít. - Túl elmosódott. - Egy pillanat! - mondta Ray. - Mindjárt kiélesítem a számítógéppel. - Ujjai szélsebesen kezdtek szaladni a billentyűk fölött, és mindannyian csendben figyelték, ahogy a képernyőn a képpontok elkezdenek egymáshoz közelíteni, és a kép lépésről lépésre egyre élesebb lett. A fekvő alak vállán fekete foltok voltak, és miután a számítógép hatodszorra vagy hetedszerre is javított a képélességen, az egyik fekete folt fekete vonalakká alakult - Az istenit! Helyben vagyunk! - mondta George Zoffel, és hátradőlt a székén. - Mi az? - kérdezték Langleyből. - Átért már a kép magukhoz? - kérdezte Zoffel. - Igen, de mire vonatkozott az „istenit” rész? - Látják a fekete foltokat a vállán? Az a váll-lapja. Minden utasszállító gép pilótájának van. így sikerült beazonosítanunk a másodpilótát is. A gépen csak két pilóta volt. Mint már mondtam, szerintünk a másodpilótát nem sokkal a földet érés után megölték a kifutó nyugati végében. Ez pedig minden bizonnyal a másik pilóta. Azt nem tudom megmondani, hogy négy csík van-e a válllapján, de ha igen, akkor most éppen a kapitány halott vagy legalábbis súlyosan sebesült testét látjuk, akinek a gépe valahol messze jár már nélküle.

- 142 -

- Ebből a szögből nehéz lenne megállapítani - mondta Ray, aki még mindig a számítógépet adjusztálta, hogy megpróbálja még jobban élesíteni a képet. - De ennél jobban nem tudom behozni. Így sem semmi kétszáz mérföldről, éjszaka. - Tehát - kérdezte egy hang Langleyből - önök szerint a pilótát és a másodpilótát is megölték, majd kidobták a gépből? - Én nagyon valószínűnek tartom - felelte George Zoffel. - Ami viszont felveti azt a jelentéktelen technikai problémát, hogy akkor ki a fene vezeti most a Meridian gépét? John Blaylock ellenőrizte a kapcsolókat, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig magánbeszélgetés-üzemmódban vannak, majd Davidhez fordult, aki szintén feszülten hallgatta az elhangzottakat. - David, nincs kizárva, hogy ez az a támadás, ami miatt mindenki teljes riadókészültségben van. A gép felszállt, szerintünk az utasai nélkül, és úgy fél órával ezelőtt az újabb felvételeken azt látjuk, hogy irányt változtatnak, és úgy hetvenöt fokkal elfordulva, egyenesen kelet felé repülnek, Jemen és még néhány elég barátságtalan hely felé. Ez látszik az utolsó műholdfelvételeken. Most dolgoznak rajta, hogy behozzák a legfrissebb képeket a repülőgépről. - Honnan tudjuk, hogy az utasok leszálltak? - kérdezte David. Fojtott kiáltást hallottak a háttérből, és mindketten odakapták a fejüket. - Na, emberek, a gép megint irányt változtat! - kiáltotta Ray. - Észak felé fordultak! - Mindannyian feszülten figyelték a 747-es kísértetiesen világító infravörös képét, amely fehér füstcsíkokat húzott mind a négy motorja után. - Mi az új irány, George? - kérdezte valaki a CIA-től. Hitetlenkedő nevetés hallatszott, és George Zoffel megrázta a fejét. - Mit szólna, mondjuk, Londonhoz, ahogy az üzenet is szólt, de ugyanezen az útvonalon lehetne esetleg Róma vagy Párizs is, hogy Genfről, Brüsszelről, Amszterdamról vagy Koppenhágáról már ne is beszéljünk! - Nem repülhet egyszerre az összes felé! - mondta a férfi Langleyből. - Nem, de egy kis irányváltoztatással bármelyiket célba veheti. - A hasadóanyag-vizsgálat még mindig negatív? - kérdezte a CIA-s férfi. George Zoffel bólintott, mielőtt válaszolt volna. - Nukleáris hasadóanyagnak nem láttuk jelét; eddig. De tudja, mi a gond, ha valamilyen hihetetlenül ügyesen csomagolt nukleáris anyagot szállítanak a fedélzeten: órákba is beletelhet, mire a műholdjaink kiszúrják, és elég információt gyűjtenek róla. - A következő képek hatvan másodperc múlva jönnek - jelentette be Ray. John Blaylock visszafordult Davidhez, majd miután sorra vette a bizonyítékokat, a bal felső képernyő kimerevített képére mutatott. - Ez is épp most érkezett. A buszok, amelyeken szerintünk elszállították a repülő utasait, még mindig mozgásban vannak, de amikor a legutóbbi műhold elhaladt felettük, éppen egy mellékútra készültek lekanyarodni, ami valami raktárféleséghez vezet. És mindennek a tetejébe a repülő elkezdte a hétezer-hatszázat csipogni. - A rádió-meghibásodás kódját - mondta David. - Pontosan. - Kapott engedélyt a felszállásra? - kérdezte David, tekintetével a képeket pásztázva a képernyőkön. - Nem is kért - felelte John Blaylock. - A cégükkel sem próbálták felvenni a kapcsolatot a műholdas telefonnal azóta, hogy utoljára hívták őket még a földről. De a pilóta... vagy valaki... küldött egy furcsa üzenetet az ACARS műholdas rendszeren keresztül. Úgy húsz perce kaptuk meg. John átadott Davidnek egy másolatot Phil Knight üzenetéről, és hangosan olvasni kezdte az első sorokat - Azt mondja: „Utaslázadás a fedélzeten... Feldühödött utasok eltérítették a gépet. Abbott első tiszt súlyosan megsérült, a jelek szerint a nigériai felszálláskor kidobta a gépből egy Logan nevű utas, a lázadás vezetője. Megfenyegettek és rám parancsoltak, hogy repüljek tovább Fokvárosba, de titokban meg kell fordulnom és visszamenni Londonba. Fogytán az üzemanyag”. - Te jó ég...! - Aztán folytatja: „Érkezéskor fegyveres közbelépést kérek”. És azt mondja, egyik rádió sem működik. - De John, ez megfelel annak, amit csipogott! - 143 -

- Igen, viszont akkor mindkét kódot be kellett volna csipognia. De érdekes módon csak a rádió-meghibásodás kódját használta. A gépeltérítés sokkal súlyosabb probléma, hogy finoman fogalmazzak, viszont a meghibásodott rádió-hókuszpókusz a legügyesebb trükk, ha valaki azt a benyomást akarja kelteni, hogy hazafelé menekül, de nem akarja, hogy bárki is analizálhassa a hangját. Ne felejtse el, ők valószínűleg nem tudják, hogy mi itt még a kifutópályán fekvő holttest válllapját is látjuk. Ráadásul, ami a legfurcsább, hogy az üzenet említést sem tesz arról, hogy az utasokat leszállították a gépről. Azt megemlíti, hogy a másodpilótát elveszítették, viszont az állítólagos kapitány, aki ezt az üzenetet küldte, valójában szinte egész biztosan az a halott vagy haldokló férfi, akinek a magára hagyott testét a katsinai reptér kifutópályáján látjuk feküdni. - De ez egyáltalán nem biztos. Szerintem nem kéne elhamarkodott következtetéseket levonnunk, hogy ez csakis egy terrorista lehet. - Abban egyetértek, hogy még túl korai lenne bármiféle következtetést is levonni. De semmiképpen sem túl korai megvizsgálnunk a másik lehetőséget is, és megtenni a szükséges óvintézkedéseket. David Byrd lassan megrázta a fejét, és tekintete a képernyőkről John Blaylockra siklott. John, ne felejtse el, kérem, amit saját maga mondott nekem ma reggel, hogy mennyire valószínűtlen, hogy valaki valóban egy utasszállító gépet használjon fel mint trójai falovat! Minek is nevezte ezt? A paranoia-konzerválás elméletének? - Gyorsan tanul, Byrd ezredes. - Igyekszem. - Viszont egyikünk sem számolt azzal a lehetőséggel, hogy valaki egy utaslázadás illúzióját akarja kelteni, hogy ezzel álcázzon egy trójai faló típusú támadást. Mi csak arról beszéltünk, hogy hogyan használhatna valaki egy igazi, spontán zendülést arra, hogy elterelje a figyelmet egy másik akcióról. - Azok a fickók ott Overmeyer tábornok irodájában, akikről meséltem magának, nem az ilyen figyelemelterelő akciók miatt aggódtak, John. Teljes pánikban voltak annak a lehetősége miatt, hogy valamelyik még megmaradt terroristacsoport, pusztán az utasok manipulálásával, esetleg fel tud fújni egy viszonylag ártalmatlan lázadást egy utasszállítón annyira, hogy abból valami halálos szerencsétlenség következzék. - Szerintem itt valami másról van szó - mondta John az állát dörgölve, miközben szeme a monitorokra tapadt. - Az utasok lázadására semmilyen bizonyítékunk nincs, ezt az üzenetet leszámítva, ami nagy valószínűséggel csak ügyesen megszerkesztett porhintés. Ráadásul dr. Mshira is benne van az ügyben, ami azt feltételezi, hogy valószínűleg egy csereüzletről van szó, ami azt jelenti, hogy mindent alaposan átgondoltak, pénzzel és információval bőségesen el vannak látva, és tudják, mivel ugrasszanak ki minket a bokorból. - Várjunk csak... Doktor Mshira?! John áttúrta az előtte fekvő dossziét, és kihúzott egy szigorúan bizalmas kétoldalas tájékoztatót, amit átnyújtott Davidnek. - Most már tábornok, de valójában orvos, és egy roppant agyafúrt lázadó, akitől a nigériaiak falra másznak. David átfutotta a papírt, majd ismét felnézett. - Még sosem hallottam róla. John, ugye, nem esünk abba a hibába, hogy eleve kizárjuk a lehetőséget, hogy az az üzenet a pilótafülkéből esetleg valódi? John Blaylock megrázta a fejét. - Nem. Ezt ők is tudják. A lehetősége mindig fennáll. De ha így van, akkor honnan került az az extra halott pilóta a kifutóra? - Blaylock kérdőn nézett Davidre. - Ellenőriztük már az utaslistát? - kérdezte David. - Egyébként eredetileg honnan indult ez a gép? Valamiért olyan ismerősnek tűnik a járatszáma. John tájékoztatta a részletekről. - Még nem kaptuk meg az utaslistát. - Tudja, mi aggaszt engem? - kérdezte David, és tekintetével megint a terem elejében zajló munkát figyelte. - Annak az üzenetnek a megfogalmazása. „Utaslázadás a fedélzeten” és a többi. Az egész olyan amerikaiasan hangzik. Ami pedig azt jelenti, hogy kell lennie egy amerikai pilótának a gépen. - Vagy egy amerikai, aki átállt a rossz oldalra, és aki ismeri a zsargonunkat. Tud róla, David, hogy a nyolcvanas években magának is lehetett egy érvényes útlevéllel rendelkező hasonmása Moszkvában? - 144 -

- Tessék? - Jó öreg ellenfeleink, a szovjetek rengeteg trükköt ismertek. Az egyik az volt, hogy kiválasztottak és kiképeztek olyan szovjet ügynököket, akik a megszólalásig hasonlítottak bizonyos amerikai tisztekre és magas rangú személyekre, majd a KGB egyetemén egy amerikanizáló tanfolyamon vettek részt, ahol szinte amerikaiabbak lettek, mint maga vagy én. Így ha arra került volna a sor, hogy szükségessé válik a bevetésük, csak eltávolították volna, mondjuk, az igazi Byrd őrmestert, és a helyére állították volna a jól kiképzett imposztort. A nyelvészeik még mindig aktívak, mint ahogy a tanítványaik is. Idő előtt semmilyen lehetőséget nem szabad elvetni. - Képeink vannak! - jelentette Ray, miközben újabb felvételek jelentek meg a főképernyőn. Tüzetesen átvizsgálták a képet, amin egy kis kurzor jelent meg. - Jó, akkor irányítom a kurzort - mondta George Zoffel. - Úgy tűnik, ez valami jókora barakk lehet, itt... a teteje valószínűleg hullámlemez, és így ránézésre mintegy hússzor harminc méternyi felületű. - Elég nagy, hogy elférjen benne háromszázhúsz ember - tette hozzá Sandra. - Igen, és ott; ott parkol előtte az összes busz, meg... várjunk csak! Az épület dugig van emberekkel, hosszú sorokban ülnek! - Hányan vannak? - Ray, tudsz adni egy élő képet? - kérdezte George. - Igen, szűretlen infravöröst - felelte Ray, és leütött pár billentyűt, mire egy még sismákosabb változat jelent meg a képernyőn, a sötét háttér előtt fehér emberi alakok mozogtak a leültetett testek körül. - Semmi kétség, azok élő emberek, sorban ülnek. Ha jól látom, úgy huszonöten lehetnek. Lehet, hogy katonák? Ray ismét az összetett állóképet jelenítette meg a képernyőn, majd felnagyította, levette róla az infravörös felvételeket, és meghagyta a természetes fényt. - A barakkban áram is van, lámpák égnek bent - mondta, majd addig nagyította és élesítette a képet, amíg végül már a karórákat, kistáskákat, és nyugati stílusú ruhákat is látták. - Ott jobbra látok valamit ami mintha egy villanygenerátor lenne. - Mit lehet tudni az etnikai megoszlásról? Ha azok a Meridian utasai, körülbelül ugyanakkora a fehérek és a színes bőrűek aránya. - Pontosan ez a helyzet - mondta Ray. - Tisztán látok világosabb és sötétebb bőrű embereket. Ahhoz mindenképpen túl sokat, hogy mindannyian Mshira tábornok fehér zsoldosai legyenek. Ebben a pillanatban kinyílt a helyiség ajtaja, és egy fiatalember sietett George Zoffelhez, kezében egy összehajtogatott üzenettel. Zoffel elolvasta, majd John Blaylock és David Byrd felé kezdett bólogatni, mielőtt beszámolt volna a langleyi kollégáknak. - Hát, kedves fiúk és lányok, most kaptunk egy újabb hírt, ami pontosan beleillik ebbe a rémálomról alkotott képünkbe. A hadügy jelentése szerint Mshira tábornok épp az imént lépett kapcsolatba műholdas telefonon a nigériai kormánnyal Abujában, és háromszázmillió amerikai dollárt követel, amit ha két órán belül nem utalnak át a külföldi bankszámlájára, elkezdi kivégezni a háromszázhúsz túszt. Mshira azt állítja, hogy a pilótákat elengedte. - De mi tudjuk, mi történt - jelentette ki Sandra. - Ez azt jelenti - mondta halkan egy hang Langleyből -, hogy bármit is próbál a 6-os járat visszajuttatni Európába, az biztos, hogy nem a háromszázhúsz utast, akivel eredetileg elindultak. - Jelen pillanatban nem találok semmilyen más logikus magyarázatot - mondta Zoffel sóhajtva. - Már ha mindezek a tények igaznak bizonyulnak. Mindenesetre legjobb, ha azonnal megkondítjuk a vészharangokat a Fehér Házban és a Pentagonban, úgy tűnik, ez most már élesben megy.

Harmincötödik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 22 óra 35 perc (helyi idő)

- 145 -

Janie Bretsen leakasztotta a helyéről a fedélzeti telefont, és miután beütötte a kódot, a szájához emelte a mikrofont, miközben végig magán érezte Cindy riadt tekintetét, aki ijedten leste minden mozdulatát. Már az is épp elég baj volt, hogy a több mint háromszáz bezsúfolt, fáradt és dühös utasnak a többsége afféle passzív ellenállást folytatott a kapitánnyal és a legénységével szemben. Most viszont a közhangulat kezdett valami sokkal veszélyesebbe átcsapni, és mindennek a középpontjában Brian Logan állt, aki le-fel sétált a gépen, válaszolt a másodpilótával és a kapitánnyal kapcsolatos kérdésekre, valamint elmesélte, hogyan veszítette el a feleségét ugyanennek a gyilkos légitársaságnak a hibájából. Janie nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy beüsse a hangosbeszélő kódjának utolsó számjegyét is. Ideje volt cselekedni, de a módszer, amit választott, egy veszélyes hazárdjátékhoz hasonlított, amit eddig még senki sem próbált ki. A hangszórók bekapcsolása a szokásos nyüzsgést vonta maga után, ahogy mindenki félbehagyta a beszélgetést, és felkapta a fejét. Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmüket kérném! Legyenek szívesek, hallgassanak végig! Janie érezte, hogy a szíve vadul dobog, és magában elképzelte, mekkora felháborodást fog kelteni a Meridiannél, amikor a pilótafülke hangrögzítője feltárja majd a vezetőség előtt, amit mondani készült. Ennyit a karrieremről - gondolta Janie. Egy új vezető utaskísérő vette át az irányítást a kabin legénysége felett, aki én vagyok, és mostantól kicsit jobb lesz a helyzet. A nevem Janie Bretsen. Tartalékos stewardessként hívtak fel erre a fokvárosi gépre, de a történtek miatt, és mert Miss Jackson, a korábbi vezető utaskísérő meg nem bocsátható módon inzultálta, manipulálta és hazugságokkal szédítette önöket, amióta csak elindultunk Londonból, végül arra jutottam, hogy ezt nem tűrhetem tovább. Valószínűleg ezért ki fognak rúgni az állásomból, de akkor is önhatalmúlag leváltottam Jacksont. Ő az a kiállhatatlan modorú stewardess, akit néhányan nemrég végigkergettek a gépen. Az utastérben sokan összenéztek erre, és egyre több utas nézett egyenesen Janie szemébe, de senki nem morgolódott, vagy indult meg felé. Nézzék... én épp annyira fel vagyok háborodva, mint önök, és legalább annyira meg vagyok ijedve. Éppúgy nem értek semmit abból, ami ma itt történt, mint önök. De kérem, higgyék el nekem, hogy nem a stewardessek jelentik a problémát! Mi nem az ellenségeik vagyunk! Persze Judy Jacksont leszámítva. Ami azt illeti, Miss Jackson arra utasította a stewardesseket, hogy ne szolgáljanak fel se ételt, se kávét, de még csak vizet sem addig, amíg erre ő személyesen engedélyt nem ad, kirúgással fenyegetve meg őket arra az esetre, ha nem engedelmeskednek neki. Most viszont én vettem át az irányítást a kabinban, és szívvel-lélekkel azon leszünk, hogy az önök kényelmét szolgáljuk azzal, hogy felszolgálunk minden italt és ételt, amit csak találunk a gépen, és megpróbáljuk kordában tartani a kapitányt. Igaz, hogy egyikünk sem érti, hogyan veszítettük el Garth Abbot-tot, a másodpilótát, vagy hogy hogyan hagyhatta magára a kapitány a nigériai repülőtéren. Sok mindent csinált a kapitány, amit nem értünk. De lenne önökhöz egy óriási kérésem. Tudok róla, hogy néhányan azt tervezik, hogy felmennek a pilótafülkébe. De kérem, akármennyire dühösek és felháborodottak is... kérem, eszükbe ne jusson megpróbálni bejutni a pilótafülke ajtaján! Mindannyian szeretnénk életben maradni, és repülés közben közelharcot kezdeni a gép egyetlen pilótájával, mindannyiunkra nézve végzetes kimenetelű lehet, arról nem is beszélve, hogy a szabályok értelmében még mindig a kapitány ennek a gépnek az irányítója, tehát bármilyen arra irányuló kísérlet, hogy betörjenek hozzá, bűncselekménynek minősül. Ezenkívül lenne még egy kérésem. Próbáljanak meg a helyükön maradni, és ha lehet, tartsák bekapcsolva a biztonsági övüket! Cserébe megígérem, hogy a stewardessek, akik immár az én felügyeletem alatt állnak, többet semmivel kapcsolatban nem fognak hazudni önöknek, és minden tő- 146 -

lünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy a lehető legkényelmesebben töltsék a hátralévő időt, amíg le nem szállhatnak végre erről a gépről. - Azt értjük, hogy együttérez velünk, Janie! - kiáltotta egy férfihang a kabin hátuljából. - De vajon a mi oldalunkon áll? Janie megint a szájához emelte a mikrofont, de habozott kicsit, mielőtt válaszolt volna. Magában latolgatta, milyen következményei lesznek, ha ezt vagy azt mondja. De még mindig jobb, döntötte el magában, ha a szövetségesük, így legalább belülről nyugtathatja a kedélyeket. Még mindig így volt a legtöbb esélye, hogy bizonyos fokig befolyásolni tudja őket. Amit ez a kapitány művel, az nem az, amiről a légitársaságom szól. Tehát igen a válaszom, én az önök oldalán állok. Mostantól pedig nagyon óvatosan kell eljárnunk, mert a helyzet igencsak veszélyes. De a személyzet és én magam is az önök oldalán állunk. A férfi, aki hátulról bekiabálta a kérdést, erre felállt, és lassan, egyre hangosabban tapsolni kezdett, majd mind többen csatlakoztak hozzá, míg végül már majdnem az összes utas felállt és Janie-nek tapsolt. Janie, miközben leeresztette a mikrofont, biccentett feléjük, és megkönnyebbülten látta, hogy szinte mindenki helyet foglalt, és a biztonsági öve után nyúlt. Magában azon tűnődött, vajon a kapitány is hallgatta-e a beszédét a pilótafülkéből. Az, hogy előzőleg a stewardessekkel is megvitatta az „oszd meg és uralkodj” taktikát, talán még megmentheti az állását a Meridian elkerülhetetlen felháborodásától, de még így is kockázatos vállalkozás volt - nem mintha lett volna más választása. Mostanáig senki más nem vezette az utasokat, csak Brian Logan. Janie egy alacsony, kopasz férfit látott, aki a többi utason áthajolva kibámult az ablakon, majd intett Logannek, aki több sorral hátrébbról azonnal a férfi mellé sietett. - Észak felé fordult - hallotta Janie is, amint a férfi Logannek mondja. - Körülbelül tíz fokot kell még fordulnia, és pont észak felé fog repülni. - Más szóval vissza Londonba - felelte Brian. A férfi bólintott, majd a fejét csóválva körbepillantott a többi utason. - Vagy bárhová máshová, ami útba esik. Lehet éppen a Szahara, sőt akár Líbia is. Logan megfordult, és tekintete Janie-ébe fúródott, miközben a fejét rázva az ablakra mutatott. Janie látta, hogy a férfi dühösen szorítja össze a száját, de ennek ellenére is sürgetően maga felé intette. A férfi habozott egy kicsit, előbb körbenézett, csak azután tett eleget a kérésnek. - Jöjjön be ide! - mondta Janie, amikor Logan odaért, és az elválasztó függönyre mutatott, mely a konyhafülkét takarta el az utasok elől. - Miért? - kérdezte Brian, nyilvánvaló gyanakvással a hangjában. - Mert mindketten azon igyekszünk, hogy valahogy uralni tudjuk ezt a helyzetet - felelte Janie, mintha megegyeztek volna abban, hogy az együttműködés közös céljuk lesz. Lélegzetvisszafojtva hátat fordított Briannek, és a válaszára sem várva belépett a függöny mögé, és a konyhafülke távolabbik végébe állt, majd megfordult, hogy lássa, Brian követte-e őt. A férfi ott állt mögötte. - Az a mocskos disznó megint irányt változtatott, Janie! - mondta Brian Logan, ahogy közelebb lépett hozzá. - Most egyenesen észak felé tart. - Gondolja - kérdezte Janie -, hogy Londonba próbál visszamenni? Brian Logan nehezen vette a levegőt, és jobb kezével tehetetlen dühében a levegőbe csapott, majd jobbra-balra szétnézett, mielőtt tekintete megint Janie-ébe fúródott. - Fogalmam sincs, hová akar menni, csak azt tudom, hogy egy pillanatig sem bízhatunk meg benne! - De nincs más pilóta a gépen, és nélküle mindannyian halottak vagyunk. Ez az igazság, vagy nem? - kérdezte halkan Janie, és egy másodpercre sem vette le a szemét Brianről. A férfi habozott egy kicsit, majd bólintott. - Éppen emiatt tudnék a falra mászni! Mi szabályosan túszok vagyunk itt fönt! - 147 -

Janie gyöngéden megfogta a férfi bal karját, kis kezét Brian felkarjára kulcsolta, és egy pillanatra teljesen összezavarta, hirtelen milyen vonzalmat kezdett érezni Brian iránt. A férfi állhatatosan figyelte, Janie pedig azon tűnődött, vajon ő is ugyanígy érez-e ebben a pillanatban, de aztán gyorsan elhessegette magától a gondolatot. - Doktor... Brian... mindaddig, amíg a levegőben vagyunk, és valamilyen biztonságos repülőtér felé haladunk, nem lenne jobb, ha csak kivárnánk, mi lesz a vége? Félek attól, hogy esetleg pánikba kergetjük a kapitányt. Brian nem húzódott el tőle, és Janie érezte, hogy egy icipicit csökken a férfi feszültsége. Szóval mégiscsak lehet vele beszélni! Nem lesz egyszerű elnyerni a bizalmát, de nem volt teljesen lehetetlen feladat. Hála istennek, gondolta, miközben Brian kiszabadította magát Janie rászegeződő tekintete bilincséből, és elfordította a fejét. - Nem hagyhatjuk, hogy ez az arrogáns kis seggfej mindannyiunkat megöljön! - mondta Brian. - De... de... - kezdte Janie, és gyöngéden megszorította a férfi karját -, ha megpróbáljuk kitépni a kezéből a botkormányt, miközben nincs a gépen senki más, akinek képesítése lenne, hogy elvezessen egy 747-est... - Janie a mondat második felét kimondatlanul hagyta a levegőben lógni, miközben enyhe bűntudatot érzett, amiért egy ügyes megfogalmazással igyekezett leplezni egy hazugságot. Ha szigorúan vesszük, Robert MacNaughtonnak nem volt képesítése, hogy egy 747-est vezessen, de a 737-esre igenis volt engedélye, tehát tudta, hogyan működnek a nagy gépek rendszerei. De MacNaughton beültetésére a pilótaszékbe, csak végszükség esetén kerülhet sor, ha már minden más terv kudarcot vallott. - A kapitány egy seggfej, sőt; ebben egyetértek, Brian, de kérem, gondolkozzon józanul! Ha lenne a gépen egy másik 747-es pilóta, akkor talán más lenne a helyzet, de nem tudja bárki csak úgy letenni ezt az óriásgépet! Különben is, a pilótafülke ajtaját megerősített biztonsági zárak védik, nekem pedig nincs hozzá kulcsom. Csak úgy tudna bejutni, ha a kapitány beengedné, őt pedig arra képezték ki, hogy soha ne nyissa ki az ajtót, még akkor sem, ha valaki a legénységét fenyegetné. - Ezt én is tudom! - mondta Brian fogcsikorgatva, behunyt szemmel, miközben Janie ijedsége egyre nőtt. Érezte, ahogy a férfiban megint nőni kezd a harag, és majd szétveti a tehetetlen düh. Megszorította Brian karját, hogy így próbálja arra kényszeríteni, hogy megint a szemébe nézzen, de a férfi nem volt hajlandó visszafordulni felé. Ehelyett befogta az orrát, és kipattintotta a fülét, majd alig észrevehetően megrázta a fejét. Majd hirtelen ugyanazzal a bizalmatlan arckifejezéssel nézett Janie-re, mint korábban. - A fülem! - Tessék? - kérdezte Janie, aki hirtelen azt sem tudta, miről van szó. - Maga nem érzi? Változik a nyomás! - Nem, nem érzem. - Mért változott meg egyszerre a nyomás a kabinban? A turistaosztályról három férfi lépett be a függöny mögé. - Hé, doki! - mondta az egyikük. - Hickson azt mondja ott hátul, hogy a fickó most Líbia felé vette az irányt. Brian megpördült, kiszakítva magát Janie markából, és a bejelentéssel nem is törődve, kérdezte. - A maguk füle is pattog? Az egyik férfi elkerekedett szemmel hevesen bólogatni kezdett. - Most, hogy így mondja, igen! Az előbb kattogni kezdett mindkettő. Ez mit jelent, doki? - Nem kellett a Valsava-módszert alkalmazniuk, hogy kitisztítsák? - kérdezte Brian, és a hangjában feszültség bujkált. - A milyen módszert? - kérdezte a férfi. - Valsava. Mikor becsukja a száját, befogja az orrát, és belefúj, amíg ki nem tisztul a füle. A férfiak összenéztek. - Ja, nem! Csak észrevettem, hogy pattog a fülem. Brian a konyhafülke másik végébe lépett, és félrehúzta a függönyt, hogy szemügyre vegye az utasokat. - Miért, ez mit jelent? - kérdezte az egyik férfi a háta mögött. Brian Janie-hez fordult, aki még mindig értetlenül állt, hogy hogyan veszíthette el vele ilyen hamar a kontaktust. - Maga szerint, Janie, mit jelent ez? - 148 -

- Nem... nem tudom - felelte, miközben agya lázasan dolgozott a kérdésen. - Valószínűleg emelkedik a gép. Miért? Brian az utastér felé bökött a fejével. - Mert mindannyian próbálják kitisztítani a fülüket, az enyém pedig még mindig pattog, és nem hallottam, hogy a motorok sebességet váltottak volna. - Akkor nem tudom - mondta Janie. - De ne aggódjon miatta! A magasságváltoztatás megszokott egy repülőút során. A pilóták ilyenkor... biztos vagyok benne, hogy a kapitány csak egy kedvezőbb légáramlatot akar kifogni. Brian elengedte a függönyt, és a fejét csóválva fordult Janie felé. - Nem voltak lökések. - Hát... akkor tényleg nem tudom. - Hazudik, igaz? - csattant fel hirtelen Brian. - NEM! - felelte Janie, aki hirtelen szédülni kezdett egy kicsit, és hallotta, hogy az ő füle is pattan egyet. Brian Logan a mennyezet felé mutatott, miközben lassan visszalépett Janie elé. - Valami újabb trükköt próbál, most éppen a nyomásszinttel, és maga úgy tesz, mintha semmiről nem tudna! - A másik két férfi félreállt, hogy elengedjék maguk között, míg végül Brian már közvetlenül Janie előtt állt, csípőre tett kézzel, a teste Janie filigrán kis alakja fölé tornyosult, és kemény, dühös tekintettel nézett le rá. - Mit művel velünk már megint, Janie? Azonnal mondja meg! Janie csak megrázta a fejét, és tehetetlen dühében széttárta a karját. - Mondom, hogy nem tudom! Megesküszöm rá! Az én fülem is kattog. Vagy azért, mert emelkedünk, vagy... vagy... - Vagy mi? - kérdezett vissza Brian, aki egyre gyorsabban vette a levegőt. Janie érezte, hogy az ő légzése is felgyorsult, de ezt nem az ijedség okozta. Valami tényleg nem volt rendben, de a változás lassú, fokozatos volt, ezért nem okozhatta egy gyors nyomásmentesítés. - Várjon! - mondta, és a bejáratra mutatott. Odébb lépett Brian mellett, és széthúzta a függönyt, hogy ő is megnézze az utasokat, mint az előbb a férfi tette. Körülbelül harminc alvó embert számolt meg, s miközben őket nézte, egy idősebb hölgy feje az első sorban szintén félrebillent, és egy szempillantás alatt ő is elaludt. Janie visszaejtette a függönyt, és érezte, hogy a gyomra hirtelen összezsugorodik a félelemtől. Megfordult és átment a másik oldalra, ahhoz a függönyhöz, amely az első osztálytól választotta el a konyhafülkét, és tekintete végigpásztázta az egész kabint, hogy lássa, nem lőttek-e ki az oxigénmaszkok, ahogy vészhelyzetben szoktak. Mikor is szoktak? - kérdezte magától, és a válasz az évtizedes képzésének köszönhetően azonnal érkezett. Tizenkétezer lábnál... hát persze! Amikor a gép eléri a tizenkétezer láb magasságot, a maszkok automatikusan kilőnek. De tizenkétezer láb alatt még normálisan tudunk lélegezni, tehát ha még nem lőttek ki az oxigénmaszkok, akkor... Janie megfordult, hogy Brian és a másik két férfi szemébe nézzen. - Nem szédülnek egy kicsit? - De igen - mondta az egyikük. - Én szédelgek. - Mintha én is szédülnék egy kicsit - mondta a másik férfi. Brian először kettejükre nézett, majd megint Janie-re. - Nyomásmentesít minket, igaz? Janie lassan, vonakodva bólintott, de kénytelen volt. Semmi értelme nem lett volna hazudni, döntötte el magában. A füle most már megállás nélkül pattogott, és a maszkok valószínűleg bármelyik pillanatban kilőnek. Elképzelhető - felelte -, habár az oxigénmaszkok még a helyükön vannak, ami azt jelenti, hogy tizenkétezer láb alatt kell lennünk. - Gyorsan elmagyarázta nekik, hogyan működik a mechanizmus. - Amíg nincsenek maszkok, nincs probléma. Szédülhetünk egy kicsit, de nem veszíthetjük el az eszméletünket oxigénhiány miatt, hacsak nem emelkedik sokkal magasabbra. Huszonötezer lábnál például már nagy bajban lennénk, de még akkor is fél óráig kibírjuk az oxigénmaszkok nélkül, oxigénnel pedig egy jó órán át. Persze, ha huszonnyolcezer láb fölé emelkedik, az már egy más történet. - Miért? Akkor mi történik? - kérdezte Brian. Janie az ajkába harapott, és Brianre nézett. Tisztában volt vele, hogy olyasmiket fecseg ki, amiket nem kéne, de ez nem igazán volt titok: mindenki tudhatta, aki csak egy kicsit is értett a repü- 149 -

lés fiziológiájához. Visszaemlékezett a légierő egyik tanfolyamára, amelyen az éppen aktuális barátja ösztökélésére vett részt, aki vadászpilóta volt. A pasas tudta, hogy szüksége lesz az itt tanultakra, ha az élete nagy részét a levegőben repkedve akarja tölteni, és teljesen ki volt akadva, hogy a stewardessek nem részesültek kötelezően ebben az oktatásban. - Huszonnyolcezer láb felett - mondta Janie - oxigénpalackot kell használnunk, és olyan speciális maszkokra és szabályozókra lenne szükségünk, mint a pilótáknak. Az utasok oxigénmaszkjai nem ilyenek. Ezért huszonnyolcezer láb fölött mindannyian egy percen belül elájulnánk. Ezt nyomáslégzésnek nevezik, és nem sok mindent tehetnénk, amíg még magunknál vagyunk. Három újabb utas, két férfi és egy nő lépett a konyhafülkébe a turistaosztályról, és Brian feléjük fordult. - Sikerült már pilótákat találni? Mindhárman csak megrázták a fejüket. - Már mindenkit megkérdeztünk - mondta a nő. - A turistaosztályon van két pilóta, akik valamikor repültek egymotoros géppel, de mindketten azt mondják, fogalmuk sem lenne, mihez kéne kezdeniük egy 747-es pilótafülkéjében. Janie felismerte az egyik utast, aki már a Chicagóból Londonba tartó járaton is rajta volt. A férfi a turistaosztályon utazott, és úgy tűnt, nehezen lehet kihozni a sodrából, de még a másik gépen megkereste Janie-t, aki segített neki megfogalmazni egy panaszlevelet a chicagói gép legénységéről. Ha jól emlékezett, a férfit Brownnak hívták. Igen, a neve Dan Brown. - Megmondta annak az idiótának, hogy Fokvárosba menjen, nem? - kérdezte Brown. - Most pedig megint átejtett minket, és észak felé fordult, mi? - Igen - mondta Brian. - De most már egy másik gondunk is akadt. - Logan tájékoztatta őket a csökkenő nyomásról a kabinban. - Akkor fel kell oda mennünk, és szembeszállni vele! - jelentette ki Dan Brown. - A kapitány azt állítja, fegyvere van, és hogy az ajtót nem lehet betörni - felelte Brian, és akaratlanul is a mennyezetre nézett, miközben egyre gyorsabban kapkodta a levegőt. Aztán vádló tekintettel Janie-re meredt. - Érzésem szerint ez már jóval több tizenkétezer lábnál! - mondta. Janie megint benézett a függönyön keresztül az első osztályra, és miután megállapította, hogy az oxigénmaszkok még mindig nem lőttek ki, visszafordult Brianhez. - A maszkok még mindig a helyükön vannak, tehát még tizenkétezer lábnál alacsonyabban kell lennünk. Lehet, hogy csak mindenkit el akar álmosítani egy kicsit, de nem hinném, hogy teljesen ki akarna ütni mindannyiunkat. - Én viszont nagyon is el tudom képzelni - felelte Brian. - Vagy elfelejtette, hogy arról a fickóról beszélünk, aki hagyta meghalni az első tisztjét? Janie a körülöttük állókra nézett, és mindenki szeméből a pánik és a harag keveredését olvasta ki. - Érzem, ahogy percről percre nagyobb az oxigénhiányom - mondta Brian. - Janie, biztos abban, hogy a maszkok automatikusan lőnek ki? - Igen - felelte Janie, miközben agya villámgyorsan végigvette a lehetséges magyarázatokat. - Hogy működik a rendszer? Mi működteti? - Nem tudom. Azt hiszem, áram. Brian néhány hosszú másodpercig nézett rá. - Ha elektromos szerkezetről van szó - mondta Dan Brown -, akkor egy árammegszakítónak is kell lennie rajta. - Lehetséges - bólintott Janie. - És hol lenne ez? A pilótafülkében? - kérdezte Brian. - Nem... nem tudom. Talán. Majdnem minden ott van, kivéve a konyhafülkei felszerelést. - Akkor ez lesz az! - mondta Brian, aki egyre nehezebben kapott levegőt, és kezdett gyengülni. - Az a rohadék megszakította az áramkört, hogy a maszkok ne lőhessenek ki! - mondta a többiekhez fordulva. - Addig fog emelkedni a géppel, amíg mindannyian el nem ájulunk az oxigénhiánytól! - Hogy van ez? - kérdezte Brown. - Ha nem jut elég oxigén a véráramba, az előbb szédüléshez, majd eszméletvesztéshez vezet. Ha ez az állapot sokáig fennáll, az agy is károsodást szenvedhet; ami után bekövetkezhet az agyhalál. - 150 -

Janie figyelte Brown megdöbbent arckifejezését. Brian felemelte a hangját, hogy az összes többi utas hallhassa, akik közben köréjük gyűltek. - Rendben, emberek, szóval a jelek szerint ez a terve. Addig fogja csökkenteni a nyomást a kabinban, amíg mindannyian el nem ájulunk, és valószínűleg fogalma sincs róla, hogy ezzel meg is ölhet minket. - Brian... - kezdte Janie, de a férfi félbeszakította. - Itt hátul vannak hordozható oxigénpalackok, igaz? - Igen, de csak néhány. - Hol vannak? - kérdezte Brian. Janie megrázta a fejét. - Brian, kérem! Előbb hívjuk fel, és... - Nem! Arra most nincs idő! Amúgy sem hallgatna ránk, és most azonnal kell cselekednünk! - A kapitánynak fegyvere van - mondta Janie. - Említettem mán harcba szállni a gép egyetlen pilótájával őrültség, és különben sincs semmi esélyük rá, hogy átjutnak azon az ajtón! Hallotta, mit mondtak ezek az emberek az előbb. Nincs rajta kívül senki más... - Janie a mondat közepén elhallgatott, amikor eszébe jutott Robert MacNaughton, és rádöbbent, hogy elérkezett az idő. - Ha sikerül, amit a kapitány tervez, mindannyian meghalunk - mondta Brian, majd sorba vette az észérveket, amelyek amellett szóltak, hogy átvegyék az irányítást a gép fölött, miközben a többiek figyelmesen hallgatták, és egyre többen és többen bólogattak. Az utasok száma egyre nőtt a szűk konyhafülkében, mindannyian a normálisnál sokkal gyorsabban kapkodták a levegőt, és mindegyikük egyre riadtabbnak tűnt. Brian szorosan megragadta Janie karját. - Halálosan komoly dologról van szó! A gép már így is minden bizonnyal legalább tizennyolcezer láb fölött jár. Lehet, hogy a kapitány nincs tisztában vele, milyen veszélyes dolgot művel, de ha még túl sokáig maradunk itt fönt, már csak egy rakás hullát fog szállítani! - Hogy érti ezt, doki? - kérdezte az egyik nemrég érkezett utas falfehér arccal. - Emlékszik arra a golfozóra a lopott gépen? Payne Stewartra? Mindannyian bólogatni kezdtek. - Ugyanarról van szó itt is. Ekkor megszólalt a fedélzeti telefon mellettük, a kijelző szerint a hátsó konyhafülkéből jött a hívás, és Janie automatikusan a füléhez kapta a hallgatót, melyből egy ismerős, rezignált hang szólt. - Janie? Elle az előbb elájult, és mindannyian elég rosszul érezzük magunkat. Mi történik? A maszkok nem lőttek ki, de úgy érezzük, mintha gyorsan csökkenne a nyomás. - Vegyétek elő az oxigénpalackokat és üljetek le! Adogassátok egymásnak a maszkokat! mondta Janie, majd megszakította a hívást, hogy azonnal a pilótafülke számát üsse be. A készülék többször is kicsengett, de senki sem vette fel. - Hiába hívja, nem válaszol, igaz? - kérdezte Brian. Janie bólintott, és már épp visszatette volna a telefont a helyére, amikor Brian kikapta a kezéből, és miután beütötte a hangosbeszelő számát, amelyet már korábban megjegyzett, a szája elé emelte a készüléket. Kapitány! Ha hall engem, itt dr. Logan beszél. Tudjuk, mire készül a nyomáscsökkentéssel! Vagy azonnal abbahagyja, és visszaállítja a nyomásszintet a normálisra, vagy tokostól tépjük ki azt az ajtót, és kicibáljuk onnan! Megértette, seggfej? Azonnal növelje a nyomásszintet a gépen! Brian megfordult, és a két mellette álló férfi előtt átnyúlva visszarántotta a függönyt, miközben a hangosbeszélő bekapcsolt mikrofonját még mindig a szája előtt tartotta. Emberek, a kapitány csökkenti a nyomást, hogy mindannyian elveszítsük az eszméletünket! Pontosan ez történik! Más szóval, mindannyiunkat meg akar ölni! A szavai mintha visszhangoztak volna a 747-es hatalmas, öblös utasterében, miközben Brian visszatette a készüléket a helyére, tudatában annak, hogy a bejelentése valószínűleg páni félelemmel töltötte el a Meridian 6-os járatának összes utasát. - Menjünk fel ahhoz a rohadékhoz! - vicsorította az egyik férfi. - 151 -

Janie felé fordult, és kemény hangon, zihálva kérdezte. - És aztán? Mit akar tenni? Brian válaszolt a férfi helyett, miközben gyöngéden Janie vállára tette a kezét. - Ha meg tudjuk találni, hol és mivel szakította meg az áramkört, visszakapcsolhatjuk, hogy az oxigénmaszkok kilőjenek - mondta. - Várjanak egy percet! - nézett rájuk Janie. - Várjanak, kérem! Lehet, hogy van más megoldás is! Egy pillanat, és visszajövök! Brian a távolodó Janie után nézett, aztán azonnal visszafordult a többiekhez. - Jól van, most megkérném magukat, hogy menjenek vissza, szedjék össze az összes oxigénpalackot, amit csak találnak a poggyásztartókban, és hozzák ide valamennyit! Dan Brown és még négy utas azonnal sarkon fordult és eltűnt a turistaosztályon, Brian pedig visszafordult, hogy megint Janie Bretsen nőies alakját figyelje, amint távolodik az első osztály felé. Egy pillanatra elcsodálkozott, milyen hamar belevésődik egy ilyen kellemes kép az ember agyába, ha nem jut elég oxigénhez, majd a következő pillanatban már azon tűnődött, vajon miért esik Janienek szemmel láthatóan annyira a nehezére, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát. Janie megállt az első osztály hátuljában, és a feje fölötti poggyásztartóból kihalászott egy oxigénpalackot a hozzá tartozó maszkkal, majd Robert MacNaughton üléséhez sietett, és letérdelt az alvó férfi mellé. Megrázta a vállát, és Robert felébredt, de azonnal újra le is hunyta a szemét, Janie pedig egyre riadtabban rázta meg újra és újra, hogy magához térjen. MacNaughton végre ijedten felült. - Igen? - Mr. MacNaughton, Janie Bretsen vagyok. - Igen... - ült fel a férfi, és dörzsölni kezdte a szemét. - Egy kicsit furcsán érzem magam. - Azt mondta, el tud vezetni egy Boeing 737-est, igaz? MacNaughton ránézett, és lassan bólintott. - Mi történt? - Eddig még semmi, de egyre fogy az időnk. Az a fickó tényleg teljesen begőzölt ott fent! Janie gyorsan összefoglalta a helyzetet. - Ha sikerülne betörniük a pilótafülke ajtaját és ártalmatlanná tenniük a kapitányt, maga az egyetlen esélyünk. - Hogy átvegyük az irányítást a gép felett? - Igen, uram. - Ugye, tudja, hogy ez légi kalózkodásnak minősülhet? - Igen, uram, tisztában vagyok vele, de valahogy irányítani szeretném az eseményeket, és... - Ahhoz képest, hogy a legénység tagja, furcsa módját akarja választani az irányításnak mondta MacNaughton, még mindig a szemét dörzsölve. Janie hirtelen felállt, és érezte, hogy meginog a lába, amint rádöbbent a férfi szavainak igazságára. Édes istenem, ezt komolyan gondoltam? - Maradjon itt, kérem! Azonnal visszajövök! - mondta Janie, és nem kis erőfeszítéssel visszaküzdötte magát a konyhafülkéig, az oxigénpalackot MacNaughton ülése mellett hagyva. Mikor belépett a fülkébe, Brian Logant látta maga előtt, kezében egy másik hordozható oxigénpalackkal, melynek épp körbeadta a maszkját, amikor észrevette Janie-t. - Jól van, Janie, akkor mi most elindulunk fölfelé. Mi volt ez a sürgős elintéznivaló? - kérdezte Brian az első osztály felé bökve. Janie eleresztette a kérdést a füle mellett, és minden akaraterejét összeszedve levette a fedélzeti telefont a helyéről, és a szája elé emelte a mikrofont. A harmadszori próbálkozásra végre sikerült beütnie a pilótafülke kódját. Az ujjai nem akartak engedelmeskedni, ami még ennél is jobban feldühítette volna, ha nem szédül ennyire. Ezúttal Phil Knight a második kicsengés után felvette a kagylót. - Igen? - szólt bele a kapitány fojtott hangon, minden bizonnyal a saját oxigénmaszkja miatt. - Khm... kapitány? - kezdte Janie levegő után kapkodva, mire Brian gyorsan a szája és a mikrofon közé szorította az oxigénpalack maszkját. Janie néhány nagy levegőt vett, miközben elcsodálkozott, hirtelen minden szín mennyire rikító lett körülötte, aztán eltolta magától a maszkot. Kapitány, itt Janie Bretsen beszél, a legénysége egyik tagja. - Ó, az én legénységem tagja?! Hallottam a kis beszédét, Bretsen! Jobb, ha tudja, hogy ezért úgy kirúgják, hogy a lába sem éri a földet! Hallotta már azt a szót, hogy lázadás! - 152 -

- Kapitány, most azonnal csökkentenie kell a magasságot! Az utasok tudják, hogy mit csinál, és ha nem tesz valamit azonnal ellene, ez a tömeg fel fog menni magához, és én semmit sem tudok majd tenni, hogy megállítsam őket! - Mondja meg nekik, hogy aki elkezd dörömbölni ezen az ajtón, egy golyót kap a szívébe! Janie ügyet sem vetett a fenyegetésre. - Kapitány, meg is ölheti az utasokat! Már így is sorban veszítik el az eszméletüket! Ezt nem teheti! - De még mennyire, hogy tehetem! - kiáltotta a kapitány. Janie érezte, hogy megint alig kap levegőt. A kabinban kezdett nagyon lehűlni a hőmérséklet, Janie pedig azon törte a fejét, mit mondhatna, amivel hatni tudna a kapitányra, mivel győzhetné meg. Érezte, hogy valahonnan mélyen belülről iszonyatos harag ébred benne, és a hangja hirtelen mintha nem is hozzá tartozott volna, amikor szinte belesikított a telefonba. - Hallgasson már ide, az istenit magának! Minden erőmmel azon vagyok, hogy csillapítsam valahogy ezeknek az embereknek a haragját! A Janie körül álló utasok meglepetten hőköltek kissé hátrébb, és teljesen megdöbbentette őket a stewardess szavaiból áradó indulat. Janie érezte, hogy ismét elnehezülnek a tagjai és szédülni kezd, miközben megpróbált megint kulturáltan megszólalni. - Kérem, kapitány! Én itt minden tőlem telhetőt megteszek, de kezdem elveszíteni az uralmat az utasok felett, és fel fognak menni magáért, ha nem hallgat most rám! És van itt még valami, amiről tudnia kéne. - Éspedig? - horkantott fel Phil Knight válaszképpen. - Van a fedélzeten egy másik Boeing-pilóta is, és készen áll átvenni az irányítást, ha maga továbbra sem hallgat ránk. Egy kattanás jelezte, hogy a kapitány letette a hallgatót, és Janie csak ekkor hallotta, milyen síri csend támadt körülötte. - Talált egy másik pilótát? - kérdezte Brian hitetlenkedve. - Ki az? Janie felnézett, és épp azon törte a fejét, mit mondjon, amikor Robert MacNaughton lépett be a konyhafülkébe, kezében egy hordozható oxigénpalackkal és maszkkal. - Sajnos, nagyon attól tartok, hogy én lennék az - mondta. - És abból az ütemből ítélve, ahogy körülöttünk sorban ájuldoznak az emberek, azt kell mondanom, nincs már sok időnk. Brian Robert MacNaughtonra nézett, aki ebben a pillanatban párszor mélyet szippantott az oxigénből, majd átadta a maszkot Janie-nek. - A gép most már valószínűleg húszezer láb fölött van. Janie szerint huszonnyolcezer fölött nekünk annyi. - Szomorú, de ez a helyzet. Menjünk! - mondta Robert. Brian gyorsan Janie-re nézett. - Van kulcsa a pilótafülkéhez? Janie megrázta a fejét. - Nem, már nincs. A Világkereskedelmi Központ óta már senkinek sem lehet kulcsa. A pilótának kell beengednie, ráadásul a tenyérlenyomatát is le kell olvastatnia egy... izével ott fönt. - Akkor betörjük az ajtót, akármeddig is tartson. Amint megbizonyosodtunk róla, hogy nincs fegyvere - Brian odabiccentett MacNaughtonnak -, maga bejön, leül a jobb oldali ülésre, és egyenesben tartja a gépet, amíg mi kivonszoljuk onnan azt a rohadékot! - Kénytelen vagyok egyetérteni a tervvel - bólintott Robert. - Ez őrültség! - kiáltotta Janie, egyikről a másikra nézve. - És mi van akkor, ha mondjuk, kikapcsolja a robotpilótát abban a pillanatban, hogy maguk betörnek? Akkor mihez akarnak kezdeni? - Akkor - felelte Robert MacNaughton - csak pár másodpercem lesz. - Már így is csak másodperceink vannak - mondta Brian. - Mindenki más maradjon itt! - Ezzel sarkon fordult, és a felső fedélzetre vezető lépcső lábához sietett, majd kettesével véve a fokokat, elkezdett felrohanni, a nyomában Robert MacNaughtonnal, és kissé lemaradva Janie-vel, aki nehezen bírt lépést tartani velük. Két férfi is elindult utánuk, de lemaradtak; az egyikük leült a lépcső aljára, hogy levegőt kapjon, a másik pedig egyszerűen csak előrebukott, és ájultan rogyott a padlóra. A felső lépcsőfokra érve Brian megfordult, és értetlenül nézte, miért állt meg MacNaughton félúton felfelé. - Oxigént! - ordított rá Brian, és kezével mutatta az idősebb férfinak, hogy tegye fel a maszkot, és nyissa ki a palackot. - Tegye a szája elé a maszkot! - 153 -

MacNaughton arcán egyre zavartabb kifejezés tükröződött, ahogy jobb kezével hol az arcához közelítette a maszkot, hol leengedte, miközben Janie, akinek legalább ilyen gyorsan romlott az állapota, felért mögé. - Majd... én... - mondta levegő után kapkodva, és kivette a maszkot MacNaughton kezéből. Kinyitotta a palack szelepét, és párszor nagy levegőt vett, mielőtt MacNaughton arcára tette volna a maszkot. Brian figyelte, ahogy MacNaughton lassan kezdett magához térni, míg végül már képes volt Janie-nek is segíteni, és maga után húzta, mire végül ők is felértek a lépcső tetejére, és elindultak a pilótafülke felé. Gyorsan átsiettek a felső fedélzeten, és Briannek vadul lüktetni kezdett a szíve, ahogy ráébredt, hogy már alig maradt idejük. Körös-körül mindenütt ájult utasokat látott, amíg el nem értek a pilótafülke ajtajáig, ahol Brian teljes erőből hátralendítette a fém oxigénpalackot majd lesújtott a pilótafülke ajtajának kilincsére. A kilincs meg sem nyikkant, viszont bentről meglepett, ijedt kiáltásokat hallottak, ezért Brian félreállt az egyik oldalra, mert azt várta, hogy a következő pillanatban golyók lövik szitává belülről az ajtót. De semmi sem történt. Ismét lesújtott a palackkal a kilincsre, de megint eredménytelenül. Hiába szedte össze minden erejét, a kilincsen még csak egy karcolás sem keletkezett. Az óriásgép egyszerre csak megugrott, és balra kezdett dőlni, hogy Brian szinte elrepült az ellenkező irányba. Teljes erőből nekivágódott a mosdó ajtajának, majd lehuppant a földre és gurulni kezdett, mint ahogy egyszerre minden balra kezdett csúszni, és a gép dőlésszöge egyre nőtt Brian hátrapillantott és látta, hogy Janie-nek sikerült megkapaszkodnia a lépcső egyik korlátjában, és a lába szinte a semmi fölött kalimpált, ahogy továbbpördültek, és a 747-es még inkább balra dőlt. Robert lába alól kicsúszott a talaj, még mielőtt elérhette volna a pilótafülke előtti kis beugrót. Brian most mintha lassított felvételen látta volna, ahogy Robert próbál megkapaszkodni valamiben, de keze csak a levegőt markolja, míg az oxigénpalackja kicsúszik a másik kezéből, a férfi pedig magatehetetlen bábuként balra dől, és fejjel egyenesen a falnak esik. Az oxigénpalack magára hagyottan a földre zuhan, Robert szájáról pedig leesik a maszk. Janie elengedte a korlátot, és MacNaughton felé csúszott, majd miután sikerült megkaparintania az oxigénmaszkot, a saját szája elé tette. A 747-es ablakain a sötétségen kívül semmit nem láthattak, és Brian úgy érezte, mintha fejjel lefelé fordultak volna. De Janie és Robert MacNaughton még mindig a földön voltak, noha a forgás még tartott. Janie megpróbálta felrázni MacNaughtont, de a férfi nem ébredt fel, amit Janie egy fejrázással adott Brian tudtára. Janie épp csak annyi időre vette le a szájáról a maszkot, hogy odakiálthasson neki. - Elájult! Most már nincs, aki vezessen! Ekkor megszólalt a hangosbeszélő, és a kapitány hangja töltötte be az egész kabint. Na, jó... az istenit!... akárki is dörömböl azon az ajtón, jobb, ha tudja, hogy olyan veszélyesen fogok manőverezni ezzel a géppel, amennyire csak kell, ha ezen múlik, hogy megakadályozzam a bejutását a pilótafülkébe! És ha megint arra kényszerít, hogy egy tótágast csináljak, a repülő ketté is szakadhat, és akkor mindannyian meghalunk! Senki nem fogja betenni a lábát ebbe a pilótafülkébe, úgyhogy TŰNJENEK INNEN! Megértették?! Most már elég legyen!!! Logan, ez magának szól, és azoknak, akik magával vannak! Brian egész testében elzsibbadt, és ezt nem tudta mire vélni. Maszkot viselt, és oxigént lélegzett be, de mégis, az agya mintha vattával lett volna kitömve, és úgy látta, Janie, aki úgy öt méterre lehetett tőle, szintén nem volt sokkal jobb állapotban. A figyelmeztetés ellenére még egyszer megpróbált a kilincsre csapni az oxigénpalackkal, de ahogy lendíteni próbálta, a palack hirtelen embertelenül nehéznek tűnt, és ahogy Brian tekintete véletlenül a kis szintjelzőre siklott, szinte kívülállóként csodálkozott el rajta, hogy hogyan lehetett a tű máris a piros zónában.

- 154 -

Megpróbált mélyebbeket szívni a maszkból, és az oxigén jött is, de nem elég. Brian egész testében megremegett, ahogy a hátán hirtelen végigfutott a hideg. Már alig bírta a gondolatait összpontosítani, és úgy tűnt, már nem is érdekli. Mit is akart csinálni? A pilótafülke! Igen, ez az... be kell jutnom! - gondolta. A feladat tehát már megvolt, bár Briannek nehezére esett megfogalmazni magában. Volt valami egy palackkal kapcsolatban, de már elfelejtette, micsoda. Brian lassan a padlóra ereszkedett, és a fejét a válaszfalnak támasztotta. Milyen kellemes érzés! Végre nyugodtnak érzi magát. „Semmi pánik, haver!” Ezt ki is mondta? - gondolta. Az ajtó. Valahol van egy ajtó. Fel kéne emelnie ezt a nehéz palackot, meglendíteni egy ajtónál, vagy valami ilyesmi. De előbb, döntötte el, szundít itt egy kicsit.

Harminchatodik fejezet Fehér Ház, Operatív Központ, Washington 16 óra 40 perc (keleti idő)

William Sanderson, a Fehér Ház vezérkari főnöke és a haditengerészet volt négycsillagos admirálisa, szokásához híven most is úgy bukkant fel a semmiből az operatív központban, hogy a munkatársak még nem is számítottak rá. Legalábbis ő így hitte, de ezúttal már mindenki készenlétben állt, miután hónapokkal ezelőtt megtanulták már a leckét, hogy bárhová is volt hivatalos a vezérkari főnök, biztosan a vártnál előbb érkezett meg, mint egy B-2-es lopakodó. Sanderson leült az igencsak zsúfolt pincehelyiség kisméretű tárgyalóasztalának végében, és a falon lévő elektronikus kijelzőkre mutatott, melyeken most különféle összeállításokban láthatták a szigorúan bizalmas felvételeket, amelyeket Chantillyből küldtek át. - Az alapszituációt ismerem - mondta Sanderson. - De miért gondolja Langley és az NRO, hogy ez egy trójai faló támadás lehet? Az operatív központ igazgatója átcsúsztatott néhány vörös pecséttel ellátott iratot az asztalon. - Ezek a főbb pontok, amikkel alátámasztják a következtetésüket, uram. Langley szerint Mshira tábornok valamiféle cserealkut kötött, de hogy kivel, azt nem tudjuk. Mshira eddig még sosem bratyizott terroristákkal, és velünk sem rúgta össze a port. De ha most valóban alkut kötött, akkor ő háromszázhúsz túszhoz jutott, a másik szervezet pedig, akárkik is legyenek, akik összehozták a tervet, lehetőséget kaptak, hogy ellássanak egy legitim járatszámmal rendelkező utasszállítót valamiféle tömegpusztító fegyverrel. A műholdképek tanúsága szerint az utasokat túszként tartják fogva odalent, fényképes bizonyítékunk van a csak két pilótával repülő gép két halott pilótájáról, a levegőben van egy 747-esünk meghibásodott rádiókkal, amely a rádió-meghibásodás kódját csipogja, és van egy feltűnően okosan megszerkesztett digitális üzenetünk a kapitánytól, amelyben azt állítja, hogy a gépet eltérítették ugyanazok az utasok, akikről Langley biztosan tudja, hogy még mindig Nigériában vannak. Ezenkívül öt perccel ezelőtt az NRO egyik műholdja még nem megerősített jeleit észlelte, hogy a fedélzeten valamilyen hasadóanyagot szállítanak. - Hogy érti? Egyértelműen neutronra utaló jeleket látnak a gépen? - Nem egészen, uram. Csak néhány visszaverődésről van szó, ami származhat valami fémborítású tárgyról a gépen, de az is lehet, hogy nincs ott semmi. Más szóval, egyelőre még semmi sem biztos, mindenesetre nincs kizárva a lehetősége, hogy nukleáris fegyver van azon a gépen. Az NRO jelentéséből az is kiderül, hogy mielőtt leszálltak volna a nigériai reptéren, nem volt jele semmilyen nukleáris jellegű anyagnak. Persze, az is lehet, hogy ügyesen álcázták. - Nem hat meg különösebben, amíg száz százalékig biztosra nem mondják - felelte a vezérkari főnök. - Az is lehet, hogy anthraxot, vagy valami más kémiai fegyvert szállítanak. - Összefoglalva - folytatta az igazgató -, Langley azt javasolja, hogy haladéktalanul értesítsük az elnököt. Az admirális felkapta a fejét a papírokból, és az igazgatóra nézett. - Hogy mit tegyen? - 155 -

- Adjon nekünk felhatalmazást, hogy riaszthassuk a NATO-t és a SHAPE-et, valamint az izraelieket, ha netán a gép hirtelen, váratlanul jobbra fordulna, valamint felhatalmazást arra, hogy felszólítsuk a hadügyet, hogy lépjenek kapcsolatba minden európai országgal, amelyik a 747-es lehetséges útvonalában fekszik. Sanderson visszapillantott az egyik aktára. - Ebben itt az áll, hogy dr. Mshira már elő is állt a követelésével. Nigéria mit szándékozik tenni? - Csak várnak, hátha mi odaadjuk nekik a pénzt. Egyébként pedig kivárják, mit követel Mshira a nigériai hadseregtől. Az első határidő, amit a pénzre kaptak, pár percen belül lejár. - És mi a Pentagon véleménye erről az egészről? - Csak várnak és figyelnek, admirális úr, és riasztják a hetedik flottát a Földközi-tengeren, ha esetleg szükség lenne rájuk. Sanderson megint felpillantott, és elmosolyodott. - Nagyon helyes. Szükség is lehet még rájuk. Ott van az Enterprise, meg az Eisenhovver, meg még a... nem is tudom, melyik. - A haditengerészet vezérkari főnöke mindig tengerész marad, igaz? - Még szép! - felelte Sanderson, és visszacsúsztatta a papírokat az asztalon. - Helyes. És az Air Force One hol van ebben a pillanatban? - A jelfogóink szerint Des Moines-től nem messze. Az elnök éppen a First Ladyvel beszél telefonon. - Szakítsa félbe, kapcsoljon át, és a Pentagon is legyen vonalban, hogy azonnal értesíteni tudjanak, amint történik valami! Tudja, hogy mindig az az első, amit kérdez tőlem, hogy mit gondol minderről a Pentagon. És ha tényleg le kell lőnünk egy amerikai 747-est a Földközi-tenger fölött, akkor azt akarom, hogy minden információ itt legyen az asztalon készenlétben! Az igazgató habozott egy kicsit, és látszott, hogy ezzel a lehetőséggel nem is számolt. Gondolja, uram... hogy erre is sor kerülhet? William Sanderson felállt, és az asztaltól a helyiség végébe ment, hogy öntsön magának egy kávét, miközben a válla fölött visszanézett a másik férfira. - Ha nem lehetünk száz százalékig biztosak benne, hogy a gép nem jelent veszélyt, akkor elképzelhető, hogy nem lesz más választásunk. Az elnök már így is felhatalmazást adott, hogy bármikor lelőhessünk egy utasszállítót az Egyesült Államok fölött, ha szükségesnek látjuk. Viszont azzal a pár évvel ezelőtti Quantum géppel ellentétben, amelyen valamilyen vírust gyanítottunk, most legalább ezen a gépen nincsenek utasok, akik miatt aggódnunk kéne. Az NRO főhadiszállása, Chantilly, Virginia 16 óra 45 perc (keleti idő)

George Zoffel megpördült a székében, hogy John Blaylock szemébe nézhessen. A főképernyőre mutatott, amelyen a Meridian 6-os járatának egy újabb kísérteties, infravörös képe volt látható, amint a repülő mind a négy motorjából fehér füstcsík szállt a gép után. - Mit gondolsz, John, mi volt ez, amit láttunk? A fickó valami dugóhúzó-mutatványra készült, vagy mi? John Blaylock hitetlenkedve bólogatott. - Úgy tűnt, és én mondom neked, nincs az az épeszű pilóta, aki ilyesmit művelne egy 747-essel, aztán még meg is pördül, és mindezt ilyen meredek dőlésszöggel! Akárki is vezeti azt a gépet, az biztos, hogy nem a Meridian pilótája! Ez a mutatvány jobban meggyőzött erről, mint az összes halott pilótáról készült űrfelvétel, vagy Mshira váltságdíjkövetelése! - Annak idején te is voltál 747-es kapitány, nem? - Több éven át, mint amennyit szívesen vallok be - felelte John. - Tény, hogy meg lehet vele pördülni. Az nem gond. Csak éppen egyikünk sem vállalkozna rá önként, ha egy mód van rá. David Byrd előrébb hajolt, és hol Zoffelre, hol Blaylockra nézve, felemelte az egyik ujját. - Ezredes, hozzá szeretne szólni? - kérdezte Sandra Collings. - Én... én csak megfigyelő vagyok itt, de van valami, ami nem hagy nyugodni. - Mi az? - Először is... mi van akkor, ha valóban fellázadtak az utasok azon a gépen? Vajon akkor is olyan érthetetlen egy ilyen pördülési manőver, ha mondjuk, dulakodnak a pilótafülkében? Emlékez- 156 -

zenek csak vissza, amikor támadás érte New Yorkot és a Pentagont, az utasok egy csoportja hősiesen megpróbálta legyűrni a gépeltérítőket a pilótafülkében, és a gépet biztonságosan lehozni a földre! - De utasok nélkül elég elképzelhetetlen egy utaslázadás, ezredes! - mondta Sandra, Mshira tábornok barakkjának egyik állóképére mutatva, mely előtt sokat sejtetően ott sorakoztak a buszok. David felsóhajtott, miközben még egyszer átvizsgálta a képet, majd Sandra szemébe nézett. - Ez igaz, de... azt hiszem, én nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy az összes utas leszállt arról a gépről. Nézzék, ha Mshira valóban cserealkut kötött X csoporttal, akkor nyilvánvaló, hogy nekik sem érdekük, hogy csak az üres 747-est lopják el... amit egyébként sem lenne egyszerű dolog elrejteni. Tehát mi a céljuk? - A legnyilvánvalóbb cél az lehet, amire mi gyanakszunk - felelte Sandra. - Ki akarják használni, hogy a nemzetközi repterek minden országban beengednek egy szabályos utasszállítónak látszó gépet, amely meghibásodásra hivatkozva kénytelen kényszerleszállást végrehajtani, és így bárhol célba érhet a fegyverük. Zseniális ötlet, és ők még ezt is tudták fokozni, mert a jelek szerint épp dúl a vészhelyzet a fedélzeten, és ez a szegény, szerencsétlen kapitány kénytelen egyedül megvívni a csatát, miközben kétségbeesetten keres egy helyet, ahol letehetné a megfáradt gépet. - Igen, de várjunk csak egy kicsit! - mondta David a képernyőre mutatva. - Azon a monitoron vizuális bizonyítékát látjuk annak, hogy az utasok leszálltak a gépről, igaz? - Igaz - visszhangozta Zoffel. - Ha tehát Mshira tábornok terve az volt, hogy leszedi a gép összes utasát és legénységét, hogy váltságdíjat követeljen értük, akkor erről X csoportnak, az üzlettársainak is tudniuk kellett. Végtére is Mshirának ez a haszna az üzletből, hogy engedményeket és pénzt csikarhat ki a nigériai kormányból. Ami azt jelenti, hogy X csoportnak tisztában kellett lennie azzal, hogy előbb-utóbb Mshira az egész világ tudomására hozza, hogy a 747-esen, amit nemrég elloptak, a két pilótát leszámítva, egy árva lélek sincs. Mit tesz erre X csoport? Elküld egy gondosan megfogalmazott írásos jelentést, mely szerint a gépen fellázadtak az utasok és eltérítették a repülőt, ami elismerem, egyszerre szokatlan és nagyszerű húzás. Ugyanakkor minden egyes szavára rácáfol Mshira váltságdíjkövetelése, melyben a nigériai kormány tudomására hozza, hogy a gépen nincsenek utasok! Tehát, amit nem értek, az az, hogy miért szervezne az X csoport egy eleve kudarcra ítélt akciót? - Miért vallanának kudarcot? - kérdezte George Zoffel. - Hiszen minden figyelmünket nekik szenteljük! - Igen, de mit akarnak, hogy mit higgyünk? Nem érzik, hogy valahol nem stimmel az okfejtésünk? John Blaylock eddig csak mosolyogva hallgatott, de most kirobbant belőle a nevetés, és David kissé ingerülten nézett rá. - Mi olyan mulatságos, John? John csak megcsóválta a fejét. - Sajnálom... nem magán nevettem, Davey... csak a Mshira tábornokos részen. Valójában doktor Mshiráról beszélünk. - Nem értem - felelte David, és igyekezett elfojtani a mérgét, amit az idősebb ezredes tudálékossága ébresztett benne. - Tudom, hogy a nemzetközi hírszerzés dolgaiban teljesen zöldfülűnek számítok, de logikusan én is tudok gondolkozni. John Blaylock lenézett az asztalra, és megköszörülte a torkát; a mosoly eltűnt az arcáról, és a kuncogásnak nyoma sem maradt. - Ismerem ennek a fickónak az aktáit, és tudom, milyen a stílusa. A doktor az átejtés művészetének nagymestere, és túlságosan is intelligens ahhoz, hogy nyíltan az Egyesült Államok ellenségévé váljon ezekben a „háborús időkben”. Tehát mit tesz? Lefogadom a B-1-esembe, hogy jelen esetben alaposan átejtette X csoportot; túljárt az eszükön, és nekem elhiheti, nekik még fogalmuk sincs erről. - Na, én azt hiszem, kezdem elveszíteni a fonalat - jegyezte meg David. - Én is - csatlakozott George Zoffel bágyadt mosollyal. - Pláne, hogy nincs is B-1-esed... vagy van, John? - Képzeld, van - vágott vissza Blaylock -, egy gyönyörű, méretarányos és élethű modell a nappalimban! - Blaylock felállt, és nyújtózkodott egyet, mielőtt a képernyő felé biccentett, amin a 747-es még mindig észak felé húzta a csíkot. - Nagyon okos terv, kedves fiúk és lányok - folytatta - 157 -

John. - Az X csoport, ahogy David nevezte őket, tervei szerint vagy valamilyen biológiai fegyver beszállítására, vagy egy nukleáris fegyver felrobbantására akarja használni a 747-est valamelyik európai nagyváros kellős közepe fölött. Több mint valószínű, hogy biológiai fegyverről van szó. A pilóták valószínűleg nem terveznek öngyilkos merényletet. Sőt, nagy valószínűséggel nem is tudják, mit szállítanak valójában, vagy hogy mi fog történni. De hogy véghezvihessék a megbízásukat, azzal az áltörténettel kell fedezniük magukat amit el akarnak hitetni, nevezetesen, hogy az utasok fellázadtak, és ostrom alá vették a pilótafülkét, ahol a kapitány és egy szem védőangyala, a vezető utaskísérő elbarikádozták magukat. Amikor egyezséget kötöttek, Mshira minden bizonnyal megesküdött az X csoportnak, hogy megvárja, amíg ledobják az anthraxukat vagy felrobbantják a bombájukat mielőtt követeléseivel megkeresné a nigériai kormányt és nyilvánosságra hozná, hogy a repülőn már egyetlen utas sincs. Az X csoportnak addigra már édes mindegy, mi történt az utasokkal, ők már teljesítették a küldetésüket Az Egyesült Államok pedig... amely akkorra vagy egy pár millió polgárának életét fogja gyászolni, vagy egy közelgő járványtól fog rettegni, amely legalább ennyi életet sodorna veszélybe... hihetetlenül meg lesz könnyebbülve, ha megtudja, hogy legalább a Meridian háromszáz utasa még mindig életben van valahol Nigériában. Ahogy minket ismernek, bármennyit hajlandóak leszünk kifizetni, csak hogy visszakaphassuk a túszokat. Így tehát Mshira megkapja a pénzét, az utasok életben maradnak, X csoport pedig kiirthat néhány millió embert Rómában, Genfben vagy Londonban, és miután ujjal mutogattak, mondjuk Bagdadra vagy Teheránra, illegalitásba vonulnak azt remélve, hogy mi majd egy sűrűn lakott területen fogunk bajlódni, és ezzel kárt okozunk az egész világgal alkotott terroristaellenes koalíciónknak. Ez megmagyarázná a Mshira által kötött üzlet alapját - mondta John, és hadonászva le-fel kezdett járkálni a terem teljes hosszában. - Csakhogy...! - Sejtettem, hogy lesz egy „csakhogy” - mondta Sandra, és Davidre mosolygott. - John Blaylock esetében mindig van legalább egy... - Lesz szíves nem félbeszakítani a felnőttek eszmefuttatását, kis hölgyem! - mondta John rákacsintva, majd felemelte a mutatóujját, hogy ismét megragadja a szót. - De... - folytatta -, a mi okos Mshira doktorunknak van egy hibája, ami eddig még nem okozott neki gondot az, hogy ő egy gyógyító! Egy orvos! Aki letette a hippokratészi esküt, és feladatául tűzte ki, hogy megmenti a népét. A gyilkolás nincs igazán az ínyére, habár elég jól csinálja. A színházcsináláshoz legalább olyan remekül ért, mint a hadviseléshez, és lenyűgöző, ahogy egy rettenetes és vérszomjas szörnyeteg hírét keltette magáról, miközben annyi életet mentett meg, amennyit csak tudott az elmúlt nyolc évben, amióta kitört a polgárháború, amit pedig ő kezdett. De ha London, Genf vagy Párizs megsemmisítéséről van szó, Mshira nem túlzottan rajongana az ötletért, mert történetesen imádja ezeket a városokat és Európát, mint olyat. - Tehát azt akarja mondani, hogy... - szólt közbe David. - Azt akarom mondani, hogy Mshira pontosan tudja, milyen gyilkos akciót tervez az X csoport, és szándékosan idejekorán állt elő a követeléseivel a nigériai kormány előtt, mert tudta, hogy amint mi hírét vesszük ennek, egy szempillantás alatt rajta leszünk az ügyön. Tudta, hogy már jóval azelőtt rájövünk, hogy a 747-es egy repülő időzített bomba, mielőtt a gép még elérné a Földközitenger déli partvonalát. - Van itt még egy érthetetlen részlet, John - szólt közbe George Zoffel. - Hogyan jutottak eleve a repülőhöz? Hogyan tudtak rávenni két pilótát, hogy egy olyan isten háta mögötti reptéren szálljanak le, mint Katsina? - Ez egyértelmű, George. Valamiféle műszaki problémát idéztek elő, ami pont a megfelelő pillanatban, Nigéria fölött jelentkezett, vagy kilőtték a Boeing egyik motorját valamelyik vadászgépükkel, amit a nigériai hadseregtől loptak. Ezenkívül valószínűleg volt egy olyan nagy teljesítményű rádiójuk a földön, amelyik a nigériai légiirányításnál erősebb jeleket bocsát ki, és ezzel Katsina felé irányították a 747-est. Akárhogy is történt, amint leszállt a gép, a két pilótát ki kellett végezniük, habár Mshira és az X csoport ezt elszúrta, mert nem vették figyelembe a műholdjainkat. George Zoffel bólogatott. - Ez így nem hangzik rosszul. Igen, szerintem hibátlan gondolatmenet. - Így tehát dr. Jean Mshira tábornok nagylelkű közreműködésének hála, lelőhetjük az üres 747-est, amint víz fölé ér, ami azt jelenti, hogy elég nyakatekert módon ugyan, de Mshira a szövet- 158 -

ségesünkké vált - mondta John Blaylock. - Én pedig - tette hozzá karját széttárva és meghajolva ezzel megoldottnak tekintem a rejtélyt. Köszönöm, köszönöm, virágot az öltözőbe! George Zoffel és Sandra Collings felnevettek, és a rend kedvéért párat tapsoltak. David Byrd, akit lenyűgözött a terv zsenialitása, szintén csodálattal összeütötte a tenyerét - habár az agya legmélyén még mindig volt valami, ami zavarta: valami nem stimmelt, valaminek nem volt értelme. - Ezért kapom a hatalmas lóvét, srácok - mondta John, aki még mindig ezt a ragyogó pillanatot élvezte. - Habár sokkal jobban örülnék, ha szőkékkel fizetnének. Sandra megköszörülte a torkát és az égre emelte a szemét, majd forgószékével visszapördült a képernyők felé, George Zoffel pedig felkapta a telefont, mely közvetlenül az operatív központtal kötötte össze. - Elmondod a Pennsylvania 1600-nak? - kérdezte John. George bólintott. - Helyes. És azt is mondd meg nekik, hogy ha nincs igazunk, akkor ez egy Byrd nevű zöldfülű ezredes hibája!

Harminchetedik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 22 óra 45 perc (helyi idő)

Már jó néhány perc eltelt az utolsó döngetés óta a pilótafülke ajtaján. Phil Knight hátranézett a válla fölött. Judy Jackson szeme rémületet tükrözött az oxigénmaszk fölött, amely eltakarta az orrát és a száját. Ölében még mindig a tűzoltókalapácsot szorongatta. Phil a másik oldalon hátranyúlt, és Judy oxigénszabályozóját is száz százalékra és vészhelyzeti pozícióba állította, mint a sajátját, hogy biztosan elég levegőt kapjon ahhoz, hogy eszméleténél maradhasson. Phil megint felnézett a kabinnyomás paneljére. A magasság éppen csak harmincezer láb felett volt, és érezte, hogy kicsit furcsán veszi a levegőt, mintha az oxigénrendszer erővel felfújta volna a tüdejét, hogy minden egyes kilégzésért keményen meg kellett dolgoznia. A kiképzésen hallott erről valamit, a pozitív nyomásról meg valami olyasmiről, hogy fordított légzés, ami nagyobb magasságoknál fordul elő, de Phil már nem emlékezett pontosan a részletekre. Az utastér nyomásszint-szabályozója kézi vezérlésre volt állítva, és most kicsit állított a kapcsolón, miközben a hetven méterrel hátrébb lévő hatalmas kieresztő szelep kicsit beljebb csukódott, amitől a kabin emelkedésszint-mérője lassan visszaállt nullára. A harmincezer láb elég volt, döntötte el Phil magában. Még tíz perc, és a hordozható palackok is kiürülnek, így csak ő és Jackson maradnának ébren. Akkor visszaküldhetné Judyt, hogy a műanyag bilinccsel tegye mozgásképtelenné Logant, aki a monitor tanúsága szerint eredménytelenül próbálta betörni az ajtót. Most pedig Phil látta, hogy a doktor az ajtó előtti kis beugróban ült a földre rogyva. Phil a műszerfalra nézett, és ellenőrizte a dőlésszög kijelzőjét. Megint húsz fokkal balra dőltek. Háromszázötven fokot állított, hogy a 747-es megint észak felé haladjon, majd újra bekapcsolta a robotpilótát, miközben vadul dobogó szívvel várta a következő támadást az ajtó ellen. Ekkor észrevett valamit a radaron, és rájött, hogy a nagy felfordulásban eddig nem is volt alkalma odafigyelni. Harminckilencezer láb magasan repültek, és a Boeing erőteljes radarsugarai hatalmas viharfelhők gyülekezését jelezték vissza úgy háromszáz kilométerrel arrébb. Phil figyelte, amint egy nagy kiterjedésű észak-dél irányú sárga vonal jelenik meg a képernyőn, melyet vöröses foltok tarkítottak, ami viharos időjárásra utalt a Szahara nyugati része fölött. Hogyha ilyen messziről ennyi vörös radarvisszajelzés érkezett, akkor óriási viharnak kellett ott lenni. Nem repülhet bele, ki kell kerülnie valahogy. Phil lassan jobbra kezdte tekerni az irányjelzőt, először tíz, majd húsz fokkal elfordítva a műszert, miközben a radar monitorját figyelte, hogy meggyőződjön róla, a választott útvonal jóval elkerüli a viharfelhőket keletre. Tudta, hogy az ilyen hatalmas szörnyetegek felső határa a hatvanezer lábat is elérheti. Már sokszor látott ilyen viharfelhőket, számtalanszor kellett hasonlókat kikerülnie az USA közép-nyugati részén, de a végeláthatatlan Szahara fölött egész biztosan még komolyabbak voltak ezek a viharok. - 159 -

Hol is van ez a térképen? - tűnődött Phil, és keresni kezdte az aeronautikai táblázatot, de rögtön el is döntötte, hogy nem számít. Végtére is a Szahara homoktengere fölött repül. Kit érdekel, melyik ország vallotta sajátjának? Különben is, vészhelyzetben van, és a gépeltérítési kódot csipogja, ezért az egész világnak kötelessége, hogy mindent megtegyenek, amivel csak segíthetnek neki, hogy épségben visszavigye a gépet.

Brian Logan úgy öt méterre a pilótafülke ajtajától csak ült, és figyelte, ahogy a tárgyak körülötte lassan újra körvonalazódnak, ahogy egy adag friss oxigén préselődött a tüdejébe. A színek kezdtek visszatérni, ahogy Brian lassan magához tért, és felfogta, hogy valaki erősen az arcához szorít egy oxigénmaszkot. Brian felnézett, egyenesen Janie Bretsen szemébe. Egy hatalmas, kifejező zöld szempárt látott, és megállapította, hogy a személytelen oxigénmaszk fölött csak még kifejezőbb lett a szeme. Janie egy pár másodpercre levette a saját maszkját, hogy beszélni tudjon. - Hall engem, Brian? A férfi bólintott. - Tartsa magán a maszkot! Nyomáslégzésünk van, és a másik palackja kifogyott! - Janie visszatette a maszkját, és párszor mélyet lélegzett, majd újra elvette a szája elől. - Ha nem ereszkedünk lejjebb, már csak pár percünk van. Azt hiszem, már csak mi ketten vagyunk eszméletünknél. Ezekben a palackokban pedig már nincs túl sok. Most Brianen volt a sor, hogy beszéljen, és az újabb adag oxigénnek köszönhetően eléggé kitisztult az agya ahhoz, hogy rádöbbenjen a valóságra: ha megint megpróbálják betörni az ajtót, annak csak még veszélyesebb pördülések lesznek a következményei, mivel a kapitány már így is nagyon meg volt rémülve. Ráadásul itt volt az a bosszantó tény is, hogy minden erőfeszítése ellenére képtelen volt leütni a zárat. Ha már csak pár percig lesznek maguknál, a tárgyalás tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Brian levette a maszkját. - Hol a telefon? Janie körülnézett, és észrevett egy készüléket nem messze. Az oxigénpalackot Brian mellett hagyva felállt, hogy idehozza a hallgatót. - Tegye vissza a maszkot! Anélkül körülbelül harminc másodpercig lehet cselekvésképes. Brian bólintott, és visszatette a maszkot a szája elé. - Beszélni akar a kapitánnyal? - kérdezte Janie, mikor visszaért. Brian ismét bólintott, Janie pedig beütötte a számot a készülékbe, és átadta Briannek. Phil Knight habozott egy kicsit, mielőtt felvette volna. Számítása szerint legfeljebb egy-két stewardess lehetett még magánál, akik az utolsó pár csepp oxigént szívták be a palackjaikból, de most megint rátört az ismerős bizonytalanság, hogy esetleg elszámította magát. Végül a kíváncsisága győzött. Félrehúzta a maszkot a szája elől, és legnagyobb megdöbbenésére Logant hallotta a vonal túlsó végén. Phil azonnal a monitorra pillantott. Logant már nem látta sehol. - Épp elég oxigénpalack van itt - mondta az orvos -, hogy betörjek oda, és ott helyben megöljem magát, és van is a gépen egy másik pilóta, aki átvehetné a gép irányítását, de... hajlandó vagyok üzletet kötni magával. - Miről van szó? - kérdezte Phil néhány feszült másodpercnyi hallgatás után. - Milyen üzletet ajánl? - Ereszkedjen tízezer lábra vagy alacsonyabbra most rögtön, és akkor... békén hagyjuk. Ezenkívül... azt is meg kell ígérnie, hogy valóban Londonba visz minket, vagy valami más olyan helyre, amely nekünk is megfelel. - Az istenit a fejének, már megmondtam, hogy Londonba megyünk! - És nem lesz több légi mutatvány? - Rendben, megígérem. - Kapcsolja vissza azokat a tévéképernyőket is... azzal a mozgó térképpel, amin láthatjuk, hogy merre halad a gép! Szeretnénk biztosak lenni benne, hogy betartja a szavát! - Azt hiszem, ennyit megtehetek. - Tehát akkor... megegyeztünk? - kérdezte Brian. - 160 -

Újabb csend következett, mialatt Phil Knight magában mérlegelte az ajánlatot. Az oxigénért cserébe nem lesznek újabb próbálkozások, hogy rátörjék az ajtót. Egyébként is nagy bajba kerülhet, ha az utasok némelyike úgy dönt, bepereli a Meridiant, amiért elájult, szóval végül is jobb ez a megoldás. - Jó, ha tudja, Logan - mondta Phil -, hogy ha nem állja a szavát, csak kikapcsolom a nyomáskiegyenlítőt, kinyitom a szelepet, és azonnal felviszem a gépet harminckilencezer lábra, hogy egy szempillantás alatt eszméletlen lesz. - Megértettem. Persze, mielőtt még elájulnék, bemennék oda és kitekerném a nyakát, de tudomásul vettem, amit mondott. Akkor megegyeztünk? - Mindaddig, amíg engedelmeskedik - felelte Phil elővigyázatosan. A háttérből egy női hangot hallott, aki az utasok oxigénmaszkjairól motyogott valamit, majd ismét Logan szólt a telefonba. - Igen, ha jól tudom, megszakította az utasok oxigénmaszkjainak áramkörét, igaz? - Igen - felelte Phil némi habozás után. - Akkor kapcsolja vissza! Pár másodperc múlva csattogó hangzavar töltötte be az egész felső fedélzetet, ahogy sárga gumimaszkok erdeje hullott alá az utasok feje fölül. - Jól van, visszakapcsoltam. Kilőttek a maszkok? - Igen. Remélem, senkit sem sikerült megölnie. Egyelőre senki sincs magánál, hogy feltegye a maszkot. - Jogomban áll mindent megtenni, amit szükségesnek látok, hogy leverjek egy lázadást a repülőgépemen! - csattant fel Phil. - Csökkentse a magasságot! Gyorsan! Érezni akarom, hogy pattog a fülem, most azonnal! szakította félbe Brian. Phil Knight a feje fölötti panelen lenyomta a megfelelő kapcsolókat, majd a magasságmérőre pillantott. A kabinmagasság csökkent, és a nyomás kezdett nőni. - Rendben! Újra nő a nyomásszint! - Maga átkozott bolond, tudja, mi az a keszonbetegség? Lefogadom, hogy legalább egy tucat betegünk lesz. - A francba magával, Logan! És maga tudja, hogy valószínűleg halálra fogják ítélni gépeltérítésért és gyilkosságért?! Hosszú másodpercekig tartott a csend, mialatt mindketten megpróbáltak dűlőre jutni ezzel a patthelyzettel és a saját dühük hiábavalóságának tényével. - Kapitány - szólalt meg újra Brian -, nemrég azt mondta, nincsenek öngyilkossági tervei. - Hát persze, hogy nem akarok öngyilkos lenni! - Akkor viszont kell, hogy legyen egy terve, és én tudni akarom, mi az. Miért fordult vissza, mikor mi azt mondtuk magának, hogy Fokvárosba menjen? Phil Knight megvetően felhorkantott. - Túlságosan el volt foglalva azzal, hogy engem fenyegessen, Logan, ezért nem hallhatta, amit mondok. Nem volt elég üzemanyagunk Fokvárosig. Ilyen egyszerű a dolog. Amint mondtam, visszamegyünk Londonba, bár ha túl sok viharfelhőt kell addig még kerülgetnem, az is lehet, hogy a végén Párizsban kell leszállnunk. Brian Janie mellett elnézve végigpillantott a felső fedélzeten. Egyelőre még egyik utas sem kezdett mozgolódni, de a füle már pattogott, tehát a nyomásnak növekednie kellett. - Fel kell szólítania az utasokat a hangosbeszélőn keresztül, hogy fújjanak a fülükbe, hogy kitisztuljon! - mondta Brian. - Maga úgyis annyira ért a lázító, zendülésre buzdító közleményekhez - felelte Phil -, csinálja csak maga! Briannek több trágár válasz is eszébe jutott, de a tény, hogy a kapitány újkeletű együttműködése elég instabil lábakon állhat, óvatosságra intette. Ezért úgy döntött, magába fojtja a feltörni készülő sértegetésáradatot, amiket legszívesebben a kapitány fejéhez vágott volna. - Rendben - mondta Brian, és megszakította a hívást, majd a hangosbeszélő kódját ütötte be a készülékbe.

- 161 -

Emberek, itt dr. Logan. Figyeljenek rám! Ébredjenek fel! Ébresztő! Mindenkinek! Növeljük a nyomást a kabinban. Ha úgy érzik, hogy teljesen bedugult a fülük, jól fogják be az orrukat, szorítsák össze a szájukat, és fújjanak az orrukba! Ettől majd egy pukkanást fognak hallani, és kitisztul a fülük. Ezt Valsava-módszernek hívják. Ismételjék legalább percenként! Brian ismét kikapcsolta a készüléket, aztán maga sem tudta, mért, hirtelen megint a pilótafülke számát hívta. Phil azonnal felkapta a telefont. - Igen? - Tudni szeretnék valamit - Mit, Logan? - Miért hagyta ott a másodpilótát? Valószínűleg elvérzett a szerencsétlen. Az isten szerelmére, hogy tehetett ilyet? - Én nem hagytam ott! Illetve már csak akkor láttam, amikor a felszálláshoz készültünk, és ha nem vette volna észre, nekem háromszáz másik emberre is gondolnom kellett. Amikor megkezdtem a felszállást, azt hittem, már a fedélzeten van. Ez a színtiszta igazság. - De én megmondtam magának, hogy nincs a fedélzeten! Megmondtam, hogy meglőtték! - Semmi ilyesmit nem hallottam magától, amíg el nem kezdett ordibálni velem, amikor már a levegőben voltunk! - A rohadt életbe! - kiáltotta Brian. - Biztosan tudom, hogy hazudik! Tudja, miért? Mert mondtam magának, hogy állítsa meg a gépet, és válaszul abban a szent pillanatban a fékre taposott! - Egy szót sem hallottam semmilyen megállásról, Logan. - Pedig a vétellel nem volt semmi baj. Én hallottam a pilótafülke háttérzajait - mondta Brian. - Az lehet, de a hallgatóm a földön volt. Azzal voltam elfoglalva, hogy a rohadt gépet irányítsam, és nem azzal, hogy a telefonon csevegjek! Történetesen vészesen közeledtünk a kifutó végéhez, és elég nagy sebességgel gurultunk. Rá kellett taposnom a fékre, különben túlfutottunk volna. Az egésznek semmi köze nem volt magához. - Azt akarja mondani, hogy nem is hallott engem? - A fenébe is, persze, hogy nem hallottam! Viszont később nagyon is jól hallottam a vezető utaskísérőmet, aki látta, mit művelt Garthszal... a másodpilótámmal. - Próbáltam megmenteni a szerencsétlent. - Na, ja, persze! - Várjunk csak egy pillanatra! Egész pontosan mit mondott magának Jackson? - Szemtanúja volt annak, maga hogyan vágta fejbe és hajította ki az elektronikai kamrából a másodpilótát, vagy legalábbis elég ideig tartotta a gépen kívül, hogy magától lezuhanjon. - Micsoda?! Uramisten, de hiszen ez szemenszedett hazugság! - Ne... ne is tagadja, Logan! - felelte Phil Knight - Judy itt ül mellettem, és bólogat! Látta, ahogy maga fejbe vágta a másodpilótát: egy oxigénpalackkal! - Az nem a másodpilóta volt, maga idióta barom! Már megmondtam, hogy az... azok... az két katona volt, akik megpróbáltak feljutni a gépre azután, hogy a másodpilótát meglőtték, és leesett a létráról! A pilótafülkéből megint hosszú csend hallatszott. - És miért hinnék magának, Logan? - Mi a fenéért bántottam volna a másodpilótát? Korábban még beszélgettem is vele, és elmondta, mekkora seggfej maga. Ha agyon akartam volna ütni egy pilótát, magát választottam volna, nem őt, ha arra gondolok, hogy mi mindenen mentünk keresztül maga miatt! - Csak tartsa távol magát ettől az ajtótól! - kiáltotta Phil válaszul, és hangjába visszatért az előbbi feszültség. - Még mindig csak egy mozdulatomba kerül, és csökkenthetem a nyomást a kabinban! Brian már épp válaszolt volna, de ekkor egy kattanást hallott, ahogy Phil Knight lezártnak tekintette a témát, és lecsapta a telefont.

Harmincnyolcadik fejezet A Líbiai Hadseregparancsnokság, Tripoli 23 óra 5 perc (helyi idő) - 162 -

A hír, hogy a heti három alkalommal rendszeresen közlekedő Meridian 6-os járatnak hat órával ezelőtt kényszerleszállást kellett végrehajtania Nigériában, már eleve felkeltette Líbia kiterjedt biztonsági apparátusának figyelmét, és rutinból már azóta figyelték a gépet, hogy az útiránya a líbiai légtér közelébe ért. Most viszont a normális körülmények között dél felé tartó repülő hirtelen újra feltűnt és északnak igyekezett, aminek már azelőtt nagy fontosságot tulajdonítottak, hogy a nigériai légiirányítóközpont a világ tudomására hozta volna, hogy a 6-os járatot eltérítették. A líbiai légierő radarja pásztázni kezdte a déli területeket, és várták a 6-os járat felbukkanását, miközben a kíváncsiságuk kezdett aggodalommá változni. De amikor az amerikai 747-es végül megjelent a líbiai radaron, az irányítók meglepetten konstatálták, hogy a pilóták irányt változtattak. A 6-os járat jelenleg éppen Líbia délnyugati csücske felé tartott, engedély nélkül. Annak ellenére, hogy Líbiának ez a délnyugati sarka büszkélkedhetett a földgolyó néhány legkegyetlenebb sivatagával, egy eltérített amerikai utasszállító közeledése az ország felé több volt, mint nyílt támadás az ilyesmikre túlérzékeny líbiai diktátor, Mu'ammar Kadhafi számára. Ez maga volt az engedély a tűzparancsra, pláne az amerikaiak terror elleni háborújának tükrében. Kadhafi egy évtizeddel korábban kijelentette, hogy soha többé nem fordulhat elő, ami a nyolcvanas évek elején történt, amikor az amerikaiak besurrantak az országába az F-11-eseikkel, és a földdel tették egyenlővé Tripolit, és nem sokon múlt, hogy a líbiai diktátor ép bőrrel megúszta. Csak a lehetősége annak, hogy a Meridian 747-es egy repülő bomba, elég volt ahhoz, hogy azonnali cselekvésre ösztönözze őket, különösen, amikor a líbiai hírszerzés megtudta, mi történt Észak-Nigériában. Negyedórán belül kivágódott az ajtó az egyik líbiai légvédelmi bázis riadóbódéján, valahol a Szahara déli részének egyik legtávolabbi pontján, és négy vadászpilóta jött ki rajta futólépésben, menet közben véve fel az egyenruhájukat, miközben a sötétben átrohantak a homokkal borított betonon a nem éppen a legújabb, de annál jobban felfegyverzett MIG-21-eseikhez, azzal a paranccsal, hogy szálljanak fel, és készüljenek fel a beavatkozásra. Az akcióra vonatkozó utasítások egyszerűek voltak, és egyenesen Kadhafitól érkeztek: ha a 747-es megsérti a líbiai légteret, haladéktalanul le kell lőni. Fehér Ház, Operatív Központ, Washington 15 óra 15 perc (keleti idő)

Az Egyesült Államok elnökének digitális képe élethű színekkel állt össze a folyadékkristályos képernyőn, mely a kis tárgyalóasztal végében az egész falat betöltötte, és mivel az Air Force One fedélzetén elhelyezett digitális kamerák több szögből is készítették felvételeiket az elnökről, amint az íróasztalánál ül a repülőgépen, ezért a nagysebességű számítógép úgy tudta összegyűjteni és továbbítani a háromdimenziós információkat, hogy azok virtuális valóságként jelentek meg az operatív központ falán. Az itt dolgozók szerint az egész úgy nézett ki, mintha az elnök itt ült volna, csak egy kristálytiszta ablak túloldalán, nem pedig valahol az égen repült volna az Air Force One fedélzetén. Ezzel a csúcstechnológiával a Világkereskedelmi Központot ért támadások utáni évben szerelték fel az elnök különgépét, amikor az Air Force One-nak lóhalálában az Qmahához közeli Légvédelmi Stratégiai Parancsnokságra kellett repülnie, mert csak onnan tudtak vizuális telekonferenciális lehetőséget biztosítani az elnöknek a Fehér Ház operatív központjával. William Sanderson vezérkari főnök a kijelzőre nézve biccentett öreg barátjának, és még mindig alig tudta elhinni, hogy a huszonnyolc kameralencse, amellyel farkasszemet nézett, tulajdonképpen a folyadékkristályos képernyő láthatatlan részét alkotta. Nem is várták, hogy ennyire jól fog működni ez a felszerelés. - Rendben, Bill - mondta az elnök. - Mik a legfrissebb hírek? Sanderson admirális halkan felnevetett, és megcsóválta a fejét. - Elnézést, uram! Csak még mindig nem tudtam megszokni, hogy csak így hipp-hopp itt terem. Olyan, mintha itt ülne teljes életnagyságban. Elképesztő ez a technológia, de hát ezt ön is tudja. - Igen, itt is ugyanez a helyzet. Én is épp most állapítottam meg, hogy olyan, mintha fél méterre állna tőlem, annyira valóságosnak látszik. - Az elnök átrendezett néhány iratot az asztalán, majd újra felnézett. - Na jó, szóval hol tart most az ügy? - 163 -

- A Meridian 6-os irányt változtatott. Nyílegyenesen Kadhafi délkeleti határa felé tart, a dilinyós ezredes pedig személyesen adta ki az ukázt, hogy négy MIG-21-es álljon készenlétben, ha a 747-es átlépné a határt. - Sanderson admirális látta, hogy az elnök erre felkapja a fejét, és kicsit előrébb hajol. - Igazán? - Igen, uram. - A képek szerint amik ide érkeztek, Bill, úgy látom, hogy komoly viharfelhőket jelez a radar a líbiai és algériai határ mentén, illetve - hajolt közelebb, hogy a képernyő sarkát tanulmányozza -, hogy pontosak legyünk, észak-déli irányban húzódnak, úgy százötven kilométerre a határtól. - Így van, uram. - Tehát a kérdés most az, hogy a pilóta vajon szándékosan meg akarja-e sérteni a líbiai légteret, vagy csak a vihart próbálja elkerülni, és fogalma sincs, merre tart éppen. - Az utóbbit elég nehéz elhinni - mondta Sanderson. - Hogy lehet, hogy aki el tud vezetni egy 747-est, nem tudja, hogy pontosan hol van a líbiai határ, pláne, ha az illető képzett terrorista. - De lehet, hogy az illető nem képzett terrorista. - Tessék, uram? - Lehet, hogy aki jelenleg abban a pilótafülkében van, csak valami ostoba alak, aki a megfelelő pilótaképesítéssel rendelkezik, és akit nevetségesen nagy összegért felbéreltek, hogy tegye meg, amit éppen most csinál, és közben lehet, hogy ő végig abban a naiv hiszemben van, hogy csak valami ejnye-bejnye csempészésről vagy hasonlóról van szó, és hogy a megbízója életben fogja hagyni, hogy át is vehesse a pénzét. - Lehetséges. Azt nehezebben tudnám elképzelni, hogy bárki is elvállalna egy terroristamegbízást manapság, ha tisztában van vele, miről van szó. - És Langleynek mi a véleménye? - kérdezte az elnök egy másik férfira bökve, aki az operatív központ asztalánál ült. - Jeff, ugye? - Igen, uram. A legbiztosabb tippünk, elnök úr, az, hogy ennek a gépnek egy európai város a célpontja, ahogy ezt az első hívásunkkor is említettem, egy órával ezelőtt. Ha ez egy líbiai akció lenne, a repülő nem Líbia felé tartana, mivel Kadhafi pontosan tudja, milyen hatalmas és azonnali megtorlásra számíthatna öntől, ha bármi köze is lenne ehhez az egészhez. Valóban van egy hajszálnyi esély rá, hogy a gép Tripolit akarja megtámadni, de mi ebben nem hiszünk. - És ha csak véletlen melléfogás a pilóta részéről? - Kadhafi le fogja lövetni, amint átlépi az országhatárt. Ne felejtsük el, hogy egy amerikai gépről van szó, ami már eleve ellenséggé nyilvánítja, ezt a sokat vitatott területet pedig Algéria északkeleti és Líbia délnyugati csücskénél az utóbbi ország már régóta a magáénak vallja. Végül a terrorcselekményekkel kapcsolatos, világszerte elfogadott új szabályaink értelmében egy eltérített utasszállítót, amely nem felel a rádióhívásokra, le kell lőni, mielőtt még sűrűbben lakott területek fölé érhetne. - Rendben, és mit mond a Pentagon minderről? - kérdezte az elnök. - Jelenleg nincsenek vonalban, uram, de én tájékoztathatom a főbb pontokról - felelte Sanderson, és átfutott néhány iraton. - Elnök úr utasításainak megfelelően, a Földközi-tengeren minden hadihajónk riadókészültségben van, mint ahogy ezt már korábban is jelentettük. Egyelőre csak rádión próbálják figyelmeztetni a 747-es pilótáját, de eredménytelenül, mivel nem válaszol. Ezenkívül nincs a térségben olyan bombázónk, amely leszedhetné a Boeinget a dél-líbiai légtérben, még ha meg is akarná kockáztatni, elnök úr. - Elnök úr! Van itt még valami, amit figyelembe kell vennünk - mondta Jeff. - Hallgatom. - Mivel legjobb tudomásunk szerint az utasok és a legénység már nincsenek a repülőgép fedélzetén, és mivel meggyőződésünk, hogy bármit is szállít, az valószínűleg egy tömegpusztító nukleáris, kémiai vagy biológiai fegyver, és mivel arra készülünk, hogy beavatkozzunk és lelőjük a gépet a Földközi-tenger felett... - Nem az lenne a legjobb, ha az a tökkelütött Kadhafi megtenné nekünk ezt a szívességet? szakította félbe az elnök, és felnevetett. - Nem ezt akarta mondani? - De igen, uram. - 164 -

- Hát, jelen pillanatban úgy tűnik, hogy mi csak tehetetlen szemlélői vagyunk az eseményeknek, amíg a gép a Földközi-tenger fölé nem ér, ha egyáltalán odaér, de az tény, hogy sokkal nagyobb biztonságban fogom magam érezni, ha a mi F-14-eseink is közelebbről vetnek egy pillantást erre a 747-esre. Úgy értem, mielőtt döntenék, hogy leszedjük-e vagy sem. - Valószínűleg erre is gondoltak, elnök úr - felelte Jeff. - Bármit is látnak majd a pilótáink a gép ablakain keresztül, az biztosan csak tovább erősíti majd a hitünket, hogy ez egy utasokkal teli repülőgép, ami épp ezért nem jelenthet veszélyt senkire. - Lehet, de... - Uram, javasolhatok még valamit? - Mondja csak! - Ha... Kadhafi esetleg azt hinné, hogy a gép egyenesen Tripoliba tart, a vadászgépei akkor is azt a parancsot kapnák, hogy lőjék le, ha a 747-es még nem érte volna el a líbiai légteret. - Ami - vette át a szót az elnök - egy olyan szégyenletes cselekedet lenne, amely több tucat protokollt megsért, nem is beszélve Algéria területi jogainak semmibevevéséről, mert a roncs még náluk zuhanna le. - Pontosan. - Azt akarja, hogy hivatalosan értesítsem? - Nem, uram, én ezt nem mondtam. Csak azon gondolkodtam, vajon jobb-e, ha nagyon, de nagyon óvatosan járunk el, nehogy véletlenül Mu'ammamnak ez az ötlete támadjon, vagy hagyjuk csak, hadd értelmezze úgy a mi háttér-kommunikációnkat, ahogy neki tetszik. Az elnök Bill Sandersonra nézett a kivetítőről, aki alig észrevehetően felhúzott bal szemöldökével visszanézett rá, és az elnök már nagyon is ismerte ezt az ősidők óta berögzült jelét Bill részleges rosszallásának. - Jól van, Jeff - fordult vissza az elnök ismét a langleyi férfihoz. - Nem írok alá semmilyen hivatalos papírt, amely felhatalmazná a CIA-t, hogy szándékosan azt a tévhitet sulykolja a líbiai kormányba, hogy a Meridian-gép pusztító szándékkal Tripoli felé tart, és nem támogatok semmilyen konkrét kísérletet arra vonatkozóan, hogy a líbiaiakat kicsalogassák a saját légterükön kívülre. Ellenben... ha a líbiaiak ostoba módon félreértelmeznek néhány magánjellegű információt, amelyeket valamely harmadik félnek küldünk, de jogtalanul valahogy az ő kezükben kötnek ki, akkor mindennemű félreértés kizárólag a líbiaiak hibája lesz. - Értettem, uram. - Bill, tehát a hetedik flotta készen áll? - Igen, uram. - Mennyi idő még, míg a gép eléri a Földközi-tengert? - Nem egész kilencven perc, elnök úr. - Rendben. Akkor kilencven perc múlva újra ugyanígy tanácskozunk, és akkor már komoly döntéseket kell hoznunk. Amint a gép elhagyta Kadhafi légterének északi határát, és a pilótáink már biztonságosan közbe tudnak lépni, tudni akarom, mit látnak azon a Boeingen. És ha ezt a problémát megoldottuk, a figyelmünket Nigéria felé fordíthatjuk, hogy visszavásároljuk a túszainkat.

Harminckilencedik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 23 óra 15 perc (helyi idő)

Janie Bretsennek úgy tűnt, mintha az örökkévalóságig ültek volna Brian Logannel a pilótafülke mögötti kis alkóvban, miközben felváltva szívtak egyet a kevéske oxigénből, ami még a palackban maradt, és időről időre kitisztították a hallójáratukat, ahogy a kabinban fokozatosan nőtt a nyomás. Amikor már egyértelmű volt, hogy a palackra többé nincs szükség, Janie intett Briannek, hogy menjenek oda, ahová Robert MacNaughton esett, és miután MacNaughton arcára helyezték a maszkot, addig fújták a tüdejébe az oxigént, míg a férfi végül mozgolódni nem kezdett. - Mi történt?... Hol vagyok? - kérdezte MacNaughton, egyikükről a másikra nézve. - Egyelőre stabil a helyzetünk - mondta Brian, és gyorsan összefoglalta a történteket. - Teremtő atyám! - mondta Robert a homlokát dörzsölve. - Mindenki magához tért már? - 165 -

- Azonnal kiderítem - felelte Janie felállva, majd elindult végig az üléssorok között, és egyesével minden utasra feladta a sárga oxigénmaszkot, miközben Brian is felállt, és segített Robertnek feltápászkodni. - Semmi kétség, ezzel aztán végleg betelt a pohár! - mondta Robert MacNaughton. Mindhárman lementek a lépcsőn, és Janie intett Briannek, hogy segítsen feltenni a maszkokat az utasokra az első osztályon, míg ő elindult, hogy megkeresse a stewardesseit, és a segítségükkel újraélessze a gép többi utasát is. Brian belépett a kabinba, és megkönnyebbülten látta, hogy már mindenki vagy talpon van, vagy a helyén ül, és a szemét dörzsöli. - Mindenki jól van? - kérdezte. Mindenki bólogatott, és kérdések özönével árasztotta el Briant, aki röviden összefoglalta nekik, mi történt. - Úgy érti, szándékosan csinálta? - kérdezte az egyik férfi hitetlenkedve. Brian bólintott, és egyre riadtabban szemlélte, milyen hamar és mennyire feldühödtek a többiek. Érezte, hogy hirtelen feszülni kezd a hólyagja, ezért bement a turistaosztály melletti üres mosdóba. A főkabinban az utasok miután az arcukra kerültek az oxigénmaszkok, lassan elkezdték kinyitogatni a szemüket, míg azok, akik még mindig nem kapták meg a maszkjukat, továbbra is ájultan ültek a helyükön. Sokan egészen elképesztően kitekeredett pózban ültek: voltak, akik a karfán áthajolva majdnem a közlekedőfolyosó padlójára lógtak, mások pedig a mellettük ülőre hanyatlottak, függetlenül attól, hogy ismerték-e az illetőt, vagy sem. Lassan aztán ők is kezdtek magukhoz térni; sokuk fülfájásra panaszkodott a hirtelen nyomásváltozás miatt, és mindannyian mérhetetlenül felháborodtak, amikor megtudták, hogy a kapitányuk szántszándékkal tette ezt velük. Dan Brown a bal oldali 2-es ajtó mellett ájult el, míg a felesége a helyén ülve, és semmiről sem tudott, amíg Janie az ő sorához nem ért, és a szája elé tette az oxigénmaszkot. Az oxigénáram a tüdejében viszonylag gyorsan magához térítette, és mikor látta, hogy a mellette levő ülés üres, Linda elindult a folyosón, hogy megkeresse a férjét. Mintha álmodott volna, pontosabban mintha rémálmai lettek volna valami kiabálásról meg lövöldözésről, és álmában rettegett, hogy valami borzalmas dolog történt Dannel. Még mindig az álom hatása alatt, pánikhangulatban ment a gép orra felé, mikor végre megtalálta a földön alvó férjét. A stewardess ülése fölött talált egy szabad oxigénmaszkot, amit Dan szája elé tett, miközben megkönnyebbülten állapította meg, hogy a férjének tapintható a pulzusa. Gyöngéden masszírozni kezdte Dan kezét, és figyelte, ahogy a férfi lassan magához tér. - Jól vagy, édesem? Dan fátyolos szemmel nézett rá, de látszott, hogy lassan kezdi felfogni, hol is van, és egy percen belül már fel is tudott ülni. - Mi történt? - Nem tudom. - Még mindig repülünk? - Igen. Én is elájultam. Mint ahogy mindenki, azt hiszem. - Hogyhogy előkerültek az oxigénmaszkok? - nézett körül Dan, és felszisszent, amikor belenyilallt a fejfájás, mintha tőrt döftek volna a homlokába. - Nem tudom. Nekem egy kis hányingeren kívül nincs más bajom. És te hogy vagy? - kérdezte Linda. - Össze vagyok zavarodva - felelte Dan. - Volt valami... a hangosbeszélő... nem azt mondta a doktor, hogy a kapitány növeli a gépmagasságot? - De igen, azt hiszem - mondta Linda. - Akkor... az a mocskos rohadék! - Dan elkezdett feltápászkodni, de ez nem volt egyszerű feladat, mivel még mindig úgy érezte, mintha forogna vele a repülőgép. Megdörgölte a homlokát, és visszaült a padlóra. - Gyere, édesem, menjünk vissza a helyünkre! - mondta Linda. - Nem, várj! - Dan megint kinyitotta a szemét, és egy nagy levegőt vett. - Ebből elég, most már túl messzire ment! Hol a doktor? - Nem tudom, miért? - 166 -

- Mindenki tudja a gépen, mi történt? - Nem vagyok biztos benne. Linda lépéseket hallott a háta mögül, és egy férfikéz nyúlt el mellette, hogy felhúzza Dan Brownt. - Jól van? - kérdezte a férfi. Dan bólintott. - És maga, kis hölgy? Lindát elfutotta a pulykaméreg erre a szexista megszólításra, és mikor felnézett, azt a nagyszájú alakot látta maga előtt, aki már korábban is feltűnt neki otromba viselkedésével. A férfinak most olyan vad düh sugárzott az arcáról, amiből egyszerre világos lett minden. Linda felállt, hogy körülnézzen a kabinban, és megdöbbenve látta, milyen sokan állnak és beszélgetnek felháborodott arccal, ahogy a hírek a kapitányról, az oxigénmegvonásról és a veszélyes forgásokról a géppel, lassan az indignáció pusztító tüzévé formálódtak az utasokban. - És szándékosan. Legalábbis ezt hallottam... - Mit óbégatott a hangosbeszélőbe? Én már alig voltam magamnál, amikor... - Tudja, mit? Én eddig nem támogattam az ötletet, hogy beavatkozzunk, de most már azt mondom, hogy ha nem csinálunk sürgősen valamit, az a gané még kinyír minket! A repülő hátsó kabinjába beosztott stewardessek előrejöttek, de a folyosókon egy rakás ideges utasba ütköztek, akik kérdésekkel árasztották el a légikísérőket, és rámutattak azokra az utasokra, akiket még ezután kellett feléleszteni. Az indulás óta most először az emberek hangja kezdte túlszárnyalni a légcsavarszél háttérzaját. Dan Brown mostanra már teljesen magánál volt, ugyanakkor magánkívül. Korábban látta, hol tartották a poggyásztartóban a hangosbeszélőt, és miután kikapta onnan, a felháborodott utasok tömege felé fordulva, bekapcsolta a hangosítót. Van még valaki, aki kételkedik dr. Logan szavaiban? Hangos „Nem, nem!” kiáltások hallatszottak mindenhonnan, majd az emberek elhallgattak. Mindenki tisztában van vele, hogy az a szemét ott fent meg akart ölni minket? A tömegből kissé halkabb „igen” kiáltások törtek fel, de a hangjuk még mindig ugyanolyan határozottan csengett. Robert MacNaughton épp akkor lépett be a turistaosztály kabinjába, amikor Dan Brown bekapcsolta a hangosbeszélőt, és pár lépéssel mögötte csendben megállt, míg Brown egyszer csak megfordult, és észrevette. Robert a hangosbeszélőre mutatott, amit Brown átadott neki, elcsodálkozva azon a tudatosan vitriolos hangnemen, amelyet a mamutvállalat elnöke használt, mikor ismertetni kezdte az újabb tervet arra, hogyan kéne kiragadniuk az irányítást Phil Knight kezéből. Brian Logan egy haragtól forrongó katlanba tért vissza a mosdóból, és megjelenését spontán üdvrivalgás fogadta azok részéről, akik legelöl álltak. Robert MacNaughton volt a fő szószóló, aki gyorsan felvázolta Briannek, hogyan kéne megrohamozniuk a pilótafülkét, miközben hátulról egyre többen gyűltek köréjük. Brian balra észrevette Janie Bretsent, amint falfehér arccal állt, és hátrébb két stewardesst is látott a tömegben, akiket szintén magával ragadtak az érzelmeik. Az egyikük a többi utashoz hasonlóan, tüntetően még az öklét is felemelte, amikor Robert feléjük fordult, hogy még egyszer mindannyiuk egyöntetű véleményét kérje. - Ezt... nem tehetjük! - mondta Brian Robertnek, és megpróbált olyan halkan beszélni, amennyire csak lehetett, hogy a többiek ne hallják. - Megtehetjük, és meg is kell tennünk! - felelte Robert MacNaughton. - Ez a kapitány hihetetlenül veszélyes! - De... - kezdte volna Brian a mondatot, de elhallgatott, amikor mindenfelé dühös arcokat látott maga körül. - Magára kellett volna hallgatnunk, doki! - mondta az egyik férfi, akinek az arca egyáltalán nem volt ismerős Briannek.

- 167 -

Többen is hangosan helyeseltek, miközben Robert tovább ecsetelte Briannek az ötletét, ami igen komoly támadási tervnek tűnt: egy ételtároló fémkocsit faltörő kosként használva, öt férfi be tudná törni az ajtót, minden figyelmeztetés nélkül. - Mit szól hozzá? - kérdezte Robert, és mélyen Brian szemébe nézett. - Teljesen jól érzi magát, doktor? - tette hozzá. - Tessék? - Azt kérdeztem, jól érzi-e magát. Most azonnal cselekednünk kell. Brian érezte, hogy a kabin hirtelen hevesen megrázkódik. Tisztában volt vele, hogy harminc-negyven feldühödött utas áll most itt, akik mind az ő válaszára várnak, arra, hogy továbbra is a vezetőjük legyen. Robert MacNaughton javaslata, hogy indítsanak újabb támadást, csak taktikai kezdeményezés volt, de a tömeg egyértelműen Briant tekintette a lázadás vezérének. Mindez az ő műve volt, az ő lázadása, az ő csőcseléke, és mindegyikük szinte kivetkőzött magából a felgyülemlett haragtól. Ezek voltak azok az emberek, akiket órákon át próbált rávenni kimondva vagy kimondatlanul, hogy csináljanak végre valamit az arrogáns, állhatatlan Judy Jacksonnal, a személyzetével meg a kapitánnyal; arra buzdította őket, hogy lázadjanak fel, és ne tűrjék tovább, hogy a Meridian Légitársaság alkalmazottainak áldozataivá váljanak - ne hagyják, hogy ezt tegye velük az a cég, amelyet a földkerekségen mindennél jobban gyűlölt. És most végül sikerült... de mi is? Brian csak most kezdte átérezni az események horderejét, ahogy változott a valóságról alkotott képe, és a különböző nézőpontok összemosódtak. Még az előbb folytatott nem éppen udvarias párbeszéd a kapitánnyal is változtatott valamicskét a korábbi elképzelésein a Meridianról. Például a másodpilótáról is kiderült, hogy voltaképpen egész rendes ember, és Janie... Janie lett az egyik legodaadóbb szövetségese. Judy Jacksonnal és a kapitánnyal még mindig nem tudott megbékélni, de ettől függetlenül ott volt az a távoli, baljós lehetőség, hogy a kapitány valóban nem hallotta, hogy a másodpilótája odakint van, és el fog vérezni. Brian megint a dühös emberekre nézett, akik cselekvésre készen álltak, hála az egész repülőgép talán legvisszafogottabb, legfegyelmezettebb és legkörültekintőbb utasának, Robert MacNaughtonnak. Lehet, hogy az ő esztelen haragja MacNaughtont is elvakította? Uramisten, mit tettem? - hallotta Brian belül formálódni a szavakat, és még mielőtt megfogalmazódott a kérdés a fejében, máris tisztában volt a jelentőségével. Brian egy nagy levegőt vett, és egyik kezét felemelve, előbb Robert MacNaughtonra nézett, majd megint visszafordult a tömeg felé. - Várjanak! Álljanak meg egy pillanatra! Eddig még... nem volt időm elmondani, hogy sikerült egyezséget kötnünk a kapitánnyal. - Egyezséget?! - kiáltotta be valaki gúnyos hangon. - Azzal a seggfejjel? - Várjanak! Hallgassanak meg! - kiáltotta Brian, és egy kicsit előrébb lépett, kényszerítve ezzel MacNaughtont, hogy oldalra álljon. - Most mit csinál, barátom? - kérdezte MacNaughton halkan, némi bosszúsággal a hangjában. - Csak az időnket vesztegetjük! Brian ügyet sem vetett a kérdésre, fél kezét még mindig a levegőben tartva, hogy megállítsa az embereket, miközben másik kezével a hangosbeszélőért nyúlt, és bekapcsolta a készüléket. Figyeljenek rám, emberek! Hallgassanak meg, kérem! Tudom, hogy az a szemét megpróbált mindannyiunkat kiütni, és majdnem sikerült is neki, de csak azért csinálta, mert felmentünk oda, és rá akartuk törni az ajtót. Éppen ezért inkább megállapodást kötöttem vele. Ne felejtsék el, hogy csak egy gombnyomásába kerül, és másodperceken belül megint mindannyian ájultan heverünk itt! Megegyeztem vele, hogy ha nem próbáljuk meg többet betörni a pilótafülke ajtaját, cserébe megígéri, hogy folytatjuk az utunkat Londonba, a kabinban a megfelelő szinten fogja tartani a nyomást, és többet nem fog ilyen húzásokkal próbálkozni. Különben sem sikerült sehogy sem betömöm azt az ajtót. Brian leeresztette a hangosbeszélőt, és mindenfelől negatív megnyilvánulások érkeztek felé. - Már elfelejtette, hogy eredetileg Fokvárosba készültünk, hm? - kiáltotta az egyik férfi. - És mi van a másodpilótával, akit maga szerint megölt? - kiabálta egy másik. - 168 -

A kapitány azt mondja, nincs elég üzemanyagunk Fokvárosig. Ezért kellett visszafordulnunk Londonba. Ezenkívül... megesküdött, hogy nem hallott engem, amikor a telefonban azt kértem, állítsa meg a gépet. Megesküszik rá, hogy nem tudta, a másodpilóta nincs a fedélzeten, amíg meg nem látta felszállás közben. Robert szorosan megmarkolta Brian karját, kényszerítve, hogy rá figyeljen. - Doktor, a meglepetés erejével győzhetünk! Most azonnal kell cselekednünk! - És mi van akkor, ha nincs is rá szükség? Bármikor megölhet minket, ha megpróbálunk bejutni oda. És ne felejtse el, hogy van bent egy kalapácsuk, és habár én ezt egy percig sem hiszem el, a kapitány azt állítja, fegyvere is van. - Ha elég gyorsak vagyunk - felelte Robert -, nem lesz elég ideje se neki, se annak a nevetséges vezető utaskísérőnek, hogy védekezni próbáljanak. Engem nem érdekel, mennyire van megerősítve az az ajtó, ha mindannyian nekiesünk bármivel, ami csak a kezünk ügyébe akad, be fogunk jutni, és kiráncigálhatjuk onnan. - Robert... azt hiszem, egy kicsit mindenkit túlságosan felhergeltem úgy, hogy előtte nem gondoltam végig ezt az egészet. Nem veszíthetjük el az uralmunkat a helyzet fölött! - Mi soha nem is uraltuk ezt a helyzetet, doktor. Ami azt illet, most épp ezen szeretnénk változtatni. - Miről beszélgetnek ott ketten? - kérdezte egy férfi, nem messze Roberttől. - Akkor most csináljuk, vagy nem? Robert felemelte az egyik kezét, és a férfi felé fordult. - Egy kis türelmet! Meg kell beszélnünk a haditervet. - Sajnálom, Robert - folytatta Brian -, de véget kell vetnünk ennek az egésznek. Szerintem most az a legjobb, amit tehetünk, ha ki várjuk, mi lesz a következő lépése. Úgy értem, én beszéltem a fickóval, és el kell ismernem, hogy nem volt igazam. Ahhoz kétség sem fér, hogy pocsék kapitány, de nem akar öngyilkos lenni, mert ha ez lenne a helyzet, már mindannyian rég halottak lennénk. Robert MacNaughton elgondolkozva nézett Brianre. - Szóval úgy gondolja, kicsit túlzásba vittük a hisztériázást? Brian bólintott. - Igen. Én biztosan. Úgy értem, én biztosan túlzásba vittem. Túlreagáltam a dolgot. - Talán... de hadd emlékeztessem, hogy hacsak emlékeim nem csalnak, nem maga volt az, aki úgy döntött, hogy egy teljesen fölösleges kényszerleszállást hajtsunk végre Nigériában. Ezenkívül nem maga volt az, aki órákon át, megállás nélkül hazugságokkal traktálta ezeket az embereket, mint arra Londonban rámutatott, a királynő látogatásával és majdnem minden mással kapcsolatban. - Tudom. - És egyértelműen nem maga lőtte le a másodpilótát. Tehát, valóban úgy gondolja, hogy túlreagáljuk a helyzetet, amikor a kapitány megpróbál mindannyiunkat megölni az oxigén megvonásával? - Nem vagyok biztos benne, hogy... - Nem biztos benne, hogy olyan módszerrel akart ájult állapotba juttatni minket, amely halált is okozhat? - A kapitány valószínűleg nincs tisztában a hosszabb ideig fennálló oxigénhiány kockázataival, Robert. A legtöbb ember nem tudja, milyen veszélyekkel járhat, a másodpilóta szerint pedig ez a fickó különösen gyatra pilóta. Robert összeszorította az állkapcsát, és a körülöttük állók felé fordult, és Briannek olyan érzése volt, mintha percek teltek volna el, mire végül megint ránézett. - Rendben van. Azt hiszem, sikerült elérnie, hogy megszegjem az egyik aranyszabályomat, nevezetesen, hogy soha nem cselekszem, mielőtt át nem gondoltam volna mindent. - Robert a körülöttük álló utasok csoportjához fordult, és fennhangon bejelentette. - Egyelőre várunk! Dr. Logannek igaza van. Lehet, hogy nincs is szükség fegyveres beavatkozásra, de azért én megkérnék mindenkit, aki most hajlandó lett volna velünk jönni, hogy betörjük az ajtót, hogy maradjon készenlétben, mert később még szükségünk lehet a segítségére! - 169 -

Talán a szálfaegyenes tartásának volt köszönhető, vagy a kulturált, tiszteletet parancsoló hangjának, gondolta Brian, de a vállalatelnök szavai azonnal lehűtötték az emberek robbanni készülő feszültségét. Pedig a legtöbben még azt sem tudják, kicsoda, gondolta Brian. Robert elvegyült a tömegben, és elmagyarázta nekik, miért döntöttek így, és próbálta lenyugtatni a kedélyeket, miközben Brian elkapta Janie pillantását, aki alig észrevehetően rámosolygott. Brian visszamosolygott, és elemi erővel tört rá a kényszer, hogy végiggondolja minden egyes szavát és tettét, amióta csak elindultak Londonból, annyira össze volt zavarodva, és annyira szégyellte magát. Brian ismét felpillantott, és odanézett, ahol Janie állt, de a lány már nem volt ott. A szeme sarkából valami fényt látott kigyúlni az egyik oldalsó válaszfalon, és amikor odanézett, megkönnyebbülten látta, hogy a kapitány még egy ígéretét betartotta, és visszakapcsolta a fedélzeti képernyőket. Brian közelebb lépett, hogy jobban lásson, és egy darabig a térképet tanulmányozta, melyen az észak- és nyugat-afrikai partszakaszt övező óceán kékjében egy kis ábra jelölte a 747-est a térképen, amely észak felé tartott. Briannek annyi minden járt most a fejében, hogy először fel sem fogta a kusza vonalak és jelzések jelentését, de egyszer csak felkeltette valami a figyelmét, és egyre idegesebben fürkészte az elektronikus térképet. A tervezett útvonal szaggatott vonallal volt jelezve, és a csík nem egészen százötven kilométeren belül áthaladt Líbia délnyugati határán... szinte egyenesen Tripoli felé tartva.

Negyvenedik fejezet Az Associated Press szerkesztősége, New York 17 óra 20 perc (keleti idő)

Az e-mail üzenet épp akkor jelent meg Robert Hensley monitorján, amikor elhatározta, hogy egy korai vacsorával kárpótolja magát ezért a mai unalmas műszakért. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? - gondolta, ahogy visszadobta a zakóját a szék háttámlájára, és leült a gép elé, hogy elolvassa az üzenetet. Mindig megvolt rá az esély, hogy éppen egy ilyen üzenet tartalmazta azt a különleges információt, ami naggyá tehetett egy újságírót - ami alapján megírhatta a teljesen váratlan, lapzárta utáni sztorit, amiről rajta kívül még senki más nem tudott. Az esély, hogy elsőként közöljön egy ilyen információt, ugyanúgy vonzott minden újságírót, mint a telitalálat lehetősége a szerencsejátékost, vagy a szex lehetősége a randira induló férfiembert. Amint megnyitotta az üzenetet, látta, hogy egy olyan címről érkezett, ami első látásra semmit sem mondott. Robert megnyitotta a címjegyzékét, és gyorsan átfuttatta a keresőprogramot, mely egy nagyon ritkán használt összekötő nevét dobta ki a denveri Meridian Légitársaságnál. Robert lejegyezte a nevet, majd visszatért az üzenet szövegéhez. - Érdekes vészhelyzetünk van Afrikában - írta a férfi, majd beszámolt a Meridian 6-os járatának részleteiről, hogy hogyan kellett a gépnek kényszerleszállást végrehajtania, és hogy milyen gépelt üzenetet küldött a kapitány, amelyet egyúttal csatolt is az e-mailhez. Robert hátradőlt, és még egyszer átolvasta a szöveget. Egy 747-est eltérítettek a saját utasai? Jól értem, hogy ezt állítja a kapitány? Megpróbálta elképzelni, milyen lehet, amikor háromnégyszáz utas fellázad egy gépen. Az üzenet végén a levél írója arra figyelmeztette Robertet, hogy ha kiadja az ő nevét is, azonnal kirúgják a Meridiantól. Akkor miért dobod át a saját céged, mint szart a palánkon? - gondolta Robert, de a férfi mintha számított volna erre a kérdésre. Ha ez a légitársaság még mindig ugyanaz a Meridian lenne, amelyiket mindannyian annyira szerettünk és becsültünk régebben, soha nem adtam volna át magának ezt az információt. Manapság viszont már egyáltalán nem lepne meg, ha az utasok fellázadnának. Amilyen minősíthetetlenül bánunk az utasainkkal, csak az lep meg, hogy nem fordul elő ilyesmi mindennap. És erre mi csak hazudunk, hazudunk, és még egy kicsit hazudunk. Már torkig vagyok az egésszel. A WTC után elfogadtuk a közpénzt, hogy talpon bírjunk maradni, és azzal háláljuk meg az állampolgároknak, hogy - 170 -

kutyába se vesszük őket. Bízom magában, Robert, hogy nem fogja megemlíteni a nevemet, és bármit is akar tenni, könyörgöm, ne hívjon itt? Ezt az üzenetet a saját gépemről küldöm. Robert felállt, és lassan sétálni kezdett az íróasztala körül, miközben azon gondolkodott, kit is hívjon először, ha már a levél íróját nem hívhatja. Az biztos, hogy a Meridian Légitársaság azonnal mindent letagadna, de azért előbb-utóbb majd velük is beszélnie kell. Gyerünk, öregem, gondolkozz.' Ki tudhat erről bármit is Washingtonban? Jó, mondjuk a CIA, talán az FBI is, vagy talán nem... a Pentagon... az NRO... Ekkor eszébe jutott valami. A levél írója az „ACARS” szót használta, amikor arról írt, hogy a Meridian 6-os kapitánya állítólag azon írta meg segítségkérő üzenetét. A pilótafülkében elhelyezett gép ACARS jeleket bocsátott ki, melyeket műholdak segítségével kapott meg a földi irányítás, Robert pedig valamikor járt az egyik legnagyobb cégnél, amely ezt a szolgáltatást biztosította a légitársaságoknak. Visszament az íróasztalához, és miközben beütötte a vállalat telefonszámát, az izgalma máris egyre nőtt. Ha egy kis szerencséje van, megkapja tőlük a szükséges segítséget, és nagyjából húsz percen belül már küldheti is a kész cikket. Egyszeriben már nem is érdekelte az a vacsora. Az NRO főhadiszállása, Chantilly, Virginia 17 óra 28 perc (keleti idő)

David Byrd ezredes nemcsak azért jött ki a biztonsági megfigyelőteremből, mert a mosdóba kellett mennie, hanem azért is, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni. A folyosó végén talált egy társalgót, és miután belépett, megkönnyebbülten állapította meg, hogy nincs bent senki. Bedobott egy dollárt a kóla-automatába, és egy másodpercre leült a gondolataiba mélyedve. Arra próbált rájönni, hogy mi zavarta azokban a következtetésekben, amelyeket odabent a többiek levontak. Nem vagy se kém, se elemző, ismételgette magában. Ne ártsd bele magad ebbe! De valami csak nem hagyta nyugodni. David kinyitotta az üdítős dobozt, belekortyolt, és ujjaival az asztalon dobolva, újra átvette az összes részletet. A dühös utasok eltérítik a gépet, de továbbra is az eredeti úti célhoz szeretnének eljutni. A kapitány üzenete már akkor is tele volt ellentmondásokkal, mielőtt betekintést nyerhettek volna az átfogóbb képbe, a földön fogva tartott túszokkal és a hirtelen irányváltoztatással észak felé. A „dühös utasok” egész pontosan mit takar? És a kapitány vajon az összesről beszélt, vagy csak néhányukról? És ami a legfontosabb: hogyan tudnának külföldi terroristák így összeállítani egy üzenetet? Nem szabad elfelejtenem, figyelmeztette magát David, hogy ott vannak a két súlyosan sebesült pilótáról készült képek, amint a kifutó betonján fekszenek. Visszaemlékezett, mi volt az első benyomása, amikor bement abba a terembe, és tájékoztatták, mit sikerült eddig megtudniuk. John Blaylocktól azt várta volna, hogy ennél sokkal szkeptikusabb lesz, de a jelek szerint Johnnak egy szikrányi kétsége sem volt, és csak ő, a zöldfülű érezte ilyen furcsán bizonytalannak magát. Ezért tartottam mindig is távol magam a hírszerzéstől! - gondolta David, és felnevetett. Itt semmi sem fehér vagy fekete, sőt a szürkének is túl sok árnyalata van. Sokkal jobban szerette a bizonyosságot, ha valami úgy működött, mint egy villanykapcsoló, ami vagy le, vagy fel volt kapcsolva. A háta mögül John Blaylock zengő hangja zökkentette ki a gondolataiból, és David ijedten pördült hátra. - Tehát a Coca Cola cég lenne a titok őrizője? - Tessék? John kihúzta az egyik széket, majd megfordította, és miután leült, a háttámlára könyökölt, mutatóujjával az üdítős dobozra bökve. - Úgy bámult arra a kólás dobozra, mintha abban lenne az élet értelmének titka. David felnevetett. - A Coca Cola szerint így is van. De a Pepsi nem ért vele egyet. - 171 -

- Valami nem hagyja nyugodni, jól látom, Byrd ezredes? Jó orrom van az ilyesmihez. Tehát, miről van szó? - Nem is tudom - sóhajtott fel David. - Épp ez a gond. Egy hihetetlen dráma zajlik valahol a világ másik felén, és nekünk még csak halvány fogalmunk sincs, mi folyik ott pontosan. Vannak utasok azon a gépen vagy sem? Egy ideje üldögélek már itt, és magamban oda-vissza végigvettem az elemzését, John, és semmilyen logikai bukfencet nem találok a következtetéseiben... de valahogy mégsem hagy nyugodni az érzés, hogy valami nincs rendben. - Amikor én így vagyok valamivel, először egyesével végig szoktam venni a legalapvetőbb dolgokat. Ma elég sokat találgattunk. Tehát menjünk vissza a legelejére, és nézzük meg, találunk-e valami hibát a legfontosabb pontokban! David felnevetett. - Úgy érti, például tegyük fel a kérdést, hogy biztosak lehetünk-e benne, hogy a gép leszállt Katsinában, vagy lehet, hogy csak egy repülőgépmodellt láttunk? - Kezdetnek nem rossz. - Van valami új fejlemény odabent, John? - Igen. Amikor két-három perce kijöttem, a mi rakoncátlan 747-esünk úgy hatvan kilométernyire volt attól, hogy becsörtessen a líbiai légtérbe, de hirtelen irányt változtattak húsz fokkal balra. A jelenlegi útvonalukat követve, nagyjából tizenöt percen belül négy-öt mérföldre fogják megközelíteni a líbiai határt, aztán a következő ilyen helyzet negyvenöt percen belül várható, amikor elérik Líbiának azt a kis nyugati kiszögellését, amelyik belenyúlik Algériába. - Kadhafi mit szól mindehhez? - A fiai már fent vannak a levegőben, a várható legközelebbi megközelítési pontnál keringenek, és biztosra veheti, hogy nagyon buzgó és nagyon felfegyverzett pilótákról van szó. Hogy vajon átlépnek-e a határon, és behatolnak az algériai légtérbe, hogy lelőjék a Boeinget? Ki tudja? Ki tudhatja, milyen őrült kommunikációs csatornákat hallgatnak Tripoliban? Majd meglátjuk. Ja, és mellesleg a tudósítók ebben a percben számoltak be egy 747-esről, amelyet a saját utasai térítettek el. Még pár perc, és a CNN meg az összes többi tévés repülőket fog odaküldeni, hogy felvételeket készítsenek. Szerintem egy szép nap megérjük, hogy meglesz a saját műholdas megfigyelőrendszerük. - Ebben nem kételkedem - mondta David, majd pár másodpercig hallgatott. - És erről az irányváltoztatásról mi a véleménye John? - Még az eddiginél is jobban meg vagyok győződve, hogy nem egy légitársaság utasszállító pilótája ül a botkormánynál - mondta John, és felállt a székről. - Nem jön vissza? Nem lesz rossz móka végignézni az egészet, a végkifejletig. - A világért sem hagynám ki... de előbb telefonálnom kell. John Blaylock bólintott, és egy kártyát halászott ki a zsebéből. - George számított erre. Azt üzeni, hogy használja az ő irodáját ott a folyosó végén. - John átcsúsztatta a kártyát az asztalon, rajta a szobaszámmal. - Egy nagyon helyes kis barna hajú hölgyet fog ott találni, akit Gingernek hívnak, és tevékenysége főleg abból áll, hogy iszonyatos mennyiségű szexuális vonzerőt áraszt magából, valamint eljátssza a kötelességtudó, de lehengerlően dögös titkárnő szerepét. David elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. - Másra nem is szokott gondolni, csak a nőkre meg a szexre, Blaylock ezredes? - Még szép, hogy nem, Byrd ezredes! Mi másra kéne gondolnom? A nők és a szex, optimális esetben így együtt, az az erő, amely mozgásban tartja a világot. Tulajdonképpen ez a végcélja mindennek, amit mi, férfiak teszünk. Hiába is áltatja magát! - Szóval Ginger? - Már várja magát. Legyen hozzá kíméletes! - Ó, hagyja már abba, John! - Azt lesheti! Akkor majd bent találkozunk. Blaylock sarkon fordult, és eltűnt a folyosón, David pedig felállt, és a kártyával a kezében elindult, miközben magában még mindig a túszokról készült műholdfelvételek és a Meridian 6-os kapitányának tömör üzenete közötti ellentmondáson morfondírozott. Ahhoz, hogy feldühödött utasok eltéríthessék a gépet, először is lenniük kellett utasoknak a gépen. És valamiért dühösnek kellett lenniük. Mit is mondott Douglas szenátor asszony ma reggel, amikor beszéltek arról, hogy a rendszer kezd darabjaira hullani? - 172 -

David épp George Zoffel irodája felé tartott a folyosón, amikor az emlékdarabok végre a helyükre rendeződtek, és Davidnek azonnal földbe gyökerezett a lába. Várjunk csak egy pillanatra! Douglas szenátor asszony is egy Meridian-géppel repült Londonba, és azt mondta, borzalmas élmény volt! Saját állítása szerint őt is csak egy hajszál választotta el attól, hogy neki ne menjen a legénységnek! De mit is mondott, mi volt a járat száma? David felgyorsította a lépteit, mert érezte, hogy itt most gyorsan kell cselekedni, úgy tűnt, ő az egyetlen, akinek kétségei vannak ezzel az üggyel kapcsolatban, és ezeket a kétségeket a lehető leghamarabb el kell oszlatnia. Két repülőgép-anyahajó állt készenlétben, hogy megsemmisítsék a Meridian 6-os számú járatát. A CNN központja, Atlanta, Georgia 17 óra 38 perc (keleti idő)

Az Associated Press közleményének megjelenése és a CNN híradása között pontosan hat perc telt el. A hír, hogy egy amerikai 747-est eltérítettek a saját utasai, akkora szenzáció volt, hogy ezért még a híradót is megszakították, és negyedórán belül vagy egy tucat ország hírirodái, tudósítói és televíziós hírszerkesztői próbáltak eleget tenni annak a jellemzően amerikai igénynek, hogy teljesítsék a lehetetlent, méghozzá legkésőbb tegnapra. A versenybe természetesen az ABC, az NBC, a CBS és a Fox News is beszállt, és hamarosan repülőket indítottak, fotósokat ugrasztottak ki az ágyból, és diplomáciai engedélyeket szereztek a tudósítóiknak, abban a szent hiszemben, hogy bármi is történjék a Meridian 6-os járatával, az addig biztosan nem fog megtörténni, amíg az egész világ mint nézőközönség készen nem áll ennek a megtekintésére. A tapasztaltabb hírszerkesztőségek általában osztották azt a nézetet, hogy egy ilyen típusú gépeltérítés végkifejlete nem fog egy éjszaka alatt lezajlani, és különben is, a gép visszafelé tartott Londonba, az angol főváros pedig nagyszerű hely az élő közvetítéshez. Viszont elég nyilvánvaló volt, hogy a Nigériából Londonba tartó gép útvonala elég közel fog esni Olaszországhoz, Spanyolországhoz, Franciaországhoz, Svájchoz, Máltához és Belgiumhoz, és minden lehetséges leszállóhelyre kellett küldeni tudósítókat. Ezenkívül arról is a szokásos szerkesztői vita folyt, hogy mennyit kéne a nézőknek elárulni abból, amiről a különböző források állítólag tudomást szereztek. Megszellőztessék azt a hírt, miszerint egy Abbott nevű első tisztet, a gép egyetlen másodpilótáját, miután súlyosan megsebesült, kidobták a gépből valahol Afrika fölött? Értesítette már valaki a pilóta családját? És ha csak név nélkül közlik a hírt, nem ismerne rá rögtön a járatszámra a felesége, a gyerekei, a szülei, vagy bármilyen más hozzátartozója? A londoni hírirodák különösen gyorsan reagáltak: úgy szólították fel minden munkatársukat, hogy lépjenek akcióba, mint amikor a tűzoltóságra riasztás érkezik. Egy órán belül hírgyárosok százai rohangáltak a fülükre szorított telefonokkal, és különböző embereket vertek fel a legszebb álmukból - az úgynevezett „közönséges bűnözőket”, akiket mindig előszedtek, ha valami nem a megszokott rendben történt a légiforgalomban. A Meridian Légitársaság listáján James Haverston, a Meridian heathrow-i állomásigazgatójának otthoni száma állt, aki nyugtalanul, a szemét dörzsölve ült az ágya szélén, és próbált megbirkózni a rázúduló kérdésáradattal: csupa olyan információt kértek tőle, amire nem állt módjában felelni, és olyan interjúkat kértek tőle, amiket nem vállalhatott. - Beszéljen csak velük, James, de szorítkozzon kizárólag a puszta tényekre! - mondta a médiakapcsolatokért felelős alelnök, amikor Haverstonnak végre sikerült felhívnia a központot, hogy utasítást, vagy legalább valami tanácsot kérjen. - Tud róla, hogy a 6-os nem kis késéssel indult Heathrow-ról? - Igen, de amint mondtam, csak a tényeket közölje velük! James undorodva tette a helyére a hallgatót. Több évi tapasztalat tanította meg arra, hogy ne bízzon az ilyen tessék-lássék instrukciókban. Ha tényleg elmondja a tényeket, és a Meridiannek meggyűlik a baja a médiával, az alelnök a következőt jelentené a felsőbb vezetésnek: „Pedig én megmondtam neki, hogy erről ne beszéljen!”, és a végén Jamest rúgnák ki. A Meridian veterán igazgatói már a maguk keserű tapasztalatából tudták, hogy ilyen esetekre legtanácsosabb valamiféle szelektív amnéziát kifejleszteni, habár hosszú távon sosem volt kifizetődő felültetni a médiát. James kicammogott a konyhába, és töltött magának egy csésze sebtében főzött kávét, amibe szórakozottságában majdnem egy fél bögre tejszínt beleöntött, miközben végiggondolta, mi is tör- 173 -

tént, és hogy mit mondhatna az újságíróknak. A gépnek majdnem három órát kellett várakoznia Londonban az egyik motor meghibásodása miatt, de a legénységtől semmilyen rádióüzenetet nem kaptak arra vonatkozóan, hogy bármi gondjuk lett volna az utasokkal. És miután a gép elhagyta Heathrow-t, onnantól már Denver feladata volt, hogy megválaszolja a további kérdéseket. Igen, természetesen tudott róla, hogy a gép Londonba szándékozik visszatérni, úgy tűnt, az egész légitársaság másról sem váltogatja az e-maileket. És tegnap, mielőtt elindult volna haza a reptéri irodájából, hallott valamit erről a kényszerű kitérőről valamelyik afrikai repülőtérre. De hivatalosan erről ő nem tudhatott semmit. A hírműsorok kameráitól nem félt hiszen az elmúlt évek alatt már nem egyszer kellett eléjük állnia valamilyen szerencsétlenség következtében. Viszont, ami igazán aggasztotta, ismerte el magának, az Janie Bretsen gyönyörű arcának az emléke volt, amely fáradságot és csömört tükrözött, miközben arra készült, hogy egy újabb hosszú utat tegyen meg Fokvárosba. Ez a kép kínozta, és a tudat, hogy Judy Jackson is a fedélzeten volt - minden bizonnyal ő a „vezető utaskísérő”, akiről a kapitány üzenetében az áll, hogy a pilótafülkében bujkál. James felsóhajtott, majd az órájára nézett. Fél órája volt még, mielőtt meg kellett jelennie a híradósok kamerái előtt. Azon tűnődött, Janie vajon jól van-e. Mindig is remek vezető volt, barátságos és közvetlen, de ugyanakkor kemény és céltudatos is volt egyszerre. De egy utaslázadás? Lehet, hogy csak a néha-néha rátörő hiányérzet szorította görcsbe a gyomrát, ami gyakran belenyilallt, ha Janie-re gondolt. De az is lehet, hogy ahogy az amerikai barátai mondani szokták, most aztán végül kiborult a Bill: talán a Meridian arroganciája miatt, ennél az utascsoportnál végleg betelt a pohár. James érezte, hogy a gyomrába éles fájdalom mar, sötét, lehangoló ómenként, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége. A kapitány üzenetében az egyik utas neve is szerepelt, Logan, aki állítólag megtámadta a másodpilótát. Először Jamesnek semmit sem mondott a név, de később eszébe jutott a mappa, rajta egy névvel, amit az íróasztalán hagyott. Édes istenem, add, hogy ne ugyanaz a név legyen! - fohászkodott magában. Gyorsan megitta a kávéját, az autójához sietett, és miután áthajtott pár kihalt éjszakai utcán, rákanyarodott az ismerős útvonalra Heathrow felé. Csak most jutott eszébe, hogy lejegyezte annak a dühös férfinak a nevét, akinek az arcát még mindig maga előtt látta. Az nem okozott különösebb fejtörést, hogy felidézze a férfi haragjának az okát, és már az a hideg hangvételű, tárgyilagos jegyzet is beugrott, melyet a Meridian számítógépes rendszerében talált a férfi neve alatt, és amely megemlítette, hogy a férfinak meghalt a felesége és a meg sem született kisfia. Ez volt az az utas, aki miatt aggódtak egy kicsit a kapunál, olyannyira, hogy James még a biztonsági őrt is odahívta. Aztán mégis úgy döntött, hogy felengedi a férfit a gépre. Az ő döntése. Az ő felelőssége. Lehet, hogy tévedett? Immár másodszor nyilallt a gyomrába a görcsös fájdalom. Lehet, hogy ennek az egésznek én vagyok az oka? - kérdezte magától. A gondolat rettenetesen nyugtalanította. Tényleg igaz, hogy a másodpilóta megsebesült, és otthagyták valami távoli afrikai repülőtéren? James felidézte azt a futó találkozást a kapunál az első tiszttel. Barátságos fickónak tűnt. Semmi esetre sem az a karót nyelt típus, mint Knight kapitány. James leparkolt, és habozott egy kicsit, mielőtt kiszállt volna a kocsiból. Mi van akkor, ha Logan neve áll azon a papíron? Mit mondjak a sajtónak? De a válasz nagyon is egyértelmű volt: erről semmit.

Negyvenegyedik fejezet Fehér Ház, Operatív Központ, Washington 18 óra 10 perc (keleti idő)

A megfelelő szétbontás, kódolás, fényvezetékeken való továbbítás és dekódolás után a legújabb élőkép újra összeállt és megjelent az operatív központ folyadékkristályos képernyőfalán, és az elmúlt fél órában ez a felvétel kötötte le a terem összes jelenlévőjének a figyelmét. A Fehér Ház vezérkari főnöke, Bill Sanderson admirális már belefáradt, hogy egyik telefont kapkodja fel a másik után, ezért inkább kért egy könnyű fejhallgató-apparátust az egyik munkatárstól, mit sem törődve - 174 -

azzal az általánosan vallott sznob nézettel, hogy magas rangú vezetők nem viselnek ilyet, csak funkcionáriusok és titkárnők. - Marhaság! - közölte Sanderson, amikor a kommunikációs igazgató rámutatott erre pár héttel ezelőtt, amikor egy másik krízis zajlott itt az operatív központban, amely a továbbra is tartó háború részét képezte a még megmaradt kisebb terroristacsoportok ellen a Közép-Keleten. - Uram! - szólt halkan az operatív központ igazgatója. - Az elnök úr az egyesen. Sanderson lenyomta a megfelelő gombot. - Hallgatom, elnök úr! - Sanderson miközben néha bólintva az elnökre figyelt, a szemét egyfolytában az infravörös képen tartotta, melyen a Meridian 6-os látszott, és négy MIG-21-es, amint úgy nyolc kilométerre keletre, szétszórt alakzatban repülnek a 747-es mögött. - Tudjuk... legalábbis az NSA erről biztosított minket... hogy Tripoli vette az adást, amikor elküldtük a megfelelő üzenetet. Nem volt valami hű de okos szöveg, de hát Mu'ammar sem az. Mindenesetre a négy pilótája még mindig alakzatban repül, és vár. A 747-es két percen belül ér legközelebb a határhoz, és ezen az útvonalon haladva, számításaink szerint három és fél kilométeren át fog a határ mentén repülni, de a líbiai légtérbe nem fog belépni. Ha a líbiaiak mégis úgy döntenek, hogy átugranak a határuk túloldalára és lelövik a Boeinget, ez az utolsó esélyük, hogy azzal indokolják, hogy a Meridian átkóricált az ő oldalukra. A százkilencven centi magas Sanderson admirális megpróbálta kényelmesen elhelyezni csontos, vékony testét az egyik széken, és továbbra is bólintott néha, miközben az elnök beszélt. Én is ugyanazt a felvételt nézem ebben a pillanatban. Tartom a vonalat. - Lenyomta a hívásvárakoztató gombot, és miután körbenézett a teremben, átkapcsolt a Pentagon haditanácsának termébe, ahová már minden érintett megérkezett. Ha a 747-es túléli ezt a majdnem-találkozást Líbiával, akkor a hatodik flottának kell a porondra lépnie. Sajnálatos módon, gondolta Sanderson. Sokkal jobb lenne, ha a líbiaiak szednék le a gépet, és az egész világ őket ítélné el ezért a tettért, és nem a haditengerészetet. Sanderson a légierő egyik fiatal őrnagyára nézett, akit szintén az operatív központ csapatába osztottak be, és az admirális próbált visszaemlékezni, hogy mikor is kapta meg a sorhajóhadnagyi rang haditengerészeti megfelelőjét. Amikor harcászati kérdésekről volt szó, néha elég zavaró volt, gondolta, hogy a haditengerészet admirálisaként mégsem volt beleszólása a hadműveleteikbe: a Fehér Ház vezérkari főnökeként úgy kellett hozzájuk állnia, mint egy civilnek. - Közelednek, uram - mondta az őrnagy, a képernyőre mutatva. - Milyen messze vannak most a határtól? - kérdezte Sanderson. - A MIG-ek ebben a pillanatban léptek át az algériai légtérbe. A Meridian 747-es még mindig tíz kilométerre van, de ugyanannyi kilométeren belül pontosan három kilométerre lesz Líbia nyugati határától. - De a líbiai légtérbe nem fog belépni, igaz? - Nem, uram, ez biztos. Az NRO azt mondja, hogy már számtalanszor ellenőrizték ezt az útvonalat, és most újra többször is megtették, és egy csomó videoszalagjuk rögzített mindent. A líbiai határ számítógépes képe most még élesebb kiszögellést mutatott nyugati irányban, ahogy a 747-es egyre északabbra haladt, az ország legnyugatibb csücske felé. A négy MIG egy pillanatra sem maradt le a Boeing mögött, és most már nyilvánvalóan Algéria légterében jártak, habár az algériaiaknak nem volt megfelelő radarjuk a Szaharának ezen a területén, hogy mindent pontosan be tudtak volna mérni. - Az NRO szerint legalább két kilövőrakéta keresőmódját aktiválták - mondta a légierő őrnagya, akinek legalább nyolcévnyi tapasztalata volt az F-15 Eagles gépek terén. - Élesítették őket. Más szóval, az egyik rakéta már rajta van a célponton. És a második is... most már a harmadik is. Bill Sanderson nagy levegőt vett, miközben figyelte, hogyan változik a nagy sebességgel repülő gépek geometriai elrendeződése. - Meddig kapunk még képet erről a műholdról? - kérdezte Sanderson, és hallotta, ahogy a kérdését továbbítják Chantillybe, ahonnan szinte rögtön érkezett a válasz. - Még négy percig, de nem lesz szünet: a következő műhold már fel is tűnt a horizonton. - Már négy rakéta van élesítve... öt, hat, hét., és nyolc. Nyolc rakéta a célponton. A négy vadászgép már egymás mellett, egyenes alakzatban követte a Boeinget, tizenkét kilométerrel lemaradva. - 175 -

- Öt kilométerre van attól a ponttól, ahol a határvonal a legjobban kiszögellik - mondta az őrnagy. - A legközelebbi pontot negyven másodperc múlva éri el. - Megpróbálják majd úgy intézni, hogy a roncs Líbiában zuhanjon le - mondta Sanderson. Bármibe lefogadom, hogy először a jobb oldalon fogják kilőni a motorokat, hogy a gép arra pördüljön a találat után. Előbb négy rakétát lőnek a jobb szárnyra, aztán a másik néggyel végleg elintézik, amikor a Boeing már egyértelműen a határ másik oldalán van.

Az éjszakai égen már vagy tíz perce látszottak a repülők vörös jelzőfényei a géptől keletre, de miután magukhoz tértek a Meridian 6-os utasai, a kezdeti zavarodottságban senki nem vette észre őket, míg végül a 747-es jobb oldalán az egyik utas ijedten fedezte fel a másik gépet, és rögtön szólt a mellette ülőnek. Percek alatt az egész kabin tudomást szerzett róla, hogy társaságot kaptak. A legénység tagjai közül Cindyhez jutott el először a hír, és miután azonnal lehajolt az ablakhoz, ő is látta a gép jobb oldalától távolabb a kitartóan villogó fényeket. Cindy közölte Janie-vel, amit látott, aki megkérte Robert MacNaughtont, hogy ő is vessen egy pillantást kifelé. - Nehéz lenne megmondani - állapította meg végül MacNaughton. - Több jelzőfényt is látok, tehát valószínűleg valamelyik nemzet vadászgépei lesznek, akik a nyomunkba szegődtek. - Robert visszaült a helyére, és lehajtotta a monitort, hogy megvizsgálja a térképet. A képernyőn addig váltogatta a képet, amíg meg nem jelent Észak-Afrika politikai térképe az országhatárokkal, majd halkan füttyentett egyet. - Ajjaj...! - jegyezte meg csak úgy magának, és észre sem vette, hogy Brian Logan is az egyik jobb oldali ablakhoz nyomta az orrát, hogy ugyanazt lássa. - Mi a baj? - kérdezte Janie. Robert a képernyőre mutatott. - Líbia. Túlságosan közel kerültünk, és ez nagyon veszélyes lehet. Az őrült kapitányunkat ismerve pedig csak remélni tudom, hogy engedélyt kért a líbiai irányítóktól a légtér használatára. - És ha nem? - kérdezte Janie. - Emlékszik arra a koreai gépre, amelyik a nyolcvanas években a Kuril-szigetek fölé tévedt, és a szovjetek lelőtték? - kérdezte Robert, miközben felállt a helyéről. Janie bólintott. - Nos, az is egy 747-es volt, Kadhafi pedig még a szovjeteknél is őrültebb - mondta Robert, és a konyhafülke felé bökött. - Hol van az a fedélzeti telefon?

Phil Knight számára annál az információnál, hogy vadászgépek üldözik őket, sokkal fontosabb volt, hogy a telefonáló minden bizonnyal az a pilóta volt, akiről Logan azt mondta, hogy át akarja venni tőle a repülő irányítását. Tehát mégsem blöffölt, gondolta Phil. A férfi túl sok aeronautikai kifejezést és eljárási módot említett ahhoz, hogy csak megjátssza magát. Olyan dolgokról beszélt, amelyekről csak egy óriásgép pilótája tudhatott, és Phil e fölötti döbbenetét csak fokozta, amikor kiderült, hogy a másik pilóta nem más, mint az English Petroleum elnöke. Várjunk csak! - gondolta Phil. Azt állítja, hogy ő MacNaughton, de ez egész biztosan hazugság. Az nyilvánvaló, hogy pilóta, de MacNaughton egy mamutvállalat elnöke, akit valószínűleg gyaloghintón cipelnek mindenhová. Szerintem még autót sem tud vezetni, nemhogy egy repülőt! Philnek ekkor eszébe jutott, hogy a férfi tulajdonképpen azért hívta, mert aggódott, hogy túl közel repültek Líbiához. De miért? Még Líbiának is respektálnia kell, ha egy utasszállító gép vészhelyzetben van. Mostanra már valószínűleg az egész világ tudott arról, hogy a Meridian 6-ost eltérítették, ezért nem volt felelős az útirányért, bárhová is kényszerítették a kapitányt, hogy repüljön. Phil a nyakát nyújtogatva próbálta ellenőrizni, hogy valóban ott vannak-e a jelzőfények, amelyekről a férfi beszélt, de ki kellett kapcsolnia a biztonsági övét és áthajolnia a másodpilóta üres ülésén, hogy lásson valamit. Ott vannak! A jobb szárny mögött repültek, jóval hátrébb keletre. Egyértelmű volt, hogy akárki is az, nem jelent közvetlen veszélyt a Boeingre. Ez biztos csak a szokásos kíséret, amit egy eltérített gép után küldenek. - 176 -

Ahogy visszaült, pillantása az ACARS készülékre esett, mellyel az üzenetét küldte a cégnek, hogy eltérítették. Phil most riadtan vette észre, hogy a készüléken világít az egyik lámpa, ami azt jelezte, hogy üzenete érkezett. Eszébe jutott, hogy korábban csipogott is, de akkor csak lenyomott egy gombot, hogy elhallgattassa, és meg sem nézte, mi érkezett. Gyorsan újra bekapcsolta a nyomtatót, és miután megjelent a teljes szöveg, Phil sietve letépte a papírt, és felkattintotta az olvasólámpát. „A 6-os járat kapitányának a központból. London készen áll a fogadására, érkezéskor a kért biztonsági erők fogják várni. Felhívjuk a figyelmét, hogy semmilyen légiforgalmi egységnek nem sikerült eddig felvenni magával a kapcsolatot, és a légiirányítástól semmilyen engedélyt nem kapott. Meg tudja határozni a helyzetét rajtunk keresztül? Van ideje részletesebben kifejteni a rádiómeghibásodás jellegét, hogy megpróbálhassuk innen megjavítani? Ha tud, válaszoljon!” Phil hátranézett Judy Jacksonra, aki halkan hortyogva, fejét a bal oldali ablaknak támasztva elaludt. Talán jobb is így, gondolta Phil. A kalapács még mindig ott volt Judy ölében, egyik kezével még álmában is szorította, de Phil fenyegetései hatására a jelek szerint lenyugodtak a kedélyek a kabinban. Most már hagyhatja, hadd aludjon. Azok a fények ott jobbra aggasztották kicsit. A központnak igaza volt. Semmilyen irányítóközponttól nem kapott engedélyt, mert a gépeltérítés nemzetközi kódját csipogta. Mindjárt válaszol is nekik az ACARS-on keresztül, határozta el, csak előbb megnéz valamit. Hol az a rohadt térkép? Phil mintha emlékezett volna rá, hogy a földre esett, amikor megpördítette a gépet, hogy távol tartsa Logant, és most matatva kutatott a magassági táblázat után a padlón. Megvan! Felvette a térképet, és kinyitotta annál a résznél, amely fölött most repültek. Először a repülő számítógépes kijelzőjén ellenőrizte le a szélességi és hosszúsági fokokat, és csak azután kereste meg a pontos helyet a térképen. Tehát ezek szerint... itt vagyunk. Phil hátradőlt, és a fejében egymást kergették a gondolatok. A Líbia és Algéria közötti kacskaringós határvonal nagyjából délkelet-északnyugat irányban húzódott. Még jóval az algériai határon innen repült, de nemsokára ahhoz a részhez ér, ahol Líbia egy csücske belenyúlik Algériába, és úgy tűnt, éppen csak a kiszögellés fölött fognak elrepülni. Phil ellenőrizte a számításait. Már csak pár kilométerre van. Megint kinézett jobbra, de már nem látta a villogó fényeket, és nem tudta, hogy ez azt jelenti-e, hogy a gépek már eltűntek, vagy hogy csak egy kicsit jobban lemaradtak mögöttük. A múlt héten olvasott valami cikket Líbiával kapcsolatban, de ezeket az országneveket állandóan összekavarta. Líbia, Csád, Egyiptom - neki mind egyre ment. Csak annyit tudott, hogy egy végeérhetetlen sivatag fölött repül éppen. Ki a fenét érdekelne, hol vannak itt a határok? Különben is, már vagy egy órája repült Algéria felett, és semmi nem történt. De volt valami baljós a „Líbia” szóban, és épp egy líbiai terület felé tartottak. Phil felnyúlt a robotpilóta paneljéhez, és kivette a repülőt abból a navigációs módból, amely a számítógépes navigációs rendszerrel tartotta összeköttetésben. Benyomta az „irányzékmódosítás” gombját, és az irányjelzőt nagyjából tizenöt fokkal balra fordította, majd hagyta, hogy a hatalmas Boeing kiegyenlítse a különbséget. Szinte biztos volt benne, hogy teljesen fölösleges volt ez a módosítás, de talán nem árt, ha egy kicsit távolabb tartják magukat Líbiától.

Az Air Force One fedélzetén Boise-tól (IDAHO) 120 mérföldre Keletre, 16 óra 12 perc (közép-nyugati idő)

Az elnök már tíz perce figyelte a chantillyi titkos katonai műholdakról kapott és számítógépes úton a magángépére továbbított kísérteties, infravörös felvételeket, melyeken a 747-es immár tiszta célpontjává vált a négy MIG-nek a nyomában, amelyek beélesített rakétáikkal valószínűleg csak parancsra vártak. A tudat, hogy tulajdonképpen egy amerikai utasszállítót akarnak megsemmisíteni, alapos átgondolásra késztette az elnököt, de végül mindig ugyanarra a végkövetkeztetésre - 177 -

jutott: legjobb tudomásuk szerint a gépen nincsenek sem utasok, sem legénység. Ezzel szemben alapos okuk volt feltételezni, hogy a Meridian 6-os valamiféle tömegpusztító fegyvert szállít, tehát miért ne örvendjenek a líbiaiak erőfeszítéseinek, hogy lelőjék? Mindennek ellenére mégsem volt képes levenni a szemét a képernyőről, és várta, hogy mikor jelenik meg az első fénycsík, amely jelezné, hogy az egyik MIG-21-es kilőtte az első rakétáját. Ekkor azonban, az utolsó pillanatban a 747-es elkezdett balra fordulni, egyre távolabb kerülve a líbiai határtól, miközben a vadászgépek még mindig szorosan a nyomában voltak. Az elnök előrébb hajolt a székén, és visszavette a hallgatót a füléhez. - Bill? Most meg mit csinál? - Nem tudom, elnök úr... fordul, természetesen, annyit látok, de... - Éppen a határkiszögelés fölött van! - Amúgy is elment volna mellette 2-3 kilométerrel, most viszont... 5-6-tal fogja elkerülni. És ami ennél is fontosabb, még ha ki is lövik a jobb oldali motorjait, a roncs akkor sem Líbiában fog földet érni. - Az istenit! Még mindig követik? - Egy pillanat... épp most beszélünk Chantillyval. Azt mondják, sűrű rádióhívások jeleit észlelik a MIG-pilóták és a bázisuk között. Az elnök befogta a telefonkagylót, és a nemzetbiztonsági tanácsadójához fordult. - Biztosra vettem, hogy a líbiaiak ráharapnak! Most viszont már azt is megkérdőjelezném, hogy nem egy líbiai akcióról van-e szó. Mit gondol, nem lehet, hogy az egész csak színjáték volt? - Az elnök az operatív központnak is feltette ugyanezt a kérdést. - Chantilly még mindig nem tért magához, hogy a gép így irányt változtatott az utolsó pillanatban - felelte Bill Sanderson. - Egy pillanat... aha, a MIG-ek most lemaradnak. A rakétáikat megint biztosították. - Látom, Bill. A MIG-ek kelet felé leszakadnak. A francba...! - Hát, uram, néha a legjobb terv is... - Az ő tervük, Bill, nem a miénk! - Akkor most jöjjön a B-terv? - Tulajdonképpen az A-terv, ami azt illeti. - Értettem, elnök úr. - Értesítse a hetedik flottát a riadókészültségről! Melyikük küldi az elsőt? - Az első csapat az Enterprise-ról indul. Biztos vagyok benne, hogy az Ike-ra már nem lesz szükség, de ők is készenlétben állnak. Az akció negyven perc múlva indul. Elnök úr... még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy előbb nézzük át a gépet? - Hacsak nem tud valaki valami jó indokot mondani, hogy ez miért veszélyeztetné a pilótáink életét, akkor igen. Pláne most, hogy így elslisszoltak a líbiaiak orra előtt. Folyamatosan tájékoztasson, Bill! A Meridian 6-os járatán, repülés közben 0 óra 15 perc (helyi idő)

Jimmy Roberts az oxigénhiány miatt szintén elveszítette az eszméletét, és hasogató fejfájással tért magához. A feleségét ájult állapotban találta a szomszéd ülésen. Valaki oxigénmaszkot adott mindkettejükre, de Brenda néhány ijesztő percen át nem tért magához, Jimmy pedig csak masszírozta a kezét, az arcát, és a nevén szólítgatta, miközben igyekezett legyűrni a páni félelmet, hogy esetleg elveszítheti őt Brenda Roberts végre magához tért, és valahogy megérezte, hogy mindketten óriási veszélyben voltak az imént. Percekig megállíthatatlanul folytak a könnyei, Jimmy pedig magához szorította, és hagyta, hadd zokogja ki magából a félelmét, amennyire csak lehet. - Most már jobb... - mondta Brenda, miután megtörölte a szemét és kifújta az orrát. - Többet egy árva szót sem akarok hallani erről az átkozott gépről vagy a kapitányáról, nem akarok tudni semmiről. Hol vannak azok a füldugók? - A fülhallgatókra gondolsz? - kérdezte Jimmy. - Igen. Az a tévés-rádiós izé... - 178 -

Jimmy Brenda fülhallgatóját a földön találta meg, a sajátját pedig az ülésen a háta mögött, és mindkettőt bedugta az ülés karfáján lévő szórakoztatórendszerbe. - Szerintem azzal a kis mütyürrel lehet váltogatni a csatornák között. - És ez a tévé? - kérdezte Brenda, az előtte levő ülés háttámlájába ágyazott folyadékkristályos képernyőre mutatva, amely hirtelen a szivárvány minden színével kelt életre, amikor Jimmy a megfelelő gombot nyomta le. Végigfutott a különböző csatornákon, miközben Brenda átnézte a tájékoztatófüzetet, majd a férjéhez fordult. - Jimmy, ebben itt az áll, hogy még CNN is van! Most szólj hozzá! CNN a világ végén! - Tényleg? - Élő közvetítések műholdakon keresztül, azt mondja. Keresd meg a harminckilencest! Jimmy beütötte a csatorna számát, de először csak villódzó, sismákos képet láttak, a fejhallgatón pedig csak néha-néha szűrődött át valami sistergés a háttérből. Aztán hirtelen kitisztult a kép, és a CNN egyik hírolvasóját láthatták, amint az atlantai stúdióban épp egy hír kellős közepén tart, a háttérben egy repülő képével. ...több részletet az életben maradt pilótától, sőt, ami azt illeti, az elmúlt egy órában semmilyen jelzés nem érkezett a repülőről, mint azt az ügyben illetékes forrásoktól megtudtuk Tehát amit egyelőre tudni lehet: a Meridian Légitársaság egyik Boeing 747-es járatán valahol Észak-Afrika felett lázadás tört ki az utasok között ma a kora esti órákban, ami a jelek szerint odáig fajult, hogy az utasok eltérítették a saját repülőgépüket. A kapitány és az egyik utaskísérő elbarikádozták magukat a pilótafülkében, így próbálva a kezükben tartani az irányítást. A Meridian képviselői nem kommentálták a hírt, miszerint előkészületek folynak, hogy a gép Londonba érkezése után megrohamozzák a gépet, és mindenkit letartóztassanak a fedélzeten. Akármi is történjék azon a repülőgépen, az Egyesült Államok légiforgalmának történetében eddig példa nélkül álló lenne ekkora létszámú utascsoport letartóztatása légi kalózkodásért. A légi kalózkodás egyébként az egyik legsúlyosabb bűncselekménynek számít, amiért akár halálbüntetést is kiszabhatnak. Jimmy Roberts érezte, hogy a gyomra hirtelen összezsugorodik, és ahogy Brendára nézett, látta, hogy az ő arca is rémült döbbenetet tükröz. - Jimmy... ezek rólunk beszélnek?! - A francba! - mondta Jimmy, és mérhetetlenül bosszantotta a saját tehetetlensége, hogy még egy durvább káromkodást is képtelen kimondani. – Halálbüntetés! Te jó ég, Brenda, ezek azt hiszik, hogy mi mindannyian gépeltérítők vagyunk!

Negyvenkettedik fejezet NRO, Chantilly, Virginia 18 óra 18 perc (keleti idő)

David Byrd megint visszatette a telefonkagylót a helyére George Zoffel irodájában, és egyre növekvő idegességgel gondolt arra, hogy vajon mi történhetett e percben a Meridian 6-os járatával és azon tűnődött, egyáltalán van-e értelme megpróbálnia utánajárni, hogy helyes-e a megérzése. Sharon Douglas szenátor asszonyt az éjszaka közepén megtalálni nehezebb feladatnak bizonyult, mint várta. A szenátornő még mindig Londonban volt, és bizonyára épp az igazak álmát aludta, de túl sok előkelő szálloda van abban a városban, Davidnek pedig nem sok ideje, hogy az összest végighívja. Megcsörrent a telefon, és David látta, hogy az egyik vonal gombja mellett kigyullad a lámpa. Ginger, George Zoffel titkárnője vette fel a telefont, és azonnal intett Davidnek a nyitott ajtón át, két ujját a magasba tartva, jelezve a vonal számát. David lenyomta a kettes vonal gombját. - Byrd ezredes? Itt Ron Olson, Douglas szenátor asszony személyi titkára. Épp most kaptam egy hívást a Fehér Ház telefonközpontjából, mely szerint önnek feltétlenül beszélnie kell a szenátor asszonnyal. - 179 -

Mivel ez a vonal nem volt biztonságos, David roppant körültekintően igyekezett megfogalmazni a mondandóját - Egy... felettébb sürgős ügyet kell megtárgyalnom a szenátor asszonnyal, ami egy percet sem várhat. - És nekem nem mondhatja el, miről van szó? - Nem, Mr. Olson, sajnos, nem. - De azért elvárja tőlem, hogy felébresszem éjjel... mi van most Londonban... hajnali háromkor? - Nemcsak én, uram, de biztosíthatom, a szenátor asszony sem fogja megdicsérni, ha nem értesíti! Higgye el, ez a dolog roppant fontos! Csak adja meg a szállodája számát, és én majd felhívom! - Honnan tudjam, hogy maga tényleg az-e, akinek mondja magát? - Gondolkozzon egy kicsit! Ki hívta az előbb a nevemben? - kérdezte David. Egy pillanatnyi csend előzte meg Olson válaszát. - Ja, igen, persze, persze... a Fehér Ház telefonközpontosa. Akkor tartsa egy kicsit, mindjárt idehozom azt a londoni számot. Mikor visszajött, egy londoni szálloda kígyóhosszúságú telefonszámát diktálta be. Aki a londoni hotelszobában felvette a telefont, minden jel szerint komoly kézitusát vívott a kagylóval, ami először végigpattogott az éjjeliszekrényen, aztán mintha a földre is leesett volna, és egy hangos nyögés után végre visszatalált rendeltetési helyére, ami vélhetően valahol Sharon Douglas füle környékén volt. - Mmm... halló? David bemutatkozott, és miután elnézést kért a nőtől a zavarásért, rögtön azzal kezdte, hogy a segítségét szeretné kérni. Egy zavarodott sóhaj hallatszott a vonal túlsó végéről, majd a szenátor asszony átvette a kagylót a másik kezébe. - Mit is mondott... ki maga? David... Byrd? - Igen, asszonyom. - A légierőtől, akivel ma már beszéltem... vagyis tegnap? - Igen, én. - Hány óra van most? - Még nagyon korán van, ezért gyorsan elnézést is kérek. - Ami még ennél is fontosabb... hol vagyok? Koromsötét van itt. - Londonban van. - Ó... hát persze! Szóval... mondja, mit tehetek önért, David? - Emlékszik, hogy mesélt nekem arról a borzalmas repülőútról Chicagóból Londonba? Meg tudná mondani nekem a járat számát? - Igen, a Meridian 6-os. De nem várhatott volna ez reggelig? Davidnek még a lélegzete is elakadt. - Tudtam, hogy valahonnan ismerős volt a járatszám! - Mégis miért... - A nő eltartotta a telefont és megköszörülte a torkát, majd újra beleszólt. Szóval miért kellett ilyen sürgősen megtudnia ezt? - Nézze, van az ügynek néhány olyan aspektusa, amiről nem beszélhetek ezen a biztonsági szempontból nem a legmegfelelőbb vonalon, de azért röviden összefoglalom, mi történt - mondta David, és tájékoztatta a szenátor asszonyt, milyen kálváriát járt a Meridian 6-os mostanáig, amióta elhagyta a Heathrow-t. Miközben beszélt, David hallotta, ahogy a nő felül az ágyában, és álmosan újra meg újra megköszörüli a torkát. - Uram teremtőm! Eltérítették?! És azt mondja, az utasok? - Azért kértem a segítségét, mert épp ezt szeretném kideríteni, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. A kapitány jelentése szerint lázadás tört ki a fedélzeten, és azt szeretném megállapítani, hogy ez tényleg lehetséges-e. - David összefoglalta a kapitány üzenetének tartalmát. - A helyzet az, hogy mi hivatalosan nem hisszük, hogy ezt a kapitány írta volna. - David, ki az a „mi”? - Az... hát azt nem mondhatom meg, asszonyom. Én csak mit sem sejtve belecsöppentem egy olyan helyzet hivatalos elemzésébe, amely ezt a járatot érinti, és nem igazán mondhatok többet, mint hogy szeretném valahogy kideríteni, mekkora esélye van egy utaslázadásnak azon a gépen. Nem hallott például arról valamit, hogy ezek az utasok különösen ingerültek lettek volna, miután elhagyták Londont? - 180 -

- Ugye, most csak viccel? Ha csak egyetlen chicagói is van azon a gépen, akkor minden esély megvan arra, hogy az utasok fellázadtak. Mindannyian pattanásig feszült idegekkel szálltunk le Londonban. Ami azt illeti, én magam voltam a szemtanúja, amikor az egyik férfi, mielőtt kiszállt volna a gépből, trágár hangnemben a sárga földig lehordta a kapitányt, aki épp akkor jött ki a pilótafülkéből. Ha jól tudom, ez a férfi például továbbutazott a feleségével. - Értem. - Azt persze nem tudhatom, milyen legénységet kaptak a másik gépen. Lehet, hogy egy napon sem lehet említeni őket azzal a gyalázatos kompániával, akikkel mi repültünk. Illetve volt egy, azaz egyetlenegy darab stewardess, aki nem úgy bánt velünk, mintha az alfeléből húzott volna ki minket: várjon csak! itt van nálam a londoni állomásigazgató száma valahol... hová is tettem... pedig megadta a mobilszámát… - David hallotta, ahogy a nő lázasan túrni kezd a papírjai között a telefonszám után. - Tegnap este felhívott... - folytatta a szenátor asszony -, és a bocsánatomért esedezett, aztán küldetett virágot meg bort, egyszóval minden tőle telhetőt megpróbált megtenni, hogy jóvátegye, amit a légitársasága elszúrt, de őszintén szólva ahhoz egy egész virágüzlet meg egy borospince is kevés lenne. Na, megvan, itt bujkált a kis csibész... Beolvasta a számot, David pedig lejegyezte. - Nagyon köszönöm, szenátor asszony! - Várjon egy pillanatra, cserébe én is kérnék valamit. Visszahívna, miután beszélt vele? Most már úgyis ébren vagyok, és nagyon aggódom. David megígérte, hogy rövidesen megint telefonál, majd letette, és azonnal beütötte James Haverston számát. Az állomásigazgató olyan friss hangon szólt bele, mint aki már órák óta ébren van. Ez határozottan meglepte Davidet. - Igen, a gép elég nagy késéssel indult el innen, de ennél többet nem mondhatok önnek. Nem tudok semmilyen dühkitörésről vagy inzultusról a gépen. Mit is mondott, ki maga? - David Byrd ezredes, az amerikai légierőtől. - Nézze, ezredes, én elhiszem, hogy az, akinek mondja magát, de nekem arra is gondolnom kell, hogy megvédjem a vállalatomat az ügyeskedő riporterektől vagy kóklerektől. Nem tudna esetleg egy telefonszámot adni, ahol visszahívhatnám, hogy eloszlassam a kételyeimet? - Várjon egy pillanatot! David felállt, és átment a George Zoffel irodája előtti helyiségbe, ahol Gingertől megtudta az NRO fő kapcsolótáblájának hívószámát és az iroda mellékét, majd visszament az irodába, hogy bediktálja Haverstonnak. Amíg David a londoni hívásra várt, Ginger jelent meg az ajtóban. - Mr. Zoffel kért, hogy mondjam meg önnek: a líbiai veszély már elmúlt, most a Földközitenger felé tartanak. - Köszönöm - mondta David, és rámosolygott, miközben magában megállapította, hogy John Blaylocknak igaza volt. Valóban nagyon szép nő. Kint megcsörrent a telefon, Ginger pedig visszament a helyére, hogy felvegye, és mint az előbb, most is az ujjaival mutatta a vonal számát. - Ezredes? Itt James Haverston. Most már megbizonyosodtam róla, hogy ön nem riporter, de sajnos még mindig nem hiszem, hogy segíteni tudnék önnek. - Nincs semmi, amit elmondhatna nekem? - kérdezte David. James Haverston beszámolt róla, hogy az English Petroleum elnöke is a gépen utazik. - Biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan amúgy is publikussá fog válni, de azt nem tudnám megmondani, van-e ennek bármi jelentősége. Viszont az előbb azt is kérdezte, hogy szerintem hihető-e a kapitány üzenete. - Önnek is van másolata erről az üzenetről? - Épp a reptérre tartok, ezredes, ahol egy rakás újságíróval kell találkoznom, és már legalább kétszer felolvasták nekem oda-vissza azt a szöveget. - Tehát, mit gondol, lehet valami valóságalapja a dolognak? Elképzelhető, hogy az utasok annyira feldühödtek azon a járaton, hogy valami komolyabb tettre szánták volna el magukat? - Nem tudom. Mást nem mondhatok, csak amit az előbb már említettem, hogy Mr. MacNaughton is a gépen van. - Hosszú csend következett a vonal túlsó végén. - Persze, ha a magánvéleményemre kíváncsi, ha egy óriásgép, tele utasokkal, egy napon belül kétszer is késik... - 181 -

- Kétszer? Haverston elmondta, miért kellett a gépnek órákon át Londonban vesztegelnie. - Arról semmit sem tudok, mit mondhatott a legénység az utasoknak, amint arról sem, hogy ők hogyan viselték ezt a hosszas várakozást, de a szerelési munkálatok alig vettek két óránál több időt igénybe. - Mr. Haverston, itt most egy nagyon, de nagyon komoly ügyről van szó, amiről többet nem mondhatok, ezért csak kérni tudom, hogy higgyen nekem, és mondja el, ha még van valami, amit tud! Nem áll módomban megmagyarázni, miért kérem, de tudom, hogy ha megtehetné, azonnal eget-földet megmozgatna, hogy megadja nekem az információt, amit kérek. Ha nem erősíti meg, hogy a kapitány üzenete logikus és reális, és hogy az utasok fellázadása az adott járaton inkább elképzelhető, mint ennek az ellenkezője, akkor ez mindenkinek az életébe kerülhet, aki azon a gépen utazik. - Tessék?.' Hogy mondta? - Ennél többet nem mondhatok, de gondolom, ön is tisztában van vele, milyen felfokozott idegállapotba tud kerülni az angol meg az amerikai kormány, és még jó néhány nyugati ország vezetése manapság, ha egy óriási utasszállító repülő mindenféle kommunikáció nélkül nyílegyenesen valamelyik főváros felé tart. - Azt hiszem, nem értem magát, ezredes. Most akkor mi az, amit tőlem vár? - Szerintem van valami, amit nem akar elmondani nekem, Mr. Haverston, és ez végzetes lehet az utasaira és a legénységére nézve. Kérem, Mr. Haverston! Mit tud még? David hallotta, ahogy a férfi átteszi a telefont a másik kezébe, majd megköszörüli a torkát. - Épp most értem az irodámhoz, mert van itt egy feljegyzés, amit látnom kell. - Mondja meg, miért! A háttérből egy kocsiajtó csapódása, majd sietős léptek és kulcscsörgés hallatszott. - Abban az üzenetben a kapitány megemlíti az egyik utast, aki szerinte bántalmazta a másodpilótát. - Igen. A férfit Logannek hívják. - Valóban. David hallotta, ahogy Haverston kinyitja az ajtót. - Tudja, tegnap volt egy dühös amerikai orvos, aki erre a gépre szállt. Feljegyeztem a nevét, és most le akarom ellenőrizni, hogy nem ugyanarról az emberről van-e szó. - Mármint Loganről? - Igen. - Gondja akadt vele? James Haverston beszámolt a Meridian számítógépén talált adatokról, melyekből kiderült, hogy a férfinak meghalt a felesége és a gyereke. - Elég kínos jelenet volt, de úgy ítéltük... úgy ítéltem meg, hogy a férfi nem jelent veszélyt, és felengedtem a gépre. Már az íróasztalomnál vagyok... várjon egy pillanatra! David papírzörgést hallott, majd hosszú csend következett. - Mr. Haverston? Semmi válasz. - Ott van, uram? - Az istenit! - Tessék? - Nem találom azt a rohadt papírt! Biztosra vettem, hogy itt hagytam. - És egyáltalán nem emlékszik a névre? - Nem. Szinte biztos vagyok benne, hogy valami más volt, nem Logan, de tudja, mit, ezredes? Visszahívom, amint megtaláltam. - Rendben. De kérem, abban a percben értesítsen, ahogy megtalálta, és ha ugyanaz a név áll a papírján! Megadom a mobilszámomat. - Miután lediktálta a számot, David letette a telefont, és azt sem tudta, hol áll a feje. Ezt nem csinálhatom egyedül! Kifelé csak elment Ginger asztala előtt, és elindult a folyosón. Annyira a gondolataiba merült, hogy észre sem vette, Ginger felugrott az íróasztalától és utána rohant. - Ezredes? Nekem kell beengednem. - 182 -

- Ó! - mondta David, és kötelességtudóan előreengedte Gingert, miközben igyekezett nem az alakján legeltetni a szemét, ahogy végigvonult előtte a folyosón, beütötte a biztonsági zár kódját, és egész karcsú kis testével nekifeszült, hogy kinyissa a súlyos ajtót. - Köszönöm, Ginger - mondta David, és szinte sütkérezett a nő röpke mosolyának melegében, majd belépett a terembe, és miután újra elfoglalta a helyét, feltette a fejhallgatót. - Most éppen mi a helyzet? - kérdezte. - A partvonal mentén jön egyre feljebb - felelte Blaylock, és röviden beszámolt a 747-es kalandjáról a vadászgépekkel, majd az ezt követő hirtelen irányváltoztatásról. - Ez a fickó pontosan tudja, mit csinál, David. Még az is lehet, hogy az a pilóta líbiai, a MIG-ek pedig csak védőőrizetként mentek utána. Ha így van, akkor csak azért élesítették a rakétáikat, hogy hihetőbben fessen a dolog. David az alsó ajkát harapdálva nézett egyik képernyőről a másikra. - Mennyi idő van még? - Az Enterprise ebben a pillanatban indítja útjukra a Tomcatjeit. A terv az, hogy közbelépnek, megpróbálják felvenni a rádiókapcsolatot a 747-essel, és amennyiben ez nem sikerül, megpróbálják visszafordítani Észak-Afrika felé. Algírtól jóval délebbre van egy elhagyatott reptér, amit az algériaiak felajánlottak, hogy használhatunk. De akárki is legyen abban a pilótafülkében, ha nem válaszol és megfordulni sem akar, az biztos, hogy nagyon hamar meg fog halni. A haditerv részleteit már ki is adták parancsba az F-14-eseknek.

Negyvenharmadik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 0 óra 18 perc (helyi idő)

Jimmy Roberts a folyosón állt, miután szólt Brendának, hogy maradjon a helyén. Átsietett az elülső konyhafülkén, és belépett az első osztályra, nem törődve azzal, hogy semmi keresnivalója sem lenne ott. Általában gyűlölt olyan helyekre menni, ahol valaki esetleg azt éreztethette vele, hogy nem kívánatos vendég, vagy egyszerűen csak egy betolakodó, mint az osztály hülyéje egy házibulin. Normális körülmények között olyan távol tartotta magát az ilyen szituációktól, amennyire csak lehetett, de ez most egészen más volt. Őt, Brendát és mindenki mást ezen a gépen bűncselekmény elkövetésével vádolták, és ez rémülettel töltötte el. Az első osztály hatalmas ülései láttán szinte törpének érezte magát, de összeszedte a bátorságát, és belépett a kabinba. Az utasok arcát vizsgálva addig ment előre, amíg észre nem vette a doktort, aki a fő hangadója volt annak a lázadásnak, amiről a hírekben is beszéltek. A doktor a jobb oldalon ült, és két ülésen áthajolva, az ablakon keresztül a sötétséget bámulta, és ugyanezt tette a mögötte lévő sorban egy másik férfi, akit Jimmy felismert a turistaosztályról, és aki most azzal a Janie nevű nővel beszélgetett, aki az új vezető utaskísérőként mutatkozott be. - Elnézést...- mondta Jimmy, mindkét kezét a nadrágzsebébe dugva. Így közelről nem is látszik akkora óriásnak a doki, gondolta. Korábban olyan hatalmasnak tűnt, amikor le-föl száguldozott a kabinban azzal a hangosbeszélővel a kezében. A doktor elhúzódott az ablaktól és körbenézett. A szeme karikás volt, az arca pedig mérhetetlen fáradtságot tükrözött. Lassan kihúzta magát, és Jimmy szemébe nézett. - Igen? - Mm... a nevem Jimmy Roberts, és hátul utazom a turistaosztályon a feleségemmel. Az előbb hallottunk egy hírt a CNN-en, amelyben egy repülőgépről volt szó, és a bemondó azt közölte, hogy az összes utas gépeltérítő, és én... szóval mi nem vagyunk azok, és én csak azt szeretném tudni, hogy... tulajdonképpen mi a fene folyik itt? - Gépeltérítők?! - kérdezte Brian Logan hitetlenkedve. - Igen. - Jimmy megpróbálta szó szerint idézni a hírt, amennyire csak tudta. A másik férfi, aki az előbb az ablakon bámult kifelé, meg a vezető utaskísérő is hallotta, amit mondott, és most közelebb jöttek. - Ami igazából megijesztette a feleségemet és engem is - folytatta Jimmy -, az az, hogy állítólag mindannyiunkat le fognak tartóztatni és bíróság elé állítani légi kalózkodásért. Nem tudom, - 183 -

maguk hogy vannak vele, de mi ott hátul nem csináltunk semmit. Mi csak eljöttünk egy útra, amit a feleségem nyert, és megpróbálunk kimaradni ebből az egészből. Robert MacNaughton felállt a helyéről, és kezét nyújtotta a fiatalembernek, miközben bemutatkozott. - Örülök, hogy megismerhetem, Mr. MacNaughton - mondta Jimmy, és megrázta az idősebb férfi kezét. - Ne is törődjön vele, milyen badarságokat hordanak össze, Mr. Roberts! - mondta Robert. Ha van bárki ezen a gépen, aki olyasmit csinál, ami bűncselekménynek vagy ahhoz hasonlónak nevezhető, akkor az a kapitány, és nem doktor Logan vagy jómagam. Elképzelhető, hogy lesz némi elintéznivalónk a rendőrséggel, amikor megérkezünk, de biztosíthatom róla, senki sem fogja akarni meghurcolni sem önt, sem a kedves feleségét. - De miért mondanának egyáltalán ilyeneket? - kérdezte Jimmy egyenesen Robert MacNaughton szemébe nézve. - Úgy értem, hallottam magukat, hogy miket mondtak a hangosbeszélőbe. Különösen maga, doki. Mintha azt mondta volna, hogy átvesszük az irányítást a gép felett. - Átvesszük - vágott közbe Robert, és felemelte a kezét -, abban az értelemben, hogy megmondjuk a kapitánynak, hogy azt kívánjuk tőle, folytassa tovább az utat a célállomásunk felé. Ez igazán nem olyan, mintha... mintha... - Robert elhallgatott, ahogy gondolatban visszapörgette az elmúlt egy óra eseményeit, és megpróbálta jogi szemszögből szemlélni azokat, aminek eredményeképpen zavartan csendben maradt. - Nézze - szólalt meg most Brian Logan -, egy gépet nem lehet eltéríteni az eredeti útirányára. Ez nevetséges! Nyilvánvaló, hogy a kapitány, kihasználva, hogy nincs ott senki, aki ellentmondjon neki, ezeket a hamis információkat terjeszti a rádióján, de ez az egész csak ostoba hazugság. - Nagyon remélem - mondta Jimmy. - Tudják, mi nem vagyunk gyakorlott repülők vagy ilyesmi. Mármint a feleségem meg én. Brian bólintott, bár Jimmy utolsó megjegyzését már nem igazán hallotta. Ehelyett inkább Robert MacNaughtont figyelte, aki némaságba burkolózott, és az állát vakargatva állt mellettük. - Mr. Roberts, ugye? - kérdezte Janie. - Igen. - Ha megengedi, visszakísérem a helyére, hogy a feleségét is megnyugtathassam. - Ó, azt nagyon megköszönném! - felelte Jimmy, és hagyta, hogy Janie átvezesse a turistaosztályt elválasztó függönyön, miközben Brian MacNaughtonhoz fordult. - Mi a baj? - A gyermekek, vagy mondjuk inkább úgy, az ártatlanok ajkáról az igazság szól, még ha fájdalmas is. Brian az egyik ülés háttámlájára támaszkodott, és figyelmesen tanulmányozta az idősebb férfit. - Ezt hogy érti? Robert MacNaughton sóhajtott egyet, majd leült az egyik ülésre, komótosan összekulcsolta kezeit a hasán, és a fejét csóválva nézett fel Brianre. - Nem szívesen ismerem be, de attól tartok, doktor, hogy fiatal barátunknak sajnos, igaza van. Ön és jómagam megpróbáltuk átvenni a hatalmat e repülőgép felett, és függetlenül attól, mi volt erre az okunk, ez sajnos, súrolja a légi kalózkodás fogalmát, és ebből a szempontból édes mindegy, hogy mit követeltünk a kapitánytól, mit tegyen. - Marhaság! Ez nem így van! - Persze, én nem vagyok kimondottan ügyvéd, de rengeteg jogi ügylettel kell foglalkoznom, és attól tartok, sajnos, pontosan így van. Természetesen ez nem jelenti mindjárt azt, hogy bárki is vádat akarna emelni, de... - De micsoda? - Nos, miután az imént éppen ön volt az, aki mérsékletre intett, amikor éppen én akartam pozdorjává zúzni a pilótafülke ajtaját, úgy gondolom, a legjobb lenne, ha mindketten visszavonulnánk a rivaldafényből, és csak reménykednénk, hogy az a bolond egy darabban eljuttat minket Londonba. Aztán, ha odaértünk, majd meglátjuk, mi lesz a rendőrséggel. - A rendőrséggel? Robert elgondolkozva tanulmányozta Brian arcát. - Mit gondolt... hogyan fog végződni ez az egész, doktor? Elismerem, én nem gondolkoztam, csak nekilódultam, mint egy vén csataló. Leg- 184 -

inkább úgy képzeltem, hogy mi leszünk azok, akik átadják a pilótát a hatóságoknak a kapunál, de most már egyre jobban aggódom, hogy fordítva fog elsülni ez a fegyver. - Csak nem... ugye, nem gondolja komolyan, hogy én... hogy mi... hogy bármelyikünk bűncselekményt követett volna el...? - Remélem, megbocsát, doktorom, de pontosan ezt gondolom.

Judy Jackson felriadt álmából, és először azt sem tudta, hol van. Aztán már eszébe jutott... és az is, hogy miért, óvatosan körülnézett, de senki sem jött be a pilótafülkébe, amíg ő aludt. Csak ő volt itt és a kapitány, ketten az összes utas, sőt a legénység többi tagja ellen - hála Janie Bretsennek. Judy érezte, hogy a másodpilóta üres ülése szinte gúnyolódik vele, ahogy egyfolytában arra emlékezteti, hogy a rémálomnak még nincs vége. A feldühödött utasok, az a furcsa földet érés egy tűzharc kellős közepén, és a pályafutása legmegalázóbb pillanatai mind egyetlen ijesztő kavalkád képeivé váltak. Akármilyen csőcselék is próbálta betörni az ajtót, a jelek szerint feladták. Habár a kapitánynak azt mondta, az életéért kellett aggódnia, igazság szerint a tömeg, amelyik végigkergette a gépen, kevésbé ijesztette meg, mint a zavar, amit a saját gyáva megfutamodása miatt érzett. Judy elpirult, ahogy ismét eszébe jutottak a történtek, és az arca csak még vörösebb lett, amikor ráeszmélt, hogy az agyában, amely mindig készen állt az azonnali, megfelelőképpen önigazoló kifogásokra, ha esetleg valami hibát követett el, most csak légüres tér van. Ezúttal nem talált semmilyen kifogást, mert nem is volt, és ezt még önmagának sem tudta megmagyarázni. Úgy tűnt, mintha Judy, a stewardess csak egy törékeny üvegbábu lett volna, aki most - ekkora gyűlölettel és haraggal szembesülve - darabjaira hullott szét. Felült a hátsó ülésen, és megkocogtatta a kapitány jobb vállát. Phil épp csak annyira fordította hátra a fejét, hogy Judy a látószögébe kerüljön. - Igen? - Ne haragudjon - mondta Judy, és nem tudta, miért kezdte rögtön mentegetőzéssel a mondatot, bár tulajdonképpen sejtette -, de hol vagyunk? Nem tudom, mennyit aludtam. - Nemsokára Észak-Afrika partjaihoz érünk. Londonig még nagyjából három óránk van. - Mit fogunk tenni, kapitány? - kérdezte Judy. - Úgy értem, amikor megérkezünk Londonba? - Gondolom, minden utast le fognak tartóztatni, nekünk pedig majd vallomást kell tennünk. Judy nagyot szusszantott, ahogy megpróbálta elképzelni, amint egy ekkora tömeget letartóztatnak. - Több, mint háromszáz utas van ezen a gépen. Gondolja, hogy mindegyiküket letartóztatja a rendőrség, az utolsó emberig? Phil Knight vállat vont. - Én csak arra tudok gondolni, amit Logan egyfolytában mondott, hogy ő mindenki nevében beszél, ezenkívül végigkergették magát a gépen, és tudjuk, hogy néhányan megpróbáltak bejutni ezen az ajtón. Szóval szerintem elképzelhető, hogy mind a háromszázvalahányat letartóztatják. - De azért nem mindenki volt benne. - Azt majd a rendőrségnek kell kiderítenie. Loganre, ha másra nem, valószínűleg halálbüntetés vár gépeltérítésért. - Én nem vagyok jártas a jogban... - kezdte Judy, de aztán elkalandoztak a gondolatai. - Magát fogják beidézni tanúnak, hogy mondja el, mit látott lezajlani Logan és Garth Abbott között. - Hogy én tanúskodjak? - Azt mondta, biztos abban, hogy látta, amikor Logan fejbe vágta Abbottot az elektronikai kamrában. - Igen. - Egészen biztos abban, hogy Abbott volt az, és nem valaki más próbált felmászni a gépre? - Igen. Phil még jobban hátrafordult, hogy Judy szemébe nézhessen, mert nem volt megelégedve ezekkel a rövid, egyszavas válaszokkal. - Judy? - 185 -

- Igen! - ismételte meg Judy védekező hangon. - Tudja, Logan nemrég felhívott a fedélzeti telefonon, és azt mondta, hogy katonákat vágott fejbe, és hogy addigra Abbott már leesett a gépről. Tisztában van vele, hogy maga az egyetlen tanú, aki látta, mi történt? - Pontosan tudom, hogy mit láttam. Phil egy darabig némán Judy szemébe nézett, aki hirtelen elfordította a tekintetét, és kinézett a bal oldali ablakon. - Tudja, én hittem magának. Szó szerint továbbítottam a vállalathoz, amit mondott, és csak isten a tudója, hogy mostanra még ki más értesült róla. Nem mondtam, hogy „Ezt Judy mondta nekem”, egyszerűen csak tényként közöltem. Phil hallotta, hogy egyszer csak kipattan a biztonsági öv csatja, ahogy Judy felugrott az ülésről, hogy egészen az ajtó elé álljon. Látta, hogy a nő egész testében remeg, és összeszorított állkapoccsal, villámló szemekkel mered rá. - Az istenit magának!!! Már vagy ezerszer elmondtam, mit láttam! Ennyire hülye, hogy nem képes felfogni?! - Judy, én csak... - Az a rohadt szemét nem úszhatja meg! - Mit, hogy szembe mert szállni magával? - Igen! Nem! Nem, úgy értem, nem úszhatja meg... még ha meg is próbál hazudni... én akkor is láttam! Tudom, hogy mit láttam! Megölte a másodpilótát! - Jól van, jól van, csak nyugodjon meg, és üljön vissza a helyére! - Ki kell mennem a mosdóba - mondta Judy, és megfordult, hogy kinézzen a pilótafülke ajtajának kukucskálóján, majd megint Philhez fordult. - Visszaenged majd? - Igen. A szokásos módon. - Judy megint hosszú másodperceken át bámult kifelé, majd egy nagyot nyelt, és a válla fölött hátrapillantott Philre. - Azt... azt hiszem, tiszta a levegő. - Akkor menjen! - mondta Phil. - Ellenőriztem a képernyőt. Sehol senki. Ha visszajött, majd én is megyek. Bár a humor volt az utolsó dolog, amire Phil most rá tudott volna hangolódni, mégis majdnem felnevetett, mikor látta, hogyan fogadta Judy Jackson a hírt, hogy egyedül kell majd maradnia a pilótafülkében, amíg a kapitány is kimegy a mellékhelyiségbe. Judy idegesen bólintott párszor, majd lassan kinyitotta az ajtót, és mielőtt becsukta volna maga mögött, előbb gondosan kinyitotta a szomszédos mosdó ajtaját is. A panelen megint ugyanarra a vörösen világító lámpára lett figyelmes. Az elmúlt két órában hol kigyulladt, hol megint kialudt, és Phil már rutinosan kapcsolta ki a vészjelzőt, miután ellenőrizte a motorhőmérsékletet, és próbált nem gondolni rá. Átkozott négyes motor! Minden problémájának az okozója, és a jelek szerint Abbottnak volt igaza. A folyamatos tűzjelzés, amit még mindig észlelt, nyilvánvalóan nem lehetett igaz. A négyes motor ugyanolyan hibátlanul üzemelt mint a másik három, gúnyt űzve Phil minden eddigi döntéséből, és Garth Abbott elvesztését még súlyosabb tragédiaként feltüntetve. A kifinomult digitális repülési adatrögzítő a 747-es farokrészében olyasmi volt, aminek a jelentéseit a pilóták készpénznek vették, de Phil most undorodva gondolt rá. Minden egyes alkalommal, amikor a négyes motor tűzjelzőjének lámpája kigyulladt, ennek a repülési adatrögzítőn is nyoma maradt. Phil észrevette, hogy a jobb keze még mindig ösztönösen a négyes motor tűzkarja felé akar nyúlni, hogy visszarántsa. Eddig sikerült mindig megálljt parancsolnia a kezének, és most is ezt tette. Nem lenne semmi értelme.

Janie Bretsen és a többi stewardess azon buzgólkodott, hogy kiosszanak az utasok között minden ásványvizes palackot és rágcsálnivalót, amit csak találtak a gépen, és az összes aszpirint vagy Tylenolt azoknak, akik fejfájásra panaszkodtak, miután magukhoz tértek. Három utasnál jelentkeztek a keszonbetegség egyes tünetei, főleg a viszkető érzés a könyék táján, és az egyik nő folyamatosan a karját vakarta, amiről Janie tudta, hogy a keszonbetegség egyik enyhébb formájának a - 186 -

szimptómája. Viszont bármennyire is hihetetlennek tűnt, a háromszáz utas közül - akiknek életkora nullától kilencvenéves korig terjedt - ezt a három embert leszámítva, mindenki átvészelte a komoly fizikai megterhelést, és fokozatosan kezdtek lenyugodni Janie személyzetének odaadó gondoskodása hatására. Janie a turistaosztály elejében állt, és miután bekapcsolta a hangosbeszélőt, halkan megszólalt. Hölgyeim és uraim, tudom, hogy a legtöbben éppolyan elgyötörtek, mint én. Épp ezért szeretném megkérni önöket, hogy kézfeltartással jelezzék, hányan szeretnék, hogy lekapcsoljam a kabinban a világítást, így aki akar, könnyebben el tudna aludni, a többiek pedig még mindig használhatják az olvasólámpákat… Az utasoknak több mint a fele feltette a kezét. Köszönöm. Megkérdezném azokat, akik most nem tették fel a kezüket, van-e valami kifogásuk az ellen, ha a többség kívánságát figyelembe véve, lekapcsolom a lámpákat? Senki sem jelentkezett. Jól van - gondolta Janie. Ha még kibírunk így egy pár órát, nemsokára vége lesz. Rendben. Akkor most lekapcsolom a világítást Köszönöm. Janie belépett a konyhafülkébe, és lekattintotta a megfelelő kapcsolókat, majd egy pillanatra a falnak dőlt, és behunyta a szemét, hogy egy kicsit visszanyerje az erejét. Össze kellett szednie magát, de ez nem volt túl egyszerű. Jó huszonöt méterrel hátrébb Jimmy Roberts hátrahajtotta a kettejük közötti karfát, és miután kikapcsolta a kis tévéképernyőt, közelebb húzta magához a feleségét. Brenda elfogadta a magyarázatot, és megnyugodott, hogy jogi értelemben semmilyen veszély nem fenyegeti őket. Janie, a stewardess, aki visszajött a férjével, olyan kedvesnek tűnt, annyira a szívén viselte a sorsukat, és Brenda hitt neki. Most édesdeden aludt Jimmy vállán, akinek hirtelen valami halk nesz ütötte meg a fülét, de nem tudta megállapítani, mi lehetett az. Mintha valami halkan, szaggatottan ismétlődő sistergés jött volna valahonnan a háta mögül. Olyan volt, mint azok a rádiók, amiket az üzletében használt Midlandben. Sistergés, aztán szófoszlányok, majd megint sistergés. Alig hallható nesz volt, de ahhoz épp elég, hogy felkeltse a kíváncsiságát, és ne tudjon elaludni. Nagy szüksége volt rá, hogy levezesse valahogy a felgyülemlett feszültséget és energiát, amit a többórás ücsörgés okozott. A mozgáshiánytól már szinte minden izma elzsibbadt. Lenézett a feleségére, és lassan, óvatosan balra kezdte mozdítani, miközben a feje alá rendezett egy párnát, amit az ablaküvegnek támasztott. Brenda hihetetlenül mélyen tudott aludni, ha a férje is vele volt. Jimmy gyakran mondogatta, hogy ha egyszer elaludt, ágyút is lehetne sütögetni a füle mellett, az sem ébresztené fel. Ha viszont néha-néha Jimmy nem lehetett mellette, mert egész éjjel dolgoznia kellett valaki kocsiján, Brendának véreres volt a szeme, és hullafáradtan ébredt másnap reggel, mert a legkisebb neszre is felriadt, és a fél éjszakát álmatlanul töltötte. Jimmy még egy pokrócot terített a feleségére, és miután betakargatta, gyöngéden megcsókolta, majd csendben kicsatolta a biztonsági övét, és elindult hátrafelé, minden sornál megállva, míg végül három sorral hátrébb meglátott egy fiút az ablak melletti ülésen. A mellette levő ülés üres volt, és amennyire Jimmy meg tudta állapítani a félhomályban, a fiú nem lehetett több tizenötnél. Egy kis rádiókészülék digitális keresőjét állítgatta, a fülében hallgatóval - ebből szűrődtek ki azok a hangok, amelyeket Jimmy hallott. A fiú észrevette őt, és felnézett. Jimmy rámosolygott, és a rádióra bökött. - Ez micsoda? - Csak egy rendőrségi URH-kereső - válaszolta a fiú. - Nem baj, ha ideülök? - Nem - mondta a fiú, Jimmy pedig leült mellé. - Itt is tudod fogni a rendőrség sávját? - Nem igazán... főleg repülős dolgokat fogok, és egy csomó mindent nem is értek belőlük. - 187 -

- Belehallgathatok? - Persze - mondta a fiú, és kihúzta a fülhallgatót a készülékből, majd lejjebb vette kicsit a hangerőt. Egy recsegő férfihangot hallottak, amint utasít valakit, hogy forduljon jobbra, amire valaki azonnal válaszolt is. - Ez mi volt? - kérdezte Jimmy. - Nem tudom. Most éppen a légiirányítás hullámsávján van, és egy rakás frekvenciát vesz végig. Szerintem ez egy irányítótorony volt, vagy ilyesmi, és mintha spanyolul beszélnének. Ekkor egy újabb hang szólalt meg, ezúttal egyértelműen amerikai kiejtéssel: Meridian 6-os, Meridian 6-os, itt a haditengerészet őrsége, válaszoljon egy-huszonegy-ötön! Ismétlem, Meridian 6-os, itt a haditengerészet őrsége. Válaszoljon azonnal az egy-huszonegy-ötön! - Várjunk csak...! - kezdte Jimmy, de a fiú ekkor már bólogatott. - Igen, ez a mi gépünk, de a kapitány nem válaszol. Pedig a fickó már percek óta könyörög neki.

Negyvennegyedik fejezet Stratégiai központ, Enterprise hadihajó, CVN-65 0 óra 23 perc (helyi idő)

Mint

mindig, amikor légi hadműveletek zajlottak, az Enterprise hadihajó elektronikus idegközpontjának csendes hatékonyságát most is pár percenként megrázta egy-egy elsuhanó repülőgép, ahogy a fedélzeti katapultok sorban lőtték ki a teljes fegyverzettel ellátott F-14-es Tomcateket az éjszakába. Húsz perccel később a Tomcatek már a helyükön voltak, és harminchétezer láb magasságban várták a célpontjuk feltűnését, miközben a hajóról továbbra is a legkülönbözőbb frekvenciákon próbáltak kapcsolatba lépni a renegát 747-es kapitányával. A Meridian 6-os lassan a Földközi-tenger felett átívelő útszakasza feléhez ért, a terv pedig az volt, hogy a parttól minél messzebb kell lelőni. A vezér-Tomcat pilótafülkéjében Chris Burton sorhajóhadnagy - hívóazonosítója „Critter” - még egyszer ellenőrizte a pozícióját, majd ismét dél felé kezdett fordulni. A 747-es már fel is tűnt a másodpilótája és fegyvertisztje, Luke Berris hadnagy radarképernyőjén. A terv szerint a négy vadászgép ötven kilométert repül délnek, aztán száznyolcvan fokos fordulatot tesz, és hátulról közelíti meg a Boeinget, és a másik négy Tomcat csak akkor ereszkedik le harminckilencezer lábról, ha rájuk is feltétlenül szükség van. Burton sorhajóhadnagy feladata lesz, hogy jelentse, mit lát a Boeing ablakaiban, ha egyáltalán lát ott valamit, valamint, hogy megpróbálja visszafordítani a Boeinget déli irányba. A legutolsó, magánjellegű utasítást azonban az öltöző ajtajában kapták, ami különös hangsúlyt adott ennek a bevetésnek. - Jó, ha tudják - mondta a hadműveleti tiszt -, hogy bármilyen helyzetelemzést is adnak, azt valószínűleg azonnal továbbítanunk kell az Air Force One-ra. Az elnök élő szatellit-összeköttetést akar. - Mekkora a szög, Blackberry? - kérdezte Burton Berriss hivatalos hívóazonosítóját használva, amit máskor általában csak „Blackie-re rövidített. - Majdnem kilencven, öt és fél perc a fordulásig. NRO, Chantilly, Virginia 16 óra 23 perc (keleti idő)

David Byrd felállt a székéről, és közelebb hajolt, hogy John Blaylock fülébe súghasson valamit. - Beszélnünk kell, odakint. Most azonnal! John Davidre nézett, majd rövid vacillálás után bólintott, és miután ő is felállt, odakiáltott George Zoffelnek. - Ki szeretnénk menni egy percre, George. Hogyan jutunk vissza? Zoffel addig sem vette le a szemét a képernyőkről, mialatt válaszolt. - Az ajtó mellett van egy telefon, használjátok azt, és én majd kijövök értetek. John és David kilépett a folyosóra, és ellenőrizték, hogy rendesen bezáródott-e mögöttük az ajtó. - 188 -

- John, tudom, hogy itt maga a szakértő, és én szinte semmit sem tudok a hírszerzés világáról - kezdte David -, de szerintem ott bent súlyos hibát készülnek elkövetni, és nekünk meg kell valahogy állítanunk őket! - Miért, David? Csak mert ezt súgja a hatodik érzéke? - Igen, ezt súgja a hatodik érzékem! Magához hasonlóan én is jó régen vagyok már nemcsak a légierő, hanem a polgári repülés berkeiben is, és bizony sokat adok a megérzéseimre! - Nem azt mondom, Davey, hogy ez bűn, de győzzön meg! Magyarázza el nekem, hogy a megdönthetetlen fényképes bizonyítékok ellenére, melyek szerint egyetlen utas sem maradt azon a gépen, és mindkét pilóta meghalt, valamint az összes figyelmeztetés ellenére, amit a hírszerzés kapott, hogy pontosan valami ilyesmi várható, miért nem kéne lelőnünk azt a 747-est, mielőtt még felperzseli vagy megfertőzi Európa felét? - Mert ez az egész nem az, aminek látszik. - Ezt hogy érti? - Szerintem a kapitány még mindig életben van, és ő vezeti azt a gépet. - Jó, akkor viszont ő az áruló, aki a terroristacsoportnak dolgozik, és azt hiszi, hogy túl fogja élni, bármi is legyen a küldetése. - És erre hol van a bizonyítéka? - kérdezte David. - Az én bizonyítékom az a rakás felvétel a nigériai táborról, David. Maga is látta őket. A repülőgép vészcsúszdái és a buszok csak a közvetett bizonyítékok voltak, de valódi képeink is vannak valódi, hús-vér emberekről, akiknek a többsége fehér bőrszínű, és akikből már vagy kétszázat számoltunk össze abban a barakkban és a környékén. És mit is mondtak az előbb? Mit mondott az a másik részleg valahol itt az épületben, ahol ezeket a képeket analizálják? - Hogy véleményük szerint több mint nyolcvan százalékuk fehér - ismételte meg David az alsó ajkába harapva, majd felemelte a mutatóujját. - Csakhogy! Még nem láttuk az összest, és elképzelhető, hogy még egy rakás utas van azon a gépen. A fenébe is, John, még az sincs kizárva, hogy a kapitány nem is tud róla, hogy utasokat kényszerítettek le a repülőről! - Jól van, David, mondja el, mi nyomja leginkább a bögyét! Mi a legfőbb ellentmondás azokban az érvekben, amelyekkel odabent előálltak? David bólintott, és miután még egyszer átgondolta az egészet, szétnézett a folyosón, hogy biztosan egyedül vannak-e. - Amit az állítólagos kapitány abban az üzenetében mondott, eddig még nem sikerült megcáfolni. A túszokról készült felvételek miatt arra a következtetésre jutottunk... vagyis jutottak, hogy egy utaslázadás, mint olyan, nem lehetséges a gépen, egyszerűen azért, mert nincsenek utasok. Viszont nem kezelhetjük vitathatatlan tényként, hogy valóban nincsenek utasok a Boeing fedélzetén. - Ezzel nem értek egyet - mondta John Blaylock. - Próbáljon meg visszafelé következtetni, John! Ha csak egy hajszálnyi esély is van rá, hogy a feldühödött utasok, még ha csak páran is, magukhoz ragadták a gép irányítását, akkor máris nem tekinthetünk úgy a kapitány üzenetére, mint egy átfogó haditerv briliáns és cinikus alkotóelemére, semmi többre! Ha bármi esély van rá! Márpedig a hajszálnyinál jóval nagyobb esély van rá, sőt, megkockáztatom, ennek a lázadásnak elég nagy a valószínűsége. Lehet, hogy ez most furcsán fog hangzani, de már régóta tanulmányozok olyan utascsoportokat, akiket nem sok választ el éppen egy ilyen zendüléstől. Miért olyan nehéz elhinni, hogy annyira meg tudnának ijeszteni egy kapitányt, hogy komolyan azt hinné, tényleg veszélyben van? Különösen egy olyan repülőgép esetében, amelyik korábban már kényszerleszállást kellett, hogy végrehajtson egy afrikai polgárháborús övezetben. Az utasok zendülése sem lenne sokkal bizarrabb elképzelés. - A lényeg, ezredes? - Egyfolytában arról beszélek, John! - A hírszerzői munka alapfeltételei a megbízhatóság, a bizalmas információk és rengeteg találgatás, ami mind a fellelhető bizonyítékokra alapul. David, ön egy filozófiai elmélettel próbálja meg leegyszerűsíteni ezt a hatalmas, átfogó képet. - A francokat! - vágta rá David, és dühösen járkálni kezdett a folyosón, de egy-két méterrel arrébb visszafordult, és csettintett az ujjával. - Rendben, John, megdönthetetlen tényeket akar? Tessék, mondok egyet. Az előbb beszéltem Douglas szenátor asszonnyal, akit szegényt Londonban sikerült kivernem az ágyából. A - 189 -

Meridian 6-oson utazott Chicagóból Londonba. - David beszámolt azokról a hosszas várakozásokról és az elszenvedett sérelmekről, amelyekről Sharon Douglastől hallott. - Ezenkívül beszéltem a heathrow-i állomásigazgatóval is. A chicagói járatról több mint száz felbőszült ember utazott tovább Fokvárosba. - Értem - felelte John, aki még mindig nem volt meggyőzve, de azért figyelmesen hallgatott. - Ráadásul a Meridian londoni állomásigazgatójának tegnap volt egy csúnya összetűzése egy amerikai orvossal, aki szintén a fokvárosi gépre szállt. Épp most próbálja megtalálni a feljegyzéseit, mert nem tudja biztosan a nevét, de az orvosnak állítólag tavaly a Meridian egyik járatán halt meg a felesége, mert a legénység nem volt hajlandó figyelembe venni a könyörgését, amikor orvosi segítséget kért. A fickó több millióra beperelte a légitársaságot. Akkor miért éppen velük repül? Talán azért, mert azt tervezi, hogy lázadást szít a gépen az utasok között. - Vagy azért, mert megszervezett egy gépeltérítést valamelyik terroristacsoport megbízásából - tette hozzá John, és felemelte a kezét. - Nézze, David, azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy az utasok már felbőszült idegállapotban szálltak fel arra a gépre. De legalább tíz olyan érvet tudnék felhozni, amivel megmagyarázhatnánk, hogy miért volt ez egy előre eltervezett terrorista akció. Bárki is rendezte meg a 747-es eltérítését, valószínűleg volt egy bizalmasa vagy beépített embere a chicagói járaton, így tudhattak a dühös utasokról, ami miatt úgy döntöttek, hogy az utolsó pillanatban - az új információ birtokában - változtatnak egy kicsit a terven, hogy az egész még hihetőbbnek és valósághűnek tetsszen. Ne felejtse el, hogy egy nagyon intelligens és csavaros észjárású csoporttal állunk szemben! Egészen biztos számtalan B-tervük volt. - Ha egyáltalán egy csoporttal állunk szemben. Tudja, John, az a baj, hogy minket eskü köt, egy eskü, amit szent elhatározásunkban tettünk, hogy soha senki nem fog még egyszer letolt alsógatyával találni minket. De ez akkor is egy elhamarkodott döntés, és ha tévedünk, az a négy Tomcat pár percen belül egy halom ártatlan amerikait fog felrobbantani a levegőben, aminek óriási utóhatása lesz: végeérhetetlen összeesküvés-elméletek és mérhetetlen politikai károk, hogy az elveszített és tönkretett életek százait már ne is említsem. - Várjon csak, David! Azt akarja mondani, hogy szemellenzővel nézzük a bizonyítékokat, és csak azt vesszük észre, ami feljogosít a támadásra? - Miért tételezik fel, hogy csak azért, mert nincs rádiókapcsolat, sem engedély, sem bizonyíték arra, hogy utasok lennének a gépen, ez csakis egy trójai faló lehet? Én ezt nem tudom aláírni. Szerintem igenis előítéletes döntésről van szó. Az isten szerelmére, lehet más magyarázat is! John, gondoljon bele! Van például bármilyen, akár csak a legcsekélyebb bizonyítékunk is, hogy egy fegyver van a gépen? - Nincs. - Pontosan! Csak feltételezzük, hogy a 747-es gyanús útvonala és a következtetésünk, hogy a gépen nincsenek utasok, automatikusan azt jelentik, hogy valamilyen bombának vagy biológiai fegyvernek kell lennie a fedélzeten. John Blaylock megcsóválta a fejét. - Ha New York vagy Washington felé közelednének, akkor is habozna? - Nem, valószínűleg nem. - Maga nem volt tanúja mindannak, aminek én, David. Az elmúlt hónapokban egyre sürgetőbbé váltak a figyelmeztetések, hogy annak a terroristahálózatnak a még megmaradt csoportjai, amelynek a kiirtásán olyan régóta fáradozunk már világszerte, pontosan valami ilyesmit tervez, és... nemrég történt két eset, amelyek ezt sokkal valószínűbbé teszik, mint amennyire maga tudja. David egy darabig hallgatott, és átgondolta, amit mondani akart. - John, hallgasson rám! Épp most készülnek elkövetni a történelem egyik legnagyobb hibáját ott bent. Azt kérdeztem, van-e valamilyen kézzelfogható bizonyíték arra, hogy bomba, vagy anthrax, vagy bármi ilyesmi lenne azon a gépen, és azt mondta, nincs. A figyelmeztetések, amikre azt a következtetésünket alapozzuk, hogy ez egy repülő fegyver, még annál a bizonyítéknál is homályosabbak és légből kapottabbak, mint amiről én számoltam be az előbb. Mondja meg, John, honnan tudhatott volna egy terrorista pilóta, vagy egy terroristacsoport arról, hogy annyi düh gyülemlett fel a gép utasaiban, hogy egyszeriben elő tudtak volna állni egy utaslázadás történetével? - Mondtam már, lehet, hogy volt egy bizalmasuk Londonban, vagy a gép fedélzetén. - 190 -

- De John, még ha így is volt, azt biztosan nem tervezték, hogy felhasználják alibinek! Gondoljon csak bele! A tervnek már minden egyes részlete a helyén volt. Ezek a géprablók vagy terroristák, már ha egyáltalán léteznek, nem bízták volna a véletlenre azt az üzenetet a pilótafülkéből, hogy az utolsó pillanatban írják meg. Ez túl fontos ahhoz. Az lett volna a lényege, hogy mindenkit levakarjon a hátukról, és elterelje róluk a gyanút. Ki a fene gondolt volna előre egy utaslázadásra, és írta volna meg az üzenetet, mellesleg hibátlan amerikai angolsággal? Nem, John, az valóban a Meridian egyik pilótája ott fenn, és a gépén utasok vannak, akiket épp most készülünk kivégezni. - Mshira elég meggyőző ember, Dave. Épp az előbb dobtuk el az agyunkat, amikor a nigériai kormány átutalt neki tízmillió dollárt, hogy ne kezdje el a fenyegetésének megfelelően kivégezni a túszokat. Nigéria előbb-utóbb persze majd be akarja vasalni rajtunk ezt a pénzt. David a fejét csóválva felsóhajtott. - Talán náluk van az utasok egy része, de nem az összes. És még egyszer kérdezném: hol van a fegyver, amit állítólag a fedélzetre raktak? A műholdak semmilyen nagyobb csomagot vagy bombát nem láttak, amit felraktak volna a gépre. - Az is lehet, hogy egy kis csomag, vagy Mshira talán megjegyezte, mikor érnek föléjük a műholdak, és a szerint intézte az akciót. - John bólogatni kezdett. - Igen. Ez rá vallana. - Visszanézett Davidre. - Nézze, David, az érvelésében van logika, és alaposan végiggondolta, egyetlen végzetes hibát leszámítva. - Mi az? - Azért megemlítem majd bent is, de... a túszul ejtett utasok képeit már annyira megdönthetetlen bizonyítéknak veszik, a repülő akcióit pedig már annyira fenyegetőnek érzik, hogy szerintem nem talál itt senkit, aki ne így látná, és egyszerűen csak átformálják a maga logikus gondolatmenetét, és csak azt veszik át belőle, ami az ő elméletüket igazolja. Ne felejtse el, hogy háborút vívunk, és nincs ezen a bolygón egyetlen olyan pont sem, ami ne tartozna a hadszínterünkhöz. - És mi kéne ahhoz, hogy meggyőzzem magát, John? John Blaylock sóhajtva rázta meg a fejét, és miután pár másodpercig a cipője orrát tanulmányozta, Davidre nézett. - Ha lenne valami abban az üzenetben, amiről csakis az igazi kapitány tudhat. És már nem sok időnk maradt hátra. 123 mérföldre nyugatra az Enterprise hadihajótól, 0 óra 24 perc (helyi idő)

Chris Burton a Meridian 747-es jelzőfényeit és pozíciólámpáit figyelte, amint nyolc kilométerre nyugatra elsuhannak több mint ezer mérföld per órás sebességgel. A három másik Tomcat felsorakozott mögé, és Burton kilencven fokkal balra döntötte a szárnyat, hogy megforduljon, és hátulról közelítse meg a Meridian 6-ost, az emberei pedig követték. Burton felvette a 747-es irányzékát, és az orr felé gyorsított, nyomában a másik három Tomcattel. - Rendben, itt Critter, beazonosítás megtörtént a Meridian Légitársaság emblémája és a járatszám alapján. Előrébb megyek a bal oldalon. Chris hátrébb húzta a kart, és engedett a féken, hogy lassítsa a közeledési sebességet, míg végül felvette a pozícióját majdnem merőlegesen a 747-es bal oldalára. - Mit gondolsz? - kérdezte Barrist a sisakjába szerelt mikrofonon keresztül. - Elég sötét van odabent, Critter. Látok egy-két olvasólámpát. Úgy néz ki, mintha... nem is tudom, talán mintha páran olvasnának. De nem tudnám megmondani. Nem szívesen esküdnék meg rá, hogy embereket látok. - Az is lehet, hogy bábuk, Blackie - mondta Burton, és lassan elúszott a Tomcattel a Boeing bal oldala mellett, hogy a többi ablakot is megnézhessék, de a legtöbb koromsötét volt. - Lehet. Senkit sem látok mozogni. - Előrébb megyek, hogy merőlegesen álljak a pilótafülkére - mondta Chris, és alig észrevehetően a botkormányhoz ért, míg úgy tíz méterrel a szárny fölé emelkedett. Óvatosan a Boeing elé manőverezett, gondosan ügyelve, hogy a Tomcat légcsavarszele ne érje közvetlenül a 747-es szárnyát vagy farkát, mert ez kizökkenthette volna az útvonalából. - Látsz valakit bent? - kérdezte Blackie-t. - Igen... azt hiszem. Mintha egy fejet látnék az ablaknak dőlni a műszerfal fényében. Legalábbis arra hasonlít. - 191 -

Burton jelentette a hajóra, amit látnak. - Értettem, Critter. Próbálja meg hívni! - felelték a hajóról. - Mi itt lent semmilyen választ nem kaptunk. - Már rajta vagyok, Critter - mondta Barris, és kiválasztotta a megfelelő rádiót VHF frekvenciák fogására, majd beütötte a 121.5-öt, és bekapcsolta a készüléket. - Meridian 6-os, Meridian 6-os, itt a haditengerészet vadászgépe, önnek tíz óránál. Válaszoljon az egy-húsz-egy-egész-ötön! - Válaszol? - kérdezte Burton. - Negatív - felelte Barris, és újra próbálkozott, aztán harmadszorra is, miközben Critter ellenőrizte a pozíciójukat. - Se kép, se hang, bázis - jelentette vissza a hajóra. - Válasz negatív. Megpróbáljuk visszafordítani. Burton leengedte a rádióját. - Blackie, folyamatosan próbáld, rendben? - Világos, öreg harcos, de ha kérhetném, ne menjünk túl közel, ha lehet! - Még három-négy méter, és annyi - felelte Burton, majd megint finoman a botkormányhoz ért, és centinként haladt előre a 747-es orráig, ahol a Tomcat összes lámpáját felkapcsolta. A zsebéből előhúzott egy zseblámpát, és a fényét a pilótafülkére irányította, ahol ide-oda villantott vele, hogy felhívja magukra a figyelmet. Valaki ült a bal oldali ülésen, de most jobbra nézett. Chris látta, ahogy az elemlámpa fénycsóvája megvilágítja az alak tarkóját, de akárki is volt az illető, a jelek szerint nem vette észre a pilótafülke falán villódzó fényeket. - Na, Blackie, most akkor meglegyintem egy kicsit - mondta Burton, és szándékosan addig ereszkedett, amíg a Tomcat légcsavar szele végig nem söpört a Boeing szárnyán, hogy a gép egyszerre megugrott. A nyakát nyújtogatva várta az előre megjósolható válasz reakciót a 747-es pozíciólámpái hirtelen balra dőlést jeleztek, aztán jobbra dőltek, majd végül visszaálltak kiegyenlített alapjáratba. Burton visszamanőverezett oda, ahonnan beláthatott a pilótafülkébe, de az alak még mindig a másik irányba nézett. - Még mindig semmi válasz - jelentette Burton. - Meglegyintettem, de be van kapcsolva a robotpilóta. - Chris. - Tudom, tudom... kezdünk kifutni az időből, igaz? - Burton érezte, ahogy az izmai egyre görcsösebbek lesznek a növekvő feszültségtől, jobbra-balra döntötte a szárnyakat, a nemzetközi szabályoknak megfelelően villogtatta a lámpáit, hogy felhívja magára a figyelmet, de úgy tűnt, a 747-es pilótafülkéjéből senki nem reagált. - Nem szívesen figyelmeztetlek, Chris, de nagyon fogytán az időnk. Már huszonöt kilométerünk sincs, hogy visszafordítsuk, vagy leszedjük. - Megpróbálom a másik oldalról - mondta Chris, és szólt a másik három pilótának. - Kettes, hármas és négyes, tartsátok a pozíciótokat! Megpróbálom felhívni magamra a figyelmét. - Burton felemelkedett az F-14-essel a Boeing teteje fölé, és enyhén jobbra dőlve, könnyedén átsiklott az óriásgép jobb oldalára, és miután kicsivel a pilótafülke elé ért, visszaereszkedett ugyanarra a szemmagasságra, újra megismételte a szárnybillegetést és a villogtatást, és ezúttal látott valami mozgást, ahogy a pilótafülkében ülő alak egyszerre csak eltűnt. - Bázis, itt Critter. Meglegyintettem, aztán balról bevilágítottam egy elemlámpával, végigmentem az összes előírt módon, de semmilyen választ nem kaptam. Most a jobb oldalán vagyok, és az egy szem pilóta, aki bent van, lebújt valahová, amint észrevett. - Egy személyt látott? - Igen. - Férfit vagy nőt? - Nem tudnám megmondani. - Álljon készenlétben, Critter! Már majdnem elérték a zóna szélét. Burton megrázta a fejét, és halkan füttyentett. - Te mit gondolsz, Blackie? - Azt, hogy le fogják szedetni velünk, Chris, és az ég legyen irgalmas hozzánk, ha tévednek! - 192 -

Negyvenötödik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 0 óra 25 perc (helyi idő)

Szerintem szólnunk kéne valakinek erről. Mit gondolsz? Jimmy Roberts a tizenöt éves kamaszra nézett, aki bólintott, és átadta a rádiókeresőt. - Szerintem is. - Egy pár perc, és visszahozom, rendben? - Hát persze. Jimmy felkecmergett az ülésről, és sietve elindult a gép eleje felé, kis időre lelassítva a saját soruknál, hogy egy pillantást vessen Brendára. Még mindig aludt, gondosan betakargatva a pokróccal. Jimmy leküzdötte magában a hirtelen vágyat, hogy lehajoljon hozzá és megcsókolja, inkább sietett előre, ahogy csak tudott, hogy minél előbb találjon egy stewardesst az elsötétített kabinban. A kezében egyszer csak megint felrecsegett a rádió, és mintha emberi hangot is hallott volna. Ezért megállt, hogy a füléhez szorítsa a készüléket, ami teljesen le volt halkítva, és Jimmy hiába próbálta megtalálni a hangerő gombját, a hang addigra már megint eltűnt, ezért inkább továbbsietett. A lámpákat az első osztályon is lekapcsolták, de azért sikerült megtalálnia Janie Bretsent, aki az egyik ülés karfáján ült oldalvást. - Elnézést, ne haragudjon a zavarásért... Janie azonnal felállt, és az egyik olvasólámpa halvány fényében Jimmy látta, hogy fáradtan rámosolyog. - Dehogy zavar! Miben segíthetek? Jimmy felemelte a rádiókeresőt, elmagyarázta, mit hallottak rajta pár perccel ezelőtt, és meg is próbálta bemutatni, de a rádió nem akart engedelmeskedni. - Egy perce sincs, hogy hallottam! Valami olyasmit mondtak, hogy a haditengerészet hívja a Meridiant. Azok mi vagyunk, nem? - De igen - felelte Janie, miközben bevezette a férfit a konyhafülke függönye mögé, ahol felkapcsolta a világítást, hogy megnézhesse a rádiót. - A Meridian 6-ost hívták? - Igen, többször is. Azt gondoltam, jobb, ha szólok önnek. - Ez az ön rádiója? Jimmy megrázta a fejét. - Nem, egy srácé, aki ott ül hátul, két sorral mögöttünk. Csak valami zajt hallottam, azért mentem hátra hozzá. Janie a kis kerek ablakhoz lépett a repülőgép ajtaján. - Talán ha az ablakhoz tennénk az antennát, megint tudnánk fogni a jeleket. Janie a rádióra nézett, és állított pár gombon. - Ki volt kapcsolva. - Igen? Ó, ne haragudjon! Biztos én kapcsoltam ki az előbb, amikor idefelé jöttem. Janie forgatni kezdte a keresőgombot a készüléken, és egyszer csak hangos sistergés hallatszott, amitől mindketten majdnem felugrottak, és Janie gyorsan lejjebb vette a hangerőt. A kijelzőn látta, hogy a kereső a 135.0-ás frekvenciánál állt meg. - Ez az a frekvencia? Jimmy közelebbről is megnézte. - Nem tudom... Tudja, csak összevissza ugráltak a számok, ahogy egy csomó állomáson végigszaladt. Az a hang említett egyet pontosan is, de nem emlékszem rá. - Tudja, hogyan lehet állítani ezt a rádiót? - kérdezte Janie. - Nem egészen. Rendőrségi rádiót már láttam... az egyik barátom autóvontatással foglalkozik, és ő szokta hallgatni a hívásaikat. - Azt hiszem, megakadt egy bizonyos frekvenciánál, és ezen semmit sem hallok. - Pedig én biztos vagyok benne, hogy hallottam, amikor minket hívtak - mondta Jimmy. Janie kinyújtotta a kezét, és a férfi vállára tette. - Ebben nem is kételkedem. Csak azt próbálom kitalálni, hogy most mit tegyünk. A rádió tulajdonosa tudja kezelni a készüléket, igaz? Jimmy bólintott. - Hozzam ide a srácot? - Legyen olyan szíves! - 193 -

Jimmy azonnal sarkon fordult, és elindult hátrafelé, Janie pedig felkapta a fedélzeti telefont, és beütötte a pilótafülke hívószámát. Legalább fél perc telt el, mire valaki végre felvette, és Janie egy pillanatra meglepődött, hogy ez a valaki Judy Jackson volt. - Judy? Hol van a kapitány? Itt Janie. - Miért? - Ha nem esik nehezedre, csak válaszolj a kérdésre, jó!? Mondanom kell neki valamit, ami nagyon fontos lehet. - A kapitány... most el van foglalva. A gép ekkor hirtelen balra rántott, hogy majdnem feldöntötte Janie-t. Ugyanebben a pillanatban halk kiáltás hallatszott a pilótafülkéből is. - Mi volt ez, Judy? - Nem tudom. Semmi. Újabb lökések rázták meg a 747-est, majd az óriásgép ismét egyenesbe állt. Janie megragadta a lehajtható ülés háttámláját, hogy biztosabban álljon. Arccal a konyhafülke felé az ajtónak támaszkodott, háttal a kis kerek ablaknak, így egyáltalán nem is láthatta a vezér-Tomcat vörösen villogó jelzőfényeit, amely ebben a pillanatban húzott el a gép bal oldala mellett. - Add a kapitányt, Judy, és most azonnal! - Egy pár percig még nem tudom adni! El van foglalva. Janie lehunyt szemmel sóhajtott. - Judy, figyelj ide! A kapitánynak tudnia kell róla, hogy a haditengerészet próbál hívni minket rádión. Fogalmam sincs, milyen csatornán vagy frekvencián, és most éppen nem is fogjuk az adást, de az egyik utas, akinek van egy rendőrségi rádiója, hallotta az előbb. - Rendben, megmondom neki. - Judy, jól van a kapitány? Mi folyik ott fent? Mindannyiunknak joga van tudni! - A kapitány jól van, csak most éppen nem ér rá. - De meg fogod mondani neki? - Igen. - A bal egyes ajtónál vagyok. Mondd meg neki, hogy hívjon fel, hogy elmondjam a részleteket. Itt fogunk várni. - Rendben. Janie hallotta, ahogy a vonal megszakad, és egy darabig csak állt értetlenül, miközben megpróbálta elképzelni, hogy mi történhet három méterrel felette a pilótafülkében.

A pilótafülkében Judy visszatette a fedélzeti telefon hallgatóját a helyére, miközben megpróbálta legyűrni a pánikot, ami kezdett eluralkodni rajta. Tudta, hogy a kapitány is érezte az előbbi lökést, mert hallotta, ahogy a pilótafülkével szomszédos mellékhelyiségben hol a falnak, hol az ajtónak dől. Phil Knight a nadrágját tartva bekukkantott a pilótafülkébe. - Ez meg mi a fene volt? - kérdezte. - Nem tudom. Talán egy kisebb légörvény. Phil tekintete végigsiklott az összes kijelzőn és műszeren. - Ugye, nem nyúlt itt semmihez? - Nem. - Rendben. - Phil visszament a mosdóba, és becsukta az ajtót, Judy pedig oldalvást leült a pilótaszékre, és csak hallgatta, milyen hangosan ver a szíve. Nem is akart arra gondolni, mit tenne, ha például a gép hirtelen zuhanni kezdene. A pilótafülkében fények villództak, de Judy le sem vette a szemét a helyiség ajtajáról, ahonnan szinte visszafojtott lélegzettel várta vissza a kapitányt. Ekkor valahonnan jobbról egy fénycsóva világított a szemébe, és Judy érezte, hogy egy másodpercre kihagyott a szívverése. Ez meg mi volt?! Volt ott kint valami más is, ezt látta. Talán egy másik repülőgép, és akárki is volt azon a gépen, bevilágított ide a pilótafülkébe. - 194 -

Judy azonnal felpattant a pilótaszékről, és az ajtóhoz ugrott, fél kézzel nyitva tartva, míg másik öklével dörömbölni kezdett a mosdó ajtaján. - Kapitány! Kapitány! Egy másik repülő van ott kint! - Micsoda? - kérdezte Phil Knight tompa hangon, és Judy megismételte az üzenetet. Hallotta, ahogy a kapitány kapkodva összeszedi magát, majd kivágódott a mosdó ajtaja, és miután elviharzott Judy mellett, szinte belevetette magát az ülésébe, miközben a fejét forgatva nézett körül a pilótafülkében. Judy közvetlenül mögötte állt, és jobbra mutatva beszámolt a fénysugárról, ami bevilágított a pilótafülkébe. - Senkit sem látok - mondta Phil. - Az előbb hívta Bretsen lentről - mondta Judy, és amennyire csak a pániktól vissza tudott emlékezni, elmondta a kapitánynak a részleteket. - Milyen frekvenciáról érkeztek azok a hívások? - Tessék? - Az istenit, azt kérdeztem, MELYIK FREKVENCIA VOLT AZ?! - Nem... nem tudom. Azt mondta, hívja vissza a bal egyes ajtónál. Én nem tudom. Phil azonnal felkapta a fedélzeti telefont, és hívta a számot. Janie Bretsen azonnal válaszolt, és elismételte a kapitánynak, amit tudott. - A rádió tulajdonosa már útban van idefelé - mondta. - Eddig még nem sikerült megismételtetnünk az üzenetet, ezért még nem tudom a frekvenciát sem. - Amúgy sem tudok válaszolni nekik - mondta Phil. - Egyik rádiónk sem működik. Ha sikerül beüzemelni azt a rádiót, azonnal hozza fel ide a pilótafülkébe, rendben? Ha van odakint valaki, aki hívni próbál minket, akkor tudnom kell, mit akarnak. NRO, Chantilly, Virginia 18 óra 31 perc (keleti idő)

David már percek óta figyelte, hogyan próbálja védeni John Blaylock az ő igazát, ahogy csendben győzködte az NRO két főelemzőjét és a CIA-s kollégáikat, amikor az agya mélyén motoszkáló sejtés végre erős gyanúvá változott, miszerint túl mélyen voltak az NRO épületében ahhoz, hogy a mobiltelefonja térerőhöz jusson. David elővette a zsebéből a telefont. A jelzés vörösen világított. - Elnézést, de utána kell néznem valaminek - szakította félbe Zoffelt és Blaylockot, majd a terem ajtajához lépett, és kinyitotta. Kilépve, Gingerrel találta szemközt magát. - Byrd ezredes! Épp magáért indultam! Egy bizonyos Mr. Haverston próbálja utolérni már egy ideje a mobiltelefonján. - Édes istenem! - mondta David, és gyorsan teljesen kihúzta a telefonja antennáját, majd ellenőrizte a térerőt. - Miután nem tudta utolérni önt, ezen a számon hívta, amit megadott neki, és egy üzenetet hagyott az ön számára. - Igen? - kapta fel a fejét David. - A név megegyezik. Azt mondta, mondjam meg önnek, hogy megtalálta a feljegyzését, és a férfi, akivel tegnap némi gondja támadt, dr. Logan - betűzte is: L-O-G-A-N. David az ajtóra mutatott, amin épp most jött ki. - Engedjen vissza, kérem, és ön is jöjjön velem! Ginger beütötte a biztonsági kódot, és amint zöldre váltott a kis jelzőfény, mindketten nekifeszültek az ajtónak, és bementek. David intett Gingernek, hogy kövesse az első széksorhoz, ahol John Blaylock az asztalra dőlve figyelte a monitorokat, miközben George Zoffellel beszélgetett. - John, a figyelmét kérem, most azonnal! - mondta David, mire Zoffel és Collings hátrafordultak, John Blaylock pedig felegyenesedett. - David, a vadászpilóták nemsokára megkapják a támadási engedélyt. Nincs senki azon a gépen a pilótán kívül, aki... - Beszélnünk kell! - szakította félbe David, és szó szerint arrébb rángatta Johnt, majd gyorsan belekezdett a mondanivalójába. - 195 -

- Épp most kaptam egy üzenetet Londonból a Meridian állomásigazgatójától, aki tegnap aggódott kicsit az egyik utas miatt. - Igen, már tájékoztatott az ügyről, David. - Azt mondta, John, hogy csak egy olyan információ tudná meggyőzni magát, amiről csakis a 747-es pilótája tudhat, amiről a valódi Meridian kapitányon kívül senki másnak nem lehet tudomása. Most megvan ez az információ. Aszerint az órákkal ezelőtt érkezett üzenet szerint az utasok lázadásának vezetője egy bizonyos Logan. Igaz? - Igen. - És emlékszik arra az orvosra, akiről beszéltem? Aki több millióra perli a Meridiant, mert a felesége az ő egyik járatukon halt meg, és aki már eleve dühös, ingerült állapotban volt, amikor felszállt a gépre tegnap. - A lényeget, David! - A lényeg az, John, hogy ennek a dühös utasnak a neve megegyezik azzal, amit a 747-es említ az üzenetében. Ugyanaz a név! Nincs a világon olyan terrorista, aki ismerhette volna ezt a nevet, és még külön meg is említhette volna egy ilyen üzenetben. John Blaylock csendben, az állát dörgölve nézett Davidre egy darabig, aztán bólintott. - Ez elég meggyőző, de... - Ez a másik oldalra billenti a mérleget, John! Meg kell állítanunk ezt az egészet! John kérdő tekintettel nézett Gingerre, aki egy-két méterrel arrébb állt. - Azt akartam, hogy ő is itt legyen, hátha valaki azt kérné, hogy ismételje el, milyen üzenetet vett át Londonból - magyarázta David. John Blaylock George Zoffelhez lépett, és halk hangon beszámolt neki az újabb fejleményről. Sandra Collings is közelebb hajolva hallgatta, és azonnal értesítette a langleyi kollégákat is. A fejhallgatók szinte zsongtak az oda-vissza pattogó kérdésektől és válaszoktól. John Zoffel mellől hirtelen a szó szoros értelmében átvetette magát az íróasztalon, és miután felkapta az egyik fejhallgatót, egy telefon gombjait kezdte nyomkodni. David követte Johnt, és ő is feltett egy fejhallgatót, épp akkor, amikor az elnök hangja szólalt meg az Air Force One-ról. Air Force One, repülés közben

A jelentés, Bill? - kérdezte az elnök, visszaülve az íróasztala mögé, miután végignézett az operatív központban jelenlevőkön a vonal túlsó oldalán. A Fehér Ház vezérkari főnöke az egyik segédre mutatott, és az elnök képernyőjének bal oldalán a Földközi-tenger raszterhálós térképe jelent meg. - Már csak nagyon kevés időnk maradt, uram - mondta Sanderson -, és a Tomcateknek nem sikerült senkivel sem felvenni a kapcsolatot a gépen. - Sanderson röviden ismertette, mi mindennel próbálták felhívni magukra a figyelmet a vadászpilóták. - Az a pilóta biztos benne, hogy senki sincs a fedélzeten? - Ezt nem tudhatjuk biztosan, uram. A pilóták jelentése szerint mintha embereket láttak volna néhány olvasólámpa fényében, de az is lehet, hogy az alakok csak bábuk... vagy papírmaséból készültek... és csak úgy tették őket az ülésekre. Az elnök felsóhajtott. - Milyen messze vannak a parttól? - Nyílegyenesen Marseilles felé tartanak, elnök úr, és a francia légierő hamarosan útnak indít pár Mirage-gépet. A 747-es nemsokára annak a zónának a szélére ér, ahol a haditengerészet utasítást kapott, hogy még lelőhetik. - Szóval mennyi idő van még hátra, Bill? - Legfeljebb két perc. Várjuk a döntését, uram. Az elnök hátradőlt a székében. - Fusson végig még egyszer a gondolatmeneten! Miért is feltételezzük, hogy ez a repülő halálos fegyver? - Uram, a CIA, a DIA, az NRO, és az európai hírszerző szervek is egyetértenek abban, hogy ez egész biztosan egy trójai faló, és hogy hatalmas méretű támadás készül. A főbb pontok összefoglalva: tudjuk, hogy ha nem is mindenki, de az utasok többsége még mindig Nigériában van. Szerintünk mindkét pilóta meghalt, vagy súlyosan megsebesült ott, tehát akárki is vezeti most a gépet, az - 196 -

egyszerűen ellopta. Egy üzenetet kaptunk a Boeingről, miszerint az utasok fellázadtak és eltérítették a gépet, de mi tudjuk, hogy - talán egy párat leszámítva - nincsenek utasok, hiszen túszul ejtették őket. Más szóval, sikerült lebuktatnunk egy csalót, akinek a felkészültsége és a tervének a kidolgozottsága nagy precizitásra vall, ami szintén beleillik az elméletünkbe. Ez a lopott repülő ismeretlen okokból Európa felé tart, mi pedig már hat hónapja folyamatosan kapjuk a figyelmeztetéseket a hírszerzéstől és egyéb, különböző pontokon elhelyezett titkos forrásainktól, hogy hamarosan nagyobb terrorista akciót próbálnak majd megkísérelni, valamilyen tömegpusztító fegyverrel. A CIA és DIA következtetése szerint, amiről, ha jól tudom, önt is tájékoztatták, elnök úr, Camp Daviden, a nemrég Nova Scotiában és a georgiai Atlantában történt események valószínűleg csak egy figyelemelterelő taktika részét képezték, hogy ne átmenetileg foglalkozzunk az Európát fenyegető veszéllyel. Nemrég üzenetet kaptunk a Közel-Keletről, ami épp egy ilyen támadás lehetőségére hívja fel a figyelmünket, mely pontosan arról a részről lesz várható, ahonnan ez a gép is felszállt, Afrika dél-szaharai területéről. Ezenkívül a műholdjaink, habár már több órája és csak egyszer, de hasadóanyag jelenlétét jelezték a repülő fedélzetén. - Értem. - Ráadásul a NATO hivatalosan is felkért minket a katonai közbelépésre, hogy megakadályozzuk a repülő belépését az európai légtérbe, a franciák pedig komoly aggodalmuknak adtak hangot. Másszóval, abszolúte minden jogunk megvan, sőt, mivel amerikai utasszállítóról van szó, talán egyébként is a mi felelősségünk, hogy elintézzük ezt a dolgot. - Egyetértek, hogy ez a mi játszmánk, mindaddig, amíg a gép a Földközi-tenger fölött repül. - Elnök úr, kezd vészesen fogyni az időnk - mondta Sanderson. - Alapos okunk van attól tartani, hogy ez a gép túl közel kerül az európai partokhoz, arra viszont nincs semmilyen meggyőző bizonyítékunk, hogy ez nem egy terrortámadás, és semmilyen választ nem kapunk attól, aki ezt a Boeinget vezeti. Sőt, mint az előbb említettem, az egyetlen személy, aki a pilótafülkében tartózkodott, elbújt, amikor meglátta a vadászgépeinket. - De mi van, ha tévedünk, Bill? Mi van akkor, ha tényleg azok, akiknek mondják magukat? - És mi van akkor, uram, ha igazunk van, és nem cselekszünk? Mi lenne akkor, ha nem Marseilles, hanem New York felé közelítenének? A döntés természetesen az öné, de egy Franciaország vagy Anglia elleni atomtámadás, vagy egy biológiai fegyver bevetésének lehetősége van a mérleg egyik oldalán, a másikon pedig annak a sokkal kisebb valószínűsége, hogy néhány ártatlan amerikait tartanak túszként fogva azon a repülőn. - Kössön össze a vezető vadászpilótával, Bill! - Elnök úr, amíg mi beszélgettünk, a Boeing már ki is ért az úgynevezett megsemmisítési zónából. Szó szerint nincs már időnk. - Kössön össze a pilótával, Bill, most azonnal! - Igen, uram - mondta a vezérkari főnök, és igyekezett nyugalmat erőltetni magára, majd az egyik technikushoz fordult, és intett neki, hogy azonnal teremtsen összeköttetést a vezér-Tomcattel. - Chris Burton sorhajóhadnagy hallja önt, elnök úr. A hívóazonosítója Critter. Élőben fog beszélni vele, a vonal nincs kódolva. - Parancsnok, itt az elnök! Hall engem? - Kiválóan, elnök úr - érkezett szinte azonnal Chris Burton válasza. - Tájékoztattak arról, mi mindent tett, hogy megpróbálja ellenőrizni a gépet. Most a személyes véleményére lennék kíváncsi. Ön szerint minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy megbizonyosodjunk róla, ellenséges géppel van dolgunk? Pár másodpercig csak valami sistergő zaj hallatszott a vonal túloldaláról. - Mm... uram... ha kaphatnék még öt percet... nagyobb biztonsággal tudnék válaszolni erre. Az Air Force One fedélzetéről azonnal jött a válasz. - Három percet kap, parancsnok, egy másodperccel sem többet. Várni fogok.

Negyvenhatodik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 0 óra 31 perc (helyi idő)

- 197 -

Phil Knight a szeme sarkából látott egy vörös jelzőfényt, amint balról egy ismeretlen repülőgép közelített a pilótafülke felé. A 747-es stroboszkópjának szaggatott villogásában annyit sikerült kivennie, hogy egy vadászgép repül mellette, és mintha amerikai jelzések lettek volna rajta. A vadászgép pilótafülkéjéből hirtelen egy zseblámpa fénye villant Phil arcába, aki ijedten kapta a kezét a szeme elé, hogy ne vakítsa a fény. A vadászgép vezetője ekkor lekapta a fénycsóvát Philről, és a saját arcát világította meg vele. Egy elemlámpa, állapította meg Phil. De mit akar mondani nekem? Az ijedségtől egyre gyorsabban vert a szíve. Annak a lehetősége, hogy már megint rosszul csinált valamit, és most vadászgépeket küldtek utána, jókora adag adrenalint lökött a szervezetébe. De hiszen a gépeltérítés kódját csipogta, nem? És értesítette a céget, hogy mit szándékozik tenni. Lehet, hogy a vadászgépet csak azért küldték, hogy biztonságban elkísérje. Igen, egész biztosan erről van szó. Ez csak díszkíséret. Phil ekkor ismét majdnem megdermedt a rémülettől, amikor eszébe jutott az ACARS rendszer. Órák teltek el, és ő még mindig nem válaszolt a cég üzenetére az engedélyekkel kapcsolatban, és mit is mondott Abbott arról, hogy itt nem egészen úgy működött minden, mint a belföldi járatokon? Phil hátranyúlt, hogy kitapogassa, nem érkezett-e újabb üzenet, de a nyomtató üres volt, és Philnek más, fontosabb dolga is volt most pillanatnyilag, mint hogy mérlegelje annak a lehetőségét, hogy a kis gépből egész egyszerűen csak kifogyott a papír. Phil a vadászgép pilótafülkéjére szegezte a tekintetét, és ekkor észrevette, hogy a pilóta mutogat valamit, mintha azt jelezte volna a kezével, hogy Phil kövesse, aztán villogtatni kezdte a pozíciólámpáit. Mi a fenét akar tőlem? Mit akar, mit csináljak? A Meridiannél soha nem képezték ki arra, hogy mit kell tennie, ha egy másik gép feltartóztatná útközben. Legalábbis, ha volt is ilyen képzés, Phil biztosan nem részesült belőle. Veterán pilótáktól hallott valamit már azokról a kézjelzésekről, amiket a vadászgépek pilótái használtak a hidegháborúban, azokról a sajátos mozdulatokról, amelyekkel közölni tudták a feltartóztatott gép pilótájával, mit csináljon. De ez nem akkor volt még, amikor valaki megsértette valamelyik kommunista ország légterét, és azt akarták, hogy az illető pilóta szálljon le? Phil lázasan kutatott az emlékezetében, de a kézjelzésekről semmit nem talált. Lehet, hogy valamelyik kézikönyvben lenne erről valami, de most nem volt ideje megkeresni. A vadászgép pilótája billegetni kezdte a szárnyait, villogtatta a lámpáit, és többször is lefelé mutatott, de ezek mind semmit sem mondtak a 6-os járat kapitányának. Lehet, hogy azt akarja, hogy kövessem? Talán azt akarja, hogy még London előtt szálljak le valahol. A vadászpilóta megint bevilágított a pilótafülkébe, és Phil, mivel jobb nem jutott eszébe, válaszképpen felemelte a hüvelykujját. Ez az, ezt akarta, gondolta Phil. Most ő is felemeli a hüvelykujját. Tekintete a fedélzeti számítógépre siklott Franciaország partjai úgy százötven kilométerre lehettek, és az útirány érintette Marseilles-t. Azt akarja, hogy ott szálljak le? - tűnődött Phil. Hogyan kérdezhetné meg tőle rádió nélkül? Phil a feje fölötti panelen felkattintotta a központi világítást a pilótafülkében, és az egész helyiséget elárasztotta a fény. Megint intett a vadászpilótának, és előre, majd lefelé mutatott, bár nem volt biztos abban, hogy a pilóta értette, vagy látta egyáltalán. Phil agya lázasan járt, és eszébe jutott a jegyzettömbje a táskájában, a fekete filctollal az elülső zsebben. Sietve felfirkantotta egy lapra: „SZÁLLJAK LE MARSEILLES-BEN?”, majd az ablak felé fordította a jegyzettömböt, épp csak annyira tartva el az üvegtől, hogy a pilótafülke fénye a lapra eshessen. De a vadászgép már megindult előre, és túl messze járt ahhoz, hogy elolvashassa az üzenetet. Az Air Force One fedélzetén

- 198 -

Végre sikerült kézjelekkel kommunikálni, és azt hiszem, megértette, hogy kövessen engem - jelentette Burton sorhajóhadnagy az elnöknek. Az elnök figyelmét ekkor az újonnan megjelent videomonitor keltette fel a folyadékkristályos kijelzőn. Ezen ismét egy infravörös műholdfelvétel volt látható, ezúttal a 747-essel és a Tomcatekkel. A vezető F-14-es szinte már a Boeing orrához ért, míg a másik három lemaradva, az alakzatot tartva követte. Az elnök figyelte, ahogy az első Tomcat eltávolodik kicsit a 747-estől, és enyhén balra dőlve növelni kezdi a távolságot, miközben hallotta, amint a parancsnok utasítja az embereit, hogy lemaradva kövessék. Az F-14-es egyre jobban balra dőlt, de a 747-es továbbra is nyílegyenesen repült előre, amit az egyik Tomcat pilótája is megerősített, amikor ebben a pillanatban beleszólt a parancsnok rádiójába. - Critter, itt a kettes. A célpont nem követ, ismétlem, nem követ irány továbbra is háromnégy-nulla. A Meridian 6-os járatán, repülés közben

Rendben, akkor megkezdjük az ereszkedést - mondta Phil tulajdonképpen csak úgy magának, és kikapcsolta az automata magasságtartót, majd betáplálta az ereszkedés adatait meg az új magasságot, ötezer lábat. Az ölébe vette az ellenőrző listát, és végigvette az összes pontot, majd felnézett. Általában a másodpilóta olvasná fel a listát, és ő csak válaszolna, és most hirtelen Garth Abbott ülése a jobbján még üresebbnek tűnt, mint valaha, Philbe pedig megint belehasított a bűntudat, ahogy eszébe jutott az ijesztő kép, amint Abbott ott fekszik a katsinai reptér kifutóján egy óriási vértócsában. Phil megrázta a fejét, hogy megszabaduljon ettől a rémálomszerű képtől, és megint a szemét kezdte meresztgetni, hogy látja-e még a vadászgépet, de az már eltűnt, ami csak azt jelenthette, hogy jól értette, amit akart. Marseilles... Elő kell keresnem a megközelítési táblák jegyzékét! Phil elővette az európai Jeppesen-táblázatokat, és addig forgatta a bőrkötéses mappát, amíg a franciaországi listánál meg nem találta a megfelelő ábrákat, amiket kihúzott a tartóból, miközben időről időre felpillantott, hogy ellenőrizze a magasságot. Ereszkedési magasság három-hat-nulla. A rádiók nem működnek, senkit sem tudok hívni. Nincs más hátra, csak egyszerűen odarepülök a pálya fölé és leszállok. Phil megfordította a megközelítési táblát, és tanulmányozni kezdte a repülőtér diagramját, majd memorizálta a leghosszabb kifutó irányát. Remélhetőleg a leszállópálya ki lesz világítva. Hát persze, hogy ki lesz világítva! - feddte meg magát. Hiszen már tudják, hogy jövünk. NRO, Chantilly, Virginia

George Zoffel megfordult a székével, hogy megkeresse John Blaylockot, aki még mindig a fülére szorított telefonkagylóval állt a teremben. - John? - Igen? - pillantott fel az idősebb ezredes. - A 747-es nem vette figyelembe a vadászpilóta utasításait, és ereszkedni kezdett. A jelek szerint egyenesen Marseilles felé tart. - Mit fognak tenni? - kérdezte David. John fél kezével befogta a telefonkagylót, és amolyan „Bízd csak rám, majd én elintézem” arckifejezéssel pillantott Davidre, majd ismét Zoffel felé fordult. - Mi a státus? - Langley most már biztos abban, hogy kitervelt támadásról van szó. Sürgetik az elnököt, hogy adja ki a parancsot a gép azonnali megsemmisítésére. - Ne! - kiáltotta David. - Byrd ezredes, kérem! - csattant fel John. - A fenébe a protokollal! És a fenébe azokkal a nigériai képekkel is! Az a repülő nem jelent terroristafenyegetést! Nem lőhetjük le! - 199 -

John Blaylock felemelte a jobb kezét, hogy csendre intse Davidet, miközben szavait Zoffelhez és Collingshoz intézte. - Alapos okom van azt feltételezni, hogy Davidnek igaza van - mondta. George Zoffel megrázta a fejét. - Mi már ezt is végiggondoltuk, John. Az X csoportnak lehetett egy beépített embere a fedélzeten, aki tudott Logan elégedetlenségéről, és ezért használták fel a nevét. Sajnálom, de mi itt már nem lépünk közbe. - És Langleynek elmondtad? - kérdezte John. - Igen, de szerintük nincs a dolognak jelentősége, és szerintünk sincs. - Akkor mondd el nekik még egyszer, az istenit! Épp most akarják engedélyeztetni annak a gépnek a megsemmisítését! - Nem John - mondta halkan Zoffel. - Most pedig add fel végre! - Az istenit a fejednek, George, hallgass már ránk! Ez egy óriási hiba! Korábban nem így gondoltam, de most már meggyőződésem, hogy Davidnek igaza van, és már csak egyetlen információra várok, hogy bebizonyítsam, de szükségem van még néhány percre! - Nincs már néhány percünk - mondta Sandra Collings. John Blaylock megint épp megszólalt volna, de Sandra Collings felpattant a székéről, és közvetlenül elé állt. - Üljön le, ezredes! Ne felejtse el, hogy maga csak vendég itt! Ha még egyszer megakasztják a munkánkat a közbeszólásukkal, mindkettőjüknek el kell hagynia ezt a helyiséget! David Byrd figyelte, ahogy néhány feszült másodpercig John Blaylock csak állt és hallgatott, megpróbálva eldönteni, most mit tegyen. Végül lassan visszaemelte a füléhez a telefonkagylót, Collings pedig elfordult tőle, és visszaült a helyére. David közben hallotta a fejhallgatóján, ahogy a pilóta még mindig azon próbálkozott, hogy valamiképp rávegye a 747-es pilótáját, hogy engedelmeskedjen. Az F-14-es pilótája visszarepült a Boeing orrához a bal oldalra, de a 747-es még mindig nyílegyenesen ereszkedett Marseilles felé, miközben az elnökhöz ismét megérkezett a kérelem az engedélyre, hogy azonnal megsemmisíthessék a gépet. A Meridian 6-os járatán, repülés közben

Jimmy Roberts előreterelte a rádiókereső ifjú tulajdonosát a gép orra felé, ahol Janie várta őket. Janie, miután köszönt a fiúnak, azonnal a kezébe nyomta a rádióját, arra kérve, hogy helyezze valahogy üzembe. A fiú tekergetni kezdte a gombokat a rádió tetején, és a kijelzőn megint ugrálni kezdtek a számok, megerősítve, hogy a készülék még mindig működik. De semmilyen beszédet nem hallottak. - Biztos vagy benne, hogy most is ugyanazokon a frekvenciákon megy végig? - kérdezte Janie. A fiú bólintott. A 747-es bal kettes ajtajánál állva, Janie hirtelen észrevett valamit a jobb oldali ajtó ablakában, és miután elnézést kért egy pillanatra, átment a gép másik oldalára, hogy kinézzen a hét méterrel arrébb lévő ablakon. - Mit lát? - kérdezte Brian Logan, aki épp ekkor ért Janie mellé az első osztályról. - Egy másik repülőt - felelte Janie, aki csak épp annyira fordult hátra, hogy megállapítsa, Brian áll mögötte. - Illetve kettőt. Mellettünk repülnek. Brian is kinézett, majd gyorsan elhúzódott az ablaktól. - Vadászgépek! Azt nem látom, hogy melyik országé, de egyáltalán nem vagyok meglepve. A 747-es alig észrevehetően megugrott, és Janie érezte, ahogy lassan süllyedni kezdenek. Elkerekedett szemmel nézett Brianre, aki a karórájára pillantott. - Máris Londonnál lennénk, hogy elkezdett ereszkedni? - kérdezte Janie, bár már előre sejtette a választ. - Nem létezik! Nemrég hagytuk el Líbiát, és most a Földközi-tenger fölött repülünk, de azt nem tudom, milyen messze vagyunk - felelte Brian. - Néhány perce láttam a térképet. Van valami a mi gépünkkel és azokkal a vadászgépekkel.

- 200 -

Janie visszament a kabin bal oldalában a konyhafülkébe, ahol Jimmy Roberts és a fiú még mindig a rádiót adjusztálták, és eddig sikertelenül próbálták megtalálni azt a frekvenciát, amit az előbb hallottak. - Van már valami? Jimmy megrázta a fejét. - Nincs. Nem hallunk semmit. - Próbálkozzanak tovább, kérem - mondta Janie, majd Brianhez fordult - Maga mit gondol? - Hogy le akarnak kényszeríteni minket valahová. - Le akarnak kényszeríteni? - Azt akarják, hogy leszálljunk valahol, és ha így van, fegyveresek fognak várni minket már a kifutón. Ki tudja, miket mondott nekik a kapitány? Az Air Force One fedélzetén

Az elnök sóhajtott és megrázta a fejét. Tisztában volt vele, hogy az operatív központban és a Pentagonban is minden szem rászegeződik, miközben várják, hogy meghozza a döntését. Egész egyszerűen túl sok forgott kockán ahhoz, hogy kockáztassanak, gondolta. Egy valamirevaló terrortámadást pontosan így dolgoztak volna ki, hogy ennyire megnehezítsék a döntést, borotvaélen táncoltatva őt egy nyilvánvaló támadás visszaverése és egy óriási hiba elkövetésének lehetősége között. Ha anthrax vagy egy atomfegyver van azon a gépen, milliók életébe kerülhet, ha ő most kockáztat. Ha tévedett, akkor több mint háromszáz ember fizeti meg a tévedése árát. Maguk a számok eldöntötték a kérdést: túl nagy volt a kockázat. - Rendben - mondta az elnök olyan hangon, mint ha épp most veszített volna el egy csatát. Semmisítsék meg a repülőgépet! - Igenis, uram - mondta Bill Sanderson, és biccentett valakinek az operatív központban, aki továbbította az utasítást, nem tudván, hogy a Pentagonban már hallották. Az Enterprise-ról azonnal továbbították a parancsot Chris Burton sorhajóhadnagynak. - Zöld út, Critter. Ismétlem, a bázis zöld utat adott. - Értettem - vette át a parancsot Burton, és az ő hangja is vereséget tükrözött. - Felvesszük a pozíciót. A csatornán a háttérben hallatszott, ahogy a kilövőrakéták a helyükre ereszkedtek, majd csipogó hang jelezte, ahogy keresik, majd megtalálják a célpontjukat, végül a radar pittyegése hallatszott, amint a rakéták ráálltak a célpontjukra. - Kilövőrakéták a helyükön - jelentette Burton. Ekkor ismét az Enterprise irányítójának sürgető hangja hallatszott a csatornán. - Critter, a célpont százharminc kilométerre van a parttól. Most kell lelőni. A franciák nyolc Mirage-ból álló vadászrepülő-alakulatot küldenek erősítésnek, a hatótávolságuk hat-tíz kilométer. - Már látjuk őket közeledni a radaron - mondta Burton. - Kettes, hármas, négyes, élesítsétek a Fox egyest és kettest, és maradjatok pozícióban! A többiek visszajeleztek, hogy értették a parancsot, és mindhárman a Boeing motorjaira irányították a rakétáikat. A vezető Tomcat pilótafülkéjében Chris Burton ujja megremegett a rakétakilövő gombon, és némi habozás után hátraszólt a másodpilótájának. - Segíts, Blackie, vegyük át még egyszer! Van még valami, amit nem próbáltunk meg? - Gyerünk, Critter, ne totojázz! Az isten szerelmére, akár egy atombomba is lehet azon a gépen! Chris érezte, ahogy az agya próbálja kiadni a parancsot az ujjának, hogy mozduljon, de tudatosan elnyomta magában, mivel egyre inkább nőtt benne a feszültség, ahogy próbált találni valamit, bármit, ami megszüntethette volna benne ezt a baljós félelmet, hogy ártatlan embereket készül éppen elpusztítani. - Mire vársz még, Critter? - kérdezte Blackie.

- 201 -

- Csak még egyet! - felelte Chris, és a rádión szólt az embereinek, hogy mindenki maradjon a helyén. - Blackie, hívd még egyszer azon a VHF rádión a 121.5-ön, és mondd meg neki, hogy ha nem követ minket, kénytelenek leszünk lelőni! - Értettem - válaszolta Blackie. - Bázis - jelentkezett Burton -, még egyszer megpróbálom rávenni, hogy kövessen. Burton újra biztosította a rakétáit, és még egyszer felgyorsított, hogy utolérje a Boeing orrát, ahol megállt a pilótafülke mellett. - Negatív, Critter - felelte a bázis. - Teljesítse a parancsot MOST! - Még nem, uram! Valami nincs itt rendben! - Critter, most azonnal lőnie kell! - Még várunk, bázis. - Negatív, az istenit! Lője ki a rakétákat MOST AZONNAL! - Az összes gép, készenlétben! Bázis, jelzőfényrakétát lövök ki, hogy felhívjam magunkra a figyelmét. - Nincs már idő, Critter! Teljesítse a parancsot! A Tomcatben ezalatt Blackie folyamatosan próbálkozott a rádióval. - Meridian 6-os, ez az utolsó figyelmeztetés, ismétlem, ez az utolsó figyelmeztetés! Nem látunk senkit a fedélzeten, csak a pilótát, és ha nem fordulnak vissza, és nem követnek minket visszafelé, hogy Algériában leszálljanak, le fogjuk lőni a gépüket. Ismétlem, ha semmi bizonyítékát nem adják, hogy utasok vannak a fedélzeten, vagy hogy hajlandóak engedelmeskedni, le fogjuk lőni a gépüket! Ez az utolsó esélyük! - Blackie minden meggyőződése ellenére válaszra várt, de a rádió néma maradt. Burton addigra már elfoglalta a pozícióját a 747-es mellett, és élesítette a fegyvereket. Lenyomott egy gombot, és egy halom jelzőfényrakétát lőtt ki a levegőbe hatalmas robajjal, és a fénycsíkok csakúgy szikráztak a 747-es körül az éjszakai sötétben. Ezután még egyszer bevilágított az elemlámpával a pilótafülkébe, majd a saját jobb kezére irányította a fényt, és még egyszer intett a pilótának, hogy kövesse, és forduljon balra. A 747-es pilótája mintha bólintott volna, és Burton megint balra kezdett dőlni, miközben magában imádkozott, hogy a pilóta valóban kövesse. - Nézem, Critter... várj egy kicsit! - mondta Blackie, és a szíjak és csatok dacára próbált anynyira megfordulni ültében, amennyire csak tudott. - Az istenit, még mindig tartja az irányt! Nem jön utánunk! Elölről halk káromkodás hallatszott. - Critter, mi a státusa? - kérdezte a bázis, és Burton azonnal megismerte a repülőszázadparancsnoka hangját. Burton felsóhajtott, és visszamanőverezett a 747-es mögé, majd még egyszer élesítette a rakétáit, és felkészült a kilövésre. - Újra elfoglaltam a pozíciómat, uram. Most már tényleg mindent megpróbáltam.

Negyvenhetedik fejezet A Meridian 6-os járatán, repülés közben 0 óra 35 perc (helyi idő)

Jimmy Roberts majdnem kiejtette a kezéből a rádiót, amikor egy amerikai kiejtéssel beszélő hang szólalt meg a kis készülékből. Amint felfogták a szavak értelmét, mindannyiuk hátán végigfutott a hideg a félelemtől. ...le fogjuk lőni a gépüket. Ismétlem, ha semmi bizonyítékát nem adják, hogy utasok vannak a fedélzeten, vagy hogy hajlandóak engedelmeskedni, le fogjuk lőni a gépet! Ez az utolsó esélyük! Janie, aki szintén hallotta az üzenetet, most az ablakhoz fordult, és az arcán teljes döbbenet tükröződött. Jimmy épp abban a pillanatban szorította arcát a bal oldali ablakhoz, amikor szaggatott fegyverropogás hallatszott ugyanebből az irányból. - Lőnek ránk! - kiáltotta hátra a válla fölött. - Azok a gépek lőnek ránk! Láttam a golyókat! - 202 -

Janie egy másodpercen belül mellette termett, épp akkor, amikor Brian Logan és Robert MacNaughton hátrarohantak a konyhafülkébe az első osztályról. - Pont ott volt előttünk - mondta Robert. - Mit is mondott pontosan? - kérdezte Janie, és a szíve majd kiugrott a helyéből, miközben Jimmy még mindig a nyakát nyújtogatta, hogy lásson valamit az ablakból. De csak egy villogó vörös jelzőfényt látott, amely most leereszkedett, majd eltűnt. - Azt mondta, nincs rá bizonyíték, hogy utasok vannak a fedélzeten - ismételte meg Jimmy. És még azt, hogy lelő minket, ha nem engedelmeskedünk. - Miben kéne engedelmeskednünk? - kérdezte Brian, miközben több utas is megjelent a konyhafülkében. - Mi ez az egész? - kérdezte Janie, aki úgy érezte, most már semmit sem ért. - Miért akarja látni az utasokat?

A jelzőfények felvillanása és a Tomcat fegyvereinek tompa ropogása egy pillanatra teljesen összezavarta Phil Knightot. Hiszen készül leszállni Marseilles-ben, nem? Hiszen a pilóta még a hüvelykujját is felemelte... akkor most miért kezdett lőni rá? Phil látta, hogy a vadászgép megint távolodni kezd a pilótafülkétől, és lassan balra dől, ő pedig érezte, hogy egyre jobban retteg. Ha tüzet nyitottak rá, az csak azt jelentheti, hogy már megint valami óriási hibát követett el, és még csak fogalma sem volt, mit csinált rosszul. Ha keresztre feszítik, akkor sem tudta volna megmondani. Phil kétségbeesetten vizsgálta át a rádiókat, és próbált kitalálni valamit, hogy hogyan kommunikálhatna velük. Szüksége volt valakire, akinek kikérhette volna a véleményét, de nem volt itt rajta kívül senki; nem volt egy tapasztalt másodpilótája, aki bármennyire is arrogáns volt, legalább mindent tudott a rádiókról. Phil szeme ekkor a hangosbeszélő mikrofonján akadt meg, és egy ötlet villant az eszébe. Mi lenne, ha az utasoktól kérne segítséget? Igen, gondolta, ahogy az ötlet egyre inkább kezdett testet ölteni. Van más lehetőségem? Nincs. Phil lekapta a mikrofont, és bekapcsolta a készüléket. Itt a kapitány beszél. Hallgassanak meg, kérem! Úgy tűnik, elég komoly bajba kerültünk, és... minden segítségre szükségem lesz, amit csak kaphatok, hogy valami megoldást találjak! Repül nem messze tőlünk egy vadászgép, sőt lehet, hogy nem is egy, és mint azt bizonyára önök közül is többen látták, épp most adott le ránk pár figyelmeztető lövést. Azt hittem, azt akarja tőlem, hogy Franciaországban, Marseilles-ben tegyem le a gépet, ahonnan már nem vagyunk messze, de most már nem vagyok biztos benne, hogy ezt akarta mondani nekem, és mivel nincs semmilyen rádiókapcsolatunk, nem tudok beszélni vele... Az az igazság, kénytelen vagyok beismerni, hogy nemigen tudom, mit kérjek önöktől. Tudom, mennyire dühösek rám, és... higgyék el, én is dühös voltam magukra, de... ebben most mindannyian benne vagyunk, ezért ha valamelyiküknek lenne egy... egy adóvevője esetleg, vagy egy mobiltelefonja, ami Franciaországban is működik, vagy bármi... akkor most van itt az ideje, hogy szóljanak nekem. Fogalmam sincs, hogy ezek tényleg tüzet nyitnának-e ránk vagy sem. Phil már épp kikapcsolta volna a mikrofont, de meggondolta magát, és megint a szájához emelte. És... csak a rend kedvéért... a bocsánatukat kérem mindazért, amin keresztülmentek. Amint visszatette a helyére a készüléket, a pilótafülkében máris megszólalt a csengő. - Igen? - Janie vagyok, úgy egy órája lekapcsoltam a világítást a kabinban, hogy mindenki aludni tudjon. Viszont épp most hallottunk egy üzenetet egy rádiókeresőn, amiben azt mondták, hogy ezek - 203 -

a vadászgépek nem hiszik, hogy utasok vannak a gépen, és valami bizonyítékra van szükségük, szóval ne kapcsoljam vissza a világítást? - Uram isten, dehogynem! Az összes lámpát kapcsolja fel, Janie, és... és kérje meg az utasokat, hogy üljenek az ablakokhoz, hogy láthassák őket! Janie azonnal felkattintotta az összes kapcsolót, majd beütötte a hangosbeszélő kódját. Egy kis figyelmet kérnék mindenkitől! Ébredjenek fel, kérem! Ébresztő! Mindenkit megkérnék, aki ablak mellett ül, hogy kapcsolja fel az olvasólámpáját, és... nem, mégsem, várjanak! Előbb kérem, győződjenek meg róla, hogy az olvasólámpa fénye megvilágítja-e az arcukat, és hajoljanak közel az ablakokhoz, hogy kintről annyi utast láthassanak, amennyit csak lehet! A gép mellett repül egy katonai gép, és valamilyen oknál fogva azt követeli tőlünk, hogy láthassa az utasokat. Kérem, tegyenek meg mindent, hogy minél jobban láthassa magukat! Szeretném, ha minden ablakban lenne egy megvilágított arc! Integessenek, mozgolódjanak, az a lényeg, hogy látni lehessen mindenkit! Siessenek, kérem! Gyorsan! Janie leeresztette a kezében a mikrofont, és Brian Logant figyelte, aki térdre vetette magát, és a padlót kezdte kapirgálni, majd felrántotta az elektronikai kamra csapóajtaját. - Most mit csinál? - kérdezte Janie. - A rádió! - mondta Brian, de további magyarázatot nem fűzött hozzá, csak leugrott és eltűnt a kamrában. Janie letérdelt a csapóajtó szélénél, és lenézett, de a gyér világításban semmit sem látott, míg egyszer csak felbukkant Brian feje, és majdnem összekoccant az övével, miközben a férfi kimászott az üregből, a kezében tartva valamit. - Mi az? - kérdezte Janie, és követte Briant a lépcső aljához, ahol a férfi futni kezdett. - A másodpilóta rádiós adóvevője! - kiáltotta vissza Brian a válla fölött, miközben elrohant a felső fedélzet utasai között, a nyomában Janie-vel, aki épp ekkor ért a lépcső tetejére, és megértette, hogy Brian a pilótafülkéhez tart. Janie azonnal felkapta a legközelebbi hallgatót, és hívta a kapitányt. - Igen? - vette föl azonnal Phil Knight. - Kapitány, itt Janie. Nyissa ki a pilótafülke ajtaját! Brian Logan van itt, hogy segítsen magának. Megtalálta a másodpilóta adóvevőjét. - Logan? - Gyerünk, kapitány, ha tényleg komolyan gondolta, amit az előbb mondott! - Már nyitom az ajtót - felelte Phil. Janie tölcsért formált a kezéből, és az orvos egyre távolodó háta után kiáltott. - Kinyitja magának az ajtót, Brian! - Janie látta, hogy Brian visszainteget, ahogy a pilótafülkéhez ért.

Phil Knight a pilótafülke ajtajának nyitógombja felé nyúlt. - Mit csinál? - kérdezte Judy azonnal ijedten, ahogy hallotta, hogy kattan a zár. - Logan jön, hozza a másodpilóta rádióját. - Logan? - Igen. - Ne! - sikította Judy, és megragadta a kapitány széktámláját. - Ne engedje be! Ez csapda! Phil hallotta, hogy kinyílik a pilótafülke ajtaja, és ebben a pillanatban Judy felpattant az üléséről, és közvetlenül az ajtó elé állt. Phil már túl későn vette észre a kezében a tűzoltókalapácsot. - Judy, ne!! - kiáltotta Phil, miközben a biztonsági öve csatja után kapott, és ahogy felpattant a pilótaülésből és hátrafelé vetette magát, nekiütközött a központi konzolnak és véletlenül belerúgott a botkormányba, ahogy megpróbálta elkapni a kalapácsot, de elhibázta. - Maradjon kint!! - ordította Judy, és lecsapott a kalapáccsal a belépő alakra. Phil hasra esett a pilótafülke padlóján, Brian pedig jobbra pördült, amennyire csak tudott, hogy elkerülje Judy támadását, bal karját pedig védekezően maga elé tartotta. De túl szűk volt a hely, a meglepetés pedig túlságosan is váratlanul érte, ezért a kalapács a bal karjára sújtott, éles, bal- 204 -

taszerű szegélye szinte a csontjáig hatolt, és az orvos magatehetetlenül balra pördült, majd rázuhant a kapitányra. A kalapács hangos csattanással hullott ki Judy kezéből. A nő nekitántorodott a pilótafülke hátsó válaszfalának, de azonnal fel is pattant, hogy másik fegyver után nézzen. A műszerfalon vörösen villogott az egyik lámpa, és figyelmeztető csengés töltötte be az egész pilótafülkét, de Judynak el sem jutott a tudatáig, hogy a 747-es egyre meredekebben ereszkedik és kicsit jobbra dől, mivel a kapitány véletlenül belerúgott a botkormányba, és ezzel kikapcsolta a robotpilótát. Brian karjába olyan iszonyatos fájdalom hasított, hogy majdnem elájult, és most pokoli kínok között vergődött a padlón, miközben megpróbált talpra állni úgy, hogy az egyik karja immár teljesen használhatatlan volt. Félig ülő helyzetben megpróbált balra fordulni, de ez megint csak akkora fájdalommal járt, amilyet még soha életében nem érzett. Épp akkor nézett fel Judy Jackson vérbe borult szemébe, amikor a nő már egy poroltót tartott a kezében ütésre emelve, hogy lesújtson Logan fejére. Phil először nem értette, hogyan került alá ez az egyre növekvő vértócsa, aztán meglátta, amint Judy Jackson magasba lendíti a poroltót, és azonnal rákiáltott. - Judy!! Tegye le! Azonnal tegye le! - Phil kétségbeesetten igyekezett kikászálódni a sebesült doktor alól, miközben Judyt figyelte, aki habozni látszott. Judy egész testében remegett, ahogy döbbenten és tanácstalanul állt ott, feje fölé lendített kezében még mindig a nehéz poroltóval, amikor Janie Bretsen robbant be a pilótafülke ajtaján, és megragadta őt. A pilótafülkében még mindig megállás nélkül szólt a vészsziréna. Phil nagy nehezen feltérdelt, és próbált felállni a vértől síkos padlón, míg végre a pótülés támlájába kapaszkodva sikerült felhúzódzkodnia és körbenéznie a műszereken. A robotpilóta! Zuhanunk! Többször is megcsúszott útközben, de végül sikerült valahogy visszaaraszolnia a pilótaszékbe. - Mi a fenét művelsz itt? - kiáltott Janie Bretsen Judyra, miközben kiszedte a poroltót a kezéből, és félrehajította. - Mit csináltál, te szerencsétlen? - Janie kirángatta Judyt a pilótafülkéből, és igyekezett magához térni a döbbenettől, amit a padlón fekvő, súlyosan sérült Brian Logan borzalmas látványa keltett benne. Miután kiráncigálta Judyt, odavitte néhány férfi utashoz, akik időközben előrébb jöttek. - Fogják le, kérem, ne engedjék el! - utasította őket Janie, és az egyik férfi azonnal megragadta a hisztérikus állapotban lévő nő karját. Janie visszasietett a pilótafülkébe, ahol rá kellett döbbennie, hogy Brian Logan sérülése sokkal súlyosabb, mint gondolta volna. - Úristen! - A tűzoltókalapáccsal esett neki az a némber! - mondta Phil, aki épp azon fáradozott, hogy stabilizálja a Boeinget, miközben egyenesbe állította a szárnyakat, és szinte centinként feljebb húzta a gép orrát. Halálra váltan néha Janie-re nézett, aki épp most nyitotta ki a pilótafülke elsősegélydobozát. - Érszorító kötést kell tennem rá. - Nekem pedig meg kell kapnom azt a rádiót - mondta Phil. - Ott van a jobb... oldal alatt... - sikerült kipréselnie Briannek összeszorított fogakkal. Másszon át... rajtam... - tette hozzá. - Hol? - Jobbra... a földön... - felelte Brian. - Siessen! - tette hozzá Phil. - Siessen, kérem! NRO, Chantilly, Virginia

Ez vagy valami elterelő hadművelet - hallotta David Byrd a Tomcat pilótájának hangját, aki épp most tért vissza a tüzelőállásába -, vagy mégiscsak elkezd visszafordulni. Egy pillanat... most mintha zuhanórepülésbe kezdene. - 205 -

David megragadta John Blaylock karját, aki egy pillanatra ránézett, de aztán rögtön újra a telefon felé fordította a figyelmét, amin át valami konkrét választ próbált kicsikarni az NRO egy másik részlegéből. - Mi az? - suttogta. - John, most, vagy soha! Már zöld utat kaptak. Lőni fognak! Blaylock sóhajtva bólintott. - Várjon! - mondta, majd a telefonba szólt, miközben felállt. Csak dolgozzanak rajta, kérem! Ne várjanak, amíg megjönnek a biztos eredmények, küldje át nekem a nyers tényeket, amint kiköpi a számítógép! Blaylock leeresztette a telefont, és a két elemzőhöz fordult, akik a terem elülső felében ültek. - George, Sandra! Állítsátok le őket! Most már bizonyítani tudom, hogy a nigériai képek hamisítványok! George Zoffel azonnal megpördült a székével, és metsző hangon kérdezte. - Micsoda? John megismételte a mondat felét, aztán hirtelen elhallgatott. Már nem maradt idő. Még ha sikerül is meggyőznie George Zoffelt és Sandra Collingsot, nekik előbb a CIA-t kéne meggyőzniük Langleyben, hogy végül valami közös megegyezésre jussanak. John Blaylock felkapta a telefonkagylót, és miután kért egy kinti vonalat, villámgyorsan egy számot tárcsázott, miközben feltartott kezével jelezte Zoffelnek és Collingsnak, hogy várjanak. - Most meg miről beszélsz, John? - kérdezte Zoffel, majd dühösen David Byrdhöz fordult. Magának van valami fogalma, miről beszél? David csak megrázta a fejét. A háttérben hallatszott, hogy a Tomcat pilótája jelenti, ismét elfoglalta a pozícióját, és készen áll a kilövésre. - Értettem, bázis - mondta épp Critter. - Megint célba vettem. Abbahagyta a zuhanást, és megint fordul. Megvárom, amíg visszaáll egyenesbe. Megerősítést kérek, hogy még mindig él a tűzparancs! David reményvesztetten nézett maga elé. - Adja Sandyt! - mondta mellette John. - Itt Nagymadár. Most azonnal! - David hallotta, hogy az Enterprise-ról megismétlik a tűzparancsot. Öt másodperc sem telt bele, és John hívását kapcsolták. - Bill, állítsd le a támadást, és adj két percet, mielőtt megmagyarázom! A vonal másik végén, az operatív központban Bill Sanderson admirális felpattant a székéből. - John? - Bízz bennem, Bill! Az NRO-ban vagyok. Állítsd le őket! Addig tartom. Sanderson felkapta a telefont, mellyel közvetlen összeköttetésben volt az Enterprise-szal. Új parancs Critternek: ne lőjön!

Miután a Boeing befejezte a pörgést és a zuhanórepülést, Chris Burton sorhajóhadnagy a 747-es bal külső hajtóművére állította a rakétáit, és ujja már a kilövőgombon volt. - Gyerünk, Critter, csináljuk! - hallotta egyszerre Blackie hangját. - Már százhúsz kilométeren belül vagyunk. Ekkora távnál még ha az összes motorját ki is lőjük, akkor sem biztos, hogy nem a szárazföldre zuhan! Amióta csak behúzódtak az utasszállító mögé, Chris Burton fejében egyfolytában az az utasokkal teli koreai 747-es járt, amit az oroszok lőttek le jó pár évvel ezelőtt. A szovjet pilóták nem érdemeltek és nem kaptak sem megértést, sem megbocsátást hiába csak parancsot teljesítettek, több mint négyszáz embert öltek meg azon az éjszakán. Azt a pilótát, aki az első rakétát kilőtte, örök időkre megbélyegezték mint gyilkost, és most itt volt ő, Chris Burton, akire ugyanez a sors várt. Talán. A gondolatok és a képek minden másodperccel egyre inkább háttérbe szorultak a fejében, miközben kényszerítette az ujját a rakétakilövő gomb felé. Végül is, szaladt át fénysebességgel még egy utolsó gondolat az agyán, katonatiszt vagyok. Nincs választásom. - Ne lőjön, Critter! Ismétlem, ne lőjön! Válaszoljon! A bázisról érkező hang először olyan felismerhetetlenül torz volt, mintha egy gépből jött volna, és Burton egy pillanatra azt hitte, nem jól hallott. - Megismételné? - kérdezte Chris. - 206 -

- Azt mondja... ne lőj, Critter! A bázis azt akarja, hogy ne lőjünk! - Értettem, bázis - felelte Chris. - Tűzparancs lefújva. - Chris továbbította az utasítást az embereinek is, és csak várt, miközben azon tűnődött, vajon miért lát most fényeket tükröződni a Boeing szárnyán ott, ahol az előbb semmi nem volt. Ez meg mi? - kérdezte magától. Néhány száz méternyire balra húzott a Tomcattel, hogy jobban szemügyre vegye.

A pilótafülkében Janie a központi konzol mellett átpréselődve bekúszott a másodpilóta lábrészéhez, ahol az oldalkormány pedáljai alatt tapogatva keresni kezdte a rádiót. - Itt nincs! - Ott esett ki... a kezemből... éreztem - mondta Brian. - Kapitány, van egy zseblámpája? Phil bólintott, és rövid keresgélés után kivette az elemlámpát a táskájából, majd átadta Janienek, aki felkattintotta, és megint bekúszott a jobb oldali panel alá. - Megvan!... beszorult az oldalkormány pedálja alá. - Melyik alá? - A bal oldali... vissza tudja engedni egy kicsit? Phil felengedte a pedált, és a 747-es azonnal jobbra kezdett dőlni. - Megvan! - mondta Janie, és nagy nehezen sikerült felállnia úgy, hogy közben ne rúgjon Brian Loganbe, vagy ne okozzon neki valami más módon még nagyobb fájdalmat. Odanyújtotta a rádiót Phil Knightnak, aki még mindig két kézzel tartotta a botkormányt. - Várjon! - mondta, és befejezte a kiegyenlítést. Azután visszakapcsolta a robotpilótát, és miután betáplálta az ereszkedés mértékét és az útirányt, megragadta a rádiót, és azonnal a vészhelyzeti frekvenciát kezdte keresni. Fehér Ház, Operatív Központ, Washington

Rendben, John - mondta Bill Sanderson Blaylocknak a telefonba -, a pilóta egyelőre nem lő, de nagyon közel vagyunk a francia partokhoz, úgyhogy gyorsan mondd! - Két dolog - mondta Blaylock. - Az egyik, hogy az az órákkal ezelőtt kapott üzenet a gépről említett egy nevet, amit az eredeti kapitányon kívül senki más nem ismerhetett. Egy bizonyos Logan nevű orvosét, aki Londonban szállt fel már eleve felajzott idegállapotban -, gyűlöli a Meridiant, mert hagyták meghalni a feleségét és a fiát az egyik járatukon. Elég kicsi a valószínűsége annak, hogy egy terrorista tudott volna erről, és felhasználta volna az orvos nevét a levelében. A másik dolog pedig az, hogy épp most érkeztek meg annak az elemzésnek az első eredményei, amelyre az NRO egy másik részlegét kértem fel, és ezek az összes következtetésünket halomba döntik. - Hogyan? - A végső következtetésünk, hogy ez csakis egy trójai faló típusú terrortámadás lehet, arra a feltételezésünkre épült, hogy a gép összes utasát leszállították Nigériában, amit viszont abból gondoltunk, hogy a műholdfelvételeinken egyértelműen túszként tartják fogva az utasokat, és azért hittünk ezeknek a felvételeknek, mert a buszokból sok fehér kar lógott ki egy sötét bőrű emberek lakta vidéken. Megkértem az itteni elemzőket, hogy készítsenek színképelemzést a túszok fehér karjáról. Az eredmény: hatvannyolc százalék kalcium-foszfát és egyéb agyagalapú összetevők, huszonegy százalék dihidrogén-oxid, és elenyésző mennyiségben ásványi sók. - Közérthetőbben, John - mondta a vezérkari főnök. - Már csak húsz másodperced van. - Sár, admirális. Nyugat-afrikai fehér, merő agyagos sár, amit ha a karjára ken az ember, a műholdról fehérnek látszik. Egész este a bolondját járatták velünk, barátom! Azok ott lent dr. Mshira emberei, akik sápadtarcúaknak adják ki magukat, mi pedig annak rendje és módja szerint bevettük. Hívd vissza a madárkáidat! - Várj, John! - mondta Sanderson, majd a Fehér Ház vezérkari főnökeként, kötelességének eleget téve, gyorsan tájékoztatta az elnököt erről az új információról, egyben figyelmeztetve is őt. - 207 -

- Még mindig nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a gép néhány túszul ejtett utassal a fedélzetén, terrortámadás eszköze lesz. Az elnök megcsóválta a fejét. - Ezt a kockázatot már vállalnunk kell, Bill. Csak hozzák le onnan épségben! Az Enterprise és a vezető Tomcat rádiócsatornája még mindig összeköttetésben állt az öszszes parancsnoki állással, így egyszerre mindannyian hallhatták Chris Burton izgatott hangját. - Bázis, itt Critter. Hú... nem is tudják, mennyire örülök, hogy lefújták a tűzparancsot! A Boeingen ebben a pillanatban kapcsolták fel a kabinvilágítást, és minden ablakban arcokat látok. Uram, ez a gép tele van utasokkal, csupa férfi, nő és gyerek! Az Air Force One fedélzetén

Az elnök, úgy tetszett, az elmúlt egy órában most mert először egy mély levegőt venni, miközben előrébb dőlt a székén. Bill Sanderson beszámolt John Blaylock hívásának többi részletéről, valamint a vezető Tomcat pilótájának jelentéséről is, mely szerint a repülő tele van utasokkal. - Azt hiszem, a pilóta mindannyiunk nevében beszélt - mondta halkan az elnök. - Hála istennek! Majdnem kioltottuk több mint háromszáz ember életét. Bill Sanderson felsóhajtott. - Hát, uram, néha bizony porszem kerülhet a gépezetbe. - Akkor újra s újra át fogjuk vizsgálni ezt a gépezetet, Bill. Néha az sem baj, ha utólag vagyunk bölcsek. - Az elnök szavainak végét félbeszakította a vezető Tomcat pilótájának újabb bejelentkezése. - Bázis, végre sikerült rádiókapcsolatot teremtenünk a 747-es pilótájával. Egy segélykérő rádión beszél velünk. Azt mondja, az egyik utasa súlyosan megsebesült, rengeteg vért vesztett, ezért azonnali orvosi segítséget kér, amint leszáll. Azt is mondja, hogy kényszerleszállást kell végrehajtania Marseilles-ben. Bill Sanderson egy intéssel kis türelmet kért az elnöktől, mivel egyszerre mindenfelől érkező hangok töltötték meg az operatív központ éterét, miközben Critter tovább folytatta a jelentését. - A francia légierő két vadászgépe is itt van velünk, uram, de nem tudunk beszélni velük, nincs közvetlen összeköttetésünk. Sanderson elfordult egy pillanatra, hogy kiadjon egy sor utasítást, majd egy megkönnyebbült sóhajjal fordult vissza az elnökhöz. - A francia légierő elfogadta a biztosítékunkat, hogy nem ellenséges gépről van szó. - Mit mondtunk nekik? - Hogy téves riasztás volt... a mi hibánkból. Az elnök felnevetett egy kicsit. - Ezt imádni fogják, Bill! A következő csúcstalálkozón csak ezt fogom hallgatni! - Semmi kétség, uram.

Hogy van? - kérdezte Phil Knight Janie-t, aki épp az érszorító kötést rögzítette Brian Logan bal felkarján. - Túlélem... - felelt helyette Logan, miközben Janie felnézett a pilótafülke padlójáról, hogy ő is válaszoljon a kapitánynak. - Talán sikerült elállítani a vérzést, de kórházba kell vinni, méghozzá sürgősen. - Már csak nyolcvan mérföldre vagyunk - mondta Phil, és egy kicsit megdöntötte a 747-est, hogy az orr egyenesen a marseilles-i reptér felé nézzen. - Meridian 6-os... - szólalt meg recsegve a kis rádió, amikor a haditengerészet egyik tisztje beleszólt. Phil azonnal felkapta a készüléket, hogy válaszoljon. - Itt vagyok. - Beszámoltunk a státusáról, és mivel vészhelyzetben van, a marseilles-i torony szabaddá tette önnek a harmincnégyes leszállópályát. Látja már a jelzőfényeket, uram? Phil lepillantott a vezérlő számítógépre, amely szerint negyvenöt kilométert kell még repülnie, és egyenesen a leszállópályához ér. A szélvédőn át kinézett a való világba, és ahogy a szeme - 208 -

hozzászokott a sötéthez, már látta a villogó stroboszkópokat és szaggatottan villogó leszállási jelzőfényeket a távolban. - Igen - mondta Phil a rádióba. - Már látom a leszállópályát. - Nekünk azt mondták, hogy a leszállópálya végén forduljon jobbra, uram, és állítsa le a motort. A hordozható lépcsők és az orvosi szolgálat már ott fogja várni. - Köszönöm - felelte Phil. Egy darabig csend volt, mielőtt újra megszólalt a hang. - Igazán nagyon örülünk, hogy épp abban a pillanatban felkapcsolta a kabinvilágítást, uram! - Értem - Philnek csak ennyit sikerült kinyögnie, mert még mindig nem tudta teljesen felfogni, hogy milyen kevés választotta el őket attól, hogy kilőjenek rájuk egy rakétát. - Megkérhetném... valamire? - kérdezte Brian Logan Janie-től vékony, fátyolos hangon. - Persze. Mit tehetek önért? - Az... aktatáskám. Az első osztályon. Ne engedje, kérem, hogy anélkül vigyenek le erről a gépről! - El fogjuk juttatni önhöz. - Nem! Úgy értem, nem akarok leszállni nélküle. Janie egy darabig némán tanulmányozta az arcát, miközben eszébe jutott, hogyan szorongatta Logan egyfolytában az aktatáskáját. - Miért? - kérdezte. - Mi van benne? Brian arca megvonaglott a fájdalomtól, és pár másodpercre lehunyta a szemét, aztán kinyitotta, és Janie-re nézett. - Személyes. - Rendben, csak tartson ki! Tartson ki, Brian! - mondta Janie, de aztán elhallgatott, mert látta, hogy a hangja zavarja a kapitányt a koncentrálásban, aki pedig minden idegszálával az előtte fekvő reptérre próbált összpontosítani. A már a vérébe ivódott rutin, ahogy lelassította és irányba állította a gépet, miközben a jelzőfények egyre közelebb úsztak, egy pillanatra elterelte Phil gondolatait a félelméről, hogy talán ez az utolsó földet érése kapitányként. Kieresztette a futóművet, egyedül végigvette a leszállás előtti ellenőrző lista pontjait, és előbb teljesen kieresztette a fékszárnyakat, csak azután nyitotta ki őket, míg végül érezte, ahogy a futómű döccenve megcsókolja a földet pályafutása egyik legsimább landolásánál.

Utószó NRO, Chantilly, Virginia 19 óra 12 perc (keleti idő)

J

ohn, mi volt ez az előbb ott bent? - kérdezte David Byrd, John Blaylock túlméretezett, tűzpiros furgonjának támaszkodva, míg John hátul egy dobozból kihalászott két dobozos Guinnesst. - Hát, ha engem kérdez, megmentette háromszáz-valahány ember életét, Byrd ezredes. - Én?! Ezt alig hinném. John megfordult és Davidre vigyorgott. - És mindezt egy nap alatt! - Itt mindig ilyen felfokozott tempóban folyik a munka? - Nem - rázta a fejét Blaylock, és átadta az egyik sört Davidnek. - George Zoffel és a többiek általában komoly küzdelmet folytatnak, hogy ne unják halálra magukat. Raszterpontokat elemezgetni nem éppen a legmozgalmasabb munka. De manapság ezekkel a műholdakkal, amik élő képeket közvetítenek a világ bármely pontjáról, meg az összes többi csúcstechnológiai kütyüvel, amikkel ezt az új épületet felszerelték, ha egy komolyabb szituáció van kialakulóban, mint például amikor repülőgépek szállnak vagy tankok gurulnak át egy határ másik oldalára, az egész rögtön olyan lesz, mint egy felgyorsított videojáték... csak éppen itt igazi emberek élete a tét - Blaylock a húszharminc méterrel mögöttük levő NRO-épületre mutatott. - De elismerem, ez a mai még a szokásosnál is idegtépőbb volt. David felnevetett. - Nem vettem észre, hogy az égnek állt volna a haja. - Hát persze, hogy nem! - felelte Blaylock, és a nyomaték kedvéért felpattintotta a sörösdoboza tetejét. - Mi, akik elég intelligensek vagyunk ahhoz, hogy ne vállaljunk vadászpilótamegbízásokat, hanem inkább hatalmas szállítórepülőket vezessünk, amelyek legalább egy vécével - 209 -

fel vannak szerelve, hozzá vagyunk szokva, hogy semmi nem zavarja meg a nyugalmunkat. Jaj, ne haragudjon - mondta tettetett ijedséggel a hangjában -, elfelejtettem, hogy valamikor maga is vadászrepcsis volt. - Vadászpilóta voltam, nem repcsis. - Aki egyszer vadászrepcsis volt, az már mindig az marad. John elővett két söröskorsót, és az egyiket Davidnek nyújtotta, aki válaszul csak megrázta a fejét. - Ezt nem hiszem el! Egy egész kocsmát cipel a csomagtartójában? - Alapelvem, hogy az ember legyen mindig mindenre felkészülve. - Mint a jó cserkész, igaz? - mosolygott David. - Lefogadom, hogy még vezető is volt! - Nem, én lánycserkész voltam. Egy párat sikerült is becserkésznem. - Tessék? - Jó, technikai értelemben cserkész fiú voltam, és igen, valóban a vezetőségig vittem, de a nyári táborok alatt mindig is sokkal jobban érdekelt a mókuskeresésnél vagy bármi másnál, amit a csapat csinált, hogy lányokat hajkurásszak. - John lehajtotta a furgon hátsó lapját, felmászott a platóra, és miután kinyitott két kempingszéket, intett Davidnek. - Jöjjön fel, üljünk le ide! David felmászott a furgonba, és miután odahúzta magának az egyik széket, mindketten letelepedtek, és pár percig csak csendben ültek, a Guinnessüket kortyolgatták, és bámulták még a szokásosnál is csillagosabb eget, ahol néha-néha feltűntek egy repülőgép fényei, amely a közeli Dulles repterére érkezett, vagy onnan szállt fel. Végül David törte meg a csendet. - John, mégis mikor került olyan közeli barátságba William Sandersonnal, a Fehér Ház vezérkari főnökével, hogy tudja a közvetlen számát, és ilyen feltétlenül azonnal bízzon magában? A fejük fölött elhúzott egy óriásgép, és John Blaylock megvárta, míg elhalkul a pokoli lárma, mielőtt válaszolt volna. - A Sivatagi Vihar előtt Bill Sanderson a haditengerészet kapitánya volt, akit a hírszerzéshez osztottak be, David. Három éven át neki kellett a jelentéseimet küldenem, és a végén közeli jó barátok lettünk. - John körülnézett, és egy mélyet szippantott. - Imádom az esti levegőt, maga nem? - De igen. Szóval barátok Sandersonnal. John bólintott, és halkan oda-odakoccintotta a söröskorsóját a szék karfájához, egy dallam ritmusára, amit csak ő hallott. - Nagyszerű fickó. Az elnök nagyon szerencsés, hogy Bill a vezérkari főnöke, én pedig büszke vagyok rá, hogy a bizalmát és a barátságát is a magaménak mondhatom. Hirtelen kavicsok csikorgására lettek figyelmesek, és egyszerre George Zoffel jelent meg a furgon hátuljánál. - Senor Zoffel! - mondta John széles mosollyal. - Azt hittem, már búcsút mondtunk ma estére. - Te igen - mondta George, és a tekintete egy másodpercig úgy látszott, mindjárt keresztülfúrja John Blaylockot, aztán George felemelte a jobb kezét, és körülnézett. - Mégis... mit csináltok ti itt? Meg akartam kérni a biztonságiakat, hogy állítsanak meg a kijáratnál, és adjanak át egy üzenetet, de azt mondták, még mindig itt vagytok kint az épület előtt, és gardenpartyt rendeztek a furgonod hátuljában. David megrázta a fejét. - Ez nem mulatság, csak próbálunk leereszteni egy kicsit. Zoffel komoly arccal bólintott. - Ezt meg tudom érteni. - Még mindig haragszol rám? - kérdezte John. George Zoffel pár másodpercig a langaléta ezredest tanulmányozta, majd az arcvonásai lassan kezdtek ellágyulni. - Blaylock, az a legmegdöbbentőbb benned, hogy rohadt nehéz sokáig haragudni rád, függetlenül attól, hogy mekkora felfordulást okoztál. John Davidhez fordult, és felemelte a poharát. - Erre iszom! Én vagyok a felfordulásokozó. Zoffel tettetett undorral nézett rá. - Épp most mentünk keresztül egy óriási krízisen, ami alatt sikerült az összes hírszerzési szervet a feje tetejére állítanod, és erre most itt ülsz kint, és úgy sörözgetsz, mintha mi se történt volna, és mindennek a tetejébe még egy aktív szolgálatos tiszt erkölcseit is meg akarod rontani! - Csak hogy tudd, nem sörözgetünk, hanem Guinnesst kortyolgatunk. - Bánom is én! - 210 -

- És téged mi szél hozott ide a rosszfiúkhoz? - kérdezte John. - Gondoltam, elmondom, hogy a franciák megerősítették, miszerint nem volt a Meridiangépen se bomba, se vírus, se semmilyen csúnya vegyi fegyver. Hacsak a vécék egy részét annak nem számítjuk, de ez minden. - Hát, még szerencse, hogy idejében megkaptam a spektográf-analízis eredményét - mondta John kitérően, de George Zoffel szigorú arckifejezése nem kerülte el a figyelmét. - Igen... - folytatta Zoffel. - A jelek szerint a franciák élvezik a show-műsort, a médiáról nem is beszélve, akik ráadásul jó, ha a történet felét tudják. De úgy tűnik, őket leginkább az utasok fellázadása érdekli, és nem az, hogy a Meridian legénysége majdnem elintézte, hogy mindenestül felrobbantsák a gépüket. - És az utasok még mindig lázonganak? - kérdezte John. - Amennyire tudjuk, az utasok fele úgy szállt le a gépről, hogy követelte a kapitány és a vezető utaskísérő letartóztatását, míg a vezető utaskísérő azt követelte, hogy tartóztassák le azt az orvost, akit majdnem kettévágott egy baltával, miközben a kapitány addig egy szót sem hajlandó nyilatkozni, amíg nincs mellette az ügyvédje. David Byrd izgatottan hajolt előrébb. - Azt mondta, egy orvos? - Emlékszik a Logan névre? - kérdezte George Zoffel, és elmesélte, amit megtudott az állítólagos gépeltérítő katasztrofális megjelenéséről a pilótafülkében. - Bármi is történt azon a gépen korábban, amikor a stewardess megpróbálta a tűzoltókalapáccsal ártalmatlanítani, a fickó éppen egy rádiót akart behozni a kapitánynak, és esze ágában sem volt rájuk törni. Mellesleg sikerült még idejében kórházba jutnia, úgyhogy életben fog maradni. - És miért szállt le végül is a kapitány Nigériában? - kérdezte John. - És mi történt a másodpilótával? George Zoffel a furgon oldalának dőlt. - A másodpilóta eltűnt, és a légitársaság most próbálja kideríteni, mi lett vele, de gondoltam, jót fogsz majd szórakozni, ha elmondom, hogy közben a mi jó öreg barátunk, Mshira tábornok már tízmillió dollárral gazdagabb lett. Amint az első tízmillió dolláros részlet megérkezett a nigériai kormánytól a bankba, Mshira átutaltatta valahová máshová, és eltűnt. Szerintünk ez úgy nagyjából fél órával azután történhetett, hogy a nigériai vezetők élőben láthatták a CNN-en, amint a „túszok” leszállnak a gépről Marseilles-ben. Ugyanazok a túszok... - ...akiknek Mshira fogságában kellett volna lenniük valahol a dzsungelben - nevetett fel John. - Gondolom, a nigériaiak kicsit idegesek lehetnek most. - Az nem kifejezés - vigyorgott George. - De a legjobb még csak most jön: elfogtuk Mshira e-mailjét, amit a nigériai kormánynak küldött néhány perccel ezelőtt. Halálosan komolyan közli velük, hogy a túszok csak azért voltak Marseilles-ben, mert tudta, hogy a nigériai kormány úgyis ki fogja fizetni a váltságdíjat, és ő személyesen rendelte el a szabadon bocsátásukat, elismerése jeléül, hogy a kormány helyesen cselekedett. Ezek után még van képe azzal folytatni, hogy megad nekik egy újabb bankszámlaszámot, ahová elküldhetik a fennmaradó kétszázkilencvenmillió dollárt. - Ezt nem hiszem el! - csóválta a fejét David. - Pedig nagyon is elképzelhető - mondta John. - Ez pontosan a mi dr. Mshiránkra vallana. Valószínűleg ez az ember a világ legnagyobb opportunistája, ráadásul igen sajátos humora van. - Úgy beszél róla, mintha személyesen is ismerné! - ugratta David, de azonnal abbahagyta a nevetést, amikor rádöbbent, hogy George Zoffel nem nevet vele, John Blaylock pedig bólogat. - Na, ne...! Komolyan? - Ez egy hosszú történet, David - felelte John. - De az biztos, hogy Mshira doki nem semmi! Zoffel csücsörítve John Blaylockra nézett. - Lenne még itt valami, Jonathan - mondta. - Igen? - Emlékszel, azt kérted Randy Bradytől, az egyik spektográf-technikusunktól, hogy elemezze a fénysugarakat, amik visszaverődnek az állítólagos túszok karjáról. - Hát persze - felelte John. - Ez fordította meg az egész ügyet. Tudod, amikor visszahívott az előzetes eredményekkel. George Zoffel mosolyogva bólintott. - Aha! - Miért, mi van vele? - 211 -

- Randy azt sem tudta, hogy kérjen bocsánatot, hogy ilyen sokáig tartott, mire visszahívott az elemzésével, és nagyon aggódott, amikor megtudta, hogy már elmentél. - Ó, visszahívott a végső analízis eredményével? Helyes. Ezért nem kellett volna bocsánatért esedeznie - mondta John. - Az a korai értékelés is elég volt, hogy megtegye a magáét. Tehát... mi a végső eredmény, mitől lettek azok a karok liliomfehérek? - Lényegében attól, amit Sanderson admirálisnak mondtál: fehér sártól, ami főleg agyagból, krétaporból, homokból és vízből állt. A katonák ezt kenték a karjukra, amitől úgy néztek ki, mintha fehér emberek lettek volna. Olcsó, gyors, és hatékony megoldás, ha valaki be akarja csapni a műholdat. - Nagyszerű. Igazán briliáns ötlet dr. Mshirától - mondta John. - Csak még azt áruld el, George... - Ezenkívül - folytatta George Zoffel, nem törődve Blaylock próbálkozásával, hogy témát változtasson. - Randy még arra is megkért, hogy magyarázzam el neked, John, hogy azokban a feszült pillanatokban, amikor arra készültünk, hogy megsemmisítsük a 747-est, és te felhívtad, először egy csomó műholdas kamera állásán kellett módosítania, és csak ezután tudta elvégezni az elemzést, amit kértél tőle. Még csak akkor kapta meg az előzetes eredményeket, amikor beszéltem vele... miután te már elmentél. - Az előzetes eredményeket? - ismételte David zavarodottan, és nem értette, John miért hallgatott el ilyen hirtelen. Zoffel bólintott. - Igen. Az előzeteseket. Más szóval, az első jelentését. Randy épp most telefonált, mielőtt kijöttem ide. - George Zoffel sarkon fordult, és integetett. - Jó éjszakát, uraim! Szép munka volt. - Zoffel visszasétált az épületbe, John Blaylock pedig még mindig csendben ült, amikor David lassan hozzáfordult. - Előzetes? John csak vállat vont. - Csak blöffölt! - kérdezte David. - Hát... - A... a Fehér Ház vezérkari főnökének olyan bizonyítékra hivatkozott, ami nem is volt a kezében? John Blaylock eltúlzott élvezettel kortyolta a sörét, majd hátradőlt a székben, és elbámult a távolba. - Nem volt időnk alkudozni - mondta. - Már nem sok választotta el őket attól, hogy legyilkolják azokat a szerencsétleneket a gépen. - Úristen, John, és mi lett volna, ha az a gép üres, a túszok még mindig valahol Nigériában vannak, és ez tényleg egy trójai faló?! - David, maga meg volt győződve ennek az ellenkezőjéről - mondta Blaylock kifejezéstelen arccal. - És ez hihetetlenül nagy hatással volt rám. Tudja, mi, tartalékosok, mindig fejet hajtunk az aktív szolgálatosok előtt. Davidnek szinte habzott a szája. - De... az csak egy elmélet volt, nem... nem volt semmi valóságalapja! És ha tévedett volna, John? - Nem ezt a kérdést kell feltenni, Davie - felelte John, bal kezét a tarkóján nyugtatva. - A helyes kérdés az: és mi van, ha túl sokáig habozom, mielőtt cselekszem? Mi van akkor, ha várok, amíg megérkezik az eredmény, amiről addigra már tudtam, hogy úgysem fog időben elkészülni, és ami tényleg csak most futott be pár perce? Addigra már több száz férfit, nőt és gyereket öltünk volna meg egy hibás feltevés miatt. - John kinyújtotta a söröskorsóját, és a nyomaték kedvéért megütögette vele David vállát. - Maga győzött meg, David. Igaz, nem bántam volna, ha több bizonyíték áll a rendelkezésünkre, de kezdtünk kifutni az időből. Bíznom kellett az ösztöneimben, és a maga ösztöneiben is. Marseilles repülőtere 5 óra 15 perc (helyi idő)

Most pedig én kérdeznék valamit öntől, felügyelő úr - mondta Janie Bretsen, és a francia rendőrre nézett. A két másik férfi és a nő, akik az utasok és a legénység kikérdezése során jegyzeteltek, most mindhárman felkapták a fejüket. - 212 -

- Tessék csak - felelte Monsieur Christian LeBourgat. - Van már valami terv arra vonatkozóan, hogy hogyan és mikor tudnának ezek az emberek továbbutazni? Már négy órája, hogy leszálltunk. A felügyelő kedvesen felnevetett, és bólintott. - Az ön légitársasága küld egy másik gépet és helyettesítő legénységet, akik már el is indultak Londonból, ők fogják továbbvinni az utasokat Fokvárosba, két új pilóta pedig visszaviszi az önök gépét Londonba. Nem tudta? Janie megrázta a fejét. - Tudom, hogy nagyon kimerült, Miss Bretsen, és már végeztünk is. - Letartóztatnak valakit? - kérdezte Janie. A felügyelő megrázta a fejét. - Nem - mondta, és becsukta a noteszét. - Mindenki szabadon távozhat. Beleértve természetesen önt is. Az előbb nemzetközi hívást kért, oui? - Igen. A felügyelő bevezette Janie-t a szomszédos irodába, és mondott valamit az operátornak, majd átadta a telefonkagylót Janie-nek. - Az operátor máris kapcsolja a számot, amit kér. Janie megköszönte, és kihúzott egy cetlit a táskájából. Erre írta fel azt a svájci számot, amit most átadott az operátornak, és pár perc múlva már jobb kedvvel lépett ki az irodából. Az ajtó előtt a felügyelő várta. - Látom, mosolyog, Miss Bretsen. Jó híreket kapott? Janie bólintott, és elmesélte a felügyelőnek, milyen súlyos autóbalesetet szenvedett Janna Levy, és a szülei hogyan szelték át az Atlanti-óceánt tegnap, hogy minél előbb mellette lehessenek, és hogy milyen akadályokat gördített eléjük a Meridian és a légiirányítás. - Amint megérkeztek a kórházba, a lányuk hamarosan magához tért, és az orvosok szerint egyre nő az esélye, hogy életben marad - mondta Janie. - El sem tudnám mondani, mennyire megkönnyebbültem ettől a hírtől! - Nem mindennapi, hogy egy légitársaság alkalmazottját ennyire megindítaná az aggodalom az utasaiért - mondta a felügyelő. - Különösen manapság.

Martin Ngume tizenöt méterre sem ült attól a helytől, ahol Janie majdnem két órát töltött azzal, hogy kérdésekre válaszolt. Martin könyöke megint lecsúszott a karfáról, és a hirtelen mozdulatra ismét riadtan ébredt fel. Megdörgölte a szemét, és kótyagosan felült, majd a közeli faliórára nézett. Már négy órája! - gondolta. Négy órája, hogy leszálltunk, pedig nagyjából most kéne megérkeznem Fokvárosba! Megint eszébe jutott, hogyan követte a Meridian 747-es többi utasát egy túlzsúfolt váróhelyiségbe, ahol mindannyiukat egyesével kikérdezték. Martin tekintete megint a váróhelyiség végében lévő telefonokra tévedt. A rendőrség és a légitársaság hosszú, tömött sorban felvonuló képviselői közül valaki megígérte neki, hogy reggel majd segít felhívni Dél-Afrikát. Most, az éjszaka közepén úgysem lenne semmi értelme. Senki sem lenne a sowetói kis boltban, hogy felvegye a poros telefont, nem is beszélve arról, hogy valami közelebbit tudjon mondani az édesanyjáról. Martin egy hasonlóan álmos ábrázatú férfihoz fordult, aki mellette ült. - Nem tudja véletlenül, mikor folytathatjuk az utunkat Dél-Afrikába? A férfi a fejét rázva felsóhajtott, épp akkor, amikor megszólalt a hangosbeszélő. Mr. Martin Ngume, lenne szíves jelezni a hollétét az ajtóban álló alkalmazottnak? Mr. Martin Ngumét keressük! Martin hirtelen azt hitte, még mindig álmodik. Mintha újra átélné azt a pillanatot, amikor a pódiumhoz hívták Londonban, jó pár órával ezelőtt. De nem, ez most másvalakinek a hangja volt. És nem álmodott. Martin felállt a székről, és integetett, mire az alkalmazott sietve megindult felé. - Ön Mr. Martin Ngume? - Igen, én lennék. - 213 -

- Lenne szíves velem jönni, uram? Telefonon keresik. - Engem? Kicsoda...? - Martinba szinte beléhasított a rémület, miközben követte a nőt, és úgy érezte, mintha kilométereket gyalogoltak volna, mire megérkeztek abba a kis irodába, ahol végre átadták neki a telefonkagylót. - Halló? - Martin? Te vagy az? - kérdezte egy ismerős hang izgatottan a vonal túlsó végéről. - Igen. Phillip?! - Martin hirtelen maga előtt látta az egyik lakótársa arcát. - Phillip, te vagy az? - Ki más, öregem? Itt ülök a nappaliban. Épp most láttunk a CNN-en, és azt mondták, hogy valami gond volt a járatoddal, hogy az utasok eltérítették, vagy valami ilyesmi, mindegy, szóval marhára örülök, hogy semmi bajod. Ne tudd meg, mibe került elintézni ezt a hívást! - Jól vagyok, Phillip, de... még mindig nem tudok semmit az édesanyámról, és még sokkal több időbe telik, mire Sowetóba érek. - Az anyukád jól van, Martin, hidd el! - mondta Phillip, és mintha kuncogott volna. - Bárcsak hihetnék neked - felelte Martin -, de elég ijesztő, ha egy idős asszony csak így eltűnik, és senki sem tudja, hová ment, mi történt vele! - Akkor most kapaszkodj meg! Mi tudjuk, hová ment, és azt is tudjuk, hogy remekül van, habár egy kicsit aggódik miattad. Martinnak kellett pár másodperc, mire felfogta a szavakat. - Ti... tudjátok...? De hát... hogyan? Csak nem beszéltetek vele?! Sikerült felhívnotok?! - Nem. Illetve igen, beszéltünk vele. Szinte biztos vagyok benne, hogy ő volt az. Martin behunyta a szemét, és a fejét csóválta. A füle tréfát űzött vele, elhitette vele, hogy azt hallja, amit hallani akart. - Tehát mégsem vagy egészen biztos benne? Milyen volt a hangja? - Martin, a mamád egy szép arcú, széles mosolyú, alacsony, bájos néni? - Igen, igen, ez ráillik, de miért... nem értelek! - Emlékszel arra az újságcikkre? - Emlékszem. - Na, szóval úgy látszik, valami jóságos chicagói milliomost mélyen meghatotta, amikor azt olvasta, hogy a mamád miatt jársz egyetemre, és úgy döntött, az anyukádnak itt a helye Chicagóban, méghozzá most, és nem majd évek múlva. Felbérelt egy fokvárosi ügyvédet, hogy rendezzen el mindent, az ügyvéd aztán írt a mamádnak, aki erre eldobott mindent... jól mondom, Mrs. Ngume?... Igen, bólogat. Szóval mikor megkapta az ügyvéd levelét, nem szólt senkinek, csak felült a fokvárosi vonatra, és pár órája érkezett meg ide egy nagy, hosszú autóban, hogy találkozzon veled. Az egész meglepetés lett volna. Várj, mindjárt átadom! - Martin? - Ahogy meghallotta az édesanyja hangját, Martin szemébe könnyek szöktek, hiába is próbálta visszatartani őket. Az a gyomorszorító érzés, hogy esetleg soha többé nem látja őt, már olyan régóta gyötörte, és a megkönnyebbülés, amit most érzett, olyan hatalmas és jóleső volt, hogy a könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcán, miközben az édesanyja izgatottan csak mesélt és mesélt, hogy micsoda kalandban volt része. - Nagyszerű barátokat szereztél, Martin! - mondta. - Vettek nekem egy olyan nagy hamburgert, tudod, olyan finomat, és nagyon kedvesen fogadtak egy ilyen magamfajta vénasszonyt, mint én... - Csak maradj ott, mama! - mondta Martin, most már a könnyein át nevetve. - Én is jövök! Hazajövök hozzád Amerikába! Annyi mindent szeretnék megmutatni neked! Chicago, öt héttel később

Debbie Randall helyettes államügyész a bérelt autó kényelmes hátsó ülésén ült, és szándékosan nem törődött kollégája szemrehányó pillantásaival, miközben az ölében lévő papírokat tanulmányozta. - Nem tudnád kivételesen csak egyszerűen élvezni a kocsikázást, és velem beszélgetni? panaszkodott Alex Brownlee. - 214 -

- Dehogynem - felelte Debbie, és továbbra is egy bizonyos Brian Logan gyilkossági vádiratának anyagát lapozgatta -, de mielőtt találkozunk ezzel az informátorral, bárki is legyen, szeretném még egyszer átvizsgálni az ügyet. - Az eset nem is lehetne egyszerűbb, Debs - mondta Alex, formás kolléganőjén legeltetve a szemét. - A dokit kirúgják az állásából, erre bepöccen a légitársaságra, aztán hidegvérrel agyonüti a másodpilótát. Debbie Alexre nézett, és megcsóválta a fejét. - Szerintem egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ez az eset tragikus példája az elvakult dühnek és a váratlanul kínálkozó lehetőségnek, és még ha beszámíthatatlanságra is fognak hivatkozni, végül akkor is elítéltetjük. - Nem lesz egyszerű a másodpilóta hullája nélkül... - mondta Alex. - Lehet, hogy ez a probléma is megoldódik. - Gondolod, hogy ez a fickó, akivel ma találkozunk, esetleg tud valamit? Debbie bólintott, majd kinézett a kocsi ablakán. Tíz-tizenöt méterre voltak még Palwaukeetól, az O'Hare-től északra lévő magánreptértől. - Én csak annyit tudok - folytatta Debbie -, hogy a főnök pár órája kapott egy hívást valakitől, aki épp útban volt a gépén Palwaukee-ba. Rettenthetetlen vezérünk azt mondta, hogy mivel úgyis mi ketten vagyunk a lázító elemek, akik belehajszolták őt ebbe a bűnvádi eljárásba csak azért, hogy példát statuáljunk a dühöngő utasok kérdésében, ezért nekünk kell idejönnünk és elbeszélgetnünk ezzel a fickóval. - Mi nem példát akarunk statuálni, Debs. Csak vád alá helyezünk valakit, aki megölte egy repülőgép legénységének az egyik tagját. - De tudod, már eleve milyen vonakodva adott engedélyt a főnök, hogy vádat emeljünk, mert nem volt hulla. A nigériaiak három héten át keresték, de semmi nyomát nem találták - mondta Debbie. - Én még mindig azt mondom, hogy jobb lenne, ha légi kalózkodásért fognánk perbe Logant. Az sokkal érdekesebb tárgyalás lenne. - Hát igen, milyen érdekes lehet egy eleve döglött ügy! Lássuk csak -, nincs elég bizonyíték, a legtöbb utasra nem állja meg a helyét a vád, a kapitány nem tudja biztosan, mi történt, és Logan ellen tulajdonképpen csak azt a rögzített telefonbeszélgetést használhatnánk fel, amelyben azt követeli a fokvárosi járat kapitányától, hogy folytassa az útját Fokvárosba. - De erőszakkal megpróbálta magához ragadni a gép irányítását, Debs! - mondta Alex. - Ezt a vitát már annyiszor lefolytattuk! - Igen, és én most is azt mondom, hogy Logan egyszerűen azt mondaná, esze ágában sem volt átvenni az irányítást, csak idegességében mondott mindenfélét. És különben is, végül arra utasította a kapitányt, hogy oda repüljön, ahová egyébként is repült volna. Ez egy elég béna gépeltérítés lenne, nem gondolod? Volt már neked olyan tárgyalásod, amikor az esküdtek először csak kuncognak, próbálják visszatartani a nevetést, míg végül kirobban belőlük, hogy a székről is leesnek, és a földön fetrengve röhögnek rajtad? - Még nem... - felelte Alex, és csak nehezen tudta leplezni mosolyát, ahogy maga elé képzelte a jelenetet. - Nekem elhiheted, nem valami felemelő érzés. Egy kecses Gulfstream-5 lassított le a kifutópályán éppen akkor, amikor megérkeztek a magánrepülőtér termináljához. - Ez lenne az emberünk? - kérdezte Alex, és Debbie, miután megnézte a noteszát, bólintott. Azt hiszem... legalábbis nekem ez a törzsszám van ide felírva. Illetve nem is a szokásos szám, ez csupa betűből áll, de lehet, hogy az angoloknál van regisztrálva. És korábban is érkezett. Debbie körülnézett, és megjegyezte, hogy vannak itt még más autók és népek is, akik a jelek szerint ugyanennek a gépnek az érkezésére vártak. Két vámost is látott egy limuzin mellett állni. Debbie a másik irányba nyújtogatta a nyakát, és próbálta azonosítani azokat a személyeket, akik a váróterem ajtaja mellett álltak. - Nyilvánvalóan nem mi vagyunk az egyetlenek, akik találkozni fogunk vele - jegyezte meg. A Gulfstream ekkor lefékezett, és miközben a motorjai leálltak, lassan leereszkedett a gép automatikus lépcsője. A két vámos felment, majd eltűnt a gép belsejében, de az egyikük fél percen belül újra felbukkant, és egyenesen az ő kocsijuk felé tartott. - 215 -

- Önök jöttek az ügyészségről? - kérdezte. - Igen, mi - mondta Debbie. - Akkor fáradjanak, kérem, a fedélzetre! - A vámos ezzel sarkon fordult, és minden további magyarázat nélkül visszament a Gulfstreamhez, Debbie és Alex pedig követte. Amint felléptek a gépre, Debbie-t megcsapta a valódi bőr üléshuzatok erős illata. A vámos jobbra mutatott, és egy stewardess-egyenruhás, nagyon szép néger nő bekísérte őket a gép fényűző belsejébe, ahol egy férfi várt rájuk. Debbie a kezét nyújtva bemutatkozott. - Igazán örülök, hogy eljöttek - mondta a férfi. Alexszel is kezet fogott, majd intett nekik, hogy üljenek le. - Megkérdezhetem a nevét? - kezdte Debbie. - Először is - mondta a férfi -, tudni szeretném, hogy maguk-e azok az ügyvédek, akik dr. Brian Logan ügyén dolgoznak. Miután mindketten bólintottak, a férfi folytatta. - Azt is tudni szeretném, mivel vádolták meg eddig, mivel akarják még, és miért. Debbie Alexre nézett, miközben a férfi folytatta. - Nézzék, tudom, hogy most csak azért vannak itt, mert az ügyosztályuk vezetője azt kívánta maguktól, hogy működjenek együtt velem, és biztosíthatom önöket, hogy birtokomban van a leginkább perdöntő bizonyíték, amit csak el tudnak képzelni. Tehát válaszoljanak, kérem, a kérdéseimre! Debbie sóhajtva bólintott, majd végigsorolta a lehetséges vádakat, amiket benyújthatnának, végül azzal fejezte be, hogy Logant első fokon gyilkosságért fogják perbe fogni. - Vádat emeltünk ellene, törvényszék elé állítottuk, és óvadék ellenében jelenleg szabadlábon van, és egyetlen bizonyítékot, Abbott tetemét leszámítva, minden a kezünkben van, beleértve egy koronatanú vallomását is. - A koronatanú a vezető utaskísérő lenne, ugye? - Igen. - Judy Jackson? Alex és Debbie egymásra nézett, aztán Debbie bólintott. - Igen, ő. - Azt hittem, mostanra a Meridian már rég kirúgta Jacksont, egy sor más ok miatt is. - Ezt jól gondolja - felelte Debbie. - De ezek az okok nem kérdőjelezik meg a szavahihetőségét mint szemtanúét, aki látta Abbott meggyilkolását. - Igazán? Hát, tudják - folytatta a férfi -, az lehet, hogy Judy Jackson meg van róla győződve, hogy neki van igaza, de ennél jobban már nem is foghatott volna mellé. Brian Logan nem ölte meg és nem bántalmazta Garth Abbottot. Alex összekulcsolt kézzel előrébb hajolt, az arcán a gondosan begyakorolt, szemrehányóan hitetlenkedő kifejezéssel. - És mégis milyen alapon állítja ezt ilyen határozottan? Milyen bizonyítéka van erre? - Saját magam - mondta a férfi. - Azon az alapon állítom, hogy tudom. Alex a fejét rázva hátradőlt a székében. - Iderángatott két nagyon elfoglalt ügyészt a város másik végéből csak azért, hogy elmondja nekik a magánvéleményét? - Alex felemelkedett a székből, és Debbie-hez fordult. - Ez egy rossz vicc. Szerintem menjünk! - Várj! - mondta Debbie, kinyújtva a kezét, hogy megállítsa Alexet, miközben a vele szemben ülő férfi arcát fürkészte. - Egészen pontosan mit ért azon, hogy tudja! - Nem kell megtalálniuk Garth Abbott holttestét ahhoz, hogy elítéltessék Logant? - Nem. Illetve persze, egyszerűbb lenne, ha lenne hulla, de... - Jó. Csak mert én pontosan tudom, hol van. A két ügyvéd elkerekedett szemmel egymásra meredt, majd Alex leült az egyik plüss forgószékre. - Na és hol? - Itt. - Itt?! - kérdezte Debbie. - Hol itt? Ezen a repülőn?! A férfi bólintott. - Igen. Épp itt látja az orra előtt. - A férfi lenyúlt, és felhúzta a bal nadrágszárát, ami alatt ott volt a gipszkötés. - Én vagyok Garth Abbott. És ahogy mondani szokták, mivel a halálhíremet költötték, most már biztos nagyon sokáig fogok élni. - 216 -

Carol Abbott már órák óta készen volt, és néhány barátjuk társaságában ült a nappaliban, akik közül senki nem is sejtette, mekkora vihar dúl benne, mivel egyikük sem tudott róla, milyen éles szóváltás zajlott le kettejük között, amikor utoljára beszéltek. Garth műholdas telefonhívása teljesen váratlanul, valahonnan az Atlanti-óceán fölül érkezett. Villámcsapásként érte Carolt, és áthasított azon a mélységes bűntudaton, amit azért érzett, ahogyan elváltak egymástól. De ezek szerint Garth nem halt meg, sőt már úton van hazafelé, és Carol szívében most a zavarodottság és a megkönnyebbülés érzése keveredett azzal a több hét óta tartó agóniával, mialatt egy olyan férj halálát gyászolta, akit amúgy is épp készült végleg elhagyni. Garth mankóra támaszkodva jött be az ajtón, a bal lába be volt gipszelve, a jobbja sem működött még tökéletesen, de elszántan tartott Carol felé, és amikor odaért, eldobta a mankókat, hogy mindkét karjával átölelhesse a feleségét. Beletúrt Carol hajába, majd a nyakát cirógatta és gyöngéden megcsókolta, mielőtt újra elhúzódott volna tőle, hogy Carol elgyötört szemébe nézhessen. - Én azt hittem... - kezdte Carol, de képtelen volt befejezni a mondatot. A többiek lassan köréjük gyűltek, Garth pedig mindenkivel kezet fogott, hagyta, hogy megölelgessék, aztán Carol a díványhoz vezette. Egyszerre ezernyi kérdést szegeztek neki, és Garthnak fel kellett emelnie a kezét, hogy megállítsa az áradatot. - A jelentésben, amit kaptunk, az állt, hogy teljesen szétlőtték a lábadat, Garth. Azt hitték... vagyis az az orvos, akit vád alá helyeztek gyilkosságért, azt hitte, hogy elvéreztél. Garth megrázta a fejét. - Nagyon erősen véreztem, amikor lecsúsztam a létráról, igaz, de a golyó szerencsére nem találta el az artériát. Aztán kiderült, hogy a rohadt kormánycsapatok lőttek rám, nem is a lázadók! Épp egy ellentámadás kellős közepébe csöppentem. - És otthagytak meghalni a kifutópályán?! - kérdezte az egyik barátja. - Nem jó a többes szám, Keith - mondta Garth, ahogy az egyik Meridianes pilótakollégájához fordult. - Ő hagyott ott. Jó öreg barátunk, Phil Knight. - Ugye, tudsz róla, hogy kirúgták? Garth megrázta a fejét. - Nem, ezt nem tudtam. De nem vagyok túlzottan meglepve. Én magam legszívesebben megöltem volna azt a mocskot, különösen, amikor ott feküdtem, és láttam azt az alumíniumbárkát, amit együtt vezettünk, ahogy elhúz fölöttem... nélkülem. El sem tudom mondani, az milyen szörnyű érzés volt! Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Még életemben nem éreztem magam annyira elárvultnak, annyira elhagyatottnak, kiszolgáltatottnak. - Az egész légitársaságot mélyen megrendítette a hír, Garth - mondta Keith. - Akkor én is eléggé meg voltam rendülve. Aztán hetekbe telt, mire végiggondoltam mindent, és már tudom, mi az igazság. Ez az egész sokkal inkább a Meridian hibája volt, mint magáé Phil Knighté. Mégis mi a fenét gondoltak, amikor bedobtak egy felkészületlen belföldi kapitányt a nemzetközi repülés mélyvizébe? Hol volt a megfelelő kiképzés és ellenőrzés? De ha bűnbak kell, hulljon csak az ő feje a porba? Nem, én nem fogok hallgatni, igenis el fogom mondani erről a véleményemet! - És mi történt, amikor Knight otthagyott? - sikerült Carolnak kinyögnie a kérdést. - Egy újabb ellentámadás indult az ellentámadás ellen - mondta Garth. - Miután láttam, hogy a gép felszállt, hallottam, hogy az egyik katona, amelyik rám lőtt, odajön megnézni, hogy meghaltam-e. A bordáim közé rúgott, és megfordított, én meg próbáltam halottnak tettetni magam, amenynyire csak színészi képességeimből futotta, és nem reagálni a fájdalomra. A szemem azért résnyire nyitva volt, és láttam, hogy megint rám céloz a puskájával, de ekkor egy lövés jött valahonnan a semmiből, és végtelen szerencsémre az én leendő kivégzőm esett össze holtan. Aztán egyszer csak megint megjelent ez a hatalmas, széles mellkasú lázadó tábornok, akivel közvetlenül a leszállás után tárgyaltam, és felkapott a karjába, miközben az emberei mindenfelől lőttek, hogy fedezzék. A mozgástól olyan iszonyatosan fájt a lábam, hogy azt hiszem, végül ettől ájultam el. Akárhogy is, három nappal később tértem magamhoz egy kis tábori kórházban, és az ágyam mellett ugyanez az ember, Mshira tábornok ült, szélesen mosolyogva. Kiderült, hogy egyben sebészorvos is, így ő rakott többé-kevésbé rendbe. - És mondd, hogyan sikerült kijutnod onnan? - kérdezte Carol. Garth mesélt nekik a váltságdíj-követelésről és a kifizetett tízmillió dollárról, meg arról, milyen tehetős ember lett Mshirából az elmúlt években, amióta hatékonyan ott rövidítette meg a kor- 217 -

mányt, ahol tudta, és csak macska-egér harcot vívott a csapataikkal, miközben egyre előrébb haladt a lázadásával. - Azt nem tudom, hogy erkölcsileg igazolható-e az a harc, amit vív, vagy sem, de nagyon kedves fickó tud lenni, ha akar, és rendkívül intelligens ember. A kormánycsapatok heteken át mérgezett egérként rohangáltak, hogy megtaláljanak minket... pontosabban főleg őt. Mint mondta, ezért nem engedhette meg, hogy hazatelefonáljak. Egyébként műholdas telefonjai vannak, remek technikai összeköttetések, felszerelés... egyszerűen él-hal az elektronikai cuccokért. A támadásait például egy laptopon tervezi meg! Megígérte nekem, hogy a magánrepülőgépén fog hazaszállítani, amint lehet, és be is tartotta a szavát. - Azt akarod mondani, hogy az a Gulfstream...? - kérdezte Keith. Garth bólintott. - Igen, az övé, természetesen egy sor kellően kétes hírű vállalat közreműködésével. Garth szemmel láthatóan kezdett kifáradni, ezért a barátok lassan búcsúzni kezdtek. Amikor mindenki elment, és kettesben maradtak, Carol nyugtalanul fészkelte be magát Garth karjai közé a díványon, és próbálta eldönteni, hogy most mit csináljon, mit mondjon. Most, hogy az összes többi hang elhalt, megint hallani lehetett a szomorú zongoradallamot, amely az egész házon átlebegett a hifitoronyból, amit Carol órákkal azelőtt kapcsolt be. Hallotta, amint Garth nagy, mély lélegzetet vesz, és a szája majdnem a fülét súrolta. - Van egy kis időnk, Carol... Egy darabig most nem tudok majd repülni. A nő kibontakozott az öleléséből, hogy a férje szemébe nézzen, miközben a saját tekintetéből bűntudat és szomorúság áradt. - Sajnálom, Garth... igazán annyira sajnálom! - A szájára tapasztotta a kezét, de Garth gyengéden lefejtette az ujjait, és megcsókolta. - Sok mindent rendbe kell hoznunk, neked meg nekem, közösen - mondta Garth. - És azt hiszem, mindkettőnknek van miért bocsánatot kérnie. De... nekem máris volt részem egy kis tanácsadásban, hogy úgy mondjam, amikor a doktorral beszélgettem abban a furcsa, bizarr helyzetben ott kint a reptérnél azon az éjszakán, és a következő három hétben. Azt hiszem, annak az embernek az optimizmusa rám is átragadt, és tudod, ettől megváltozik az ember egész értékrendszere, látásmódja... Carol nem sok meggyőződéssel bólintott. - Szóval - folytatta Garth -, bármennyire is idegtépő volt, hogy nem hívhattalak fel, hogy megnyugtassalak, jól vagyok, legalább jó sok időm volt gondolkozni, és rájöttem, hogy valószínűleg rengeteg olyan dolog van, amit megpróbáltál elmondani nekem az elmúlt évek alatt, de én egyszerűen nem hallottalak meg. - Garth... - próbálta meg félbeszakítani Carol, de Garth csak felemelte az ujját, hogy csendre intse. - Ne... most hallgass végig, kérlek! A dolgok csak nagyon ritkán azok, aminek látszanak. Ott van például az a 747-es: akármerre néztem, dühös utasok meredtek rám, és mi magunk keltettük életre ezeket a szörnyeket a Meridiannél, de minden egyes alkalommal, amikor már azt hittem, sikerült eldöntenem, hogy kinek van igaza és kinek nincs, hogy ki van velünk és ki az ellenség, megint minden megváltozott. Ugyanez volt a helyzet Mshirával is. És ugyanez a helyzet velünk is. Szeretlek, Carol... Kaptunk egy második esélyt, hogy kitaláljuk, mit is akarunk, és szerintem élnünk kéne ezzel a lehetőséggel, és azzal kéne kezdenünk, hogy meghallgatjuk a másikat. Te mit gondolsz? Amióta Garth hazaérkezett, most érezte először, hogy Carol végre ellazul, és most először volt őszinte a mosolya, ami örömről tanúskodott, miközben könnyek folytak végig az arcán, ahogy őszintén, tiszta szívből megcsókolta a férjét. A Meridian Légitársaság központja, Chicago, Illinois. Fél évvel később Phil Knight az ügyvédje mögött lépett be a kis tanácsterembe, ahol leült, és levette orráról a sötét napszemüveget, amitől azt remélte, hogy titokban tartja majd a kilétét. Szerencsére sem a média, sem a felháborodott Meridian-alkalmazottak nem jelentek meg, hogy háborgassák, és ezért roppant hálás volt. Miután hónapokon át pocskondiázták, és mindenféle idiótának festették le az újságokban és a magazinokban, Phil alig tudta elhinni, hogy végre talán békén hagyják. - Jól van, Phil? - kérdezte a pilótaszövetségtől kirendelt ügyvéd. - 218 -

- Igen - felelte Phil tompa hangon, bár már rég nem volt biztos benne, hogy tudja-e, mit is jelent ez a kifejezés. Hogy lehetne „jól” még valaha is? Csak azt tudta, hogyan lehet repülőpilóta, és most már ennek is vége. A szakszervezet fennhangon fogadkozott, a rehabilitációját emlegették, és már tervezték a bírósági meghallgatást, amin Philnek elvileg meg kellett volna jelennie, mert ez volt az egyetlen módja, hogy egy elbocsátott pilóta kérvényezhesse a visszavételét a vállalathoz. De Phil tudta, hogy az egésznek semmi értelme, ők csak a szerződésben foglalt kötelességüknek tettek eleget, hogy megvédjék, de nem szívvel-lélekkel csinálták. Phil minden egyes döntését, amit az út során hozott, hibásnak, ostobának vagy még rosszabbnak minősítették, és ezzel a legtöbb pilóta egyetértett. Hogy leszállt Nigériában, és otthagyta a másodpilótát, akiről azt hitte, meghalt, hogy megmentsen háromszáz-egynéhány embert, mindezt elhomályosította az a kollektív határozat, miszerint Phil Knightnak nem volt elég a „mentális kapacitása” ahhoz, hogy repülőpilóta legyen, és ennek megfelelően minden tényt úgy próbáltak beállítani, hogy kellőképpen alátámassza ezt a következtetést. Ami a Meridiant illeti, minden peres eljárást és nyilvánosság előtti megszégyenítést azzal védtek ki, hogy egyszerűen csak rámutattak a szakmailag már mumifikált Phil Knightra, és kijelentették, hogy ez a csaló őket is megtévesztette. Ha a rendszer valamiben hibásnak volt mondható, akkor az szerintük az volt, hogy nem sikerült kiszűrniük egy ilyen Phil Knight-féle kóklert, akinek soha nem lett volna szabad egy utasszállító repülőgép pilótafülkéjének még csak a közelébe sem jutnia. Mindez félelmetesen nagy árat követelt a feleségétől és a gyerekektől, akiknek a hite megingott Philben, és teljesen megdőlt a rendszerben. Ha volt még esélyük, mint családnak, akkor az valahol máshol lehetett: talán, ha elköltöznek valami csendesebb környékre, ahol megpróbálhatna munkát találni, esetleg mint éjszakai repülős futár, vagy mint egy tengerentúli légitársaság pilótája... Az évi kétszázezer dolláros fizetés, a korlátlan utazási lehetőség a családnak, meg a saját büszkesége, hogy az egyik legnagyobb légitársaság kapitánya lehet - nos, ez már mind a múlté. - Phil, mielőtt elkezdik, talán nem ártana még egyszer átvennünk az egészet... - mondta az ügyvéd. Phil csak megrázta a fejét. - Nincs mit átvenni. Csak vesztegeti velem az idejét. Már az is maga volt a gyötrelem, hogy be kellett lépnie abba a terembe. Egy hosszú asztalnál ott ült előtte az operatív főnök, a főpilóta, a fő kiképzőtiszt, és még néhány rangidős kapitány. Az egész meghallgatás olyan volt, mintha Phil legalábbis a haditengerészet egyik kapitánya lenne, aki épp most veszítette el a csatahajóját, és most számot kellene adnia minderről egy rakás tajtékzó admirális előtt. Ez a meghallgatás is hasonló elvekre épült, és a határozat legalább annyira előre eldöntött volt. A kérdezz-felelek előre megjósolható módon, kidolgozott koreográfia szerint zajlott, és azok, akiknek majd el kell bírálniuk Phil kérelmét, hogy a cég vegye vissza, csak tessék-lássék palástolták felháborodásukat rosszul megjátszott szívélyességükkel. - Nem, uram - válaszolta egyszer Phil -, nem hiszem, hogy a döntéseim hibásak lettek volna, amennyiben a szabályzatot követték, de ha mégis... bár tudom, hogy senkit nem érdekel, amit most mondok... én csak a képzésem megtestesülése vagyok, pontosabban a képzésem hiányának a megtestesülése. Soha senki nem világosított fel azokról a dolgokról, amiket egyszer csak elvártak tőlem, a mindennapi tudás szintjén. A pilótaszövetség nagyon okosan egy csomó szakértőt sorakoztatott fel tanúként, akik megerősítették, hogy Phil valóban helyesen járt el, amikor kényszerleszállást hajtott végre az adott helyzetben, pláne tekintettel a Meridian szabályzatának hiányosságaira, amelyek nem mindig igazítják el a pilótát, hogy mit, mikor, hogyan kéne tennie. A Meridian azzal verte vissza a támadást, hogy felvonultatta a saját tanúit, akik megcáfolták mindezt, és kijátszottak, elbagatellizáltak minden részletet, ami Phil Knight mellett szólt volna - de mégis, a tárgyalás felénél Phil látott valami halvány reményt arra, hogy talán még meggondolhatják magukat a bírái. Ekkor ismertették példa nélkül álló pályafutásának részleteit, mint belföldi kapitányét, amit egy régi barátja és egykori másodpilótája vallomásával is megerősített, aki a többi pilóta megvetésével mit sem törődve vállalta, hogy Phil Knight mellett teszi le a voksát.

- 219 -

De az ilyen tanúk ereje nem volt elég, a pozitív részletek sora sajnos túl gyorsan megszakadt, és Phil látta, hogy a bírái mindinkább hajthatatlanokká válnak, és miközben ezen töprengett, nem is hallotta, hogy egyszer csak kinyílik az ajtó a háta mögött. - Elnézést, nem késtem még el? - kérdezte egy ismerős férfihang, de Phil nem fordult hátra. - Ön kicsoda? - kérdezte az egyik bíró meglepetten. A férfi előrelépett az asztalhoz, és iratokat kezdett el osztogatni a bizottság tagjainak, majd a vállalat ügyvédeinek is adott egy-egy példányt, végül megállt, és odabiccentett Phil Knightnak, aki ekkor végre felnézett. Phil ekkor érezte, ahogy hirtelen a maradék reménye is elillan, ahogy a férfi rámosolygott, és felkötözött bal karjával kissé nehézkesen mozogva, újra a vizsgálóbíróhoz fordult. - Dr. Brian Logan vagyok - mondta, miközben ismét kinyílt az ajtó. - És a Meridian egyik alkalmazottjával, Garth Abbott első tiszttel jöttem ide, aki épp most lépett be az ajtón. A vizsgálóbíró sóhajtva bólintott, majd intett Logannek, hogy üljön a tanúk padjára. - Valóban rajta voltak a tanúk listáján, de már mindkettőjükről lemondtunk. - Mindkettőnk nevében szeretnék elnézést kérni - mondta Logan. - Mr. Abbott rám várt, nekem pedig késett a gépem Bostonból. Brian felemelt mutatóujjával jelezte, hogy még folytatni kívánja. - Mielőtt elkezdenénk, szeretném, ha ez a bizottság tisztában lenne vele, miért vagyok ma itt. Bizonyára tudják, hogy több millió dollárra perlem a Meridian légitársaságot, mert az egyik kapitányuk megtagadta a feleségemtől és a fiamtól az orvosi segítséget az egyik járaton. Bizonyára azt is tudják, hogy sikerült tisztáznom a személyemet a vádak alól, amiket az önök légitársasága pedig nagyon szeretett volna rám bizonyítani, miszerint én öltem meg Garth Abbottot, aki itt áll most mögöttem, és hál' istennek él és egészséges. Tehát mindannyian tudják, hogy nem éppen testvéri a kapcsolat önök és énköztem, és valószínűleg azt is tudják... mivel nyilatkoztam a sajtóban... hogy követeltem Phil Knight kirúgását... és ez volt az egyetlen dolog, amit szinte azonnal meg is tettek. Most azért vagyunk itt Garth Abbott-tal, mert biztosak akarunk lenni benne, hogy minden vádaskodás azért a rengeteg ostoba dologért, ami a Meridian 6-os fedélzetén történt, azt fogja érinteni, akit ez a legjobban megillet. De tudom, hogy most meg fognak lepődni, mert nem azért vagyok itt, hogy vádaskodjak. Hanem azért, hogy kivegyem a részemet ezekből a vádakból, a kapitánnyal, a többi dühös utassal és önökkel együtt, akik egy nagyon rosszul szervezett és nagyon rosszul működő, hibákkal teli rendszernek a vezetői, amely teljes mértékben elmulasztotta felkészíteni ezt az embert mindarra, ami egy nemzetközi járat pilótájaként várni fog rá. Logan pár másodpercig hallgatott, hogy mindenkinek legyen ideje megemészteni a hallottakat. - Más szóval, uraim, azért vagyunk itt, hogy támogassuk Knight kapitány kérelmét, hogy visszahelyezzék az állásába.

Mikor hozzák nyilvánosságra a döntést? - kérdezte Brian Logan, és benyúlt a Garth Abbott felesége által vezetett furgon jobb oldali ablakán, hogy kezet fogjon a férfival. - Két hét, de legkésőbb egy hónap múlva. Majd felhívom, ha már tudok valamit. Garth kiintett az ablakon, majd elhajtottak a furgonnal, a helyére pedig egy elegáns autó gördült be, amelynek a vezetője kinyitotta a jobb oldali ajtót Briannek. A férfi beült, és a csinos sofőrnő felé fordult. - Köszönöm, hogy megszervezte ezt az egészet, Janie... - mondta. - Hogy felvett a repülőtérnél, megvárt, meg minden. Tényleg fantasztikus, hogy mit meg nem tett az ügyért. - Ugyan, ne butáskodjon! - És azt is szeretném megköszönni, hogy egyáltalán felhívott, és előállt ezzel az ötlettel. - És hogy ment? - kérdezte Janie, miközben besorolt az O'Hara felé vezető autópálya felhajtó sávjába. Brian majdnem befejezte a beszámolóját a történtekről, mire az American Airlines termináljához értek, és Janie leállította az autót. - Ha a gépe pontosan indul, még negyven perce van felszállásig. Brian keze már az ajtónyitó fogantyún volt, de habozott, és tekintetével a sofőrnőt fürkészte. - Nem szokott Bostonba jönni? - 220 -

Janie rámosolygott, és ez a sugárzó, kedves mosoly olyan melegséggel töltötte el Briant, amilyet nem érzett, mióta elveszítette Daphnét. - Imádom Bostont! De csak nagyon ritkán kapok meghívást... Brian érezte, hogy akaratlanul is fülig szalad a szája. - És szeretne kapni egyet? - Az attól függ, hogy kitől kapom - mondta Janie titokzatosan, és kacéran hátravetette a fejét, amitől hullámos, barna haja végig omlott a vállán. Brian levette a jobb kezét az ajtóról, majd a kormánykerék felé nyúlva gyöngéden megfogta, s kissé meg is szorította Janie kezét. - Nem lenne kedve a közeljövőben Bostonba jönni, és megengedni, hogy megmutassam önnek a várost? - De igen... lenne kedvem - mondta Janie, és megszorította Brian kezét, mielőtt elengedte volna, hogy ismét megfogja a volánt. - Hívjon fel, amikor alkalmas... Brian Logan bólintott. - Rendben. Amint tudom, fel fogom hívni. - Jó. Kérdezhetek valamit? Már a végső nyughelyükön vannak? - Hogyan? - A felesége és a kisfia hamvai. Magánál voltak abban a táskában a repülőn. Briannek alig észrevehetően kissé eltorzult az arca, amikor ránézett. - De hát... honnan tudta? - sikerült végre kinyögnie. Janie rámosolygott. - Kitaláltam. Brian bólintott. - Igen. Daphne imádta az óceánt. Béreltem egy hajót. - Igen... Így a legjobb. - Még egyszer köszönöm - mondta Brian, és kicsit ügyetlenül, de sikerült kinyitnia az ajtót, miközben a fejük fölött megszólalt az idegesítő dobozhang a hangszóróból, mely súlyos következményekkel fenyegetett mindenkit, aki a rakodási területen hagyja a kocsiját. - Helyesen cselekedett ma, Brian! - mondta Janie a nyitott ajtón át. A férfi bólintott, és miután felvette a táskáját, becsukta a kocsiajtót, majd a nyitott ablakon át bekönyökölt. - Nem tudom, hogy amit ma ott bent mondtam, segít-e Phil Knightnak, de annyit mondhatok, hogy nekem már így is segített. És ezért önnek tartozom hálával, Janie. Janie rámosolygott, Brian pedig az ép karjával ellökte magát a kocsitól, és még egyszer intett, mielőtt elvegyült volna a tömegben. Janie Bretsen egy darabig még nézett utána, bár már csak a terminál fotocellás ajtaját látta, amely mögött a férfi eltűnt. Végül nagy sóhajjal elfordult, tekintetét az előtte lévő forgalomra szegezte; és ahogy sebességbe tette az autót, az arcán széles mosoly terült szét.

- 221 -